Az uralomról és hatalomról^*

– Mindenekelőtt különbséget kell tennünk az uralom és a hatalom között. Az uralom az egzisztáló politikai erő, mely adminisztrációján és erőszakszervezetein keresztül maximális lehetőséget biztosít a maga számára a társadalom, az abban lejátszódó folyamatok befolyásolására, tehát irányítani képes a társadalmi mozgásokat. A hatalom a népben, a sokaságban latensen meglévő potenciális erő, mely adott körülmények között az uralmat akár órák, napok alatt megszüntetni képes. Ez a két erő határozza meg végeredményben mindazt, amit történelemnek nevezünk.

– Ez igen figyelemreméltó felismerés. Igencsak töprenghetünk rajta.

– Igen. Optimálisnak kell tekintenünk azt az állapotot, amikor ez a két dolog nem, vagy csak igen kis, kezelhető mértékben feszül egymásnak. Amikor tehát a hatalom elfogadja, jóváhagyja az uralmat, aláveti magát a befolyásolásnak. Egyszerűen szólva, amikor a nép többé-kevésbé, de elégedett a fennálló körülményekkel, állapottal.

E feszültség legeredményesebb csökkentése, sőt együttműködésig ható eszköze a parlamentáris demokrácia, illetve leghatásosabban a közvetlen demokrácia.

Ha azonban az uralom tartósan ellenére cselekszik az alapvető erkölcsi értékeknek, az embert megillető jogoknak, akkor konfliktus keletkezik, amely aktivizálja az eladdig latens, nyugvó diszpozicionális erőt, s amely végül az uralom megdöntéséhez vezethet.

Ezt a konfliktust úgy is értelmezhetjük tartalmában, hogy ha a birtokon belül lévő politikai erő nem engedi érvényesülni a természetes történelmi gravitációt – a nép örök akaratát egy igazságos társadalmi együttélés iránt – akkor az emberek nem nyugszanak bele az eltérített történelem viszonylataiba.

Elutasítják a befolyásolást, engedetlenné válnak, és ultima ratioként forradalommal juttatják érvényre az akaratukat.

– Manapság talán a történelmi időszakok, vagy ha úgy tetszik, földrajzi kiterjedések teszik hosszabbá ennek az erőnek a jelentkezését.

– H. G. Wells azt írta világtörténelmében, hogy többé nem lesznek forradalmak, mert a hírközlés gyorsasága, a modern fegyverzet ezt lehetetlenné teszi, következésképpen eleve reménytelen vállalkozás.

Láthattuk, hogy ez nem igaz. Az viszont megtörténik, hogy az emberek késve veszik észre az eltérítettséget, és ezért késlekednek a hatalmuk érvényesítésével.

Egyébként nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az emberek még a legrontóbb erőszakkal szemben sem alkalmaznak szívesen erőszakot, tehát hosszú idő eltelhet, amíg a részsérelmek olyan egységes haraggá állnak össze, hogy cselekvésre szánják el magukat. De végső soron ez mindig megtörténik.

– Ezek az úgynevezett „nagy történelmi pillanatok”?

– Igen. Az uralom tudomással bír az elindult folyamatról. Nem csupán információs hálózatán keresztül értesül róla, hanem sok apró jelenségből úgy is mondhatnánk „megérzi” az állapotot. Kihívásnak tekinti, amire válaszolnia kell, és ezt meg is teszi.

Két cselekvési lehetősége adódik. Vagy az erőszak eszközét alkalmazza, beleértve a közvetlen erőszakot is, vagy az engedmény módszerét veszi igénybe. Az engedményt, mint válságkezelő politikai kategóriát.

– Vagyis határoznia kell, hogy melyiket tekinti célravezetőnek. Melyik alkalmazása „eredményesebb”?

– Egyik sem alkalmas, hogy az uralom valamelyest időt nyerjen, a bukás azonban elkerülhetetlen. Különös paradoxonnak lehetünk tanúi ilyenkor. Kivált a diktatúrák, a történelmi példák hosszú sorából tudjuk, az engedmény a bukás kezdetét jelenti.

A tudás ellenére sem tehetnek mást. A forradalmakról tudjuk, hogy leverhetők, de nem győzhetők le. Mindössze idő kérdése, hogy eszményei mikor érvényesülnek. Az engedmények, azok kényszerű sorozata önbizalommal tölti el az embereket, felcsillanni látják a reményt a változtatás lehetőségére, feladják félelmüket, szabadon kezdenek beszélni, gyülekezni, hozzálátnak a szerveződéshez, kilépnek elszigetelt elégedetlenségükből. Ilyenkor aztán ami elkezdődött, megváltoztathatatlanná válik, korparanccsá, ahogyan mondani szokták.

– Ez történt az 1956-ot megelőző időben is?

– Igen ez történt. Az uralom amnesztiát hirdetett, változtatott a beszolgáltatási rendszeren, enyhítette az üzemekben a teljesítmény-normákat, kvázi nyílt fórumokat kezdeményezett, hogy az emberek úgymond kibeszélhessék magukat, párbeszédre léptek az értelmiséggel, folyóiratok megindítását helyezték kilátásba, megalakította a Kossuth-klubot az idősebb, és a Petőfi-kört a fiatal kvalifikált értelmiség számára.

Ennek az utóbbinak vezetőségi tagja voltam, s ezt azért említem, mert ekként közelről láthattam, hogyan veszíti el az uralom a létrehozott „mentőcsónakok” fölött az ellenőrzést, a befolyást, s miként válnak ezek a változási folyamat meghatározó eszközeivé, különösen maga a Petőfi-kör, melynek szerepe köztudott.

– Érdemes lenne megkeresni a párhuzamot a Kádár-rendszer változásaival.

– Ezt a rezsimet történelmi távlatban intervallumnak kell tekintenünk, 1956 és 1990 között. Már beszéltünk róla, hogy a forradalmat csak leverni lehet, legyőzni nem, eszményei előbb, vagy utóbb győznek. Ami a párhuzamot illeti, azonnal felismerhető és érvényes.

A különbség az, hogy a terror utáni engedménysorozat módja meggondoltabb, kimunkáltabb, következésképp alkalmasabb volt a bukás idejének a késleltetésére.

Gondoljunk a legelítélendőbb és egyben leghasználhatóbbnak bizonyult eszközre, a külföldi pénzhitelek felvételére és alkalmazására az időlegesen vesztes pozícióba került, de vereségét ideiglenesnek tekintő nép lecsillapítására.

Ennek az igénybevétele volt a legimmorálisabb, mert a következményei előre kiszámíthatók voltak, és tudottan a túlélést magát, az uralom gyakorlóinak a személyes túlélését voltak hivatottak szolgálni.

De végül is minden eszköz hatástalan maradt, mert az 1956 novemberében ismételten eltérített történelem, a természetes gravitáció ellen való cselekvés a törvényszerű következménnyel, vagyis a bukással ért véget. Ez nem is történhetett másképpen, de érdemes figyelmet fordítani arra, hogy a folyamat miképpen megy végbe.

A párhuzamot itt is figyelembe véve azt találjuk, hogy amikor az általános elégedetlenség a közvetlen erőszak, vagy az engedmény alternatívája elé állítja az uralmat, akkor az úgynevezett legszűkebb vezetés megoszlik a döntést illetően, birtokosai vitába keverednek és elkezdődik egy folyamat, mely konfrontációhoz, végső soron szakításhoz vezet.

A kérdés a vezetésben a Max Weber-i formulációban vetődik fel: van-e esély arra, hogy adott személyek, a „sokaság” engedelmeskednek az erőszaknak az uralom parancsára?

E kérdés megválaszolásakor mindenfajta ellentétek, ellenérzések, személyi vonzalmak és taszítások is terítékre kerülnek, és végül előáll a helyzet, amit a vezetés belső válságának szoktak nevezni.

Az uralmak diktatorikus változatában ez a megszűnés stádiumát jelenti.

A válság végigfut az egész adminisztráción, fellazítja az erőszakszervezetet, bizonytalanná teszi a hívőket, menekülésre készteti a karrieristákat.

Ez a sajátos konfliktushelyzet hozza létre azt az extrém különösséget, hogy az uralom „várát” egyszerre kezdik bontani két felől, „kintről” és „bentről”, tehát egyfelől a nép, másfelől az uralom megcsömörlöttei, észre tértjei, erkölcsiségükhöz visszatalált emberei.

Ez mindig így történik. Így volt a görög városállamokban, a római birodalomban, így a holland polgári szabadságharcban, így az angliai Hosszú parlament idején, az 1917-es orosz polgári forradalomban, és természetesen a nagy francia forradalomban is. Ez történik most a Szovjetunióban és ott is „szabályosan” megy majd végig a „játék”, új és újabb „belülről jött” emberek váltják majd egymást, akik még nem tudják, hogy a hála nem politikai kategória, és egyébként valóban tisztes szerepük kiszámítható időn belül véget ér.

– Mindez azt jelenti, hogy állandóan munkál, jelen van a társadalomban az igazságosságra késztető erő?

– Erről igyekeztem szólni. A rezsimváltások metodikájához azonban még szeretnék egy gondolatot hozzátenni. Az engedménysorozat sikertelenségének láttán az uralom végső bukása előtt még egyszer megpróbál, hogy úgy mondjam „erős lenni”.

– Ez egyfajta újrakeményedés, ha átmeneti is?

– Utolsó kísérlet, és természetesen nem vezet eredményre. 1955-ben, amikor Rákosi újra hatalomhoz jutott, félreállította a vezetés felvilágosultjait, lapokat tiltott be, és végül egy új koncepciós per előkészítéséhez látott, ismert a „kétszázas lista”, melynek leendő vádlottjai között a Petőfi-kör vezetőségéből néhányan, az úgynevezett „kemény mag” is szerepeltünk.

Történelmileg alig telt el percnyi idő, amikor Kádárék, az 1960-as évek közepétől megkezdett engedménypolitika csődjét látva 1986-ban már lapokat tiltottak be, írókat helyeztek tiltó listára, szervezetek és intézmények beszüntetésére tettek előkészületeket.

Egyszóval úgy viselkedtek, mint a bukásra álló uralmak mindenkoron, utolsó pillanataikban. Sokan azt mondják, hogy az MSZMP váratlanul roppant össze. Nem így van. A váratlannak tűnő nem kiszámíthatatlan.

Amikor Lakitelken hallgattam a felszólalásokat, tudtam, nyilván sokadmagammal, hogy egy vesztes rezsim gyászbeszédeit halljuk, s egyúttal egy jobb sorsra érdemes eszme meggyalázottságának végső perceit tanúsítjuk.

– A mára vonatkozóan miféle gondolatai vannak Sánta Ferencnek?

– A sok közül egy dolgot említek. Láttam 1953-ban, 1956-ban, láttam a 70-es években és különösen az 1980-as évek közepétől számítva az uralommal szembenálló erők ideiglenes szövetségét. Egy táborba kényszerül a fennálló adminisztrációnak minden színezetű ellenfele. Ám ez a szövetség soha nem tartós. Mihelyt a közös küzdelem, erőfeszítés nyomán bekövetkezik a győzelem, ez a szövetség megbomlik, ezek az erők elválnak egymástól, polarizálódnak.

Ez történik napjainkban, még korántsem befejezett, sőt egészen az elején tartó folyamatként, ismétlem, hogy egészen az elején. A mostani politikai formációk korántsem véglegesen kialakultak, nagy részük meg fog szűnni, és az erők másképpen állnak majd össze. A lényeg azonban nem egyéb, mint hogy küzdelem folyik az uralomért. Ha ezt az uralmat, isten mentsen, egy olyan csoport, érdekszövetség szerzi meg végül – a mostani átmeneti időszak után –, amely nem képes a történelemből megtanulni, hogy a nép adott esetben a nemzet, tehát a valódi hatalom ellen hosszú ideig tenni nem lehet, akkor természetesen tapasztalni fogja ennek a latens, de végsősoron mindig akcióba lépő erőnek a súlyát.

Nagyon okosan és bölcsen kell cselekedni a mai és majdani politikai vezetőknek, soha meg nem feledkezve arról, hogy a közösség, az egész nemzet hordta ki a mostani időt a méhében, és igen erősen megszenvedte, hogy világra is hozhassa.

Magam a továbbiakban – elhagyva a közszereplés színpadát – szorongva és reménykedve megmaradok ’56-osnak, ahogy mondani szokták, ettől se jobbra, se balra egy lépéssel sem.

 

Kiss Dénes