A szabadság küszöbén^*

Az állítás, amely szerint a történelem véget ért, mert a liberálkapitalizmus végleges és meghaladhatatlan társadalmi berendezkedés, emberi együttélési forma, olyannyira komolytalan, hogy nem állja ki bármely egyetlen megközelítés próbáját sem. Ellentmond az általában érvényes törvénynek, hogy minden szüntelen mozgásban van, s ez alól a legkevésbé kivétel az emberi társadalom, tehát maga a történelem.

Az állítás prekoncepcióra épült, ami önmagában nem lenne baj, mert számtalan időtálló és meghatározó produktuma az emberi gondolkodásnak valamely előfeltevés bizonyítási szándékának az eredménye. De ezek a végkövetkeztetések, s leginkább maguk az axiómák akképpen születhettek meg és váltak cáfolhatatlanná, hogy az előfeltevés bizonyításának, vagy lehetséges bizonyíthatóságának, a logikai folyamata mindig megőrizte éppenséggel magát a logikai gondolkodás törvényszerűségét, s a gondolkodó elme nem engedett a csábításnak, hogy látszólagos érvényességek kényszerpályájára vigye a gondolkodás tárgyát, s így valamely eleve hamis levezetés módszerével igazoljon egy tarthatatlanságot. Az állítás a történelem végéről nemcsak a szüntelen mozgás mindenekre érvényes kategóriájának mond ellent, de – és ez a legbántóbb – kétségbe vonja az ember egyik legalapvetőbb sajátját és képességét: a szüntelen jobbra törekvést, a változtatásra irányuló olthatatlan igényt. Sajátos, hogy ez az állítás, amiről beszélünk, első pillantásra akár az ember dicséretének is felfogható, miszerint képes volt elérni, megteremteni örök célját, a méltó társadalmi állapotot.

De az első pillantás soha nem lehet bizonyosság efféle dolgokban, és nem teheti szükségtelenné az elemzést. Ez utóbbi pedig, meghökkentő módon, éppen az emberi elme dicséretét nem találja a „véget ért történelemben”, hanem – s ez a különös – sokkal inkább azonosságot kell megállapítson Spengler pesszimizmusával. Különös azonosság ez. Spengler kétségbe vonta, hogy valaha is megnyugtató állapotokat teremthetünk. Állítja, hogy a kultúrák civilizációvá válnak, szűk elit kis helyre szorított tulajdonává, melyek belterjességük miatt megszüntetik magukat, s aztán valamely új kultúra végigjárja ugyanezt az utat, míg századunkban már végére értünk a kísérletnek; minden reménytelen tehát, vége mindennek, amit eddig történelemnek neveztünk. Spengler tehát reménytelenségében látta befejezettnek az ember próbálkozását, a „vége” új gondolkodói, úgy tűnik, megelégedettségükben, annak közérzetében vélekednek hasonlóan. Nem szabad elfogadnunk ezt az okoskodást.

Jaspers, aki ugyancsak nem tartozik a nagy reménykedők közé, vissza-visszatérő gondolataként így vélekedik: „Lehet, hogy az emberiség, miután átvészelte a nyomasztó államuralmak sorát, egy új korszak felé fog haladni, amely számunkra még elérhetetlennek tűnik, de amelyben megszületik majd méltó körülmények között az igazi ember.” S ugyancsak ő mondja, hogy „…az ember készen ált arra, hogy új és határtalan lehetőségek szolgálatába álljon, terveket sző, hogyan lehetne az életet jobban megszervezni, és reformokat követel a jobb igazgatás és kormányzás érdekében.” Max Weber, Carnap, Holm és még folytatni lehetne a sort azokkal, akik valóban mélyen ismerték a társadalmi, politikai mozgások törvényszerűségeit éppúgy, mint lehetőségeit, s annak feltételezhető határait soha, még érintőleg sem próbáltak ily felelőtlen – mert nem indokolható – állítást, vagyis a történelem végének tekinteni valamely rendszert. Márpedig abban a társadalmi formációban, mely felé a rendszerváltás következtében magunk is tartunk, nem egy politológus, társadalomkutató úgy vélekedik, hogy különb nem produkálható, az emberiség megérkezett oda, ahová évezredek óta kívánkozik.

Ezt az állítást nem szabad elfogadni. Ellene mond az elemző gondolkodásnak, eltakarja az egzisztáló ellentmondásokat, és megfeledkezik látóterébe vonni a következő évtizedekben elkerülhetetlenül jelentkező, tulajdonképpen már most körvonalazódó gondokat. Pedig kötelező mindezekkel számolni annak érdekében, hogy egy történelmi léptékű csalódás ne érjen felkészületlenül, illetve ne okozhasson megrázkódtatást oly mértékben, hogy annak az egész társadalmunkat megmozgató, nemkívánatos kihatása legyen. Ezt elkerülendő, maradéktalanul tudatában kell lennünk annak, hogy belépve az úgynevezett polgári demokrácia világába, oly dolgokkal találkozunk majd, melyek mélyen sértik az erkölcsi ember igazságérzetét egyfelől, másképpen pedig korántsem jelentenek sem személyi, sem egzisztenciális biztonságot.

Valóban szabadabb társadalom keretei közé érkezünk, de egyben olyanba is, mely a szabadság biztosítékainak mechanizmusát még nem volt képes megteremteni és beépíteni a működésébe.

Ha az igazságosságot egynek és oszthatatlannak, a társadalmat minden emberre egyaránt vonatkozó dolognak fogjuk fel, akkor várakozásunkban helyet kell kapjon annak a tudása, hogy a hátunk mögött hagyott igazságtalanságok elmúltával újakkal fogunk találkozni. S mert a méltóságot és méltánytalanságot igénylő ember számára közömbös, hogy az igazságtalanság milyen módon és mi által éri, nyugtalansága és elégedetlensége megmarad.

A lehetőség, hogy ezt szabadon kinyilváníthatja, enyhítő és egyben a változást előmozdító tényező, de ez ideig a hathatósága nem bizonyult elegendőnek. A szabadság kiteljesítését szolgálni hivatott intézményrendszerek megalkotása és működtetése ellenére még nem köttetett meg a társadalmi szerződés, mely egyenlő esélyt biztosítana minden ember számára, és amely garantálná a megtermelt javak igazságos elosztását.

E két dolog és a szabadság biztosítékainak hiánya szüli az úgynevezett nyugati demokráciák megannyi rossz előjelű devianciáját. Valamivel tehát baj van. Ez lehet az intézményrendszerek konstrukciós hibája éppúgy, mint a tartalom, amelynek helyet biztosítanak, s lehet kettőjük kapcsolatrendszerének helytelen kialakultsága.

A mi dolgunk mindenesetre az, hogy az állapotot egybevessük, összehasonlítsuk és végül is megmérjük az alapvető erkölcsi értékek normáival. Ha ezt megtesszük, akkor semmiképpen nem lehetünk elégedettek, és megértjük a polgári demokráciák sok gondolkodójának, politikusának nem szűnő kritikáját rendszerünkkel szemben.

Az aggodalom egyként szól a szinte mérhetetlen vagyoni különbségeknek, a bűnözés mértékének, a kábítószerek elterjedtségének és a drasztikum, a szemérmetlenség sem jóízléssel, sem jogszabállyal nem korlátozott prosperálásának. Nem kell felsorolnunk mindannyi, az erkölcsi érzéket mélyen bántó jelenséget, hiszen közismertek. De kötelességünk kiemelni az egyre inkább eluralkodó tendenciát, mely egyre több embert von igézete alá, és tesz bizonyos értelemben „vétkessé”, ha a jövendő iránti felelősségről gondolkodunk.

Ez nem más, mint az állapot elfogadása.

A dolgok végiggondolása nélkül kialakult meggyőződés, miszerint valóban ez a társadalmi berendezkedés, a polgári kapitalizmus a lehetséges legjobb, különb viszonyokat keresni felesleges, és találni nem is lehetséges.

Ez a vélekedés azt a képességünket hagyja kihasználatlanul, amellyel mindig megkerestük az esedékes történelmi kihívást, és nem nyugodtunk mindaddig, amíg nem feleltünk meg neki.

Ha van haladás a történelmünkben, akkor ezért van és semmi másért. Aki egyszerű polgárként akár, de oly nagy tömeg társaságában válik végső soron közömbössé, egyre kisebb lehetőséget ad arra, hogy társadalmi méretben felkészülten ismerhessük meg az újabb kihívások tartalmát. Márpedig fel kellene ismerni teljes mivoltában legalább két oly dolgot, mely a legnagyobb erőfeszítést igényli, ha csak nem akarjuk, hogy végül kezelhetetlenné váljanak, de éppen a felkészültségünk terelhesse őket nyugodt partok közé.

Az egyik a demokrácia még szélesebbé tétele annak érdekében, hogy az intézményekben sem vagyoni, sem más érdekszövetségek ne kerülhessenek monopóliumba, s ezáltal összérdekek helyett csoportérdekek érvényesüljenek.

E szélesítés korlátozása a közösségellenes magatartásnak. Ennek a rendkívüli sürgőssége indokolja Lopez Trujillo érseknek a türelmetlenségét: „… a liberálkapitalista felfogás mélységesen sekély, mert magában rejti az embertelenséget és az igazságtalanságot is. Ezért semmi okunk nincs az ujjongásra, inkább a demokrácia kibontakoztatására kell törekednünk.”

Megérkezve tehát a polgári demokráciába, nem csupán annak igaz és való áldásaiban részesülünk majd, hanem fel kell készülnünk arra, hogy segítőivé váljunk azoknak az erőknek, melyek a fenti probléma súlyát képesek voltak felmérni, s akik szerencsére nincsenek is kevesen.

A második dolog megfogalmazása kapcsán válik igazán hiteltelenné a vélekedés, miszerint megteremtődött a legtökéletesebb társadalom. Akik így gondolják, megfeledkeztek arról, hogy mily nagy különbség van a politikai – és földrajzi – értelemben vett Dél és Kelet, illetve az úgynevezett nyugati népek történelmi múltja, hagyományai alakította viselkedése, vallásuktól rendkívüli módon befolyásolt gondolkodásmódjuk, világszemléletük között.

Ki tudna válaszolni arra, hogy miként viselkednek, ha gazdasági potenciáljuk majdani teljes birtokában beleszólnak az egyre inkább „kicsivé” váló világ dolgába? Mindenesetre jogosan tartjuk lehetségesnek, hogy oly, eddig „eszünkbe sem jutott” intézményrendszereket hozhatnak létre, melyek különbek a ma legjobbnak tartottaknál. Nem árt Arnold Toynbee-t idézni: „…bár a világ egyesülése a nyugati rendszer keretein belül ment végbe és ma a Nyugat a világon az első helyet foglalja el, ez az elsőség nem fog sokáig tartani.”

Nem tudhatjuk, hogy így történik-e majd, vagy sem. De II. János Pál szavai figyelmet érdemelnek: „…egyetlen követendő útként ajánlják a világ számára (a liberális kapitalista rendszert – S. F.) azon sorscsapások miatt, amelyeket a szocializmus okán szenvedett, s kellő kritikai értékítélet híján megfeledkeznek arról, hogy milyen következményekkel járt a harmadik világra nézve a liberálkapitalizmus, legalábbis napjainkban.” Nincs okunk vitatni ennek az igazságát, sem a „létező szocializmus” mérhetetlen kártevése, sem a másik társadalmi formáció viszonylatában. Még akkor sem, ha az eddig tárgyaltak után arra a következtetésre jutunk, hogy ma nincs jobb a polgári demokratikus, piacgazdálkodásos berendezkedésnél. S az egyetlen helyes cselekvés országunk és nemzetünk számára, hogy minél hamarabb keretei közé kerülhessünk.

Bármifajta jobb minőség elérése az adott körülmények között csak ezt az utat megjárva képzelhető el számunkra.

De nem feledkezhetünk meg arról sem, amit Kelet-Európa népeinek megannyi gondolkodója már régen felismert, s amit (meglepő módon) a brit trónörökös, Károly herceg fogalmazott meg így: „A kelet-európai összeomlás, a kommunista ideológia veresége nem jelenti a kommunizmus, mint társadalmi eszmény halálát, egyszersmind a kapitalizmus diadalát. Éppen most, ismét meg kell próbálni egyensúlyt teremteni a két ideológia között. …kapitalizmusra van szükségünk, ám valamelyest emberarcúbb kapitalizmusra.”

Károly herceg nyilván valamely szintézis lehetőségére gondol, olyan dologra, melyről már nagyon sokan és sokszor beszéltek a jövendő felett meditáló elmék.

Azt hiszem, nem tévedés annak a feltételezése, hogy a fentebbi idézetben a megfogalmazott gondolatnak mélyén, vagy éppen indíttatásában az az esetleg öntudatlan vágyakozás kapott szerepet, mely a történelmi cselekvés céljaként egy olyan közösségi társadalomra irányul, amelyiknek a kívánatosságát, más-más módon ajánlva már az Ószövetség atyái, Jézus, és olyan nagy gondolkodók, mint Campanella, Morus Tamás, Rousseau vagy H. George és még oly sokan szükségesnek tartották, megvalósíthatónak is, éppenséggel elkerülhetetlennek, törvényszerűnek a bekövetkezését. Az emberi sokaság mindenesetre – nemzedékről nemzedékre – felújítja a hitet, hogy valamikor eljutunk ide, tehát az „aranykorhoz”.

Megvallom, hogy magam is a legmélyebb meggyőződéssel hiszek ebben.