Felszólalás az Írószövetség közgyűlésén

Mélyen tisztelt Közgyűlés!

Kedves Barátaim!

 

Az előttem felszólaló Lengyel Balázs Erasmust idézte. Azt hiszem, hogy ezen a közgyűlésen a „balgasággal” már nem kell szembekerülnünk.

Kedves Barátaim! Mielőtt rátérnék mondanivalóm lényegére – gondolom teljes egyetértésetekkel –, szeretném kifejezni azt a tiszteletet, amit mindannyian táplálunk, amit mindannyian érzünk a magyar nemzet, a magyarság iránt, amiért történelmileg néhány perces idő, nevezetesen 35 év alatt kétszer is a kelet-európai változások élére állt, példát és utat mutatva, e cselekedetével megnyitva a szabadsághoz vezető utat ennek a térségnek a népei előtt. Minden tisztelet ennek a nemzetnek, minden tisztelet a magyarságnak!

Ebben a szolgálatban, amit a nemzetünk végzett, a magyar írótársadalom tehetségéhez és képességeihez, elhivatottságához hűségesen megtette a magáét. Ez az írótársadalom volt az, amelyik hangot adott az akaratnak, mely a népben élt a szabadság, a tiszta légkör, az erkölcsiség, a függetlenség, a személyi jogok, a tolerancia, a társadalmi igazságosság iránt. Élére állt mind e törekvéseknek, fórumává vált, hangadója volt valamennyinek.

Nem cselekedett új dolgot. Azt a hagyományt követte, és kötelességet teljesítette, amelyet kétszáz éve permanenciában, teljes felelősségel magára vállalt. Maga az Írószövetség küldetést teljesített be, amikor hangot adott a nemzet kívánalmainak, és ezzel alapvetően vállalt részt a mozgalomban, mely elvezet az időhöz, amikor szabadon lélegezhetünk.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy következetességünknek, kitartásunknak az eredménye volt, hogy az új pártállam és állampárt legelső és nyilvános vereségét az Írószövetség 1986-os közgyűlésén szenvedte el. Ez olyan történelmi tény, melyet örökre feljegyez a történelmünk.

Jól tettük, hogy a toleranciának – melynek egyébként hívei vagyunk hivatásunktól fogva – a ’86-os közgyűlésen nem adtunk helyt mert az akkori állapotok között, az akkori politikai, társadalmi helyzetben ezt nem tehettük meg. Pontosan felismertük és tudtuk, hogy e nemes emberi képességnek és magatartásnak határa van, melyen túl nem alkalmazható. Tudtára kellett adnunk ezt mindazok számára, akik hatalmuk birtokában nem voltak alkalmasak az erkölcs, a tisztesség, a haladás, a nemzet szolgálatára.

De ehhez kapcsolódva kell elmondanom, hogy az idő változásával, a kibontakozó szabadság légkörében, most éppen ennek az ideje érkezett el. A tolerancia most annyira nélkülözhetetlen, mint annak megtagadása volt ennekelőtte, az említett körülmények között.

Most higgadtan, nyugodtan kell viselkednünk, mérlegre tennünk azokat a történéseket, amelyek országunkban lezajlanak. Azért, hogy ezen a pallón, amelyen haladunk, vagy másképpen szólva ennek a szakadéknak a szélén, úgy haladjunk, hogy indulatainkat kordában tartva elkerüljük a bajt, ne kerülhessen sor újabb véráldozatra, hogy a legkisebb kockázattal tehessük meg lépéseinket a szabad és független Magyarország felé.

Minden jó, kinyílt lehetőség, szabadság ellenére nem hiszem azonban, hogy a magyar írótársadalomra és magára az Írószövetségre kevesebb felelősség és gond hárul majd, mint az elmúlt esztendőkben. Mert amikor különböző csoportérdekek szerveződnek majd, és amikor ezek az érdekek eltávolodnak egymástól, különböző, más és más szervezeti egységeket teremtve maguknak, semmi sem lesz szükségesebb, minthogy az Írószövetség őrizze meg a szellemi függetlenségre tisztánlátását, erkölcsi emelkedettségét, ezt alkalmazza tevékenységében is. Pontosan legyen képes felmérni a társadalmi folyamatokat, és az erkölcsi elv alapjáról tekintsen körül a világban, és ítéljen ennek a birtokában.

Elkerülhetetlen, hogy találkozzunk olyan vélekedéssel, amely az Írószövetség létét és szükségességét kérdőjelezi meg, fontosságát kétségbe vonja. Itt nincs idő arra, hogy ezeket a vélekedéseket részletesen cáfoljam meg. Ezek végig nem gondolt gondolatok, melyek nélkülözik az elemzést. Különösen a tekintetben, hogy mekkora súllyal bírhat egy erkölcsi tekintetben nagy súllyal bíró közösség egyesülete, mely éppen erkölcsisége talajáról nyilatkozhat együttesen a társadalom erkölcsi dolgairól, s nem utolsó sorban, ha a szükség úgy hozza, érdekvédelméről.

Bizonyos tekintetben ehhez kapcsolódik, amit a következőkben szeretnék mondani. Nem voltak könnyű esztendők, amiket a közelmúltban átéltünk, de azok az évek, amik most következnek ránk, legalább annyi gondot és résenlétet követelnek majd tőlünk – az egész nemzettől –, mint az elmúltak. Ha a múltban képesek voltunk együttesen tisztán látni, és együttesen tisztán ítélni – és megismétlem –, vereséget mérni a morált nélkülöző hatalomra, akkor ezt a képességünket, együttes fellépésünk lehetőségét, képességét fokozottan meg kell őriznünk.

A fórumra kell vigyáznunk tehát. Tudnunk kell: ha más öltözetben, ha más terminológiával, más érdekek képviseletében ugyanolyan erejű támadások érik majd alapvető értékeinket, a nemzetet elsősorban, mint amilyenek érték az elmúlt esztendőkben. Megmondom pontosan, miről van szó. Arra kell vigyáznunk mindenekelőtt, hogy ne következzék be az, ami háromszáz esztendővel ezelőtt, hogy megszabadulván a portától, egy császárság uralma alá kerüljünk. A veszélye reális, kísértő és résen kell lennünk ahhoz, hogy elkerülhessük.

Végre el kell jutnunk ahhoz az állapothoz, hogy ebből az országból akképpen menjen ki, távozzon valamennyi idegen erő, hogy helyébe más ne jöhessen. Végre önmagunkra kell találnunk, saját gondolkodásmódunk, észjárásunk és érdekeink szerint kell berendeznünk társadalmunk, nemzetünk, országunk életét. Erre a politikai lehetőségünk most adott. Talán soha nem volt ekkora lehetőségünk erre, vagyis hogy végre önmagunkra leljünk ebben az országban.

Amilyen mértékben a nemzetnek az erejét, identitását, öntudatát egy bűnösen értelmezett internacionalizmus nevében próbálta aláásni az elmúlt hatalom, mondván, hogy a nemzet fogalma idejétmúlt, hogy a hűség a nemzethez pejoratív és „mucsai” dolog, ugyanolyan mértékben, más előjellel támadja majd a bután értelmezett, úgynevezett „nemzetfelettiség, a kozmopolitizmus műveletlen értelmezése.” Ennek a nevében mondják majd, hogy „nemzetben gondolkodni”, vagyis hűségesnek lenni a meghatározó közösséghez, idejétmúlt dolog.

Azokkal az emberekkel, akik ekképpen beszélnek majd, vitáink lesznek. De le kell szögezni, senki nem gátolhatja és senki nem tilthatja, hogy valakik is így vélekedjenek. Ha valakinek a filozófiai gondolkodása ide vezetett, ahhoz az iskolához csatlakozott, mely a nemzetet nem tekinti oly közösségnek, melyet vállalni kell, melyben egy közösség önmaga dolgait megoldva, más bántása nélkül az egész világ rendbetételéhez járulhat hozzá, szuverén joga, lelkiismerete és értelme szabad dolga.

Itt sértésnek, bántásnak helye nincs. De annak igen, hogy érveikkel szemben felsorakoztassék a másik, a nemzet védelmében, a magyarság szolgálatában. Nehéz és hosszú küzdelem vár majd ránk mindebben. Hogy érthetővé tegyük azt, hogy az emberi fajta egy családját szolgálni, szolgálat az egészért miként az egy embert műveltté, tisztességessé, egészségessé és öntudatossá tevő szolgáló és védő nevelés az egész emberiség hasznára válik.

A szabadság felé indultunk el. Afelé, amely olyan kategória, mely fölött megannyi elme gondolkodott és gondolkodik. Mi a tartalma, hol kezdődik és hol végződik?

Mondják – és magam is úgy vélem –, ott végződik, ahol a másik emberé kezdődik, tisztességben élőre gondolván. De egy dolog felől talán nem kell meditálnunk: a szabadság olyan dolog, mely az erkölcsből állít korlátot önmaga számára.

Ha meggondoljuk, akkor azt kell mondanunk, hogy a szabad ember tulajdonképpen a legmegkötöttebb ember, mert nem tehet oly dolgot, mely áthágja az erkölcsi elv megannyi gátját. Nem tehet olyat, ami más ember méltóságát, más ember gondolkodását sérti, nem tehet más kárára s más jogos érdeke ellen. Számtalan ez a megkötöttség. Ha szabad így szólnom: olyanfajta dolog, mint a szerelem rabsága, mely boldoggá és kötötté egyformán tesz. Végső soron tehát azt jelenti, hogy a szabadság a szabad embert szolgáló emberré teszi! Egyenlő tehát a másért való szolgálattal. Ily módon kell mindannyiunknak felkészülni az időre, amely ránkköszönt. (Taps)

Befejezésül még egy gondolatot szíveskedjetek megengedni. Az Írószövetségben, az elmúlt esztendők igen kemény, nehéz vitái folytán, amit a régi hatalommal folytattunk, közöttünk, írók között is erős, olykor kíméletlenül erős viták voltak. Különböző nézeteket képviseltünk. Emberi dolog. De pontot kell tennünk a végére.

Gondoljunk arra, hogy hány nagy személyiségről mondott volna le az emberi történelem, ha nem adta volna meg a változásnak a lehetőségét és jogát. Hányan jutottak el úgy a hasznos szolgálatig, hogy belátták tévedésüket és revidiálták álláspontjukat. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy azoknak a vitáknak, melyeket egymás között folytattunk, azoknak a szembenállásoknak, melyek közöttünk feszültek, véget kell vetnünk. Azoknak az embereknek, írótársainknak, akik belső meggyőződésből újra kívánják alakítani nézeteiket, minden lehetőséget meg kell adnunk.

Elnézést kérek, amiért betegségem miatt ilyen nehezen beszéltem.

Köszönöm szépen a figyelmeteket. (Taps)