Lakiteleki találkozó

A XX. század végének uralkodó eszméje a szabadság. Pusztulásra van ítélve minden erő, törekvés, mely ennek ellenébe kíván hatni, lettlégyen az bármifajta történelmi képződmény, társadalmi réteg, politikai érdekszövetség, párt, vagy állam. Mindezeknek a napjai meg vannak számlálva és nincs mód, eszköz, amely megmenthetné őket.

Az ember történelmében először történik meg, hogy a szabadság eszméjének ne lennének a föld minden részén szervezett csapatai, mégpedig oly módon, hogy nem maradnak magányosak, az elnyomó hatalom képtelen elszigetelni őket. Ismertté válnak, kapcsolatot teremtenek egymással, szövetkeznek, és együttesen töltik be a kor parancsát. Ez azt is jelenti, hogy megannyi nyomorúság és szerencsétlenség ellenére, mely bennünket külön-külön és korosztályokként ért rendkívül szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert ennek az időnek részesei és alakítói lehetünk.

Soha nem történt meg, hogy ennyire hathatósan, hangosabban és napról-napra bizonyítottabban hangozzék el földünkön, hogy a szabadság az, amiből minden társadalmi és emberi jó ered és, hogy a szabadság hiányából semmi jó nem származhat, de minden rossz nála veszi a kezdetét.

Ez az igazság most először terjedhet olyan mértékben szét a földön, hogy eljut minden emberhez.

Ez korunk legfőbb ismérve és jellemzője. Közismertté vált, hogy csak a szabadság teszi lehetővé az ember számára, hogy az erkölcsi elv igénye szerint élhessen, munkálkodhasson önmaga és mások hasznára. Ekképpen érezheti csak jól magát emberi mivoltában. Míg a szabadság hiányában megkeseredik, és állandóan félelemben él azt illetően, hogy emberségében megnyomorodik.

Forradalmak sora járja be a világunkat, oly sok helyen és oly permanenciában, melyre példát eddig nem mutatott a történelem. Következésképpen többet tudunk természetükről, mint amennyit a megelőző időkben ismertünk. Legelsőbben is azt, hogy a forradalmak leverhetők, de nem győzhetők le. Fizikai leveretésük nem jelent többet és mást, mint résztvevőinek, vezetőinek a likvidálását. Eszméi kivégezhetetlenek, nem zárhatók börtönbe, nem lehet megakadályozni, hogy megteremjék a gyümölcsüket.

Minden forradalom győztes forradalom abban a pillanatban, mihelyt egzisztálni, létrejönni képes volt. A forradalom erkölcsi kategória, mely az ember örök és elpusztíthatatlan, bensejében hordott igazságérzetéből fakad. Ezért újra és újra megismétlődik mindaddig, amíg az ember méltó életet nem teremt magának.

Szembe kell néznünk azokkal a dolgokkal, amelyeket minden forradalom önmagában hordoz, önmaga elpusztításának lehetőségeként. Ezek semmivel sem jelentenek kisebb veszélyt a számára, mint természetes ellenségei. Tudnunk kell, hogy a forradalomnak is van etikája, s amilyen mértékben megsértik, olyan mértékben kerül végveszedelembe maga a forradalom. Nem vonhatjuk kétségbe a forradalomnak a szabadságjogokat felfüggesztő cselekedetét a hatalom megszerzéséért folytatott küzdelmének első szakaszában. Elkerülhetetlen, szükséges eljárás. De azt már az etikája követeli meg, hogy amikor felszámolta a régi rend adminisztrációját és annak erőszakszerveit, haladéktalanul fel kell oldania ezt a korlátozást, és meg kell adnia az embereknek mindazokat a jogokat, amelyeknek a megszerzéséért az áldozatot vállalták.

Ezen áll, vagy bukik további sorsa. Elmulasztása egyet jelent a vereséggel. Ebben vétettek mind ez ideig leginkább a forradalmak vezetői.

Nem csupán a forradalom vezetőinek okosságán, de mindenekelőtt etikai érzékenységükön múlik, hogy immár birtokon belüli tevékenységüket a nép ellenőrzése alá kell helyezniük. Csak ez szabhatja a gátját az önteltségnek, mely hatalmába kerítheti őket, és annak, hogy kiválasztottság állapotában érezzék magukat tévedhetetlennek és bírálhatatlannak. Itt kell maradéktalanul ismernünk a forradalmi etika penzumát. Azt is, hogy vereség, vagy győzelem feltétele az, hogy meg kell szabadulni a forradalom fanatikusaitól, bármely rangúak és rendűek legyenek is. Ezek a megszállottak pusztítani akarnak akkor is, amikor annak szüksége már nincs, amikor az elkerülhetetlen kíméletlenségnek át kell adnia a helyét a türelmességnek.

Épp a kivívott szabadság jegyében a jól meggondolt toleranciának. Ezt is az etika szupremációja követeli.

Nem ismerünk forradalmat, melynek beteljesülése után ne siettek volna hozzászegődni öncélú érdekeiket mindennél fontosabbnak tekintő percemberek, karrieristák, konjunktura lovagok. De a forradalmak története tanúsítja, hogy milyen nagy mértékben sodorhatják végveszedelembe azt. Felelősséget nem hordoznak magukban, szolgálat és áldozatvállalás egyként idegen tőlük, következésképpen lézengő ritterekként élnek, idegen testként vannak jelen egy szolgálatot és áldozatot mindennél inkább igénylő társadalmi mozgásban. Személyes jólétük vágya vezeti cselekvésüket, ez az egyetlen amire tekintenek. Pozícióba kerülve dolguknak csak annak megtartását tekintik, és ennek következtében az állapot változatlanságát, mert a más, az új, helyzetük megingását jelentheti. Ezért azt tartják legfőbb feladatuknak, hogy napról-napra afelől biztosítsák a hatalmat, hogy minden úgy van a legjobban, ahogyan van. Így aztán mozgás helyett mozdulatlanságot, eleven, megújuló élet helyett a stagnálás posványát akarják fenntartani. Minden társadalomban fellelhetők, mindig és mindenkoron. Kártékony, önző emberek, és ezért etikai parancs, hogy éppen maga az új értéket óhajtó forradalom szabadítsa meg részvételüktől a közügyekben a társadalmat.

Az önteltség fanatizmusa és az elvtelenek kegyencségének együttese hozza létre szükségszerűen és elkerülhetetlenül a butaság szervezeti formáját, a monopóliumot. Egyiknek önmaga kizárólagos elhivatottság-mániája, másiknak a lakáj-szerep megtartási akarata.

E kettő szövetségének a torzszülöttje a monopólium, amely megakadályozza, hogy a forradalmi erőszak átalakíthassa önmagát a minőség forradalmává. Azzá, ami az egyetlen mód arra, hogy állandó-hatóvá válhasson. Ehhez tudni kell, hogy a forradalom küzdelmének első napjaiban nem válogathat a tekintetben, hogy ki miért került a soraiba. De megszilárdulása után már a minőség jegyében kell szelektálnia. A becsületesség és a szellemi képesség mércéjét használva eszközül.

Csak e megméretésben megfelelőnek talált emberek által, ezeknek tevékenységével juthat el oda, hogy folyamatosan kontrollálhassa önmagát, látleletet kapjon állapotáról, és elnyerje a felismerést azt illetően, hogy mi a tennivalója ahhoz, hogy jól cselekedjék. Ha a rosszul kiválasztott adminisztráció megakadályozza ebben, akkor lemond arról, hogy szövetségesévé tegye a jövőt, mely mindig a kritikus, az újra és mindig újra törekvő szellemek útján jelzi kívánalmait.

De nem számíthat ezeknek a szellemiségeknek a tevékenységére, ha nem az etika fundamentumán építkezik, ha nem teremti meg a moralitás légkörét, ha az elvtelen lakájoknak lehetőséget ad arra, hogy e teremtő tehetségektől elszigetelje. Bezárja ekképpen önmagát a kontraszelekció karámjába, elzáratva a megújulás tág és éltető terétől.

Magyarországon ezerkilencszáznegyvenöttel, bármely szerencsétlen körülménnyel társulva, társadalmi forradalom vette kezdetét. A nemzet érett volt erre a forradalomra és maradéktalanul ott találtatott benne a képesség életének gyökeres megváltoztatására. Kihordta méhében és megszülte azokat az embereket, akik alkalmasak voltak ennek a küzdelemnek a vezetésére és végrehajtására.

Generációk sora állt készenlétben arra, hogy betöltse a törvényt és eleget tegyen a kor parancsának, nemzeti függetlenséget és társadalmi igazságot szolgáltatva. De szuverenitás akarata nem teljesült be, forradalmát pedig kilopták a kezéből „sírjukban is megátkozott gazok”.

Olyan embereknek a kezébe került az ország, akik gyűlölettel voltak eltelve a magyar nemzet iránt, akik alkalmatlanok voltak egy forradalmi folyamat levezetésére. Gyűlöletük olyan mértékű volt, hogy a nemzetet egészében érdemtelennek ítélték a szabadságra, alkalmatlanságuk pedig oly mértékű, hogy a forradalmat végső veszélybe sodorták, a despotizmus mocsarába süllyesztették.

Elkövették mindazt a bűnt, amiről szóltunk a forradalmak etikája kapcsán. A meggyalázott nemzetet arra kényszerítették, hogy ezrek életét feláldozva, forradalommal tisztítsa meg a forradalmat. Meg is tette, remélve azt is, hogy megszabadítja magát az önkényuralom, barbarizmus sztálinista elnyomásától.

A szocializmus egyike az emberiség legfigyelemreméltóbb kísérletének arra, hogy igazságos emberi együttélést teremtsünk. De soha eszmény és gyakorlat nem mutatott olyan nagymértékű ellentmondást, mint amilyen azokban az országokban tapasztalható, amelyekben ennek színtere fellelhető.

Sem ember, sem nemzet méltósága ily tartósan nem került meggyalázásra és életveszedelembe. Mindezek ellenére oly dolognak tekintem, amely matériája annak a műveletnek, amelyben az emberiség a boldogulásának a módját keresi.

A történelemből nyert tapasztalat folytán nem tudok olyan mozgalomról, mely fanatikusaitól és szerviliseitől oly mélységbe süllyesztve, mint amilyen bugyrokba a szocializmus jutott, kísérletet tett volna arra, hogy megváltsa magát a bűneitől. Ez azt jelenti, hogy feltételezem ennek a próbálkozásnak a reményteljességét.

Minden társadalmi megrázkódtatás megelőzésének legalkalmasabb ellenszere az idejében meghozott reform. Az egyetlen, amivel elkerülhető a feszültség robbanása. Semmi nem tételezi fel inkább egymást, mint az érvényesült forradalom és a reform.

Cél és eszköz semmiben nem társul szorosabban egymáshoz. Mert a forradalmi folyamatnak szüntelenül megújító reformokkal kell élnie.

Ha a magyarországi kommunista vezetés ezt teljes mélységében felismeri, akkor tudnia kell, hogy reform, megújulás csak szabad emberek, intézményesen biztosított és maradéktalanul érvényesített szabadságjogok útján valósítható meg.

Le kell mondania monopol-státusáról és kizárólagos jogairól, bírálhatatlanságáról és sérthetetlenségéről.

Nem tarthatja fent azt az állapotot, hogy titkos kamarilla módjára működjenek vezető testületei, hogy vezetői egy szűk kör által választott személyek legyenek.

Át kell adnia a hatalmat a népnek. A nemzetre, a közösségre kell bíznia azt, hogy kit óhajt politikusainak és kit nem.

Zárt gyülekezetként, kontrollálatlan hatalommal soha és sehol nem lehetett a történelem folyamán tartósan egzisztálni és bizalmat is élvezni.

A bizalom hiánya pedig bukásra vezet, részvétlenségre és megvetésre. De jogos lehet a remény arra, hogy támogatásra lel a politikus, ha választott vezetőként végzi azt a dolgát, amelyre a közösség invitálta.

Ma a legnagyobb hatalommal, a legfelsőbb döntési joggal rendelkező vezetők nem a nép által választattak meg, a nép által felelősségre nem vonhatók, következésképpen annak bizalmát sem élvezhetik.

A forradalom törvénye pedig végsősoron nem más, mint a nép ellenőrzési igénye arra, hogy a legalkalmasabb ember kerüljön az alkalmas helyre. A történelmi jelentőségű kísérlet a magyarországi szocialista gyakorlatban, a reform sikere ezen múlik.

Nem vagyok marxista, akik ismerik hovatartozásomról írt megnyilatkozásaimat, tudják ezt. Az igazságérzetem teszi, hogy mindennek akár legcsekélyebb erényét is számba vegyem. A világnak szintézisre van szüksége, miként mindig is az vitte előbbre az emberiséget. Féltem a szocializmus részigazságait, mint a leendő szintézis elemét. Félek, nehogy kiöntessék a gyermek is a mosdóvízzel együtt. Tudom, hogy a szabadság a legfőbb jó, és elismerés annak, ki érte szót ejt, ki érte cselekedni indul. Ezért adózok tisztelettel e találkozó résztvevőinek. De nem hallgathatom el, hogy látom a veszedelmet azokban, akik a szabadságról más helyeken oly sokat szólnak, de másképpen gondolkodnak róla, mint azok, akik azt felelősséggel teszik. Hallom azokat, akik nem azt mondják, hogy szabadságot kívánok, hogy szolgálhassak, hanem azt, hogy szabadságot akarok azért, hogy gátlás és korlát nélkül élhessek önmagamnak, szolgálat nélkül.