A Magyar Írók Szövetsége közgyűlése

Mélyen Tisztelt Közgyűlés!

Kedves Barátaim!

Teljes mértékben csatlakozom Fekete Gyulának azokhoz a szavaihoz, amelyekben köszönettel tudomásul vette Berecz Jánosnak azokat a mondatait, amelyek arra céloztak, hogy a konfrontáció az írótársadalom és a politika között megszűnjön. Ezt az egyetértésemet annak ellenére teszem, hogy nagyon pontosan értettem Berecz Jánosnak – meg kell mondanom őszintén – rendkívül szokatlan, meglepő, sértő mondatait, magyarán mondva fenyegetését.

Ilyesmitől nem szoktunk megijedni. Van bőven tapasztalatunk a politikával való vitatkozást illetően, jobb lenne arra figyelnünk, ami összeköthet bennünket.

Néhány szót szeretnék szólni arról, mi lehet az oka annak – s itt valóban fel kell tennünk a kérdést –, amit Csoóri sem ért egészen pontosan. Nevezetesen arról, hogy egy olyan írótársadalommal, amely szeret politizálni, amely mindig készen áll arra, hogy a társadalom bajaiban segítségére siessen a politikának, együttműködjön vele, hogy ezzel az írótársadalommal a politika miért nem képes olyan konszenzust, együttműködő kapcsolatot kialakítani, amilyen szükséges lenne.

Fel kell tenni a kérdést – már csak elméletileg is –, vajon csak az lehetséges, hogy az írók között vannak olyanok, akik nem akarják ezt a konszenzust és együttműködést, vagy pedig a politika berkeiben vannak olyanok, akiknek nem áll érdekében, hogy a politika és az írótársadalom együttműködjék. A magam részéről bizonyos vagyok benne, hogy ilyen erők ma a politikában működnek. Ezek konzervatív erők, régi, visszahúzó nézeteket képviselnek, és legfőképpen nem ismerik a magyar írótársadalomnak a magyar nemzet életében betöltött szerepét.

Szeretném felhívni jelenlévő vendégeinknek is a figyelmét, ha nem fordult volna meg a fejükben, hogy Magyarországon egyetlen egy olyan szervezet, vagy társaság van, amelyik olyan hosszú politikai tapasztalattal rendelkezik, amely jogot ad neki arra, erőteljesen bízzon önmagában. És abban, hogy igen-igen kevés esélye van a tévedésre, amikor a nemzeti dolgainkban ítélni próbál. Ez az íróknak a társasága, amely közel kétszáz év tapasztalatait őrzi önmagában, tévedhetetlenül felhalmozva a politikai tapasztalatot és tudást. Ez a társaság ilyen figyelmet érdemel, és ilyen értelemben érdemel tiszteletet. Tiszteletteljes meghallgatást minden felvetésére a nemzet és a társadalom sorsát illetően.

Engedtessék meg nekem, hogy a „Tiszatáj” felfüggesztésének buta és brutális hibájára hívjam fel ismételten a figyelmet.

Megpróbálom elemezni ennek az okát. Először próbáljuk meg áttekinteni, hogy kinek állt érdekében, vagy milyen politikának volt hasznára, hogy az Írószövetség előző közgyűlése óta sorozatban olyan intézkedéseket léptessen életbe, olyan dolgokat tegyen, amelyek nem a konszenzus, nem a megegyezés, a lecsillapítás szándékát képviselték, hanem – szinte a provokáció erejével szolgálták azt, hogy még jobban elmérgesedjen a helyzet.

Ha erre válaszolni akarunk, akkor úgy gondolom, hogy a megközelítést a következőképpen kell elvégezni. A politikában mindenképpen jelen van hosszú idő óta egy olyan erő, amely olyan kontraszelekciót hajtott végre a kulturális, művészeti életben, a rádióban, sajtóban, televízióban, a különböző szerkesztőségekben, az egész kulturális szerkezet vonatkozásában, amely végül is nem alkalmas arra, hogy permanensen érzékelje a valóságot. Nem alkalmas arra, hogy a politikához közvetítse azokat a gondokat, amelyek a magyar nemzetet terhelik, amely nem alkalmas arra, hogy mint a fa gyökereit széteresztve, pontos és jó információkat gyűjtsön fel a politikának. De arra jó, hogy dezinformáljon. Dezinformálnak, mégpedig annak érdekében, hogy a maguk pozícióit, a maguk státuszát megtarthassák. Márpedig embereken múlik minden.

Itt van Csoóri Sándor helyzete. Azt mondják kiszorult. Nem ő akart kiszorulni! Mert ez kiszorítós játék, a kontraszelekció olyan helyzetet teremtett a szellemi életben, hogy kegyencek, elvtelen emberek, lézengő ritterek, Biberachok – sem a magyarsághoz, sem a szocializmushoz közük nincs – eluralták az életet. Annyira, hogy hosszú esztendőknek kell eltelniük a változáshoz, még abban az esetben is, ha a politika változtatni kíván, és az igazi értékeket engedi a forrásokhoz és a helyekre, ahol a magyar társadalom bajait fel lehet tárni, ahonnan sugározni lehet a jelzést a bajokról, olyanok részéről, akiknek a bajoknak az orvoslására szándékuk, programjuk van. Még ekkor is hosszú esztendőkre van szükség.

Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha úgy fogalmazok, hogy azok, akik ezt a kontraszelekciós munkát elvégezték – és itt tartozom a tisztességnek azzal, hogy elmondjam –, nem a pártnak jelenlévő képviselői. Akik itt jelen vannak, úgy kerültek ide, mint Pilátus a krédóba. Úgy látszik, hogy ez a koreográfia. Ilyen szerencsétlenül sikerült. Nekik kell elviselni azt, aminek a kialakításában tulajdonképpen nem vettek részt.

Arról van szó, hogy ha sorozatosan bebizonyosodik az, hogy az írók pontosan fejezik ki a nemzetnek a közérzetét és a nemzetnek a gondjait, a szocializmusnak a gondjait és a szocializmus útjában lévő akadályokat pontosan tárják fel, és ezt sorozatban teszik és esztendőről esztendőre bebizonyosodik, hogy a panaszaik, a felkiáltásaik, a javaslataik, azok igazak, azokból például kormányprogram lesz később – mint ahogy lett is, és amelynek megtevőit előtte nacionalistának, fajgyűlölőnek nevezték; tehát ha bebizonyosodik, hogy az írók sorozatosan praktikusan jó dolgokat vetnek fel, ami a hatalomnak segítségére van, akkor ennek le kell vonni a következtetését, a konzekvenciáját.

Azt, hogy akiknek hivatásszerűen lenne a kötelessége, hogy a hatalmat és a politikát figyelmeztessék mindezekre a dolgokra, nem alkalmasak hozzá. És itt záródik, itt kapcsolódik össze a dolog. Az a konzervatív erő, amely a politikában bár utóvédharcot vívva jelen van, és amelynek – ismétlem – szocializmushoz, magyarsághoz, tényekhez semmi köze, még akkor se, ha fennhangon hirdeti –, és bizonyítani lehet, hogy nem, mert egyetlenegy ésszerű, egyetlenegy, a dolgoknak a közepébe, a lényegébe vágó, kezdeményező lépést soha nem tett, ennek érdekében áll, hogy a helyzet ne változzon meg, és ne kelljen a kötelező következtetést levonni.

Ezt a kontraszelekciós állapotot fel kell ismerni, elemezni kell. És változtatni kell. Én nem szeretek, barátaim, játszani a szavaimmal, megismétlem épp ezért: a kontraszelekció tény és való. Megismétlem: élveteg emberek, karrieristák, elvtelenek, lézengők, Biberachok, nepperek, sajnos – tisztelet a kivételnek! – olyan méretekben uralják az életünket, amelyből csak egy dolog születhetik, az, ami most van.

A feszültség a potenciálisan két legjobb szövetséges, a politika és az irodalom között. Mindannyian tudjuk, évszázadok bizonyították be, hogy valahányszor az irodalom és a politika között nem volt jó a viszony, akkor az irodalom kénytelen elválni a politikától. Amikor hiába jelzett és hiába beszélt. Amikor a politikát elvakítják, elveszti szövetségesét. Nem azért, mert az írók a bölcsek kövét hordozzák a zsebükben, hanem azért, mert mindannyian írók tudjuk, érzékeljük a világot a statisztikákon is túl.

Itt szeretnék kitérni arra, hogy olyan vád hangzott el, miszerint túlságosan sokat politizálunk. Válaszomat különösen azokhoz a fiatalabbakhoz intézem, akiknek van lelkiismerete és elszántsága. Akaratuk felől, hál’isten, semmi kétség sincs. Jól ismerem őket, és tudom azt, hogy annak ellenére, hogy most csak kevés számban vannak jelen, a reménységnek olyan forrását adják, hogy lesznek, akik továbbra is elvégzik a magyar nemzet szolgálatát. (Taps)

A fiatalok számára, mondom, hadd nőjön a tapasztalatuk. 1955-ben az akkori miniszterelnök, tehát a magyarországi kommunista mozgalom miniszterelnöke, tudják, ki volt az, a magyar kommunista mozgalom adta nekünk miniszterelnöknek, magához kéretett néhányunkat a jelenlévők közül, azt hiszem öten, hatan voltunk jelen; (Takács Imre közbeszól) igen Imre is ott volt. Ugyanebben az időben kérette fel Rákosi az idősebb, az úgynevezett népi írókat és bennünket, fiatalokat a miniszterelnök. Mindannyian 30 éven aluliak voltunk. Le akartak választani az öregektől. Ez olyan beszélgetés volt, amivel ti is fogtok majd találkozni, olyan „adok és mindjárt veszek is”. Tehát kecsegtettek is bennünket, ugyanakkor mindjárt azt is mondták, hogy baj is lehet. Mondanom sem kell, semmire nem ment velünk ez a miniszterelnök. De nagyon érdekes, hogy kijelentette a vitáinkkal, aktivitásunkkal kapcsolatban, hogy túlságosan sokat politizálunk, és ez nem jó. Kijelentette, hogy: a magyar írók ne higgyék azt, hogy okosabbak, mint a politika. Kijelentette, hogy túlságosan sötét képet festünk a helyzetről: egy év múlva jött 1956. októbere! Jártunk mi fűhöz-fához, és figyelmeztettünk, hogy felgyültek a bajok, nem lehet ezt tovább vinni, tessék hallgatni ránk, és tessék hitelt adni az író szavának. Arra figyelmeztetett, hogy túlságosan sötéten látunk. Végül tudtunkra adta, hogy a művelődési miniszter hasonlóan mit mondott az írók aktivitására, azt, hogy túlmegyünk a megengedett határon, lassan kell mindent csinálni.

Ez a miniszterelnök nincs már sehol, a szegény miniszter sincs már sehol. Nagyon sok minisztert, nagyon sok politikust láttunk már, ti is fogtok látni. Jönnek, mennek, jól, vagy rosszul elvégzik a dolgukat, de a dolog természete szerint ez a nemzet és az író marad.

A következőt szeretném még mondani. Első vádként szerepelt, és ezt a Révaival való beszélgetésnél is ugyanúgy hallottuk, hogy nacionalisták vagyunk. Amikor meg elmondtuk, hogy egyszerűen leseperték a parasztnak a padlását, és amikor elővette valamelyikünk az apja levelét és felolvasta Magyarország akkori egyik legnagyobb emberének, hogy azt írja az édesapja, hogy kenyeret vigyen haza innen Budapestről, akkor azt mondta, túl sötéten lát, nemcsak Ő, hanem az apja is. (Derültség) Szomorú, sírnivaló dolog. A „Tiszatáj”-jal kapcsolatban szeretnék még valamit mondani: Én egyetértek azokkal, akik úgy határozzák meg, hogy a politika gyakorlása egyet jelent a következőkkel: akkor egzisztál és akkor nevezhető valóban ható politikának, ha adott időben, adott helyen, adott dologban maximális befolyással rendelkezik. Ez a politika klasszikus megfogalmazása. Még egyszer megismétlem: adott helyen, adott időben, adott dologban maximális befolyással rendelkezik. Ez a politika hatásos gyakorlásának a feltétele. Ha a politikának megvan a befolyása és nem arról van szó, hogy erőt kell mutogatni egy valóságos, a létét valóban veszélyeztető ellenfélnek, akkor a politika adminisztratív eszközökhöz nem nyúlhat. Mert nincs szükség rá. Mert rendelkezik a befolyással. Ezért igaz az, hogyha most ez a politika adminisztratív intézkedéseket hozott, például a Tiszatáj, Csurka ügyében, akkor nehogy valaki azt gondolja, hogy ez a politika erejének a jele: ez a politika gyengeségének a jele. Nincs akkora befolyása, hogy egyszerűen, adminisztratív intézkedések nélkül a megkívánt mederben tartsa a dolgait. Ezt az erőt kívánom a politikának, őszinte szívvel, a szocializmus és a nemzet érdekében, a reform érdekében. De azokkal az emberekkel, akikkel most operál, ez nem fog menni. Új szellem, új gondolkodás kell. (Nagy taps)

Még valamit. Nehogy itt valaki újra azt próbálja mondani, amit mondtak nekünk 1956 kirobbanása előtt a magas magyar politikusok (ez mennyire nevetségesnek tűnik), hogy nacionalisták vagyunk, ne politizáljunk, elkeseredettek vagyunk stb. Mert mi segítenénk szívesen. Csak ezt a kiszorítós játékot hagyják abba. Itt senki sem csinálja szívesen azt, hogy aláírogasson, arra menjen el az ideje, hogy ki nézegeti, ki követi, milyen okból követi, mit csinál, hova telefonál. Ennek nincs értelme.

És most befejezem. Elég sokat éltünk már ahhoz és nagyon sok politikust láttunk már ahhoz, nagyon sok miniszterrel találkoztunk már és sok politikai bizottsági taggal, hogy csak az igazat mondjuk. Ne higgye senki azt, hogy olcsó taktikázás, amikor azt mondjuk, hogy a szocializmus keretei között képzeljük el a jövendőt. Ezt bizonyítja minden tevékenysége Csoórinak és Csurkának is. Tessék csak végiggondolni: nem karrieristák segítették elő a konszolidációt 1960-ban, hanem Csoóri, Csurka és Illyés Gyula segített a hatalomnak, hogy a konszolidáció bekövetkezzék. (Taps)

Mások lapultak, nem foglaltak állást. Igen, ez törvényszerű is volt. Most sem az olcsó taktika mondatja ezt velünk: kérem, ne tessék kiszorítani. Tessék ezeket a szavakat őszinte figyelmeztetésnek venni és tessék alkalmat adni arra, hogy aki képes erre és akinek ez a szándéka, az itthon kapjon fórumot arra, hogy elmondja azt, ami miatt már hányingere van, mert már a torkáig ér a gond. Amikor nem mondhatja ki itthon, ne kényszerüljön, hogy azt máshol tegye meg.

Köszönöm szépen. (Taps)