Önmagamban kellett legyőznöm a reménytelenséget^*

– Az író ír. Ön pedig hihetetlenül hosszú ideje nem publikált egyetlen sort sem. Miért hallgat?

– Ez nem hallgatás, hanem csönd. A hallgatás oppozíciót tételez föl, énbennem pedig oppozíció – a körülvevő világgal szemben – nem volt. Viszont voltak olyan dolgok, amelyekre sem magamnak, és következésképp az olvasónak sem tudtam volna választ adni.

Gondolom, hogy jól tettem, ha időt hagytam magamnak arra, hogy ne a keserűség és az elkeseredettség szemüvegén keresztül lássam a világot, mindazt, ami történik körülöttünk, hanem a józan mérlegelés foglalhassa el bennem a legfőbb helyet és ez tegyen alkalmassá arra, hogy idézőjelben szólva, írói módon ítéletet alkothassak azokról a dolgokról, amelyek körülöttem történnek.

– Kérem, amennyire lehet, részletezze keserűségének, elkeseredettségének okait.

– A nemzet állapota igen sok keserűségre ad okot. Ez eléggé hosszú időre nyúlik vissza. Arra az időre, amikor a gazdasági felemelkedés mellett az erkölcsi színvonal süllyedése elkezdődött. Ez sok mindenben megmutatkozott, de ami engem legfőképpen érdekelt, az a nemzetemnek, a magyarságnak a sorsa.

Szándékosan említem, minden más előtt, legelsőnek a nemzetemet, a magyarságomat, mert azért ugye mindannyian először születtünk magyarnak, és aztán lettünk – már aki lett – szocialista, vagy aztán választottunk hitvallást. És ez nem csak játék a szavakkal.

Ez azt jelenti, hogy egy közösséghez tartozni olyan penzum, amely nem luxus dolga, amelyet nem kényünk-kedvünk szerint válogatunk, hanem erkölcsi parancs, és tartozás a szónak abban az értelmében, hogy vissza kell adnunk valamit annak a közösségnek, amely megszült és amely táplál bennünket. Ennek az állapota ijesztő, hogy ha a mai esztendőket nézem és a megelőző esztendőket is, amikor kezdtek a betegség szindrómái eluralkodni a nemzetnek a testében.

– Milyen betegségekre gondol, melyek azok a jelek, amelyek Ön szerint aggodalomra adnak okot?

– Az igazságtól nem járok messze, ha röviden úgy próbálom megfogalmazni a legnagyobb gondomat: milyen is a magyar nemzetnek és a magyar társadalomnak az erkölcsi állapota? Az erkölcsi állapot felmérése mint írónak is, mint állampolgárnak is szüntelen kötelességem.

Bár mindenki így gondolkodna felőle!

De ha nem is gondolkodik mindenki így, akkor a politikának elsőrendű kötelessége, hogy az erkölcsi állapotot időnként megszondázza, a szükséges következtetéseket levonja, és abban az esetben, ha az erkölcsi állapotot nem tekinti kielégítőnek, akkor a szükséges elemzést elvégezze, a szükséges gyakorlati intézkedéseket, lépéseket megtegye annak az irányába, hogy az megfeleljen az elvárható legmagasabb szintnek. Én pedig teljes felelősséggel jelentem ki – csatlakozva nagyon-nagyon sok ember véleményéhez, egyszerű emberektől kezdve akadémikusokig, és hivatásszerűen ezzel foglalkozó embereknek a véleményéhez is –, hogy a nemzetnek és a társadalomnak az erkölcsi állapota most szinte minősíthetetlenül rossz.

– Ez az Ön – és ahogy mondta, sokak – diagnózisa. De melyek a tünetek?

– Tessék végiggondolni. Itt van egy nemzet, amelyik rokontalan. Rengeteg szenvedésen, tragédián ment keresztül, tehát pusztán az önfennmaradásért kellett mindig küzdenie, és most abban a helyzetben van, hogy ez a tíz és félmillió lakosság 2020-ra kilenc millió alá süllyed.

Ez gyakorlatilag nemcsak azt jelenti, hogy több embert fogunk veszíteni a következő negyven év alatt, mint amennyit a háborúinkban vesztettünk, hanem azt, hogy a felnőtt lakosság – a férfiak és a nők – nem tekinti alapvető kötelességnek, alapvető hivatásnak azt, amit a természet elsőrendű kötelességgé és hivatássá tesz. Magyarán mondva az utódnemzést és a családnak a megteremtését. S amihez nem biztosították az anyagi feltételeket sem. Márpedig az ember a nagyobb közösségeknek a szolgálatát mindig a kis közösségek szolgálatában gyakorolja először. Én visszaemlékszem arra, hogy az én fiaim – négy fiam van, hála istennek, és még egyszer hála istennek, most született meg nemrég a tizennegyedik unokám –, amikor az ötvenes években nagy szegénységben éltünk (nemcsak én, az egész ország), mielőtt egy falatot megettek volna, megkérdezték, hogy evett-e valamelyik testvérük? Vagy: mennyit hagyjak belőle? Mennyit ehetek belőle?

Én nem azt mondom, hogy ez jó dolog, hogy meg kell kérdezni, mennyit ehet egy ember. De az, hogy tudja, hogy nemcsak ő maga van a világon, hogy felelősséggel tartozik mások iránt, hogy nem csak önmagáért van, az olyan alapvető dolog, amit, ha nem tanul meg a családban, később nagyon nehéz lesz megtanulni.

Azt mondottam, hogy a nemzetnek és a társadalomnak az erkölcsi állapota foglalkoztat leginkább. Legelsőnek ezt említettem.

De ha hasonló súlyosságú dolgot akarok mondani, akkor megemlíthetem azt, hogy az öngyilkosságokban elsők vagyunk a világon; azt, hogy az alkoholfogyasztásban hol elsők, hol másodikok, hol harmadikok vagyunk. Azt, hogy a halálozásban a legelső helyen vagyunk a világon.

Ezt, hogyha mind összeadja, akkor rendkívül drámai kép alakul ki, amely megijeszti az embert.

Föl kell tenni a kérdést: ez a politika, amit a magyar modellnek szoktak nevezni, amelyik rendkívül bátran lépett előre a kísérletezésnek az útjára, még a legnehezebb területen, az emberi szabadságjogok területén is, bár még messze nem kielégítő mértékben, igényt tarthat-e arra, hogy ne csak kenyéradó hatalomnak tekintsék, hanem a nemzet gondviselőjének is. (Ezt a kifejezést egyébként Veres Pétertől kölcsönöztem.)

Mindenesetre a politikának egy ősi emberi igazságot – erkölcsi igazságot – kellene nagyon mélyen átélnie és megértenie. Azt, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Most szűkösebb a kenyerünk, mint évekkel ezelőtt volt, de mégis, azért megélnek az emberek. De a történelem számtalanszor bebizonyította, hogy az anyagi jólét – vagy a viszonylagos anyagi jólét – nem elégíti ki az embert. A politikának alig megbocsátható mulasztása az, hogy a gazdaság, az anyagi lét felől közelíti meg az embert.

Az emberi lélek, az emberi szív, az ember erkölcsi igénye oldaláról kell közelíteni a világ anyagi dolgaihoz is. Tehát könnyebben elviselné a szerényebb gazdasági jólétet az ember, ha erkölcsileg jól érzi magát, ha etikus környezetben érzi magát, amihez hozzátartozik az is, hogy szabadon élje a maga életét a társadalomban.

– Egy társadalom morális állapotához ennyire hozzátartoznak a szabadságjogok, vagy azok korlátai?

– Gondolja el, hogy hol tartanánk most, hogy ha a népnek a szabadságigényét nem korlátozták volna az 1949-es időkben! Ez a mostani hatalom a legnagyobb elismerést, a sok hiba ellenére, azzal érdemli ki, hogy e szabadság megadásának az útjára lépett. Ezen az elkezdett úton lehetne és kell bátrabban lépni.

Hogy érthetőbb legyen: ha egy normálisabb gazdaságot akarunk teremteni, és közben nem adunk magasabb szabadságlehetőséget, akkor az nem fog sikerülni.

Gondoljon vissza arra, hogy a termelőszövetkezet – pontosabban a magyar mezőgazdaság – mikor tért rá arra az útra, amely olyan eredményeket produkált, hogy nem egyszer kihúzta a bajból a népgazdaságot? Akkor, amikor megkapta azt a lehetőséget, hogy az lesz az elnök, akit a téesz tagsága szabadon megválaszt, és ebbe sem a járási pártbizottság, sem a megyei pártbizottság nem szól bele!

Engedje meg, hogy ezt úgy fogalmazzam meg, hogy a demokrácia pénzt termel. Mert kiszűri a legalkalmasabb embert, és a nem alkalmas átcsorog a szitán. Vagy másképpen megfogalmazva: a demokrácia az, amikor a többségi akarat választhat és dönthet. És most már szakadjunk el a termelőszövetkezet példájától. A többség mindig okosabb, mint egy-két ember.

A nép, az a felnőtt!

Sok embernél sok bölcsesség gyűlik össze. Ha ez a bölcsesség a demokrácia jogával él, akkor ez azt jelenti, hogy a kontraszelekció nem érvényesülhet. Tehát a demokráciával élő közösség mindenekelőtt arra törekszik, hogy tisztességes és a munkájához értő embert válasszon meg, és minden más szempont csak ez után következik. Ezt a központi politikai akaratot kellene érvényesíteni, úgy, hogy olyan mértékben terjedjen el, hogy országunkban egész kis helyre szoruljon az, ahol másként történnek a dolgok.

– Az ön látlelete a mai és a tegnapi magyar társadalomról hogyan függ össze a hallgatásával, vagy ahogyan szívesebben mondja, a csendjével?

– Amikor ezeket a szimptómákat láttam, és amikor láttam a perspektívát, és azt, hogy hiába szól az ember, hiába tesz eleget annak a kötelességnek, hogy az író figyelmeztet… És engedje meg, hogy elmondjam – talán most itt először a nyilvánosság előtt –, hogy ennek a kötelességemnek eleget tettem, több társammal együtt, természetesen.

Én figyelmeztettem… és ez a figyelmeztetés mindig annak az érdekében hangzott el, hogy csak egészséges társadalomban lehet a szocializmust szolgálni.

Tehát egyként féltettem a kettőt, mert az én tudatomban a kettő elválaszthatatlan egymástól, mert ma is, annyi baj után, a szocialista keretek között látom a megoldást. És ennek a figyelmeztetésnek megfelelő módon eleget tettem.

Nem fogadták szívesen. Talán azok közé tartoztam, akik a legerősebben lettek megbántva. Erre persze lehet azt mondani, hogy az író írja ki a bánatát is, írja ki a reménytelenségét is. Valóban lehet így is… A magam számára ezt nem érzem elfogadhatónak.

– Mondja, nem is írt reménytelen műveket, amelyeket aztán nem is szánt közlésre, amelyek nem jutottak el a kiadókhoz, vagy szerkesztőségeknek, hogy publikálja őket?

– Én sok keserű dolgot írtam, amit aztán, ha befejeztem, eldobtam, vagy pedig, amikor már láttam, hogy nincs erő bennem ahhoz, hogy a magam által penzumnak tekintett utolsó szót, azt, hogy mégis, mégis fáradozni kell, vagy azt, hogy mégis van remény, képes legyek a hitelesség erejével a műbe beleszőni – hazudni nem lehet az írásban, az íráson keresztüllát az ember, mint egy ablaküvegen, az írónak a szívéig, a lelkéig, az értelméig –, akkor feladtam az írást.

Ha szabad azt mondanom, az idő engem igazolt. Olyan értelemben, hogy az elkeseredettséget, a reménytelenséget képes voltam önmagamban legyőzni, mégpedig akkor, amikor a bajok nemhogy csökkentek volna, hanem nőttek.

Egyébként elmondok magának egy fontos dolgot. Amikor talán a legmélyebb pontján voltam a reménytelenségnek, a magyarságunkat illetően, akkor elhatároztam, hogy elolvasok mindent, amit csak lehet a nemzetről.

Elkezdtem a krónikákkal, elolvastam, amit csak tudtam arról, hogy más népek mit mondanak rólunk. Magyarán mondva: egész mélyen, még egyszer átéltem azt az ezernéhányszáz esztendőt, amit ez a nemzet itt Európában végigélt.

– Miféle konklúziókra jutott a tanulmányozás közben? Hiszen Ön életében nem először fordul olyan megoldáshoz, ami furcsa és váratlan. Valamikor régen, tán húsz évvel ezelőtt azt nyilatkozta, vagy mondta valahol, hogy amikor az első sikerek után jöttek megint csak a küzdelmes és reménytelennek tetsző évek, akkor nagy elszántsággal – azt mondta – „olyan feladatokat tűztem magam elé, amelyektől leginkább viszolyogtam, amelyekre legkevésbé éreztem alkalmasnak a tehetségemet”. Tehát Ön mindig is hajlamos volt nagy fába vágni a fejszéjét, a nehezebb ellenállás irányába menni…

– Köszönöm szépen, hogy idézte ezt a mondatomat, amely az Új Írásban jelent meg. És a következőért köszönöm. Az én első írásom 1954-ben jelent meg. Az első kötetem 1956-ban. És ’56 után csak 1961-ben jelent meg újra kötetem. Akkor próbáltam megkeresni, mi az érvényes, amit mondhatok az ötvenes évekről, 1956. októberéről, novemberéről, a nemzetnek arról a hét esztendejéről.

– Ez a második hallgatás mintha makacsabb volna, mintha a feszültség nehezebben oldódna…

– Az a csend, az könnyebb volt. Egyszerűen azért volt könnyebb, bármennyire nehéz volt, mert tudtam azt, hogy – ha bármilyen körülmények közepette, de – egy társadalom és egy nép erős mozgásba jön, akkor ez azt jelenti: ez a történelem igénye. És ami a történelemnek az igénye, azt csak elhalasztani lehet, de meg fog valósulni előbb, vagy utóbb, és ez iránt most sincs semmi kétségem. Ez vigaszt adott. Akkor is írtam olyan dolgokat, amelyeket aztán eldobtam. Keserűek voltak. Nem, nem szabad kimondani a reménytelenséget. Az írónak mindig fel kell tennie az ellenőrző kérdést önmagának: biztos, hogy képes vagy-e objektíven ítélni? vagy rossz kedved van? Ha rossz kedved van, akkor ne hidd azt, hogy a világ reménytelenül rossz. A következő csend, amiről beszéltem, mély keserűség volt.

És most válaszolok arra, amit az előbb megemlített. Én akkor, 1956 után valóban a nehéz ellenállás irányába mentem. Először úgy, hogy elmentem gyárba dolgozni. Nagy családom volt, nagyon nehezen éltünk. De, hála istennek, szegény emberek között éltünk.

Ha tréfálni akarnék, akkor azt mondanám, hogy senki nem irritált a környezetemben, hogy többet eszik, mint az én gyerekeim, vagy én. Ez a csend viszont, ami a mostani és megelőző éveket illeti, már kegyetlenebb dolog volt. Tényleg a legnagyobb ellenállás irányába kellett fordulni.

Nem hiszem, hogy van ember, aki nem került volna olyan helyzetbe, hogy elveszítse a saját erejében való hitet. Ezt kérem, úgy értse, hogy a nemzet és magam, az az én tudatomban nem két különböző dolog. Én nem érzem jól magam, nem tudom jót érezni magam, ha a nemzetem nem érzi jól magát.

Ezekben az időkben milyen lehetőség állott előttem? Vagy az, hogy írok úgy, ahogy nagyon sokan megteszik, verebekről, tavaszról; ha rossz kedvem van, akkor őszről, télről. Azért, hogy pénzt kereshessek. Vagy egyszerűen kiírom ezt a keserűséget; de erről már beszéltem, nem tudtam hozzátenni a remény szavát.

És ekkor következett az, hogy végigolvastam mindent a történelmünkről. Olyan mély, megrendítő reveláción mentem keresztül, amikor láttam, átéltem újra, hogy milyen iszonyatos küzdelmek, mennyi elpusztító akarat ellenére ez a nép még mindig él. Azt, hogy mennyi mindent voltunk képesek befogadni Európából, hogy volt eszünk és értelmünk ahhoz, hogy alkalmazkodjunk a körülményekhez, és nem pusztultunk el. Bizonyítottuk, hogy valamiként egy embernek, egy nemzetnek az értékét is nemcsak az jelzi, hogy mit ad a világnak, hanem, hogy mit képes befogadni. Az, hogy ennek a népnek az intelligenciája, tehetsége micsoda erőpróbákra volt képes, és milyen tragédiákat tudott túlélni. Ha szabad így mondani, elkezdtek keringeni a nedvek bennem.

– Reményt keltő nedvek?

– Több, mint reményt keltő nedvek. Ha egészen pontosan akarnám kifejezni magam, akkor azt kellene mondanom, hogy a jogos, büszke öntudat. Kérem, ne értse félre. Én nem olyan nemzetiségi büszkeségről beszélek, amely másokat kevesebbre tart…

– … nem gőgről…

– … ez tőlünk egyébként mindig távol állt. Hanem arról a büszkeségről beszélek, amely azt az embert – vagy azt a közösséget – töltheti el, aki nagy dolgokat vitt véghez. Ez az, ami nedvként keringett bennem.

– Nem tudom, hogy ez a legújabb írói és állampolgári állapot, amiben most van Sánta Ferenc, egyúttal azt is jelenti-e, hogy a tollára kívánkozik valamilyen „mégis”, amit már le lehet írni és ki is lehet adni?

– Nekem jövőre, hosszú idő után megjelenik az első regényem, és követni fogja még egy-kettő.

 

Győrffy Miklós