Körkérdés: Szolgálat és irodalom^*

Kedves Szilveszter!

 

Felelősségtől áthatott gondolataidat, melyekkel megtiszteltél, örömmel olvastam. Valóban baj van a szolgálatra kész magatartással. Kiábrándultság, cinizmus, körmönfont ügyeskedés, a „tiszta művészet” maszkjában való kibúvás sorskérdéseink elől, bűvészkedéssel leplezett tartalmatlanság és így tovább, mind jelen van művészeti életünkben. Múló kór, amely azonban igen sok gondot okoz.

Magad az elkötelezettség hiányával, annak negálásával magyarázod, illetve írját abban látod, ha minél többen vállalnák azt.

Maradéktalanul egyetértek veled abban, hogy bajaink egyike valóban a szolgálat elutasítása, vagy az arra való képtelenség. Nem véletlenül használtam a szolgálat szót és nem az elkötelezettséget, melyről másképpen vélekedek, mint azt magad teszed.

Úgy gondolom, hogy egy általánosabb érvényű magatartás, az abban való hűség alkalmasabb az ember, a nemzet, a társadalom szolgálatára. Az átélt, maradéktalanul integrált, annak törvényei szerint hatni óhajtó humanizmusra gondolok, mely természetéből folyólag mindazt kötelességgé teszi, amit a leveledben hiányolsz.

Bizonyára elkerülte a figyelmedet, hogy nagyon régen – talán éppen az Új Írásban – szóltam erről, azt írva, hogy a magam részéről a leghatékonyabb attitűdnek az elkötelezetlen humanizmus szellemében való cselekvést tartom.

Nem új dolog, ameddig visszaér történelmi ismeretünk, korról-korra fellelheted. De ha csak azokra tekintesz, akik a humanizmust, mint műveltség-eszményt sajátították magukénak – annak immár huszonhárom százados történetében –, s majd ebből táplálkozva alakították viszonyukat a társadalomhoz, láthatod majd, hogy mindannyian az emberért, a haladásért, az újért, amely különb a réginél, tettek igen sokat, igen kevés tévedéssel. Életelemüknek a szolgálatot tekintve, mindig a konzervativizmus, a skolasztika, a dogmatizmus, a fanatizmus, az intolerancia elszegődöttei ellenében.

Lett légyen szó akár a megkövesülő hagyomány védelmezőiről, vagy a köztársaság ellenségeiről Rómában, akár a dogma és a hierarchia bástyájába zárkózó Egyházról éppúgy, mint a magyarság elszigeteltségét megtartani kívánó provincializmusról.

Érdemük immár nyilvánvaló, hozzájárulásuk a progresszióhoz igen nagy. Különösen akkor mérheted ezt fel, ha arra gondolsz, hogy többségükben milyen társadalmi mozgások elindítói voltak, és hatásukra mennyit változott a világ.

Azt írtam, hogy elszegődöttek.

Nem áll messze ettől az elkötelezettség – ha jóra hív, ha rosszra, vele tartok –, mely rendre inkább társul és köt szövetséget a türelmetlenséggel, a fanatizmussal, s tör a butaság szervezeti formája, a monopólium felé, mintsem elviselje a józanságot, a minden körülményt felmérő mérsékelő szándékot az éppen jelenlévő indulatok közepette.

Ezért tartózkodik az az etikai eszmény, amelyről beszélek elkötelezni magát a végletekre polarizálodó társadalmi, ideológiai ütközésekben, és mér mindent, alakítja álláspontját az örök erkölcsi törvények igénye szerint.

Nem köti le magát a változó korok hatalmi konstellációi által dekralált kurzus-erkölcshöz.

De legmélyebb hűségét adja a nem változó és nem is megváltoztatható morális kategóriákhoz. Ennek alapjáról szemléli és ítéli meg a társadalmi történéseket, addig és olyan mértékben támogatva egyiket, vagy másikat, ameddig és amilyen mértékben etikusnak tarthatja azt.

Hogy jobban megértsd, legyen itt példaképp: ezért tekinti jogos erkölcsi felháborodás végső mozdulatának a forradalmat, és vállal részt benne, de elítéli, vagy szembefordul vele, ha azt fanatizmus mételyezi meg és teszi ezáltal érvényes erkölcsi rend megteremtésére alkalmatlanná.

Mert tudva tudja, hogy a forradalomnak is megvan az etikája, s ha nincs ereje megőrizni azt, akkor újraszüli a felháborodást. Megismétlem tehát, hogy egy szüntelenül mozgó etikai szemléletről, viselkedésről van szó a helyeslés és a részvétel, illetve a tiltakozás és a tartózkodás pólusai között. Végeredményben egy nagyon egyszerű dologról: az erkölcsi elv permanens érvényesítésének szándékáról.

Végezetül: napjaink – magyarságunknak egész történelme során csak ritkán megélt súlyosságú – gondjai, a szocializmus történelmi jelentőségű hazai kísérlete, amelynek ma fontosabb és elengedhetetlenebb feladata nem lehet, mint a nemzet bajainak orvoslása, semmit nem igényel jobban, mint olyan szemléletet, melynek nem szabad szem elől tévesztenie azt, amiről legjobb meggyőződésem szerint írtam neked, s amiről az évszázadok során oly sokszor szóltak nálam érdemesebb emberek.

 

Őszinte szeretettel köszönt:

 

Sánta Ferenc