Vasy Géza: Interjú Sánta Ferenccel

1. Hogyan alakult ki a világnézete, erkölcsi világképe?

– Ebbe igen nagy mértékben belejátszott – mondhatnám, hogy egész életemnek, gondolkodásomnak, magatartásomnak egyúttal meghatározó körülménye – az, hogy szegény családba születtem és szegény emberek között éltem végig gyermekkoromban, ifjúságomban és felnőtt életem java részében is. Tulajdonképpen szerencsésnek is mondhatnám ezt a terhet, mert a szegény emberek világában – a munka és a nélkülözés világában – a legalapvetőbb erkölcsi törvények és kötelességek szinte észrevétlen természetességgel válhatnak a növekvő ember sajátjává.

A jobb körülmények közé, vagy éppenséggel gazdagnak született embernek, ha mondjuk a jó természete erre biztatja, akkor is sok stúdium, szerencsés hatás és valamiféle kegyelem is kell ahhoz, hogy ezeket a parancsokat felfedezze, megismerje és aztán szerintük próbáljon élni.

Sokat gondolkodtam magam is azon, hogy mi is a legfontosabb dolog a szegénységben. És azt hiszem nem egyéb, mint az, hogy ebben a világban az ember mindig rá van utalva másokra. És következésképpen itt adódik a legkevesebb lehetőség arra, hogy elzárkózzon, hogy „magának éljen”.

Itt mindig kell a mások segítsége, és mindig segíteni is kell másokat, a kanál zsírtól, a kölcsönkért élelemtől, a kölcsönadott eszközöktől kezdve egészen a hajlék megteremtéséig. És ez igen nagy szó, mert egyszerűen az történt, hogy ebben a viszonyban szemléletté válik az emberben az összetartozás, az egymásrautaltság, az a gondolkodás, hogy együtt érint a jó és együtt érint a rossz is. Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy ennek a tudásával kezdődik az ember, és hogy ha ez nincs meg benne, akkor hitvánnyá válhat. És én bizonyos vagyok benne, éppen a nagyon sok tapasztalás alapján, hogy ebből a közösségi magatartásból, a közösségnek ebből az összetartozásából, ennek a törvénynek a tudásából serken és növekszik fel a többi jó is. Az a jó, ami egyébként az ember legbensőbb természete, legbensőbb sajátja.

A közös szükség, a csak együtt való haladás támasztja fel mindezt, és kényszerít – jobb szó híján – ennek az alkalmazására, arra, hogy velük és általuk éljünk.

A közösségnek ez az együtt való küszködése teszi például paranccsá mindenki számára a lankadatlan hasznos cselekvést. Vagyis: a munkát.

Aki ebben a világban nem dolgozik, aki nem a munkájából kíván megélni, azt nem becsülik sokra, és a megfelelő módon ki is közösítik. De a munka aztán, a munkának ilyen hatalmas parancsa egyúttal elülteti az emberekbe azt az igényt is, amit mi próbáljunk most úgy megfogalmazni, hogy szüntelenül bennünk él következésképpen a jobbra, okosabbra, hasznosabbra való törekvés, végső soron a körülményeken való javításnak a szándéka. És ebben az összefonódó cselekvésben, az azonos gondban, bajban, örömben, napokban, esztendőkben, az egész életben való együttlétben nélkülözhetetlenné válik az igazságosság is.

Nem akarom érdemén felül méltatni a szegény embereknek az erényeit, az együttélő szegénység erényét, de úgy hiszem, következetes vagyok amikor azt mondom, hogy amikor közös munkában, közös dologban jogot biztosít és jogot formál minden egyes tagja számára a szabad véleménynyilvánításra, a dolgok megtárgyalására, akkor a döntésben nyilvánvalóan az igazságosságra törekszik.

Folytathatnánk tovább a sort azzal, hogy a szegénység valóban példává emeli a másokkal való törődést, azt, hogy előbb azért vagyunk a földön, hogy másokért éljünk, és csak aztán azért, hogy passzióinkat töltsük.

Nagyon érdekes, hogy ez a közösség minden tagja számára tiszteletet nyújt, aki ezekkel a dolgokkal él, tehát aki elvégzi a munkáját és tiszteli másoknak a tevékenységét, véleményét, szándékát, akaratát. De ugyanilyen határozottan ítél el mindenkit, aki nemtelen vagy tisztességtelen eszközökkel próbál magasabbra törni. Ezt a szépséget én mind láttam és tapasztaltam gyermekkoromban, ifjúságomban és jóformán egész eddigi életem folyamán. Innen merem azt mondani, hogy amennyi átka és keserve van a nincstelenségnek, annyi nagysága is. És nem hiszem, hogy ez öntudatlan cselekvés lenne, hiszen ha meggondoljuk, senki pontosabban nem fogalmazta meg az emberi együttélésnek, a tisztességes együttélésnek a törvényeit és senki nem deklarált világosabb ítéletet ezekben a dolgokban, mint a szegénység. Még azt is hozzátenném; hogy ezt a legtökéletesebb formával cselekedte. Hiszen ott van mind az egyszerű nép meséje, ott vannak a mondák, ott vannak a dalaik, énekeik. Ezek a mesék mind ezt zengik, éneklik, tanítják a legszebb szavaival a nyelvnek, és olyan bölcsességgel, melynek csodájára járhatunk. És eköré a tanítások köré ott gyülekeznek mind a szertartásra emelt szokásaik, és ékeskednek körülöttük szólásainak és közmondásainak a csillagserege.

Eszembe jut, hogy még „alászálló kultúrértékként” is csak azt tette a maga kincsévé a szegény nép, ami valóban kiállta a tisztesség és az érték próbáját.

Röviden összefoglalva azt szeretném mondani, hogy ezek az emberek, ez a világ, az itt látott seregnyi emberi élet sűrítette hitemmé, hogy az ember jó, az ember jóra született. Az emberben úgy dobban a jó, miként a vér az ereiben, miként a lábában a járásnak a képessége. S ha ebben hiszek, akkor nyilvánvaló a másik bizonyosságom is, miszerint az emberiségnek a kisebb, elromlott, rosszabb része elsöpörtetik majd egyszer.

Bizonyos, hogy ez volt gyermekkoromtól kezdve ez az élmény, ez a tapasztalás, ami a legtöbbet alakított rajtam, jellememen és gondolkodásomon is.

De pontosan ebből a világból kaptam azt az ajándékot is, amely bizonyos módon felér ennek az előbbinek az értékével. Azokra a mesékre gondolok, amelyeket gyermekkoromban és még serdülő koromban is igen nagy számban hallottam. Nagyon sok mesét hallgattam otthon is és máshol is. Nagyon sokan meséltek nekem, és én is mindig megkerestem az alkalmat arra, hogy a közelükbe kerüljek azoknak a leginkább idős embereknek, akik szerettek mesét mondani. Gyönyörű dolog a mese! És az sem véletlen, hogy legragyogóbb gyöngyszemei épp a szegénységnek a legnagyobb és legmélyebb tengerében lelhetők. Amit a szegény ember az életben nem talál meg, amit a maga egyszerű életében elérhetetlennek tart, amit a maga környezetében rossznak, hitványnak, megvetendőnek tart, azt itt, a mesében keresi meg, vagy itt, ezekben a mesékben mond ítéletet fölöttük. A mesében elmegy a harmadik kisfiú és megveri a rossz királyt. Hazaviszi az élelmet, odaadja a szüleinek és a testvéreinek. Megszabadítja az ártatlant, megjutalmazza az arra méltót.

Gyönyörű dolog ez, különösen, hogyha arra gondolunk, hogy olyan szép nyelven mondatik el a képeknek, hasonlatoknak, jelzőknek olyan gyönyörű seregével, amely egyszerre láttat, egyszerre ad nagy és mély lélegzetet a szívnek és a tüdőnek, és egyszerre tanít meg úgy gondolkodni, hogy mindazt, amit szeretnénk elmondani, azt ne tegyük könnyen, olcsón sem nyelvben, sem pedig ítéletben.

A legtöbbet édesapám mesélt. Nagyon sok mesét ő maga talált ki, és ezt nem is titkolta előttem, hanem a maga módján mindig el is mondta.

– Tetszett? – kérdezte.

– Igen!

– Látod – mondta –, ezt pedig én találtam ki neked, nem hallotta ezt terajtad kívül még senki emberfia.

S amiért most is alázatosan meghajtom az emléke előtt a fejemet: megállt mese közben és megkérdezte: mit gondolok, hogyan lesz tovább?

S amikor elkezdtem találgatni és mondani, akkor megtelt a szeme derűvel, összehúzta a szempilláit és úgy nézett rám és mondta: „Na, mondjad csak, hát aztán…” S végig mondatta, csináltatta velem az egészet, de arra nem emlékszem, hogy akár egyszer is elrontotta volna azzal, hogy felnyitja rá a szemem, hogy magammal csináltatta a mesét. És ez bizony igen nagy dolog volt, csak később tudtam meg igazából, hogy milyen nagy dolgot művelt. De nemcsak a szó klasszikus értelmében vett mesét mondott nekem, hanem mást is. És most, ahogy visszagondolok rá, akkor mindazzal, amit most szeretnék mondani, tulajdonképpen törvényt töltött be édesapám, mégpedig hibátlanul. Pontosan úgy, miként ezt az ő életében is betöltötte maradéktalanul az ő nagyapja, tehát az én dédapám.

Sánta Miklósnak hívták – így hívják az én legkisebb fiamat is – és nem ismertem, nem is ismerhettem; igen hosszú időt élt meg és 1848-ban honvéd volt egészen az utolsó napig, amíg akik megmaradtak, kimenekültek Bukovinába, vagy elbújtak a havasokba. Mesélte édesapám, hogy ez a dédnagyapám harmadmagával élt még a faluban és március 15-éken piros sapkával a fejükön mindig az első sorba ültek az ünnepségen. Vén emberek voltak már, utolsó tanúi ezeknek a fájdalmasan nagy időknek. Hát ez a dédnagyapám édesapámat gyermekkorában elvitte azokra a helyekre, amelyek közelebb estek Sepsibikszádhoz és ahol dédnagyapám a csatákban részt vett akár úgy, hogy győzött, akár úgy, hogy megfutott.

Gál ezredes volt a parancsnokuk, s még most is hallom; ahogy édesapám tanította, hogy volt valami nótájuk, ami úgy kezdődött, hogy „Gálunk, Gálunk, vitéz Gálunk, mi csak tevéled szolgálunk”. Most már tudom, hogy ez a Gál élt, valóban ezredes volt.

Elvitte édesapámat mind ilyen helyekre – édesapám meg aztán engem vitt el. Szó szerint úgy van, ahogy mondom, hogy láttam azokat a fákat a kászoni út szélében, ahova egy alkalommal már a szabadságharc végén, utolsó napokban megbújt a kis székely csapat, és ahonnan aztán rácsaptak az ellenségre.

Bevitt édesapám Kézdivásárhelyre és megmutatta a hidat, amelyik előtt kétszázan estek el honvédek, mind gyalog, a lovas ellenség fegyverétől.

„Itt állt nagyapám – mondta édesapám –, ennél az ösvénynél, háttal ennek a fának, hogy nézze merre is futhasson. Keresztül a hídon, be Vásárhelynek vagy maradjon innen és menjen afelé a malom felé, amit ott látsz, kicsi fiam”.

Ott volt talán kétszáz méterre a hídtól a vízimalom, azt mutatta nekem. Úgy hiszem most is meglehet ez az épület, a város szélén, a Kanta hídjánál volt.

Aztán folytatta, miközben megfogta a vállamat – hat-hét éves lehettem – és a híd felé fordított. „Már ment is volna a malomnak, amikor látja, hogy onnan is jönnek lóval, sebesen. Akkor aztán nekiszaladott a hídnak, futott ahogyan csak birta s még ketten, hárman vele együtt rá a hídra…” Amikor idáig ért, akkor megindított engem, s hagyta, hogy menjek a hídnak, ő meg jött utánam. Alig voltunk valamivel túl a híd közepén, amikor megszólalt: „Na, ott szépen álljál meg, ott ahol épp most vagy”. Vastag, görbe fája volt a hídnak, megálltam a korlát mellett. „Éppen ide ért, amikor meghallotta a hídon a lovak patáját s azt hitte, neki mindjárt vége is van, mert lecsapják”.

Oda is jött édesapám és megmutatta a helyet és azt. hogyan s hol próbált a korlát alatt átjutni, a vízbe vetni magát nagyapám. És az Ő mozdulata az én dédnagyapám mozdulata volt, úgy s tudom, hogy pontosan úgy látta Tőle. „De hallj csak ide! Amikor bújt volna, hát hallja, hogy ott a ló a nyakában, s valaki kiált neki:

– Gyorsan Miklós, jön a muszka!

Falujabeli volt, bikszádi, lovon volt és még többen székelyek, akik a malom felől jöttek.” Így mutatta meg aztán édesapám később azt a helyet is, ahol dédnagyapám hetedmagával állt – de ez már a bikszádi úton volt – és ahonnan nézték, hogy hogyan gyújtják meg a falut. Ennyien maradtak mindössze.

Megállított édesapám az út szélén: „Ezen a helyen állottak, kicsi fiam! Itt és nem máshol. Sem arra, sem erre egy lépést sem, mert ezt énnékem így mutatta a te dédnagyapád. Heten maradtak mindössze, meghajszolva, megsebesülten, és mást már nemigen tehettek, csak nézték, hogyan ég odalenn minden.” Mintha most is ott lennék, látok magam is mindent, úgy, amiképpen azt akkor édesapám mesélte.

Erről azért beszéltem ilyen sokat, mert amikor édesapám ezt csinálta, akkor tulajdonképpen nem cselekedett mást, mint hogy részesévé avatott a nemzetnek, és megtanított a magyarságra. Mert magyarnak lenni, vagy akármely nemzethez tartozni nemcsak szülőföldet és országot jelent, hanem szemléletet is. De akiket ismertem így nőttünk fel gyerekek szinte mindannyian. Ének, mese, múlt, történelem és legenda így került embertől emberhez, amiként az intésekkel, figyelmeztetésekkel, példamutatással, szokásoknak az értésére adásával, mind az emberségnek a törvénye is. Édesapám egy elemi osztályt végzett, de kevés embertől tanultam annyit, de még inkább fontosabbat, mint Tőle. Végezetül pedig a mesékről annyit, amiről tulajdonképpen már szóltam is, hogy ezek a mesék valóban alkalmasak voltak arra – most a valódi mesékről beszélek, hogy megtanítsanak szépen beszélni, és a továbbiakban elvezessenek az olvasás, a könyv szeretetéhez. Bizonyos vagyok benne, hogy semmi inkább nem vezetett el az irodalomhoz, mint ezek a hallgatásban töltött órák.

2. Meghatározónak tekinti erdélyi származását?

– Igen. Igen erősen, igen nagy erővel és eléggé sokféleképpen.

Azt hiszem, hogy amit eddig mondtam, abban semmi erdélyi, vagy székelyföldi különösség nincsen. Mert a munkás, dolgos, nehéz életű, nélkülöző szegény nép az mindenütt egy és ugyanaz. Kisemmizettje a föld javainak, áldozata az emberállatoknak és végső soron lázadásaiban, forradalmaiban mindig készséges vértanúja az embernek a jóban és az igazban való hitének és az arra való törekvésének. Ebben a dologban nincsenek sem ország-, sem néprajzi határok. Miként nincs fontos különbség a falvak, vagy a városok szegény népsége között sem. Ismerem mindannyit jól, mert éltem közöttük. Alapvetésében mindenütt ezek az erkölcsi törvények működnek, amiről az elején szóltam. Hát pontosan itt kezdődik az oszthatatlansága. Ami kívül marad, az nem a természetes emberi saját, az a rossz, az elromlott, az embertől elfordult, a nagy emberi közösségből magát kirekesztett. Az, ami a becstelent tudottan vállalta, és abban meg is tartja magát.

De erről itt most szeretnék pontosabban fogalmazni. Fenntartás nélkül hiszem, hogy aki ember rossz lesz, hitvány lesz, a többi embernek a farkasa lesz, az – bármily körülmények is járultak hozzá – ő maga szakított a jóval, ami természetes emberi sajátként benne volt és ő maga határozta el: „úgy döntöttem, hogy gazember leszek”. Egyszóval mindezeken valóban semmi erdélyi különösség nem volt, de volt egyébben. És ezt semmivel sem tartom kevésbé fontosnak, mint a szegénység útba indító mozdulatát, meg a meséket, meg mindazt a szépet és okosat, amit édesapámtól kaptam.

Ezen a földön, Erdélyben gyermekkoromban és ifjúságomban ugyancsak nemzeti kisebbségként élt a magyarság. És ez pontosan azt jelentette, hogy a kettős elnyomatást, amit a társadalomtudomány ennek nevez, azt én a magam bőrén rengeteg magammal együtt tapasztaltam. Hogy ez a definíció mit illet és mit nevez nevén, azt megtanultam, és a döbbenet ma is él bennem. Olyan erősen él bennem ez a döbbenet, mint amilyen elháríthatatlanul munkál bennem éppen ennek a tapasztalásnak a nyomán a teljes és azonnali készség a közösség vállalásra minden ilyenféleképpen bántott és alázott emberrel és néppel szemben. Engem igen sokat megvertek serdülő- s még korábban gyermekkoromban, pusztán csak azért, mert magyar voltam.

Azóta is él bennem olthatatlanul a tiszta emberi harag mindenkivel szemben, ki mást megbánt becsületes emberi hitében, vagy akármilyen becsületes vállalásáért közösséghez, nemzethez. És bizonyos vagyok benne, hogy ez a harag kötelesség minden tisztességes ember számára. Aki ezt a haragot elmulasztja, az bűnös. És ebben a dologban a nemes emberi haragnak nem szabad távolságot ismernie, közel, vagy távol, a szomszédban, vagy más földrészen pusztítson ez a rontás. Azt engedni nem szabad, fölötte ítéletet kell mondani és le kell fogni a nemtelen kezet.

Románia, Erdély akkori hatalmasai nem adtak eleget enni saját nemzetük millióinak, féltek a rosszul tartott nép indulatától és úgy hitték, hogy kenyér helyett beérik az emberek azzal, ha előttük aláznak meg és fosztanak meg jogaiktól más nációt. A félelmük és a rossz lelkiismeretük szülte ezt a praktikát. Azt, hogy az országukban megoldatlan társadalmi kérdések voltak, következésképpen történelmi nagyságú feszültség, zavarba kerültek, s az ebből való kivezető utat nem a tisztesség diktálta úton keresték. Mindig is ilyenféle dolgok indítják útnak ezt a gyalázatot. Ez foszt meg mindig valamely népet, népcsoportot fórumaitól, egyesületeitől, iskoláitól, ez szórja szét őket, vagy kívánja éppenséggel megsemmisíteni, ez tiltja a szavukat, nyelvüket, viseletüket, szokásaikat, ez a rossz lelkiismeret igyekszik szétvágni természetes ragaszkodásukat egymáshoz, ez igyekszik gátat verni annak az erkölcsiségnek, mely az egymáshoz való tartozást a nemzetben is vállalja, úgy amiként az a tisztességes ember számára penzum. Aki erre az útra lép, az egyenes útra tette a lábát, és egy ugyanaz az út, mint amelyik a gázkamrákig vezet. A különbség csupán az, hogy mikor és meddig lépnek rajta.

Nemzeti hovatartozandóságomnak ez a meggyalázása, bántása mély nyomot hagyott bennem, de nemcsak olyanféleképpen, ahogy eddig beszéltem róla. Másképpen úgy, hogy eközben a kínlódás közben, ebben a megkülönböztetésben és megalázásban – rosszban a jó, emberré váltam és erőssé, világos tekintetűvé mindarra ami megsérti az egyik legfontosabb törvényt: tiszteld és becsüld az embert, aki erkölcsben oly emelkedett, hogy a nemzetéért való hűségét, úgy miként a többi kötelességet is, megtartja. Mert ez bizony erkölcsi kötelesség és akiben ez nem él, ki ez előtt nem hajtja meg a fejét, ő maga vét a tisztesség ellen és ekképpen hitvánnyá válhat, közcselekvésre pedig mindenképpen alkalmatlanná.

Teljes bizonyossággal hiszem, mert úgy tanultam az egyszerű emberektől – magyaroktól és románoktól egyaránt –, mindezeknek az egyszerű embereknek a jóságából már gyermekkoromban, és aztán így a fennkölt elmék könyveiből, hogy elérkezik az idő, amikor ez a szörnyűség eltűnik a földről, mert nem lehet büntetlenül vétkezni soha, a galád tett óhatatlanul ott hordja magában a büntetését és a bűnhődést. Ez alól a történelem kivételt nem ismer. De szebb dolgokra fordítva a sort, az már az igazán legmélyebb sajátossága volt Erdélynek, hogy a környékénél erősebb demokratikus hagyománya volt, nagyobb politikai és vallási türelem honosodott meg benne, és következésképpen szabadabb volt a szellem.

Történelmi hagyomány mindez, oly messzire nyúló előzménnyel, amely valóban megkülönbözteti ezt a földet. És ami nagyon tiszteletre méltó, az az, hogy szinte mindenkit illetett ez a hagyomány, és értékei oly mélyre szálltak alá, hogy átjárta nedveivel a legalacsonyabban élő közösséget is. Ott volt az élet, a legegyszerűbb társadalmi élet mindennapjaiban s ami a legfontosabb, kisebb, vagy nagyobb mértékben, de ott az iskolai nevelésben is. Ez is régi örökség, a protestáns Erdély nagy hagyatéka. A legnehezebb körülmények között is munkált és képes volt hatni. Ha vissza emlékezek az iskolákra, de különösen már a középiskolára és benne az unitárius kollégiumra, akkor azt kell mondanom, hogy a szüleim és a szűkebb közösség után a legmélyebb nyomot ez hagyta bennem. Sűrítve volt mind együtt e falak között, ami Erdély szellemét jelentette.

És nagyon örülnék annak, ha nem támadna kétely azzal szemben, amit most mondok: az alapvető emberi szabadságjogok ismeretét itt nyújtották számomra legelőször nagyon kimunkált és okos rendszerességgel. De ismét szeretném hangsúlyozni, hogy ez az erdélyi iskolai nevelésben élő hagyományként jelen volt, szinte mindenütt. A türelmet mások gondolatai iránt és mások véleményével szemben, a más ember jogának a tiszteletét, a belátást az esendőséggel szemben a legtudatosabb ráhatással juttatták el az értelmünkhöz, amiképpen igyekeztek alapvető attitűddé tenni az elvadult individum, a közösség érdeke ellen cselekvő akarat megvetését is.

Újból szeretném elmondani, hogy ami oly könnyen adódhat, a gyanú a hálás emlékezet elfogultságára, elkerüljön: nem véletlenről volt itt szó és nem magam teszem szebbé azt, ami e dologban oly felemelő és rendjén való. Permanenciáról van szó, hosszú múltú hagyományról, századokban formálódott okosságról, módszerről, magatartásról és felelősségről, erdélyiségről tehát. Aki ismeri, az tudja különben is, hogy ott van mindez Erdély múltjában, történelmében. És ez, úgy hiszem, hogy a magam szavánál is jobban hitelesít.

Alig állom meg, hogy el ne mondjam: nem úgy volt-e hosszú századokon keresztül, a közelebb múltakéban is, hogy minél keletebbre mentünk Magyarországon, annál közelebb kerültünk Európához? A nyitott és türelmes szellem, a tudomány, a nevelés, a forradalmak dolgában egyaránt. Erről én igen sokat tudnék mondani, ha nem tudnám, hogy az idő másra kell most, és már rég leírtam, vagy elbeszéltem volna a gondolataimat minderről, hogy a tanulságait megszívleljük. De ennek a nemzetnek most fontosabb dolga van, hagyjuk hát másoknak, más időre az efölött való meditálást, akkorra, amikor az alkalmasabb jövendőben erre is ráérünk majd.

3. Többször úgy nyilatkozott, hogy világunkban a „nagyobb igazság” a szocializmus oldalán van. Ugyanakkor „elkötelezetlen humanistának” vallja magát. Hogyan van ez? Mit ért „örökérvényű erkölcsi törvények” alatt?

Nehéz erről beszélni, mert sok mindent kellene elmondani, sok olyan dolgot, aminek az ideje el is érkezett. Úgy hiszem, hogy először a kérdésnek a második részére próbálok válaszolni. De ha valamiről szívesen beszélek, akkor ez az. Mert életemnek a legszebb idejéről és sokszori, mindig megújuló, visszatérő meditációm tárgyáról kell szólnom. Ott kell kezdenem, hogy említettem az előbb, hogy fenntartás nélkül hiszem, hogy az emberek túlnyomó többsége jó, és megmaradt tisztességesnek. Ennek a meggyőződésnek a kialakítója a tapasztalás. Bármennyire igyekszem közelebb kerülni a válaszhoz, mégiscsak itt kell kezdenem, mert másképpen indokolatlannak tűnne amit most mondani kívánok. Forradalmi évekről kell beszélni, de hát akkor beszéljünk először magáról a forradalomról.

Ott szeretném kezdeni, hogy ha az ember képes feltárni és megismerni a tőle független anyagi világ törvényszerűségeit, az alkalmazásuknak és a velük való élésnek a szabályait, akkor el kell hinnünk azt is, hogy az egymással való élés törvényeit, szabályait ugyancsak képes megfogalmazni. Én ezt hiszem.

Hiszem, hogy önmaga természetét, meghatározó tulajdonságait, ezekből adódó lehetőségeit megismerni az ember alkalmas. Ezt meg is cselekedte már régen. Ismerjük a tulajdonságainkat maradéktalanul és következésképpen képesek voltunk arra, hogy a jókhoz segítő, a rosszakhoz pedig gátló törvényeket fogalmazzunk meg. Ez pedig az ember természetének ismerete nélkül lehetetlen. A legfontosabb persze az, hogy a jót megtartó elveket rögzítettük, röviden szólva, hogy szavakba foglaltuk az örök érvényű erkölcsi szabályokat. Tudjuk, hogy ami nincs valamiben, azt nem találjuk. Az embernek ez a produktuma – hogy örök érvényű erkölcsi törvényeket képes volt megfogalmazni – azért van, mert mindez bennünk volt, mint legfőbb képességünk, méghozzá párosulva azzal a szándékkal, hogy ez deklaráltassék és szentséggé emeltessék.

Aki rossz, farkastörvényű emberré vált, elromlott szív és értelem, az ennek a tudásnak ellenére az, mégpedig tudva tudván, hogy a köznek a véleménye, ítélete ellen cselekszik. Mennyi minden történt, hogy ezeknek a törvényeknek a megvallása, ismerete kitöröltessék az emberi sokaság fejéből – mindhiába. Mennyi mindent tettek azért, hogy elfelejtsük: minden ember egyenlő jogok várományosaként születik a földre, továbbá, hogy bűnös, aki mások terhére gazdagon él, hogy a föld minden gyümölcse egyként illet mindenkit, aki dolgozik, és aztán, hogy szabadon nyilvánítani gondolatainkat, szabadon választani primus inter pares felelőssé azt, aki legalkalmasabb, legtermészetesebb kívánság; hogy nem szabad belenyugodni a méltatlanba és tenni kell ellene, hogy tiszteletben kell tartani mások különbözőségét, fajtáját, hitét, meggyőződését, hogy szabadságot kell engedni, mert minden jó a szabadságból ered, és minden rossz, ami a szabadságot korlátozza. Mennyi minden történt, hogy mindez kiirtassék, hogy nyoma se maradjon, hogy ez megtagadtassék, elhallgattassék és növekvő új nemzedékek mit se tudjanak róla. Mindhiába!

A szikkasztott. a méreggel szórt földből is kivirágzott, a sötétség sötétjéből is felviláglott pusztíthatatlanul, mint az örökkévalóság. Él az emberrel, mindaddig, amíg az ember él a földfolyón. Ha valamit bizonyít történelmünk, akkor ezt bizonyítja. Ezért esek mindig zavarba, amikor az ember reménytelenségéről hallok, vagy olvasok. Hát miért és mi reménytelen az emberben? Ezeknek a törvényeknek a csillagzata alatt él, és ennek érvényesítésére tör legnagyobb sokaságában. Hol van hát, aki nem adózik tisztelettel a fajunknak, és hol van hát, aki kivonná magát a kétségbeesésbe, elvéve erejét a küzdelemtől? Vagy mi lehet az az önmaga végigkínlódta keserűség, ami eltávolíthatja innen, amikor az együtt, a sok újból és újból és egyre előbb haladva nem tántorodik? És horribile dictu: honnan a merészség a küzdőket a hiábavalóság szóival, vagy betűivel gyengíteni? Mi hiányzik abból az emberből, aki erre ráadja a fejét?

Amikor nincs megalázottság oly mély és nyomorúság oly irdatlan, amelynek ellenére is az emberi nép ne őrizné a hűség hűségével mindezt a legbensőbb sajátját, ami tulajdonképpen maga az ember! Ha ebben kételkednénk – az embernek erre a jóra hivatottságában, a szüntelen jobbra törekvésében, abban, hogy tudja miért és mi ellen kell cselekednie – akkor nem hihetnénk a forradalmakban, és nem is lennének forradalmak. Mert a forradalom nem egyéb, mint a belülről fakadó tudott és megőrzött erkölcsi törvények érvényesítéséért való felkelése a sokaságnak, amikor már az ajkáig ér a keserűség, csontjáig a nyomor és szíve legmélyéig a szégyen és a felháborodás. A hatalom, az elnyomás változó módja, szervezete és intézményei ellen kel fel – de ugyanazon, soha nem változó eszmények nevében. Mert a különböző körülmények között, de az időben szüntelenül megújuló forradalmak végső célja mindig egy és ugyanaz: diadalra vinni az erkölcsi törvényeket, azoknak minden konzekvenciájával. Tehát az, hogy például Magyarországon 1945-ben forradalom kezdődött – úgy s olyan körülmények között, amelyek azt lehetővé lették, amelyek utat nyitottak számára – annak a perfektuálódása volt, ami a mélyben készülődött. Készülődött általában, mint mindig az emberi lelkekben a méltatlan körülmények között, de készülődött és készen állt az időben is a forradalomra, és azt végrehajtotta a forradalom minden ismérvével. Magam és nemzedékem mindazon tagjának a számára, akik ennek az időnek részesei voltunk, ez volt legszebb és legmaradandóbb élményünk és tapasztalásunk.

Ritka pillanat, nem minden nemzedéknek adódik meg ez a teljesség. Mert magam pontosan ezt a teljességet éreztem olyan maradéktalan mélységgel, amihez foghatót az életben csak a család öröme és a tanulás órái nyújthatnak. Mindazt, amit gyermekkoromban a nép sajátjának ismertem meg a munkás, a dologba mélyülő, a munkából élő szegény nép erényeként, mindaz amire ez minden moccanásával, minden szavával figyelmeztetett, az itt, a szemem előtt valósággá vált. Gyönyörű és hatalmas dolog részesévé válni azoknak a napoknak, amikor a nép betölti a törvényt, amikor a kezébe veheti sorsának az irányítását, amikor igazságot tehet. Szinte gyermek fejjel éltem át ezeket az esztendőket az akkor Szatmár-Bereg-Ung megyében osztottam földet és napról napra, óráról órára láthattam ennek a népnek az okosságát, céltudatosságát és bölcsességét a cselekvésben. De szeretnék ebben a dologban egészen pontosan és teljesen félreérthetetlenül fogalmazni, úgy, hogy a szavaim egy jottányit se térjenek el attól, és mondanivalóm azonos legyen azzal, ami történt.

Ez a nép maradéktalanul alkalmas volt a történelmi feladat betöltésére. Magabiztosan cselekedett és erre csak az képes, aki valóban ismeri a tennivalóját, készen áll annak a véghezvitelére. Abban az időben a munkásemberek, mint a szegénység, a legkisebb közösségében is napok alatt megteremtette a maga fórumát, s életre hívta a testületeit minden feladat számbavételére és vezetésére. Ebben egyként részt vett a parasztság, az üzemek és a gyárak kisemmizettjeinek a sokasága. A szellem embereinek a legjobbjai pedig a kis falvaktól kezdve egészen a városokig készséggel siettek a maguk tudásával segíteni mindebben a tennivalóban. Oly eldugott településein az országnak, hová hatalmi instrukció még semmi nem érkezhetett el, ez a nép azonnal alkalmazta a legnagyobb erélyt mindazokkal szemben, akiket ez illetett.

Megteremtette az önigazgatás módszerét, a közvetlen demokrácia minden ismérvével. Nem egy helyen tanulatlan, vagy éppenséggel írástudatlan embereket emelt a vezetésre, arra, hogy a szükségnek alkalmas betöltőivé váljanak. A sorvasztó nyomorúságból, a hárommillió koldus sűrűjéből ragyogtak fel e mindenképpen választott emberek. Mert valójában az történt, hogy az önigazgatás megteremtésével egyidőben, azonnal és rögtön, a legjobb módszerrel élve választott ez a közösség. Mert a hathatós cselekvésnek ezt a kritériumát legbensejéből tudta. Tudta azt is, hogy az erélyes forradalmi cselekvéshez a szüntelen tápláló erőt a közös tanácskozás, az ott produkált egyetértésben és a közös határozatban leli. Különböző szerveiben eljutott egészen a népi közigazgatásig, mely rendtartásában és felépítésében, de tartalmában legkivált a szocialista demokrácia jellegének felelt meg.

A falvakban elvette és szétosztotta az urak földjét, az üzemekben megteremtette a termelés ellenőrzését, felszámolta a régi rend bürokráciáját és lankadatlan forradalmi cselekvésével bázisává vált a továbblépésnek. Mindez az ő maga akarata volt, és mindez csakis az ő tömeges részvételével mehetett végbe. Miként csakis így történhet minden országban bármiféle forradalmi változás, amint azt a történelem és a forradalmi elmélet egyként tanítja és tanúsítja. Ki ezt nem fogja fel, s ki e dologban mélységes tisztelettel nem telik el a nemzet iránt: elmének gyatra, s embernek hitvány. De ha erről, ezekről az esztendőkről, tehát a forradalomról beszélünk, akkor nem kerülhetjük el a választ a kérdésre: mi az, ami ily gyönyörű és céltudatos embertömeget megfoszthat lendületétől, ami ellohaszthatja ezt az energiát? És ami ezzel együtt jár: mi foszthat meg egy politikai vezetést ezeknek az embereknek a támogatásától? Mert végeredményben ez történt. Erre, a dolgait igazgatni képes közösségre nem támaszkodott többé a politikai vezetés, ennek a sok embernek az állandóan működő, disztingváló értelmétől, kontrolljától fosztotta meg önmagát.

Ennek az elromló folyamatnak a törvényét én a magam számára úgy summáztam, hogy egy eszmének, eszmei politikai programnak természetes ellenségein túl a legnagyobb ellenfele: önmaga fanatikusai. Akik fölöslegesen sürgetik az időt, akik türelmetlenek akkor is, amikor már lehetne a türelemmel élni, akik elutasítják a minél több ember szüntelen és használni óhajtó kritikáját. Akik végeredményben önmagukon kívül, alig bíznak valakiben, s épp e bizalom hiányában a szüntelen gyanakvás állapotában vannak s ennek atmoszféráját sugalják szét környezetükben és a szélesebb közösségben is. Akik ott is és akkor is erőszakot alkalmaznak, ahol és amikor annak indoka nincs, szükségessé azt semmi nem teszi. Végeredményben tehát a legveszedelmesebb butaság, a fanatizmus kerül az önfeláldozó, hősies, ügybuzgó magatartás helyére. És ez nagyon nagy vétek. Bűn elsősorban egy olyan néppel szemben, amelynek képessége volt a forradalomra, és bölcs még arra is, hogy aki ezekben az időkben új társadalmat szervező akarata, igazságtevő szándéka ellen nem tett, azokkal szemben az esetek többségében irgalmas volt. És ez bizony emberi nagyság, győzelem volt az emberségben is. Az osztályt, a réteget kívánta megfosztani hatalmától, de tagjainak életére csak ritkán és igen szükséges esetben tört.

Mondjuk úgy ahogyan van – amiről Illyéstől kezdve egészen a legfiatalabb íróinkig oly sokan szóltak – a fölösleges erőszaktól megtartóztatta magát és csodálatos volt nagylelkűségében. Okosság volt ebben, és nem is kevés. Mert megvert ellenfelét nem provokálta, nem kényszerítette újabb verekedésre, s így a maga energiáját – állandó résenléttel – az építésre összpontosíthatta. Bajunk ebben a dologban csak azokkal volt jobbára, akik más erkölcsi világból érkezve álltak be a forradalmi cselekvők sorába. Sok tisztességes kivételtől eltekintve, ezek a jobbmódú, vagy gazdagabb rétegekből csatlakozók idetartozandóságukat, hűségüket bizonyítandó, erre való készségüket példázandó, a túlbuzgóság hibájába estek, és lettek később az elromlott hatalom, a kényuralom gátlástalan, csak önös érdeküket, fennmaradásukat tekintő kiszolgálói.

Nem egy esetben voltam tanúja annak falvakban is, gyárakban is, amikor ezeknek az embereknek a kezét éppen maguk a forradalom természetes hordozói és végrehajtói, cselédek, ipari munkások, a múlt legjobban kizsákmányoltjai fogták le és igyekeztek mérsékelni tevékenységüket. De ez az esetek többségében rendkívül nehéz volt, sok energiát kötött le, sok bajt okozott éppen akkor, amikor tengernyi volt a dolog. Nagy árat fizettünk később ezeknek az elvtelen embereknek, bármit kiszolgálni kész karrieristáknak a mind nagyobb térhódításáért, a fanatizmus, a nép erkölcsi igényét semmibevevő, minden etikát nélkülöző uralkodók velük való szövetségéért.