Írók könyvek közt, 1974

Igen nehéz válaszolnom a kérdésére, de annyi bizonyos, hogy négy-öt esztendős koromtól egészen serdülésig a népmesék világában éltem, apám mondta őket kifogyhatatlanul. Az ő nagyapja volt a nagy mesemondó, faluszerte (Sepsibikszád, Háromszék vm.) ismert mesélő.

Később ezeket a meséket javarészt viszontolvastam gyűjteményekben. Innen eredhet, hogy kisdiák koromban mindennapos olvasmányom és gyönyörűségem volt a népballada.

Első könyvvásárlásom is Kriza – 1943-as Bibliotheca – háromkötetes gyűjteménye volt. Ma már tudom, hogy micsoda iskolája lehet a prózaírónak a ballada sallang nélküli, célratörő, feszes, szigorú fegyelmű, döbbenetes ellenpontozású, a legmélyebb mélylélektan istenei és ördögei természetét megszólaltató művészete.

Tizennégy-tizenöt esztendős koromig különben is alig olvastam versnél egyebet. A vers jelentette a szépséget, a nem e világit, az ember nagyságát és hatalmát a világ dolgai között. Ma már tudom, hogy a vers reménytelen, akár az Isten. S azt is, hogy egy nemzeti irodalom nagykorúságát a próza magasrendű művelése, minőségi és mennyiségi súlya jelzi. Ha egyetlen Petőfink, Aranyunk, Vörösmartynk, Adynk lett volna a regényben, már ott ülhetnénk a világirodalom kerekasztalánál.

Két regényt olvastam kamaszkoromig. Első elemista koromban egy valahonnan hullott Koldus és királyfit, később A láthatatlan embert. Ez utóbbiból csak a temetés freskójára emlékszem, erre a nagy vonulásra, és emberek hullására, a hűségre meg az emberi ostobaságra, mely életet áldoz a bálvány romjain.

Akkor is ettől rettentem meg, s e rettenet, amint látszik, tart a mai napig is. A Koldus és királyfit ma is előveszem. Bűbájos könyv, a „fekete” és a „fehér”, a jó és a rossz klasszikus meséje, a mese, a regény egyszeregye.

Tizenhat éves koromban egy nyári szünidőben, hatalmas hegyek között, már nyár végén, a havasok lábához száműzött kicsiny Gyimesfelsőlakon olvastam először Dosztojevszkijt. A háromkötetes Karamazov testvérek volt, ronggyá olvasott példány, de hiány nélkül. A versek fái közül léptem át ebbe az erdőbe, de a versek között nemcsak Arany Őszikéi, a görgetegszavú Berzsenyi, az öreg Vörösmarty, a mózesi Ady voltak, de Babits, Verlaine, Byron, Dante és a görög tragédiák is.

Nehéz hegyi viharok, augusztusi csillaghullások ideje volt, amikor átléptem Karamazovék küszöbét, amikor először éreztem a fulladást az öreg istenverte házában, s amikor először köpött szemközt nyálával a nyomorék, epileptikus kis szolga, az emberi nyomorúság, az ördögember, a bacilusember, és minden dolgok reménytelensége. Nagyon rövid idő alatt olvastam el a könyvet. Ma úgy tűnik, hogy nem is ettem, nem is ittam, nem is éltem földi mértékek szerint. Ha késő éjjel elfújtam a lámpát, Aljosával és a Nagy Inkvizitorral viaskodtam, és addig nem ismert fájdalmas gyönyörűséggel vártam a reggelt, hogy újra olvashassak, és folytatódjék a küzdelem az angyallal. És aztán hosszú ideig nem volt egyéb, csak ez a pokoli megszállott, ő maga az Angyal, Dosztojevszkij.

Később olvasva róla (azt hiszem Troyat könyve adott a legtöbbet) ritkán adódó azonosságot láttam mű és élet között. Íme az író! – mondtam. Amin elsősorban azt értettem, hogy íme így gondoltam én is: élni szörnyű! Élni szörnyű, és ezt tudni kell, ezt ki kell mondani, ezt nem szabad elhazudni. Sok mindent láttam és átéltem gyermekkoromban, hogy korán ezt higgyem. Dosztojevszkij volt a felszabadító, aki megnyugtatott: nem én vagyok beteg, de a világ az.

Ezután jöttek sorba az oroszok. Úgy történt, hogy Tolsztoj utolsónak. Ha Dosztojevszkij a démon, aki mindent tud, akkor Tolsztoj az isten, aki mindent tud. Közben csak Turgenyev az, aki örök emléket hagyott: a világirodalom legjobb embere. A legszelídebb, a legtisztább. Ha a lélek fehér, amikor születünk, Turgenyevé az maradt haláláig.

A legnagyobb írónak Tolsztojt tartom. Emberi magatartásában is majdnem tökéletesnek. E magatartás legnagyobb próbáját 1905 körül állta ki. (Nem gondolkodott el sokszor és elmélyülten Tolsztoj felől, vagy nem ismeri eléggé az életét az, aki ezt nem tudja. A tolsztoji dráma nem a „futásnál” kulminál, ez csak utolsó szó volt a színpadon, nem több annál.) Félnék találkozni vele, mert minden ember óvja legbensőbb lényegét, természetének és lelkivilágának titkait, de előtte meddő lenne minden kísérlet az eltakarásra, vagy hazugságra. Egy pillantás és mindent tud, ott állunk előtte meztelenül, egész lényegünkkel, vágyainkkal, szorongásainkkal, legrejtettebb indulatainkkal és gondolatainkkal. Horibile dictu: tudja rólunk mindazt, amit magunk sem tudunk. Ez egyébként az írói foglalkozás lényege: intuíció, mely nélkül nem teremthetünk hősöket. Ehhez értett utolérhetetlenül.

Nyilván e képesség okán van, hogy néhány gyengébb ifjúkori művét leszámítva nincs egyetlen szereplője, ki ne jelenne meg teljes emberi valójával, múltjával és sejthető jövendőjével egyetemben, akár egyetlen percnyi fellépésével a színre. Egy katona, vagy egy paraszt egyetlen szót mond, elővezeti a lovat az urának, vagy belép a szobába, letesz valami tálat az asztalra – és emlékezünk rá mindörökre. Nem lett volna képes erre, személyformáló ereje és képessége nem teljesedhetett volna be ily magas mértékkel, ha nem tisztelte volna határtalanul az embert. Egyszerű: ebből táplálkozott a művészete. Minden emberi élet és minden élet mélységes tiszteletéből.

Sokat lehetne erről még mondani, de legyen elég ez az utalás írói és emberi magatartásának lényegére.

Az író, aki papírfigurákat teremt, élettelen és sematikus alakokat vet a papírra, nem érez alázatot az ember iránt. Tehetségének szűkössége csak másodlagos dolog. Ez a sematizmus „titka”. Itt kell tanulni Tolsztojtól – ha egyáltalán tanulható az, amiről szó van.

Az előbb azt mondtam, hogy nemcsak legnagyobb írónak, de majdnem tökéletesnek is tartom. Ha emberi lényegünk a nyugtalanság és a törekvés szüntelensége a még jobbra, ha legnagyobb képességünk az egyre megújulni kész kételkedés dolgaink helyességét, állapotunk mineműségét illetően, akkor Tolsztoj maradéktalanul birtokában volt ennek az erénynek és tudásnak. Ő elmondhatta, amit Jánosból idézve Voltaire tartott jelmondatának – oly kevés jogossággal: „Az én Atyámnak házában sok lakóhely vagyon” – értve ezen, hogy semmi sem idegen tőle, ami emberi, s hogy a fanatizmus gyilkos indulatai közepette ő egyszerre mindent lát, a jóban a rosszat és a rosszban a jót egyaránt, ha tetszik „komplexen” mindent, színéről és visszájáról, s mert így nézi a világot és másképpen nem is képes nézni, soha nem mondhatja magáénak az elégültséget és a megelégedettséget, nem mondhat le bírálatának hevességéről és nyugtalanságáról hasonlóképpen, hogy a meglévőn túl még jobbat kutasson. De arról sem, hogy inkább szánjon, mint gyűlöljön minden rosszat. Ehhez persze az szükségeltetett, hogy tudja önmaga gyengeségét a bűnnel szemben, s minden bukását ismerje a rosszban. Hatalmas és gyönyörű rend van ennek az embernek a mélységes bonyolultságában.

Rövidre fogva: senkitől annyit nem kaptam, mint ettől az Óriástól.

Mert szigorúan csak arról szeretnék írni, amiről úgy vélem, hogy hatással volt írói alkatom kialakulására – és nem sok műről és könyvről, mely elgyönyörködtetett, s örök útitársam is maradt – néhány filozófust említenék meg. A görögök közül Platónt, aztán Epiktétoszt és Epikuroszt. E kettőhöz mindjárt hozzáemlíteném kis testvérüket, Montaigne-t. Ő szép példája a mélyen átélt és így tiszteletre méltó epigonizmusnak. Olyan nagy őseihez hasonlítva, mint a nem túlságosan okos, de alázattal teli bibliamagyarázó. Azt hiszem, hogy a legelégedettebb emberek egyike valóban megtalálta a nyugalmát abban, ami mások nyugtalansága volt.

Megemlíteném még Pascalt, és a mai napig jókedvvel tölt el, hogy ez a holdkóros filozófus (ám legyen tiszteletre méltó jansenista és matematikus) majdnem vallásossá tett a Gondolataival, amihez hozzájárult, hogy tizenhét éves korom körül egy esztendeig tartó, igen súlyos asztma gyötört, mely hónapokig ágyhoz kötött, és a poklok kínját éltem át, mert semmi gyógyszer nem segített. Orvosság helyett hát úgy véltem, hogy megteszi, amit e derék megszállott mormol a betegség szentségéről.

Utána Erasmust, Voltaire-t és Rousseau-t említem meg. Ha Dosztojevszkij arra tanított, hogy az élet elviselhetetlen és erről nem szabad hazudni, akkor Erasmus szép és méltóságos gúnnyal hozzámondta: persze, hogy szörnyű, de legalább annyira nevetséges is. Rövid tanulmányaim során, kétszer csaptak ki a gimnáziumok padjaiból – egyszer sem olcsó rosszalkodás miatt –, s ezért e három Nagynak tartozom hálával, de közülük is leginkább Erasmusnak. (Ha nem így történik, talán még az a szerencsétlenség is elért volna, hogy egyetemi diplomát szerzek, s akkor ott állok – amiről Shaw azt írta a Fekete leányzó utószavában –, hogy „hitelesített bizonyítványt kaptam arról, hogy éppen olyan hülye vagyok, mint az előttem járó nemzedék”.) Komolyra fordítva a szót: egyetemet végzett, filosz pályatársaimnál tapasztaltam, hogy mily nagy küzdelmet jelent számukra megszabadulni mindazoktól a kész ítéletektől, amelyeket az egyetemi katedra magasságából sulykoltak fiatal tudatukba. Ki tudná megmondani rajtuk kívül, hogy energiájuk mekkora részét kell az egyéni látás puszta visszaszerzésére fordítaniuk.

Erasmus mosolya és gúnyja, mélyebb és igazabb Voltaire-énél. Olyan mélységből jön, ahol már elsírtak minden könnyet, és már csak nevetni lehet. Voltaire-nél ezt nem éreztem. Erasmus szabad és független tekintélye mentes a megszervezettségtől, ami szüntelen zavart a Ferney-i öregnél.

Igaza van Macaulay-nek, amikor Voltaire „csúnya játékairól” beszél. Meggyőződésem, hogy Voltaire nem tisztelte az embert. Fantom volt számára, elvont emberiség valahogyan akképpen, mint Rousseau számára a társadalom, amelyet elképzelt magának. (S amelyet aztán Robespierre meg is akart teremteni, úgy, amiképpen az a recepten írva volt.)

Egy bizonyos: ha nevethetünk önmagunkon, akkor azt csak úgy tehetjük, amiképpen Erasmus tette volt, s csak azon szabad nevetnünk és gúnyolódnunk, amin ő nevetett és gúnyolódott. Sőt: holtunkig kötelességünk nevetni rajtuk. Voltaire egy „jó bemondás” kedvéért az anyját is kigúnyolta volna.

Egyik regényemben egész passzust idéztem a Balgaság dicséretéből, amikor az angol és a francia püspök egyaránt azt prédikálja a katonáinak, hogy velük és csakis az ő fegyvereik mellett áll az Isten. Ezen lehet nevetni, ezen szabad és kötelesség gúnyolódni.

De miért próbálja Voltaire nevetségessé tenni Rousseau-t, miközben a különböző hatalmasságokhoz írt levelek során a szervilizmus tökélyét produkálta ugyanaz a toll. Persze nézzünk a műre: Voltaire-től tanultam meg, és tanultuk meg mindannyian bizonyítani, hogy az ember jónak született. Ezt írja erről Frigyesnek: „persze, hogy nem születik az ember a jó és a rossz tudásával, de azzal a képességgel születik, hogy egykoron képes legyen megkülönböztetni őket. Mert nem születünk szakállal sem, de azzal a természettel, hogy majd kinőjön, miként a járás tudásával sem születtünk, de két lábbal, mely előbb-utóbb óhatatlanul képes lesz járni. Ennyi az egész!” (Később Kant segített másképpen megérteni ezt kategorikus imperativuszával.)

Ide kívánkozik azonnal, amit Rousseau-nak köszönhetek, s amely gondolatból legmélységesebb hitem született: nincs mód egyéb a nevelésnél! Elfelejtetni gyermekeinkkel a rossz önmagunkat. Ez nem Rousseau, de ő indított gondolkodni a nevelésről. Ezer veszéllyel járó föld, ha térségére jutunk. Ebből lett – meggyőződésem – Nietzsche gondolata: „megszüntetni ma levő önmagunkat” és a helyébe lépő „felsőbb ember”, vagyis e súlyos eszme, mely eredője ellen fordul és tápot nyújt a félművelt és önző kispolgár, a maszatemberré vált törtető minden bűntobzódásához.

De – kedvem ellenére nagyon, ismét Shaw-t kell idéznem –, nem a nevelés gondolatának tiszta principiumából tévedt-e olyan elgondolkoztató mondatra, hogy „el kell vágnunk az emlékezetünk (vagy múltunk? nem emlékszem pontosan a szóra) szálait”. Arra gondol, hogy betápláljuk gyermekeinkbe minden háborúnk, gyilkosságaink, bűnünk emlékezetét, „információját”. A módszer végeredményben itt is a nietzschei, ha nem is hágja át a humanitás egyetlen és kötelező törvényét. De még így is: járhatatlan. Ott vagyunk végső soron a legnagyobb kérdés kapujában: lemondhatunk-e a jó erőszakáról? Ez persze már az utolsó képlete a kifejtetlen, levezetetlen gondolatsornak, mely a didaktika jegyében született. Legyen elég itt ennyi belőle.

Nem gondoltam, hogy ilyen közvetlen adódó összefüggésben jutok el azokhoz az olvasmányaimhoz, melyekről végső soron kívántam szólni. Hosszú ideig volt mindennapi, vissza-visszatérő olvasmányom a Francia Forradalom. Ma sem értem a végére, s ha valahol, hát itt, ezekben az esztendőkben, hónapokban, napokban és órákban találom mindazt, ami felől holtunkig nem szűnünk meg kérdezni önmagunkat, ha dolgunkat a szabad gondolkodásban és nem a mindenáron való fennmaradásban látjuk, s ha művészetünket nem attrakciók produkálására szánjuk csupán.

Sokszor tettem fel magamnak a kérdést: mit tettél volna Párizsban? „Meddig mentél volna?” – magyarán: mennyit vállaltál volna az erőszakból? Hol „kapcsolódtam” volna le, ha szabad így kifejeznem magam? Hol fordultam volna talán éppenséggel szembe a forradalommal? Mi történt tulajdonképpen? Hogyan és miként lép hát előbbre az emberiség? Képesek vagyunk-e megfogalmazni a forradalom egyetlen és uralkodó törvényét, s ha megtesszük, definíciónk kiállja-e az erkölcsi törvény próbáját? A Forradalmi Törvényszék aktái között szerepel egy, amelyre Dumas – már a prairiali törvény után – gondolkodás nélkül kimondja a halálos ítéletet. Vád: „magányos”.

Értsd alatta, hogy az illető kerülte az embereket, szeretett egyedül lenni, nyilván nem vett részt a szekciók utcai vacsoráin, mert melankolikus, vagy elgondolkodásra hajlamos lélek volt. A forradalmaknak nincs szükségük „magányos” lelkekre, a forradalom mindent és mindenkit akar szőröstül-bőröstül.

„Önző” volt egy újabb aktán a vád, és „individualista” a következőn; bőven elég mind a halálra. Chaumette-et azért végezték ki, mert Robespierre „nem szerette”. De éppen a Megvesztegethetetlen volt az, aki eltörölve a bírósági eljárást úgy rendelkezett, hogy a forradalmi lélekkel élő polgár „megérzi” a forradalom ellenségét, s ekképpen ő maga felér egy esküdtszékkel. Dantont azzal a nyilvánvaló és saját kezűleg fogalmazott (valami naptár fedőlapjára vetette az első fogalmazványát) hazugsággal küldte a vérpadra, hogy már Mirabeau idején a „royalisták beszervezett ügynöke volt”. Maga is tudta, és mindenki tudta, hogy ez nem igaz. Az amalgám tárgyalásokon negyven-ötven ember állt Dumas előtt – köztük vénasszonyok és kamaszok – egyazon vád terhe alatt: „összeesküvés szervezése”, mondta a jegyző, s ezek az emberek soha nem látták egymást azelőtt, s ezt tudta a jegyző, tudta Dumas és tudta Robespierre.

Ne kerülgessük a szót: megsértették az erkölcsi elvet. „A forradalom csak a maga elveit ismeri” – mondja Couthon. „Nem büntetni a célunk (jogilag), hanem kiírtani” – mondta Saint-Just, a „halál gyermeke”. De lehet-e igaza a forradalomnak, amely vét az erkölcsi törvény ellen, mégoly magasztos eszmék nevében is, s mely rendszerré fogja e törvény megsértését? Nem oltja-e be önmagát ily módon már születésekor oly betegséggel, mely gyógyíthatatlan? Nem szerez-e magának oly rossz lelkiismeretet, melyet aztán kompenzálandó, zavarát és szégyenkezését kiegyensúlyozandó önmagába harap és felfalja önmagát? (Sartre Temetetlen holtjainak ellenálló és forradalmár hősei jutnak az eszembe: kénytelen és szörnyű erőszakot alkalmazva az erőszak ellen, nem fertőződtek-e meg, nem ejtettek-e olyan sebet magukon, mely nem gyógyul be, „egészségesek” maradtak-e egy egészséges világ felépítésére?) „Egyenlőség Fülöp” megsértette az erkölcsi elvet, amikor megszavazta Lajos kivégzését, jogalap és tárgyalás nélkül. (Már itt is Robespierre fogalmazott: „Lajost nem elítélni kell, hanem megölni!” – mondta.)

Aztán „Egyenlőség Fülöp” jutott Lajos sorsára. Nem volt kérlelhetetlenebb ellensége, mind Danton és Desmoulins. Aztán következett Hébert, aki opportunizmussal vádolta Dantont és Desmoulins-t. Hébert feje, és majdnem minden héberista feje a kosárba hullott. Követte őket Danton, a „beszervezett ügynök” és Demoulins, „aki Dantonhoz csatlakozott”. Alig három hónap kellett és ment utánuk Robespierre, Saint-Just és Couthon – és az asztalos, akinél Robespierre lakott, feleségével, vejével és bátyjával egyetemben. (Machiavelli ilyen tanácsot ad a Fejedelemnek: semmi sem halaszthatatlanabb, mint hogy kivégezd mindazokat, akik a legtöbbet tették azért, hogy a hatalomra kerülj.)

Mi történt tehát? Tegyük fel a kérdést: amikor Franciaország határain az összeesküdt királyok hadai állanak, amikor Saint-Just kardhegyre tűzött sapkával rohan az ágyúk torka elé a Forradalom seregeinek az élén, amikor Lyon, Marseille, Vendée, árdrágítók és egyéb spekulánsok, királyi ügynökök és Pitt pénzelte árulók támadják hátba a Forradalmat Lille, Nantes, Rouen, Dunkerque, Arras és az ország megannyi városában, bent Párizs falai között s az árulás ott ül a Konventben, már szövi az új összeesküvés szálait Fouché, amikor egy egész világ támad a „Szabadság, Egyenlőség” Köztársasága ellen, – nem gyanús-e, aki magában járkál?

De mely hatalom tilthatná meg, hogy magában járkáljon? Ki tilthatná meg? Kinek van ily joga?

Ma egy világ hajtja meg a fejét a Francia Forradalom előtt, nem is utolsósorban onnan származtatjuk mai önmagunkat. Utcáik, tereik, szobraik vannak világszerte Mirabeau-nak éppúgy, mint Dantonnak, „Egyenlőség Fülöpnek” éppúgy, miként Desmoulins-nek. Csak egyetlen akad közülük, akinek a hőn sóvárgott Párizs népe nem adott utcát és nem emelt szobrot: Robespierre. (Ezt Kropotkin írja, magyarul 1910-ben megjelent művének előszavában, vagy első fejezetében.) És megvallom, hogy ez megnyugvással tölt el. Így van rendjén. Nem illeti szobor.

Mind e dolgokról Az áruló című regényemben próbáltam számot adni.

S itt kell elmondanom, hogy fiatalkorom óta végigkísért a marxi filozófia- és társadalomtanítás fölött való meditálásom. Különösen Engels ragadott meg okosan szenvedélyes logikájával.

De emberközpontú gondolkodásom nem tudja elfogadni a módszert, hogy a világ, az anyagi lét felől közelítsünk az emberekhez, és nem megfordítva. Nem tudok nem számot vetni vele és nem tisztelni a lét, az emberi szubjektum megannyi irracionális, törvénybe és rendszerbe nem foglalható tényezőinek sokaságát.

De a szocialista tanítás igen sok igazsága része szemléletemnek, elsősorban az emberi együttélésre vonatkozó igényeinek méltóságosan tisztességes szándéka és programja okán.

Befejezésül már csak néhány sort, mely – úgy gondolom – nem lesz érdektelen. Sok minden véletlen összejátszásaként (honnan szereztem az olvasmányaimat, kik segítettek a tájékozódásban stb.) az első magyar regényt, és regényeket – nem számítva A láthatatlan embert – jóval húszéves korom után olvastam el, túl az angol, a francia, a német, az olasz és egyéb irodalmakon. Döbbenetes volt a fájdalom, amit éreztem, s mert egy életre determinált magyarságtudatom, és nemzetem európaiszerű szolgálata, e fájdalom programmá változott.

Nem én tehetek róla, hogy e szolgálatnak oly korlátai vannak, melyek szinte áthághatatlanok. Ám férfimunka újra és újra hallgatni és vigyázni a szóra „…ne figyeld a Bootest, sem Helicét, sem az Orion kardját, a kivontat: szállj, ahogy én vezetek!”