Egy nép szószólója^*

A képességét dicséri, ha egy húszesztendős fiatalember az ország irodalmi közvéleményének a figyelmébe kerül. De igen nagy tehetséget kell feltételeznünk, és újszerűséget is, ha a szerkesztőségek és az irodalmi szalonok világán túl, az úgynevezett középosztály is kötelességének tekinti ismerni őt, vitatkozni művészetéről és megvásárolni több kiadásban a könyveit. Mindez, ha nem is túl gyakori jelenség a költészet történetében, nem is szokatlan. Mindannyian ismerjük a példát, hányan szaladtak fel ily ifjú életkorban a halhatatlanság egére örök fényű csillagnak.

De arra már nehéz hasonlót találni – magam nem is leltem –, hogy egy költő huszonkét vagy huszonhárom esztendős korára egy egész nemzet előtt ismert legyen. Hogy költeményeit a földmívelő parasztok, a halászok, a fuvarosok, a betyárok és vándorló mesterlegények is betéve tudják, alkalomadtán elszavalják, és ha úgy tetszik, énekeljék is. Ez a felemelő dolog Petőfi Sándorral megtörtént.

Az ő költészete volt az, amely még életében – mint írtam, egészen ifjú korában – egy egész nemzet közkincsévé vált. A csodát a köznép szolgáltatja, mert javarészt írástudatlan létére volt képes felfigyelni ezekre a versekre, és aztán hallomásból meg is tanulni őket.

Költőnek és népnek ily gyors és maradéktalan azonosulása egyként késztet meghatott alázatra és tiszteletre mind a két fél irányába. Milyen óriás kell legyen a költő, ha tehetsége ily messzire és mélyre sugárzik, és milyen nyitott lelkű és értelmű minden szépre és igazra a nép, ha azonnal magába fogadja azt. Ezzel végeredményben a nemes közhelyet fogalmaztuk meg: a művészet lényegéből fakadó törvény érvényesült, vagyis az író igét hirdet, az emberek pedig éhesek az igazságra. Ez ennek a sikernek a magyarázata, az ismert szabályok szerint. De Petőfi Sándorról szólva, van ami több és más ennél. S amint gondolkodom fölötte, látom, hogy tulajdonképpen ez is milyen egyszerű. Miként a nagy igazságok magától értetődőek.

A magyar nép rendkívül hosszú ideig élt idegen elnyomás alatt. Uralkodói más nemzetek királyai voltak, négyszáz esztendőn keresztül eredetében, nyelvében, szellemében idegen helytartók igájában sínylődött, mérhetetlenül kizsarolva gazdaságában, és kegyetlen következetességgel elnyomva nemzeti létében. Volt idő – századokra menő –, amikor országa darabjaira szaggatva, más-más hatalmak között megosztva szenvedte ezt a rabságot. Földjének kincsét, munkájának termését elrabolták és idegenbe vitték, férfiait távoli csatákba, vagy még messzibb rabszolgapiacokra hurcolták. Nyelvének használatától hol törvénnyel, hol a fegyverek közvetlen erejével, hol fortéllyal – eltiltották.

Arisztokráciájának nagy része – s ekképpen legműveltebb rétege –, hogy mentse viszonylagos jólétét, árulásának harminc ezüstpénzét, hű kiszolgálója volt a mindenkori idegen zsarnokságnak. Megtagadta nemzeti hovatartozását, szégyellte anyanyelvét, s amint az lenni szokott, kegyetlenebb volt magánál az idegennél. Mind a fentiekből az következett, hogy a magyar nép nem alakíthatta nemzete sorsát tisztes és jogos érdekei szerint, helyét a világban nem határozhatta meg a maga értelmével és belátásával. Minden jogból kirekesztve, mélységes szegénységben, országa felett való hatalmától elzárva gyötrődőtt az időben, mentve puszta létezését, és őrizve, bújtatva nyelvét.

Mi történik, ha egy nemzet ily hosszú századokon keresztül kényszeríttetik ekkora tehetetlenségre és hallgatásra? Hol, mily módon adhat jelt vágyairól és természetes akaratáról?

Hol, miben keresheti meg a lehetőséget arra, hogy legalább önmaga számára bizonyítsa összetartozó létezését, éltetve ezzel a reménységet a szabadulásra? Mi az, amiben önmaga alkata, lelke, jelleme szerint mutathatja meg magát a világnak, ahol tanúságát nyújthatja tehetségének, sajátos arculatának?

A művészet és ezen belül irodalma lesz az, amivel úgy-ahogy képes áttörni a rabság korlátait és írói, költői lesznek a szószólói. S a dolgok természeténél fogva sokkal nagyobb mértékben, mint a nagyobb létszámú, szerencsésebb sorsú nemzetek írói. Ezért van, hogy a hasonló sorsú, kegyetlen történelmet élt kis népeknél – akár a magyarságnál is – író és nemzete viszonya más. Ezért van, hogy gyerekeink hamarabb tanulják meg költőink nevét, mint bárki másét a történelemből. Mert uralomból, hivatalból, iskolából kirekesztve, belőle származó, érte szolgáló, nemzete sorsáért felelősséget érző politikus hiányában – a fentebb ismertetett történelmi körülmények között – írástudóiban találta meg a vezetőit és csak nekik nyújthatta teljes bizalmát. És erkölcsiség, becsület, a nép szeretete ezt a penzumot rója íróira is, ennek a kötelességnek a vállalásában gyakorolják művészetüket.

A tisztesség törvénye ez a művelt gondolkodó, az írástudó számára. Ez még akkor is, ha belegondolva – mint most, írás közben is –, eltöprengve e nemzet fiaként – rábukkanok ennek a dolognak a mélyén rejtező tragédiára: hogy micsoda keserves kényszerűség, ha egy nemzet, a forradalmak fellobbanó pillanatától eltekintve, csak költőit, íróit, az írás mestereit tarthatja alkalmasnak a maga szolgálatára, és nincs más rajtuk kívül.

De ebben a szükségben váltak mind naggyá írói az elmúlt időkben. Ez a szolgálat vezette őket, s aki nagyobb tehetséggel, önfeláldozóbban tette ezt, az került leginkább a nép szívébe.

Közöttük is leghatalmasabb Petőfi Sándor volt. Nagy műveltségén, erkölcsi emelkedettségén, megalkuvást nem ismerő felelősségérzetén túl azért is, mert ő volt a legelső, aki egekig szárnyaló gondolatait, csillagokat ostromló indulatát a legegyszerűbb nép nyelvén tudta elmondani. S tudjuk mindannyian, hogy ez csak a legnagyobbaknak jut osztályrészül, ez a képesség csak őbennük munkál hiánytalanul. Csoda-e, ha rájuk találva ugyancsak a csillagos égig lángol fel a nép öröme és rajongó szeretete, örök időkre magába fogadta őket, mint tette azt a gyermek-óriással, Petőfi Sándorral is.