Petőfiről – fiataloknak^*

Petőfi Sándort az tette oly hatalmassá, amilyennek örök időkre ismeri majd a magyarság és az emberiség, hogy szüntelen erővel élt és munkált benne a szeghetetlen kötelességtudás. A tehetségét ez óvta, ez bontakoztatta ki és ez növelte a legnagyobb képességig.

Eleget tett mindenkoron azoknak a kötelességeknek, amelyekben mulasztani nem szabad annak az embernek, aki többre és nagyobbra tör, mint azt általában tenni szokták.

Eleget tett mindenekelőtt már gyermekkorában, s végig ifjú esztendeiben annak a penzumnak, hogy mindig nyitott szemekkel járjon, figyelje a világot, abból minél többet megismerjen és semmilyen esemény, körülmény ne múljon el úgy tőle, hogy fölötte el ne gondolkodjon.

Állandó társa volt a lankadatlan érdeklődés minden iránt, ami megmutatkozhat, az élénk és nemes kíváncsiság az élet dolgai iránt.

Felcseperedett gyermekkorától kezdve minden esztendeje, hónapja, életének minden órája azt tanúsítja, hogy állandóan újabb és újabb dolgok megismerésére vágyakozott. Semmi sem állt távolabb tőle serkenő és serdülő életében, mint az ellazult érdektelenség, a napok és az évek magtalan pergetése. Figyelt mindenre, szüntelenül messzebbre és távolabbra tekintett, egyre több jelenségét próbálta megismerni az életnek.

Látó szemekkel nézett tehát, nagyra nyitott tekintettel, s ezért történhetett, hogy mire ifjú emberré serdült, összegyűlt benne mindaz, ami leginkább juttat a világ megértéséhez: a tapasztalás. Ez segítette ahhoz, hogy a későbbiekben alkalmassá váljon arra, hogy a maga szavaival faggassa az életet, s hogy tévedhetetlenül tudja, mi az, amire pontos magyarázatot kell lelnie.

És mert így élte ifjú korának napjait, kinyílott benne a kívánság és a képesség a másik, nagy kötelesség teljesítésére. Arra, hogy immár próbálja megérteni is a látott és tapasztalt dolgok összefüggéseit. És ezért semmit sem késlekedve, hozzálásson mindannak a megtanulásához, amit az emberiség nagy szellemei hordtak össze a tudás kincseskamrájába.

Egész élete tanulásban telt el. Mert éppen ő, a szabadság legnagyobb gyermeke tudta, hogy nem mondhatja maradéktalanul magáénak a szabadságot az, aki törhetetlenül makacs fegyelemmel nem emeli szellemét a műveltség világosságába. Tudta, hogy a szív, a lélek minden gyönyörű vágyakozása a legnemesebbre meddőn hull el és sorvad, ha nem táplálja az ismeret, a világról szóló tudás fénye. És nem egyéb, hanem pontosan ez a lankadatlan ismeretszerzés volt az, ami nyilvánvalóvá tette számára, hogy mások szabadítására a legnagyobb igénnyel és lehetőséggel az indulhat, aki maga a legkötöttebb fegyelemmel alakítja önmagát, oly szellemiséggé, ki a műveltség roppant méltóságos fegyverzetét mondhatja magáénak. Hogy a tudás megingathatatlan bizonyosságává kell fogalmazni az emberek vágyakozását a szebb, a jobb után, hogy kívánságaikat, törekvéseiket csak a kiművelt értelem foglalhatja tudatos programmá, pontos tennivalóvá. Ezért van, hogy ez az ifjú ember alkalmassá vált arra, hogy százezrek, milliók élére álljon, hogy szava hitelt nyerjen közöttük és akaratuk megfogalmazójává legyen. Ennek a nyitott ingű gyermekembernek, ennek a lobogó szavú fiatalnak a babéros homloka mögött kora tudományának ismerete, az emberiség történelmének tudása, a műveltség szülte állandóan az erőt a múlhatatlan érdemű cselekvéshez. Mert eszmélésétől kezdve nem telt napja tanulás és elvégzett munka nélkül.

Ne feledje senki soha, hogy akarat és fegyelem mily nagysága kellett ahhoz, hogy ez a szegénység védelméért égő ifjú Bem tábornokkal franciául beszélhessen, kiadójával németül levelezzen, angolból fordítsa, ami számára tetsző, hogy latin nyelven olvassa az ókor nagyjait.

De pontosan ez a tudás, ez a műveltség, ez az alázatos fegyelemben megszerzett szellemi gazdagság tette őt alkalmassá arra, hogy felismerje a maga és a nemzete dolgát a világban. Ez nyújtotta a lehetőséget ahhoz, hogy oly rövid életében ily maradandót alkothasson művészetben és becsületben egyaránt.

Tapasztalat és műveltség tette lehetővé számára, hogy teljesítse legnagyobb kötelességét: ismerje fel azokat az örök erkölcsi törvényeket, melyeknek tudása és betartása nélkül nem nevezheti tisztességesnek magát az ember. S amely nélkül nem képes megfogalmazni a tennivalóit az életben. Csak ezeknek az erkölcsi törvényeknek a világos, félreismerhetetlen birtoklása segítette ahhoz, hogy tudja, mi az, aminek nevében szólania kell, mi az, amit védelmeznie kell, és következésképpen mi az, ami ellen cselekednie a feladata. Ez által volt képes szétválasztani a jót a rossztól, ezek által vált tudatos célszerűséggé a küzdelme.

Úgy hiszem, hogy ezek közül a törvények közül a legfontosabbnak azt tartotta, hogy minden ember egyenlő jogok várományosaként születik a földre. Következésképpen mindenki vétkes, aki több jogot bitorol, mint bárki, aki elvégzi a dolgát a társadalomban. Hitte, és erről a hitéről napról napra tanúságot tett, hogy bűnös mindenki, aki mások terhére gazdagon él. Mert a föld minden java és kincse, termése és eredménye, gyümölcse egyként illet meg minden embert, ki munkálkodik. Tudta és halálával tett bizonyságot róla, hogy nem szabad belenyugodni az igazságtalanságba, és változtatni a rosszon az ember legfőbb joga és kötelessége. És méltó az elítéltetésre, aki ebben a törekvésben akadályozni próbálja. Mert az ember legbensőbb sajátja, alapvető tulajdonsága, hogy mindig túl akar lépni a méltatlanon, az emberhez nem méltó körülményeken, és ehhez a legnagyobb szabadságot kell biztosítani számára. S aki ezt a szabadságot megsérti, alávaló.

Hitt az ember jóságában és tudta, hogy a rossz emberek, a szabadság megrablói vetnek gátat e törekvése elé. Tudta tehát, hogy minden jó a szabadságból ered, és minden rossz, ami e szabadságot korlátozni akarja. S ezekkel a törvényekkel, azzal, hogy ezek szolgálatában és ezeknek az útmutató csillagzata alatt élt minden percében, olyanná vált, amilyennek az embert tudni szeretjük.

Tudta, hogy nem méltatlanabb semmi az emberhez, mint a közöny, a cinizmus, amely elfordít a másokért való munkálkodástól, és hogy a rossz, a becstelen és az ember minden ellensége ott találhat igazán talajt magának, ahol közönnyel fertőztetett meg az élet.

Mindezek vezették el ahhoz. hogy az emberiséget egynek és oszthatatlannak tekintse. Hogy annak szabadságáért, méltóságáért határokon túl tekintve munkálkodjon. Innen tudta, hogy nem érezheti a szabadság levegőjét senki nép, ha máshol szolgaságban élnek az emberek. Hogy a szabadságért hathatósan cselekedni csak az képes, kinek szívében múlhatatlan kötelességként él a szeretet az emberek iránt. Ész és értelem volt, amely a szolgálathoz elvezette, de ezt a szolgálatot a szeretet táplálta, mindig e szeretet tartotta ébren. Határtalan alázattal és szeretettel viseltetni az emberiség iránt, hogy szolgálni képesek legyünk. És úgy szolgálni, hogy tudjuk, miként ő tudta a bizonyosság teljességével, hogy ott kell azt elvégezni elsőbben is, ahová született az ember. Hogy nem indulhat a világ megváltására az, aki a szűkebb környezete bajával nem törődik. Nem szolgálhatja tehát e földnyi hazát, aki nemzetét nem szereti szíve és értelme minden erejével.

Bántották és csúfolták sokszor, mert a magyar nemzetet szíve minden erejével ölelte magához, legkedvesebbként a valamennyi magáénak tartott népek közül. Szavának lángpallosával hárította el mind e bántást és hitványságot. Tudta: nem alkalmas minden népek szolgálatára, kit a sajátjának fájdalma nem érint. S a szolgálatban nem lehet hűséges, ki nemzetéhez nem hűséges tűzön, vízen át.

Ezekben a legelháríthatatlanabb és legszebb kötelességekben élt. Kötelességek teljesítésében mindvégig. Ezért válhatott szabaddá. Mert soha mulasztás, el nem végzett munka, nem teljesített kötelesség lelkiismeretét nem bántotta, s emiatt való nyugtalansága erejét el nem apasztotta.