Veres Péter halála napján^*

E nemzet csak soká sejti és még későbben érti meg majd, hogy mily nagy veszteség érte ebben a halálban. De akkor tudni fogja – amivel ma még adós –, hogy önmaga megismerésének a példáját veszíti ebben a nagy emberben. Mert ez az élet, Veres Péter szüntelen gondolkodása állandó lehetőség volt mindannyiunk számára: a nemzeti önismeretre. És ha valami, akkor ez teszi egy nép igaz nagyságát és érettségét. Nem fukarkodott soha ezzel a tudásával. Kényesség, vagy hanyag meggondolatlanság nem tartotta vissza, hogy maga keresse irodalmunk fiataljait, s magyarság és emberség normáit kutassa és építse bennük. S ekképpen eleget tegyen az öreg író egyik legnagyobb dolgának. Felkapaszkodott senkik, lecsúszott polgárok, bűvészkedő félművészek, szenvelgő sznobok, magyarnak és európainak egyként kevés kultúrparaziták gúnyja, olcsó és hitvány gáncsa nem ért fel hozzá. Mert neki szövetségese volt a mélyen átélt műveltség, a szolgálat fegyelme a nemzet sorsáért, s az idő érlelte bölcsesség messzire láttató tisztasága.

Az utolsó beszélgetés alkalmával az elmúlás ostoba sötétjével nagy küzdelmét vívó értelme még megőrizte legbensőbb önmagát, legféltettebb sajátját, kicsiny, egyre zsugorodó foltját az öntudatnak, kicsiny, már-már elmerülő szigetét a gondolatnak, ahová legféltettebb kincsét hordta: aggodalmát a nemzetért. „A szekérnek menni kell!” – mondta. „Csak a szekér menjen!” – mondta. „De hová megy a szekér?!” – mondta. „Nincsenek politikusaink!” – mondta, s a többi szót már összemorzsolta a lélek fájdalma és a betegség. S ennyi most legyen elég is róla: mert több szóhoz igen nagy a fájdalom.