Beszélgetés Sánta Ferenccel^*

Alig több, mint egy évtizede jelentkezett első írásaival, de azóta megjelent öt kötete jelentékeny életművet foglal magába. Első novelláinak lírai balladás hangjával Nyirőt és a fiatal Tamásit idézte, de ma már az intellektuális próza egyik legjelentősebb képviselője. Vitázik az elkötelezettséggel, de gyűlöli a pártatlanság közönyét. Elvont morális igazságok izgatják, de ő írta az utóbbi évek egyik legizgalmasabb politikai regényét, a Húsz órát.

– Hősei többnyire az értelmes élet alapjául szolgáló világnézetet kutatják: hogyan fogalmazná meg saját világszemléletét?

– A válasz benne van a könyveimben, írásaimban, s beszélnek róla majd a kérdéseire adott válaszaim is.

– Az írói elkötelezettséget több nyilatkozatában tagadta, több írásában viszont vállalja. Mi az oka ennek a különös kettősségnek?

– Nincs semmilyen ellentmondás. Az örök emberi normákkal, a humanista gondolkodás normáival szembesítettem a hőseimet, közöttük a legkülönfélébb irányba elkötelezetteket. És elmarasztaltam vagy felmentettem, elbuktattam vagy felemeltem őket, együttéreztem vagy tiltakoztam olyan mértékben, amennyiben állták vagy nem állták ennek a próbáját.

– Örök emberi normákról beszél. Ez zavart engem Az ötödik pecsétben is. Még soha nem vallott arról, hogy valójában mi volt ennek a könyvének szándékolt mondanivalója?

– Emlékezetembe idéztem a könyvről megjelent kritikákat, de csak egyetlen recenzióra akadtam, amely zavarról tesz tanúságot. Erről viszont más kritikusok megírták, hogy a recenzens nem értette meg a könyvet.

Azt szándékoztam mondani, hogy jóságában, tisztességében, becsületében soha nem lehet legyőzni az embert. A rossz, a gonosz, a becstelenség, tisztességtelenség erői ideig-óráig felülkerekedhetnek, különösen, ha szerveződni képesek, de végérvényesen nem nyomoríthatják meg az embert. A jóság, az igazságosság, a tisztesség. a becsület igénye olyan mélyen él bennünk, oly szüntelen jelenvaló, hogy nem lehet olyan helyzet, nem lehet olyan dilemma, melyben ne tudna eligazítani bennünket, melyben ne lenne képes meghatározni egyedül helyes magatartásunkat. Lelkiismeret, ha tetszik, szokrátészi hang ez, mely csendben marad, ha jót teszünk, de rögtön megszólal, tiltakozik, ha rosszra készülünk. Ettől van az, hogy a gazember mindig tudja, hogy gazember s ezért nem menthetjük fel a bűnössége alól.

Mindez azt is jelenti következésképpen, hogy ahhoz, hogy képesek legyünk eligazodni, ahhoz, hogy helyesen ítéljünk, jól cselekedjünk, nem feltétel, hogy tartozzunk valamely filozófiai, etikai, világnézeti rendszerhez. Bennünk van minden törvény, a rosszé is és a jóé is, csak figyelnünk kell rájuk.

Az ötödik pecsét emberkéi nem kötelezték el magukat semmilyen tanítás, iskola mellé. Mitől voltak hát képesek embernek maradni az embertelenségben, helyesen ítélni és dönteni, mitől voltak képesek hőssé magasztosulni? Mégpedig önmaguk praktikus érdekei, praktikus belátásai, életösztönük, félelmük és apró bűneik ellenére is? És szerte a világban mitől képes tisztességes, méltóságos, helyesen döntő embernek maradni a tudatlan, műveletlen, dogmákról és azok kiművelt rendszereiről mit sem tudó millió és millió ember? Tessék ezt végiggondolni. E század legaljasabb bűnei nem ezeknek az embereknek a számláját terhelik, és semmilyen század semmilyen ocsmányságát nem az ő számlájukra kell írnunk.

A legkülönb az az ember volt, akinek haldoklásához odavezették őket. De ők képesek voltak halálukkal adózni tiszteletet ennek az embernek. Akit egyébként, ha a történet úgy kívánta volna, hogy hosszabban szóljak róla, a „Húsz óra” Jóskájához tettem volna hasonlóvá. (A fanatizmus magasiskolája a nyilasok és a fényképész produkciója.) Az utolsó fejezet eseményei ismét arról beszélnek, hogy nincs recept a bennünk levő, magunkban hordott törvényeken kívül, arra nézve, hogyan is kell cselekednünk, ha jó és rossz, becstelen és tisztességes dilemmájában vagyunk. Ki-ki figyeljen a lelkiismeretére, mely utolérhetetlenül meghatározza egyedül helyes magatartásunkat. Ott van bennünk minden válasz. Ezért nem igaz, hogy azzal telik el az életünk, hogy szüntelenül spekulálnunk kell a választás fölött, hanem arról van szó, hogy meg merjük-e tenni azt, amiről késedelem nélkül tudjuk, hogy egyedül méltó és becsületes. S ez bizony két különböző dolog.

Valaki azt írta a könyvről, hogy pesszimista alkotás. Hit az ember jóságában és tisztességében, becsületünkben és annak legyőzhetetlenségében – mi itt a pesszimizmus?

– Osztálytartalmuktól és történelmi vonatkozásaiktól megfosztott kategóriákban fogalmaz. Írásaiban is állandóan visszatérő téma a „kisemberek” és a „sors”, az egyén és a hatalom, a hatalom és erkölcs viszonya. Időtlennek, vagy történelmileg meghatározottnak hiszi ezt a viszonyt?

– Hatalom mindig volt és mindig lesz. Ennek a viszonynak – hatalom és egyén viszonyának – lehetőségein és jövendő minőségén gondolkodva József Attilát szeretném idézni.

József Attila – aki egyébként tudta, hogy vannak korok, amikor mindenki gyanús, aki élni képes, és minél ellátottabban és biztonságosabban, annál gyanúsabb, s akihez kajla rafinéria és pislongató taktikázás, egyszóval írói tisztességtelenség soha hozzá nem férhetett, s aki azonos volt minden sorával – azt írta, azt remélte, hogy egykor majd „finomul a kín”.

Pontos, intuitív, mélységesen hiteles válasz. Többet magam sem tudok mondani.

– Miben látja a Húsz óra sikerének az okát? Volt alkalma lemérni a közönség reakcióit?

– Igazságosságra törekedtem a könyvben, s azt hiszem, hogy ezt a szándékot sikerült megközelítenem. Azok az olvasók, akiknek tetszett a könyv – osztatlan siker természetesen nincs és nem volt a Húsz óra esetében sem –, úgy gondolom, hogy tárgyilagosságra, objektív szemléletre irányuló igényeiket látták realizálódni, vagy legalábbis ennek őszinte kísérletét fedezték fel a könyv soraiban és koncepciójában. Az ember, ha értelmes, azért él, hogy ítéljen. Olyan természetes igénye ez, akár az étel és ital szükséglete. Nem lehet jó a közérzete, ha nem élhet ezzel a legtermészetesebb jogával, míg nem élhet a legnagyobb szabadsággal e képességével, míg igazságosságra törő igényét nem elégítheti ki az élet dolgairól való szuverén ítéleteiben. Az emberek nagy-nagy többsége jó és igazságos, épp ezért tiszteli a józan, tárgyilagos ítéletet. Azt hiszem, hogy miközben magam éltem e képességemmel és jogommal, hozzásegítettem másokat is ahhoz, hogy éljenek is egyre inkább e képességükkel és jogukkal. Hadd emlékeztessek itt a könyv hősére, Jóskára. Jóskában nem utolsósorban azt a normát igyekeztem körülhatárolni, megfogalmazni, amely szerint ki-ki síkra szállhat jónak vélt ügyéért, oly módon, hagy elkerülje a legnagyobb bűnt, a legkönnyebben adódó veszedelmet, a fanatizmust.

Ennek az embernek a haragja akkor csap a legmagasabbra, amikor a rögeszméléssel, a fanatikussal találkozik, legyen az ilyen, vagy olyan „előjelű” fanatizmus. (Mi is lenne a világból – gondoljuk csak el! – ha csak Kiskovácsok és csak Vargák élnének benne, vagy akadálytalanul csak ők intézhetnék a dolgainkat. A fanatikus egyébként így is tartja: fehér, vagy fekete és el van intézve a világtörténelem.) Azt hiszem, hogy a könyvet ezért is szerették és sikere egyértelmű volt a fanatizmus elutasításával. Szomorúságot okoz viszont, hogy a kevésbé művelt, olvasásban iskolázatlan, vagyis az egyszerű emberek többsége nem volt képes megbirkózni a könyvvel, formai, szerkezeti tulajdonságai, eléggé rejtett kontrapunktos módszere, asszociációs rendszere miatt. Ezt viszont úgy kell tudomásul vennünk, ahogyan van. Az író, a művész nem tehet engedményt a műveletlenebb közönség irányában, mert ha megtenné, több kárt okozna, mint hasznot.

– A regényből készült film maradéktalanul kifejezte elképzeléseit?

– A filmről nem kívánok beszélni.

– Hogyan hatott Önre a siker?

– A siker csak olyan vonatkozásában érdekelt, ahogyan az előbb szóltam róla.

– Melyik írása okozta a legtöbb gondot?

– A legtöbb gondot írás közben is, megjelenése után is a Húsz óra című regényem okozta. Írás közben azért, mert sok, mind ez ideig megválaszolatlan és megválaszolhatatlannak tűnő, és eképpen szüntelenül nyugtalanító kérdést szembesítettem önmagammal. A megjelenés után azért, mert a legellentétesebb reagálások, a legkülönfélébb vélemények közepette arra kényszerültem, hogy újból és újból végiggondoljam az egész könyvet, újból és újból feltegyem magamnak a kérdést, hogy nem tévedtem-e, helyesen ítéltem és válaszoltam-e, s végsősoron, hogy summám állja-e az igazságosság, a tisztesség próbáját? Újból és újból végiggondoltam az ellenvélemények logikáját, vigyázva arra, hogy készséges legyek belátni igazukat és nyomukban elismerni tévedésemet, és megkeresni azok eredőjét. Igen sok energiát felemésztő dolog volt ez, de e meditációnak, töprengésnek köszönhetem a bizonyosságot, hogy jó utat választottam, hogy helyesen ítéltem s hogy ítéletem és magatartásom mögött a meggyőződés biztonsága munkál. Még bizonyosabb lettem afelől, hogy semmi sem fontosabb az ember, de a művész, az író számára különösen, mint hogy megőrizze gondolkodásának függetlenségét a szélsőségek vonzó-taszító indulatai között, és hogy napról napra óvja meg szabadságát a józan, igazságosságra törekvő ítélkezésre, tehát óvja meg azt, ami a legnehezebben óvható egy olyan korban, melyben semmi sem könnyebb, mint megbicsaklani, eltévedni épp a végletek igézete miatt, s mert semmi sem egyszerűbb és kényelmesebb, mint a mérlegelő, nyitott szemű gondolkodás helyébe az ilyen, vagy olyan vakhit szolgálati szabályzatát állítani.

Írni annyit jelent, mint változni. Minden igényes írás metamorfózis, mert minden írás önmagunk szembesítése a világgal, a világ pedig ma más, mint volt tegnap és holnap megint más lesz. E változó világ változó dolgait kell újból és újból megmérnünk önmagunk igaznak vélt normáival, és döntenünk ítéletünket, magatartásunkat illetően. Végsősoron arról, hogy mit vállalhatunk és mit nem, miből kell részt vállalnunk annyit, amennyit csak elbír a vállunk, és mitől kell tartózkodnunk, mi ellen tiltakoznunk a legvégsőbbekig, ha kell. Ha nem ezzel a szüntelen mozgó, elfogadásra és tiltakozásra kész figyelemmel élünk és írunk, akkor a tehetségünk megpenészedik, vagy felfal bennünket.

E meditáció közben lettem még bizonyosabb arról, hogy a szocializmus olyan kísérlete az emberiségnek, mely egyre méltóbbá válik arra, hogy segítségére legyünk. Mert higgadva és tisztulva egyre inkább készséget mutat a türelemre, a szerénységre, egyre inkább respektálja a józan, elfogulatlan bírálatot. S minél inkább készséges ezek befogadására, annál nagyobb mértékben válik érdemesebbé minél több ember minél nagyobb részvételére, azokon a múlhatatlan érdemeken túl, melyeket eddig is szerzett, tiszteletet érdemlő, ahogyan megvallja bűneit és tévedéseit, s ahogyan igyekszik megszabadulni ostobáitól és fanatikusaitól.

Amely eszme erre képes, megújítva önmagát, s amely potenciálisan annyi lehetőséget hordoz magában, az méltó arra, hogy küszködésében éber figyelemmel, érzékeny résenállással részt vegyünk tettel és bírálattal egyaránt, s hogy tanuljunk is tőle ott és abban, ahol és amiben többet és jobbat nem tudunk. Egyedül üdvözítő eszmében nem hiszek, de bizonyos vagyok benne, hogy e kor küzdelmeiben és kísérleteiben az igazság egyik része, a több, itt van, és végső kifejletében, végső hatásában ez az eszme olyanná válik, melyről tisztelettel emlékeznek meg az eljövendő századok. Vagyis a kor igényelte szintézisek alapmatériája.

– Egy nem szocialista hitvallása ez a szocializmusról. Sartre gondolatát juttatja eszembe, aki szerint a XX. század nagy írói témája „a szocializmus kalandja”. Önnek mi a véleménye az irodalom mai hivatásáról?

– Az irodalom hivatása minden korban egy és ugyanaz. Ezért nem tudok mit válaszolni arra, hogy mi lenne a mai hivatása. Ha csak azt nem mondom, hogy két alapvető funkciója – a gyönyörködtetés és a kételkedésre serkentés – közül ma az utóbbit kényszerülünk fontosabbnak tekinteni. A legnagyobb felelősséggel kétkedést ébreszteni az elvakultság, a legveszedelmesebb butaság: a fanatizmus létjogosultsága iránt. Századunk minden előző koroknál inkább telve van elkeserítő, kétségbeejtően nevetséges anakronizmussal. A föld fele éhezik és ezermilliárdokért gyártják a fegyvereket. A polcokon ott sorakoznak a humanista gondolkodás kötetei, és a helyünkbe lépő nemzedéket arra tanítják, hogyan kell lelőni az embert, az anyát meg arra, hogy mi a teendője, ha gyermekét elégette a radioaktív sugár.

Egy, vagy néhány ember milliókat küldhet meghalni és a milliók elmennek, a szerencsétlenek. Nem tudunk lassan tiszta ivóvizet adni a gyermekeinknek és befertőzzük a föld mélyét és a tengereket.

Legfontosabb kötelességünk mérsékelni – amíg lehet egyáltalán – a szemben álló indulatokat. Meg kell keresni és kerestetni, egyeztetni és gyümölcsöztetni közös erőfeszítéssel a részigazságokat.

Korunk nemcsak a pusztulás legnagyobb veszélyét hordozza, de minden előző kornál inkább megteremtette a feltételeit és parancsolja a szintézist. Ez korunk legnagyobb parancsa, s aki kitér, az bűnös. Útját kell állni a rögeszméseknek, akik nem akarnak tudomást venni erről, nevetségessé, hitelvesztetté kell tenni őket, ki kell húzni a lábuk alól a talajt, le kell járatni a fanatikusok, a megveszekedettek ocsmány, korcs, beteg logikáját. A józanság fényét kell rájuk reflektorozni, mert ettől pusztulnak el, akár a mérges tenyészet a naptól.

– Miben látja a korszerű irodalom formai kritériumait?

– Ami a korszerű irodalom formai dolgait illeti, azt hiszem, nem lehet és épp ezért nem is szabad megkísérelni bármilyen szabály felállítását. Minden forma lehetséges, ha indokolt. Van viszont valami, ami inkább tartalmi dolog, s amit nemzeti irodalmunkban mindennél fontosabbnak, halaszthatatlannak kell tekintenünk.

Így fogalmaznám meg: egy nemzeti irodalom nagykorúságát a próza magas szintű művelése, minőségi és mennyiségi súlya jelenti. Mi viszont, ha tetszik, ha nem, kiskorúak vagyunk. Vers volt talán ősidők óta, miként volt ének is. A próza már későbbi termék. A módszeresebb, kiműveltebb gondolkodás, a fejlettebb, komplexebb társadalmi együttélés, tudatosabb létezés, kritikusabb világszemlélet eredménye, illetve eszköze. A közel-keleti népek, például a perzsák, irakiak csak e század elején kezdték megteremteni regényirodalmukat. Versük, muzsikájuk, meséik az araboknak is voltak, de modern értelemben vett prózájuk csak az utóbbi időben kezdett teremtődni. Bizonyos, hogy ha nekünk, magyaroknak művészetünkben valamire szükségünk van, akkor az nem egyéb, mint prózánkat is felemelni költészetünk és muzsikánk magasságába.

– Minden esetben a feladat kínálja a formát, vagy a forma teherbírását önmagáért is próbálja? (Az áruló című regényét legutóbb egy kritikusa antiregénynek nevezte, és kérdésesnek vélte, hogy „kudarccal fenyegető kísérlet, vagy életképes új forma” lehetőségeit hordozza-e magában?)

– A játék, vagy a kísérletezés a formával az irodalomban inkább a költészet lehetősége. A zenében, képzőművészetben természetes, magától értetődő dolog. Számtalan példa van rá, hogy e két művészeti ágban a pöttömnyi, semmicske mondanivaló maradandó alkotássá nő a forma artisztikuma révén. Még a pusztán öncélú játék, kísérlet is a tér és forma variánsaival, vagy az összhangzat módozataival remekművek sorát szülte. A próza azonban soha nem mondhat le a gondolat elsőbbségéről. Benne csak a gondolat és forma, a „belbecs és külcsín” együttesének tökélye teremthet valóban művészit. Zenében, képzőművészetben, vagy akár a költészetben is a függetlenné emelt forma érdemes lehetőség, érvényes művészet, de regényben, novellában, drámában: csőd! A szegénység a dekadencia óhatatlan summája.

Azért is fontos erről beszélni, mert sokan legfiatalabbjaink közül érdemes mondanivaló híján a formával kezdenek játszadozni. Mintha úgy hinnék, hogy a modernség, az újszerűség formai kritérium. Pedig tudniuk kellene, ami oly régen nyilvánvaló, hogy nem más, mint a gondolat, a nézőpont, az attitüd, a viszonyítás újszerűsége, tehát tartalmi dolog. Elvesztegetnek egy csomó időt – pedig a szó mellett az idő, a gyorsan múló idő az író legnagyobb ellenfele – mert a stúdium, a mélyrehatoló elemző gondolkodás helyett megelégszenek ezzel az oktalan és talmi játékkal.

„Az áruló” című regényemben is a tartalom, a téma vonzotta a formát. Azt, amelyben a leginkább jól érezte magát. Szimpozion, ankét, meditáció ez az áltörténeti írás, más köntös tehát idegen lett volna tőle.

– Nem találja, hogy az intellektualitás árt az „életszerűségnek”?

– Jó író, teljes felkészültségében alkotó író művében soha nem árthat a gondolati telítettség. Kell-e Tolsztojnál „intellektuálisabb” író? Érezzük-e bármely művében az „életszerűség” hiányát? Korai, gyengébb műveiről szólva még ő maga is a gondolatiságot hiányolta. Ha némely író, vagy némely mű esetében mégis úgy érezzük, hogy a filozófia, a „tétel” ránőtt az egész konstrukcióra, akkor nincs egyébről szó, mint hogy nem sikerült a mű, valahol hibát követett el az író. A legelvontabb kérdésről is lehet úgy szólni, hogy a valószerű közeg, az élő, megtapintható figurák megteremtésével eseménnyé, ahogyan mondani szokták, valós történetté alakítsuk, szublimáljuk a legérzékenyebb, alig-alig megragadható gondolatainkat is. Mindez művészi erő dolga. „Életszerűség” és „intellektualitás” ellentétét eleve feltételezni botcsinálta, végig nem gondolt spekuláció.

Természetesen van úgy, hogy az író palástolatlanul a tételek színpadát teremti meg, s e színtéren óhajt maradni. Akkor ezt így kell elfogadnunk, hiszen ő maga meg sem kísérli, hogy igaz történet látszatát keltse. Ki kérné számon a Candide életszerűségét, vagy F. Kafka „valósságát”?

– Min dolgozik?

– Nagyon kevés embernek beszélek arról, amin dolgozom, amit megírni készülök. Nem szeretnék most sem eltérni ettől a szokásomtól. Annyit mondanék csak, hogy következő könyveimben, írásaimban is igyekszem elkerülni korunk két legnagyobb bűnét: a fanatizmust és a közönyt, és igyekszem tenni ellenük annyit, amennyit csak lehet.