Bevezető egy Szabó Pál-műsorhoz^*

A műsor kapcsán – Szabó Pál születésének 80. évfordulóján – nemzeti irodalmunk fölött gondolkodva úgy vélem, hogy e tekintetben nincs fontosabb dolgunk, mint figyelmünket a próza felé irányítani, irodalmi gondolkodásunk középpontjába a prózát vonni, oly közszellemet teremteni, mely nagy várakozásait a prózában reméli feltalálni. S ami mindezzel egyet jelent, halaszthatatlan kötelességnek tartom, hogy bontakozó tehetségeinket az irodalomban a próza művelése felé biztassuk és segítsük.

Ennek szüksége a következő: szolgálnunk kell annak a gondolatnak, hogy egy nemzeti irodalom nagykorúságát a próza magasrendű művelése, annak minőségi és mennyiségi súlya jelenti.

Tessék elgondolkodni fölötte: alkatunk, jellemünk hajlamos volt mindenkoron a szív, a lélek, az érzelem nagy indulatainak a fellobbanására, hogy minden dolgát a világnak elsődlegesen is az érzelem pályáján vegyük tudomásul. És csak legkiválóbbjainkban voltunk képesek szüntelen és kíméletlenül hűvös kontrollját adni ennek az indulatnak…

Vagyis oly módon gondolkodni, minél nagyobb számban, hogy szívünk lobbanó igazát, a legfegyelmezettebb és legkövetkezetesebben munkálkodó akarat kemény és törhetetlen szigorúságával változtassuk folyton égő energiává.

Ha szabad így mondani: erényünk maga volt a hibánk is. S az irodalomról szólva ez azt jelenti, hogy míg költészetünk mindenkoron hiánytalanul eleget tett a hivatásának, hogy nemzetünk tudatát ébren tartsa, mindannyiunkat szüntelenül a legszebb erkölcsi törvények felé fordítson, hogy örömünket és fájdalmunkat ezerszeresen felhangosítva elkiáltsa, és mindezt a legtökéletesebb szépség, a hiánytalan művészet magasán, addig az élet elemzésére, dolgaink szigorú számbavételére, önmagunk megismerésére és tennivalóink megmutatására leginkább alkalmas prózánk nem volt maradéktalan.

Pedig a nemzeti alkatból születő művészet visszahat nemzeti jellemünkre, s nagyobb szükség semmire nem volt soha, mint hogy a próza realizmusa mindent a maga valóságos helyén értékelő, s így jót és rosszat, erényt és hibát egyként megmutató, az összes körülményeket lényegükig boncoló, s ennek folytán helyünket, dolgunkat szinte a tudomány pontosságával megszabni képes módszere hasson, és váljon mindannyiunk sajátjává.

Mindezt Szabó Pál kapcsán mondom el, kinek szép írása e rövid bevezető után hangzik el. Az ő életpályája nem volt egyéb, mint ennek a nagy parancsnak és nagy lehetőségnek a megkísértése. Adottsága volt hozzá a maga alkatában és művészi tehetségében is. Folyton égő érdeklődése a világ, a nemzet minden ügye iránt, felfogása az író dolgáról –, hogy annak mindenkoron szolgálnia kell, hogy meg kell próbálnia minél távolabbi körökben is hatni – azzal a művészi képességgel is párosult, hogy az igazat nagyon szépen mondja el, mert ez méltó hozzá.

Mindezeket a törekvéseit magam közelebbről is szemlélhettem. Megtisztelt a bizalmával, s mint ki a jövendőnek kívánná átnyújtani tapasztalását, mindenkor szíve minden képességével nyílt meg előttem, ki akkor nagyon fiatal voltam még, s ki a mindig szolgálni akarását éreztem.

A kudarcban soha meg nem fáradt, s keserűségét a hatalmas akarat vigasztalni volt képes.

Ez volt egyébként – művészetén kívül – az a képessége, mely például szolgálhat: a hit a cselekvés erejében. Az értelmes cselekvés hasznosságában, mely törvény szigorúságával kell hitté váljon az ember szívében. Ezért van, hogy minden írása tanács és nemes ösztönzés, úgy, amiként az az irodalom s benne a próza legszebb penzuma.