Móriczról

Ünnepi emlékezésünk Móricz Zsigmondra akkor válik méltóvá e nagy művészhez, ha tiszteletünk tartalmát pontosan megfogalmazzuk s ha okát adjuk maradéktalanul annak, hogy e nemzet miért emeli őt azon kiválasztottak közé, akikre örök időkre emlékezni kíván.

Tehát arról kell szólanunk, ami ily naggyá tette őt. S ha nem a magyar irodalomban való újszerűségét említjük elsősorban, akkor annak oka, hogy inkább arra kell tekintetnünk, ami őt erre a nóvumra képessé tette. S efelől gondolkodva éppenséggel nem újra, hanem fenséges és méltóságos régire bukkanunk, oly hagyományra, melynek vállalása művésznek és embernek legszebb próbája.

Oly próba, melyben ha helytáll a művész, emberségének és tehetségének legszebb kibontakozásához juthat s ekképpen képessé válhat betölteni a kor új parancsát.

Ez a hagyomány nem egyéb, mint azoknak a törvényeknek a tisztelete, melyet az emberiség legbölcsebbjei hagyományoztak ránk, eligazítva általuk a nagyra s nemesre vállalkozót.

Az örök erkölcsi törvények ezek, melyekre, ha a nemes gondolkodás, egyre a jóra és jobbra törekedve, rájuk lel, tudja majd a dolgát a világban, és el nem téved. Móricz Zsigmond birtokába jutott mindezeknek s alázattal szolgálta őket művészetében.

Tudta mindenekelőtt, hogy a művész s az író elsősorban a változatlan erkölcsi igazság és igazságosság szószólója, annak hirdetője és megmutatója.

Tudta, hogy az írástudó parancsa szüntelenül elmondani, hogy a rossz s alantas nem méltó az emberhez, hogy a rossz s a nemtelen idegen tőle, hogy a jó és nemes legbelsőbb sajátja. Hogy az ember természete fáradhatatlan törekvés a jóra, tisztességesre s ebben csak megcsúfolni lehet, legyőzni nem.

Tudta, hogy mit költői igazságszolgáltatásnak neveznek az nem egyéb, mint a jó felmagasztalása és a gonosz elítélése.

Tudta, hogy könyvről könyvre hirdetni kell e legfontosabbat, hogy reményt soha nem veszítve új és új reménységet kell plántálni a megfáradottakba.

S ezzel a tudással emelte fel tehetségét a művészet tiszta egébe, hol homálytalanul világlik minden érték, s hol a maga rútságában mutatkozik meg minden, ami hitvány.

Hűséges maradt tehát az ember legszebb képességeihez, hogy szét tud választani jót és rosszat, hogy lankadatlanul él hite az ember nemességében.

Felismerte biztos tekintettel a becstelent, és láthatóvá tette azt, és megdicsőitette a jót, hogy erőt és bizakodást szüljön szívben és értelemben egyaránt. Így váltak művei azonossá az erkölcsiséggel.

De ami a legszebb alázattal kell eltöltsön mindannyiunkat az a sajátja, hogy miközben betöltötte a művész e hivatását, hiánytalanul és elválaszthatatlanul hozzá ötvözte szűkebb közösségének, a nemzetének a szolgálatát is. S itt megint oly dologról van szó, melyben megviláglik emelkedett gondolkodása és erkölcsisége.

Oly nép körébe született, mely évszázadokon keresztül élt a legkegyetlenebb igazságtalanságok kalodájába szorítva, oly nép körébe, mely évszázadokon keresztül megfosztatott a rendelkezéstől önmaga országa felett, oly nép körébe, melynek szellemi és anyagi értékét idegenek s azoknál is rosszabb urak herdálták el, s amely megfosztatott minden emberi és nemzeti jogaitól.

Oly országban élt, melynek népével közösséget vállalni, érte protestálni, annak jogáért szólni veszedelem volt.

Oly nép körében, mely iskolától, hivataltól, hatalomtól elzárva, érte felelősséget érző, őt szolgálni kívánó politikus hiányában írástudóira rótta a kegyetlen-magasztos terhet, hogy elkiáltsa fájdalmát, és más alkalmas hiányában gondoskodója és útmutatója legyen. Micsoda keserves kényszerűség – nemzet s eget ostromló művész számára egyaránt – e „más nincs”-vállalás…! De ím mily erőt szül e roppantó teher? Ím, mily tisztes nagyságot a becsületben!

Mennyire igazolódik a törvény: embert szolgálni – és örökérvényű igazságot legjobban tanít, s igaz próbáját e szándéknak leginkább adja –, a munkálkodás azokért, akiken legközelebbről kell segítenünk. Kisebb vagy szerencsétlenebb sorsú, történelmű nemzetek íróinak adatott e roppant s magasztos kötelesség.

Micsoda képpen lehetne szolgálója e földnyi hazának, ki otthona gondját és baját nem vállalja, ahhoz segíteni szíve és elméje minden erejével nem siet, vagy e feladatban közösséget és cselekvést nem óhajt.

Művész és ember nagysága tehát az, mely Móricz Zsigmondban együtt munkálkodott: ott s úgy tenni eleget a művész szent hivatásának, hogy hirdetett szolgálata az emberért egy nemzet gondját sorolja dolgai közé. E legszebb és legnehezebb feladatban állt helyt – és pontosan úgy, amiként mondottam emberi gondunk és népünk szolgálatában, szétválaszthatatlanul. E gondolatnak a jegyében kell most meghajtanunk a fejünket előtte, s úgy hiszem ő is úgy kívánná, hogy elsősorban ebben tekintsük példának őt.