A mesterség gondjairól^*

Paul Valéry írja nevezetes Leonardo tanulmányában (melyben, zárójel között mondva, alig esik szó Leonardóról, de annál több az alkotás titkairól), ő mondja, hogy a bennünk való tehetség érvényesülésének és az egyáltalán lehetséges tökéletességre való jutásnak – szerinte kizárólagos – feltétele, hogy tudatosan a legnagyobb ellenállás irányába forduljon, a legmerészebb akadályokkal terhelt utat válassza, és mintegy „pártot ütve önmagával szemben” ösztönös lendülete ellen törjön.

Pusztán és egyes-egyedül ezen az úton válik az ember szerzővé, egyébként ellenőrzés alá nem vont, uralom alá nem vetett, szeszélyes és kiszámíthatatlan felindulásai kormányozzák művészi tevékenységét.

Mint minden, a művészi alkotásra vonatkozó kategorikus és a végérvényesség igényével fellépő kinyilatkoztatás, Valéry gondolata is tartalmaz igazságot, de korántsem érvényes maradéktalanul.

Mindannyian példák sorát nevezhetnénk meg cáfolatlanul Petőfin, Dosztojevszkijon keresztül Giono és a mi Móriczunk nevéig. A magam írói alakulására azonban feltétlen igaznak találom.

Az eruptív közlési vágy első írásaimban szinte teljesen nélkülözte a tudatosság szigorú és célratörő kontrollját, nagy fájdalmak és a nyomukban támadó kavargó és feszítő indulatok alkották őket, az érzelem nem fért az emberben, napvilágra kívánkozott valami értelemtől elszakadó felfokozottságban, hol a szavak önmagukat szülték, a képek és a hasonlatok gáttalan bőséggel szakadtak a papírosra a pillanat forróságának parancsa alatt, annak a pillanatnak a lázában, mely pillanatot mintegy isteni vendégnek tekintettem, jön s távozik kedve, szeszélye szerint.

Ezek az írások jók voltak, nem is kis elismeréssel és dicsérettel fogadta őket a kritika, de megcsendült bennük a féltés – mert az írás mindenről árulkodik –, hogy meddig bírhatja az író ily hőfokon, s vajon lobbanó tehetsége lesz-e majdan engedelmes és szolgálatra mindig készen álló eszköze a tudatos írói akaratnak és koncepciózus programnak. Az a folyamat játszódott le, amikor a figyelmes, gondos kritika találkozik az író legbensőbb gondjával. Senki oly tudatosan nem figyelte tehetsége forrongó és gyeplőtlen, irányító gazda kezébe nem fogott szabadságát, mint azt maga az író tette. Az alkotói képesség, a kifejező tehetség szeszélyes és kiszámíthatatlan bújócskája oly védtelenné és kiszolgáltatottá tett, hogy szükségszerűen éppen rá irányult kételyem és kételkedésem, nem hihettem elhivatottságában és időtálló erejében. Tudtam – s bár szuverén felismerésem volt, az okos és elmélyülten diagnosztizáló kritikának nagy volt a szerepe –, tudtam, hogy oly mértékben közelíthetem meg és érhetem el majdan az alkotásban való szabadságot, amilyen mértékben képes leszek alázatra és engedelmességre fogni a tehetségemet.

És itt térek vissza Valéry – ismét hangsúlyozom, hogy esetlegesen helytálló – szabályához: olyan feladatokat tűztem magam elé, melyektől leginkább viszolyogtam, s melyekre legkevésbé éreztem alkalmasnak a tehetségemet. Írásaimban megszűnt a líra áradása, a nyelvnek egyre inkább az értelemhez kellett közvetítenie, s mind kevésbé az eladdig egyedül fontos – ez adta kezdő novelláim erejét – hangulatot szuggerálnia. (Egyik kritikusom azt írta 1956-ban, hogy novelláimról először az jut az eszébe, hogy szép, és leginkább a vers nyújtotta élvezetre emlékeztetik.) Útját kellett állnom az érzelmek szabad áramlásának, melyek gátolatlansága ott hordozza magában az érzelmesség lehetőségét.

Figyelmemet el kellett térítenem az olyan témák felől, melyek hangulati lehetőségeiknek kiaknázása folytán adták volna az írás erejét és szépségét.

Következésképp változtatnom kellett az írói látásmódon is, vigyázva, hogy az eddig egy irányba ható képesség ne sorvadjon el, mindössze alkotóelemét képezze az írói felkészültségnek.

Témáim annak előtte kivétel nélkül a valóságból, a megtörtént, átélt, vagy ha áttételesen is, de a tapasztalt dolgok talajáról indultak az idea, az eszmei mondanivaló kibontása felé.

Most meg kellett tanulnom, hogy mondanivalóimhoz a tudatosan ható és működő képzelet útján teremtsek olyan helyzeteket és alakokat, akik és amelyek a leginkább alkalmasak majd arra, hogy közvetítsék a gondolatot. Vagyis a maga fontosságában és nélkülözhetetlenségében kellett eszközeim közé sorolnom a módszert, amelyet Montaigne például ekképpen fogalmazott meg: „A képzeletnek eseményt kell teremtenie”. A szerzővé válásnak egyik alapvető feltételét.

E nem könnyű, de igen makacs birkózásnak első eredménye Az öreg ember és a fiatal című novellám volt, s aztán ennek a szigorú útnak későbbi állomásán fogant a Farkasok a küszöbön című novellás kötetem. Hátra volt, amitől leginkább féltem: a megkomponált, epizódjaiban is előre felrajzolt, szélességében és sokrétűségében is kényesen arányos, különbözőbbnél különbözőbb jellemekkel és sorsokkal dolgozó, napról napra pontosan ismétlődő, és mindenekben fegyelmezett munkát igénylő, az indulatot lassú, de folyton égő energiává csillapító regényírás. Bár túl voltam a Farkasok a küszöbön novelláinak iskoláján, mely írások már az engedelmessé kényszerített képesség megtervezett, megérlelt, sokoldalú kontroll alá vont, pontosan illeszkedő és funkciójukat az írói programban világosan ismerő alkotások voltak, a regényírás próbája félelemmel töltött el.

Féltem a nehezen megszerzett írói, szerzői biztonság bukásától, az alulmaradástól, a legyőzetéstől. Ha gyöngén és ha pillanatokra is, de még kísértett ráhagyatkozásom az ösztönös ihletettség szeszélyére, mely olyannyira megfelelt egy időben az alkat szabados és kényelmeskedésre hajlamos voltának, s mely kudarc után bizonyára mintegy igazolva látván önmagát, jogait követeli. Négy hónap telt el úgy, hogy semmit nem írtam s míg egyre-másra tolakodtak elém novella-témáim, közöttük – sajátos módon – sok olyan, mely első írásaimmal rokon s amelyekről tudtam, hogy nem kell más, csak leülnöm, átadnom magam hangulatuknak, rábízni magam érzelmeim sodrására, és készen vannak –, nem hagytam megfoganni őket, hanem napról napra születő és ébren tartott makacssággal terveztem regényem részleteit, formáltam alakjait, készültem az ütközetre. Másfél esztendeig nem publikáltam s e másfél esztendő alatt elkészültem két kisebb és egy nagyobb terjedelmű regénnyel. A bírálatot a műről az olvasó és a kritikus fogja kimondani – magam tudom, hogy e napjaim a művészet iránti alázat jegyében teltek el.