Költőnk és kora^*

Az író úgy véli, hogy ítéletet mondhat mindenek fölött. Vannak idők, amikor ezért a legtermészetesebb igényéért az emberi közösség hivatalos ítélői előtt kell vállalnia a felelősséget.

Ezek az idők, mint tudjuk Szokratésztől napjainkig tartanak és a jövendőt még csak sejtjük, illetve most alakítjuk.

Vállalnia kell azonban az írónak a felelősséget minden időben az utókorral szemben, mely ugyancsak nem tévedhetetlen, de összehasonlíthatatlanul ritkábban téved, mint a hivatalos ítélők, melyeknek tévedését és nemegyszer éppenséggel bűnnel felérő tévedését a jövendő nem is marasztalja el túlságosan, mert tévedéseiket s bűneiket a Kor tévedésének és bűnének ítéli.

Ez az elnézés, mely eképpen felmenti a hivatalos ítélőket, az írónak soha nem adatik meg. Azért nem adatik meg, mert az emberiség magasabb igénnyel méri az írót, mint az említetteket.

Ez így is igazságos.

Mint tudjuk, minden korok legszabadabban utat kapó ítéletei minden esetben a hatalommá szerveződött társadalmi erők elkötelezett, s ily módon a legtermészetesebben elfogult kifejezői. Míg az író nem ritka esetben éppen elkötelezetlen humanizmusa okán formál jogot az ítélkezésre. Megszabadulhat az író a kor katedráján ülő ítélők elmarasztalásától, ha belátása a kor javára billenti a mérleget.

De ezzel még nem szabadult meg attól az ijesztő lehetőségtől, hogy az utókor korával együtt fogja elmarasztalni.

Pedig úgylehet, nem is szegődött a Hatalom szolgálatába – csupán nem volt szeme a Jövendőre, hogy annak szolgálatába álljon. Ekképpen megszabadult az egyik rossztól – és megy a másik, a nagyobb rossz felé, amikor a Jövendő ítélkezik majd felette.

Örök dicséret illeti, ha úgy ítélik majd a Kort a jövendő emberei, hogy valóban méltó volt arra, hogy szolgálhassa az írói gondolat, de hiába a legjobb szándék: bukni fog a korral együtt, ha az érdemtelennek ítéltetett.

Ilyen kétségek között kell telnie az író napjainak, míg véglegesen nem tisztázza viszonyát a Korral.

Mennyivel más annak, ki pusztán anyagi ellátottsága alapján képes határozni. Mennyivel könnyebb ezeknek az embereknek, mint az írónak, ki mindig a mindenséggel mérné magát és önmaga legjobb szándékaihoz a kort. S mi sem könnyebb, mint mindezek meggondolása közben áldozatául bukni az Óvatosságnak.

A félelem, mely a tisztánmaradást óvja, mily közeli lakója a Számításnak és az Őszintétlenségnek, mely sajátos módon éppen hordozójának árt a legtöbbet aztán.

A felelősség parancsolta cselekvő keresés és akarat mily könnyen juthat úttalanságba, ha nem merjük vállalni teljességében és feladás nélkül öntörvényességünket, ha nem maradunk hűek szuverén önmagunk megvalósításához.

Mily könnyen eljuthatunk a Bölcs kívülálló látszatra tiszteletre méltó, valójában legtermészetesebb emberi igényünket, a Cselekvést feladó – erkölcstelen tragédiájáig, melyben már ott kísért az ember legigazibb halála: a Közöny! Mert emberi létünk cáfolata, mert értelmünk és legszentebb érzelmeink cáfolata, mert nem ejthetjük ki az ember nevét a szánkon, hogy tisztán is maradjon annak méltóságos értelme, ha a Közöny mocskával szennyeztük be magunkat!

Az író hite, hogy jót cselekedhet az emberiségnek.

Ezért nem szűnik meg keresni a lehetőséget, ahol szolgálhat, a Jót, aminek cselekvő akaratává szegődhet, a Szépet s a Még Szebbet. aminek papjává akar válni.

S mert élete véges, csak ott valósíthatja meg igényeit, ahol él, és csak ott keresheti munkálkodásának útját, abban a Korban, amelynek részese, és nyugvást is csak úgy találhat majd, ha ott Szolgál – úgy, hogy egyben a Jövendő jóváhagyását is kiérdemelje.