Lesz-e igazság Ibrányban?^*

Miniszterelnök Elvtárs! Legmélyebb meggyőződésem, hogy az én örömömnél csak az Öné nagyobb, látva azt, hogy közéleti demokratizmusunk odáig nyiladozott, hogy levélben fordulhatok Önhöz.

Szeretném előrebocsátani: sokkal szívesebben írnék novellát. Nem hiszem, hogy akadna író, aki ne értene egyet a pártnak azzal a megállapításával, hogy az író első feladata: jó műveket alkosson. Ez olyan igazság, mint a kétszer kettő négy. Igazság volt, mielőtt felfedezték volna. Ehhez kapcsolódva hadd mondjam mindjárt el: a Szabolcs megyei Ibrány község tanácselnöke – amikor a községbe érkeztem – a következőkkel fogadott:

– Itt van előtted a község, lásd, nyitott könyv előtted, olvasd!

Három hét múltával pedig ezt mondotta:

– Te elsősorban író vagy, ne forgácsold szét magadat, első dolgod, hogy műveket alkoss.

Ezt akkor mondta, amikor nap nap után szemébe olvastam tapasztalataimat. Amíg ezt nem tettem: „menj és láss!” Utána: „menj a szobádba, húzd le ablakod redőnyeit és elsősorban alkoss műveket.”

…Így vált a párt őszinte igazsága e funkcionáriusnak a szájában akarva-akaratlan olcsó rafinériává.

A miniszterelnök elvtárs bizonyára igazat ad nekem, amiért elmulasztottam pár novella megírását, és inkább tovább láttam és néztem. Szerettem volna erőmhöz mérten segíteni törvénytelenségek, igazságtalanságok, embertelenségek megszüntetésében. Sajnos nem sikerült. Nem tehetek mást, mint Önhöz fordulok és segítségét kérem.

Ibrány községben – ahová három hónappal ezelőtt mentem – 1951-ben általános tagosítás történt. Öt esztendővel a tagosítás után az ibrányi egyénileg gazdálkodó parasztoknak a következő sérelmei vannak:

1.) Nagyon nagy részük a tagosítás alkalmával kevesebb földet kapott cserébe, mint amennyit elvettek tőle. Van, akinek kétszáz négyszögöl földje hiányzik, és van akinek négy hold. Ez egyszerűen úgy történt, hogy valakitől eltagosítottak például hat hold földet és cserébe nem adtak csak négyet. Ha panaszra ment, azt a választ kapta: „lépjen be a szövetkezetbe, akkor nem lesz ilyen problémája” vagy, „örvendjen, hogy ennyit is kapott”.

Az egész ország tudja, hogy az 1951-es időkben rengeteg módon tudták elvenni az emberek kedvét jogaik követelésétől. Így történt meg, hogy sokan nem is reklamáltak. Elég volt egy-két embernek megadni a fenti választ, a többi elhallgatott. De kezébe temette az arcát, és azt mondta és mondja ma is: „Földet lopni? Hát ilyet én még nem hallottam. Hát hallott már ilyet a világ?”

Ön is tudja miniszterelnök elvtárs, hogy a jogtiprás és törvénytelenség indulatokat szül, ezért nem haragudhat senki arra az emberre, aki kezébe temeti az arcát.

2.) Annak ellenére, hogy kevesebb földet kaptak, e parasztoknak java része még mindig a régi földterület után adózik. Az után, amit nem használ, ami már másé. Például, aki hat holdja helyett négyet kapott (és ezt használja), még mindig hat hold után adózik.

Öt esztendő óta, tudva és látva a törvénytelenséget, az állami szervek szedik ezektől az emberektől a törvénytelen összegű adót. S aki kezébe temette az arcát, amikor berúg, azt mondja: „Sok bőr van a paraszton, jaj, de sok.”

3.) Nagy részük kisebb aranykorona értékű, tehát rosszabb minőségű földet kapott, mint amilyen a sajátja volt. Az adót a régi szerint vetik ki rá.

4.) Van, aki beszolgáltatását is még a régi földterület után kell, hogy lerója.

Nem szívesen okozok szomorúságot a miniszterelnök elvtársnak, de le kell írnom, hogy közel két hónapos hivataljárás után – a községi tanácstól egészen az Ön küszöbéig – ez a helyzet változatlan. Engedje meg, hogy elmondjam, milyen válaszokat kaptunk a különböző illetékes szervektől.

A községi tanács:

– Mi senkik vagyunk és semmik. Végrehajtunk s amíg utasítást nem kapunk e dologra vonatkozóan, semmit sem tehetünk. És kénytelen vagyok elmondani azt, amit – ha szabad ezt mondanom – mint magánembernek válaszoltak: „Nem akarjuk megütni a bokánkat”. Hát kitől fél ez a tanácselnök, és kitől tart a párttitkár? Hát ki bántaná őket, amiért felfedik a törvénytelenségeket? Hát meg lehet érteni ezeket az elvtársakat?

A megyei tanács:

– Ha az elvtárs behoz három konkrét esetet a földhiányról, három esetet, amit a községi tanács igazol, akkor intézkedünk.

Még aznap a község vezetői lediktáltak egy konkrét esetet. Másnap már hiába mentem. Nem tudnak többről. De a tanács elnöke, mint magánember a következőket mondotta: „A járási párttitkár elvtárs kijelentette, hogy aki hozzányúl ehhez a föld-dologhoz, el lesz seperve.”

Én több konkrét esetet nem kaptam Ibrányból.

A járási tanács:

– Az elvtársak hiába kérvényeznek, mi semmit nem tehetünk felsőbb utasítás nélkül, s amíg a megye nem rendezi a földhiányokat, mi nem változtathatunk az adózáson sem.

Ezek után ment fel egy küldöttség Ibrányból a Földművelődésügyi Minisztériumba. Kettőszázhetven aláírást vitt magával és kérvényt, amelyben a fenti törvénytelenségek orvoslását kérte. A küldöttséget nem engedték fel sem az oszályvezetőhöz akihez indult, sem a minisztérium titkárságára. A panasziroda vette át a kérvényüket.

A Földművelésügyi Minisztérium…

Mindazt, amit most megírtam, elmondtam a miniszteri titkárság vezetőjének. Elismerte a törvénytelenségeket, és megígérte, hogy intézkedni fog. Engem majd levélben értesít. Nem intézkedett, és nem írt levelet. Amikor a küldöttség vezetőjével másodszor is felutaztunk, a földrendezés egyik előadója fogadott. Válasza egyszerű volt és rövid: a minisztériumnak nincs pénze a dolgok rendezésére. Ha földhiány van, akkor mérni kell, erre pedig nincs munkaerő, mert országos tagosítás folyik. De az adóügyben intézkedik a legrövidebb időn belül.

A panaszok kivizsgálásának tövényszabta időhatára harminc nap. Így mondották a Földművelésügyi Minisztériumban. Én a huszonnyolcadik napon érdeklődtem a megyénél. Semmilyen intézkedés nem jött.

A minisztertanács titkársága:

– Nem igaz, hogy a Földművelésügyi Minisztériumnak nincs pénze, keret áll rendelkezésére éppen ezekre a célokra. Nem igaz, hogy országos tagosítás folyik. A minisztertanács titkársága egy minisztériumot sem utasíthat, de odahat, hogy intézkedjenek. Megtörtént? Nem tudom. A községben semmi jele.

Az Írószövetség közgyűlésére Budapestre utaztam. Visszaindulásom napján levelet kaptam Ibrányból. Hadd idézzek belőle: „Itt ki lett híva az államvédelmi és az embereket behívatták a rendőrségre kihallgatásra. Letartóztatással fenyegetik az embereket és magát is.”

Miniszterelnök elvtárs! E mögött a parasztság mögött négyszáz esztendő sötétlik. Négyszáz esztendő jogtalanság, keserűség, megalázottság. Ez a parasztság 1953 telén és tavaszán harmincöt és ötven deka kenyérért állt sorba, s azt egy hétre kellett beosztani. Miért ütnek rá, ha emelni akarja a gerincét? Miért kell ajtóról ajtóra járnia, ha jogát követeli?

A járási párttitkár néhány nappal ezelőtt azt mondotta, jövőre rendezik a földhiányokat és a többi panaszt is. Arra kértem, hirdesse ki az emberek között. Ezt nem akarta megtenni.

Miért?

S eszembe jutott, amit a községi párttitkár mondott: „A járási párttitkár? Bújni fog maguk elől, s ha megtalálnák, mindent meg fog ígérni maguknak, aztán lássák, mi lesz belőle.”

És amit a községi tanácselnök mondott: Az emberek a földhiányról beszéltek, elmondtam a járási titkárnak, azt mondotta: „hát elfelejtették már ezerkilencszázötvenkettőt? Úgy látszik nekem kell kijönnöm közéjük.”

Higgyek most miniszterelnök elvtárs? Nem tudom. Ezért kérem az Ön segítségét és ezért mondottam el mindent.

Az ibrányi pártbizottság utolsó ülésén egy-két elvtárs azt kérdezte: „Hát az írók fogják megmondani, hogy mit csináljunk! Ki intézkedik itt, ők, vagy a felsőbb szervek?”

Ezek az elvtársak nem értették meg, hogy ha ők járnának elöl a törvénytelenségek megszűntetésében, akkor nekem, az írónak s egyszerű állampolgárnak egy szavam sem lenne. Ülnék a szobámban és novellákat írnék.

Miniszterelnök elvtárs, Ön tavaly őszi beszélgetésünkön azt mondotta lezárandó egy vitát, hogy mindenért, ami ebben az országban történik, a felső vezetés a felelős.

A vezetőnek ez a nemes és felelősségteljes kijelentése bátorított engem arra, hogy megírjam ezt a levelet.

 

Tisztelettel:

 

Sánta Ferenc