A szabadság küszöbén

 

Lesz-e igazság Ibrányban?^*

Miniszterelnök Elvtárs! Legmélyebb meggyőződésem, hogy az én örömömnél csak az Öné nagyobb, látva azt, hogy közéleti demokratizmusunk odáig nyiladozott, hogy levélben fordulhatok Önhöz.

Szeretném előrebocsátani: sokkal szívesebben írnék novellát. Nem hiszem, hogy akadna író, aki ne értene egyet a pártnak azzal a megállapításával, hogy az író első feladata: jó műveket alkosson. Ez olyan igazság, mint a kétszer kettő négy. Igazság volt, mielőtt felfedezték volna. Ehhez kapcsolódva hadd mondjam mindjárt el: a Szabolcs megyei Ibrány község tanácselnöke – amikor a községbe érkeztem – a következőkkel fogadott:

– Itt van előtted a község, lásd, nyitott könyv előtted, olvasd!

Három hét múltával pedig ezt mondotta:

– Te elsősorban író vagy, ne forgácsold szét magadat, első dolgod, hogy műveket alkoss.

Ezt akkor mondta, amikor nap nap után szemébe olvastam tapasztalataimat. Amíg ezt nem tettem: „menj és láss!” Utána: „menj a szobádba, húzd le ablakod redőnyeit és elsősorban alkoss műveket.”

…Így vált a párt őszinte igazsága e funkcionáriusnak a szájában akarva-akaratlan olcsó rafinériává.

A miniszterelnök elvtárs bizonyára igazat ad nekem, amiért elmulasztottam pár novella megírását, és inkább tovább láttam és néztem. Szerettem volna erőmhöz mérten segíteni törvénytelenségek, igazságtalanságok, embertelenségek megszüntetésében. Sajnos nem sikerült. Nem tehetek mást, mint Önhöz fordulok és segítségét kérem.

Ibrány községben – ahová három hónappal ezelőtt mentem – 1951-ben általános tagosítás történt. Öt esztendővel a tagosítás után az ibrányi egyénileg gazdálkodó parasztoknak a következő sérelmei vannak:

1.) Nagyon nagy részük a tagosítás alkalmával kevesebb földet kapott cserébe, mint amennyit elvettek tőle. Van, akinek kétszáz négyszögöl földje hiányzik, és van akinek négy hold. Ez egyszerűen úgy történt, hogy valakitől eltagosítottak például hat hold földet és cserébe nem adtak csak négyet. Ha panaszra ment, azt a választ kapta: „lépjen be a szövetkezetbe, akkor nem lesz ilyen problémája” vagy, „örvendjen, hogy ennyit is kapott”.

Az egész ország tudja, hogy az 1951-es időkben rengeteg módon tudták elvenni az emberek kedvét jogaik követelésétől. Így történt meg, hogy sokan nem is reklamáltak. Elég volt egy-két embernek megadni a fenti választ, a többi elhallgatott. De kezébe temette az arcát, és azt mondta és mondja ma is: „Földet lopni? Hát ilyet én még nem hallottam. Hát hallott már ilyet a világ?”

Ön is tudja miniszterelnök elvtárs, hogy a jogtiprás és törvénytelenség indulatokat szül, ezért nem haragudhat senki arra az emberre, aki kezébe temeti az arcát.

2.) Annak ellenére, hogy kevesebb földet kaptak, e parasztoknak java része még mindig a régi földterület után adózik. Az után, amit nem használ, ami már másé. Például, aki hat holdja helyett négyet kapott (és ezt használja), még mindig hat hold után adózik.

Öt esztendő óta, tudva és látva a törvénytelenséget, az állami szervek szedik ezektől az emberektől a törvénytelen összegű adót. S aki kezébe temette az arcát, amikor berúg, azt mondja: „Sok bőr van a paraszton, jaj, de sok.”

3.) Nagy részük kisebb aranykorona értékű, tehát rosszabb minőségű földet kapott, mint amilyen a sajátja volt. Az adót a régi szerint vetik ki rá.

4.) Van, aki beszolgáltatását is még a régi földterület után kell, hogy lerója.

Nem szívesen okozok szomorúságot a miniszterelnök elvtársnak, de le kell írnom, hogy közel két hónapos hivataljárás után – a községi tanácstól egészen az Ön küszöbéig – ez a helyzet változatlan. Engedje meg, hogy elmondjam, milyen válaszokat kaptunk a különböző illetékes szervektől.

A községi tanács:

– Mi senkik vagyunk és semmik. Végrehajtunk s amíg utasítást nem kapunk e dologra vonatkozóan, semmit sem tehetünk. És kénytelen vagyok elmondani azt, amit – ha szabad ezt mondanom – mint magánembernek válaszoltak: „Nem akarjuk megütni a bokánkat”. Hát kitől fél ez a tanácselnök, és kitől tart a párttitkár? Hát ki bántaná őket, amiért felfedik a törvénytelenségeket? Hát meg lehet érteni ezeket az elvtársakat?

A megyei tanács:

– Ha az elvtárs behoz három konkrét esetet a földhiányról, három esetet, amit a községi tanács igazol, akkor intézkedünk.

Még aznap a község vezetői lediktáltak egy konkrét esetet. Másnap már hiába mentem. Nem tudnak többről. De a tanács elnöke, mint magánember a következőket mondotta: „A járási párttitkár elvtárs kijelentette, hogy aki hozzányúl ehhez a föld-dologhoz, el lesz seperve.”

Én több konkrét esetet nem kaptam Ibrányból.

A járási tanács:

– Az elvtársak hiába kérvényeznek, mi semmit nem tehetünk felsőbb utasítás nélkül, s amíg a megye nem rendezi a földhiányokat, mi nem változtathatunk az adózáson sem.

Ezek után ment fel egy küldöttség Ibrányból a Földművelődésügyi Minisztériumba. Kettőszázhetven aláírást vitt magával és kérvényt, amelyben a fenti törvénytelenségek orvoslását kérte. A küldöttséget nem engedték fel sem az oszályvezetőhöz akihez indult, sem a minisztérium titkárságára. A panasziroda vette át a kérvényüket.

A Földművelésügyi Minisztérium…

Mindazt, amit most megírtam, elmondtam a miniszteri titkárság vezetőjének. Elismerte a törvénytelenségeket, és megígérte, hogy intézkedni fog. Engem majd levélben értesít. Nem intézkedett, és nem írt levelet. Amikor a küldöttség vezetőjével másodszor is felutaztunk, a földrendezés egyik előadója fogadott. Válasza egyszerű volt és rövid: a minisztériumnak nincs pénze a dolgok rendezésére. Ha földhiány van, akkor mérni kell, erre pedig nincs munkaerő, mert országos tagosítás folyik. De az adóügyben intézkedik a legrövidebb időn belül.

A panaszok kivizsgálásának tövényszabta időhatára harminc nap. Így mondották a Földművelésügyi Minisztériumban. Én a huszonnyolcadik napon érdeklődtem a megyénél. Semmilyen intézkedés nem jött.

A minisztertanács titkársága:

– Nem igaz, hogy a Földművelésügyi Minisztériumnak nincs pénze, keret áll rendelkezésére éppen ezekre a célokra. Nem igaz, hogy országos tagosítás folyik. A minisztertanács titkársága egy minisztériumot sem utasíthat, de odahat, hogy intézkedjenek. Megtörtént? Nem tudom. A községben semmi jele.

Az Írószövetség közgyűlésére Budapestre utaztam. Visszaindulásom napján levelet kaptam Ibrányból. Hadd idézzek belőle: „Itt ki lett híva az államvédelmi és az embereket behívatták a rendőrségre kihallgatásra. Letartóztatással fenyegetik az embereket és magát is.”

Miniszterelnök elvtárs! E mögött a parasztság mögött négyszáz esztendő sötétlik. Négyszáz esztendő jogtalanság, keserűség, megalázottság. Ez a parasztság 1953 telén és tavaszán harmincöt és ötven deka kenyérért állt sorba, s azt egy hétre kellett beosztani. Miért ütnek rá, ha emelni akarja a gerincét? Miért kell ajtóról ajtóra járnia, ha jogát követeli?

A járási párttitkár néhány nappal ezelőtt azt mondotta, jövőre rendezik a földhiányokat és a többi panaszt is. Arra kértem, hirdesse ki az emberek között. Ezt nem akarta megtenni.

Miért?

S eszembe jutott, amit a községi párttitkár mondott: „A járási párttitkár? Bújni fog maguk elől, s ha megtalálnák, mindent meg fog ígérni maguknak, aztán lássák, mi lesz belőle.”

És amit a községi tanácselnök mondott: Az emberek a földhiányról beszéltek, elmondtam a járási titkárnak, azt mondotta: „hát elfelejtették már ezerkilencszázötvenkettőt? Úgy látszik nekem kell kijönnöm közéjük.”

Higgyek most miniszterelnök elvtárs? Nem tudom. Ezért kérem az Ön segítségét és ezért mondottam el mindent.

Az ibrányi pártbizottság utolsó ülésén egy-két elvtárs azt kérdezte: „Hát az írók fogják megmondani, hogy mit csináljunk! Ki intézkedik itt, ők, vagy a felsőbb szervek?”

Ezek az elvtársak nem értették meg, hogy ha ők járnának elöl a törvénytelenségek megszűntetésében, akkor nekem, az írónak s egyszerű állampolgárnak egy szavam sem lenne. Ülnék a szobámban és novellákat írnék.

Miniszterelnök elvtárs, Ön tavaly őszi beszélgetésünkön azt mondotta lezárandó egy vitát, hogy mindenért, ami ebben az országban történik, a felső vezetés a felelős.

A vezetőnek ez a nemes és felelősségteljes kijelentése bátorított engem arra, hogy megírjam ezt a levelet.

 

Tisztelettel:

 

Sánta Ferenc

Költőnk és kora^*

Az író úgy véli, hogy ítéletet mondhat mindenek fölött. Vannak idők, amikor ezért a legtermészetesebb igényéért az emberi közösség hivatalos ítélői előtt kell vállalnia a felelősséget.

Ezek az idők, mint tudjuk Szokratésztől napjainkig tartanak és a jövendőt még csak sejtjük, illetve most alakítjuk.

Vállalnia kell azonban az írónak a felelősséget minden időben az utókorral szemben, mely ugyancsak nem tévedhetetlen, de összehasonlíthatatlanul ritkábban téved, mint a hivatalos ítélők, melyeknek tévedését és nemegyszer éppenséggel bűnnel felérő tévedését a jövendő nem is marasztalja el túlságosan, mert tévedéseiket s bűneiket a Kor tévedésének és bűnének ítéli.

Ez az elnézés, mely eképpen felmenti a hivatalos ítélőket, az írónak soha nem adatik meg. Azért nem adatik meg, mert az emberiség magasabb igénnyel méri az írót, mint az említetteket.

Ez így is igazságos.

Mint tudjuk, minden korok legszabadabban utat kapó ítéletei minden esetben a hatalommá szerveződött társadalmi erők elkötelezett, s ily módon a legtermészetesebben elfogult kifejezői. Míg az író nem ritka esetben éppen elkötelezetlen humanizmusa okán formál jogot az ítélkezésre. Megszabadulhat az író a kor katedráján ülő ítélők elmarasztalásától, ha belátása a kor javára billenti a mérleget.

De ezzel még nem szabadult meg attól az ijesztő lehetőségtől, hogy az utókor korával együtt fogja elmarasztalni.

Pedig úgylehet, nem is szegődött a Hatalom szolgálatába – csupán nem volt szeme a Jövendőre, hogy annak szolgálatába álljon. Ekképpen megszabadult az egyik rossztól – és megy a másik, a nagyobb rossz felé, amikor a Jövendő ítélkezik majd felette.

Örök dicséret illeti, ha úgy ítélik majd a Kort a jövendő emberei, hogy valóban méltó volt arra, hogy szolgálhassa az írói gondolat, de hiába a legjobb szándék: bukni fog a korral együtt, ha az érdemtelennek ítéltetett.

Ilyen kétségek között kell telnie az író napjainak, míg véglegesen nem tisztázza viszonyát a Korral.

Mennyivel más annak, ki pusztán anyagi ellátottsága alapján képes határozni. Mennyivel könnyebb ezeknek az embereknek, mint az írónak, ki mindig a mindenséggel mérné magát és önmaga legjobb szándékaihoz a kort. S mi sem könnyebb, mint mindezek meggondolása közben áldozatául bukni az Óvatosságnak.

A félelem, mely a tisztánmaradást óvja, mily közeli lakója a Számításnak és az Őszintétlenségnek, mely sajátos módon éppen hordozójának árt a legtöbbet aztán.

A felelősség parancsolta cselekvő keresés és akarat mily könnyen juthat úttalanságba, ha nem merjük vállalni teljességében és feladás nélkül öntörvényességünket, ha nem maradunk hűek szuverén önmagunk megvalósításához.

Mily könnyen eljuthatunk a Bölcs kívülálló látszatra tiszteletre méltó, valójában legtermészetesebb emberi igényünket, a Cselekvést feladó – erkölcstelen tragédiájáig, melyben már ott kísért az ember legigazibb halála: a Közöny! Mert emberi létünk cáfolata, mert értelmünk és legszentebb érzelmeink cáfolata, mert nem ejthetjük ki az ember nevét a szánkon, hogy tisztán is maradjon annak méltóságos értelme, ha a Közöny mocskával szennyeztük be magunkat!

Az író hite, hogy jót cselekedhet az emberiségnek.

Ezért nem szűnik meg keresni a lehetőséget, ahol szolgálhat, a Jót, aminek cselekvő akaratává szegődhet, a Szépet s a Még Szebbet. aminek papjává akar válni.

S mert élete véges, csak ott valósíthatja meg igényeit, ahol él, és csak ott keresheti munkálkodásának útját, abban a Korban, amelynek részese, és nyugvást is csak úgy találhat majd, ha ott Szolgál – úgy, hogy egyben a Jövendő jóváhagyását is kiérdemelje.

A mesterség gondjairól^*

Paul Valéry írja nevezetes Leonardo tanulmányában (melyben, zárójel között mondva, alig esik szó Leonardóról, de annál több az alkotás titkairól), ő mondja, hogy a bennünk való tehetség érvényesülésének és az egyáltalán lehetséges tökéletességre való jutásnak – szerinte kizárólagos – feltétele, hogy tudatosan a legnagyobb ellenállás irányába forduljon, a legmerészebb akadályokkal terhelt utat válassza, és mintegy „pártot ütve önmagával szemben” ösztönös lendülete ellen törjön.

Pusztán és egyes-egyedül ezen az úton válik az ember szerzővé, egyébként ellenőrzés alá nem vont, uralom alá nem vetett, szeszélyes és kiszámíthatatlan felindulásai kormányozzák művészi tevékenységét.

Mint minden, a művészi alkotásra vonatkozó kategorikus és a végérvényesség igényével fellépő kinyilatkoztatás, Valéry gondolata is tartalmaz igazságot, de korántsem érvényes maradéktalanul.

Mindannyian példák sorát nevezhetnénk meg cáfolatlanul Petőfin, Dosztojevszkijon keresztül Giono és a mi Móriczunk nevéig. A magam írói alakulására azonban feltétlen igaznak találom.

Az eruptív közlési vágy első írásaimban szinte teljesen nélkülözte a tudatosság szigorú és célratörő kontrollját, nagy fájdalmak és a nyomukban támadó kavargó és feszítő indulatok alkották őket, az érzelem nem fért az emberben, napvilágra kívánkozott valami értelemtől elszakadó felfokozottságban, hol a szavak önmagukat szülték, a képek és a hasonlatok gáttalan bőséggel szakadtak a papírosra a pillanat forróságának parancsa alatt, annak a pillanatnak a lázában, mely pillanatot mintegy isteni vendégnek tekintettem, jön s távozik kedve, szeszélye szerint.

Ezek az írások jók voltak, nem is kis elismeréssel és dicsérettel fogadta őket a kritika, de megcsendült bennük a féltés – mert az írás mindenről árulkodik –, hogy meddig bírhatja az író ily hőfokon, s vajon lobbanó tehetsége lesz-e majdan engedelmes és szolgálatra mindig készen álló eszköze a tudatos írói akaratnak és koncepciózus programnak. Az a folyamat játszódott le, amikor a figyelmes, gondos kritika találkozik az író legbensőbb gondjával. Senki oly tudatosan nem figyelte tehetsége forrongó és gyeplőtlen, irányító gazda kezébe nem fogott szabadságát, mint azt maga az író tette. Az alkotói képesség, a kifejező tehetség szeszélyes és kiszámíthatatlan bújócskája oly védtelenné és kiszolgáltatottá tett, hogy szükségszerűen éppen rá irányult kételyem és kételkedésem, nem hihettem elhivatottságában és időtálló erejében. Tudtam – s bár szuverén felismerésem volt, az okos és elmélyülten diagnosztizáló kritikának nagy volt a szerepe –, tudtam, hogy oly mértékben közelíthetem meg és érhetem el majdan az alkotásban való szabadságot, amilyen mértékben képes leszek alázatra és engedelmességre fogni a tehetségemet.

És itt térek vissza Valéry – ismét hangsúlyozom, hogy esetlegesen helytálló – szabályához: olyan feladatokat tűztem magam elé, melyektől leginkább viszolyogtam, s melyekre legkevésbé éreztem alkalmasnak a tehetségemet. Írásaimban megszűnt a líra áradása, a nyelvnek egyre inkább az értelemhez kellett közvetítenie, s mind kevésbé az eladdig egyedül fontos – ez adta kezdő novelláim erejét – hangulatot szuggerálnia. (Egyik kritikusom azt írta 1956-ban, hogy novelláimról először az jut az eszébe, hogy szép, és leginkább a vers nyújtotta élvezetre emlékeztetik.) Útját kellett állnom az érzelmek szabad áramlásának, melyek gátolatlansága ott hordozza magában az érzelmesség lehetőségét.

Figyelmemet el kellett térítenem az olyan témák felől, melyek hangulati lehetőségeiknek kiaknázása folytán adták volna az írás erejét és szépségét.

Következésképp változtatnom kellett az írói látásmódon is, vigyázva, hogy az eddig egy irányba ható képesség ne sorvadjon el, mindössze alkotóelemét képezze az írói felkészültségnek.

Témáim annak előtte kivétel nélkül a valóságból, a megtörtént, átélt, vagy ha áttételesen is, de a tapasztalt dolgok talajáról indultak az idea, az eszmei mondanivaló kibontása felé.

Most meg kellett tanulnom, hogy mondanivalóimhoz a tudatosan ható és működő képzelet útján teremtsek olyan helyzeteket és alakokat, akik és amelyek a leginkább alkalmasak majd arra, hogy közvetítsék a gondolatot. Vagyis a maga fontosságában és nélkülözhetetlenségében kellett eszközeim közé sorolnom a módszert, amelyet Montaigne például ekképpen fogalmazott meg: „A képzeletnek eseményt kell teremtenie”. A szerzővé válásnak egyik alapvető feltételét.

E nem könnyű, de igen makacs birkózásnak első eredménye Az öreg ember és a fiatal című novellám volt, s aztán ennek a szigorú útnak későbbi állomásán fogant a Farkasok a küszöbön című novellás kötetem. Hátra volt, amitől leginkább féltem: a megkomponált, epizódjaiban is előre felrajzolt, szélességében és sokrétűségében is kényesen arányos, különbözőbbnél különbözőbb jellemekkel és sorsokkal dolgozó, napról napra pontosan ismétlődő, és mindenekben fegyelmezett munkát igénylő, az indulatot lassú, de folyton égő energiává csillapító regényírás. Bár túl voltam a Farkasok a küszöbön novelláinak iskoláján, mely írások már az engedelmessé kényszerített képesség megtervezett, megérlelt, sokoldalú kontroll alá vont, pontosan illeszkedő és funkciójukat az írói programban világosan ismerő alkotások voltak, a regényírás próbája félelemmel töltött el.

Féltem a nehezen megszerzett írói, szerzői biztonság bukásától, az alulmaradástól, a legyőzetéstől. Ha gyöngén és ha pillanatokra is, de még kísértett ráhagyatkozásom az ösztönös ihletettség szeszélyére, mely olyannyira megfelelt egy időben az alkat szabados és kényelmeskedésre hajlamos voltának, s mely kudarc után bizonyára mintegy igazolva látván önmagát, jogait követeli. Négy hónap telt el úgy, hogy semmit nem írtam s míg egyre-másra tolakodtak elém novella-témáim, közöttük – sajátos módon – sok olyan, mely első írásaimmal rokon s amelyekről tudtam, hogy nem kell más, csak leülnöm, átadnom magam hangulatuknak, rábízni magam érzelmeim sodrására, és készen vannak –, nem hagytam megfoganni őket, hanem napról napra születő és ébren tartott makacssággal terveztem regényem részleteit, formáltam alakjait, készültem az ütközetre. Másfél esztendeig nem publikáltam s e másfél esztendő alatt elkészültem két kisebb és egy nagyobb terjedelmű regénnyel. A bírálatot a műről az olvasó és a kritikus fogja kimondani – magam tudom, hogy e napjaim a művészet iránti alázat jegyében teltek el.

Móriczról

Ünnepi emlékezésünk Móricz Zsigmondra akkor válik méltóvá e nagy művészhez, ha tiszteletünk tartalmát pontosan megfogalmazzuk s ha okát adjuk maradéktalanul annak, hogy e nemzet miért emeli őt azon kiválasztottak közé, akikre örök időkre emlékezni kíván.

Tehát arról kell szólanunk, ami ily naggyá tette őt. S ha nem a magyar irodalomban való újszerűségét említjük elsősorban, akkor annak oka, hogy inkább arra kell tekintetnünk, ami őt erre a nóvumra képessé tette. S efelől gondolkodva éppenséggel nem újra, hanem fenséges és méltóságos régire bukkanunk, oly hagyományra, melynek vállalása művésznek és embernek legszebb próbája.

Oly próba, melyben ha helytáll a művész, emberségének és tehetségének legszebb kibontakozásához juthat s ekképpen képessé válhat betölteni a kor új parancsát.

Ez a hagyomány nem egyéb, mint azoknak a törvényeknek a tisztelete, melyet az emberiség legbölcsebbjei hagyományoztak ránk, eligazítva általuk a nagyra s nemesre vállalkozót.

Az örök erkölcsi törvények ezek, melyekre, ha a nemes gondolkodás, egyre a jóra és jobbra törekedve, rájuk lel, tudja majd a dolgát a világban, és el nem téved. Móricz Zsigmond birtokába jutott mindezeknek s alázattal szolgálta őket művészetében.

Tudta mindenekelőtt, hogy a művész s az író elsősorban a változatlan erkölcsi igazság és igazságosság szószólója, annak hirdetője és megmutatója.

Tudta, hogy az írástudó parancsa szüntelenül elmondani, hogy a rossz s alantas nem méltó az emberhez, hogy a rossz s a nemtelen idegen tőle, hogy a jó és nemes legbelsőbb sajátja. Hogy az ember természete fáradhatatlan törekvés a jóra, tisztességesre s ebben csak megcsúfolni lehet, legyőzni nem.

Tudta, hogy mit költői igazságszolgáltatásnak neveznek az nem egyéb, mint a jó felmagasztalása és a gonosz elítélése.

Tudta, hogy könyvről könyvre hirdetni kell e legfontosabbat, hogy reményt soha nem veszítve új és új reménységet kell plántálni a megfáradottakba.

S ezzel a tudással emelte fel tehetségét a művészet tiszta egébe, hol homálytalanul világlik minden érték, s hol a maga rútságában mutatkozik meg minden, ami hitvány.

Hűséges maradt tehát az ember legszebb képességeihez, hogy szét tud választani jót és rosszat, hogy lankadatlanul él hite az ember nemességében.

Felismerte biztos tekintettel a becstelent, és láthatóvá tette azt, és megdicsőitette a jót, hogy erőt és bizakodást szüljön szívben és értelemben egyaránt. Így váltak művei azonossá az erkölcsiséggel.

De ami a legszebb alázattal kell eltöltsön mindannyiunkat az a sajátja, hogy miközben betöltötte a művész e hivatását, hiánytalanul és elválaszthatatlanul hozzá ötvözte szűkebb közösségének, a nemzetének a szolgálatát is. S itt megint oly dologról van szó, melyben megviláglik emelkedett gondolkodása és erkölcsisége.

Oly nép körébe született, mely évszázadokon keresztül élt a legkegyetlenebb igazságtalanságok kalodájába szorítva, oly nép körébe, mely évszázadokon keresztül megfosztatott a rendelkezéstől önmaga országa felett, oly nép körébe, melynek szellemi és anyagi értékét idegenek s azoknál is rosszabb urak herdálták el, s amely megfosztatott minden emberi és nemzeti jogaitól.

Oly országban élt, melynek népével közösséget vállalni, érte protestálni, annak jogáért szólni veszedelem volt.

Oly nép körében, mely iskolától, hivataltól, hatalomtól elzárva, érte felelősséget érző, őt szolgálni kívánó politikus hiányában írástudóira rótta a kegyetlen-magasztos terhet, hogy elkiáltsa fájdalmát, és más alkalmas hiányában gondoskodója és útmutatója legyen. Micsoda keserves kényszerűség – nemzet s eget ostromló művész számára egyaránt – e „más nincs”-vállalás…! De ím mily erőt szül e roppantó teher? Ím, mily tisztes nagyságot a becsületben!

Mennyire igazolódik a törvény: embert szolgálni – és örökérvényű igazságot legjobban tanít, s igaz próbáját e szándéknak leginkább adja –, a munkálkodás azokért, akiken legközelebbről kell segítenünk. Kisebb vagy szerencsétlenebb sorsú, történelmű nemzetek íróinak adatott e roppant s magasztos kötelesség.

Micsoda képpen lehetne szolgálója e földnyi hazának, ki otthona gondját és baját nem vállalja, ahhoz segíteni szíve és elméje minden erejével nem siet, vagy e feladatban közösséget és cselekvést nem óhajt.

Művész és ember nagysága tehát az, mely Móricz Zsigmondban együtt munkálkodott: ott s úgy tenni eleget a művész szent hivatásának, hogy hirdetett szolgálata az emberért egy nemzet gondját sorolja dolgai közé. E legszebb és legnehezebb feladatban állt helyt – és pontosan úgy, amiként mondottam emberi gondunk és népünk szolgálatában, szétválaszthatatlanul. E gondolatnak a jegyében kell most meghajtanunk a fejünket előtte, s úgy hiszem ő is úgy kívánná, hogy elsősorban ebben tekintsük példának őt.

Bevezető egy Szabó Pál-műsorhoz^*

A műsor kapcsán – Szabó Pál születésének 80. évfordulóján – nemzeti irodalmunk fölött gondolkodva úgy vélem, hogy e tekintetben nincs fontosabb dolgunk, mint figyelmünket a próza felé irányítani, irodalmi gondolkodásunk középpontjába a prózát vonni, oly közszellemet teremteni, mely nagy várakozásait a prózában reméli feltalálni. S ami mindezzel egyet jelent, halaszthatatlan kötelességnek tartom, hogy bontakozó tehetségeinket az irodalomban a próza művelése felé biztassuk és segítsük.

Ennek szüksége a következő: szolgálnunk kell annak a gondolatnak, hogy egy nemzeti irodalom nagykorúságát a próza magasrendű művelése, annak minőségi és mennyiségi súlya jelenti.

Tessék elgondolkodni fölötte: alkatunk, jellemünk hajlamos volt mindenkoron a szív, a lélek, az érzelem nagy indulatainak a fellobbanására, hogy minden dolgát a világnak elsődlegesen is az érzelem pályáján vegyük tudomásul. És csak legkiválóbbjainkban voltunk képesek szüntelen és kíméletlenül hűvös kontrollját adni ennek az indulatnak…

Vagyis oly módon gondolkodni, minél nagyobb számban, hogy szívünk lobbanó igazát, a legfegyelmezettebb és legkövetkezetesebben munkálkodó akarat kemény és törhetetlen szigorúságával változtassuk folyton égő energiává.

Ha szabad így mondani: erényünk maga volt a hibánk is. S az irodalomról szólva ez azt jelenti, hogy míg költészetünk mindenkoron hiánytalanul eleget tett a hivatásának, hogy nemzetünk tudatát ébren tartsa, mindannyiunkat szüntelenül a legszebb erkölcsi törvények felé fordítson, hogy örömünket és fájdalmunkat ezerszeresen felhangosítva elkiáltsa, és mindezt a legtökéletesebb szépség, a hiánytalan művészet magasán, addig az élet elemzésére, dolgaink szigorú számbavételére, önmagunk megismerésére és tennivalóink megmutatására leginkább alkalmas prózánk nem volt maradéktalan.

Pedig a nemzeti alkatból születő művészet visszahat nemzeti jellemünkre, s nagyobb szükség semmire nem volt soha, mint hogy a próza realizmusa mindent a maga valóságos helyén értékelő, s így jót és rosszat, erényt és hibát egyként megmutató, az összes körülményeket lényegükig boncoló, s ennek folytán helyünket, dolgunkat szinte a tudomány pontosságával megszabni képes módszere hasson, és váljon mindannyiunk sajátjává.

Mindezt Szabó Pál kapcsán mondom el, kinek szép írása e rövid bevezető után hangzik el. Az ő életpályája nem volt egyéb, mint ennek a nagy parancsnak és nagy lehetőségnek a megkísértése. Adottsága volt hozzá a maga alkatában és művészi tehetségében is. Folyton égő érdeklődése a világ, a nemzet minden ügye iránt, felfogása az író dolgáról –, hogy annak mindenkoron szolgálnia kell, hogy meg kell próbálnia minél távolabbi körökben is hatni – azzal a művészi képességgel is párosult, hogy az igazat nagyon szépen mondja el, mert ez méltó hozzá.

Mindezeket a törekvéseit magam közelebbről is szemlélhettem. Megtisztelt a bizalmával, s mint ki a jövendőnek kívánná átnyújtani tapasztalását, mindenkor szíve minden képességével nyílt meg előttem, ki akkor nagyon fiatal voltam még, s ki a mindig szolgálni akarását éreztem.

A kudarcban soha meg nem fáradt, s keserűségét a hatalmas akarat vigasztalni volt képes.

Ez volt egyébként – művészetén kívül – az a képessége, mely például szolgálhat: a hit a cselekvés erejében. Az értelmes cselekvés hasznosságában, mely törvény szigorúságával kell hitté váljon az ember szívében. Ezért van, hogy minden írása tanács és nemes ösztönzés, úgy, amiként az az irodalom s benne a próza legszebb penzuma.

Beszélgetés Sánta Ferenccel^*

 

Erki Edit

Veres Péter halála napján^*

E nemzet csak soká sejti és még későbben érti meg majd, hogy mily nagy veszteség érte ebben a halálban. De akkor tudni fogja – amivel ma még adós –, hogy önmaga megismerésének a példáját veszíti ebben a nagy emberben. Mert ez az élet, Veres Péter szüntelen gondolkodása állandó lehetőség volt mindannyiunk számára: a nemzeti önismeretre. És ha valami, akkor ez teszi egy nép igaz nagyságát és érettségét. Nem fukarkodott soha ezzel a tudásával. Kényesség, vagy hanyag meggondolatlanság nem tartotta vissza, hogy maga keresse irodalmunk fiataljait, s magyarság és emberség normáit kutassa és építse bennük. S ekképpen eleget tegyen az öreg író egyik legnagyobb dolgának. Felkapaszkodott senkik, lecsúszott polgárok, bűvészkedő félművészek, szenvelgő sznobok, magyarnak és európainak egyként kevés kultúrparaziták gúnyja, olcsó és hitvány gáncsa nem ért fel hozzá. Mert neki szövetségese volt a mélyen átélt műveltség, a szolgálat fegyelme a nemzet sorsáért, s az idő érlelte bölcsesség messzire láttató tisztasága.

Az utolsó beszélgetés alkalmával az elmúlás ostoba sötétjével nagy küzdelmét vívó értelme még megőrizte legbensőbb önmagát, legféltettebb sajátját, kicsiny, egyre zsugorodó foltját az öntudatnak, kicsiny, már-már elmerülő szigetét a gondolatnak, ahová legféltettebb kincsét hordta: aggodalmát a nemzetért. „A szekérnek menni kell!” – mondta. „Csak a szekér menjen!” – mondta. „De hová megy a szekér?!” – mondta. „Nincsenek politikusaink!” – mondta, s a többi szót már összemorzsolta a lélek fájdalma és a betegség. S ennyi most legyen elég is róla: mert több szóhoz igen nagy a fájdalom.

A nyelvről – iskolásoknak^*

Sok mindent hagy örökül egyik nemzedék a másikra – de mind között a legfontosabb a nyelv. Ez a hagyomány hordozza az évezredekben összegyűjtött tudásunkat, közvetíti az időben, s így folytonosságot biztosít az értelmes emberi életnek.

De nemcsak az ismereteinket őrzi és nyújtja át korról korra, emberről emberre, hanem ő maga ösztökél arra, hogy többet ismerjünk meg a világból: több dolognak adjunk nevet. Vagyis több dolgot érintsünk meg a gondolatunkkal.

Mert a nyelv gondolat: az tehát, ami egyedül képes birtokunkba adni a világot. A legértékesebb minden lehetséges között, mert értelmét is minden csupán akkor tárja fel, ha szavakkal kezdjük felruházni.

A nyelvet jól és szépen használni egyike a legnagyobb örömnek. Megnyugtató beteljesedést jelent, amikor valamihez pontosan illő, tartalmát hiánytalanul kifejező szót találunk.

Megérteni akkor kezdünk valamit, amikor beszédünk tárgyává tesszük, s sajátunknak akkor mondhatjuk, amikor megtaláltuk a nevét.

Gondoljátok el: ha arról akarunk beszélni, hogy elmúlik az éjszaka, és helyébe nagy fényességű reggel következik, nem jó-e így mondanunk: először éjszaka volt, aztán derengeni kezdett, majd virradni és pitymallani később, hogy utána pirkadni kezdjen, s rögtön rá hajnalodjon is az érkező reggel elé.

Mennyi szín van ezekben a szavakban a feketétől az égővörösig és a mindent megérintő világosságig. De nem csupán beteljesít és gyönyörködtet a nyelv, hanem szabaddá is tesz. S ez a legnagyobb dolog. Miközben a tárgyához közelít, fölé is emel.

Miközben hozzátapad, formáját kutatva illeszkedik, és alkalmat nyújt arra, hogy jellemezzük, sok apró szó segítségével elemezzük, összehasonlítsuk más dolgokkal, jelenségekkel, kijelöljük a helyét minden egyéb összefüggésében – paranccsá teszi, hogy véleményt alkossunk róla. S ez már szabadság vagy legalábbis annak fő ismérve.

Mert ez ad lehetőséget képességeinek kibontására, s annak a gyakorlására is, ami leginkább különbözteti az embert az élővilágban – hogy ítélkezik. Megismer és ítélkezik. S ez az, ami az egyes ember szabadsága is.

Mert körülmények korlátozhatják mozgásunkat, vágyainkat, kívánságainkat: de semmi nem korlátozhatja gondolatainkat.

S még van valami a nyelv csodái között, amit semmiképpen sem szabad említetlenül hagynunk. Legalább annyira fontos, mint minden egyéb, amiről eddig beszéltünk. Őáltala él valamely nemzet. Magunk, magyarok is. És tudnotok kell: ha a nyelv pongyolasága, botladozása a gondolat hitványulásának a jele, akkor romlása a nemzet életét veszélyezteti.

Petőfiről – fiataloknak^*

Petőfi Sándort az tette oly hatalmassá, amilyennek örök időkre ismeri majd a magyarság és az emberiség, hogy szüntelen erővel élt és munkált benne a szeghetetlen kötelességtudás. A tehetségét ez óvta, ez bontakoztatta ki és ez növelte a legnagyobb képességig.

Eleget tett mindenkoron azoknak a kötelességeknek, amelyekben mulasztani nem szabad annak az embernek, aki többre és nagyobbra tör, mint azt általában tenni szokták.

Eleget tett mindenekelőtt már gyermekkorában, s végig ifjú esztendeiben annak a penzumnak, hogy mindig nyitott szemekkel járjon, figyelje a világot, abból minél többet megismerjen és semmilyen esemény, körülmény ne múljon el úgy tőle, hogy fölötte el ne gondolkodjon.

Állandó társa volt a lankadatlan érdeklődés minden iránt, ami megmutatkozhat, az élénk és nemes kíváncsiság az élet dolgai iránt.

Felcseperedett gyermekkorától kezdve minden esztendeje, hónapja, életének minden órája azt tanúsítja, hogy állandóan újabb és újabb dolgok megismerésére vágyakozott. Semmi sem állt távolabb tőle serkenő és serdülő életében, mint az ellazult érdektelenség, a napok és az évek magtalan pergetése. Figyelt mindenre, szüntelenül messzebbre és távolabbra tekintett, egyre több jelenségét próbálta megismerni az életnek.

Látó szemekkel nézett tehát, nagyra nyitott tekintettel, s ezért történhetett, hogy mire ifjú emberré serdült, összegyűlt benne mindaz, ami leginkább juttat a világ megértéséhez: a tapasztalás. Ez segítette ahhoz, hogy a későbbiekben alkalmassá váljon arra, hogy a maga szavaival faggassa az életet, s hogy tévedhetetlenül tudja, mi az, amire pontos magyarázatot kell lelnie.

És mert így élte ifjú korának napjait, kinyílott benne a kívánság és a képesség a másik, nagy kötelesség teljesítésére. Arra, hogy immár próbálja megérteni is a látott és tapasztalt dolgok összefüggéseit. És ezért semmit sem késlekedve, hozzálásson mindannak a megtanulásához, amit az emberiség nagy szellemei hordtak össze a tudás kincseskamrájába.

Egész élete tanulásban telt el. Mert éppen ő, a szabadság legnagyobb gyermeke tudta, hogy nem mondhatja maradéktalanul magáénak a szabadságot az, aki törhetetlenül makacs fegyelemmel nem emeli szellemét a műveltség világosságába. Tudta, hogy a szív, a lélek minden gyönyörű vágyakozása a legnemesebbre meddőn hull el és sorvad, ha nem táplálja az ismeret, a világról szóló tudás fénye. És nem egyéb, hanem pontosan ez a lankadatlan ismeretszerzés volt az, ami nyilvánvalóvá tette számára, hogy mások szabadítására a legnagyobb igénnyel és lehetőséggel az indulhat, aki maga a legkötöttebb fegyelemmel alakítja önmagát, oly szellemiséggé, ki a műveltség roppant méltóságos fegyverzetét mondhatja magáénak. Hogy a tudás megingathatatlan bizonyosságává kell fogalmazni az emberek vágyakozását a szebb, a jobb után, hogy kívánságaikat, törekvéseiket csak a kiművelt értelem foglalhatja tudatos programmá, pontos tennivalóvá. Ezért van, hogy ez az ifjú ember alkalmassá vált arra, hogy százezrek, milliók élére álljon, hogy szava hitelt nyerjen közöttük és akaratuk megfogalmazójává legyen. Ennek a nyitott ingű gyermekembernek, ennek a lobogó szavú fiatalnak a babéros homloka mögött kora tudományának ismerete, az emberiség történelmének tudása, a műveltség szülte állandóan az erőt a múlhatatlan érdemű cselekvéshez. Mert eszmélésétől kezdve nem telt napja tanulás és elvégzett munka nélkül.

Ne feledje senki soha, hogy akarat és fegyelem mily nagysága kellett ahhoz, hogy ez a szegénység védelméért égő ifjú Bem tábornokkal franciául beszélhessen, kiadójával németül levelezzen, angolból fordítsa, ami számára tetsző, hogy latin nyelven olvassa az ókor nagyjait.

De pontosan ez a tudás, ez a műveltség, ez az alázatos fegyelemben megszerzett szellemi gazdagság tette őt alkalmassá arra, hogy felismerje a maga és a nemzete dolgát a világban. Ez nyújtotta a lehetőséget ahhoz, hogy oly rövid életében ily maradandót alkothasson művészetben és becsületben egyaránt.

Tapasztalat és műveltség tette lehetővé számára, hogy teljesítse legnagyobb kötelességét: ismerje fel azokat az örök erkölcsi törvényeket, melyeknek tudása és betartása nélkül nem nevezheti tisztességesnek magát az ember. S amely nélkül nem képes megfogalmazni a tennivalóit az életben. Csak ezeknek az erkölcsi törvényeknek a világos, félreismerhetetlen birtoklása segítette ahhoz, hogy tudja, mi az, aminek nevében szólania kell, mi az, amit védelmeznie kell, és következésképpen mi az, ami ellen cselekednie a feladata. Ez által volt képes szétválasztani a jót a rossztól, ezek által vált tudatos célszerűséggé a küzdelme.

Úgy hiszem, hogy ezek közül a törvények közül a legfontosabbnak azt tartotta, hogy minden ember egyenlő jogok várományosaként születik a földre. Következésképpen mindenki vétkes, aki több jogot bitorol, mint bárki, aki elvégzi a dolgát a társadalomban. Hitte, és erről a hitéről napról napra tanúságot tett, hogy bűnös mindenki, aki mások terhére gazdagon él. Mert a föld minden java és kincse, termése és eredménye, gyümölcse egyként illet meg minden embert, ki munkálkodik. Tudta és halálával tett bizonyságot róla, hogy nem szabad belenyugodni az igazságtalanságba, és változtatni a rosszon az ember legfőbb joga és kötelessége. És méltó az elítéltetésre, aki ebben a törekvésben akadályozni próbálja. Mert az ember legbensőbb sajátja, alapvető tulajdonsága, hogy mindig túl akar lépni a méltatlanon, az emberhez nem méltó körülményeken, és ehhez a legnagyobb szabadságot kell biztosítani számára. S aki ezt a szabadságot megsérti, alávaló.

Hitt az ember jóságában és tudta, hogy a rossz emberek, a szabadság megrablói vetnek gátat e törekvése elé. Tudta tehát, hogy minden jó a szabadságból ered, és minden rossz, ami e szabadságot korlátozni akarja. S ezekkel a törvényekkel, azzal, hogy ezek szolgálatában és ezeknek az útmutató csillagzata alatt élt minden percében, olyanná vált, amilyennek az embert tudni szeretjük.

Tudta, hogy nem méltatlanabb semmi az emberhez, mint a közöny, a cinizmus, amely elfordít a másokért való munkálkodástól, és hogy a rossz, a becstelen és az ember minden ellensége ott találhat igazán talajt magának, ahol közönnyel fertőztetett meg az élet.

Mindezek vezették el ahhoz. hogy az emberiséget egynek és oszthatatlannak tekintse. Hogy annak szabadságáért, méltóságáért határokon túl tekintve munkálkodjon. Innen tudta, hogy nem érezheti a szabadság levegőjét senki nép, ha máshol szolgaságban élnek az emberek. Hogy a szabadságért hathatósan cselekedni csak az képes, kinek szívében múlhatatlan kötelességként él a szeretet az emberek iránt. Ész és értelem volt, amely a szolgálathoz elvezette, de ezt a szolgálatot a szeretet táplálta, mindig e szeretet tartotta ébren. Határtalan alázattal és szeretettel viseltetni az emberiség iránt, hogy szolgálni képesek legyünk. És úgy szolgálni, hogy tudjuk, miként ő tudta a bizonyosság teljességével, hogy ott kell azt elvégezni elsőbben is, ahová született az ember. Hogy nem indulhat a világ megváltására az, aki a szűkebb környezete bajával nem törődik. Nem szolgálhatja tehát e földnyi hazát, aki nemzetét nem szereti szíve és értelme minden erejével.

Bántották és csúfolták sokszor, mert a magyar nemzetet szíve minden erejével ölelte magához, legkedvesebbként a valamennyi magáénak tartott népek közül. Szavának lángpallosával hárította el mind e bántást és hitványságot. Tudta: nem alkalmas minden népek szolgálatára, kit a sajátjának fájdalma nem érint. S a szolgálatban nem lehet hűséges, ki nemzetéhez nem hűséges tűzön, vízen át.

Ezekben a legelháríthatatlanabb és legszebb kötelességekben élt. Kötelességek teljesítésében mindvégig. Ezért válhatott szabaddá. Mert soha mulasztás, el nem végzett munka, nem teljesített kötelesség lelkiismeretét nem bántotta, s emiatt való nyugtalansága erejét el nem apasztotta.

Egy nép szószólója^*

A képességét dicséri, ha egy húszesztendős fiatalember az ország irodalmi közvéleményének a figyelmébe kerül. De igen nagy tehetséget kell feltételeznünk, és újszerűséget is, ha a szerkesztőségek és az irodalmi szalonok világán túl, az úgynevezett középosztály is kötelességének tekinti ismerni őt, vitatkozni művészetéről és megvásárolni több kiadásban a könyveit. Mindez, ha nem is túl gyakori jelenség a költészet történetében, nem is szokatlan. Mindannyian ismerjük a példát, hányan szaladtak fel ily ifjú életkorban a halhatatlanság egére örök fényű csillagnak.

De arra már nehéz hasonlót találni – magam nem is leltem –, hogy egy költő huszonkét vagy huszonhárom esztendős korára egy egész nemzet előtt ismert legyen. Hogy költeményeit a földmívelő parasztok, a halászok, a fuvarosok, a betyárok és vándorló mesterlegények is betéve tudják, alkalomadtán elszavalják, és ha úgy tetszik, énekeljék is. Ez a felemelő dolog Petőfi Sándorral megtörtént.

Az ő költészete volt az, amely még életében – mint írtam, egészen ifjú korában – egy egész nemzet közkincsévé vált. A csodát a köznép szolgáltatja, mert javarészt írástudatlan létére volt képes felfigyelni ezekre a versekre, és aztán hallomásból meg is tanulni őket.

Költőnek és népnek ily gyors és maradéktalan azonosulása egyként késztet meghatott alázatra és tiszteletre mind a két fél irányába. Milyen óriás kell legyen a költő, ha tehetsége ily messzire és mélyre sugárzik, és milyen nyitott lelkű és értelmű minden szépre és igazra a nép, ha azonnal magába fogadja azt. Ezzel végeredményben a nemes közhelyet fogalmaztuk meg: a művészet lényegéből fakadó törvény érvényesült, vagyis az író igét hirdet, az emberek pedig éhesek az igazságra. Ez ennek a sikernek a magyarázata, az ismert szabályok szerint. De Petőfi Sándorról szólva, van ami több és más ennél. S amint gondolkodom fölötte, látom, hogy tulajdonképpen ez is milyen egyszerű. Miként a nagy igazságok magától értetődőek.

A magyar nép rendkívül hosszú ideig élt idegen elnyomás alatt. Uralkodói más nemzetek királyai voltak, négyszáz esztendőn keresztül eredetében, nyelvében, szellemében idegen helytartók igájában sínylődött, mérhetetlenül kizsarolva gazdaságában, és kegyetlen következetességgel elnyomva nemzeti létében. Volt idő – századokra menő –, amikor országa darabjaira szaggatva, más-más hatalmak között megosztva szenvedte ezt a rabságot. Földjének kincsét, munkájának termését elrabolták és idegenbe vitték, férfiait távoli csatákba, vagy még messzibb rabszolgapiacokra hurcolták. Nyelvének használatától hol törvénnyel, hol a fegyverek közvetlen erejével, hol fortéllyal – eltiltották.

Arisztokráciájának nagy része – s ekképpen legműveltebb rétege –, hogy mentse viszonylagos jólétét, árulásának harminc ezüstpénzét, hű kiszolgálója volt a mindenkori idegen zsarnokságnak. Megtagadta nemzeti hovatartozását, szégyellte anyanyelvét, s amint az lenni szokott, kegyetlenebb volt magánál az idegennél. Mind a fentiekből az következett, hogy a magyar nép nem alakíthatta nemzete sorsát tisztes és jogos érdekei szerint, helyét a világban nem határozhatta meg a maga értelmével és belátásával. Minden jogból kirekesztve, mélységes szegénységben, országa felett való hatalmától elzárva gyötrődőtt az időben, mentve puszta létezését, és őrizve, bújtatva nyelvét.

Mi történik, ha egy nemzet ily hosszú századokon keresztül kényszeríttetik ekkora tehetetlenségre és hallgatásra? Hol, mily módon adhat jelt vágyairól és természetes akaratáról?

Hol, miben keresheti meg a lehetőséget arra, hogy legalább önmaga számára bizonyítsa összetartozó létezését, éltetve ezzel a reménységet a szabadulásra? Mi az, amiben önmaga alkata, lelke, jelleme szerint mutathatja meg magát a világnak, ahol tanúságát nyújthatja tehetségének, sajátos arculatának?

A művészet és ezen belül irodalma lesz az, amivel úgy-ahogy képes áttörni a rabság korlátait és írói, költői lesznek a szószólói. S a dolgok természeténél fogva sokkal nagyobb mértékben, mint a nagyobb létszámú, szerencsésebb sorsú nemzetek írói. Ezért van, hogy a hasonló sorsú, kegyetlen történelmet élt kis népeknél – akár a magyarságnál is – író és nemzete viszonya más. Ezért van, hogy gyerekeink hamarabb tanulják meg költőink nevét, mint bárki másét a történelemből. Mert uralomból, hivatalból, iskolából kirekesztve, belőle származó, érte szolgáló, nemzete sorsáért felelősséget érző politikus hiányában – a fentebb ismertetett történelmi körülmények között – írástudóiban találta meg a vezetőit és csak nekik nyújthatta teljes bizalmát. És erkölcsiség, becsület, a nép szeretete ezt a penzumot rója íróira is, ennek a kötelességnek a vállalásában gyakorolják művészetüket.

A tisztesség törvénye ez a művelt gondolkodó, az írástudó számára. Ez még akkor is, ha belegondolva – mint most, írás közben is –, eltöprengve e nemzet fiaként – rábukkanok ennek a dolognak a mélyén rejtező tragédiára: hogy micsoda keserves kényszerűség, ha egy nemzet, a forradalmak fellobbanó pillanatától eltekintve, csak költőit, íróit, az írás mestereit tarthatja alkalmasnak a maga szolgálatára, és nincs más rajtuk kívül.

De ebben a szükségben váltak mind naggyá írói az elmúlt időkben. Ez a szolgálat vezette őket, s aki nagyobb tehetséggel, önfeláldozóbban tette ezt, az került leginkább a nép szívébe.

Közöttük is leghatalmasabb Petőfi Sándor volt. Nagy műveltségén, erkölcsi emelkedettségén, megalkuvást nem ismerő felelősségérzetén túl azért is, mert ő volt a legelső, aki egekig szárnyaló gondolatait, csillagokat ostromló indulatát a legegyszerűbb nép nyelvén tudta elmondani. S tudjuk mindannyian, hogy ez csak a legnagyobbaknak jut osztályrészül, ez a képesség csak őbennük munkál hiánytalanul. Csoda-e, ha rájuk találva ugyancsak a csillagos égig lángol fel a nép öröme és rajongó szeretete, örök időkre magába fogadta őket, mint tette azt a gyermek-óriással, Petőfi Sándorral is.

Írók könyvek közt, 1974

Igen nehéz válaszolnom a kérdésére, de annyi bizonyos, hogy négy-öt esztendős koromtól egészen serdülésig a népmesék világában éltem, apám mondta őket kifogyhatatlanul. Az ő nagyapja volt a nagy mesemondó, faluszerte (Sepsibikszád, Háromszék vm.) ismert mesélő.

Később ezeket a meséket javarészt viszontolvastam gyűjteményekben. Innen eredhet, hogy kisdiák koromban mindennapos olvasmányom és gyönyörűségem volt a népballada.

Első könyvvásárlásom is Kriza – 1943-as Bibliotheca – háromkötetes gyűjteménye volt. Ma már tudom, hogy micsoda iskolája lehet a prózaírónak a ballada sallang nélküli, célratörő, feszes, szigorú fegyelmű, döbbenetes ellenpontozású, a legmélyebb mélylélektan istenei és ördögei természetét megszólaltató művészete.

Tizennégy-tizenöt esztendős koromig különben is alig olvastam versnél egyebet. A vers jelentette a szépséget, a nem e világit, az ember nagyságát és hatalmát a világ dolgai között. Ma már tudom, hogy a vers reménytelen, akár az Isten. S azt is, hogy egy nemzeti irodalom nagykorúságát a próza magasrendű művelése, minőségi és mennyiségi súlya jelzi. Ha egyetlen Petőfink, Aranyunk, Vörösmartynk, Adynk lett volna a regényben, már ott ülhetnénk a világirodalom kerekasztalánál.

Két regényt olvastam kamaszkoromig. Első elemista koromban egy valahonnan hullott Koldus és királyfit, később A láthatatlan embert. Ez utóbbiból csak a temetés freskójára emlékszem, erre a nagy vonulásra, és emberek hullására, a hűségre meg az emberi ostobaságra, mely életet áldoz a bálvány romjain.

Akkor is ettől rettentem meg, s e rettenet, amint látszik, tart a mai napig is. A Koldus és királyfit ma is előveszem. Bűbájos könyv, a „fekete” és a „fehér”, a jó és a rossz klasszikus meséje, a mese, a regény egyszeregye.

Tizenhat éves koromban egy nyári szünidőben, hatalmas hegyek között, már nyár végén, a havasok lábához száműzött kicsiny Gyimesfelsőlakon olvastam először Dosztojevszkijt. A háromkötetes Karamazov testvérek volt, ronggyá olvasott példány, de hiány nélkül. A versek fái közül léptem át ebbe az erdőbe, de a versek között nemcsak Arany Őszikéi, a görgetegszavú Berzsenyi, az öreg Vörösmarty, a mózesi Ady voltak, de Babits, Verlaine, Byron, Dante és a görög tragédiák is.

Nehéz hegyi viharok, augusztusi csillaghullások ideje volt, amikor átléptem Karamazovék küszöbét, amikor először éreztem a fulladást az öreg istenverte házában, s amikor először köpött szemközt nyálával a nyomorék, epileptikus kis szolga, az emberi nyomorúság, az ördögember, a bacilusember, és minden dolgok reménytelensége. Nagyon rövid idő alatt olvastam el a könyvet. Ma úgy tűnik, hogy nem is ettem, nem is ittam, nem is éltem földi mértékek szerint. Ha késő éjjel elfújtam a lámpát, Aljosával és a Nagy Inkvizitorral viaskodtam, és addig nem ismert fájdalmas gyönyörűséggel vártam a reggelt, hogy újra olvashassak, és folytatódjék a küzdelem az angyallal. És aztán hosszú ideig nem volt egyéb, csak ez a pokoli megszállott, ő maga az Angyal, Dosztojevszkij.

Később olvasva róla (azt hiszem Troyat könyve adott a legtöbbet) ritkán adódó azonosságot láttam mű és élet között. Íme az író! – mondtam. Amin elsősorban azt értettem, hogy íme így gondoltam én is: élni szörnyű! Élni szörnyű, és ezt tudni kell, ezt ki kell mondani, ezt nem szabad elhazudni. Sok mindent láttam és átéltem gyermekkoromban, hogy korán ezt higgyem. Dosztojevszkij volt a felszabadító, aki megnyugtatott: nem én vagyok beteg, de a világ az.

Ezután jöttek sorba az oroszok. Úgy történt, hogy Tolsztoj utolsónak. Ha Dosztojevszkij a démon, aki mindent tud, akkor Tolsztoj az isten, aki mindent tud. Közben csak Turgenyev az, aki örök emléket hagyott: a világirodalom legjobb embere. A legszelídebb, a legtisztább. Ha a lélek fehér, amikor születünk, Turgenyevé az maradt haláláig.

A legnagyobb írónak Tolsztojt tartom. Emberi magatartásában is majdnem tökéletesnek. E magatartás legnagyobb próbáját 1905 körül állta ki. (Nem gondolkodott el sokszor és elmélyülten Tolsztoj felől, vagy nem ismeri eléggé az életét az, aki ezt nem tudja. A tolsztoji dráma nem a „futásnál” kulminál, ez csak utolsó szó volt a színpadon, nem több annál.) Félnék találkozni vele, mert minden ember óvja legbensőbb lényegét, természetének és lelkivilágának titkait, de előtte meddő lenne minden kísérlet az eltakarásra, vagy hazugságra. Egy pillantás és mindent tud, ott állunk előtte meztelenül, egész lényegünkkel, vágyainkkal, szorongásainkkal, legrejtettebb indulatainkkal és gondolatainkkal. Horibile dictu: tudja rólunk mindazt, amit magunk sem tudunk. Ez egyébként az írói foglalkozás lényege: intuíció, mely nélkül nem teremthetünk hősöket. Ehhez értett utolérhetetlenül.

Nyilván e képesség okán van, hogy néhány gyengébb ifjúkori művét leszámítva nincs egyetlen szereplője, ki ne jelenne meg teljes emberi valójával, múltjával és sejthető jövendőjével egyetemben, akár egyetlen percnyi fellépésével a színre. Egy katona, vagy egy paraszt egyetlen szót mond, elővezeti a lovat az urának, vagy belép a szobába, letesz valami tálat az asztalra – és emlékezünk rá mindörökre. Nem lett volna képes erre, személyformáló ereje és képessége nem teljesedhetett volna be ily magas mértékkel, ha nem tisztelte volna határtalanul az embert. Egyszerű: ebből táplálkozott a művészete. Minden emberi élet és minden élet mélységes tiszteletéből.

Sokat lehetne erről még mondani, de legyen elég ez az utalás írói és emberi magatartásának lényegére.

Az író, aki papírfigurákat teremt, élettelen és sematikus alakokat vet a papírra, nem érez alázatot az ember iránt. Tehetségének szűkössége csak másodlagos dolog. Ez a sematizmus „titka”. Itt kell tanulni Tolsztojtól – ha egyáltalán tanulható az, amiről szó van.

Az előbb azt mondtam, hogy nemcsak legnagyobb írónak, de majdnem tökéletesnek is tartom. Ha emberi lényegünk a nyugtalanság és a törekvés szüntelensége a még jobbra, ha legnagyobb képességünk az egyre megújulni kész kételkedés dolgaink helyességét, állapotunk mineműségét illetően, akkor Tolsztoj maradéktalanul birtokában volt ennek az erénynek és tudásnak. Ő elmondhatta, amit Jánosból idézve Voltaire tartott jelmondatának – oly kevés jogossággal: „Az én Atyámnak házában sok lakóhely vagyon” – értve ezen, hogy semmi sem idegen tőle, ami emberi, s hogy a fanatizmus gyilkos indulatai közepette ő egyszerre mindent lát, a jóban a rosszat és a rosszban a jót egyaránt, ha tetszik „komplexen” mindent, színéről és visszájáról, s mert így nézi a világot és másképpen nem is képes nézni, soha nem mondhatja magáénak az elégültséget és a megelégedettséget, nem mondhat le bírálatának hevességéről és nyugtalanságáról hasonlóképpen, hogy a meglévőn túl még jobbat kutasson. De arról sem, hogy inkább szánjon, mint gyűlöljön minden rosszat. Ehhez persze az szükségeltetett, hogy tudja önmaga gyengeségét a bűnnel szemben, s minden bukását ismerje a rosszban. Hatalmas és gyönyörű rend van ennek az embernek a mélységes bonyolultságában.

Rövidre fogva: senkitől annyit nem kaptam, mint ettől az Óriástól.

Mert szigorúan csak arról szeretnék írni, amiről úgy vélem, hogy hatással volt írói alkatom kialakulására – és nem sok műről és könyvről, mely elgyönyörködtetett, s örök útitársam is maradt – néhány filozófust említenék meg. A görögök közül Platónt, aztán Epiktétoszt és Epikuroszt. E kettőhöz mindjárt hozzáemlíteném kis testvérüket, Montaigne-t. Ő szép példája a mélyen átélt és így tiszteletre méltó epigonizmusnak. Olyan nagy őseihez hasonlítva, mint a nem túlságosan okos, de alázattal teli bibliamagyarázó. Azt hiszem, hogy a legelégedettebb emberek egyike valóban megtalálta a nyugalmát abban, ami mások nyugtalansága volt.

Megemlíteném még Pascalt, és a mai napig jókedvvel tölt el, hogy ez a holdkóros filozófus (ám legyen tiszteletre méltó jansenista és matematikus) majdnem vallásossá tett a Gondolataival, amihez hozzájárult, hogy tizenhét éves korom körül egy esztendeig tartó, igen súlyos asztma gyötört, mely hónapokig ágyhoz kötött, és a poklok kínját éltem át, mert semmi gyógyszer nem segített. Orvosság helyett hát úgy véltem, hogy megteszi, amit e derék megszállott mormol a betegség szentségéről.

Utána Erasmust, Voltaire-t és Rousseau-t említem meg. Ha Dosztojevszkij arra tanított, hogy az élet elviselhetetlen és erről nem szabad hazudni, akkor Erasmus szép és méltóságos gúnnyal hozzámondta: persze, hogy szörnyű, de legalább annyira nevetséges is. Rövid tanulmányaim során, kétszer csaptak ki a gimnáziumok padjaiból – egyszer sem olcsó rosszalkodás miatt –, s ezért e három Nagynak tartozom hálával, de közülük is leginkább Erasmusnak. (Ha nem így történik, talán még az a szerencsétlenség is elért volna, hogy egyetemi diplomát szerzek, s akkor ott állok – amiről Shaw azt írta a Fekete leányzó utószavában –, hogy „hitelesített bizonyítványt kaptam arról, hogy éppen olyan hülye vagyok, mint az előttem járó nemzedék”.) Komolyra fordítva a szót: egyetemet végzett, filosz pályatársaimnál tapasztaltam, hogy mily nagy küzdelmet jelent számukra megszabadulni mindazoktól a kész ítéletektől, amelyeket az egyetemi katedra magasságából sulykoltak fiatal tudatukba. Ki tudná megmondani rajtuk kívül, hogy energiájuk mekkora részét kell az egyéni látás puszta visszaszerzésére fordítaniuk.

Erasmus mosolya és gúnyja, mélyebb és igazabb Voltaire-énél. Olyan mélységből jön, ahol már elsírtak minden könnyet, és már csak nevetni lehet. Voltaire-nél ezt nem éreztem. Erasmus szabad és független tekintélye mentes a megszervezettségtől, ami szüntelen zavart a Ferney-i öregnél.

Igaza van Macaulay-nek, amikor Voltaire „csúnya játékairól” beszél. Meggyőződésem, hogy Voltaire nem tisztelte az embert. Fantom volt számára, elvont emberiség valahogyan akképpen, mint Rousseau számára a társadalom, amelyet elképzelt magának. (S amelyet aztán Robespierre meg is akart teremteni, úgy, amiképpen az a recepten írva volt.)

Egy bizonyos: ha nevethetünk önmagunkon, akkor azt csak úgy tehetjük, amiképpen Erasmus tette volt, s csak azon szabad nevetnünk és gúnyolódnunk, amin ő nevetett és gúnyolódott. Sőt: holtunkig kötelességünk nevetni rajtuk. Voltaire egy „jó bemondás” kedvéért az anyját is kigúnyolta volna.

Egyik regényemben egész passzust idéztem a Balgaság dicséretéből, amikor az angol és a francia püspök egyaránt azt prédikálja a katonáinak, hogy velük és csakis az ő fegyvereik mellett áll az Isten. Ezen lehet nevetni, ezen szabad és kötelesség gúnyolódni.

De miért próbálja Voltaire nevetségessé tenni Rousseau-t, miközben a különböző hatalmasságokhoz írt levelek során a szervilizmus tökélyét produkálta ugyanaz a toll. Persze nézzünk a műre: Voltaire-től tanultam meg, és tanultuk meg mindannyian bizonyítani, hogy az ember jónak született. Ezt írja erről Frigyesnek: „persze, hogy nem születik az ember a jó és a rossz tudásával, de azzal a képességgel születik, hogy egykoron képes legyen megkülönböztetni őket. Mert nem születünk szakállal sem, de azzal a természettel, hogy majd kinőjön, miként a járás tudásával sem születtünk, de két lábbal, mely előbb-utóbb óhatatlanul képes lesz járni. Ennyi az egész!” (Később Kant segített másképpen megérteni ezt kategorikus imperativuszával.)

Ide kívánkozik azonnal, amit Rousseau-nak köszönhetek, s amely gondolatból legmélységesebb hitem született: nincs mód egyéb a nevelésnél! Elfelejtetni gyermekeinkkel a rossz önmagunkat. Ez nem Rousseau, de ő indított gondolkodni a nevelésről. Ezer veszéllyel járó föld, ha térségére jutunk. Ebből lett – meggyőződésem – Nietzsche gondolata: „megszüntetni ma levő önmagunkat” és a helyébe lépő „felsőbb ember”, vagyis e súlyos eszme, mely eredője ellen fordul és tápot nyújt a félművelt és önző kispolgár, a maszatemberré vált törtető minden bűntobzódásához.

De – kedvem ellenére nagyon, ismét Shaw-t kell idéznem –, nem a nevelés gondolatának tiszta principiumából tévedt-e olyan elgondolkoztató mondatra, hogy „el kell vágnunk az emlékezetünk (vagy múltunk? nem emlékszem pontosan a szóra) szálait”. Arra gondol, hogy betápláljuk gyermekeinkbe minden háborúnk, gyilkosságaink, bűnünk emlékezetét, „információját”. A módszer végeredményben itt is a nietzschei, ha nem is hágja át a humanitás egyetlen és kötelező törvényét. De még így is: járhatatlan. Ott vagyunk végső soron a legnagyobb kérdés kapujában: lemondhatunk-e a jó erőszakáról? Ez persze már az utolsó képlete a kifejtetlen, levezetetlen gondolatsornak, mely a didaktika jegyében született. Legyen elég itt ennyi belőle.

Nem gondoltam, hogy ilyen közvetlen adódó összefüggésben jutok el azokhoz az olvasmányaimhoz, melyekről végső soron kívántam szólni. Hosszú ideig volt mindennapi, vissza-visszatérő olvasmányom a Francia Forradalom. Ma sem értem a végére, s ha valahol, hát itt, ezekben az esztendőkben, hónapokban, napokban és órákban találom mindazt, ami felől holtunkig nem szűnünk meg kérdezni önmagunkat, ha dolgunkat a szabad gondolkodásban és nem a mindenáron való fennmaradásban látjuk, s ha művészetünket nem attrakciók produkálására szánjuk csupán.

Sokszor tettem fel magamnak a kérdést: mit tettél volna Párizsban? „Meddig mentél volna?” – magyarán: mennyit vállaltál volna az erőszakból? Hol „kapcsolódtam” volna le, ha szabad így kifejeznem magam? Hol fordultam volna talán éppenséggel szembe a forradalommal? Mi történt tulajdonképpen? Hogyan és miként lép hát előbbre az emberiség? Képesek vagyunk-e megfogalmazni a forradalom egyetlen és uralkodó törvényét, s ha megtesszük, definíciónk kiállja-e az erkölcsi törvény próbáját? A Forradalmi Törvényszék aktái között szerepel egy, amelyre Dumas – már a prairiali törvény után – gondolkodás nélkül kimondja a halálos ítéletet. Vád: „magányos”.

Értsd alatta, hogy az illető kerülte az embereket, szeretett egyedül lenni, nyilván nem vett részt a szekciók utcai vacsoráin, mert melankolikus, vagy elgondolkodásra hajlamos lélek volt. A forradalmaknak nincs szükségük „magányos” lelkekre, a forradalom mindent és mindenkit akar szőröstül-bőröstül.

„Önző” volt egy újabb aktán a vád, és „individualista” a következőn; bőven elég mind a halálra. Chaumette-et azért végezték ki, mert Robespierre „nem szerette”. De éppen a Megvesztegethetetlen volt az, aki eltörölve a bírósági eljárást úgy rendelkezett, hogy a forradalmi lélekkel élő polgár „megérzi” a forradalom ellenségét, s ekképpen ő maga felér egy esküdtszékkel. Dantont azzal a nyilvánvaló és saját kezűleg fogalmazott (valami naptár fedőlapjára vetette az első fogalmazványát) hazugsággal küldte a vérpadra, hogy már Mirabeau idején a „royalisták beszervezett ügynöke volt”. Maga is tudta, és mindenki tudta, hogy ez nem igaz. Az amalgám tárgyalásokon negyven-ötven ember állt Dumas előtt – köztük vénasszonyok és kamaszok – egyazon vád terhe alatt: „összeesküvés szervezése”, mondta a jegyző, s ezek az emberek soha nem látták egymást azelőtt, s ezt tudta a jegyző, tudta Dumas és tudta Robespierre.

Ne kerülgessük a szót: megsértették az erkölcsi elvet. „A forradalom csak a maga elveit ismeri” – mondja Couthon. „Nem büntetni a célunk (jogilag), hanem kiírtani” – mondta Saint-Just, a „halál gyermeke”. De lehet-e igaza a forradalomnak, amely vét az erkölcsi törvény ellen, mégoly magasztos eszmék nevében is, s mely rendszerré fogja e törvény megsértését? Nem oltja-e be önmagát ily módon már születésekor oly betegséggel, mely gyógyíthatatlan? Nem szerez-e magának oly rossz lelkiismeretet, melyet aztán kompenzálandó, zavarát és szégyenkezését kiegyensúlyozandó önmagába harap és felfalja önmagát? (Sartre Temetetlen holtjainak ellenálló és forradalmár hősei jutnak az eszembe: kénytelen és szörnyű erőszakot alkalmazva az erőszak ellen, nem fertőződtek-e meg, nem ejtettek-e olyan sebet magukon, mely nem gyógyul be, „egészségesek” maradtak-e egy egészséges világ felépítésére?) „Egyenlőség Fülöp” megsértette az erkölcsi elvet, amikor megszavazta Lajos kivégzését, jogalap és tárgyalás nélkül. (Már itt is Robespierre fogalmazott: „Lajost nem elítélni kell, hanem megölni!” – mondta.)

Aztán „Egyenlőség Fülöp” jutott Lajos sorsára. Nem volt kérlelhetetlenebb ellensége, mind Danton és Desmoulins. Aztán következett Hébert, aki opportunizmussal vádolta Dantont és Desmoulins-t. Hébert feje, és majdnem minden héberista feje a kosárba hullott. Követte őket Danton, a „beszervezett ügynök” és Demoulins, „aki Dantonhoz csatlakozott”. Alig három hónap kellett és ment utánuk Robespierre, Saint-Just és Couthon – és az asztalos, akinél Robespierre lakott, feleségével, vejével és bátyjával egyetemben. (Machiavelli ilyen tanácsot ad a Fejedelemnek: semmi sem halaszthatatlanabb, mint hogy kivégezd mindazokat, akik a legtöbbet tették azért, hogy a hatalomra kerülj.)

Mi történt tehát? Tegyük fel a kérdést: amikor Franciaország határain az összeesküdt királyok hadai állanak, amikor Saint-Just kardhegyre tűzött sapkával rohan az ágyúk torka elé a Forradalom seregeinek az élén, amikor Lyon, Marseille, Vendée, árdrágítók és egyéb spekulánsok, királyi ügynökök és Pitt pénzelte árulók támadják hátba a Forradalmat Lille, Nantes, Rouen, Dunkerque, Arras és az ország megannyi városában, bent Párizs falai között s az árulás ott ül a Konventben, már szövi az új összeesküvés szálait Fouché, amikor egy egész világ támad a „Szabadság, Egyenlőség” Köztársasága ellen, – nem gyanús-e, aki magában járkál?

De mely hatalom tilthatná meg, hogy magában járkáljon? Ki tilthatná meg? Kinek van ily joga?

Ma egy világ hajtja meg a fejét a Francia Forradalom előtt, nem is utolsósorban onnan származtatjuk mai önmagunkat. Utcáik, tereik, szobraik vannak világszerte Mirabeau-nak éppúgy, mint Dantonnak, „Egyenlőség Fülöpnek” éppúgy, miként Desmoulins-nek. Csak egyetlen akad közülük, akinek a hőn sóvárgott Párizs népe nem adott utcát és nem emelt szobrot: Robespierre. (Ezt Kropotkin írja, magyarul 1910-ben megjelent művének előszavában, vagy első fejezetében.) És megvallom, hogy ez megnyugvással tölt el. Így van rendjén. Nem illeti szobor.

Mind e dolgokról Az áruló című regényemben próbáltam számot adni.

S itt kell elmondanom, hogy fiatalkorom óta végigkísért a marxi filozófia- és társadalomtanítás fölött való meditálásom. Különösen Engels ragadott meg okosan szenvedélyes logikájával.

De emberközpontú gondolkodásom nem tudja elfogadni a módszert, hogy a világ, az anyagi lét felől közelítsünk az emberekhez, és nem megfordítva. Nem tudok nem számot vetni vele és nem tisztelni a lét, az emberi szubjektum megannyi irracionális, törvénybe és rendszerbe nem foglalható tényezőinek sokaságát.

De a szocialista tanítás igen sok igazsága része szemléletemnek, elsősorban az emberi együttélésre vonatkozó igényeinek méltóságosan tisztességes szándéka és programja okán.

Befejezésül már csak néhány sort, mely – úgy gondolom – nem lesz érdektelen. Sok minden véletlen összejátszásaként (honnan szereztem az olvasmányaimat, kik segítettek a tájékozódásban stb.) az első magyar regényt, és regényeket – nem számítva A láthatatlan embert – jóval húszéves korom után olvastam el, túl az angol, a francia, a német, az olasz és egyéb irodalmakon. Döbbenetes volt a fájdalom, amit éreztem, s mert egy életre determinált magyarságtudatom, és nemzetem európaiszerű szolgálata, e fájdalom programmá változott.

Nem én tehetek róla, hogy e szolgálatnak oly korlátai vannak, melyek szinte áthághatatlanok. Ám férfimunka újra és újra hallgatni és vigyázni a szóra „…ne figyeld a Bootest, sem Helicét, sem az Orion kardját, a kivontat: szállj, ahogy én vezetek!”

Vasy Géza: Interjú Sánta Ferenccel

1. Hogyan alakult ki a világnézete, erkölcsi világképe?

– Ebbe igen nagy mértékben belejátszott – mondhatnám, hogy egész életemnek, gondolkodásomnak, magatartásomnak egyúttal meghatározó körülménye – az, hogy szegény családba születtem és szegény emberek között éltem végig gyermekkoromban, ifjúságomban és felnőtt életem java részében is. Tulajdonképpen szerencsésnek is mondhatnám ezt a terhet, mert a szegény emberek világában – a munka és a nélkülözés világában – a legalapvetőbb erkölcsi törvények és kötelességek szinte észrevétlen természetességgel válhatnak a növekvő ember sajátjává.

A jobb körülmények közé, vagy éppenséggel gazdagnak született embernek, ha mondjuk a jó természete erre biztatja, akkor is sok stúdium, szerencsés hatás és valamiféle kegyelem is kell ahhoz, hogy ezeket a parancsokat felfedezze, megismerje és aztán szerintük próbáljon élni.

Sokat gondolkodtam magam is azon, hogy mi is a legfontosabb dolog a szegénységben. És azt hiszem nem egyéb, mint az, hogy ebben a világban az ember mindig rá van utalva másokra. És következésképpen itt adódik a legkevesebb lehetőség arra, hogy elzárkózzon, hogy „magának éljen”.

Itt mindig kell a mások segítsége, és mindig segíteni is kell másokat, a kanál zsírtól, a kölcsönkért élelemtől, a kölcsönadott eszközöktől kezdve egészen a hajlék megteremtéséig. És ez igen nagy szó, mert egyszerűen az történt, hogy ebben a viszonyban szemléletté válik az emberben az összetartozás, az egymásrautaltság, az a gondolkodás, hogy együtt érint a jó és együtt érint a rossz is. Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy ennek a tudásával kezdődik az ember, és hogy ha ez nincs meg benne, akkor hitvánnyá válhat. És én bizonyos vagyok benne, éppen a nagyon sok tapasztalás alapján, hogy ebből a közösségi magatartásból, a közösségnek ebből az összetartozásából, ennek a törvénynek a tudásából serken és növekszik fel a többi jó is. Az a jó, ami egyébként az ember legbensőbb természete, legbensőbb sajátja.

A közös szükség, a csak együtt való haladás támasztja fel mindezt, és kényszerít – jobb szó híján – ennek az alkalmazására, arra, hogy velük és általuk éljünk.

A közösségnek ez az együtt való küszködése teszi például paranccsá mindenki számára a lankadatlan hasznos cselekvést. Vagyis: a munkát.

Aki ebben a világban nem dolgozik, aki nem a munkájából kíván megélni, azt nem becsülik sokra, és a megfelelő módon ki is közösítik. De a munka aztán, a munkának ilyen hatalmas parancsa egyúttal elülteti az emberekbe azt az igényt is, amit mi próbáljunk most úgy megfogalmazni, hogy szüntelenül bennünk él következésképpen a jobbra, okosabbra, hasznosabbra való törekvés, végső soron a körülményeken való javításnak a szándéka. És ebben az összefonódó cselekvésben, az azonos gondban, bajban, örömben, napokban, esztendőkben, az egész életben való együttlétben nélkülözhetetlenné válik az igazságosság is.

Nem akarom érdemén felül méltatni a szegény embereknek az erényeit, az együttélő szegénység erényét, de úgy hiszem, következetes vagyok amikor azt mondom, hogy amikor közös munkában, közös dologban jogot biztosít és jogot formál minden egyes tagja számára a szabad véleménynyilvánításra, a dolgok megtárgyalására, akkor a döntésben nyilvánvalóan az igazságosságra törekszik.

Folytathatnánk tovább a sort azzal, hogy a szegénység valóban példává emeli a másokkal való törődést, azt, hogy előbb azért vagyunk a földön, hogy másokért éljünk, és csak aztán azért, hogy passzióinkat töltsük.

Nagyon érdekes, hogy ez a közösség minden tagja számára tiszteletet nyújt, aki ezekkel a dolgokkal él, tehát aki elvégzi a munkáját és tiszteli másoknak a tevékenységét, véleményét, szándékát, akaratát. De ugyanilyen határozottan ítél el mindenkit, aki nemtelen vagy tisztességtelen eszközökkel próbál magasabbra törni. Ezt a szépséget én mind láttam és tapasztaltam gyermekkoromban, ifjúságomban és jóformán egész eddigi életem folyamán. Innen merem azt mondani, hogy amennyi átka és keserve van a nincstelenségnek, annyi nagysága is. És nem hiszem, hogy ez öntudatlan cselekvés lenne, hiszen ha meggondoljuk, senki pontosabban nem fogalmazta meg az emberi együttélésnek, a tisztességes együttélésnek a törvényeit és senki nem deklarált világosabb ítéletet ezekben a dolgokban, mint a szegénység. Még azt is hozzátenném; hogy ezt a legtökéletesebb formával cselekedte. Hiszen ott van mind az egyszerű nép meséje, ott vannak a mondák, ott vannak a dalaik, énekeik. Ezek a mesék mind ezt zengik, éneklik, tanítják a legszebb szavaival a nyelvnek, és olyan bölcsességgel, melynek csodájára járhatunk. És eköré a tanítások köré ott gyülekeznek mind a szertartásra emelt szokásaik, és ékeskednek körülöttük szólásainak és közmondásainak a csillagserege.

Eszembe jut, hogy még „alászálló kultúrértékként” is csak azt tette a maga kincsévé a szegény nép, ami valóban kiállta a tisztesség és az érték próbáját.

Röviden összefoglalva azt szeretném mondani, hogy ezek az emberek, ez a világ, az itt látott seregnyi emberi élet sűrítette hitemmé, hogy az ember jó, az ember jóra született. Az emberben úgy dobban a jó, miként a vér az ereiben, miként a lábában a járásnak a képessége. S ha ebben hiszek, akkor nyilvánvaló a másik bizonyosságom is, miszerint az emberiségnek a kisebb, elromlott, rosszabb része elsöpörtetik majd egyszer.

Bizonyos, hogy ez volt gyermekkoromtól kezdve ez az élmény, ez a tapasztalás, ami a legtöbbet alakított rajtam, jellememen és gondolkodásomon is.

De pontosan ebből a világból kaptam azt az ajándékot is, amely bizonyos módon felér ennek az előbbinek az értékével. Azokra a mesékre gondolok, amelyeket gyermekkoromban és még serdülő koromban is igen nagy számban hallottam. Nagyon sok mesét hallgattam otthon is és máshol is. Nagyon sokan meséltek nekem, és én is mindig megkerestem az alkalmat arra, hogy a közelükbe kerüljek azoknak a leginkább idős embereknek, akik szerettek mesét mondani. Gyönyörű dolog a mese! És az sem véletlen, hogy legragyogóbb gyöngyszemei épp a szegénységnek a legnagyobb és legmélyebb tengerében lelhetők. Amit a szegény ember az életben nem talál meg, amit a maga egyszerű életében elérhetetlennek tart, amit a maga környezetében rossznak, hitványnak, megvetendőnek tart, azt itt, a mesében keresi meg, vagy itt, ezekben a mesékben mond ítéletet fölöttük. A mesében elmegy a harmadik kisfiú és megveri a rossz királyt. Hazaviszi az élelmet, odaadja a szüleinek és a testvéreinek. Megszabadítja az ártatlant, megjutalmazza az arra méltót.

Gyönyörű dolog ez, különösen, hogyha arra gondolunk, hogy olyan szép nyelven mondatik el a képeknek, hasonlatoknak, jelzőknek olyan gyönyörű seregével, amely egyszerre láttat, egyszerre ad nagy és mély lélegzetet a szívnek és a tüdőnek, és egyszerre tanít meg úgy gondolkodni, hogy mindazt, amit szeretnénk elmondani, azt ne tegyük könnyen, olcsón sem nyelvben, sem pedig ítéletben.

A legtöbbet édesapám mesélt. Nagyon sok mesét ő maga talált ki, és ezt nem is titkolta előttem, hanem a maga módján mindig el is mondta.

– Tetszett? – kérdezte.

– Igen!

– Látod – mondta –, ezt pedig én találtam ki neked, nem hallotta ezt terajtad kívül még senki emberfia.

S amiért most is alázatosan meghajtom az emléke előtt a fejemet: megállt mese közben és megkérdezte: mit gondolok, hogyan lesz tovább?

S amikor elkezdtem találgatni és mondani, akkor megtelt a szeme derűvel, összehúzta a szempilláit és úgy nézett rám és mondta: „Na, mondjad csak, hát aztán…” S végig mondatta, csináltatta velem az egészet, de arra nem emlékszem, hogy akár egyszer is elrontotta volna azzal, hogy felnyitja rá a szemem, hogy magammal csináltatta a mesét. És ez bizony igen nagy dolog volt, csak később tudtam meg igazából, hogy milyen nagy dolgot művelt. De nemcsak a szó klasszikus értelmében vett mesét mondott nekem, hanem mást is. És most, ahogy visszagondolok rá, akkor mindazzal, amit most szeretnék mondani, tulajdonképpen törvényt töltött be édesapám, mégpedig hibátlanul. Pontosan úgy, miként ezt az ő életében is betöltötte maradéktalanul az ő nagyapja, tehát az én dédapám.

Sánta Miklósnak hívták – így hívják az én legkisebb fiamat is – és nem ismertem, nem is ismerhettem; igen hosszú időt élt meg és 1848-ban honvéd volt egészen az utolsó napig, amíg akik megmaradtak, kimenekültek Bukovinába, vagy elbújtak a havasokba. Mesélte édesapám, hogy ez a dédnagyapám harmadmagával élt még a faluban és március 15-éken piros sapkával a fejükön mindig az első sorba ültek az ünnepségen. Vén emberek voltak már, utolsó tanúi ezeknek a fájdalmasan nagy időknek. Hát ez a dédnagyapám édesapámat gyermekkorában elvitte azokra a helyekre, amelyek közelebb estek Sepsibikszádhoz és ahol dédnagyapám a csatákban részt vett akár úgy, hogy győzött, akár úgy, hogy megfutott.

Gál ezredes volt a parancsnokuk, s még most is hallom; ahogy édesapám tanította, hogy volt valami nótájuk, ami úgy kezdődött, hogy „Gálunk, Gálunk, vitéz Gálunk, mi csak tevéled szolgálunk”. Most már tudom, hogy ez a Gál élt, valóban ezredes volt.

Elvitte édesapámat mind ilyen helyekre – édesapám meg aztán engem vitt el. Szó szerint úgy van, ahogy mondom, hogy láttam azokat a fákat a kászoni út szélében, ahova egy alkalommal már a szabadságharc végén, utolsó napokban megbújt a kis székely csapat, és ahonnan aztán rácsaptak az ellenségre.

Bevitt édesapám Kézdivásárhelyre és megmutatta a hidat, amelyik előtt kétszázan estek el honvédek, mind gyalog, a lovas ellenség fegyverétől.

„Itt állt nagyapám – mondta édesapám –, ennél az ösvénynél, háttal ennek a fának, hogy nézze merre is futhasson. Keresztül a hídon, be Vásárhelynek vagy maradjon innen és menjen afelé a malom felé, amit ott látsz, kicsi fiam”.

Ott volt talán kétszáz méterre a hídtól a vízimalom, azt mutatta nekem. Úgy hiszem most is meglehet ez az épület, a város szélén, a Kanta hídjánál volt.

Aztán folytatta, miközben megfogta a vállamat – hat-hét éves lehettem – és a híd felé fordított. „Már ment is volna a malomnak, amikor látja, hogy onnan is jönnek lóval, sebesen. Akkor aztán nekiszaladott a hídnak, futott ahogyan csak birta s még ketten, hárman vele együtt rá a hídra…” Amikor idáig ért, akkor megindított engem, s hagyta, hogy menjek a hídnak, ő meg jött utánam. Alig voltunk valamivel túl a híd közepén, amikor megszólalt: „Na, ott szépen álljál meg, ott ahol épp most vagy”. Vastag, görbe fája volt a hídnak, megálltam a korlát mellett. „Éppen ide ért, amikor meghallotta a hídon a lovak patáját s azt hitte, neki mindjárt vége is van, mert lecsapják”.

Oda is jött édesapám és megmutatta a helyet és azt. hogyan s hol próbált a korlát alatt átjutni, a vízbe vetni magát nagyapám. És az Ő mozdulata az én dédnagyapám mozdulata volt, úgy s tudom, hogy pontosan úgy látta Tőle. „De hallj csak ide! Amikor bújt volna, hát hallja, hogy ott a ló a nyakában, s valaki kiált neki:

– Gyorsan Miklós, jön a muszka!

Falujabeli volt, bikszádi, lovon volt és még többen székelyek, akik a malom felől jöttek.” Így mutatta meg aztán édesapám később azt a helyet is, ahol dédnagyapám hetedmagával állt – de ez már a bikszádi úton volt – és ahonnan nézték, hogy hogyan gyújtják meg a falut. Ennyien maradtak mindössze.

Megállított édesapám az út szélén: „Ezen a helyen állottak, kicsi fiam! Itt és nem máshol. Sem arra, sem erre egy lépést sem, mert ezt énnékem így mutatta a te dédnagyapád. Heten maradtak mindössze, meghajszolva, megsebesülten, és mást már nemigen tehettek, csak nézték, hogyan ég odalenn minden.” Mintha most is ott lennék, látok magam is mindent, úgy, amiképpen azt akkor édesapám mesélte.

Erről azért beszéltem ilyen sokat, mert amikor édesapám ezt csinálta, akkor tulajdonképpen nem cselekedett mást, mint hogy részesévé avatott a nemzetnek, és megtanított a magyarságra. Mert magyarnak lenni, vagy akármely nemzethez tartozni nemcsak szülőföldet és országot jelent, hanem szemléletet is. De akiket ismertem így nőttünk fel gyerekek szinte mindannyian. Ének, mese, múlt, történelem és legenda így került embertől emberhez, amiként az intésekkel, figyelmeztetésekkel, példamutatással, szokásoknak az értésére adásával, mind az emberségnek a törvénye is. Édesapám egy elemi osztályt végzett, de kevés embertől tanultam annyit, de még inkább fontosabbat, mint Tőle. Végezetül pedig a mesékről annyit, amiről tulajdonképpen már szóltam is, hogy ezek a mesék valóban alkalmasak voltak arra – most a valódi mesékről beszélek, hogy megtanítsanak szépen beszélni, és a továbbiakban elvezessenek az olvasás, a könyv szeretetéhez. Bizonyos vagyok benne, hogy semmi inkább nem vezetett el az irodalomhoz, mint ezek a hallgatásban töltött órák.

2. Meghatározónak tekinti erdélyi származását?

– Igen. Igen erősen, igen nagy erővel és eléggé sokféleképpen.

Azt hiszem, hogy amit eddig mondtam, abban semmi erdélyi, vagy székelyföldi különösség nincsen. Mert a munkás, dolgos, nehéz életű, nélkülöző szegény nép az mindenütt egy és ugyanaz. Kisemmizettje a föld javainak, áldozata az emberállatoknak és végső soron lázadásaiban, forradalmaiban mindig készséges vértanúja az embernek a jóban és az igazban való hitének és az arra való törekvésének. Ebben a dologban nincsenek sem ország-, sem néprajzi határok. Miként nincs fontos különbség a falvak, vagy a városok szegény népsége között sem. Ismerem mindannyit jól, mert éltem közöttük. Alapvetésében mindenütt ezek az erkölcsi törvények működnek, amiről az elején szóltam. Hát pontosan itt kezdődik az oszthatatlansága. Ami kívül marad, az nem a természetes emberi saját, az a rossz, az elromlott, az embertől elfordult, a nagy emberi közösségből magát kirekesztett. Az, ami a becstelent tudottan vállalta, és abban meg is tartja magát.

De erről itt most szeretnék pontosabban fogalmazni. Fenntartás nélkül hiszem, hogy aki ember rossz lesz, hitvány lesz, a többi embernek a farkasa lesz, az – bármily körülmények is járultak hozzá – ő maga szakított a jóval, ami természetes emberi sajátként benne volt és ő maga határozta el: „úgy döntöttem, hogy gazember leszek”. Egyszóval mindezeken valóban semmi erdélyi különösség nem volt, de volt egyébben. És ezt semmivel sem tartom kevésbé fontosnak, mint a szegénység útba indító mozdulatát, meg a meséket, meg mindazt a szépet és okosat, amit édesapámtól kaptam.

Ezen a földön, Erdélyben gyermekkoromban és ifjúságomban ugyancsak nemzeti kisebbségként élt a magyarság. És ez pontosan azt jelentette, hogy a kettős elnyomatást, amit a társadalomtudomány ennek nevez, azt én a magam bőrén rengeteg magammal együtt tapasztaltam. Hogy ez a definíció mit illet és mit nevez nevén, azt megtanultam, és a döbbenet ma is él bennem. Olyan erősen él bennem ez a döbbenet, mint amilyen elháríthatatlanul munkál bennem éppen ennek a tapasztalásnak a nyomán a teljes és azonnali készség a közösség vállalásra minden ilyenféleképpen bántott és alázott emberrel és néppel szemben. Engem igen sokat megvertek serdülő- s még korábban gyermekkoromban, pusztán csak azért, mert magyar voltam.

Azóta is él bennem olthatatlanul a tiszta emberi harag mindenkivel szemben, ki mást megbánt becsületes emberi hitében, vagy akármilyen becsületes vállalásáért közösséghez, nemzethez. És bizonyos vagyok benne, hogy ez a harag kötelesség minden tisztességes ember számára. Aki ezt a haragot elmulasztja, az bűnös. És ebben a dologban a nemes emberi haragnak nem szabad távolságot ismernie, közel, vagy távol, a szomszédban, vagy más földrészen pusztítson ez a rontás. Azt engedni nem szabad, fölötte ítéletet kell mondani és le kell fogni a nemtelen kezet.

Románia, Erdély akkori hatalmasai nem adtak eleget enni saját nemzetük millióinak, féltek a rosszul tartott nép indulatától és úgy hitték, hogy kenyér helyett beérik az emberek azzal, ha előttük aláznak meg és fosztanak meg jogaiktól más nációt. A félelmük és a rossz lelkiismeretük szülte ezt a praktikát. Azt, hogy az országukban megoldatlan társadalmi kérdések voltak, következésképpen történelmi nagyságú feszültség, zavarba kerültek, s az ebből való kivezető utat nem a tisztesség diktálta úton keresték. Mindig is ilyenféle dolgok indítják útnak ezt a gyalázatot. Ez foszt meg mindig valamely népet, népcsoportot fórumaitól, egyesületeitől, iskoláitól, ez szórja szét őket, vagy kívánja éppenséggel megsemmisíteni, ez tiltja a szavukat, nyelvüket, viseletüket, szokásaikat, ez a rossz lelkiismeret igyekszik szétvágni természetes ragaszkodásukat egymáshoz, ez igyekszik gátat verni annak az erkölcsiségnek, mely az egymáshoz való tartozást a nemzetben is vállalja, úgy amiként az a tisztességes ember számára penzum. Aki erre az útra lép, az egyenes útra tette a lábát, és egy ugyanaz az út, mint amelyik a gázkamrákig vezet. A különbség csupán az, hogy mikor és meddig lépnek rajta.

Nemzeti hovatartozandóságomnak ez a meggyalázása, bántása mély nyomot hagyott bennem, de nemcsak olyanféleképpen, ahogy eddig beszéltem róla. Másképpen úgy, hogy eközben a kínlódás közben, ebben a megkülönböztetésben és megalázásban – rosszban a jó, emberré váltam és erőssé, világos tekintetűvé mindarra ami megsérti az egyik legfontosabb törvényt: tiszteld és becsüld az embert, aki erkölcsben oly emelkedett, hogy a nemzetéért való hűségét, úgy miként a többi kötelességet is, megtartja. Mert ez bizony erkölcsi kötelesség és akiben ez nem él, ki ez előtt nem hajtja meg a fejét, ő maga vét a tisztesség ellen és ekképpen hitvánnyá válhat, közcselekvésre pedig mindenképpen alkalmatlanná.

Teljes bizonyossággal hiszem, mert úgy tanultam az egyszerű emberektől – magyaroktól és románoktól egyaránt –, mindezeknek az egyszerű embereknek a jóságából már gyermekkoromban, és aztán így a fennkölt elmék könyveiből, hogy elérkezik az idő, amikor ez a szörnyűség eltűnik a földről, mert nem lehet büntetlenül vétkezni soha, a galád tett óhatatlanul ott hordja magában a büntetését és a bűnhődést. Ez alól a történelem kivételt nem ismer. De szebb dolgokra fordítva a sort, az már az igazán legmélyebb sajátossága volt Erdélynek, hogy a környékénél erősebb demokratikus hagyománya volt, nagyobb politikai és vallási türelem honosodott meg benne, és következésképpen szabadabb volt a szellem.

Történelmi hagyomány mindez, oly messzire nyúló előzménnyel, amely valóban megkülönbözteti ezt a földet. És ami nagyon tiszteletre méltó, az az, hogy szinte mindenkit illetett ez a hagyomány, és értékei oly mélyre szálltak alá, hogy átjárta nedveivel a legalacsonyabban élő közösséget is. Ott volt az élet, a legegyszerűbb társadalmi élet mindennapjaiban s ami a legfontosabb, kisebb, vagy nagyobb mértékben, de ott az iskolai nevelésben is. Ez is régi örökség, a protestáns Erdély nagy hagyatéka. A legnehezebb körülmények között is munkált és képes volt hatni. Ha vissza emlékezek az iskolákra, de különösen már a középiskolára és benne az unitárius kollégiumra, akkor azt kell mondanom, hogy a szüleim és a szűkebb közösség után a legmélyebb nyomot ez hagyta bennem. Sűrítve volt mind együtt e falak között, ami Erdély szellemét jelentette.

És nagyon örülnék annak, ha nem támadna kétely azzal szemben, amit most mondok: az alapvető emberi szabadságjogok ismeretét itt nyújtották számomra legelőször nagyon kimunkált és okos rendszerességgel. De ismét szeretném hangsúlyozni, hogy ez az erdélyi iskolai nevelésben élő hagyományként jelen volt, szinte mindenütt. A türelmet mások gondolatai iránt és mások véleményével szemben, a más ember jogának a tiszteletét, a belátást az esendőséggel szemben a legtudatosabb ráhatással juttatták el az értelmünkhöz, amiképpen igyekeztek alapvető attitűddé tenni az elvadult individum, a közösség érdeke ellen cselekvő akarat megvetését is.

Újból szeretném elmondani, hogy ami oly könnyen adódhat, a gyanú a hálás emlékezet elfogultságára, elkerüljön: nem véletlenről volt itt szó és nem magam teszem szebbé azt, ami e dologban oly felemelő és rendjén való. Permanenciáról van szó, hosszú múltú hagyományról, századokban formálódott okosságról, módszerről, magatartásról és felelősségről, erdélyiségről tehát. Aki ismeri, az tudja különben is, hogy ott van mindez Erdély múltjában, történelmében. És ez, úgy hiszem, hogy a magam szavánál is jobban hitelesít.

Alig állom meg, hogy el ne mondjam: nem úgy volt-e hosszú századokon keresztül, a közelebb múltakéban is, hogy minél keletebbre mentünk Magyarországon, annál közelebb kerültünk Európához? A nyitott és türelmes szellem, a tudomány, a nevelés, a forradalmak dolgában egyaránt. Erről én igen sokat tudnék mondani, ha nem tudnám, hogy az idő másra kell most, és már rég leírtam, vagy elbeszéltem volna a gondolataimat minderről, hogy a tanulságait megszívleljük. De ennek a nemzetnek most fontosabb dolga van, hagyjuk hát másoknak, más időre az efölött való meditálást, akkorra, amikor az alkalmasabb jövendőben erre is ráérünk majd.

3. Többször úgy nyilatkozott, hogy világunkban a „nagyobb igazság” a szocializmus oldalán van. Ugyanakkor „elkötelezetlen humanistának” vallja magát. Hogyan van ez? Mit ért „örökérvényű erkölcsi törvények” alatt?

Nehéz erről beszélni, mert sok mindent kellene elmondani, sok olyan dolgot, aminek az ideje el is érkezett. Úgy hiszem, hogy először a kérdésnek a második részére próbálok válaszolni. De ha valamiről szívesen beszélek, akkor ez az. Mert életemnek a legszebb idejéről és sokszori, mindig megújuló, visszatérő meditációm tárgyáról kell szólnom. Ott kell kezdenem, hogy említettem az előbb, hogy fenntartás nélkül hiszem, hogy az emberek túlnyomó többsége jó, és megmaradt tisztességesnek. Ennek a meggyőződésnek a kialakítója a tapasztalás. Bármennyire igyekszem közelebb kerülni a válaszhoz, mégiscsak itt kell kezdenem, mert másképpen indokolatlannak tűnne amit most mondani kívánok. Forradalmi évekről kell beszélni, de hát akkor beszéljünk először magáról a forradalomról.

Ott szeretném kezdeni, hogy ha az ember képes feltárni és megismerni a tőle független anyagi világ törvényszerűségeit, az alkalmazásuknak és a velük való élésnek a szabályait, akkor el kell hinnünk azt is, hogy az egymással való élés törvényeit, szabályait ugyancsak képes megfogalmazni. Én ezt hiszem.

Hiszem, hogy önmaga természetét, meghatározó tulajdonságait, ezekből adódó lehetőségeit megismerni az ember alkalmas. Ezt meg is cselekedte már régen. Ismerjük a tulajdonságainkat maradéktalanul és következésképpen képesek voltunk arra, hogy a jókhoz segítő, a rosszakhoz pedig gátló törvényeket fogalmazzunk meg. Ez pedig az ember természetének ismerete nélkül lehetetlen. A legfontosabb persze az, hogy a jót megtartó elveket rögzítettük, röviden szólva, hogy szavakba foglaltuk az örök érvényű erkölcsi szabályokat. Tudjuk, hogy ami nincs valamiben, azt nem találjuk. Az embernek ez a produktuma – hogy örök érvényű erkölcsi törvényeket képes volt megfogalmazni – azért van, mert mindez bennünk volt, mint legfőbb képességünk, méghozzá párosulva azzal a szándékkal, hogy ez deklaráltassék és szentséggé emeltessék.

Aki rossz, farkastörvényű emberré vált, elromlott szív és értelem, az ennek a tudásnak ellenére az, mégpedig tudva tudván, hogy a köznek a véleménye, ítélete ellen cselekszik. Mennyi minden történt, hogy ezeknek a törvényeknek a megvallása, ismerete kitöröltessék az emberi sokaság fejéből – mindhiába. Mennyi mindent tettek azért, hogy elfelejtsük: minden ember egyenlő jogok várományosaként születik a földre, továbbá, hogy bűnös, aki mások terhére gazdagon él, hogy a föld minden gyümölcse egyként illet mindenkit, aki dolgozik, és aztán, hogy szabadon nyilvánítani gondolatainkat, szabadon választani primus inter pares felelőssé azt, aki legalkalmasabb, legtermészetesebb kívánság; hogy nem szabad belenyugodni a méltatlanba és tenni kell ellene, hogy tiszteletben kell tartani mások különbözőségét, fajtáját, hitét, meggyőződését, hogy szabadságot kell engedni, mert minden jó a szabadságból ered, és minden rossz, ami a szabadságot korlátozza. Mennyi minden történt, hogy mindez kiirtassék, hogy nyoma se maradjon, hogy ez megtagadtassék, elhallgattassék és növekvő új nemzedékek mit se tudjanak róla. Mindhiába!

A szikkasztott. a méreggel szórt földből is kivirágzott, a sötétség sötétjéből is felviláglott pusztíthatatlanul, mint az örökkévalóság. Él az emberrel, mindaddig, amíg az ember él a földfolyón. Ha valamit bizonyít történelmünk, akkor ezt bizonyítja. Ezért esek mindig zavarba, amikor az ember reménytelenségéről hallok, vagy olvasok. Hát miért és mi reménytelen az emberben? Ezeknek a törvényeknek a csillagzata alatt él, és ennek érvényesítésére tör legnagyobb sokaságában. Hol van hát, aki nem adózik tisztelettel a fajunknak, és hol van hát, aki kivonná magát a kétségbeesésbe, elvéve erejét a küzdelemtől? Vagy mi lehet az az önmaga végigkínlódta keserűség, ami eltávolíthatja innen, amikor az együtt, a sok újból és újból és egyre előbb haladva nem tántorodik? És horribile dictu: honnan a merészség a küzdőket a hiábavalóság szóival, vagy betűivel gyengíteni? Mi hiányzik abból az emberből, aki erre ráadja a fejét?

Amikor nincs megalázottság oly mély és nyomorúság oly irdatlan, amelynek ellenére is az emberi nép ne őrizné a hűség hűségével mindezt a legbensőbb sajátját, ami tulajdonképpen maga az ember! Ha ebben kételkednénk – az embernek erre a jóra hivatottságában, a szüntelen jobbra törekvésében, abban, hogy tudja miért és mi ellen kell cselekednie – akkor nem hihetnénk a forradalmakban, és nem is lennének forradalmak. Mert a forradalom nem egyéb, mint a belülről fakadó tudott és megőrzött erkölcsi törvények érvényesítéséért való felkelése a sokaságnak, amikor már az ajkáig ér a keserűség, csontjáig a nyomor és szíve legmélyéig a szégyen és a felháborodás. A hatalom, az elnyomás változó módja, szervezete és intézményei ellen kel fel – de ugyanazon, soha nem változó eszmények nevében. Mert a különböző körülmények között, de az időben szüntelenül megújuló forradalmak végső célja mindig egy és ugyanaz: diadalra vinni az erkölcsi törvényeket, azoknak minden konzekvenciájával. Tehát az, hogy például Magyarországon 1945-ben forradalom kezdődött – úgy s olyan körülmények között, amelyek azt lehetővé lették, amelyek utat nyitottak számára – annak a perfektuálódása volt, ami a mélyben készülődött. Készülődött általában, mint mindig az emberi lelkekben a méltatlan körülmények között, de készülődött és készen állt az időben is a forradalomra, és azt végrehajtotta a forradalom minden ismérvével. Magam és nemzedékem mindazon tagjának a számára, akik ennek az időnek részesei voltunk, ez volt legszebb és legmaradandóbb élményünk és tapasztalásunk.

Ritka pillanat, nem minden nemzedéknek adódik meg ez a teljesség. Mert magam pontosan ezt a teljességet éreztem olyan maradéktalan mélységgel, amihez foghatót az életben csak a család öröme és a tanulás órái nyújthatnak. Mindazt, amit gyermekkoromban a nép sajátjának ismertem meg a munkás, a dologba mélyülő, a munkából élő szegény nép erényeként, mindaz amire ez minden moccanásával, minden szavával figyelmeztetett, az itt, a szemem előtt valósággá vált. Gyönyörű és hatalmas dolog részesévé válni azoknak a napoknak, amikor a nép betölti a törvényt, amikor a kezébe veheti sorsának az irányítását, amikor igazságot tehet. Szinte gyermek fejjel éltem át ezeket az esztendőket az akkor Szatmár-Bereg-Ung megyében osztottam földet és napról napra, óráról órára láthattam ennek a népnek az okosságát, céltudatosságát és bölcsességét a cselekvésben. De szeretnék ebben a dologban egészen pontosan és teljesen félreérthetetlenül fogalmazni, úgy, hogy a szavaim egy jottányit se térjenek el attól, és mondanivalóm azonos legyen azzal, ami történt.

Ez a nép maradéktalanul alkalmas volt a történelmi feladat betöltésére. Magabiztosan cselekedett és erre csak az képes, aki valóban ismeri a tennivalóját, készen áll annak a véghezvitelére. Abban az időben a munkásemberek, mint a szegénység, a legkisebb közösségében is napok alatt megteremtette a maga fórumát, s életre hívta a testületeit minden feladat számbavételére és vezetésére. Ebben egyként részt vett a parasztság, az üzemek és a gyárak kisemmizettjeinek a sokasága. A szellem embereinek a legjobbjai pedig a kis falvaktól kezdve egészen a városokig készséggel siettek a maguk tudásával segíteni mindebben a tennivalóban. Oly eldugott településein az országnak, hová hatalmi instrukció még semmi nem érkezhetett el, ez a nép azonnal alkalmazta a legnagyobb erélyt mindazokkal szemben, akiket ez illetett.

Megteremtette az önigazgatás módszerét, a közvetlen demokrácia minden ismérvével. Nem egy helyen tanulatlan, vagy éppenséggel írástudatlan embereket emelt a vezetésre, arra, hogy a szükségnek alkalmas betöltőivé váljanak. A sorvasztó nyomorúságból, a hárommillió koldus sűrűjéből ragyogtak fel e mindenképpen választott emberek. Mert valójában az történt, hogy az önigazgatás megteremtésével egyidőben, azonnal és rögtön, a legjobb módszerrel élve választott ez a közösség. Mert a hathatós cselekvésnek ezt a kritériumát legbensejéből tudta. Tudta azt is, hogy az erélyes forradalmi cselekvéshez a szüntelen tápláló erőt a közös tanácskozás, az ott produkált egyetértésben és a közös határozatban leli. Különböző szerveiben eljutott egészen a népi közigazgatásig, mely rendtartásában és felépítésében, de tartalmában legkivált a szocialista demokrácia jellegének felelt meg.

A falvakban elvette és szétosztotta az urak földjét, az üzemekben megteremtette a termelés ellenőrzését, felszámolta a régi rend bürokráciáját és lankadatlan forradalmi cselekvésével bázisává vált a továbblépésnek. Mindez az ő maga akarata volt, és mindez csakis az ő tömeges részvételével mehetett végbe. Miként csakis így történhet minden országban bármiféle forradalmi változás, amint azt a történelem és a forradalmi elmélet egyként tanítja és tanúsítja. Ki ezt nem fogja fel, s ki e dologban mélységes tisztelettel nem telik el a nemzet iránt: elmének gyatra, s embernek hitvány. De ha erről, ezekről az esztendőkről, tehát a forradalomról beszélünk, akkor nem kerülhetjük el a választ a kérdésre: mi az, ami ily gyönyörű és céltudatos embertömeget megfoszthat lendületétől, ami ellohaszthatja ezt az energiát? És ami ezzel együtt jár: mi foszthat meg egy politikai vezetést ezeknek az embereknek a támogatásától? Mert végeredményben ez történt. Erre, a dolgait igazgatni képes közösségre nem támaszkodott többé a politikai vezetés, ennek a sok embernek az állandóan működő, disztingváló értelmétől, kontrolljától fosztotta meg önmagát.

Ennek az elromló folyamatnak a törvényét én a magam számára úgy summáztam, hogy egy eszmének, eszmei politikai programnak természetes ellenségein túl a legnagyobb ellenfele: önmaga fanatikusai. Akik fölöslegesen sürgetik az időt, akik türelmetlenek akkor is, amikor már lehetne a türelemmel élni, akik elutasítják a minél több ember szüntelen és használni óhajtó kritikáját. Akik végeredményben önmagukon kívül, alig bíznak valakiben, s épp e bizalom hiányában a szüntelen gyanakvás állapotában vannak s ennek atmoszféráját sugalják szét környezetükben és a szélesebb közösségben is. Akik ott is és akkor is erőszakot alkalmaznak, ahol és amikor annak indoka nincs, szükségessé azt semmi nem teszi. Végeredményben tehát a legveszedelmesebb butaság, a fanatizmus kerül az önfeláldozó, hősies, ügybuzgó magatartás helyére. És ez nagyon nagy vétek. Bűn elsősorban egy olyan néppel szemben, amelynek képessége volt a forradalomra, és bölcs még arra is, hogy aki ezekben az időkben új társadalmat szervező akarata, igazságtevő szándéka ellen nem tett, azokkal szemben az esetek többségében irgalmas volt. És ez bizony emberi nagyság, győzelem volt az emberségben is. Az osztályt, a réteget kívánta megfosztani hatalmától, de tagjainak életére csak ritkán és igen szükséges esetben tört.

Mondjuk úgy ahogyan van – amiről Illyéstől kezdve egészen a legfiatalabb íróinkig oly sokan szóltak – a fölösleges erőszaktól megtartóztatta magát és csodálatos volt nagylelkűségében. Okosság volt ebben, és nem is kevés. Mert megvert ellenfelét nem provokálta, nem kényszerítette újabb verekedésre, s így a maga energiáját – állandó résenléttel – az építésre összpontosíthatta. Bajunk ebben a dologban csak azokkal volt jobbára, akik más erkölcsi világból érkezve álltak be a forradalmi cselekvők sorába. Sok tisztességes kivételtől eltekintve, ezek a jobbmódú, vagy gazdagabb rétegekből csatlakozók idetartozandóságukat, hűségüket bizonyítandó, erre való készségüket példázandó, a túlbuzgóság hibájába estek, és lettek később az elromlott hatalom, a kényuralom gátlástalan, csak önös érdeküket, fennmaradásukat tekintő kiszolgálói.

Nem egy esetben voltam tanúja annak falvakban is, gyárakban is, amikor ezeknek az embereknek a kezét éppen maguk a forradalom természetes hordozói és végrehajtói, cselédek, ipari munkások, a múlt legjobban kizsákmányoltjai fogták le és igyekeztek mérsékelni tevékenységüket. De ez az esetek többségében rendkívül nehéz volt, sok energiát kötött le, sok bajt okozott éppen akkor, amikor tengernyi volt a dolog. Nagy árat fizettünk később ezeknek az elvtelen embereknek, bármit kiszolgálni kész karrieristáknak a mind nagyobb térhódításáért, a fanatizmus, a nép erkölcsi igényét semmibevevő, minden etikát nélkülöző uralkodók velük való szövetségéért.

Körkérdés: Szolgálat és irodalom^*

Kedves Szilveszter!

 

Felelősségtől áthatott gondolataidat, melyekkel megtiszteltél, örömmel olvastam. Valóban baj van a szolgálatra kész magatartással. Kiábrándultság, cinizmus, körmönfont ügyeskedés, a „tiszta művészet” maszkjában való kibúvás sorskérdéseink elől, bűvészkedéssel leplezett tartalmatlanság és így tovább, mind jelen van művészeti életünkben. Múló kór, amely azonban igen sok gondot okoz.

Magad az elkötelezettség hiányával, annak negálásával magyarázod, illetve írját abban látod, ha minél többen vállalnák azt.

Maradéktalanul egyetértek veled abban, hogy bajaink egyike valóban a szolgálat elutasítása, vagy az arra való képtelenség. Nem véletlenül használtam a szolgálat szót és nem az elkötelezettséget, melyről másképpen vélekedek, mint azt magad teszed.

Úgy gondolom, hogy egy általánosabb érvényű magatartás, az abban való hűség alkalmasabb az ember, a nemzet, a társadalom szolgálatára. Az átélt, maradéktalanul integrált, annak törvényei szerint hatni óhajtó humanizmusra gondolok, mely természetéből folyólag mindazt kötelességgé teszi, amit a leveledben hiányolsz.

Bizonyára elkerülte a figyelmedet, hogy nagyon régen – talán éppen az Új Írásban – szóltam erről, azt írva, hogy a magam részéről a leghatékonyabb attitűdnek az elkötelezetlen humanizmus szellemében való cselekvést tartom.

Nem új dolog, ameddig visszaér történelmi ismeretünk, korról-korra fellelheted. De ha csak azokra tekintesz, akik a humanizmust, mint műveltség-eszményt sajátították magukénak – annak immár huszonhárom százados történetében –, s majd ebből táplálkozva alakították viszonyukat a társadalomhoz, láthatod majd, hogy mindannyian az emberért, a haladásért, az újért, amely különb a réginél, tettek igen sokat, igen kevés tévedéssel. Életelemüknek a szolgálatot tekintve, mindig a konzervativizmus, a skolasztika, a dogmatizmus, a fanatizmus, az intolerancia elszegődöttei ellenében.

Lett légyen szó akár a megkövesülő hagyomány védelmezőiről, vagy a köztársaság ellenségeiről Rómában, akár a dogma és a hierarchia bástyájába zárkózó Egyházról éppúgy, mint a magyarság elszigeteltségét megtartani kívánó provincializmusról.

Érdemük immár nyilvánvaló, hozzájárulásuk a progresszióhoz igen nagy. Különösen akkor mérheted ezt fel, ha arra gondolsz, hogy többségükben milyen társadalmi mozgások elindítói voltak, és hatásukra mennyit változott a világ.

Azt írtam, hogy elszegődöttek.

Nem áll messze ettől az elkötelezettség – ha jóra hív, ha rosszra, vele tartok –, mely rendre inkább társul és köt szövetséget a türelmetlenséggel, a fanatizmussal, s tör a butaság szervezeti formája, a monopólium felé, mintsem elviselje a józanságot, a minden körülményt felmérő mérsékelő szándékot az éppen jelenlévő indulatok közepette.

Ezért tartózkodik az az etikai eszmény, amelyről beszélek elkötelezni magát a végletekre polarizálodó társadalmi, ideológiai ütközésekben, és mér mindent, alakítja álláspontját az örök erkölcsi törvények igénye szerint.

Nem köti le magát a változó korok hatalmi konstellációi által dekralált kurzus-erkölcshöz.

De legmélyebb hűségét adja a nem változó és nem is megváltoztatható morális kategóriákhoz. Ennek alapjáról szemléli és ítéli meg a társadalmi történéseket, addig és olyan mértékben támogatva egyiket, vagy másikat, ameddig és amilyen mértékben etikusnak tarthatja azt.

Hogy jobban megértsd, legyen itt példaképp: ezért tekinti jogos erkölcsi felháborodás végső mozdulatának a forradalmat, és vállal részt benne, de elítéli, vagy szembefordul vele, ha azt fanatizmus mételyezi meg és teszi ezáltal érvényes erkölcsi rend megteremtésére alkalmatlanná.

Mert tudva tudja, hogy a forradalomnak is megvan az etikája, s ha nincs ereje megőrizni azt, akkor újraszüli a felháborodást. Megismétlem tehát, hogy egy szüntelenül mozgó etikai szemléletről, viselkedésről van szó a helyeslés és a részvétel, illetve a tiltakozás és a tartózkodás pólusai között. Végeredményben egy nagyon egyszerű dologról: az erkölcsi elv permanens érvényesítésének szándékáról.

Végezetül: napjaink – magyarságunknak egész történelme során csak ritkán megélt súlyosságú – gondjai, a szocializmus történelmi jelentőségű hazai kísérlete, amelynek ma fontosabb és elengedhetetlenebb feladata nem lehet, mint a nemzet bajainak orvoslása, semmit nem igényel jobban, mint olyan szemléletet, melynek nem szabad szem elől tévesztenie azt, amiről legjobb meggyőződésem szerint írtam neked, s amiről az évszázadok során oly sokszor szóltak nálam érdemesebb emberek.

 

Őszinte szeretettel köszönt:

 

Sánta Ferenc

Önmagamban kellett legyőznöm a reménytelenséget^*

– Az író ír. Ön pedig hihetetlenül hosszú ideje nem publikált egyetlen sort sem. Miért hallgat?

– Ez nem hallgatás, hanem csönd. A hallgatás oppozíciót tételez föl, énbennem pedig oppozíció – a körülvevő világgal szemben – nem volt. Viszont voltak olyan dolgok, amelyekre sem magamnak, és következésképp az olvasónak sem tudtam volna választ adni.

Gondolom, hogy jól tettem, ha időt hagytam magamnak arra, hogy ne a keserűség és az elkeseredettség szemüvegén keresztül lássam a világot, mindazt, ami történik körülöttünk, hanem a józan mérlegelés foglalhassa el bennem a legfőbb helyet és ez tegyen alkalmassá arra, hogy idézőjelben szólva, írói módon ítéletet alkothassak azokról a dolgokról, amelyek körülöttem történnek.

– Kérem, amennyire lehet, részletezze keserűségének, elkeseredettségének okait.

– A nemzet állapota igen sok keserűségre ad okot. Ez eléggé hosszú időre nyúlik vissza. Arra az időre, amikor a gazdasági felemelkedés mellett az erkölcsi színvonal süllyedése elkezdődött. Ez sok mindenben megmutatkozott, de ami engem legfőképpen érdekelt, az a nemzetemnek, a magyarságnak a sorsa.

Szándékosan említem, minden más előtt, legelsőnek a nemzetemet, a magyarságomat, mert azért ugye mindannyian először születtünk magyarnak, és aztán lettünk – már aki lett – szocialista, vagy aztán választottunk hitvallást. És ez nem csak játék a szavakkal.

Ez azt jelenti, hogy egy közösséghez tartozni olyan penzum, amely nem luxus dolga, amelyet nem kényünk-kedvünk szerint válogatunk, hanem erkölcsi parancs, és tartozás a szónak abban az értelmében, hogy vissza kell adnunk valamit annak a közösségnek, amely megszült és amely táplál bennünket. Ennek az állapota ijesztő, hogy ha a mai esztendőket nézem és a megelőző esztendőket is, amikor kezdtek a betegség szindrómái eluralkodni a nemzetnek a testében.

– Milyen betegségekre gondol, melyek azok a jelek, amelyek Ön szerint aggodalomra adnak okot?

– Az igazságtól nem járok messze, ha röviden úgy próbálom megfogalmazni a legnagyobb gondomat: milyen is a magyar nemzetnek és a magyar társadalomnak az erkölcsi állapota? Az erkölcsi állapot felmérése mint írónak is, mint állampolgárnak is szüntelen kötelességem.

Bár mindenki így gondolkodna felőle!

De ha nem is gondolkodik mindenki így, akkor a politikának elsőrendű kötelessége, hogy az erkölcsi állapotot időnként megszondázza, a szükséges következtetéseket levonja, és abban az esetben, ha az erkölcsi állapotot nem tekinti kielégítőnek, akkor a szükséges elemzést elvégezze, a szükséges gyakorlati intézkedéseket, lépéseket megtegye annak az irányába, hogy az megfeleljen az elvárható legmagasabb szintnek. Én pedig teljes felelősséggel jelentem ki – csatlakozva nagyon-nagyon sok ember véleményéhez, egyszerű emberektől kezdve akadémikusokig, és hivatásszerűen ezzel foglalkozó embereknek a véleményéhez is –, hogy a nemzetnek és a társadalomnak az erkölcsi állapota most szinte minősíthetetlenül rossz.

– Ez az Ön – és ahogy mondta, sokak – diagnózisa. De melyek a tünetek?

– Tessék végiggondolni. Itt van egy nemzet, amelyik rokontalan. Rengeteg szenvedésen, tragédián ment keresztül, tehát pusztán az önfennmaradásért kellett mindig küzdenie, és most abban a helyzetben van, hogy ez a tíz és félmillió lakosság 2020-ra kilenc millió alá süllyed.

Ez gyakorlatilag nemcsak azt jelenti, hogy több embert fogunk veszíteni a következő negyven év alatt, mint amennyit a háborúinkban vesztettünk, hanem azt, hogy a felnőtt lakosság – a férfiak és a nők – nem tekinti alapvető kötelességnek, alapvető hivatásnak azt, amit a természet elsőrendű kötelességgé és hivatássá tesz. Magyarán mondva az utódnemzést és a családnak a megteremtését. S amihez nem biztosították az anyagi feltételeket sem. Márpedig az ember a nagyobb közösségeknek a szolgálatát mindig a kis közösségek szolgálatában gyakorolja először. Én visszaemlékszem arra, hogy az én fiaim – négy fiam van, hála istennek, és még egyszer hála istennek, most született meg nemrég a tizennegyedik unokám –, amikor az ötvenes években nagy szegénységben éltünk (nemcsak én, az egész ország), mielőtt egy falatot megettek volna, megkérdezték, hogy evett-e valamelyik testvérük? Vagy: mennyit hagyjak belőle? Mennyit ehetek belőle?

Én nem azt mondom, hogy ez jó dolog, hogy meg kell kérdezni, mennyit ehet egy ember. De az, hogy tudja, hogy nemcsak ő maga van a világon, hogy felelősséggel tartozik mások iránt, hogy nem csak önmagáért van, az olyan alapvető dolog, amit, ha nem tanul meg a családban, később nagyon nehéz lesz megtanulni.

Azt mondottam, hogy a nemzetnek és a társadalomnak az erkölcsi állapota foglalkoztat leginkább. Legelsőnek ezt említettem.

De ha hasonló súlyosságú dolgot akarok mondani, akkor megemlíthetem azt, hogy az öngyilkosságokban elsők vagyunk a világon; azt, hogy az alkoholfogyasztásban hol elsők, hol másodikok, hol harmadikok vagyunk. Azt, hogy a halálozásban a legelső helyen vagyunk a világon.

Ezt, hogyha mind összeadja, akkor rendkívül drámai kép alakul ki, amely megijeszti az embert.

Föl kell tenni a kérdést: ez a politika, amit a magyar modellnek szoktak nevezni, amelyik rendkívül bátran lépett előre a kísérletezésnek az útjára, még a legnehezebb területen, az emberi szabadságjogok területén is, bár még messze nem kielégítő mértékben, igényt tarthat-e arra, hogy ne csak kenyéradó hatalomnak tekintsék, hanem a nemzet gondviselőjének is. (Ezt a kifejezést egyébként Veres Pétertől kölcsönöztem.)

Mindenesetre a politikának egy ősi emberi igazságot – erkölcsi igazságot – kellene nagyon mélyen átélnie és megértenie. Azt, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Most szűkösebb a kenyerünk, mint évekkel ezelőtt volt, de mégis, azért megélnek az emberek. De a történelem számtalanszor bebizonyította, hogy az anyagi jólét – vagy a viszonylagos anyagi jólét – nem elégíti ki az embert. A politikának alig megbocsátható mulasztása az, hogy a gazdaság, az anyagi lét felől közelíti meg az embert.

Az emberi lélek, az emberi szív, az ember erkölcsi igénye oldaláról kell közelíteni a világ anyagi dolgaihoz is. Tehát könnyebben elviselné a szerényebb gazdasági jólétet az ember, ha erkölcsileg jól érzi magát, ha etikus környezetben érzi magát, amihez hozzátartozik az is, hogy szabadon élje a maga életét a társadalomban.

– Egy társadalom morális állapotához ennyire hozzátartoznak a szabadságjogok, vagy azok korlátai?

– Gondolja el, hogy hol tartanánk most, hogy ha a népnek a szabadságigényét nem korlátozták volna az 1949-es időkben! Ez a mostani hatalom a legnagyobb elismerést, a sok hiba ellenére, azzal érdemli ki, hogy e szabadság megadásának az útjára lépett. Ezen az elkezdett úton lehetne és kell bátrabban lépni.

Hogy érthetőbb legyen: ha egy normálisabb gazdaságot akarunk teremteni, és közben nem adunk magasabb szabadságlehetőséget, akkor az nem fog sikerülni.

Gondoljon vissza arra, hogy a termelőszövetkezet – pontosabban a magyar mezőgazdaság – mikor tért rá arra az útra, amely olyan eredményeket produkált, hogy nem egyszer kihúzta a bajból a népgazdaságot? Akkor, amikor megkapta azt a lehetőséget, hogy az lesz az elnök, akit a téesz tagsága szabadon megválaszt, és ebbe sem a járási pártbizottság, sem a megyei pártbizottság nem szól bele!

Engedje meg, hogy ezt úgy fogalmazzam meg, hogy a demokrácia pénzt termel. Mert kiszűri a legalkalmasabb embert, és a nem alkalmas átcsorog a szitán. Vagy másképpen megfogalmazva: a demokrácia az, amikor a többségi akarat választhat és dönthet. És most már szakadjunk el a termelőszövetkezet példájától. A többség mindig okosabb, mint egy-két ember.

A nép, az a felnőtt!

Sok embernél sok bölcsesség gyűlik össze. Ha ez a bölcsesség a demokrácia jogával él, akkor ez azt jelenti, hogy a kontraszelekció nem érvényesülhet. Tehát a demokráciával élő közösség mindenekelőtt arra törekszik, hogy tisztességes és a munkájához értő embert válasszon meg, és minden más szempont csak ez után következik. Ezt a központi politikai akaratot kellene érvényesíteni, úgy, hogy olyan mértékben terjedjen el, hogy országunkban egész kis helyre szoruljon az, ahol másként történnek a dolgok.

– Az ön látlelete a mai és a tegnapi magyar társadalomról hogyan függ össze a hallgatásával, vagy ahogyan szívesebben mondja, a csendjével?

– Amikor ezeket a szimptómákat láttam, és amikor láttam a perspektívát, és azt, hogy hiába szól az ember, hiába tesz eleget annak a kötelességnek, hogy az író figyelmeztet… És engedje meg, hogy elmondjam – talán most itt először a nyilvánosság előtt –, hogy ennek a kötelességemnek eleget tettem, több társammal együtt, természetesen.

Én figyelmeztettem… és ez a figyelmeztetés mindig annak az érdekében hangzott el, hogy csak egészséges társadalomban lehet a szocializmust szolgálni.

Tehát egyként féltettem a kettőt, mert az én tudatomban a kettő elválaszthatatlan egymástól, mert ma is, annyi baj után, a szocialista keretek között látom a megoldást. És ennek a figyelmeztetésnek megfelelő módon eleget tettem.

Nem fogadták szívesen. Talán azok közé tartoztam, akik a legerősebben lettek megbántva. Erre persze lehet azt mondani, hogy az író írja ki a bánatát is, írja ki a reménytelenségét is. Valóban lehet így is… A magam számára ezt nem érzem elfogadhatónak.

– Mondja, nem is írt reménytelen műveket, amelyeket aztán nem is szánt közlésre, amelyek nem jutottak el a kiadókhoz, vagy szerkesztőségeknek, hogy publikálja őket?

– Én sok keserű dolgot írtam, amit aztán, ha befejeztem, eldobtam, vagy pedig, amikor már láttam, hogy nincs erő bennem ahhoz, hogy a magam által penzumnak tekintett utolsó szót, azt, hogy mégis, mégis fáradozni kell, vagy azt, hogy mégis van remény, képes legyek a hitelesség erejével a műbe beleszőni – hazudni nem lehet az írásban, az íráson keresztüllát az ember, mint egy ablaküvegen, az írónak a szívéig, a lelkéig, az értelméig –, akkor feladtam az írást.

Ha szabad azt mondanom, az idő engem igazolt. Olyan értelemben, hogy az elkeseredettséget, a reménytelenséget képes voltam önmagamban legyőzni, mégpedig akkor, amikor a bajok nemhogy csökkentek volna, hanem nőttek.

Egyébként elmondok magának egy fontos dolgot. Amikor talán a legmélyebb pontján voltam a reménytelenségnek, a magyarságunkat illetően, akkor elhatároztam, hogy elolvasok mindent, amit csak lehet a nemzetről.

Elkezdtem a krónikákkal, elolvastam, amit csak tudtam arról, hogy más népek mit mondanak rólunk. Magyarán mondva: egész mélyen, még egyszer átéltem azt az ezernéhányszáz esztendőt, amit ez a nemzet itt Európában végigélt.

– Miféle konklúziókra jutott a tanulmányozás közben? Hiszen Ön életében nem először fordul olyan megoldáshoz, ami furcsa és váratlan. Valamikor régen, tán húsz évvel ezelőtt azt nyilatkozta, vagy mondta valahol, hogy amikor az első sikerek után jöttek megint csak a küzdelmes és reménytelennek tetsző évek, akkor nagy elszántsággal – azt mondta – „olyan feladatokat tűztem magam elé, amelyektől leginkább viszolyogtam, amelyekre legkevésbé éreztem alkalmasnak a tehetségemet”. Tehát Ön mindig is hajlamos volt nagy fába vágni a fejszéjét, a nehezebb ellenállás irányába menni…

– Köszönöm szépen, hogy idézte ezt a mondatomat, amely az Új Írásban jelent meg. És a következőért köszönöm. Az én első írásom 1954-ben jelent meg. Az első kötetem 1956-ban. És ’56 után csak 1961-ben jelent meg újra kötetem. Akkor próbáltam megkeresni, mi az érvényes, amit mondhatok az ötvenes évekről, 1956. októberéről, novemberéről, a nemzetnek arról a hét esztendejéről.

– Ez a második hallgatás mintha makacsabb volna, mintha a feszültség nehezebben oldódna…

– Az a csend, az könnyebb volt. Egyszerűen azért volt könnyebb, bármennyire nehéz volt, mert tudtam azt, hogy – ha bármilyen körülmények közepette, de – egy társadalom és egy nép erős mozgásba jön, akkor ez azt jelenti: ez a történelem igénye. És ami a történelemnek az igénye, azt csak elhalasztani lehet, de meg fog valósulni előbb, vagy utóbb, és ez iránt most sincs semmi kétségem. Ez vigaszt adott. Akkor is írtam olyan dolgokat, amelyeket aztán eldobtam. Keserűek voltak. Nem, nem szabad kimondani a reménytelenséget. Az írónak mindig fel kell tennie az ellenőrző kérdést önmagának: biztos, hogy képes vagy-e objektíven ítélni? vagy rossz kedved van? Ha rossz kedved van, akkor ne hidd azt, hogy a világ reménytelenül rossz. A következő csend, amiről beszéltem, mély keserűség volt.

És most válaszolok arra, amit az előbb megemlített. Én akkor, 1956 után valóban a nehéz ellenállás irányába mentem. Először úgy, hogy elmentem gyárba dolgozni. Nagy családom volt, nagyon nehezen éltünk. De, hála istennek, szegény emberek között éltünk.

Ha tréfálni akarnék, akkor azt mondanám, hogy senki nem irritált a környezetemben, hogy többet eszik, mint az én gyerekeim, vagy én. Ez a csend viszont, ami a mostani és megelőző éveket illeti, már kegyetlenebb dolog volt. Tényleg a legnagyobb ellenállás irányába kellett fordulni.

Nem hiszem, hogy van ember, aki nem került volna olyan helyzetbe, hogy elveszítse a saját erejében való hitet. Ezt kérem, úgy értse, hogy a nemzet és magam, az az én tudatomban nem két különböző dolog. Én nem érzem jól magam, nem tudom jót érezni magam, ha a nemzetem nem érzi jól magát.

Ezekben az időkben milyen lehetőség állott előttem? Vagy az, hogy írok úgy, ahogy nagyon sokan megteszik, verebekről, tavaszról; ha rossz kedvem van, akkor őszről, télről. Azért, hogy pénzt kereshessek. Vagy egyszerűen kiírom ezt a keserűséget; de erről már beszéltem, nem tudtam hozzátenni a remény szavát.

És ekkor következett az, hogy végigolvastam mindent a történelmünkről. Olyan mély, megrendítő reveláción mentem keresztül, amikor láttam, átéltem újra, hogy milyen iszonyatos küzdelmek, mennyi elpusztító akarat ellenére ez a nép még mindig él. Azt, hogy mennyi mindent voltunk képesek befogadni Európából, hogy volt eszünk és értelmünk ahhoz, hogy alkalmazkodjunk a körülményekhez, és nem pusztultunk el. Bizonyítottuk, hogy valamiként egy embernek, egy nemzetnek az értékét is nemcsak az jelzi, hogy mit ad a világnak, hanem, hogy mit képes befogadni. Az, hogy ennek a népnek az intelligenciája, tehetsége micsoda erőpróbákra volt képes, és milyen tragédiákat tudott túlélni. Ha szabad így mondani, elkezdtek keringeni a nedvek bennem.

– Reményt keltő nedvek?

– Több, mint reményt keltő nedvek. Ha egészen pontosan akarnám kifejezni magam, akkor azt kellene mondanom, hogy a jogos, büszke öntudat. Kérem, ne értse félre. Én nem olyan nemzetiségi büszkeségről beszélek, amely másokat kevesebbre tart…

– … nem gőgről…

– … ez tőlünk egyébként mindig távol állt. Hanem arról a büszkeségről beszélek, amely azt az embert – vagy azt a közösséget – töltheti el, aki nagy dolgokat vitt véghez. Ez az, ami nedvként keringett bennem.

– Nem tudom, hogy ez a legújabb írói és állampolgári állapot, amiben most van Sánta Ferenc, egyúttal azt is jelenti-e, hogy a tollára kívánkozik valamilyen „mégis”, amit már le lehet írni és ki is lehet adni?

– Nekem jövőre, hosszú idő után megjelenik az első regényem, és követni fogja még egy-kettő.

 

Győrffy Miklós

A Magyar Írók Szövetsége közgyűlése

Mélyen Tisztelt Közgyűlés!

Kedves Barátaim!

Teljes mértékben csatlakozom Fekete Gyulának azokhoz a szavaihoz, amelyekben köszönettel tudomásul vette Berecz Jánosnak azokat a mondatait, amelyek arra céloztak, hogy a konfrontáció az írótársadalom és a politika között megszűnjön. Ezt az egyetértésemet annak ellenére teszem, hogy nagyon pontosan értettem Berecz Jánosnak – meg kell mondanom őszintén – rendkívül szokatlan, meglepő, sértő mondatait, magyarán mondva fenyegetését.

Ilyesmitől nem szoktunk megijedni. Van bőven tapasztalatunk a politikával való vitatkozást illetően, jobb lenne arra figyelnünk, ami összeköthet bennünket.

Néhány szót szeretnék szólni arról, mi lehet az oka annak – s itt valóban fel kell tennünk a kérdést –, amit Csoóri sem ért egészen pontosan. Nevezetesen arról, hogy egy olyan írótársadalommal, amely szeret politizálni, amely mindig készen áll arra, hogy a társadalom bajaiban segítségére siessen a politikának, együttműködjön vele, hogy ezzel az írótársadalommal a politika miért nem képes olyan konszenzust, együttműködő kapcsolatot kialakítani, amilyen szükséges lenne.

Fel kell tenni a kérdést – már csak elméletileg is –, vajon csak az lehetséges, hogy az írók között vannak olyanok, akik nem akarják ezt a konszenzust és együttműködést, vagy pedig a politika berkeiben vannak olyanok, akiknek nem áll érdekében, hogy a politika és az írótársadalom együttműködjék. A magam részéről bizonyos vagyok benne, hogy ilyen erők ma a politikában működnek. Ezek konzervatív erők, régi, visszahúzó nézeteket képviselnek, és legfőképpen nem ismerik a magyar írótársadalomnak a magyar nemzet életében betöltött szerepét.

Szeretném felhívni jelenlévő vendégeinknek is a figyelmét, ha nem fordult volna meg a fejükben, hogy Magyarországon egyetlen egy olyan szervezet, vagy társaság van, amelyik olyan hosszú politikai tapasztalattal rendelkezik, amely jogot ad neki arra, erőteljesen bízzon önmagában. És abban, hogy igen-igen kevés esélye van a tévedésre, amikor a nemzeti dolgainkban ítélni próbál. Ez az íróknak a társasága, amely közel kétszáz év tapasztalatait őrzi önmagában, tévedhetetlenül felhalmozva a politikai tapasztalatot és tudást. Ez a társaság ilyen figyelmet érdemel, és ilyen értelemben érdemel tiszteletet. Tiszteletteljes meghallgatást minden felvetésére a nemzet és a társadalom sorsát illetően.

Engedtessék meg nekem, hogy a „Tiszatáj” felfüggesztésének buta és brutális hibájára hívjam fel ismételten a figyelmet.

Megpróbálom elemezni ennek az okát. Először próbáljuk meg áttekinteni, hogy kinek állt érdekében, vagy milyen politikának volt hasznára, hogy az Írószövetség előző közgyűlése óta sorozatban olyan intézkedéseket léptessen életbe, olyan dolgokat tegyen, amelyek nem a konszenzus, nem a megegyezés, a lecsillapítás szándékát képviselték, hanem – szinte a provokáció erejével szolgálták azt, hogy még jobban elmérgesedjen a helyzet.

Ha erre válaszolni akarunk, akkor úgy gondolom, hogy a megközelítést a következőképpen kell elvégezni. A politikában mindenképpen jelen van hosszú idő óta egy olyan erő, amely olyan kontraszelekciót hajtott végre a kulturális, művészeti életben, a rádióban, sajtóban, televízióban, a különböző szerkesztőségekben, az egész kulturális szerkezet vonatkozásában, amely végül is nem alkalmas arra, hogy permanensen érzékelje a valóságot. Nem alkalmas arra, hogy a politikához közvetítse azokat a gondokat, amelyek a magyar nemzetet terhelik, amely nem alkalmas arra, hogy mint a fa gyökereit széteresztve, pontos és jó információkat gyűjtsön fel a politikának. De arra jó, hogy dezinformáljon. Dezinformálnak, mégpedig annak érdekében, hogy a maguk pozícióit, a maguk státuszát megtarthassák. Márpedig embereken múlik minden.

Itt van Csoóri Sándor helyzete. Azt mondják kiszorult. Nem ő akart kiszorulni! Mert ez kiszorítós játék, a kontraszelekció olyan helyzetet teremtett a szellemi életben, hogy kegyencek, elvtelen emberek, lézengő ritterek, Biberachok – sem a magyarsághoz, sem a szocializmushoz közük nincs – eluralták az életet. Annyira, hogy hosszú esztendőknek kell eltelniük a változáshoz, még abban az esetben is, ha a politika változtatni kíván, és az igazi értékeket engedi a forrásokhoz és a helyekre, ahol a magyar társadalom bajait fel lehet tárni, ahonnan sugározni lehet a jelzést a bajokról, olyanok részéről, akiknek a bajoknak az orvoslására szándékuk, programjuk van. Még ekkor is hosszú esztendőkre van szükség.

Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha úgy fogalmazok, hogy azok, akik ezt a kontraszelekciós munkát elvégezték – és itt tartozom a tisztességnek azzal, hogy elmondjam –, nem a pártnak jelenlévő képviselői. Akik itt jelen vannak, úgy kerültek ide, mint Pilátus a krédóba. Úgy látszik, hogy ez a koreográfia. Ilyen szerencsétlenül sikerült. Nekik kell elviselni azt, aminek a kialakításában tulajdonképpen nem vettek részt.

Arról van szó, hogy ha sorozatosan bebizonyosodik az, hogy az írók pontosan fejezik ki a nemzetnek a közérzetét és a nemzetnek a gondjait, a szocializmusnak a gondjait és a szocializmus útjában lévő akadályokat pontosan tárják fel, és ezt sorozatban teszik és esztendőről esztendőre bebizonyosodik, hogy a panaszaik, a felkiáltásaik, a javaslataik, azok igazak, azokból például kormányprogram lesz később – mint ahogy lett is, és amelynek megtevőit előtte nacionalistának, fajgyűlölőnek nevezték; tehát ha bebizonyosodik, hogy az írók sorozatosan praktikusan jó dolgokat vetnek fel, ami a hatalomnak segítségére van, akkor ennek le kell vonni a következtetését, a konzekvenciáját.

Azt, hogy akiknek hivatásszerűen lenne a kötelessége, hogy a hatalmat és a politikát figyelmeztessék mindezekre a dolgokra, nem alkalmasak hozzá. És itt záródik, itt kapcsolódik össze a dolog. Az a konzervatív erő, amely a politikában bár utóvédharcot vívva jelen van, és amelynek – ismétlem – szocializmushoz, magyarsághoz, tényekhez semmi köze, még akkor se, ha fennhangon hirdeti –, és bizonyítani lehet, hogy nem, mert egyetlenegy ésszerű, egyetlenegy, a dolgoknak a közepébe, a lényegébe vágó, kezdeményező lépést soha nem tett, ennek érdekében áll, hogy a helyzet ne változzon meg, és ne kelljen a kötelező következtetést levonni.

Ezt a kontraszelekciós állapotot fel kell ismerni, elemezni kell. És változtatni kell. Én nem szeretek, barátaim, játszani a szavaimmal, megismétlem épp ezért: a kontraszelekció tény és való. Megismétlem: élveteg emberek, karrieristák, elvtelenek, lézengők, Biberachok, nepperek, sajnos – tisztelet a kivételnek! – olyan méretekben uralják az életünket, amelyből csak egy dolog születhetik, az, ami most van.

A feszültség a potenciálisan két legjobb szövetséges, a politika és az irodalom között. Mindannyian tudjuk, évszázadok bizonyították be, hogy valahányszor az irodalom és a politika között nem volt jó a viszony, akkor az irodalom kénytelen elválni a politikától. Amikor hiába jelzett és hiába beszélt. Amikor a politikát elvakítják, elveszti szövetségesét. Nem azért, mert az írók a bölcsek kövét hordozzák a zsebükben, hanem azért, mert mindannyian írók tudjuk, érzékeljük a világot a statisztikákon is túl.

Itt szeretnék kitérni arra, hogy olyan vád hangzott el, miszerint túlságosan sokat politizálunk. Válaszomat különösen azokhoz a fiatalabbakhoz intézem, akiknek van lelkiismerete és elszántsága. Akaratuk felől, hál’isten, semmi kétség sincs. Jól ismerem őket, és tudom azt, hogy annak ellenére, hogy most csak kevés számban vannak jelen, a reménységnek olyan forrását adják, hogy lesznek, akik továbbra is elvégzik a magyar nemzet szolgálatát. (Taps)

A fiatalok számára, mondom, hadd nőjön a tapasztalatuk. 1955-ben az akkori miniszterelnök, tehát a magyarországi kommunista mozgalom miniszterelnöke, tudják, ki volt az, a magyar kommunista mozgalom adta nekünk miniszterelnöknek, magához kéretett néhányunkat a jelenlévők közül, azt hiszem öten, hatan voltunk jelen; (Takács Imre közbeszól) igen Imre is ott volt. Ugyanebben az időben kérette fel Rákosi az idősebb, az úgynevezett népi írókat és bennünket, fiatalokat a miniszterelnök. Mindannyian 30 éven aluliak voltunk. Le akartak választani az öregektől. Ez olyan beszélgetés volt, amivel ti is fogtok majd találkozni, olyan „adok és mindjárt veszek is”. Tehát kecsegtettek is bennünket, ugyanakkor mindjárt azt is mondták, hogy baj is lehet. Mondanom sem kell, semmire nem ment velünk ez a miniszterelnök. De nagyon érdekes, hogy kijelentette a vitáinkkal, aktivitásunkkal kapcsolatban, hogy túlságosan sokat politizálunk, és ez nem jó. Kijelentette, hogy: a magyar írók ne higgyék azt, hogy okosabbak, mint a politika. Kijelentette, hogy túlságosan sötét képet festünk a helyzetről: egy év múlva jött 1956. októbere! Jártunk mi fűhöz-fához, és figyelmeztettünk, hogy felgyültek a bajok, nem lehet ezt tovább vinni, tessék hallgatni ránk, és tessék hitelt adni az író szavának. Arra figyelmeztetett, hogy túlságosan sötéten látunk. Végül tudtunkra adta, hogy a művelődési miniszter hasonlóan mit mondott az írók aktivitására, azt, hogy túlmegyünk a megengedett határon, lassan kell mindent csinálni.

Ez a miniszterelnök nincs már sehol, a szegény miniszter sincs már sehol. Nagyon sok minisztert, nagyon sok politikust láttunk már, ti is fogtok látni. Jönnek, mennek, jól, vagy rosszul elvégzik a dolgukat, de a dolog természete szerint ez a nemzet és az író marad.

A következőt szeretném még mondani. Első vádként szerepelt, és ezt a Révaival való beszélgetésnél is ugyanúgy hallottuk, hogy nacionalisták vagyunk. Amikor meg elmondtuk, hogy egyszerűen leseperték a parasztnak a padlását, és amikor elővette valamelyikünk az apja levelét és felolvasta Magyarország akkori egyik legnagyobb emberének, hogy azt írja az édesapja, hogy kenyeret vigyen haza innen Budapestről, akkor azt mondta, túl sötéten lát, nemcsak Ő, hanem az apja is. (Derültség) Szomorú, sírnivaló dolog. A „Tiszatáj”-jal kapcsolatban szeretnék még valamit mondani: Én egyetértek azokkal, akik úgy határozzák meg, hogy a politika gyakorlása egyet jelent a következőkkel: akkor egzisztál és akkor nevezhető valóban ható politikának, ha adott időben, adott helyen, adott dologban maximális befolyással rendelkezik. Ez a politika klasszikus megfogalmazása. Még egyszer megismétlem: adott helyen, adott időben, adott dologban maximális befolyással rendelkezik. Ez a politika hatásos gyakorlásának a feltétele. Ha a politikának megvan a befolyása és nem arról van szó, hogy erőt kell mutogatni egy valóságos, a létét valóban veszélyeztető ellenfélnek, akkor a politika adminisztratív eszközökhöz nem nyúlhat. Mert nincs szükség rá. Mert rendelkezik a befolyással. Ezért igaz az, hogyha most ez a politika adminisztratív intézkedéseket hozott, például a Tiszatáj, Csurka ügyében, akkor nehogy valaki azt gondolja, hogy ez a politika erejének a jele: ez a politika gyengeségének a jele. Nincs akkora befolyása, hogy egyszerűen, adminisztratív intézkedések nélkül a megkívánt mederben tartsa a dolgait. Ezt az erőt kívánom a politikának, őszinte szívvel, a szocializmus és a nemzet érdekében, a reform érdekében. De azokkal az emberekkel, akikkel most operál, ez nem fog menni. Új szellem, új gondolkodás kell. (Nagy taps)

Még valamit. Nehogy itt valaki újra azt próbálja mondani, amit mondtak nekünk 1956 kirobbanása előtt a magas magyar politikusok (ez mennyire nevetségesnek tűnik), hogy nacionalisták vagyunk, ne politizáljunk, elkeseredettek vagyunk stb. Mert mi segítenénk szívesen. Csak ezt a kiszorítós játékot hagyják abba. Itt senki sem csinálja szívesen azt, hogy aláírogasson, arra menjen el az ideje, hogy ki nézegeti, ki követi, milyen okból követi, mit csinál, hova telefonál. Ennek nincs értelme.

És most befejezem. Elég sokat éltünk már ahhoz és nagyon sok politikust láttunk már ahhoz, nagyon sok miniszterrel találkoztunk már és sok politikai bizottsági taggal, hogy csak az igazat mondjuk. Ne higgye senki azt, hogy olcsó taktikázás, amikor azt mondjuk, hogy a szocializmus keretei között képzeljük el a jövendőt. Ezt bizonyítja minden tevékenysége Csoórinak és Csurkának is. Tessék csak végiggondolni: nem karrieristák segítették elő a konszolidációt 1960-ban, hanem Csoóri, Csurka és Illyés Gyula segített a hatalomnak, hogy a konszolidáció bekövetkezzék. (Taps)

Mások lapultak, nem foglaltak állást. Igen, ez törvényszerű is volt. Most sem az olcsó taktika mondatja ezt velünk: kérem, ne tessék kiszorítani. Tessék ezeket a szavakat őszinte figyelmeztetésnek venni és tessék alkalmat adni arra, hogy aki képes erre és akinek ez a szándéka, az itthon kapjon fórumot arra, hogy elmondja azt, ami miatt már hányingere van, mert már a torkáig ér a gond. Amikor nem mondhatja ki itthon, ne kényszerüljön, hogy azt máshol tegye meg.

Köszönöm szépen. (Taps)

Lakiteleki találkozó

Felszólalás az Írószövetség közgyűlésén

Mélyen tisztelt Közgyűlés!

Kedves Barátaim!

 

Az előttem felszólaló Lengyel Balázs Erasmust idézte. Azt hiszem, hogy ezen a közgyűlésen a „balgasággal” már nem kell szembekerülnünk.

Kedves Barátaim! Mielőtt rátérnék mondanivalóm lényegére – gondolom teljes egyetértésetekkel –, szeretném kifejezni azt a tiszteletet, amit mindannyian táplálunk, amit mindannyian érzünk a magyar nemzet, a magyarság iránt, amiért történelmileg néhány perces idő, nevezetesen 35 év alatt kétszer is a kelet-európai változások élére állt, példát és utat mutatva, e cselekedetével megnyitva a szabadsághoz vezető utat ennek a térségnek a népei előtt. Minden tisztelet ennek a nemzetnek, minden tisztelet a magyarságnak!

Ebben a szolgálatban, amit a nemzetünk végzett, a magyar írótársadalom tehetségéhez és képességeihez, elhivatottságához hűségesen megtette a magáét. Ez az írótársadalom volt az, amelyik hangot adott az akaratnak, mely a népben élt a szabadság, a tiszta légkör, az erkölcsiség, a függetlenség, a személyi jogok, a tolerancia, a társadalmi igazságosság iránt. Élére állt mind e törekvéseknek, fórumává vált, hangadója volt valamennyinek.

Nem cselekedett új dolgot. Azt a hagyományt követte, és kötelességet teljesítette, amelyet kétszáz éve permanenciában, teljes felelősségel magára vállalt. Maga az Írószövetség küldetést teljesített be, amikor hangot adott a nemzet kívánalmainak, és ezzel alapvetően vállalt részt a mozgalomban, mely elvezet az időhöz, amikor szabadon lélegezhetünk.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy következetességünknek, kitartásunknak az eredménye volt, hogy az új pártállam és állampárt legelső és nyilvános vereségét az Írószövetség 1986-os közgyűlésén szenvedte el. Ez olyan történelmi tény, melyet örökre feljegyez a történelmünk.

Jól tettük, hogy a toleranciának – melynek egyébként hívei vagyunk hivatásunktól fogva – a ’86-os közgyűlésen nem adtunk helyt mert az akkori állapotok között, az akkori politikai, társadalmi helyzetben ezt nem tehettük meg. Pontosan felismertük és tudtuk, hogy e nemes emberi képességnek és magatartásnak határa van, melyen túl nem alkalmazható. Tudtára kellett adnunk ezt mindazok számára, akik hatalmuk birtokában nem voltak alkalmasak az erkölcs, a tisztesség, a haladás, a nemzet szolgálatára.

De ehhez kapcsolódva kell elmondanom, hogy az idő változásával, a kibontakozó szabadság légkörében, most éppen ennek az ideje érkezett el. A tolerancia most annyira nélkülözhetetlen, mint annak megtagadása volt ennekelőtte, az említett körülmények között.

Most higgadtan, nyugodtan kell viselkednünk, mérlegre tennünk azokat a történéseket, amelyek országunkban lezajlanak. Azért, hogy ezen a pallón, amelyen haladunk, vagy másképpen szólva ennek a szakadéknak a szélén, úgy haladjunk, hogy indulatainkat kordában tartva elkerüljük a bajt, ne kerülhessen sor újabb véráldozatra, hogy a legkisebb kockázattal tehessük meg lépéseinket a szabad és független Magyarország felé.

Minden jó, kinyílt lehetőség, szabadság ellenére nem hiszem azonban, hogy a magyar írótársadalomra és magára az Írószövetségre kevesebb felelősség és gond hárul majd, mint az elmúlt esztendőkben. Mert amikor különböző csoportérdekek szerveződnek majd, és amikor ezek az érdekek eltávolodnak egymástól, különböző, más és más szervezeti egységeket teremtve maguknak, semmi sem lesz szükségesebb, minthogy az Írószövetség őrizze meg a szellemi függetlenségre tisztánlátását, erkölcsi emelkedettségét, ezt alkalmazza tevékenységében is. Pontosan legyen képes felmérni a társadalmi folyamatokat, és az erkölcsi elv alapjáról tekintsen körül a világban, és ítéljen ennek a birtokában.

Elkerülhetetlen, hogy találkozzunk olyan vélekedéssel, amely az Írószövetség létét és szükségességét kérdőjelezi meg, fontosságát kétségbe vonja. Itt nincs idő arra, hogy ezeket a vélekedéseket részletesen cáfoljam meg. Ezek végig nem gondolt gondolatok, melyek nélkülözik az elemzést. Különösen a tekintetben, hogy mekkora súllyal bírhat egy erkölcsi tekintetben nagy súllyal bíró közösség egyesülete, mely éppen erkölcsisége talajáról nyilatkozhat együttesen a társadalom erkölcsi dolgairól, s nem utolsó sorban, ha a szükség úgy hozza, érdekvédelméről.

Bizonyos tekintetben ehhez kapcsolódik, amit a következőkben szeretnék mondani. Nem voltak könnyű esztendők, amiket a közelmúltban átéltünk, de azok az évek, amik most következnek ránk, legalább annyi gondot és résenlétet követelnek majd tőlünk – az egész nemzettől –, mint az elmúltak. Ha a múltban képesek voltunk együttesen tisztán látni, és együttesen tisztán ítélni – és megismétlem –, vereséget mérni a morált nélkülöző hatalomra, akkor ezt a képességünket, együttes fellépésünk lehetőségét, képességét fokozottan meg kell őriznünk.

A fórumra kell vigyáznunk tehát. Tudnunk kell: ha más öltözetben, ha más terminológiával, más érdekek képviseletében ugyanolyan erejű támadások érik majd alapvető értékeinket, a nemzetet elsősorban, mint amilyenek érték az elmúlt esztendőkben. Megmondom pontosan, miről van szó. Arra kell vigyáznunk mindenekelőtt, hogy ne következzék be az, ami háromszáz esztendővel ezelőtt, hogy megszabadulván a portától, egy császárság uralma alá kerüljünk. A veszélye reális, kísértő és résen kell lennünk ahhoz, hogy elkerülhessük.

Végre el kell jutnunk ahhoz az állapothoz, hogy ebből az országból akképpen menjen ki, távozzon valamennyi idegen erő, hogy helyébe más ne jöhessen. Végre önmagunkra kell találnunk, saját gondolkodásmódunk, észjárásunk és érdekeink szerint kell berendeznünk társadalmunk, nemzetünk, országunk életét. Erre a politikai lehetőségünk most adott. Talán soha nem volt ekkora lehetőségünk erre, vagyis hogy végre önmagunkra leljünk ebben az országban.

Amilyen mértékben a nemzetnek az erejét, identitását, öntudatát egy bűnösen értelmezett internacionalizmus nevében próbálta aláásni az elmúlt hatalom, mondván, hogy a nemzet fogalma idejétmúlt, hogy a hűség a nemzethez pejoratív és „mucsai” dolog, ugyanolyan mértékben, más előjellel támadja majd a bután értelmezett, úgynevezett „nemzetfelettiség, a kozmopolitizmus műveletlen értelmezése.” Ennek a nevében mondják majd, hogy „nemzetben gondolkodni”, vagyis hűségesnek lenni a meghatározó közösséghez, idejétmúlt dolog.

Azokkal az emberekkel, akik ekképpen beszélnek majd, vitáink lesznek. De le kell szögezni, senki nem gátolhatja és senki nem tilthatja, hogy valakik is így vélekedjenek. Ha valakinek a filozófiai gondolkodása ide vezetett, ahhoz az iskolához csatlakozott, mely a nemzetet nem tekinti oly közösségnek, melyet vállalni kell, melyben egy közösség önmaga dolgait megoldva, más bántása nélkül az egész világ rendbetételéhez járulhat hozzá, szuverén joga, lelkiismerete és értelme szabad dolga.

Itt sértésnek, bántásnak helye nincs. De annak igen, hogy érveikkel szemben felsorakoztassék a másik, a nemzet védelmében, a magyarság szolgálatában. Nehéz és hosszú küzdelem vár majd ránk mindebben. Hogy érthetővé tegyük azt, hogy az emberi fajta egy családját szolgálni, szolgálat az egészért miként az egy embert műveltté, tisztességessé, egészségessé és öntudatossá tevő szolgáló és védő nevelés az egész emberiség hasznára válik.

A szabadság felé indultunk el. Afelé, amely olyan kategória, mely fölött megannyi elme gondolkodott és gondolkodik. Mi a tartalma, hol kezdődik és hol végződik?

Mondják – és magam is úgy vélem –, ott végződik, ahol a másik emberé kezdődik, tisztességben élőre gondolván. De egy dolog felől talán nem kell meditálnunk: a szabadság olyan dolog, mely az erkölcsből állít korlátot önmaga számára.

Ha meggondoljuk, akkor azt kell mondanunk, hogy a szabad ember tulajdonképpen a legmegkötöttebb ember, mert nem tehet oly dolgot, mely áthágja az erkölcsi elv megannyi gátját. Nem tehet olyat, ami más ember méltóságát, más ember gondolkodását sérti, nem tehet más kárára s más jogos érdeke ellen. Számtalan ez a megkötöttség. Ha szabad így szólnom: olyanfajta dolog, mint a szerelem rabsága, mely boldoggá és kötötté egyformán tesz. Végső soron tehát azt jelenti, hogy a szabadság a szabad embert szolgáló emberré teszi! Egyenlő tehát a másért való szolgálattal. Ily módon kell mindannyiunknak felkészülni az időre, amely ránkköszönt. (Taps)

Befejezésül még egy gondolatot szíveskedjetek megengedni. Az Írószövetségben, az elmúlt esztendők igen kemény, nehéz vitái folytán, amit a régi hatalommal folytattunk, közöttünk, írók között is erős, olykor kíméletlenül erős viták voltak. Különböző nézeteket képviseltünk. Emberi dolog. De pontot kell tennünk a végére.

Gondoljunk arra, hogy hány nagy személyiségről mondott volna le az emberi történelem, ha nem adta volna meg a változásnak a lehetőségét és jogát. Hányan jutottak el úgy a hasznos szolgálatig, hogy belátták tévedésüket és revidiálták álláspontjukat. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy azoknak a vitáknak, melyeket egymás között folytattunk, azoknak a szembenállásoknak, melyek közöttünk feszültek, véget kell vetnünk. Azoknak az embereknek, írótársainknak, akik belső meggyőződésből újra kívánják alakítani nézeteiket, minden lehetőséget meg kell adnunk.

Elnézést kérek, amiért betegségem miatt ilyen nehezen beszéltem.

Köszönöm szépen a figyelmeteket. (Taps)

Beszélgetés Sánta Ferenccel^*

– Nem nagyon hiszem, hogy 1989 tavaszán egy magyar íróval, Sánta Ferenccel a prózaírás rejtelmeiről, különféle esztétikai kategóriákról, vagy ifjúkori emlékeiről tudnánk beszélni. Azt hiszem, hogy az idő egyáltalában nem kedvez egy ilyen beszélgetésnek. Valahol azt olvastam, hogy az író a társadalom lelkiismerete. Ha ez igaz, akkor azt javasolnám, hogy tartsunk valamiféle lelkiismereti vizsgálatot, és arra volnék kíváncsi, hogy Sánta Ferenc ezt az eltelt, valamivel több, mint negyven évet hogyan értékeli, hol látja a kritikus pontokat; hol lát valamiféle kiutat abból az egészen drámai helyzetből, amiben ma élünk, és hogy hogyan látja, mi az írónak a dolga, az értelmiségnek a dolga. Kezdjük talán rögtön 1945-nél.

– A legjobb valóban 1945-nél kezdeni, mert akkor azonnal elmondhatjuk, hogy mindazoknak igazuk van, akik a magyar nemzetről azt mondják, hogy a demokráciára alkalmas volt 1945-ben. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert ezt a nemzetet nem egyszer érte az a vád, hogy demokráciára alkalmatlan. Ez egyrészt végiggondolatlan spekuláció, másrészt pedig ostobaság. Demokráciára alkalmatlan nemzet nincs. Olyan körülmény viszont, amelyik nem engedi kibontakoztatni egy nemzetnek, a népnek a demokratikus igényét, olyasmi van. De akkor ezt a két dolgot meg kell különböztetni egymástól, és el kell választani. Azt, hogy a magyar nemzet számtalan megpróbáltatás után is megőrizte azt a képességét, ami végeredményben eredendő emberi igény, hogy demokratikus körülmények között éljen, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 1945-ben, bármilyen szerencsétlen körülmények között, de akkor, amikor alkalma nyílt arra, hogy egy új társadalmi berendezkedés felé törekedjék, akkor ezt minden zökkenő nélkül, minden különösebb útkeresés nélkül, ösztönös igényével és képességével azonnal meg tudta teremteni.

Arra szeretném felhívni a figyelmét Magának és a kedves nézőnek is, hogy gondoljanak 1945-ben azokra a községekre, településekre, városokra, ahova a központi új adminisztrációnak még semmilyen intézkedése nem jutott el azt illetően, hogy milyen társadalmi berendezkedést, illetve hogy annak milyen módszerét alkalmazza a közösség, minden információ nélkül – ha szabad így mondani a vákuumban: a németek kimentek, az oroszok még nem jöttek be – ezek a közösségek azonnal képesek voltak pl. a falvakban megteremteni a nemzeti bizottságot, amely egy széles koalíciós alapon nyugvó szervezet volt. Azonnal képes volt hozzálátni a földosztáshoz, a földigénylő bizottságok megteremtéséhez. Azonnal képes volt arra, hogy a régi adminisztrációt leváltsa, és ugyanez történt az üzemekben is.

Az üzemekben – a nemzeti bizottságokhoz hasonlóan, amelyek vidéken, falvakban jöttek létre elsősorban –, megalakultak az üzemi bizottságok, és a demokrácia minden formai kritériumával képesek voltak élni. Ezt nevezzük közvetlen demokráciának. Erről egyébként kitűnő könyvet írt Donáth Ferenc. Kitűnő tanulmányokat írt róla Németh László. Úgyhogy ez a két kitűnő ember ezt föltérképezte, és meg tudja erősíteni azt, amiről mi most beszélgettünk.

– Magyarul arról van szó, hogy itt 45-ben egy felnőtt társadalom van, hogy teljesen új alapokra helyezze az életét, és magának megszervezze.

– Pontosan erről van szó. Az értékek a helyükre kerültek. Az emberekben meglevő közösségigény és a szabadságnak az igénye azonnal formát tudott ölteni. Azonnal meg tudta teremteni az új rend eszközeit és az új rendnek a fórumait. A kereteit.

– Igen, de utána valaminek kellett történnie, hogy ezt a népet nem sokkal azután, hogy az új életét megszervezte, elkezdték gyermekként kezelni, valamiféle elgondolás alapján.

– Nevezzük nevén a gyereket, mert az őszinte szó és az őszinte beszéd használ mindenkor a legtöbbet. Az előbb arról beszéltünk, hogy 1945-ben társadalmi forradalom ment végbe, még egyszer ismétlem, bármilyen szerencsétlen körülmények között, de egy nép teljes felkészültségével, és azt végrehajtva a földreformtól kezdve egészen az üzemi bizottságoknak a megteremtéséig.

Hogyha ezt tudomásul vesszük, azt, hogy ez végeredményben egy társadalmi igénynek a realizálása volt, egy társadalmi forradalomnak a kezdete volt, és végeredményben a forradalomnak az alapvető kritériumait tartalmazta, mert a régi rendet lebontotta, és egy újnak a hozzáépítéséhez hozzálátott, akkor, hogyha itt változás következett be, erről úgy kell beszélnünk, hogy egy forradalmi folyamatot térítettek el a maga természetes irányától. Ez volt a sztálinizmus, a maga hazai kiszolgálóival. Többnyire úgy szoktuk nevezni, hogy a Rákosi-időszak.

– Ezt a fordulat évétől számítjuk.

– Ezt a fordulat évétől, 1948-49-től számítom, és ez rengeteg olyan gondolatot és olyan problémát vet fel, ami hozzátartozik ahhoz a kérdéshez, amit úgy fogalmazok meg, hogy itt alapos vizsgálatot kell végezni azt illetően, hogy egy forradalmi folyamat, amelyik teljes felkészültségében lép a színre, amelyik megteremtette, megvalósította önmagát, vagy legalábbis megvalósította a lehetőségeket ahhoz, hogy ezt teljesen kibontakoztassa, akkor melyek lehetnek azok a dolgok, amelyek egy ilyen forradalmi folyamatot meggátolhatnak, tönkretehetnek, és amelyek végeredményben egy egész nemzetnek az ellenszenvét vívják ki, végső következtetésében pedig csődbe juttat egy nemzetet is.

– Hát végül is, hogyha egy forradalmi folyamatra egy ilyen változás történik, akkor az egy ellenforradalmi folyamat, nem?

– Szokták mondani, hogy az, ami a fordulat éve óta történt 1956-ig, az tulajdonképpen ellenforradalom volt. Ez egy nagyon tetszetős dolog, ha úgy értelmezzük, hogy magát egy forradalmi eszményt járatott le, és magát egy forradalmi eszményt küszöbölt ki a társadalmi folyamatból. Ilyen értelemben ez tökéletesen igaz. Én egyetértek vele. Habár meg lehet közelíteni ezt másként is. Meg lehet közelíteni úgy, hogy nem maga az eszmény, az eszme, a szocializmus eszméje bukott meg, hanem megbukott az a módszer, az a rendszer, azok az emberek, akik olyan módon próbálták érvényesíteni, amelyik az embernek a szabadságigényét, amelyik az embernek a méltóságát nem vette figyelembe, és amelyik végső soron, mint rendszer, alkalmatlan volt arra, hogy azt a bizonyos eszmét, amelyhez oly sok remény fűződött az elmúlt száz esztendőben, ezt az eszmét diszkvalifikálja és lejárassa.

Ezen aztán valóban el lehet gondolkodni, hogy hogyan fogalmazzuk meg egy társadalmi eszmény bukásának az okait. Én a magam részéről azokkal értek egyet, akik nagyjából a következőket mondják: minden forradalomnak, tehát magának a forradalomnak is megvan az etikája. Amelyik pillanatban a forradalomnak az etikáját megsértik a társadalmi mozgásnak a vezetői, vagy maga a társadalmi folyamatot kezében tartó rendszer, abban a pillanatban a forradalom megássa önmagának a sírját.

A következőkre gondolok, amikor a forradalom etikájáról beszélek: elsősorban is ez azt követeli, mármint a forradalmi etika, hogy a forradalom szabaduljon meg a fanatikusaitól, akik a forradalom első időszakában óhatatlanul hozzászegődnek a legszebb eszmékhez is, de akik rombolni, „gyilkolni” akarnak akkor is, amikor nem szükséges. Magyarán mondva, a legszégyenteljesebb emberi bűnt, a fanatizmust, amelyik kizár minden más gondolkodásmódot, amelyik következésképpen kitermeli az öntelt embereket, az önkinevezte prófétákat, a mindentudókat, a tévedhetetleneket.

Ha ezektől nem szabadul meg, akkor a forradalom legnagyobb gátját állítja maga elé. Legnagyobb tehertételét.

Rögtön megemlíteném azt, hogy semmi sem vonzza inkább egymást, mint egy különös hármasság.

Hogyha az egyeduralom, a fanatikusok egyeduralma kiteljesedik, akkor ez azonnal közömbösséget von maga után. Helyesbítem magam, nem is azonnal, de egy idő után, amilyen mértékben a fanatikusok elnémítanak más véleményeket, akkor egy bizonyos idő után a józan ésszel gondolkodó emberek és az etikusan, az erkölcs nevében gondolkodó emberek visszahúzódnak. Márpedig az etikusan és erkölcsösen gondolkodó emberek az azt jelenti, hogy a népnek a túlnyomó többsége. Az egyszerű embereknek a túlnyomó többsége visszahúzódik.

– Itt van akkor a szakadás a vezetés és a nép között.

– Emiatt következik be a szakadás. A nép a fanatizmust, az erőszakot csak igen-igen módjával és ritkán alkalmazza. A forradalmaknak az esetében. Ha szabad így mondani, ehhez partner, ezt végrehajtja, de a fanatizmussal már nem tart együtt. Mert más dolog megfosztani a hatalmától egy birtokost, és más dolog bemenni a birtokosnak a palotájába, és összetörni a porcelánokat, és összevagdalni a festményeket, amire példa volt a történelemben a különböző égtájakon, a különböző évszázadokban is. Tehát visszatérve a gondolathoz: a közömbösséget termeli ki a fanatizmus.

De legalább ekkora veszélyt hordó jelenség az, hogy azonnal és törvényszerűen vonzza magához a karrieristákat. Tehát azokat az embereket, akik semmilyen forradalmi eszmével nem töltődtek föl. Forradalmi lelkesedésről nem is beszélek. A népnek a szolgálatáról, az erre való készségről nem is beszélve, akik egy dolgot tekintenek feladatuknak, azt, hogy érvényesüljenek. Azt, hogy adott körülmények között a legjobb életet biztosíthassák önmaguknak. Ez mindig, minden társadalomban, minden évszázadban fellelhető volt.

A kérdés az, hogy egy új minőséget produkáló, vagy legalábbis azzal a szándékkal elinduló forradalmi mozgalom, amelyik új minőséget akar létrehozni, az felismeri-e azt, levonja-e azt a tanulságot, hogy az eddigi forradalmaknak mindig a legnagyobb tehertétele pontosan a fanatizmus és a karrieristáknak a szövetsége volt. Mert ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a fanatikus csak egy dolgot akar hallani: önmaga igazolását.

A karrierista számára semmi sem egyszerűbb és kézenfekvőbb, mint a fanatikust, az önkinevező prófétát biztosítani arról, hogy valóban minden a legjobban történik. Következésképpen a társadalom irányítói – most értve egy eltorzult társadalomnak az irányítóit, egy eltorzult társadalmi folyamat irányítóit – bezárják magukat az önteltségnek és a kritikátlanságnak a ketrecébe. Ez törvényszerűen vonja maga után a bukást. Csak idő kérdése, hogy ez a bukás mikor következik be.

– Ez a fanatizmus, ez engem nagyon érdekel. És úgy gondolom, hogy kiiktatni egy forradalmi folyamatból, ha az már lezajlott, a fanatikusokat nagyon nehéz dolog, hiszen azt mondhatják, hogy kérem szépen, mellettem voltak, amíg a forradalom folyt, amíg végrehajtottuk. Most, amikor győztünk, akkor tegyük őket félre? Hát erre a magyar történelemben rengeteg példa van, hogy milyen meggondolásokból nem tették őket félre.

– Ha a magyar történelemre és a magyarországi eseményekre, tehát a Rákosi rendszerre gondolunk, akkor arra, hogy miért nem tették félre őket, a magyarázat, a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb magyarázat maga a sztálinizmus. Tehát a sztálinista Moszkvának és a Szovjetuniónak az uralkodása a magyarországi folyamatok fölött. Ugyanaz történt a Szovjetunióban, tehát nyilván itt ugyanazoknak a folyamatoknak kellett lezajlaniok. De a fanatizmusnak és a fanatikusoknak gátat lehetne vetni, útját lehetne állni, ki lehetne szűrni őket abban az esetben, hogyha – és itt engedje meg, hogy visszatérjek a kiindulóponthoz –, ha a forradalomnak az etikusságát, a forradalomnak az etikáját következetesen alkalmazzák. Mert a forradalomnak az etikája törvényszerűen írja elő azt a penzumot, hogy mihelyt egy forradalom a régi adminisztrációval leszámolt, mihelyt birtokon belül került, akkor a forradalomnak az első kötelessége a szabadságjogok teljességét megadni annak a népnek, amelyik végrehajtotta tulajdonképpen, vagy amelyikkel végrehajtatott maga a forradalom. Tehát akkor, amikor birtokon belül van már, a régi adminisztrációval leszámolt, akkor a legelső dolga az, hogy annak a népnek, amelyik ezt a forradalmat végrehajtotta, ezt a társadalmi változást végrehajtotta, és épp azért hajtotta végre, mert új minőséget akar, ennek minden szabadságjogot azonnal meg kell adni. Magyarán mondva, hogy érezze azt, hogy a forradalom gyümölcse megtermett. Hogy ne lássa hiábavalónak azt a küzdelmet, amiért harcba indult. Ez a forradalom etikája. Ha én Önt rábeszélem arra, hogy valamit cselekedjék valamilyen cél érdekében, és azt mondom Önnek, hogy ebből haszna lesz, tisztességes haszna, hogyha Ön ezért minden energiáját megmozgatja és még azt is vállalja, hogy a legnehezebb küzdelmekbe menjen bele, a legnehezebb ütközésekbe is, hogyha utána megfosztom attól, hogy élvezhesse a küzdelmének a gyümölcsét, ha elveszem a célnak a tartalmát, amire vállalkozott, akkor ki fog ábrándulni belőlem, ki fog ábrándulni még talán önmagából is, mert keresi, hogy ki a hibás, és hol tévedtünk. Egyértelműen és kategorikusan kijelenthetjük – és azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól –, nem a nép tévedett, az a nép, amelyik a demokráciára alkalmas volt, az, amelyik 1945-től ’48-ig csodát művelt, ami – és ez nem szólam, ami valóban egész Európának az elismerését vívta ki – ez a nép félrevezettetett, és mondjuk ki a szót: kilopták a kezéből a forradalmat. Magyarán mondva, a forradalom etikája nem érvényesült.

De van még itt egy dolog, hogyha az okokat kutatjuk, amiért ez a társadalmi mozgás nem teljesedhetett be úgy, ahogy az törvényszerű lett volna a maga etikus, hasznos módján. Van egy dolog, amelyik az ostobaságnak és a bűnösségnek a legmélyebb bugyraiba vezet. Nevezetesen az, hogy a Rákosi időben ezt a nemzetet bűnös nemzetnek tartották, bűnös népnek.

– Mint utolsó csatlóst emlegették.

– Igen. Amiről egyébként Illyés Gyula nem ok nélkül mondta mindig azt, hogy a világtörténelem egyik legaljasabb hazugsága. Nem volt utolsó csatlós. Erre még visszatérek, hogyha megengedi. A bűnös nép és a bűnös nemzet, ilyesmit mondani ez kimeríti a butaságnak, a rosszindulatnak, az ostobaságnak a teljes kritériumát. Tudniillik hogyha kimondjuk azt, hogy van egy bűnös nép, akkor kimondhatjuk kettőről is, kimondhatjuk háromról is. Akkor végeredményben az egész emberiséget bűnösnek nevezhetjük és tarthatjuk, de ilyet az erkölcsiség, az erkölcsi elv nem fogad el és nem ismer el.

Nagyon érdekes, hogy pontosan ezek az emberek, akik marxistának vallották magukat – magam, mint köztudott, nem vagyok az – pontosan még a saját iskolájukkal, a saját filozófiájukkal, vagy a társadalomfilozófiájukkal is ellentmondásba kerültek abban a pillanatban, amint nem egy uralkodó osztályt ítéltek el, hanem egy egész nemzetet. Bűnös nép, bűnös nemzet nincs. Ott, ahol hárommillió koldus országáról beszéltünk, ott, ahol gyári munkások, parasztok, tisztviselők nyomorogtak, ahol egy betegségbe, megalázottságba, kiszolgáltatottságba taszított nép nyomorgott, ott vádolni lehet a történelemben elkövetett bűnökért, vagy hibákért az uralkodó osztályt – úgy, ahogy azt egyébként, ahogy említettem, a marxista terminológia is mondani szokta – az uralkodó osztály, az bőven bűnös volt. Tisztelet a kivételnek, amikor és akik a nemzet érdekeit nagyon pontosan képviselték.

– Ez a XIX. század.

– Ez a XIX. század. Gondolok a reform időre, gondolok a 48-as forradalomra, szabadságharcra, még az utána következő időkre is. Summa summarum, bűnösnek mondani egy nemzetet, bűnösnek mondani egy népet, ez végereményben, hogyha végiggondolja, ez kollektív bűnösséget jelent. A kollektív bűnösség pedig – mint tudjuk – hitleri és fasiszta találmány, amelyet oly készséggel vett át Sztálin. Tehát aki egyáltalán hajlandó gondolkodásának a logikájában, egy fals gondolkodás, egy megbicsaklott gondolkodás logikájában eljutni odáig, hogy egy egész nemzetet, egész népet tartson bűnösnek bármely dologban, az akarva-akaratlanul a fasiszta és a sztálini logikának az útján jut erre a következtetésre.

– Na most, azért tartották bűnösnek az egész nemzetet, hogy a fanatikusoknak és a karrieristáknak a hatalmát megőrizzék, és a szabadságjogokat ne kelljen visszaadni? Vagy mi volt a cél ezzel? Tudjuk azt, hogy erőszakosan termelőszövetkezetesítettek, a koncepciós pereket, a táborokat, tehát egy csomó mindent most már tudunk. De mi lehetett a cél, hogy egy egész népet egy ilyen kollektív bűntudatba sodorjanak bele?

– Ennek több összetevője van. Elsőnek említsük azt, ami a történelmi tévedése volt a szövetséges, győztes szövetséges hatalmaknak. Amely hatalmak Magyarországot illetően Sztálinnak a makacs és kitartó követelésére úgy döntöttek, hogy nem a magyar kormányzat bűnös csak, hanem bűnös a magyar nemzet is, a magyar nép is. Ezt egyébként két népre, két nemzetre alkalmazták, a németre és a magyarra. Dokumentumokban fellelhető, kinyilvánított, deklarált dolog, ez a mi esetünkben Sztálinnak a követelése, makacssága miatt jött létre. Ez – nem akarom megismételni ostobaság, butaság, valóban Sztálinhoz méltó dolog: munkásokat, parasztokat, egyszerű embereket bűnössé nyilvánítani. A másik dolog: közrejátszottak olyan szubjektív momentumok, mint pl. az, hogy Rákosi Mátyás és néhány kollégája nagyon hosszú időt töltött börtönben.

– A Horthy-rendszerben itt, Magyarországon.

– A Horthy-rendszerben Magyarországon, amihez – nem vonom kétségbe – emelkedettség kell, hogy az ember ezt elfelejtse. Na de egy ország vezetésére vállalkozó embertől ennyi okosságot elvárhatunk. Hogy a szubjektív sérelmeit kiküszöböli, és a sérelmet pontosan a maga helyére teszi. Még egyszer megismétlem: az uralkodó osztály nyakába varrja, hogy ezzel a kifejezéssel éljek, és nem máshova. Elmondok egy érdekes dolgot. Rákosinak szokása volt, hogy maga kísérte le a megyei első titkárokat, amikor beiktatta őket. A következő esetet – amikor arról van szó, hogy a Zala megyei első titkárt iktatta be a funkciójába: Darabos Ivánt – és ezt maga Darabos Iván mesélte el később –, amikor lekísérte és átlépték Zala megyének a határát, akkor Rákosi megállíttatta az autót és azt mondta, hogy most egy olyan megyének a határát léptük át, ahol a lakosságnak nem 90%-a fasiszta, hanem 100%-a. Maga egy ilyen megyében fog dolgozni.

Tudni kell azt, hogy több ízben és több alkalommal kijelentette, hogy a magyar nép az egy fasiszta nép.

Még a leváltásának az idején is, amikor a Szovjetunió már leváltotta, még akkor is azzal fenyegette meg a szovjet pártvezetést, hogy ha ő innen elmegy, akkor itt ellenforradalom fog kitörni, mert ez a nép fasiszta. Ha eddig azt említettem, hogy szövetséges hatalmak elkövették ezt a hibát, hogy bűnös népekre osztották fel a háborúban résztvett nációkat, és nem a kormányokat, a hatalmon lévőket marasztalták el, és ha megemlítettem Rákosinak ezt a monomániáját, ezt a rögeszméjét, akkor tulajdonképpen a két legszélsőbb esetet, tehát a politikumnak a gyakorlatát és a szubjektumnak az eltorzulását próbáltam összekötni, ami végeredményben ehhez az ostobasághoz vezetett, amelyik mélyen megalázta ezt a nemzetet.

Valamit, ha megengedi, ehhez azonban hozzátennék. Hogyha azt mondjuk egy nemzetnek, hogy bűnös, azt mondjuk egy csoportnak, legyen az akár egy iskolai osztály, sőt legyen az egyetlen egy személy, egyetlen egy gyerek, hogyha valakit abban a lelkiállapotban tartunk, hogy állandó lelkiismeret-furdalás közepette éljen, bűntudattal éljen, ettől az embertől produktumot, igazán produktumot nem várhatunk. Ilyen pszichózisban nem jöhet létre partneri kapcsolat, még akkor sem, hogyha nem ilyen végzetesen ostoba és despotikus hatalomról van szó, mint amilyen a sztálinista és a Rákosi-rendszer.

Nagyon sokszor idézik József Attilát: „a múltat be kell vallani”, Én a magam részéről ezzel teljesen egyetértek. A múltat be kell vallani. De ehhez két megjegyzést fűznék. A múltat be kell vallani úgy, hogy a bűnökért vigye el a felelősséget az, aki elkövette, megint megismétlem, és ötször-hatszor is megismétlem, az uralkodó osztály vigye el a felelősséget, másodszor pedig emlékezni azért kell, tehát a múltat bevallani, hogy folytathassuk ezt a József Attila-i sort azzal, hogy „békévé oldja az emlékezés”.

Mert azzal, hogy egy nemzetre még most is – ha nem is ilyen direkte, de azért még mindig a nemzetre – a bűntudat penzumát róják, ezzel nem járunk jó úton. Akkor járunk jó úton, hogyha az emlékezést, a tanulságlevonást annak az érdekében tesszük, hogy az egészet valóban békévé oldja az emlékezés.

– Tehát akkor óhatatlanul meg kell állapítani, hogy Rákosinak meg kellett buknia.

– Törvényszerűen meg kellett buknia, és szeretnék elmondani egy – gondolkodom rajta, hogy ide illőt-e, vagy sem. De azt hiszem, hogy igen. Arról, hogy a Rákosi rendszer és a fanatikusok, a nemzettől idegenek hogyan gondolkodtak. Valamikor 1955-ben az akkori miniszterelnök felhívatott magához néhány huszonéves írót, egy évvel a forradalom előtt, és megkérdezte, hogy miért ez a sok panasz, amit kipakolunk az asztalra. Azt mondta, hogy túlságosan sötéten látjuk a világot, satöbbi. Mi ott négyen-öten együttesen vitában voltunk a miniszterelnökkel. Nekem kialakult egy külön vitám vele. Azt kérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen mit akarok, mit akarok személy szerint. Azt mondtam, hogy szeretnék tisztességes magyar ember lenni, a kettőt egyformán fontosnak tekintve. Erre az én országomnak a miniszterelnöke eltolta az asztaltól a székét, jelentőségteljesen letette a két kezét az asztalra, nagyon komolyan és ünnepélyesen körülnézett rajtunk, és azt mondta: „én kijelentem Önöknek, hogy én nem vagyok és nem is kívánok tisztességes magyar ember lenni, én pártfunkcionárius vagyok, és az akarok lenni”.

– Hegedűs András volt.

– Hegedűs András volt, aki azóta megjárta a maga útját, a damaszkuszi utat, megváltozott. Minden embernek meg kell adni a változásnak a lehetőségét, ha ez őszinte. Képzelje el azt, hogy ott ül egy ember a saját országában, a saját országának a miniszterelnökénél, aki azt mondja, hogy nem kíván tisztességes magyar ember lenni. El tudja ezt képzelni Franciaországban, vagy Angliában, vagy a világ bármely országában, hogy következmények nélkül marad hogy kijelenti a francia miniszterelnök, kijelenti Mitterand, hogy…

– Azt hiszem, a kormány belebukna egy ilyen megjegyzésbe.

– Az ország is, ahol ilyesmi megtörténhet. A gondolkodás az elkorcsultságban olyan mértékű volt, olyan mélységbe jutott el az erkölcsi elvtől, amelyik már mindennek árt, amit a tisztességes ember tisztel. Nevezetesen a legfontosabbakat, tehát a közösségnek a vállalását, ami adott esetben azt jelenti, hogy annak a nemzetnek a tiszteletét, amelyikben születtem, amelyik táplál engem, amelyikben élek, amelyiknek a nyelvére az anyám megtanított és amelyiknek a szolgálata nélkül nem lehetek tisztességes ember, mert az egész világot, az emberiséget szolgálni képtelenség, nem lehet csak azon a közegen belül, amelyikben éppen élek. Ha én itt a nemzetemet szolgálom, és mindent megteszek azért, hogy ez a nemzet erkölcsi állapotában, tisztességében, becsületében, egészségében és mindenben, ami elvárható, ezt segítek javítani, akkor a legtöbbet tettem azért, amit az emberiségért tenni lehet. Mert ezen a kis részén a földgolyónak én megpróbáltam mindent. Nem mehetek el máshova.

 

* * *

 

– Parancsoljon.

– Fejezze be nyugodtan.

– Csak eszembe jutott az, hogy… hogy mit szólna, mit szólnának azok, akik egy nemzetet képesek bűnösnek tartani, tehát kollektív bűnösséget emlegettek, vagy emlegetnek, hogyha megkérdezném tőlük, hogy vajon a chilei nép, az bűnös-e azért, mert Pinochet uralkodik.

Nonszensz, nonszensz, olyan egyszerű dolog, mint a kétszer kettő négy, de veszedelmes, nem szabad megengednünk. Ha bárhol, bármilyen formában felüti a fejét, akkor emberi kötelességünk visszautasítani.

Én gondolom, hogy mindezek a dolgok, tehát nevezetesen a fanatizmus, a szolgai alázat és a Moszkvától való bérencség a nemzetnek a megvetését is jelentette. Emlékezzen vissza arra, amit mondtam, hogy Rákosi fasiszta népnek nevezett minket. Ennek a nemzetnek a gyűlölete, és természetesen mindezt összefoglaló néven az emberi butaság volt az, amelyik Rákosiék bukását előidézte.

– Igen, de itt az ’56-ot megelőző néhány évben volt egy olyan csoportosulás, vagy szervezet, nem is tudom egészen pontosan, minek nevezzem, ahol azért épelméjű emberek jöttek össze, és valamiféle kiutat kerestek, ez volt a Petőfi-kör, amiről én még azt tanultam, hogy ő készítette elő a fegyveres felkelést, az országot szét akarta verni, és egyáltalában ’56-nak a rákfenéje volt a Petőfi-kör.

– Volt egy ilyen csoportosulás, de nem haragszik meg, hogyha korrigálok valamit.

– Nem.

– Igen, volt ilyen csoport. De ez a csoport mindenekelőtt tízmillió ember volt, ez a nemzet volt. Ez a nemzet utasította el magát a Rákosi rendszert. A teljesítményét visszatartotta a munkás éppen úgy, mint ahogyan a paraszt. Az értelmiség hasonlóképpen cselekedett. Illetve, mert nem nyílt tér számára, nem volt képes minden ambícióját és minden tudását felszínre hozni, vagy pedig egy részében nem is akarta.

Magyarán mondva itt egy nagyon erős és minden szervezkedés nélkül, de összehangoltan passzív ellenállás volt a Rákosi-rendszer, a sztálinizmus, a szocializmus effajta rendszere, végeredményben a despotizmus ellen.

Ami aztán a Petőfi körhöz, illetve az 1956-os esztendőhöz elvezetett, az megint egy olyan folyamat volt, amelyikre a történelem számtalan példát mutatott, ám amit néven kell neveznünk. Nevezetesen azt, hogy minden forradalom, minden társadalmi megmozdulás egy fennálló hatalom ellen mindig két irányból indul el.

Először van a kiszolgáltatott, az egyszerű, elnyomott népnek a csöndes, de permanens háborgása. Passzív ellenállása és permanens háborgása, lázadozása csendben, elpalástoltan, szemmel nem követhetően, de lemérhetően a produktumokban. Legyen szó mezőgazdaságról, legyen szó gyáriparról, legyen szó társadalmi részvételről, legyen szó bármiről. Ez mindig a legjobb partner, azonnali, egyidőben keletkező partner az értelmiségnek a legjobbjához. És mindig a drága fiatalság, és a munkásság. Most azért spekuláltam, azért tétováztam egy pillanatra a munkásságnál, mert azóta változott bizonyos értelemben a helyzet. A jövőben már másképp kell számolnunk, de mindenesetre 1956-ban még – és a megelőző XX. századnak az első felében – erről volt szó, hogy a… ezek a kitűnő emberek, tehát az értelmiség és a csodálatos ifjúság mellett mindig a munkás vitte a vásárra a bőrét. Mindig a munkás. Az én szívemhez a paraszt áll a legközelebb, de akiket a legjobban becsülök, azok a klasszikus értelemben vett munkásosztályhoz tartozó emberek voltak, a gyáraknak az emberei. Itt egyszerűen arról van szó, hogy ezeknek az embereknek valóban nem volt veszteni valójuk soha. Semmijük nem volt. A parasztnak még volt valami, a legszegényebb parasztnak is, és rákényszerült arra, hogy dugdossa, féltse, mert nem tudta, hogy mikor, melyik oldalról ki jön és viszi el. A munkásnál erről nem volt szó. Kitűnő, bátor és olyan tiszta társadalmi érzékenységgel élő embereket csak a legmagasabb értelmiségben láttam, mint amilyet a munkások között. Jól ismerem őket.

Visszatérve tehát, valóban volt egy csoport, ez az egész nép volt. Ezen belül aztán, illetve ennek a nevében szólalt meg aztán a fiatal értelmiség, vagy az értelmiség és a munkásság. Én tudom, hogy a Petőfi-körről kérdezett, és ehhez akarok eljutni. De mielőtt oda kilyukadnánk, még meg kell említenem egy olyan dolgot, amiről az előbb azt mondtam, hogy törvényszerű. Akkor, amikor a népben ez a permanens háborgás folyik, ugyanabban az időben csatlakozik az uralkodó osztálynak, az elnyomó uralkodó osztálynak is – hát arról beszélünk – a felvilágosult rétege. Kiábrándult, önmagát felülvizsgáló, korrigálni akaró, megundorodott, erkölcsi elveihez visszatért emberek ezek.

Itt is megtörtént az, ami megtörtént Cromwell-ék forradalmában Angliában, ami megtörtént a nagy francia forradalomban, ami megtörtént az 1917-es oroszországi, még polgári forradalomban, és végeredményben minden forradalomban, hogy a hatalom birtokában levő társadalmi rétegnek, vagy éppen az adminisztrációnak a felvilágosultjai kezdenek lázongani. Ez itt, úgy, ahogy a történelem tanítja nekünk, pontosan így megtörtént. Még azt is hozzátenném, hogy az elsők, akik – hogy mondjam – közszereplésben lázadozni kezdtek, azok megint törvényszerűen a hatalom birtokosai között lévő emberek voltak, és hadd tegyem hozzá, hogy itt írókról is volt szó.

Ők voltak azok, akik megírták a vidéki tapasztalataikat, ők voltak azok, akik megírták versekben a közérzetüket. Ekkor vizsgálta felül az eddigi állapotát Csoóri Sándortól kezdve Kuczka Péteren keresztül Nagy László, Juhász Ferenc, Déry Tibor és a többi, és a többi. Mind párttag és kommunista író. Mindig így szokott lenni. Minden forradalomnak megvannak a Robespierre-jei és a Dantonjai, kérdés, hogy meddig mennek el. Kiábrándulnak-e vagy nem? Megundorodnak-e az erőszaktól, vagy sem?

Ugyanez történt a cári udvarban is. Ezek voltak az első hangok ’56-ban, és ez a környezet, ez a közeg, tehát az alsó-lázongás, az értelmiségnek a megszólalása, a párton belüli, a kommunista, felvilágosuló, vagy erkölcseihez visszataláló embereknek a mozgása tette lehetővé azt, hogy Nagy Imre – ez a rendkívüli tisztán látó ember – bizonyos mértékű hatalomra tegyen szert, és ez hozta mozgásba az országot.

Ebben a közegben jött létre a Petőfi-kör. Hegedűs B. András a Petőfi-körnek a volt titkára egy tanulmányában leírja, hogy a Petőfi-kör vezetésében kialakult egy ún. kemény mag. Ez valóban így volt.

Én a Petőfi-kör vezetőségének tagja voltam, és ehhez a vezetésen belül is zárt, ún. kemény maghoz tartoztam.

Tehát pontosan ismerem a Petőfi-kör történetét belülről. Itt azt hiszem akkor fogalmazok pontosan, hogyha azt mondom, hogy a Petőfi-kör legnagyobb érdeme az volt, hogy megszervezte és fórumot teremtett az értelem és az erkölcs nevében tiltakozó, felháborodott embereknek, elsősorban értelmiségieknek, hogy megszólalhassanak a nyilvánosság előtt, a különböző gyűléseken.

Történészek vitája, sajtó-vita, közgazdasági vita, végigsorolhatnám az egészet…

A legradikálisabb viszont nem a Petőfi-kör volt, bár egészen 1956. október 23-ig minden nap tett és cselekedett. A legaktívabb az – megint az istenáldotta fiatalság, mindig a fiatalság –, az istenáldotta fiatalság és a munkásság volt. És erről érdemes beszélni, mert kevesen tudnak róla. A Budapesti Műszaki Egyetemnek a fiataljai voltak azok, akik először megfogalmazták azokat a pontokat, 14 pontban, illetve később 15 pontban, amelyek tartalmazták mindazt, ami végül is 1956-nak a programjává vált. Alig tudják viszont, hogy ezzel egyidőben a DIMÁVAG-ban létrejött egy munkás intézőbizottság, amelyik anélkül, hogy konzultált volna a műszaki egyetemistákkal, szinte betűről betűre azonos tartalommal fogalmazta meg a maga pontjait. Semmi sem törvényszerűbb, mint hogy ezek azután később találkoztak, mármint a fiatal értelmiség és a munkások, a munkásosztály. A Petőfi-körről szeretnék még annyit elmondani – rendkívül fontos dolog –, hogy a Petőfi-kör vezetésének tagjai javarészt párttagok voltak, tudomásom szerint én voltam egyedül, aki nem volt párttag.

Ezen a vezetőségen belül volt az a bizonyos kemény mag, amiről az előbb szóltam. Vezetője a Petőfi-kör vezetőségének a vezetője volt: Tánczos Gábor. Kitűnő ember, sajnos öngyilkos lett.

De nem maradhat közlés nélkül, hogy az egész Petőfi-körnek a valóságos irányítója az a Kardos László volt, aki a Petőfi-kör vezetőségi ülésein nem vett részt, de aki az egésznek az eszmei, szellemi irányítója volt; de a szellemi-eszmei irányításon túlmenően, hogy milyen vita legyen, azt, hogy mikor legyen a vita, azt, hogy ebbe a vitába kiket hívjunk meg, sőt egészen odáig, hogy milyen sorrendben, ki kezdje a felszólalást, tehát ki adja meg az alaphangot, ami ilyen mozgalmak idején, ilyen szerveződések, ilyen viták idején egyáltalán nem közömbös, ezt is Kardos László döntötte el érdemben.

Ez egy rendkívül fontos dolog. Arról a Kardos Lászlóról beszélek, aki a Győrffy-kollégium igazgatója, a NÉKOSZ, a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének az atyja volt, és akit ’56 után, a forradalom után halálra ítéltek, de végül aztán mégis megmenekülhetett. Nem tudom, hogy eleget mondtam-e a Petőfi-körről.

– Hát igen, mert rögtön itt vagyunk már ’56-nál végül is.

– Igen. Legokosabb úgy kezdeni, hogy ’56-ról, az 1956-os forradalomról van szó, hogy ha megint egy alaptételt, alapigazságot szögezünk le. A forradalmak leverhetők, de nem győzhetők le. Minden forradalom abban a pillanatban, amihelyt képes volt egzisztálni, bármilyen rövid időre, ha képes volt egzisztálni, létrejönni, akkor az azt jelenti, hogy történelmi szükségszerűség volt. Amikor megfogalmazza programját és megfogalmazza az eszményt, akkor ez az idő követelménye. Elkerülhetetlen, és akkor már közömbös, bármennyire fájdalmas – akkor már közömbös az, hogy kivégzik a vezetőit és börtönbe csukják a résztvevőit; az eszméi, azok érvényesülni fognak. Ha ’56-ról beszélünk, akkor ez a legfontosabb, amit alá kell húznunk. Ami után felkiáltójelet kell tennünk. Magyarán mondva erről van szó, mégpedig azért, mert nemcsak ’56, hanem minden forradalom elsősorban is erkölcsi kategória. Mindig az elnyomottak összességének a sérelméről van szó. És az embernek a természetes sajátja az, hogy képes megkülönböztetni a jót a rossztól, az igazat az igaztalantól, az igazságost az igazságtalantól. Magyarán mondva önmagában hordozza annak a törvényét, hogy melyek azok a körülmények, amelyek között emberhez méltóan lehet élni. Pontosan ezért a forradalom, mint végső eszköz, az egész emberiségnek, az elnyomott emberiségnek kollektív lázadása, egy adott helyen és időben. Ez a lényeg.

– 1956 vége. Vége az egész forradalomnak, a vezetők elbuknak, jön a Kádár-rendszer. Hol tévesztett utat ez a rendszer?

– Mármint Kádár.

– Igen.

– Amiről úgy beszélünk, mint Kádár-rendszer. 1956. november 4-én. Amikor a forradalom ellen lépett fel. Ez meghatározta későbbi állapotát, a későbbi minősítését is. A későbbi helyzetét, lehetőségét is. De ezzel, ennél talán részletesebben is meg lehetne magyarázni azt, hogy mi okozta a természetes és törvényszerű kudarcát. Ugyanolyan természetesen és ugyanolyan törvényszerűen, mint amilyen a Rákosi-rendszernek a bukása volt. Még akkor is, hogyha nagyon sok vonásban különbözött a sztálinista módszerektől, a berendezkedés maradt, de ez finomabb, burkoltabb, lágyabb, kesztyűs kezű diktatúra volt, legalábbis a megtorlások és a bosszúállás, a teljesen fölösleges, ostoba és megalázó, soha nem felejthető bosszúállás után.

Nem tudom, hogy gondolkodott-e a monopóliumnak a tartalmáról, a lényegéről. Kinek ne jutott volna eszébe a XX. században? Engedje meg, hogy azt mondjam, hogy ha a fanatizmusról azt mondtam, hogy a legveszélyesebb emberi butaság, akkor a monopóliumról azt mondjam, hogy a butaság szervezeti formája. Legyen az gazdasági monopólium, vagy legyen az politikai monopólium. A monopóliumban nincs élet. A monopóliumban az értékek nem kerülhetnek a helyükre. A monopólium az, különösen akkor, hogyha még a fanatizmusnak, tehát az önfelkentségnek a szereplői is – és ez leginkább így van –, ezek az alkalmazói, ezek a birtokosai. A monopólium megszünteti a versengést. Megszünteti a szellemnek a jó értelemben vett csapongását, kalandozását. Talán úgy tudnám mondani, hogy ha az emberiség kitűzte maga elé ezt a célt, mondjuk egy nagyon veszélyes betegség leküzdésének a megtalálását, egy szérumnak a felfedezését, és erre nem indulhatna el százféle irányban, akkor lemond a lehetőségről, hogy hamarabb megtalálja. Hogyha egy laboratóriumban egy ember, két ember, öt ember keresheti, akkor végtelenségig, vagy legalábbis nem mérhető időig kitolódik annak a lehetősége, hogy a megoldást megtaláljuk. A monopólium ilyen módon a szellemet öli, gyilkolja, megfosztja a társadalmat és az embereket az önálló gondolkodástól.

A Kádár-rendszer monopólium volt. A pártnak a monopóliuma, amelyik törvényszerűen – meg kell ismételjem – vezetett el a bukáshoz. Mert, ha a monopólium a szervezett butaság, az egyenruhába öltözött butaság, és hogyha egy párt monopóliumáról, politikai monopóliumról van szó, akkor, mint ahogyan a zegzugok vonzzák az egereket, hogy finoman fejezzem ki magam, a monopóliumok pontosan ugyanúgy vonzzák a karrieristákat ismételten, tehát kontraszelekciót csinál.

A kontraszelekció gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem a minőségre építek, és nem azokat az embereket vonom magam köré, és nem azokkal igazgatok, dolgozok – akár egy tudományos intézetben nem azzal dolgoztatok, akár egy helyi tanácsnál – tisztelet a mindenkor levő kivételnek – akik a legalkalmasabbak, hanem akik biztosították a monopóliumot arról, hogy tökéletes, tévedhetetlen, mindent jól csinál.

Tehát a kontraszelekciót a monopólium vonzza magához. A tömegvonzásnak az erejével.

– Vagyis a nehéz embereket iktatja ki, és a simulékony, nem vitatkozó embereket pedig lehetőségekhez juttatja.

– Igen, pontosan erről van szó, és akkor különösen, hogyha egyetlen pártról van szó, akkor a silányabb, könnyebb, elvtelen emberek, azok egy pártra játszhatnak. Ha több párt van, akkor még a karrierista is meggondolja azt, hogy melyikhez csatlakozzon, mert nem biztos a befutó. Hát végeredményben ez volt a bukásnak a lényege. Tehát a monopólium az egyeduralom, és ez szörnyű dolog, a kontraszelekció.

Ennek volt a következménye az, hogy ilyen gazdasági helyzetbe kerültünk, politikai csődbe kerültünk, és ami a legfontosabb, az, hogy a nemzet ilyen állapotba került, amilyenben van. Röviden szólnék erről néhány szót, hogy mit értek az alatt, hogy ilyen állapotba került. Azt mindenki tudja, hogy gazdaságilag hol állunk. Azt, hogy megközelíti az adósságunk a 20 milliárd dollárt, amit nekünk, állampolgároknak kell kifizetni. Nekem, a fiaimnak, a menyeimnek…

– Az unokáinak…

– Még talán az unokáimnak is. Tehát azoknak az embereknek, akik nem felelősek azért, hogy ilyen állapotba kerültünk. Erről mindenki tud. De arról már kevesebben tudnak, hogy ebben az országban hal meg a legtöbb aktív életkorban lévő férfi az egész világon. Arról már kevesen tudnak, hogy a felnőtt lakosságnak majdnem 40%-a már megfordult ideggyógyászati kezelésen. A gimnáziumokba és a szakközépiskolákba járó gyerekeknek 24%-a neurotikus tünetekkel szintén megfordult már ideggyógyászati kezelésen. 2020-ra ennek az országnak a népessége bőven tízmillió alá süllyed, 9 millió körül lesz, mert nem születtek már meg azok a nemzedékek, amelyek tovább nemződjenek és szüljenek gyerekeket, azért, mert olyan volt az etikai, erkölcsi légkör, hogy ezeket az erkölcsi normákat nem tisztelték, és nem kaptak lakást és anyagi lehetőséget ahhoz, hogy egy családot fölneveljenek. Öngyilkosságban, alkoholizmusban elsők között vagyunk a világon. Az első három, négy, öt között. Magyarán mondva egy meglehetősen súlyos betegség állapotában lévő nemzet került ki ebből a 40 esztendőből.

– Én még hozzátennék azért néhány ilyen jelzést, hogy az iskolázottság arányaiban is kimutatható egy igen erős visszafejlődés. Tehát a nyolc osztályt sem végzik el a lakosságnak a nagy tömegei, szemmel látható most már az az erkölcsi széthullás, ami az emberekben van, nem találják a helyüket… Nagyon szépen úgy szokták mondani, hogy beilleszkedési zavarokkal küszködnek a fiatalok tömegei, és hát végül is az, hogy egyfajta nagy tömegű közömbösség van, főleg a fiatalabb korosztályokban.

– Emlékszik, amikor a közömbösségről beszéltünk, hogy a fanatizmus, aminek az öltözete ugyebár a monopólium is lehet, sőt az, az a közömbösséget szüli. De látom azokat a jeleket, amelyekben megint a fiatalság, megint az istenáldotta fiatalság, és megint az értelmiségi fiatalok, és megint a munkásfiatalok, hogy az erkölcsi normáikat nem veszítették el, ha meg is sérült, de tisztánlátásukat, a politikai tisztánlátásukat sem vesztették el. Főleg azt nem.

– Azt hiszem, hogy ezt a fiatal generációt elég nehéz most már „megetetni” valami…

– „Megetetni”, maradjunk ennél, maradjunk ennél a szónál, nem lehet. Nem lehet.

– Eljutottunk odáig, hogy jelenleg egyfajta csődhelyzet van. Ugyanakkor –miközben az országban ilyen állapotok vannak – nap mint nap halljuk azt, hogy különböző alternatív és nem alternatív szervezetek alakulnak, hogy egyre inkább a többpártrendszer felé megy az ország, ennek a mozgolódásnak – nem tudok jobb szót rá – milyen mozgató rugói lehetnek? Tehát mik azok az eszmék, amik errefelé viszik a társadalmat?

– Értem a kérdését. Mielőtt arról próbálnék beszélni, ami ma Magyarországon van, erről a mozgásról, és mielőtt elmondanám a véleményemet ezekről a jelenségekről, előtte szeretnék valamit mondani, ami a legfontosabb. Nevezetesen azt, hogy nem biztos, hogy jól tettük eddigi évszázadainkban azt, hogy a forradalmat és a reformot szembeállítottuk egymással. Vagy forradalom, vagy pedig reform. Itt azt hiszem, hogy ezt módosítanunk kell, és ha szabad így mondani, akkor fejéről talpára kell állítani a dolgot. A reformcselekvés minőségében lehet olyan mélyreható változásnak a megteremtője, amely forradalmi értékkel bír fel, és ami a megelőző történelmi időszakokban csak forradalom útján volt elérhető.

Tehát nemcsak arról van szó, hogy reform csaphat át forradalomba, és az egyre inkább, egyre kevésbé fog bekövetkezni, hanem arról, hogy forradalom előzi meg, és a forradalom, hogyha érvényre akarja juttatni a maga által történelmileg szükségesnek ítélt, történelem által szükségesnek ítélt eszközeit, akkor permanenciában a reformmal kell élnie. Ebben a stádiumban vagyunk mi most. Egyrészt tehát 1956 erkölcsi követelményei és politikai követelményei, gazdasági követelményei érvényesülnek, ha 40 éves késéssel is – történelmileg tulajdonképpen mindegy, bármennyire kegyetlen éveket kellett végigélni –, a másik oldalról pedig az, hogy ezek a reformok úgy tűnik, hogy olyan mélységig hatnak, és olyan körülmények között jönnek létre, ami garanciája annak, hogy valóban forradalmi értékkel rendelkeznek.

– Ezek a reformok engem annyiban zavarnak, hogy itt állandóan akörül megy a vita, hogy mit helyezzenek előtérbe, hogy vagy a gazdaságot reformáljuk meg, vagy a kultúrát, tehát valamit mindig szembeállít valamivel, legalábbis ez látszik, hogy ez nem számít, ez nem lényeges kérdése ennek a dolognak? Csak az a lényeg, hogy itt egy fejlődési folyamat indult el?

– Ezt a két dolgot szokták mérlegre tenni, tehát hogy előbb a politikai vagy gazdasági reform, vagy párhuzamosan a kettő. Engedje meg, hogy én egy harmadik kategóriát említsek, amiről nem esik szó. És ez nagy baj, hogy nem esik szó róla. Mindenekelőtt az erkölcsi reformról van szó, morális, etikai. Amíg az erkölcsi normákat nem tesszük a helyére ebben az országban, amíg előfeltételként nem azt szabjuk meg egy funkció betöltésénél, egy pozíció betöltésénél, hogy erkölcsi, etikai értékében mérünk meg egy embert, és mellette a szaktudásával – a politikai magatartás, az már kívül esik, hála Istennek, ezen a kategórián – amíg nem ezt tesszük, és amíg egy nemzetet nem vezetünk vissza az erkölcsi értékek tiszteletéhez, mert ezt aztán földig rombolták, amíg az iskolákban nem úgy kezdődik el egy gyerek oktatása, hogy „te szabad embernek születtél, és erkölcstelen dolog téged elnyomni”, addig itt alapvető, és igazi változás nem lesz. Tehát erkölcsi, utána pedig együtt és párhuzamosan a gazdasági reform-folyamatnak a megteremtése, nem előreszaladva a politikai reformmal, amíg a gazdasági alap nincs meg. Teljesen igazuk van azoknak a felelős nyugati politikusoknak, akikhez én szerény véleményemmel csatlakozom, itt minden lépés kockázatos. Még pontosabban fogalmazva: itt minden lépésre úgy kell vigyázni, mint amikor egy keskeny pallón megyünk át. Úgy kell vigyázni, mint hogyha a szakadék szélén járnánk. Aki nem akar ebben az országban egy újabb tragédiát, annak meg kell fontolnia minden lépést, hogy mit, mikor, milyen ütemben tehetünk meg. Meddig feszíthetjük a húrt. És azt hiszem, hogy az én számból elhiszi azt, hogy ha valamikor szükség volt toleranciára, akkor most van szükség. Az alternatív mozgalmak az egyelőre még birtokon belül lévő kommunista párt részéről pontosan egyforma arányban, ugyanakkora – és ezt nagyon nehéz kimondani – türelemnek és toleranciának, tehát rugalmasságnak, okosságnak, az egész nép részéről. Ezt annak ellenére mondom, hogy pontosan tudom azt, hogy milyen esztendők várnak ránk.

Nem lesznek könnyebbek, mint amilyenek voltak. Ezt elsősorban az anyagiakra értem. Nem irigylem azokat, akiknek ezt a nehéz gazdasági helyzetet meg kell oldani. Akár fenn a politikában, akár majd a koalíciós politikában, vagy bármilyen konstellációban. De magunkat se, a nemzetet és a népet, mert nekünk kell megfizetni az adósságokat. Nagy türelemre van szükségünk.

Valamire feltétlen ki kell még térnünk. Nem tudok a világtörténelemben példát találni, hogy egy párt önmaga adja fel a monopóliumát, igaz, hogy a kényszerítő dolgok szorításában, igaz, hogy mert a csődtől kíván menekülni, de amelyik ennyire próbáljon szembenézni a múltjával, leszámolni és teret nyitni a kibontakozáshoz, társulások, pártok szerveződéséhez.

Röviden szólva: ha itt valami türelmet, és nem félek kimondani a szót, hogyha valami tiszteletet érdemel, a magyar nép erőfeszítésén, a nemzetnek az erőfeszítésén, az alternatív mozgalmaknak az okosságán túl, akkor ezek közé kell sorolni a párt reformszárnyának az okosságát és a tisztességét. Megint a toleranciát említem. A toleranciát említem olyan előzmények után, hogy az előző években engem ért nagyon sok bírálat azt illetően, hogy a párttal szemben agresszív vagyok, azt, hogy türelmetlen vagyok, azt, hogy túlságosan radikális vagyok, túlságosan sürgetek mindent. Ez így is volt. Most viszont pontosan a türelemre és a toleranciára van szükség, és a megbecsülésre a pártnak a reformszárnya iránt.

– Mit gondol, mi lehet napjainknak, a cselekvésnek a fő iránytűje?

– Azt hiszem, hogy mindaz, amit elmondtam, mindabból következik az, hogy a minőségi elvnek az érvényesítése. A kontraszelekciónak a kiszűrése. Ne kerüljön többet olyan ember pozícióba, aki az erkölcsiségével és szakértelmével nem szolgált rá erre.

A karrieristák most is jelentkezni fognak. Most persze a másik oldalon. Végigjárják a damaszkuszi utat nagyon sokan, és akik ezt őszintén teszik, azoknak a számára szabad utat kell engedni. Az ember változhat. Ha az ember nem lenne képes változni, akkor nagy baj lenne a világban, és nagyon sok értékes embert veszített volna el a történelem.

A karrieristák jelentkezni fognak, és rosszul jár az a csoportosulás, az az erő, amelyik ezek számára teret ad.

A továbbiakban itt nyilván alapvetően azt kell leszögezni, hogy a szabadság az, amelyikből minden jó ered, a szabadság hiányából pedig semmi jó nem ered. Ebből kell kiindulni a hatalmon lévő pártnak, és ebből kell kiindulni az alternatív mozgalmaknak is. Amire azonban vigyázni kell: az ingának megvan a maga törvénye.

Hogyha valaki sokáig élt a szabadság hiányában, akkor egyszerre akarja a szabadság teljességét, nem számolva azzal, hogy még mindig szembe kell néznie egy uralkodó párttal, egy uralkodó adminisztrációval, és azt nem szabad olyan helyzetbe hozni, hogy erőszakhoz nyúljon, vagy pedig olyan helyzetbe, hogy ne legyen ideje leszámolni önmaga fanatikusaival, ahogy most mondják, a visszarendeződés erőivel. Tehát lényegében a szabadság, de a türelemmel igényelt, a türelemmel kihajtott, a türelemmel megteremtett szabadság az, ami a legfontosabb dolog.

Itt megint szeretnék valamit hozzátenni. Tudja azt, hogy ki a legkötöttebb ember a világon? A szabad ember. Mert a szabad embernek egy csomó erkölcsi normával kell rendelkeznie.

A szabad ember – majdnem így mondanám: a legkevésbé szabad. Tehát a legkötöttebb ember. Mégpedig azért, mert a szabad ember tudja azt, hogy a szabadság, mint minőség, csak úgy jelentkezhet, hogyha erkölcsi normák sorát tartom be. Tehát: megismerem másnak a véleményét. És még sorolni lehetne tovább azt, hogy mit nem tehet meg a szabad ember. Nem nyomhat el másokat. Gátat kell szabnia önmaga rossz ösztöneinek. Önzésnek, mások elleni indulatának, stb, stb, ez azt jelenti, hogy különbséget kell tenni azok között, akik a szabadságot a szolgálat nevében kívánják és vágyják, és azok között, akik a szabadságról beszélnek, prédikálnak, követelik, kiabálnak érte, türelmetlenek érte, de azért, hogy önmaguk hasznára, szolgálat nélkül élhessenek. Az ilyen emberek már most is itt vannak, mindenkor is voltak, és – adja Isten, ne legyen igazam – szaporodni fognak. Itt is a kontraszelekció ellen kell majd megtenni a lehető legtöbbet, hogy ezek a szabados emberek, akik a szabadságot nem a szolgálatért akarják, ezek ne kerülhessenek olyan pozícióba, ahol hatalmuk, hathatós erejük, kisugárzásuk lehetséges.

– Végül is a szabad embereknek elég szűkre szabottak a kereteik, amik között mozoghatnak.

– Nem hiszem, hogy a szabad ember ezt szűknek érzi. Nem hiszem, hogy szűknek érzi, mert a szolgálat viszont végtelen. Tehát a szolgálatban kiteljesítheti önmagát. Nem, ez, ha szabad így mondanom, olyan önként vállalt korlát, mint amilyen korlátot vállal egy férfi, vagy egy nő a család szolgálatában. Vagy egy szülő a gyermek fölnevelésében. Vagy a hozzátartozóinak a szolgálatában. Nem, nem hiszem, hogy az igazán szabad ember ezt a köteléket terhesnek érezze.

– Szolgálat alatt a másokért való munkálkodást érti?

– A másokért való munkálkodást értem, igen.

– Mit gondol, hogy miért kell mindezt elkövetni? Tehát szolgálni, másokért munkálkodni?

– Azt hiszem, hogy erre tudok a legkönnyebben válaszolni. Ha eddig legfőbb követelménynek a szabadságot szabtuk meg, vagy a szabadságot tekintettük, akkor valóban igaza van, hogy meg kell kérdezni, hogy mire a szabadság, és mire az egész, amire vágyunk, és amit kívánunk? Kérem, ne ítéljen túl gyorsan, amikor azt mondom, hogy a magam számára ezt úgy fogalmaztam meg, hogy mindez a nemzetemért, a magyar nemzetért történik. Itt és most, Magyarországon.

Az az ember, aki a nemzetét nem szereti, aki szívének, értelmének minden erejével nem kívánja szolgálni, annak az embernek a mentálhigiéniájával valami baj van, a képességrendjével, az erkölcsrendjével valami baj van. Az az ember hontalan, erkölcsileg és szellemileg is.

Ennek a nemzetnek a szolgálata, a szabadság jegyében, ennek a nemzetnek a szabadság körülményei közé való eljuttatása erkölcsi penzum.

Ez azért van, és azért kell, hogy egészségessé tegyük újra a szónak a fizikai, biológiai értelmében, hogy gondolatainak a kifejtésében ne szabjunk gátat. Azért, hogy újra tisztelhesse az értékrendet. Hogy megszabaduljon a kontraszelekciótól, hogy élhesse önmaga nemzeti életét, mások bántása nélkül, önmaga teljes kibontakoztatására.

Mert valamit ne felejtsünk el: ez a nemzet, ez a tizenötmilliónyi magyarság, ez oly sok dologra lehet büszke, amivel anélkül, hogy bántani akarnék mást, nem nagyon sok nemzet dicsekedhet. Egyszerűen azért, mert nem kerültek olyan szorító helyzetbe a nagyobb, szerencsésebb nemzetek, amikor értékeikről, bizonyos értékeikről tanúbizonyságot adhattak.

Már az egy hatalmas dolog, hogy képesek voltunk megmaradni ezen a helyen, ahol vagyunk. Mindenki elpusztult, aki előttünk letelepedett. Elsők voltunk, akik itt, ebben a térségben államot teremtettünk. Gondoljon bele, hogy idegenül, rokontalanul, egy más számára teljesen érthetetlen nyelvű kis közösség itt él ezernemtudomhányszáz, két-háromszáz esztendeje, és végül is teljes szinkronitásban mindig Európával. Hozzánk minden eljutott, és mindenből produkáltunk valamit, ami Európát jelentette. A kereszténységtől kezdve egészen a reneszánszon keresztül a parasztlázadásokig, a 48-as forradalmakig, és volt, amikor élen jártunk az ember méltóságáért és szabadságáért való küzdelemben. 1945-ben is, az újrateremtés idejében, 1956-ban, és nyugodt lelkiismerettel teszem hozzá, 1988-ban is és azóta. Történelmi jelentőségű, amit mi csinálunk. Ez a nemzet mindig befogadó volt. Rengeteg népet, rengeteg nációt fogadtunk be, és oly türelemmel bántunk ezekkel a népekkel, hogy jól érezték magukat. Emlékszem, hogy a stockholmi bizalomerősítő konferenciának a magyar küldöttje teljesen jogosan mondta el, hogy Magyarországon mindössze 40 esztendő volt az, amikor hivatalos asszimilációs politika folyt. Ez valóban így van.

– Egész történelmünk folyamán?

– Egész történelmünk folyamán. Illyés Gyulának tökéletesen igaza volt, amikor azt írta egy helyütt, hogy ha nem magyar lenne, akkor is, amikor megtekintette Párizsból hazajőve Magyarországot, megismerve Európa népeit, történelmét, akkor ezt a legnehezebb sorban lévő európai kis nemzetet választaná, mert itt férfimunka kipróbálni a becsületet, és az emberért való szolgálatot.

– Ebben a munkában milyen szerep jutott az íróknak? És mi az íróknak a feladata egy ilyen – hát nyugodtan mondhatjuk akkor forradalmi helyzetben, amiben ma élünk?

– Az íróknak szerte a világon az a feladata, hogy az erkölcsi normákra, az erkölcsi elvre szüntelenül felhívja az embereknek a figyelmét, ezt ébren tartsa. Költészettel, regényekkel, színdarabokkal, tehát mindig a jót dicsérje és a gonoszt elmarasztalja. Ez az irodalomnak a feladata. Ezért olvassa az emberiség, ezért nézi az emberiség, mert olyasmit olvas vissza, olyasmit hall vissza, ami saját bensejében jelen van, és ami rezonál. Vagy pedig vigasztalást kap a reménytelenségében.

A kis nemzeteknél más a helyzet. Itt nálunk is más a helyzet. Nekünk Mátyás király óta, mert nem lehettünk hatalmon, mert mindig idegen uralkodók, vagy egyszerűen nagyhatalmaknak az ügynökei uralkodtak rajtunk, itt a politikusaink nem kerülhettek fel, a forradalmak kivételével, olyan pozícióba, hogy irányíthassák a nemzetnek a sorsát. Mások sérelme nélkül, de a nemzet hasznára. És itt az író volt az mindig, aki vállalta ezt a feladatot. Ezért van ilyen bensőséges viszony a magyar író és a magyar olvasó között. Ezért tanulja meg sok gyerek hamarabb a költőinknek, íróinknak a nevét, mint az elmúlt idők politikusaiét.

Ez azt a helyzetet teremtette meg, hogy teljes felelősséggel kimondhatjuk, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy olyan írótársadalmunk van, amelyik állandó permanenciában figyeli az országnak az állapotát, figyeli a nemzetnek az állapotát, és mert belőle származik, mint a fa, szétereszti a gyökereit, és ezeket a gyökereket nincs erő, amelyik eltéphetné. Ezért állandó készenlétben képes egy nemzetnek minden baját, fájdalmát, egyáltalán a közérzetét feltárni.

Nem kell mondanom azt, hogy minden forradalmunknál ott voltak az írók, a forradalmaknak az előkészítésében.

Végeredményben ha belegondolunk, akkor ennek az országnak, ennek a nemzetnek tulajdonképpen egyetlenegy olyan társasága van, amelyik 200 év óta töretlenül permanenciában, hűségesen, kéznyújtástól kéznyújtásig a nemzetnek a szolgálatában áll, úgy, hogy mindig időben ismeri fel a bajokat, és mindig kész sietni, segíteni oda, ahol a nemzetért tesznek. Ez egy olyan kincse az országnak, hogy én azt hiszem, nagyon sok helyen milliókkal fizetné meg a hatalom, hogy egy ilyen figyelő, egy ilyen néphez kötött társasága lenne, amely állandó kritikával, vagy segítő készséggel állna a helyén.

– Igen, csak valami megjegyzés mindössze, hogy a hatalom viszont nem nagyon szokott örülni mindig az íróknak ezért a figyeléséért. Hát, hogyha 200 évvel ezelőttre gondolok, hogy Kazinczyt, Batsányit, Szentjóbit és a többieket, hogy zárták Kufsteinba, hogy mi lett a sorsa pl. a 48-asoknak, tehát a szabadságharcban résztvevő íróknak milyen sorsuk volt. Vagy legújabbkori eseményekről és az írók sorsáról ne is beszéljünk, amikor a hatalom nem nagyon örül ezeknek az írói figyeléseknek.

– Addig, amíg egy országban, akár Magyarországon, olyan hatalom van, amelyik elsősorban nem a nemzet, a magyar nemzet szolgálatából indul ki, ez a konfliktus író és hatalom között mindig fenn fog maradni, és ennek én örülök is, hogyha fennmarad.

Ha olyan hatalom, amelyik nem a nemzet szolgálatában áll, az írókkal konfrontál, akkor ez így van helyén. Akkor az írók állnak jó helyen, és a hatalom áll rossz helyen. Mint ahogy 1986-ban, amikor a közgyűlésünk volt, ahol az írókat elmarasztalták, ahol az írókat lázítónak nevezték, és nem akarom sorolni a minősítéseket, ami végül oda vezetett, hogy az Írószövetség léte forgott veszélyben.

Ott is elmarasztaltak bennünket, de nem kellett hozzá még három év sem, hogy bebizonyosodjon az, hogy az íróknak van igaza. És ha tetszik, ha nem, ki kell mondani, tisztelet érte, hogy még pártdokumentumban is elismerték, hogy az íróknak igaza volt.

De az írótársadalom nem nevezi magát tévedhetetlennek. Annak ellenére, hogy én nem tudnék tévedést felsorolni. Történelmi tévedést 200 év óta az írótársadalom magatartásában. Tévedhetetlen a tapasztalatok felhalmozásában, hogy mit hordjon össze, tehát mit őrizzen meg.

De a dolognak a lényege az, hogy az önteltség, az elégedettség, a megelégedettség az soha nem fogja eluralni olyan mértékben, hogy a tárgyilagosságát, a kritikai készségét és adott esetben a szerénységét elveszítené.

– És megköszöni a politika az írónak azt, amit csinálnak? Vagy kezet nyújt az íróknak?

– Volt idő rá, amikor kezet nyújtott, de én azt hiszem, hogy itt elsősorban arról van szó, hogyha a nemzet és az írók között a kézszorítás, a kézfogás állandó és szűnhetetlen, akkor a legfontosabb dolog megtörtént. Valóban ez a legfontosabb. És ha a politika jól cselekszik, akkor mindig számíthat az íróknak a támogatására. De kormánypárti írót, azt rendkívül nehéz elképzelni. Mert még a legjobb körülmények között is a készsége, a segítőkészsége mellett mindig meg fogja találni azt a bármily kicsiny dolgot, amelyik a szabadság, vagy pedig a nemzet ellen van. Hát, adja Isten, hogy előre tudjunk lépni valahogy.

– Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.

– Szívesen…

A szabadság küszöbén^*

Az állítás, amely szerint a történelem véget ért, mert a liberálkapitalizmus végleges és meghaladhatatlan társadalmi berendezkedés, emberi együttélési forma, olyannyira komolytalan, hogy nem állja ki bármely egyetlen megközelítés próbáját sem. Ellentmond az általában érvényes törvénynek, hogy minden szüntelen mozgásban van, s ez alól a legkevésbé kivétel az emberi társadalom, tehát maga a történelem.

Az állítás prekoncepcióra épült, ami önmagában nem lenne baj, mert számtalan időtálló és meghatározó produktuma az emberi gondolkodásnak valamely előfeltevés bizonyítási szándékának az eredménye. De ezek a végkövetkeztetések, s leginkább maguk az axiómák akképpen születhettek meg és váltak cáfolhatatlanná, hogy az előfeltevés bizonyításának, vagy lehetséges bizonyíthatóságának, a logikai folyamata mindig megőrizte éppenséggel magát a logikai gondolkodás törvényszerűségét, s a gondolkodó elme nem engedett a csábításnak, hogy látszólagos érvényességek kényszerpályájára vigye a gondolkodás tárgyát, s így valamely eleve hamis levezetés módszerével igazoljon egy tarthatatlanságot. Az állítás a történelem végéről nemcsak a szüntelen mozgás mindenekre érvényes kategóriájának mond ellent, de – és ez a legbántóbb – kétségbe vonja az ember egyik legalapvetőbb sajátját és képességét: a szüntelen jobbra törekvést, a változtatásra irányuló olthatatlan igényt. Sajátos, hogy ez az állítás, amiről beszélünk, első pillantásra akár az ember dicséretének is felfogható, miszerint képes volt elérni, megteremteni örök célját, a méltó társadalmi állapotot.

De az első pillantás soha nem lehet bizonyosság efféle dolgokban, és nem teheti szükségtelenné az elemzést. Ez utóbbi pedig, meghökkentő módon, éppen az emberi elme dicséretét nem találja a „véget ért történelemben”, hanem – s ez a különös – sokkal inkább azonosságot kell megállapítson Spengler pesszimizmusával. Különös azonosság ez. Spengler kétségbe vonta, hogy valaha is megnyugtató állapotokat teremthetünk. Állítja, hogy a kultúrák civilizációvá válnak, szűk elit kis helyre szorított tulajdonává, melyek belterjességük miatt megszüntetik magukat, s aztán valamely új kultúra végigjárja ugyanezt az utat, míg századunkban már végére értünk a kísérletnek; minden reménytelen tehát, vége mindennek, amit eddig történelemnek neveztünk. Spengler tehát reménytelenségében látta befejezettnek az ember próbálkozását, a „vége” új gondolkodói, úgy tűnik, megelégedettségükben, annak közérzetében vélekednek hasonlóan. Nem szabad elfogadnunk ezt az okoskodást.

Jaspers, aki ugyancsak nem tartozik a nagy reménykedők közé, vissza-visszatérő gondolataként így vélekedik: „Lehet, hogy az emberiség, miután átvészelte a nyomasztó államuralmak sorát, egy új korszak felé fog haladni, amely számunkra még elérhetetlennek tűnik, de amelyben megszületik majd méltó körülmények között az igazi ember.” S ugyancsak ő mondja, hogy „…az ember készen ált arra, hogy új és határtalan lehetőségek szolgálatába álljon, terveket sző, hogyan lehetne az életet jobban megszervezni, és reformokat követel a jobb igazgatás és kormányzás érdekében.” Max Weber, Carnap, Holm és még folytatni lehetne a sort azokkal, akik valóban mélyen ismerték a társadalmi, politikai mozgások törvényszerűségeit éppúgy, mint lehetőségeit, s annak feltételezhető határait soha, még érintőleg sem próbáltak ily felelőtlen – mert nem indokolható – állítást, vagyis a történelem végének tekinteni valamely rendszert. Márpedig abban a társadalmi formációban, mely felé a rendszerváltás következtében magunk is tartunk, nem egy politológus, társadalomkutató úgy vélekedik, hogy különb nem produkálható, az emberiség megérkezett oda, ahová évezredek óta kívánkozik.

Ezt az állítást nem szabad elfogadni. Ellene mond az elemző gondolkodásnak, eltakarja az egzisztáló ellentmondásokat, és megfeledkezik látóterébe vonni a következő évtizedekben elkerülhetetlenül jelentkező, tulajdonképpen már most körvonalazódó gondokat. Pedig kötelező mindezekkel számolni annak érdekében, hogy egy történelmi léptékű csalódás ne érjen felkészületlenül, illetve ne okozhasson megrázkódtatást oly mértékben, hogy annak az egész társadalmunkat megmozgató, nemkívánatos kihatása legyen. Ezt elkerülendő, maradéktalanul tudatában kell lennünk annak, hogy belépve az úgynevezett polgári demokrácia világába, oly dolgokkal találkozunk majd, melyek mélyen sértik az erkölcsi ember igazságérzetét egyfelől, másképpen pedig korántsem jelentenek sem személyi, sem egzisztenciális biztonságot.

Valóban szabadabb társadalom keretei közé érkezünk, de egyben olyanba is, mely a szabadság biztosítékainak mechanizmusát még nem volt képes megteremteni és beépíteni a működésébe.

Ha az igazságosságot egynek és oszthatatlannak, a társadalmat minden emberre egyaránt vonatkozó dolognak fogjuk fel, akkor várakozásunkban helyet kell kapjon annak a tudása, hogy a hátunk mögött hagyott igazságtalanságok elmúltával újakkal fogunk találkozni. S mert a méltóságot és méltánytalanságot igénylő ember számára közömbös, hogy az igazságtalanság milyen módon és mi által éri, nyugtalansága és elégedetlensége megmarad.

A lehetőség, hogy ezt szabadon kinyilváníthatja, enyhítő és egyben a változást előmozdító tényező, de ez ideig a hathatósága nem bizonyult elegendőnek. A szabadság kiteljesítését szolgálni hivatott intézményrendszerek megalkotása és működtetése ellenére még nem köttetett meg a társadalmi szerződés, mely egyenlő esélyt biztosítana minden ember számára, és amely garantálná a megtermelt javak igazságos elosztását.

E két dolog és a szabadság biztosítékainak hiánya szüli az úgynevezett nyugati demokráciák megannyi rossz előjelű devianciáját. Valamivel tehát baj van. Ez lehet az intézményrendszerek konstrukciós hibája éppúgy, mint a tartalom, amelynek helyet biztosítanak, s lehet kettőjük kapcsolatrendszerének helytelen kialakultsága.

A mi dolgunk mindenesetre az, hogy az állapotot egybevessük, összehasonlítsuk és végül is megmérjük az alapvető erkölcsi értékek normáival. Ha ezt megtesszük, akkor semmiképpen nem lehetünk elégedettek, és megértjük a polgári demokráciák sok gondolkodójának, politikusának nem szűnő kritikáját rendszerünkkel szemben.

Az aggodalom egyként szól a szinte mérhetetlen vagyoni különbségeknek, a bűnözés mértékének, a kábítószerek elterjedtségének és a drasztikum, a szemérmetlenség sem jóízléssel, sem jogszabállyal nem korlátozott prosperálásának. Nem kell felsorolnunk mindannyi, az erkölcsi érzéket mélyen bántó jelenséget, hiszen közismertek. De kötelességünk kiemelni az egyre inkább eluralkodó tendenciát, mely egyre több embert von igézete alá, és tesz bizonyos értelemben „vétkessé”, ha a jövendő iránti felelősségről gondolkodunk.

Ez nem más, mint az állapot elfogadása.

A dolgok végiggondolása nélkül kialakult meggyőződés, miszerint valóban ez a társadalmi berendezkedés, a polgári kapitalizmus a lehetséges legjobb, különb viszonyokat keresni felesleges, és találni nem is lehetséges.

Ez a vélekedés azt a képességünket hagyja kihasználatlanul, amellyel mindig megkerestük az esedékes történelmi kihívást, és nem nyugodtunk mindaddig, amíg nem feleltünk meg neki.

Ha van haladás a történelmünkben, akkor ezért van és semmi másért. Aki egyszerű polgárként akár, de oly nagy tömeg társaságában válik végső soron közömbössé, egyre kisebb lehetőséget ad arra, hogy társadalmi méretben felkészülten ismerhessük meg az újabb kihívások tartalmát. Márpedig fel kellene ismerni teljes mivoltában legalább két oly dolgot, mely a legnagyobb erőfeszítést igényli, ha csak nem akarjuk, hogy végül kezelhetetlenné váljanak, de éppen a felkészültségünk terelhesse őket nyugodt partok közé.

Az egyik a demokrácia még szélesebbé tétele annak érdekében, hogy az intézményekben sem vagyoni, sem más érdekszövetségek ne kerülhessenek monopóliumba, s ezáltal összérdekek helyett csoportérdekek érvényesüljenek.

E szélesítés korlátozása a közösségellenes magatartásnak. Ennek a rendkívüli sürgőssége indokolja Lopez Trujillo érseknek a türelmetlenségét: „… a liberálkapitalista felfogás mélységesen sekély, mert magában rejti az embertelenséget és az igazságtalanságot is. Ezért semmi okunk nincs az ujjongásra, inkább a demokrácia kibontakoztatására kell törekednünk.”

Megérkezve tehát a polgári demokráciába, nem csupán annak igaz és való áldásaiban részesülünk majd, hanem fel kell készülnünk arra, hogy segítőivé váljunk azoknak az erőknek, melyek a fenti probléma súlyát képesek voltak felmérni, s akik szerencsére nincsenek is kevesen.

A második dolog megfogalmazása kapcsán válik igazán hiteltelenné a vélekedés, miszerint megteremtődött a legtökéletesebb társadalom. Akik így gondolják, megfeledkeztek arról, hogy mily nagy különbség van a politikai – és földrajzi – értelemben vett Dél és Kelet, illetve az úgynevezett nyugati népek történelmi múltja, hagyományai alakította viselkedése, vallásuktól rendkívüli módon befolyásolt gondolkodásmódjuk, világszemléletük között.

Ki tudna válaszolni arra, hogy miként viselkednek, ha gazdasági potenciáljuk majdani teljes birtokában beleszólnak az egyre inkább „kicsivé” váló világ dolgába? Mindenesetre jogosan tartjuk lehetségesnek, hogy oly, eddig „eszünkbe sem jutott” intézményrendszereket hozhatnak létre, melyek különbek a ma legjobbnak tartottaknál. Nem árt Arnold Toynbee-t idézni: „…bár a világ egyesülése a nyugati rendszer keretein belül ment végbe és ma a Nyugat a világon az első helyet foglalja el, ez az elsőség nem fog sokáig tartani.”

Nem tudhatjuk, hogy így történik-e majd, vagy sem. De II. János Pál szavai figyelmet érdemelnek: „…egyetlen követendő útként ajánlják a világ számára (a liberális kapitalista rendszert – S. F.) azon sorscsapások miatt, amelyeket a szocializmus okán szenvedett, s kellő kritikai értékítélet híján megfeledkeznek arról, hogy milyen következményekkel járt a harmadik világra nézve a liberálkapitalizmus, legalábbis napjainkban.” Nincs okunk vitatni ennek az igazságát, sem a „létező szocializmus” mérhetetlen kártevése, sem a másik társadalmi formáció viszonylatában. Még akkor sem, ha az eddig tárgyaltak után arra a következtetésre jutunk, hogy ma nincs jobb a polgári demokratikus, piacgazdálkodásos berendezkedésnél. S az egyetlen helyes cselekvés országunk és nemzetünk számára, hogy minél hamarabb keretei közé kerülhessünk.

Bármifajta jobb minőség elérése az adott körülmények között csak ezt az utat megjárva képzelhető el számunkra.

De nem feledkezhetünk meg arról sem, amit Kelet-Európa népeinek megannyi gondolkodója már régen felismert, s amit (meglepő módon) a brit trónörökös, Károly herceg fogalmazott meg így: „A kelet-európai összeomlás, a kommunista ideológia veresége nem jelenti a kommunizmus, mint társadalmi eszmény halálát, egyszersmind a kapitalizmus diadalát. Éppen most, ismét meg kell próbálni egyensúlyt teremteni a két ideológia között. …kapitalizmusra van szükségünk, ám valamelyest emberarcúbb kapitalizmusra.”

Károly herceg nyilván valamely szintézis lehetőségére gondol, olyan dologra, melyről már nagyon sokan és sokszor beszéltek a jövendő felett meditáló elmék.

Azt hiszem, nem tévedés annak a feltételezése, hogy a fentebbi idézetben a megfogalmazott gondolatnak mélyén, vagy éppen indíttatásában az az esetleg öntudatlan vágyakozás kapott szerepet, mely a történelmi cselekvés céljaként egy olyan közösségi társadalomra irányul, amelyiknek a kívánatosságát, más-más módon ajánlva már az Ószövetség atyái, Jézus, és olyan nagy gondolkodók, mint Campanella, Morus Tamás, Rousseau vagy H. George és még oly sokan szükségesnek tartották, megvalósíthatónak is, éppenséggel elkerülhetetlennek, törvényszerűnek a bekövetkezését. Az emberi sokaság mindenesetre – nemzedékről nemzedékre – felújítja a hitet, hogy valamikor eljutunk ide, tehát az „aranykorhoz”.

Megvallom, hogy magam is a legmélyebb meggyőződéssel hiszek ebben.

Az uralomról és hatalomról^*

– Mindenekelőtt különbséget kell tennünk az uralom és a hatalom között. Az uralom az egzisztáló politikai erő, mely adminisztrációján és erőszakszervezetein keresztül maximális lehetőséget biztosít a maga számára a társadalom, az abban lejátszódó folyamatok befolyásolására, tehát irányítani képes a társadalmi mozgásokat. A hatalom a népben, a sokaságban latensen meglévő potenciális erő, mely adott körülmények között az uralmat akár órák, napok alatt megszüntetni képes. Ez a két erő határozza meg végeredményben mindazt, amit történelemnek nevezünk.

– Ez igen figyelemreméltó felismerés. Igencsak töprenghetünk rajta.

– Igen. Optimálisnak kell tekintenünk azt az állapotot, amikor ez a két dolog nem, vagy csak igen kis, kezelhető mértékben feszül egymásnak. Amikor tehát a hatalom elfogadja, jóváhagyja az uralmat, aláveti magát a befolyásolásnak. Egyszerűen szólva, amikor a nép többé-kevésbé, de elégedett a fennálló körülményekkel, állapottal.

E feszültség legeredményesebb csökkentése, sőt együttműködésig ható eszköze a parlamentáris demokrácia, illetve leghatásosabban a közvetlen demokrácia.

Ha azonban az uralom tartósan ellenére cselekszik az alapvető erkölcsi értékeknek, az embert megillető jogoknak, akkor konfliktus keletkezik, amely aktivizálja az eladdig latens, nyugvó diszpozicionális erőt, s amely végül az uralom megdöntéséhez vezethet.

Ezt a konfliktust úgy is értelmezhetjük tartalmában, hogy ha a birtokon belül lévő politikai erő nem engedi érvényesülni a természetes történelmi gravitációt – a nép örök akaratát egy igazságos társadalmi együttélés iránt – akkor az emberek nem nyugszanak bele az eltérített történelem viszonylataiba.

Elutasítják a befolyásolást, engedetlenné válnak, és ultima ratioként forradalommal juttatják érvényre az akaratukat.

– Manapság talán a történelmi időszakok, vagy ha úgy tetszik, földrajzi kiterjedések teszik hosszabbá ennek az erőnek a jelentkezését.

– H. G. Wells azt írta világtörténelmében, hogy többé nem lesznek forradalmak, mert a hírközlés gyorsasága, a modern fegyverzet ezt lehetetlenné teszi, következésképpen eleve reménytelen vállalkozás.

Láthattuk, hogy ez nem igaz. Az viszont megtörténik, hogy az emberek késve veszik észre az eltérítettséget, és ezért késlekednek a hatalmuk érvényesítésével.

Egyébként nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az emberek még a legrontóbb erőszakkal szemben sem alkalmaznak szívesen erőszakot, tehát hosszú idő eltelhet, amíg a részsérelmek olyan egységes haraggá állnak össze, hogy cselekvésre szánják el magukat. De végső soron ez mindig megtörténik.

– Ezek az úgynevezett „nagy történelmi pillanatok”?

– Igen. Az uralom tudomással bír az elindult folyamatról. Nem csupán információs hálózatán keresztül értesül róla, hanem sok apró jelenségből úgy is mondhatnánk „megérzi” az állapotot. Kihívásnak tekinti, amire válaszolnia kell, és ezt meg is teszi.

Két cselekvési lehetősége adódik. Vagy az erőszak eszközét alkalmazza, beleértve a közvetlen erőszakot is, vagy az engedmény módszerét veszi igénybe. Az engedményt, mint válságkezelő politikai kategóriát.

– Vagyis határoznia kell, hogy melyiket tekinti célravezetőnek. Melyik alkalmazása „eredményesebb”?

– Egyik sem alkalmas, hogy az uralom valamelyest időt nyerjen, a bukás azonban elkerülhetetlen. Különös paradoxonnak lehetünk tanúi ilyenkor. Kivált a diktatúrák, a történelmi példák hosszú sorából tudjuk, az engedmény a bukás kezdetét jelenti.

A tudás ellenére sem tehetnek mást. A forradalmakról tudjuk, hogy leverhetők, de nem győzhetők le. Mindössze idő kérdése, hogy eszményei mikor érvényesülnek. Az engedmények, azok kényszerű sorozata önbizalommal tölti el az embereket, felcsillanni látják a reményt a változtatás lehetőségére, feladják félelmüket, szabadon kezdenek beszélni, gyülekezni, hozzálátnak a szerveződéshez, kilépnek elszigetelt elégedetlenségükből. Ilyenkor aztán ami elkezdődött, megváltoztathatatlanná válik, korparanccsá, ahogyan mondani szokták.

– Ez történt az 1956-ot megelőző időben is?

– Igen ez történt. Az uralom amnesztiát hirdetett, változtatott a beszolgáltatási rendszeren, enyhítette az üzemekben a teljesítmény-normákat, kvázi nyílt fórumokat kezdeményezett, hogy az emberek úgymond kibeszélhessék magukat, párbeszédre léptek az értelmiséggel, folyóiratok megindítását helyezték kilátásba, megalakította a Kossuth-klubot az idősebb, és a Petőfi-kört a fiatal kvalifikált értelmiség számára.

Ennek az utóbbinak vezetőségi tagja voltam, s ezt azért említem, mert ekként közelről láthattam, hogyan veszíti el az uralom a létrehozott „mentőcsónakok” fölött az ellenőrzést, a befolyást, s miként válnak ezek a változási folyamat meghatározó eszközeivé, különösen maga a Petőfi-kör, melynek szerepe köztudott.

– Érdemes lenne megkeresni a párhuzamot a Kádár-rendszer változásaival.

– Ezt a rezsimet történelmi távlatban intervallumnak kell tekintenünk, 1956 és 1990 között. Már beszéltünk róla, hogy a forradalmat csak leverni lehet, legyőzni nem, eszményei előbb, vagy utóbb győznek. Ami a párhuzamot illeti, azonnal felismerhető és érvényes.

A különbség az, hogy a terror utáni engedménysorozat módja meggondoltabb, kimunkáltabb, következésképp alkalmasabb volt a bukás idejének a késleltetésére.

Gondoljunk a legelítélendőbb és egyben leghasználhatóbbnak bizonyult eszközre, a külföldi pénzhitelek felvételére és alkalmazására az időlegesen vesztes pozícióba került, de vereségét ideiglenesnek tekintő nép lecsillapítására.

Ennek az igénybevétele volt a legimmorálisabb, mert a következményei előre kiszámíthatók voltak, és tudottan a túlélést magát, az uralom gyakorlóinak a személyes túlélését voltak hivatottak szolgálni.

De végül is minden eszköz hatástalan maradt, mert az 1956 novemberében ismételten eltérített történelem, a természetes gravitáció ellen való cselekvés a törvényszerű következménnyel, vagyis a bukással ért véget. Ez nem is történhetett másképpen, de érdemes figyelmet fordítani arra, hogy a folyamat miképpen megy végbe.

A párhuzamot itt is figyelembe véve azt találjuk, hogy amikor az általános elégedetlenség a közvetlen erőszak, vagy az engedmény alternatívája elé állítja az uralmat, akkor az úgynevezett legszűkebb vezetés megoszlik a döntést illetően, birtokosai vitába keverednek és elkezdődik egy folyamat, mely konfrontációhoz, végső soron szakításhoz vezet.

A kérdés a vezetésben a Max Weber-i formulációban vetődik fel: van-e esély arra, hogy adott személyek, a „sokaság” engedelmeskednek az erőszaknak az uralom parancsára?

E kérdés megválaszolásakor mindenfajta ellentétek, ellenérzések, személyi vonzalmak és taszítások is terítékre kerülnek, és végül előáll a helyzet, amit a vezetés belső válságának szoktak nevezni.

Az uralmak diktatorikus változatában ez a megszűnés stádiumát jelenti.

A válság végigfut az egész adminisztráción, fellazítja az erőszakszervezetet, bizonytalanná teszi a hívőket, menekülésre készteti a karrieristákat.

Ez a sajátos konfliktushelyzet hozza létre azt az extrém különösséget, hogy az uralom „várát” egyszerre kezdik bontani két felől, „kintről” és „bentről”, tehát egyfelől a nép, másfelől az uralom megcsömörlöttei, észre tértjei, erkölcsiségükhöz visszatalált emberei.

Ez mindig így történik. Így volt a görög városállamokban, a római birodalomban, így a holland polgári szabadságharcban, így az angliai Hosszú parlament idején, az 1917-es orosz polgári forradalomban, és természetesen a nagy francia forradalomban is. Ez történik most a Szovjetunióban és ott is „szabályosan” megy majd végig a „játék”, új és újabb „belülről jött” emberek váltják majd egymást, akik még nem tudják, hogy a hála nem politikai kategória, és egyébként valóban tisztes szerepük kiszámítható időn belül véget ér.

– Mindez azt jelenti, hogy állandóan munkál, jelen van a társadalomban az igazságosságra késztető erő?

– Erről igyekeztem szólni. A rezsimváltások metodikájához azonban még szeretnék egy gondolatot hozzátenni. Az engedménysorozat sikertelenségének láttán az uralom végső bukása előtt még egyszer megpróbál, hogy úgy mondjam „erős lenni”.

– Ez egyfajta újrakeményedés, ha átmeneti is?

– Utolsó kísérlet, és természetesen nem vezet eredményre. 1955-ben, amikor Rákosi újra hatalomhoz jutott, félreállította a vezetés felvilágosultjait, lapokat tiltott be, és végül egy új koncepciós per előkészítéséhez látott, ismert a „kétszázas lista”, melynek leendő vádlottjai között a Petőfi-kör vezetőségéből néhányan, az úgynevezett „kemény mag” is szerepeltünk.

Történelmileg alig telt el percnyi idő, amikor Kádárék, az 1960-as évek közepétől megkezdett engedménypolitika csődjét látva 1986-ban már lapokat tiltottak be, írókat helyeztek tiltó listára, szervezetek és intézmények beszüntetésére tettek előkészületeket.

Egyszóval úgy viselkedtek, mint a bukásra álló uralmak mindenkoron, utolsó pillanataikban. Sokan azt mondják, hogy az MSZMP váratlanul roppant össze. Nem így van. A váratlannak tűnő nem kiszámíthatatlan.

Amikor Lakitelken hallgattam a felszólalásokat, tudtam, nyilván sokadmagammal, hogy egy vesztes rezsim gyászbeszédeit halljuk, s egyúttal egy jobb sorsra érdemes eszme meggyalázottságának végső perceit tanúsítjuk.

– A mára vonatkozóan miféle gondolatai vannak Sánta Ferencnek?

– A sok közül egy dolgot említek. Láttam 1953-ban, 1956-ban, láttam a 70-es években és különösen az 1980-as évek közepétől számítva az uralommal szembenálló erők ideiglenes szövetségét. Egy táborba kényszerül a fennálló adminisztrációnak minden színezetű ellenfele. Ám ez a szövetség soha nem tartós. Mihelyt a közös küzdelem, erőfeszítés nyomán bekövetkezik a győzelem, ez a szövetség megbomlik, ezek az erők elválnak egymástól, polarizálódnak.

Ez történik napjainkban, még korántsem befejezett, sőt egészen az elején tartó folyamatként, ismétlem, hogy egészen az elején. A mostani politikai formációk korántsem véglegesen kialakultak, nagy részük meg fog szűnni, és az erők másképpen állnak majd össze. A lényeg azonban nem egyéb, mint hogy küzdelem folyik az uralomért. Ha ezt az uralmat, isten mentsen, egy olyan csoport, érdekszövetség szerzi meg végül – a mostani átmeneti időszak után –, amely nem képes a történelemből megtanulni, hogy a nép adott esetben a nemzet, tehát a valódi hatalom ellen hosszú ideig tenni nem lehet, akkor természetesen tapasztalni fogja ennek a latens, de végsősoron mindig akcióba lépő erőnek a súlyát.

Nagyon okosan és bölcsen kell cselekedni a mai és majdani politikai vezetőknek, soha meg nem feledkezve arról, hogy a közösség, az egész nemzet hordta ki a mostani időt a méhében, és igen erősen megszenvedte, hogy világra is hozhassa.

Magam a továbbiakban – elhagyva a közszereplés színpadát – szorongva és reménykedve megmaradok ’56-osnak, ahogy mondani szokták, ettől se jobbra, se balra egy lépéssel sem.

 

Kiss Dénes