Húsz óra

7 óra

Az asszony tojást hozott, friss uborkát, hagymát, héjától fosztott kenyeret.

– Fogyasszák egészséggel… Jobban esik majd utána a pálinka is!

– Látja – mondta a férfi –, tudja az asszony, hogy mi kell a férfiembernek…

Az asszony letette a tálcát az asztalra:

– Ez az én emberem is mindig ide ülteti magát a fák alá, majd azt tetszik hinni a végén, hogy egyebünk sincs, csak ez a lóca meg az asztal… Tessék gyorsan, úgy jó az, melegen!

– De még töltsünk egyet… – mondta a férfi, s már töltötte is a poharakat. Igen erős pálinka volt, szilva, legalább hároméves. – Egészségére!

– Isten éltesse! – néztem az asszonyra. Az a reggel volt egyébként, amit a legjobban szeretek. Némi pára van a levegőben, a nap könnyű függönyön keresztül jut a földre, a pára nem szállt még fel a fűről, levelekről, s ettől meg-megcsillan a táj, messzire hallatszanak a hangok, s az ég tele van madárral.

– Egészségére! – biccentette meg a fejét az asszony. Aztán nézte, hogyan látunk hozzá a rántottához. Amikor ismét rátekintettem, láttam, árnyék ül az arcán, s ahogy néz bennünket – lassan meghajtja a fejét.

Csendesen mondta:

– Csak fogyasszák egészséggel… – és megigazítva kendőjét, ment vissza, fordult csendesen a ház felé.

– A fia jutott az eszébe – mondta a férfi.

Villát tett elém:

– Tessék, amennyi jólesik!

– Köszönöm. Nem emlékszik, ki mondhatta magának, hogy ez a Varga rendőr most valamerre?…

– Tudja a jó Isten! Beszélik. Aztán vagy igaz, vagy nem. Minden megeshet… Tudja: azóta sem jött haza a falujába! Bevitték a kórházba, ment vele az orvos is, mert nem tért még magához, és vérzett kegyetlenül… Aztán rendbe szedték valahogyan, de ide már nem jött vissza. Aztán figyelje meg: ha találkozna valakivel itt a faluban, akit Vargának hívnak, az rögtön hozzámondja majd, ha kérdi, hogy ők nem az a Varga család, amelyikből ez a szerencsétlen való, hanem a másik. Azért mondják, hogy a szégyent elkerüljék… Vitte a családját is, csak az apja meg egy testvére van itt, azok együtt laknak.

Meghámozott egy uborkát, és elém tette:

– De nem hiszem én, hogy rendőr lenne, mert ha más nem is merné bántani, de az igazgató elvtárs, a Jóska, hogy már úgy mondjam a nevét, ahogyan szoktam, az megtalálná még a föld alatt is, és levétetné véle az egyenruhát…

– Gondolja?

– Olyan biztos az, ahogyan most itt ülünk!

Szótlanul ettünk egy darabig.

– Tudja… – mondta kis idő múlva – úgy van aztán most, hogy hát két ember van, aki nem teszi be ebbe a faluba a lábát. Az én fiam az egyik, a másik meg az a Varga! Oszt nem is volt semmi dolguk egymással, s az Isten tudja, mikor látták egymást utoljára, van annak tán hat esztendeje is, ha igaz…

Elnevette magát, s ahogyan az ilyen parasztemberek szokták, ha keserűségükben nevetnek, megrázta a fejét:

– A jó Isten tudja, micsoda világ ez… – no együnk!

Felvágta hosszára az uborkát.

– Mióta nem volt itthon a fia?

– Rég, nagyon rég… Rögtön azután, hogy megtörtént vélem és Jóskával, evvel a mi igazgatónkkal a dolog, rögtön azután jött, s kereste a Jóskát, leste valósággal, mint a farkas, de az meg nem volt itthon, járta a vidéket, két hétig is nem volt idehaza. Így aztán nem találhatta az én fiam. De azt mondja nekem: Édesapám! Jól figyeljen rám! Mához egy hetire én eljövök magukért, s úgy készüljenek, hogy jönnek velem, s ide többet nem teszik be a lábukat. Amijük van, viszünk mindent, bútort, malacot, semmi itt ne maradjon… itt maga többet egy kapanyelet sem fog meg! Nekem még akkor gipszbe volt a karom, hagytam, hadd beszéljen. Megértette, édesapám? – mondta – megértette, amit mondtam? Mához egy hetire jövök magukért, s többet aztán még csak ide se gondoljanak!

– Hová vitte volna magukat?

– Őhozzájuk. Úgy mondta, hogy megleszünk mink náluk, szép lakása van, akkor őszön kapta a gyártól, munkáslakás… Hát hogy odavisz minket! Nem szóltam, hadd beszéljen – gondoltam. De aztán egy hetire meg is jött, két autóval meg emberekkel, a barátaival, még ketrecet is hoztak a disznónak. Pakolunk, édesapám! Igen köszönöm, édes fiam, hogy ennyire gondolsz ránk, de azt mondom én neked, hogy hiába jöttél, mert nem megyünk mi innen sehová egy tapodtat sem! Na, akkor aztán látta volna! Előbb szép szóval, aztán meg hogyan kiabált! Majdnem baj lett ott belőle – az anyja, az meg sírt szegény, nem tudta, mit szóljon, s ki mellé álljon. Így telt az idő, míg végül azt mondta ez az én fiam: Hát figyeljen reám, édesapám! Azt mondja meg énnékem: milyen ember az, aki a falat kenyérért magán hagyja a szégyent, s akképpen sompolyog vissza a vályúhoz, mint a kutya, ha hagyja a disznó? Milyen ember az, azt mondja meg énnékem!? Hallgattam. Hát én megmondom azt mondja –, nem ember az, s úgy érdemli a sorsát, ahogyan van! Néztem s hallgattam. A kocsiról még azt mondta: Engem ide aztán ne várjanak! Mert ki maga szántából áll újra kötél alá, ahhoz énnékem közöm nincsen többé…

Kenyeret tűzött a villájára, és megmártotta a tálban.

– Hát azóta aztán nem jött, s nem megyek én sem!

– Látogatóba sem?

– Nem! Ismerem a fiamat – én neveltem –, nem engedne be!

Megáll a kezében a villa:

– Hát tán mindenki menjen el? Azt mondtam én akkor néki: ide rendelt a sorsom, ide születtem, hun lenne hely máshun az én számomra? Itt maradok, tettem, amit tettem, s akárhogyan jöjjön is, akármi jöjjék is ezután: maradok! Tán mindenki szedje a cókmókját?

A kutya jött felénk a fák közül, szép, nagy, fehér állat, komondor, akkora, akár egy borjú. Felszagolt az asztalra, aztán megfordult maga körül és lefeküdt. Épp az embernek a lábához, s mindjárt nyújtotta is fel a lábát a férfi térdéhez, és úgy kaparta végig a nadrágját:

– Eredj, te! – mondta a férfi. – Ez is utánam koslatna mindig… Na látja: ezzel is mit csináltam volna a városban, a fiam házában? Így van ez jól, így bizony… Na eredjél, öreg!

Eltettem a késemet, és megtöltöttem a poharakat.

– Elég volt? – nézett rám.

– Bőven! Nem is találkozott azóta a fia Jóskával?

– Nem! Nem, hála Istennek… De a Jóska, az itt volt egyszer nálam, hintóval jött, tartott hazafelé valamelyik majorból, bekiáltott, s hogy kimegyek, azt mondja nékem, még abban az időben volt ez is, gipszbe volt még a karom: Ide figyelj, Anti! A te fiadat én háromszor láttam, amikor keresett engem… – No – gondoltam! Mert nem hazudik ez a Jóska, nem hazudott világéletében. Ott voltam, s láttam, de kimentem a lakásból a konyha felől, máskor meg a kerten mentem haza, hogy elkerüljem… Tudtam, hogy igazat mond, s azt is tudtam, hogy ha az én fiamra egyet ráütne, az menten elpusztulna, mert akkora ereje van ennek a Jóskának, s még senki elől meg nem futott gyerekkora óta! Hát csak ezt akartam mondani neked, Anti!… S ment is tovább, szólt a kocsisának, hogy hajtson. Így volt! Elkerülte, hogy baja ne legyen a fiamnak, megfutott inkább! Pedig revolver volt nála, s akármit csinál, kutya baja sem lett volna… Olyan idők voltak azok!

– A felesége meglátogatja néha a fiát?

– Meg, hogy az istenbe ne! De tudja… ha a Jóska jön erre, vagy találkozik vele valahol, akkor csak elfordítja a szemét. Most volt egy hete, hogy Jóska kint járt erre s bejött, aztán jött az én feleségem, sarlózni volt a disznónak valami zöldet, jön, s megy a ház felé. Köszön neki a Jóska, ez meg, a Bözse, csak nézte a földet, és Jóskára egy pillantást sem vetett. Azt mondja Jóska: Nem békéltél meg, Bözse? Csak ment tovább, mintha nem is hallotta volna. Lásd – azt mondja Jóska –, két asszony néz így rám a faluban, a te feleséged meg a Vargának a nénje. Éppen egyformán néznek engem!

Megáll egy pillanatra a beszédben, és megtölti ismét a poharakat.

– S tudja: elgondolkodom én néha ezen! Az én feleségem meg a Vargának a nénje, azok néznek így egyformaképpen a Jóskára. Egymásra meg ők sem vetnek soha egy pillantást sem. Így nézik a Jóskát, s így egymást is. Pedig ezek egy fedél alatt voltak, az én Bözsém meg a Varga Juli. A cselédházban ugyanegy szobában laktak, s ott nőttek fel születésük óta. És lám! A Jóska meg én meg a Varga, meg akit a Varga megölt, a Kocsis Benjámin – mi is mind egy vályúból való cselédek voltunk, egy birtokon, egy uraságnál, egy nyomorúságban, egyforma sorsban. S mi lett vélünk? Én ezt a karomat már nem tudom úgy használni, mint annak előtte. Ennek köszönhetem, ennek a Jóskának! A Bénit meg, a Kocsis Benjámint a Varga ölte meg. Ő lőtte le, akivel egész cselédsorsukban egy kenyeret ettek, s egy bánat alatt voltak! A Vargát meg ez a Jóska üldözte el innen a szülőfalujából! A fiam itt kereste napokig a Jóska halálát, pedig Jóska hordozta őt magával pendelyes korában, ezt az én fiamat, s tán még szóra is ő tanította, mert az ő nyomába járt mindig, ott bukdácsolt a Jóska sarkaiban, amikor épp hogy járni tudott még… Micsoda világ ez? Azt mondja meg énnékem, hogy micsoda világ ez?

– Egészségére!

– Egészségére! – emelte a poharát. – Milyen világ ez? Tán a fiamnak nincs igazsága? Van annak, s nem is akármilyen, tudom én azt! A könny a szemembe szökött, amikor kifordultak az autókkal az udvarról, s ment, hogy ne lássam többet. Ha én itt az igazságot össze akarnám szedni, hogy odaadjam a maga tenyerébe, hogy láthassa, le kéne járnom bizony a lábamat, hogy mind összegyűljön, ahány helyen van, annyi helyről! Mit csináljak véle? Ülök; teszem újra a dolgom s – hallgatok!

Elővette a dózniját, és cigarettát sodort magának.

– Mennek reggel Jóskával? – gyújtott rá, s fújta el a füstöt.

– Megyünk! Jöjjön velünk, nézze meg ezt az új gépet…

– Láttam már, tegnap még a Bábosikban volt, de Jóska átparancsolta onnan, mert erős neki a domb. Mikor megy a grófhoz?

– Holnap…

– Azon is van annyi néznivaló, mint a gépen…

– Van… – álltam fel. – Mondja meg, hogy köszönöm a tojást!

Felállt, s elindultunk hátra, az ösvény felé, mely kivezetett a dűlőútra. A kutya ott paskolt a nyomunkban. Eljött egészen az árokig, s ott aztán megállt, ahogyan jó kutyához illik: egy lépést sem el a portától!

8 óra

A gazdaságnak ez a majorja kissé távolabb esett az országúttól. Gyümölcsösön mentem keresztül először, aztán egy kis dombocskán szőlő között, s végül egy vegyszeres kukoricatáblán, talán harminc holdon. Megizzadtam, mire átvergődtem rajta, de az oldalánál ott volt mindjárt az út.

A motor ott állt, nem messze attól a helytől, ahol kibukkantam, egy nagy eperfa árnyékában. Ketten álltak mellette. A magasabbik embernek a kabátja a kormányra volt dobva, az inge felgyűrve egészen a könyökéig, a keze tele olajjal, a sapkája feltolva a homlokából. A másik ott állt mellette, és fújta a füstöt, valamivel alacsonyabb volt, elöl kopasz, s már eresztett némi pocakot.

Ez nyújtott kezet először:

– Éppen ebben a pillanatban mondtam, hogy nem a porlasztóval van a hiba, hanem e miatt az átkozott és elvtelen proletárliberalizmus miatt romlott el a motor! Most mondja meg őszintén: úgy jó néhány évvel ezelőtt történhetett volna ilyesmi?

A másik leguggolt a motorhoz, a könyökével csúsztatta feljebb a nadrágot a térdén. Csak a csuklóját nyújtotta, és fel sem pillantva megkérdezte:

– A barátja felutazott már neonfényes fővárosunkba datolyát zabálni?

A másik elővette a zsebkendőjét, és megtörölte a tarkóját:

– Ha nincs ez a Kádár-féle proletárliberalizmus, már régen messze járnánk! Arról nem is beszélve, hogy diktatúránk hősi korszakában soha nem vette volna magának a bátorságot egy pártbizottsági motor, hogy elromolni merészeljen…

– Honnan jönnek? – kérdeztem.

– A Vörös Hajnalból – mondta a motoros. – Sötétebb a legsötétebb éjszakánál. Volt már náluk?

– Voltam.

– Ismeri az elnöküket?

– Igen.

– Akkor vágná el mindannyiunk torkát, amikor azt büntetlenül megtehetné, vagy legalábbis amikor úgy gondolhatná, hogy nem jönnek rá, hogy ki tette!

– Ez még hagyján… – mondta a másik, miközben cigarettával kínált. – Ez még hagyján, de kilenc mázsa dinamitja van otthon, hogy megfelelő időben felrobbantsa a népköztársaságot. Kennedytől kapta borítékban születése napjára. Íme a liberalizmus gyümölcse!

A motoros nem törődött vele, a szerszámait emelte ki a vászonból:

– Szívből utál minden kommunistát, s úgy kell neki a szövetkezet, mint hátára a púp…

– A falu meg megválasztotta elnöknek – fújta ki a füstöt a másik. – Egyébként valóban ért a mezőgazdasághoz, és mindent megtesz, hogy menjenek valamire!

– Annyit hazudik, ahányat lép! Bevitte a fél családját a vezetésbe, az egyik ilyen bizottsági elnök, a másik amolyan, s még volt pofája elém állni, hogy a lányát vigyük el tanfolyamra, őt akarná könyvelőnek. Lesül a képemről a bőr, hogy egyáltalán szóba állok vele. „Elnök elvtárs…” – és nem szakad a fejemre az ég!

– Hová süllyedt a proletárdiktatúra! – sóhajtott a másik. – Egyébként egyetlen szövetkezet a járásban, amelyiknek nincs adóssága semmi, csak valami elenyésző kölcsöne, és harminchárom forintot fizetnek majd az ősszel egy munkaegységre…

– Amíg rá nem jövök, hogyan csinálják! – mondta a motoros. – Még a megyéből is kikergetném a gazembert! Visszautazott már a barátja neonfényes fővárosunkba?

– Már tegnap reggel…

– Mondja meg neki, ha majd utánamegy, hogy ne feledjen banánt is zabálni – a keserves úristenit! Én meg nem tudom, hová adassak hamarabb traktort, hová osszam azt a néhányat, ami van, s ami nincs éppen bedögölve… A Várat kikozmetikálták már? Ha nem lehetne tízezer traktort venni az árából, akkor egyet sem! De így aztán lesz kék termünk, lila termünk, pepita előcsarnokunk meg kupolánk, hogy a franc essen belé, meg zöld vécénk. Én meg tegnap lejártam a lábamat, hogy kétezer forintot kerítsek a banktól, hogy legyen mit szétosztani harminc ember között, akik három hónapja nem láttak egy fillért sem, mert nem dolgozik rajtuk kívül senki az égvilágon, csak a hasukat süttetik… Nesze neked, új vonal, liberalizmus…

A köpcös rám vágott a szemével:

– Hiába, nem lesz itt rend, amíg ki nem emelünk egy-két embert a bolyból, hajnalban és rövid úton!

– Úgy, ahogy mondod! Rendet csinálnék én huszonnégy óra alatt!

– Csinálj rendet egyelőre a motorodban – aztán ráérsz a többire is! Hát mit szól mindezekhez? – nézett rám.

– Látták az új trágyaszórót Jóskáéknál?

– Megérkezett?

– Meg! Most mondta az öreg Balogh Anti, hogy Jóska átküldte a Ganyó részére…

– Ki mondta magának? – nézett fel a motoros.

– Balogh Antal…

– A majori?

– Az!

– Ott volt nála?

– Igen…

– Gratulálok! Bizonyára jól eldiskuráltak?

– Beszélgettünk. Lassan mindenkit megismer az ember…

– Meg! – mondta, gyorsan rám vetve a tekintetét. – Meg. Ha másképpen nem, hát madarat tolláról, embert barátjáról!

Felemelkedett, és törölni kezdte a kezét egy rongydarabba:

– Mondja meg tiszta lelkére… szóba tud állni azzal az emberrel?

A másik nevetett:

– Volt már a grófnál?

– Holnap megyek…

– Na, mondja el majd, hogy mit beszéltek! Egyszer már nekem is meg kellene néznem. Nem láttam grófot tizenöt éve legalább! Nem nézzük meg egyszer, Bohati elvtárs?

– Nem! – mondta a motoros. – Én csak egyféleképpen nézném meg, de azt ne adja meg neki az Isten!

Most, hogy a kezét törölgetve egészen felénk s egyúttal a napba fordult, látni lehetett jól az arcát. A szeme karikás, az arca nyúzottan fáradt, a szájvonala keserű.

– Mondok én magának valamit a múltkori beszélgetésünkhöz…

Közelebb lép, és törölgeti kezéről az olajat:

– Ha engem innen leváltanának, ebből a funkcióból, ahol most vagyok – ránéz a köpcösre, és úgy ismétli –, ha egyszer leváltanának ebből a munkámból, és jönne a helyembe valaki más, aki aztán egy idő után nagyobb eredményt mutatna fel, mint én, s azt mondaná: Íme, többet értem el! – akkor annak az elvtársnak nyilván igaza lenne. De! – és ezt akarom én mondani. – Abba az ő eredményébe bizony benne lenne az én tizenöt esztendőm is, úgy, ahogyan az a tizenöt esztendő volt! S e nélkül a tizenöt esztendő nélkül én bizony nem tudom, hogy mit mutathatna fel őelvtárssága, ami különb s jobb, mint az enyém volt! Ez így igaz! Csak – még azt nem tudjuk, hogy mi lesz, amit felmutat! Békét! – mi? Olyan gyönyörűséges békességet, hogy süket minden ettől a nagy békességtől! Olyan ez a békesség házról házra és faluról falura… hogy összeszorul tőle az embernek az ökle!

– Mondtam – jegyezte meg a köpcös –, nem lehet élni ebben az átkozott és elvtelen liberalizmusban! Egyáltalán: hogyan merészelnek nyugodtak lenni az emberek? Most már bizonyisten végveszélyben a proletárdiktatúra…

A motoros elrakta a szerszámokat, és felvette a kabátját:

– A grófjának pedig adja át kézcsókomat, mint legkevesebbet, ami minden békés állampolgárnak kijár…

Berúgta a motort, és feltette a védőszemüveget:

– S ha ismét találkozna Balogh Antallal, mondja meg neki, hogy meghatott és boldog vagyok, és igazán hálásan köszönöm, hogy ha velünk nem is, de nincs ellenünk… Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neki a proletariátus nevében, mindenesetre adja be majd jutalmazási kérvényét az össznépi államhoz!

A másik elhelyezkedett a hátsó ülésen:

– Menjen ki valamelyik nap a Dózsába, és ismerkedjen meg az új agronómussal. Kíváncsi vagyok a benyomására!

Indulóban még visszaszólt a motoros:

– Adok magának egy találós kérdést: a művet dicsérjük, az alkotót gyalázzuk. Hogyan van ez?!

– Ne felejtse el a Dózsát! – kiáltotta a köpcös. – Jóskának meg mondja meg, hogy üdvözlöm, és kívánok neki egy jó általános gépszerelőt az állami gazdaságba, és vasárnapra terített betlit…

Az út itt megkanyarodik, nagyot kerül egy kis mocsaras kedvéért, de kis gyalogösvényen feleolyan távolság az út a faluig. Keresztülléptem az árkon, és friss tarlón indultam toronyiránt, a tarló után a tanítók földjén haladva keresztül, gyenge, rosszul tartott kukoricák között.

9 óra

– Kérek egy csomag Kossuthot és egy doboz gyufát!

A kocsmárosnak szélesre szalad a szája:

– Igenis… Merre tetszett járni?

– Ha lehet, akkor jó puha csomagot válasszon!

– A legpuhábbat, ami csak akad… Éppen most mentek el a Szabó elvtársék a járástól. Elromlott az autója, és a Bohati elvtárs motorján jöttek. Nem tetszett látni őket?

– De, találkoztam is velük…

Fontoskodva hajolt keresztül a pulton.

– Az a Bohati elvtárs – mondta lehalkítva a hangját – igen rosszul néz ki. Valami betegsége van talán? Csak néztem, amikor itt voltak, s azóta is csak aggódom miatta…

Várakozón nézett, az ajka kissé megnyílva maradt.

– Valóban nincs a legjobb színben – mondtam. – Tud visszaadni?

– Már hogyne tudnék… gyufát is tetszett kérni, ugye? Leemelte a gyufát a polcról, s már fordult is vissza.

Szélesre szaladt ismét a szája:

– Már csak megbetegszik az ember, akár akarja, akár nem. Azalól aztán nem lehet kivételt tenni… he, he?!

A pult végében, eléggé távol tőlünk, egy idős parasztember állt, nagyon idős, talán hetvenöt körül járhatott, de szikár, erős még. Ostor volt a kezében, előtte nagyfröccs. A hangja is erős, egészséges:

– Az elvtárs van itt a gazdaságban, Pestről?

Nem mozdult a helyéről, támaszkodott tovább a könyökével a pultra. Erősen barna, barázdált arcú, szürke, rövidre nyírt hajjal, erős, határozott vonásokkal.

– Ő hát, az elvtárs az!… – szólt készségesen a kocsmáros.

Nem találkoztunk még – mondta az öreg, és tetőtől talpig végignézett, aztán az arcomon maradt a tekintete.

– Nem! – mondtam.

Kényelmesen felemelte a poharát, megforgatta benne az italt, és ivott néhány kortyot.

– Csak kérdeztem… – tette vissza a poharat.

Elsimította a bajuszát, és visszanézett rám. Zavartalanul, figyelmesen járt a tekintete az arcomon.

A kocsmáros aprót köhécselt. törölgetni kezdte a pultot. és így szólt az öreghez:

– Rossz lehet azoknak a lovaknak kint a napon, Sándor bátyám! Csak meg ne ijedjenek valami autótól…

Az öreg nem törődött vele:

– Hát nem is rossz az – szólalt meg –, ha valakinek sok ismerőse van Budapesten! Sose lehet tudni. mikor veszi hasznát annak…

Egy pillanatra megvillant a szeme:

– Nem igaz?

Kivettem a zsebemből a Kossuthot, megbontottam. és odaszóltam a kocsmárosnak:

– Adjon egy kisfröccsöt!

– Hordanak, tetszik tudni – mondta a kocsmáros –, aztán be-beugranak egy fröccsre. De – az öregre vágott a tekintetével – nemigen időznek, megisszák egykettő, s mennek is tovább, épp csak, hogy megisszák…

Az öreg felhajtotta a borát.

– Adjál még egyet! – mondta, és nézte, követte az embert, ahogyan elveszi a poharat előle.

– Meleg lesz ma – mondtam.

– Az lesz ma, igen, meleg, nem jó az a lovaknak sem, ilyen melegben a napon lenni… – mondta a kocsmáros.

– Abból még soha baj nem lett, ha az embernek jó komái vannak fent Budapesten. Sok mindenre jó orvosság az! – mondta az öreg. – Adjál gyufát is! – tette hozzá, amikor letették eléje a fröccsöt.

Elővettem a magam dobozát:

– Tessék! – nyújtottam feléje.

– Itt van már, adja a Bandi… – mondta, és elvette a csapostól a gyufát. Rágyújtott, és eltaposta a gyufaszálat:

– Ügyes embernek sok ismerőse van… A nagyon ügyes embernek! Jól jön az még az állami gazdasági igazgatóknak is! Már miért ne jönne jól!

Szembefordult, és végigmért a tekintetével:

– Amikor mi itt 19-ben megcsináltuk a direktóriumot, akkor az úgy történt, hogy minékünk sehun semmilyen ismeretségünk nem volt! Sehun az ég egy világon… Ellenségünk viszont, az volt annál több! Úrból, magunkfajtából, mindenféléből! Mert a szegénységnek akkor van a legtöbb ellensége, ha maga akarja a kezébe venni a sorsát! S ha már úgy áll a dolog, hogy a kezébe is vette, akkor annál több félnivalója van, hogy meg is tarthassa a kezében… Minél inkább a kezében van, annál inkább! Ez ennek a törvénye! Ez volt, s ez is marad!

– He, he – kezdte törölgetni a csapos a pultot –, szeret, tetszik tudni, ekképpen filozofálgatni a mi Sándor bácsink.

Az öreg folytatta:

– Aztán meg az is törvény, tisztelt úr, hogy a szegénységnek a legnagyobb ellensége, az saját maga! Mert ha kivakaródzik a nyomorúságból, akkor nem tudja, mit csináljon jó dolgában, s többet árt magának, mint azt akárki is tehetné… Magamagába harap, mint a veszett eb, vagy a maga fiába, mint a rossz disznó… Ott pusztítaná akkor magamagát és egyike a másikat, ahol megteheti! A gróf meg az úrinép, az persze védte minden pereputtyát, megtett vón az mindent, hogy a magafajtájából egynek is baja ne essék. Mint kutya a kölykére, úgy vigyázott, hogy azt mondja, inkább hat más pusztuljon, mint akár egy is az ő véréből! De ha nem is vére volt, csak jó szolgája, s az ő szekerét ha tolta valaki, amellett aztán úgy kiállt, akár a magáé mellett… Még ha hibázott is valamelyike, csak azt nézte, hogy véle van-e vagy ellene, s megvédte minden ellen. Meg! Mert megtanulta a történelmek idejében, hogy másképpen az ő hatalma nem élhet meg! Vagyis: megtanulta a törvényt!…

Pénzt vett elő, és kirakta a forintokat a pultra:

– Volt esze megtanulni… Itt a pénzed, Bandi!

Felemeltem a poharamat, és megkérdeztem:

– Maga ugye a Varga Sándor édesapja?

Felhajtotta a borát:

– Az – nézett rám –, én vagyok annak az édesapja!

Eltette a visszajáró pénzt, és a kocsmárosra nézett:

– Át kellene küldeni már egyszer a grófért, hogy jöjjék vissza, s legyen minden, ahogyan volt, mert az kell nekünk! Abba szoktunk mink bele, hadd dögöljünk meg mán abban is, úgy, ahogyan a világra jöttünk… Nem való más minékünk!

– Tréfál mindig, Sándor bátyám… – nevetett a csapos, hol rám, hol az öregre pillantva.

Az öreg visszatolta a poharát a pult közepére, aztán a kalapjához emelte a kezét:

– No… sok szerencsét! – s ment az ajtó felé.

Csak most láttam, hogy húzza a lábát, igen erősen sántítva, egészen elvetve magától a bal lábfejét, és a válla is utánaereszkedik minden lépésnél, egészen mélyre.

– A direktórium óta húzza… – intett utána a kocsmáros. – Elvitték utána, hogy megváltozott a diktatúra, s csak egy esztendő után jött haza. Összetörték a tisztek a lábát, az öccse, az meg haza sem jött. Mert az is benne volt a direktóriumban, s azt aztán el is emésztették valamerre, azóta sem tud róla senki, hol, merre pusztíthatták el…

Közelebb hajolt hozzám:

– Tessék megmondani az igazgató elvtársnak, hogy tettem félre neki pár üveg Kinizsit, mert nem lesz aztán, csak szombaton, s akkor is ki tudja, mennyit kapok…

Az ajtó felé intett:

– Nem állhatja az igazgató elvtársat az öreg, nem mondja ki még a nevét sem…

Kijött utánam egészen az ajtóig:

– Ne tessék elfelejteni szólni a sörről…

Az öreg épp kezébe fogta az ostort, a gyeplőt, és szólt a lovaknak. Egyenesen ült a bakon, nem nézte volna az ember így távolabbról még ötvennek sem.

10 óra

– Iszik még egy pohár bort?

– Igen.

– Nem akar sört inkább?

– Nem szeretem összekeverni…

– Akkor viszont le kell jönnie velem a pincébe, amire úgyis sor került volna előbb-utóbb. Nem mindenkinek mutatom meg, de maga azok közé tartozik, akik méltányolni képesek!

Felállt, elnyomta a cigarettáját:

– Adja ide a táskámat! – intett a földre, a fotelom mellé. A szokásos orvosi táska volt, de vadonatúj, mint minden a lakásban.

– Mikor kapta a lakást?

– Tavaly… Csak a pince ér benne valamit! Hová szokott járni Pesten?

– Mindenfelé…

– Mégis? Astoria, Duna, Nagyszálló, Palace?

– Fehér Ökör és Kéményseprő, de nem rossz a Klub sem éjfél után…

– Ott lehányják az embert, vagy jobbik esetben hülyére verik. Viszont történik valami legalább. Így gondolja? Vallja be, hogy azért jobb a Gellért?!

– Jobb!

– Sssu-sssu, tárridu… Micsoda nénik, uramisten! Azok a tejfölhajak, azok a hosszú körmök!… Jöjjön csak utánam, és hozza a cigarettáját!

Keresztülmentünk a kisebbik szobán, aztán az előszobán, majdnem a bejáratig.

– Elővesszük az a kulcs… – mondta, és felhúzta a szemöldökét, miközben a táskában keresgélt. Aztán dudorászni kezdte: – Megtaláltuk az a kulcs! Parancsoljon, kedves barátom, azt a táskát pedig akassza fel arra a fogasra, a jobb füle mellett. Nem akar megfésülködni?

– Nem… Azt hiszem, egészen jól érzem így magam!

– Parancsoljon!

Megnyitotta az ajtót, és megindultunk lefelé a betonlépcsőkön. Kellemes hűvösség csapott meg, és valami ismerős szag vagy illat, amit nem tudtam hirtelenjében megnevezni.

– Mit szól a lámpákhoz?

– Nagyon jó!

– Érzi? – szippantott bele a levegőbe.

– Igen!

– Féléve nem szellőztettem, ablakok bedeszkázva, oxigén nuku… Tényleg a Klubba jár?

– Oda is.

– Fehér Ökör?

– Ühüm!

– De jobb a Gellért?

– Jobb!

A pince nem volt nagyobb négyszer négy méternél. Piros fény hullt le a mennyezetről, az ablakok valóban be voltak deszkázva, előttük függöny.

– Mondja meg, hogy ezt nem várta?

– Nem! Igazán nem vártam. Mennyibe került?

– Bagatell! Ócskaságokból van az egész. Kimustrált söntéspult az exvendéglőstől, alatta ládák, hogy magasabb legyen. A székek darabja húsz forintért megemelve, hogy elérje a pultot… Négy asztal á kétszáz froncsi, tükör, bárszekrény holmi könyvespolcból, a pálma dicső nénikémtől… Ki az ajser?

– Maga!

– Egy pillanat…

Még három égőt gyújtott fel. Egyet a bárszekrény fölött, és kettőt a falak mentén.

– Bort?

– Igen.

– Gin?

– Bort…

– Tényleg a Fehér Ökörbe jár?

– Oda is…

– Az a jó Breitner Tomi! Most figyeljen…

Bekapcsolta a magnót. Piaf énekelte a Lordot.

– Mit szól hozzá?

Felült mellém a székre, rákönyökölt a pultra, és kitöltötte a boromat.

– Klassz?

– Mióta van itt?

– Három éve!

Beletette az arcát a tenyerébe:

– Három kerek és hosszú, hosszú éve! Nem tudom megszokni! Igazán akartam, mert beláttam, hogy nem tehetek mást, hacsak nem akarok egészen tönkremenni. Nem megy! Ott nőttem fel, ott jártam iskolába, ott jártam egyetemre, ott van anyám, apám, mindenki, akit szeretek, és akihez valami közöm van… Nem megy!

– Egészségére!

– Amit ember megpróbálhat, azt mind megpróbáltam. Hivatás, könyvek és megint könyvek… Hiába! Lemezek, magnó, televízió, folyóiratok, munka látástól vakulásig, hogy ne vegyem észre magamat… Semmi! Minden hiába! Tényleg nem akar gint?

– Nem kérek, köszönöm!

– Kétezerbe került az egész. Martinit?

– Nem, köszönöm… Hanem: a Kocsis Benjáminnál maga volt kint annak idején?

– Nem értem.

– Szeretném, ha elmondana néhány szót arról, amikor kihívták ahhoz a Kocsis Benjáminhoz. Emlékszik még rá?

Rám nézett, aztán eltolta maga elől az üveget:

– Na nem! Ilyesmit nem játszunk, édesapám!

– Nem emlékszik már rá?

– Nem játszok ilyesmit! – mondta még egyszer.

Odament a magnóhoz és visszaforgatta.

– Hány éves lehet Piaf?

– Negyven és ötven között… Ugye maga volt kint nála?

– Ha hallotta valamikor is keverni a gyerekeket, akkor most nyissa ki a fülét!

Megindította a szalagot.

– Ha legközelebb felmegyek Pestre, magammal viszem ezt a masinát, vagy pedig fent veszek egy másikat, s elmegyek vele a Pipacsba. Úgy kettő körül, s amikor a legnagyobb lesz a zrí, akkor felveszem az egészet, és hazahozom ide a pincébe. Mit szól hozzá? – kiáltotta, mert telebömbölte a zene a fülünket. – Állandóan menne vele a szalag, eldugnám a tükör mögé, vagy felraknám valami polcra!

Bement a pult mögé, gint töltött magának, citromot vett. cukrot. és keverni kezdett.

– Erre nem számított, mondja meg őszintén?! – intett körül a fejével.

– Nem…

– A múltkor végigjártam minden üzletet, hogy találjak egy Gauguin-reprodukciót, a Bonjour Monsieur-t, nincs sehol, lejártam utána a fél lábamat. Nem tudja megszerezni valahonnan? Már megvan, de egészen kicsi, és nem színes… Akárcsak jómagam, amikor átmegyek reggel a rendelőmbe!

Még mindig kiabált, mert nem lehetett hallani a magnótól.

– Amikor megyek keresztül az úton… Bon jour, bon jour. Jó napot, jó napot…

– Csendesítse le azt a magnót!

– Legközelebb szereltetek rá egy istenes hangerősítőt, hogy kétszer ilyen hangosan szóljon…

Aztán odament, és elzárta a gépet. Rátámaszkodott a tenyerével:

– Nem megy! – mondta csendesen. – Nem is fog menni soha! – megfordult: – Soha nem fog menni! Mondja meg, mit csináljak?

– Szerettem volna, ha mond néhány szót arról az esetről, amikor ez a Varga lelőtte azt az embert…

Megrázta a fejét, és odajött a pulthoz az italáért:

– Nekem semmi közöm hozzá, édesapám… Ezt kérdezze meg azoktól, akik csinálták. Én orvos vagyok, s ha úgy tetszik, már azért sem beszélhetek róla. Na, még egy eresztést! – lépett vissza a magnóhoz.

Bekapcsolta a gépet, és végigjátszotta a számot. Aztán megnézte az óráját:

– Záróra! Igya ki a borát!

Amikor a lépcsők fölött betettük magunk után az ajtót, és megforgatta a kulcsot a zárban, azt mondta:

– Ami ezt a Vargát és a másikat, a Kocsis Benjámint illeti, valóban én voltam kint náluk. De amilyen áldott szorgalommal megszereztem a diplomámat, éppen úgy megtanultam, hogy soha ne feledkezzem meg arról, miszerint: semmihez semmi közöm… Semmihez, édesapám! Jól néznénk ki!

Kopogtattak a bejárati ajtón.

– Igen!?

– Itthon van, doktor úr?

Nehéz férfihang kérdezte.

– Megyek már, kérem, várjanak türelemmel!

– Igen ám, de bevérzett az asszony, hát jöjjék először hozzá, még a rendelés előtt!

– Nem kell megijedni, kérem. Nyugodjon meg, azonnal megyek!

Hozzám fordult:

– Hát akkor, uram? – nyújtotta a kezét.

– Jó volt a bora, és szép a pincéje!

– Ne beszéljen róla senkinek! Mondtam: az egész házban az ér valamit – a gazdát is beleértve!

Megnyitotta az ajtót. arcunkba csapott a nap, és a paraszt leemelte a kalapját.

11 óra

Ránéztem ismét az ajtóra, most már tisztábban láttam – így félig nyitva átsütött rajta a nap –, ott volt mind a négy lyuk, haránt sorozva át az ajtó lapját. Talán négy-öt centiméterre lehetett egymástól mindegyik, az utolsó azonban egészen magasra csapott, el a többitől, az ajtó sarka felé.

Az asszony krumplit tisztított, amikor megérkeztem, de átadta aztán a kést az öregasszonynak, s most csak ült a széken, ölébe ejtve a kezét és hallgatott. Az arca mozdulatlan, egy moccanás nincs rajta, néz maga elé. Nyilván hallja az öregasszonyt, de nem néz feléje.

– Ami elmúlt, elmúlt – mondja az öregasszony –, azon már kár gondolkozni. Mén tovább az élet, ahogyan azelőtt is volt, meg mindig is volt, szegénynek nehéz, gazdagnak könnyű. E már az életnek a rendje, e volt, s ez is marad mindörökkön-örökké, ameddig a jó Isten csak élteti az emberiséget! Csak hát, nehezebb most neki az ura nélkül, mert ha ember nincs a háznál, akkor bizony az asszonynak tán jobb is lenne, ha meg sem született volna. A virág is elesik a karó nélkül, hát még az asszony, ha nincs mellette az ura, hogy megmondhassa, hogy mit mikor és mit hogyan. Meg aztán mindent elvégezni magának az asszonynak, jobb arról nem is beszélni, mert nem lehet azt szóval elmondani sem. Nem ér már annak az asszonynak az élete semmit, semmitlen semmi az, amit ér! De hát itt a két árva gyerek a nyakán, segítenek, nem mondhatjuk, amit tudnak, a nagyobbik, az meg igen különösen, de mire megy azzal az ember, a nagyobb dolog, az csak idemarad, az anyjának a kezére. Ruháztatni, öltöztetni, kosztjuk hogy tisztességesen meglegyen! Amit én megtehetek ilyen idős koromra, azt megteszem, de nyolcvan felé járok már magam is, bizony olyan nagy időt taposok én már, s abból is harmincat özvegyen, mint ez most itt, ez a szerencsétlen – megteszem, ugye, ami tőlem kitelik, hogy meleg étel jusson minden napra, meg egy kis mosást is, s a tyúkokat, csirkéket etetgetem, de bizony a disznót már nem tudom etetni, hull ki a kezemből a veder, nem emelhetem már, mint valamikor ahogyan emeltem, még két esztendővel ezelőtt is, nem megy az már énnékem, nem megy már semmi sem, ahogyan kellene – a halál, az jövöget már, az jön rendesen, azt már el nem kerüli senki. Nem tudom már jószerivel a gallyat sem törni, úgy hasit bele a karomba, ha csak kicsinyt is erősebben fogok. Nem sok hasznomat látják, de amit tudok magamtól, azt megcsinálom, a többi aztán mind neki marad, ennek a szegénynek. Ez a Jóska, aki most igazgató az uradalomban vagy gazdaságban, ahogyan mondják, az csinált néki helyet, a tyúkoknál van, odajár minden hajnalon, de oda is pontosan kell menni, s nem érkezik, csak délben, haza, akkor meg kapálni kell kimenni, abba a kicsibe, amit még meghagytak, meg mikor milyen dolognak van a sorja éppen, varrni meg magam sem látok, hát így aztán az is csak reá marad… Nehéz szegénynek, igen nehéz! Csak elnézem, minek is szültem ilyen nyomorúságra!

Rá sem néz a lányára, csak mondja a magáét, peregnek a szavak, azok is szinte hangsúly nélkül, mintha csak ahhoz kellenének, hogy járjon a kés a kézben, és pucolódjon a krumpli.

– Ha tudná az ember, hogy mire szüli az ő gyermekét, bizony sokszor nem is engedné a világra jönni… Ennek is, fiatal, még nincs negyvenesztendős sem, oszt itt van magamagának, hogy ne lásson már jót ebben az életben, csak küszködést meg betegséget. Mintha az ura elvitte vón magával ennek is az egészségét… A sincs már néki, mintha elment volna az urával az is… Pedig kicsiny még a gyerek, messzire nő az még fel, s addig csak ő van nékik, senki más, csak ez az anyjuk van nékik, s más senkijük, mert ha számíthatnak is valakire, azért csak az édesanya az, aki ott áll őmellettük mindig, mert az megmarad nekik mindig olyannak, hogy nem hagyja őket, akármi is legyék… Pedig szépen éltek, magamnak sem kívánhattam volna jobban, pedig az én uram is, ennek az asszonnak az apja, az is olyan ember volt, hogy engem meg nem ütött volna soha, s attól én goromba szót nem is hallottam soha, csak: édes lelkem, így, édes lelkem, úgy, vagy Flórám, így, Flórám, úgy, így beszélt az mindig énvélem. S ez meg, ennek az ura, Kocsis Benjámin, az meg éppenséggel úgy, mintha az enyémet láttam volna. Becsülte ez is az asszonyt, soha többet rá nem rakott, csak amit elbírt a válla, nem ütötte, s még halála előtt is két nappal, hogy valami zsákokért voltak, hát olyan szép pár cipőt hozott néki, mert az vette mindig, nem szólt: csak látta, hogy kellene már valami, hát ahogy kapta a fizetést a gazdaságtól, vette, ami kellett… Ilyen ember volt a Béni, nyugosztalja az Isten! Az ilyen ember után aztán duplán marad egyedül az asszony, mert csak jót kapott tőle életében, s ekképpen azt már nem pótolhatja semmi sem, s nem jöhet békesség már az asszony lelkére ezentúl. Csak ha utánamén majd maga is, hogy találkozzanak… Pedig mondom néki: ami már megesett, azon már változtatni nem lehet. Olyan az élet, hogy ami jön, azt úgy kell tőle elfogadni, ahogyan jön, nem az ember ül a bakon, hanem maga csak húzza, s oszt amérre csapják, arra kell néki szelídüljön… Így van, s nem másképpen!

Eltapostam a cigarettámat, és odafordultam az asszonyhoz:

– Miért akarja itthagyni ezeket a lyukakat az ajtón?

Felemeli a szemét, egy pillanatra ránéz az anyjára, aztán az ajtóra – nem szól semmit, csak megigazítja a kendőt a fején.

A nap egészen rásüt az ajtóra, és a fény áthullik a négy lyukon, az éles pászmák áthasítják a levegőt és a konyha homályát, hogy megüljenek aztán a padlón, négy kerek, fehér folt.

– Miért nem csináltatja be őket?

Egyenesen az arcomra emeli a tekintetét, a szemöldöke összeszalad, éles, kemény ránc képződik az orra fölött. A szemembe néz mozdulatlanul.

Nem szól semmit.

– Hiszen mondtam én neki, tetszik tudni – szólal meg az öregasszony –, mondom neki: oszt mondd már meg énnékem, minek hagynád úgy őket? Mi oka lehetne annak? Mire jó az tenéked? Hogy úgy maradjon az az ajtó? S hány esztendeje mán? Télen még csak el-eldugogatom ronggyal, papírral, azt még hagyja… de máskülönben csak így akarja tartani, pedig nem jó az semmiképpen, nincsen annak bizony semmi értelme. De nem lehet beszélni véle! Ha mondom néki, csak int a fejével, „jól van az úgy” – azt mondja, és nem lehet beszélni néki. „Jól van az úgy” – s csak az Isten tudja, hogy mi jó van neki abban, hogy otthagyja, meg hogy ott látja mindig? Amikor a csendőrök megszúrták az egyik Bartha legényt, már régen, amikor a kutat csinálták, abban a tavaszban, akkor annak is az anyja azt a nadrágot, amiben a fia volt, a szerencsétlen, mert a lágyékába szúrt volt a csendőr – úgy mondták aztán, hogy a lábába akart volna, mert úgy kellett azt nekik csinálni, hogy csak megbénítsák az embert, de baja ne essék –, az is, a szerencsétlen asszony eltette a gyerekének a nadrágját, oszt őrizte volna. De nem úgy lett aztán, hanem szétszabta, s csinált belőle, a jó Isten tudja már, mifélét, s úgy aztán elhasználódott, pedig mennyire mondta, hogy ő azt el nem pusztítja, hanem megőrzi úgy, ahogyan volt, a fia vérével… – s lám meddig tartott?! S igaza is volt! Nincsen az ilyesminek semmi haszna, lányom! Azon legyél inkább, hogy elfeledjed, mert az is nagy törvénye a szegénységnek, hogy ami rossz véle megesett, azt feledje el minél hamarabb, mert ami rossz véle történik, annak az emlékit mind megőrizné, akkor úgy megtelne véle, hogy leroskasztaná az idő előtt a földbe! Ezért aztán elfeledi inkább – akár nem is lett volna! S így van ez jól! Csak aki magamagának akarja a rosszat, az cselekszik másképpen!

– Jól van az úgy! – szólalt meg az asszony.

A földön volt a tekintete, az arca mozdulatlan. Csendesen mondta, mintegy magamagának, de utána rögtön felemelte a fejét, és rám nézett. Valami különös fény lobbant a tekintetében – aztán visszahajtotta azonnal a fejét, és ült tovább, csendesen.

– Jól van, jól van! Minek van az jól! – mondta az öregasszony. – Amikor a tanácstól itt voltak, akkor is minek nem engedted, hogy megcsinálják? Mert itt voltak, tetszik tudni, utána talán egy fél esztendővel, hogy azt mondják, csináltassa be az ajtót, hogy a lövések ne látszódjanak. E meg nem akarta, akárhogyan parancsolták is! Elmentek, de aztán jöttek megint, hogy megcsinálják ők maguk a tanács pénzéből, nem kell minékünk egy fillért sem adnunk, mindent ők állnak – a lányom azt sem engedte. Akármit beszéltek neki, mondták szépen és magyarázták, de ő csak: „úgy fog maradni” – csak azt hajtogatta nekik. Aztán meg jöttek volt, hogy öreg mán ez az egész ház, hogy nem lehet ebben már lakni, s mondták, hogy elrendelik, hogy ha tetszik, ha nem, csináltatni kell, mert hogy így akarták vón, hogy engedje megcsináltatni az ajtót. De ez akkor is csak hajtogatta: „úgy marad az, ahogyan van!” – s nem, az Istennek sem! Még az öreg tanítóhoz is elment ez a szegény, hogy megtudja, van-e joguk csináltatni bármit is, ha ő maga nem akarja, hogy abban adna néki útbaigazítást. Nem engedte! Én meg mit csináljak véle?…

Megérintettem az asszonynak a kezét:

– Miért nem akarja megcsináltatni?

Összeszűkül a szeme, még egy darabig nézi a földet, aztán ugyanazzal a különös fénnyel a szemében rám néz:

– Mert úgy kell annak maradni!

Árnyék szökik a helyiségbe, az ajtón megjelenik egy legényke, talán tizennégy éves.

– Adjon Isten!

A küszöbön megáll és körülnéz, nem lép beljebb. Egy pillantást vet rám, aztán az öregasszonyra.

– A nagyobbik fiú? – kérdezem az öregasszonytól, miközben felállok.

– Az, az, a lelkem…

A gyerek az anyjára néz. Ül a helyén, mint eddig, nem is emeli fel a tekintetét. A fiú rám néz. Nyújtom a kezem.

– Jól megnőttél… – mondom.

Magas, izmos fiú. Barna a haja, a szeme. Ing nélkül van, izzadt, barna a felsőteste, fekete csíkokban ül rajta a por, mocskos, poros a homloka is. Rövid, biztos tekintettel az arcomba néz, aztán elkerüli a kezemet, odamegy az anyjához, és a szék háta mögött, kissé oldalt odatámaszkodik a falhoz.

– Visszük át a gépet a téeszhez, a Jani bátyámék meg bementek a kocsmába – mondja, és engem néz egyre.

– Eszel valamit? – kérdezi az öregasszony.

– Nem! – mondja a fiú.

Most már az anyján van a szeme. Figyeli az arcát, végignéz az egész asszonyon, ahogy ül ott, ölébe ejtett kezekkel. Összevonja a szemöldökét, ugyanúgy, mint az anyja. Egyébként nem hasonlít az anyjára, úgy látszik, az apjára ütött inkább. Úgy néz vissza rám, összevont szemöldökkel:

– Mit akar az édesanyámtól?

Rögtön az anyjára néz megint, gyors, kutató tekintettel. Aztán vissza rám.

Most látom, hogy erősen jár a melle, emelkedik nagy lélegzetekkel.

– Beszélgetünk csak, gyerekem, beszélgetünk… – mondja az öregasszony.

– A gazdaságban dolgozol? – kérdezem.

– Mit akar az édesanyámtól? – kérdezi, és egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét.

Nézem. Hány éves lehet? Tizennégy, tizenöt? Ott van már a karjaiban a munka. Ott van a vállaiban. Ott van már a szemében, a tekintetében, a szavában, a mozdulataiban, a hangjában, az egész csöppnyi emberben – ott van minden porcikájában, ahogy áll előttem, az anyja széke mögött. Négy órakor már bizonyára felkelt, és elvégzett eddig egy felnőttnek valót.

Odaintek az ajtóra.

– Csak azt akartam megtudni az édesanyádtól, hogy miért nem akarja megcsináltatni ezt az ajtót?

– S az elvtársnak miért baj az, ha nincs megcsináltatva? Az édesanyám háza, azt csinál véle, amit akar! Ahhoz senkinek beleszólása nincsen! Az adóját megfizetjük, ami azután van, az meg a mi dolgunk…

Az öregasszony felemeli a hangját:

– Hiszen nem is arról van szó, kicsi Béni, csak úgy elbeszélgettünk, nem hivatalos ember ez, már hogy így mondom, ne tessék haragudni érte – teszi hozzá, de nem is pillant rám –, az édesapádról kérdezett, s arról beszélgettünk… Szépen, becsületesen elbeszélgetett vélünk… s nem is mondott rosszat sem nekem, sem az édesanyádnak. Ki mondta néked, hogy itt van?

A gyerek hallgat egy darabig, végigmér tetőtől talpig. Aztán elmozdul a faltól. Odamegy az ajtó mellé a vederhez. Bögrét vesz, iszik, kiissza egy húzásra, eltörli a száját, s míg a másik kezével visszateszi az edényt a székre, rám néz, és azt mondja:

– Akkor meg megmondta már magának az édesanyám, hogy az az ajtó úgy fog maradni! Ahogyan most van! S most én is megmondhatom magának, meg maga is megmondhatja, akinek éppen csak akarja, hogy én is azt mondtam: úgy marad, ahogyan van!

– Úgy, lelkem, úgy!… – szólal meg csendesen az anya, és felemelve a fejét nézi a fiát, ahogyan az visszalép melléje. S amikor ott van már a közelében, akkor megismétli: – Úgy, lelkem, úgy!

Ránézek a fiúra:

– És meddig akarod úgy hagyni?

Támaszkodik a falhoz, és nézi a földet. Nem válaszol. Az anyja is néz maga elé. Nem mozdulnak, és nem válaszolnak egy szót sem.

Az öregasszony felsóhajt, beleloccsantja a pucolt krumplit a vízbe, és újat vesz a kése alá.

12 óra

– Azon az éjszakán, amikor ez a história Balogh Antival meg vélem megesett, azt mondja nékem a feleségem – jobban szólva, már az este mondta a vacsoránál, hogy menjünk el mi is valamerre, mint a többiek. Mondta ezt már szegény az első naptól kezdve, amikor ugyancsak éjszaka beállított hozzám a járástól ez a Simon Sanyi, aki most az oktatási osztályon van, illetve a művelődésin, vagy hogy a francba hívják. Jött ez a Sanyi, izzadt volt, alig kapott levegőt, úgy fújtatott a szerencsétlen, hogy csak mondom neki, ahogyan áll ott az előszobában: na, hát véled mi van, megkergetett a kismalac? Adjak bort neki, azt mondja. Ivott egyhúztában vagy fél literrel. Tudott az máskor is inni, de most hajtotta magába, s jár az ádámcsutkája, mint szopósnak. Na, mi van, mondom neki, hozzak még egy hordóval? Csak int a kezével, s azt mondja, oltsam el a villanyt. Oltsa a nyavalya! Ha sötétet akarok, kimegyek az udvarra, ott aztán van belőle! Remegett ennek a szerencsétlennek a keze úgy, hogy megsajnáltam! Gyere, ülj le – mondom –, aztán mondjad, amit akarsz! Hát azt mondja, hogy menjünk véle, én is, az asszony is, meg a gyerek is, tud ő helyet, ahol nem talál meg minket az Isten sem, s ott meglehetünk. Meg van ez bolondulva, gondoltam! Ez is megbolondult, azt se tudja, mit csináljon! Azt mondja, hogy a megyei titkár leadta telefonon mindenüvé, hogy menjen mindenki, amerre lát, meneküljön, amerre tud, el is ment már mindenki, menjek én is. Ő meg azért jött, hogy szóljon nékem is, van hová menni, csak siessek. A titkár, a megyei, az már el is ment kocsival, az Isten tudja, merre.

Nézem én ezt a Sándort, hát sápadt, mint a holdvilág, s reszket a kezében a cigaretta, alig bírja fogni. No, Sándor – mondom néki –, ide bizony kár volt eljönnöd! Köszönöm én néked, hogy nem sajnáltad az utat, de mondok neked valamit, s azt jól figyeld meg. Azt mondom neked: ha nekem dolgom nincs valahol, hát akkor én nem is megyek oda! Így hát nem is kell most énnékem sehová sem mennem, te menj, ha akarsz, de én nem megyek sehová! De azt még megmondom neked, ha a titkároddal találkoznál, akkor azt üzenem néki, hogy elmenni, azt könnyű, mert mi sem kell hozzá. De visszajönni, az aztán igen-igen nehéz lesz, olyannyira nehéz, hogy jól tenné, ha már most gondolkozna rajta, hogyan akarja majd nyélbe ütni. Ezt mondd, hogy ezt üzenem néki!

Az igazgató elhallgat, rágyújt. Kint ültünk a verandán, a lugas szőlője védett a naptól, vártuk az ebédet. Bejött a kocsis, és megállt a lépcső tetején:

– Így aztán csak ki lehet bírni a napot?

– Ki hát. Gyere, igyál egy pohár bort…

– Csak azért jöttem, hogy megyünk-e délután valamerre, mert ha nem, kimennénk az asszonnyal kapálni…

– Eridjél csak, nem megyünk sehová… No, fogd a poharat.

– Isten éltessen mindannyiunkat!

– Merre kapáltok?

– Itt, csak a háznál…

Leteszi a poharat, és eltörli a száját:

– Tudod, ki van itt a faluban?

– Nem…

– A kicsi Kiskovács… Megyek a hintóval, kivittem ezt a földmérőt az állomásra, hát ahogy fordulnék meg, nézem, hát jön ki a vonattól, bőrönddel meg ballonkabáttal a karján… Csak nézem: ez nem az! De aztán ő volt, ott kellett elmenjen mellettem… Csak nézem, a szentségit, ez ő bizony, nem más…

Az igazgató megtöltötte a poharakat:

– No… s aztán mi van véle?

– Hogy mi van? Mi lenne? Még köszönt is, azt mondja, nem vinném be a faluba? Vigyen a nyavalya, gondoltam, még jó, hogy nem vágtam meg az ostorral…

– Hát még?…

– Mondom neki: hát hazajöttél? Haza! – azt mondja, s áll ott a kocsi mellett. Na, elvisz, vagy nem visz el? – kérdi. Nézem, ahogy áll ott előttem. Mondom neki: Aztán találkozol-e az igazgató elvtárssal?

– No csak?…

– Hallod… azt mondja: Lehet, Jani bátyám, mert egy hétig itt leszek! – Bátyád az öregisten! – No, akkor csak eredj, mert nekem még máshová is kell mennem! – mondtam s elhajtottam.

– Hát, hallod, ha megjött, itt lesz…

– Még tán be is hoztam volna?

– Ne filozofálj, hanem emeld a poharadat, s menjél, kapálj az asszonynak…

A kocsis felemelte a poharat, tartotta egy darabig a kezében, végül a szájához emelte, de le is engedte mindjárt, anélkül hogy ivott volna:

– Nem értek én itt már semmit sem, Jóska!…

– Mit nem értesz?… Megjött, s itt van, mit csináljak véle?

– Hogy mit?…

– Azt! Mit csináljak véle?…

A kocsis elhallgatott, és forgatta a kezében poharát. Kis idő múlva azt mondta:

– Nem szóltam én semmit… De valamit azért mégis mondok. Éspediglen azt, hogy nagyon megisszuk mi még egyszer a levét annak, hogy: mit csináljak véle?… De akkor aztán nem úgy isszuk, ahogyan már egyszer kóstoltatták vélünk, hanem akkor fenékig, hogy egy csöppje se maradjon…

– Úgy gondolod?

– Úgy mondtam, ahogy mondtam!… Mert egyszer csináltuk rosszul mi, de akkor nagyon rosszul, éspediglen, amikor kimásztunk a bajból, s fegyver volt a kezünkben, s amikor lapult már valahány, meg csendes volt mindegyik. Akkor ki az Isten kérdezte volna, hogy kit miért lőttél le? Akkor kellett vón végezni valamennyivel! Most aztán az egyik ilyen szakember, a másik olyan szakember, s nem lehet még görbén sem nézni rájuk, mert az embernek törik be a feje, nem az övék…

Megnézte a borát. Felhajtotta egy húzásra.

– Nem az én eszemnek való ez az egész… az aztán bizonyos!

A házigazda hallgatott. A kocsis visszatette a poharat az asztalra:

– Holnap mikorra fogjak be?

A házigazda nézte a poharát. Rágyújtott, és elfújta a füstöt végig az asztal lapján. Ránézett a kocsisra, és azt mondta:

– Fogjál be ötre! Kimegyünk megnézni ezt a trágyaszórót. A Bábosikból átküldtem a majori oldalra, oda megyünk… Iszol még?

– Nem!

– Na, akkor áldjon meg az Isten!…

Nézett utána, ahogyan ment le a lépcsőkön, aztán végig az udvaron, át a kiskapun, a gazdaság felé.

Töltöttem a poharunkba.

– Ki az a Kiskovács?

Legyintett:

– Egészségünkre!…

– Egészségünkre!

Hátradőlt a székében – öblös, fonott karszék volt –, kinézett az udvarra. Végigtörölt az arcán, s mert fenékig ittuk az előbb, előrehajolva megtöltötte ismét a poharakat.

– Szóval… Aztán el is ment még akkor mindjárt tőlünk ez a Sándor. Valami majorba, tanyába mentek ki, az Isten tudja, merre, eléggé messzire innen, nem is ebben a megyében, illetve nem is tanya volt az, hanem valami présház vagy pince, az Isten tudja már… Nahát, akkor mondotta az én feleségem…

Elhallgatott, és kinézett megint az udvarra. Nézett, amerre elment a kocsis.

Rágyújtottam, és fújtam a füstöt. Két-három csirke átszökött hátulról, ide, a füves udvarra, s most a hangtól – hess-hess! – kiáltotta valamelyik gyermek – esetlenül, nyújtott nyakkal szaladtak vissza a baromfiudvar felé.

– Na igyunk! – mondta végül a házigazda.

Elég nehéz bor volt, de tiszta, jól kezelt, és sok szódával ittuk.

– Szóval, akkor mondta a feleségem, hogy ő nem marad itt, menjünk mi is a Simonékkal, illetve oda, ahol azok is vannak. Azt mondja: akinek családja van, az ne menjen a maga feje után, hanem azt nézze, hogy a családnak mi az érdeke, és aszerint cselekedjék! Féltette egyszóval a gyermekeit! Mit csináljak véle? Akkor lett csak csend, s akkor hallgatott el aztán, amikor tényleg jöttek, s úgy, ahogyan vártam is őket, éjszaka és a kiskapun keresztül… Mert jöttek! Úgy, ahogyan ez a Simon is megmondotta, s ahogyan őérette is mentek. Szóval tudta az, miről hápogott ott énelőttem, ő már túl volt rajta!

S azt mondom én most, aki a maga fajtájával nem állott még szemben – mégpediglen úgy, hogy puska kint és puska bent –, annak én nemigen tudom elmondani, hogy miképpen van az! Mert szemben én állottam vélek eleget – de annak mindenkoron ők és nem más látta a hasznát! Álltam én szemben sok emberrel a földosztástól kezdve, az állami oktatáson keresztül a téeszig, mindenféle dologban. Hogy a vajákosokhoz ne járjanak, hogy eriggyenek orvoshoz, hogy a fiaikat adják iskolába, hadd tanuljanak tovább, ma már nem urat csinálnak ott belőlük. S az Isten a megmondhatója, mi mindenben? S nem volt az gyerekjáték! – Fölért az, ha mindent összeveszünk, akár egy ilyen éjszakával is. De mégis más volt! Mert ezen az éjszakán szó nemigen esett! Csendben voltunk, csendesen ők is az ablak alatt, csendesen magam is, s a Balogh Anti puskája, az csak pontot tett a csendre.

Szóval: jöttek, s hallottam, hogy jönnek! Vártam is mindennapon, s úgy van ezzel az ember, hogy mintha könyvből olvasná: ma lesz az! S éppen úgy! Hangot s utána a kutyát hallottam mindjárt. A kutyát! – s mégpediglen úgy, hogy megugatta a magáét, s hallom is a hangja után, hogy szalad – de azután meg azt is, hogy elhallgat, s bár jönnek, hallom, nem ugat már a kutya! Csendben van! Nem féltem én soha, még tán az Istentől se! De hogy jöttek, s a kutya nem ugatja őket – attól megállt a kezem, ahogyan éppen mozdult volna, megállt, s nem tudta, mit akart csinálni! Öreg kutya e már, húszesztendős volt akkoron, s akit én ismertem, ő is ismert, akit én szerettem, annak megkezeskedett mindenkoron ő is! Kivált cselédnek, parasztnak, akit látott s szagolt kölyökkora óta… S most nem ugatott! Azt csináltam egyébként akkor, hogy a szobának az ajtaját csuktam be magam után, illetve csuktam volna – s úgy állott meg a kezem. Bent meg a család, a szobában! Lefektettem őket mind sorban a szőnyegre, a kicsit, azt még úgy tettem le, hogy fel sem ébredt, úgy raktam le dunyhástul, s akképpen a másikat is. Az asszony sír, de egy árva hang nélkül, csak szorította a lányt magához, a fiú, az meg azt mondja: Jöttek, édesapám? Mert ezt hallotta mindig az anyjától! Ahogy megyek kifelé, csak néz engem az a gyerek, s nőnek a szemei, s azt mondja, amikor az ajtóhoz értem volt: Ne féljék, édesapám! Félt a jó Isten! Őket féltettem, ezeket, ott a szobában! De magam nem… amíg, hogy elhallgat a kutya, azt meg nem hallottam. Akkor igen! De nem is jól mondom én azt! Mert az sem félelem volt, nem, bizonyisten, nem az volt, hanem másvalami, még ha úgy nézett is ki, mintha félelem lenne! Nincs annak neve, hogy egyből megmondja az ember… Mert énérettem jöttek, s olyanok, akit a kutya meg nem ugat, s ettől állott meg az én kezem, amikor az ajtót csuktam volt be!

Rágyújt, és eldobja messzire a gyufát, el a lépcsők felett az udvarra. Aztán a konyha felé int a kezével, s közben fújja és legyezi el maga elől a füstöt:

– Itten állottam meg a konyhának az ablaka előtt! Mire odaérkeztek, akkorra már én is ott voltam bent a konyhában. Aki mihozzánk jött, az mindig a konyha felé került, én meg mondtam magamban: Tudjátok az utat, hát én se megyek másfelé! Ha szóltatok, ott mentem ki nektek! Ha jöttetek – ott eresztettelek be! Most se legyen másképp, csak a rövid útján, s ha eddig nem kerültünk, ne kerüljünk most sem! Így legyék! Az ablak, az meg nyitva volt, mert ott ültem a konyhában leginkább, s nyáron, ősszel az betéve nem volt soha, hát nem csuktam be most sem! Legyen minden akképpen, ahogyan máskor is s más őszben is volt… Ott állottam, ahol annak a lövésnek a helye látszik, attól nem messzire, úgy, hogy a hátam a falnál, szemben vélem az ablak, azon túl meg, kint a holdvilágban ezek. Nem volt szabad a hold, erős pára volt, nagy udvara ereszkedett. s bujkált is, de többnyire látni lehetett azért elég jól…

Álltam a falnál, a hátam nekivetve, a puska meg, ez a kétcsövű, az meg ott egy karnyújtásnyira tőlem, a kredenc sarkánál. S most is csak azt mondom: aki még a maga fajtájával szemben ekképpen nem állt, hogy puska kint és puska bent, annak én sokat nemigen tudok mondani! Ne próbálja, s ne kívánja! Inkább haljék meg mindjárt! Mert ha meg is nyugoszik utána, ott, abban a pillanatban, rosszabb néki, mintha a pokolba vinnék. Mert gróf s báró nem jött! Nem jött!… Hanem akinek a lábáról a ganyét alig mostuk le, a koszból épp hogy kivakaródzott, aki nemigen hányja-veti, mit tesz, haragja van – lobban! Mert mindig hamarabb járt az indulatja, mint az esze tette volna, s a keze is mindig hamarabb mozdult, mint hogy meggondolta vón, hogy kire emeli.

Álltam ott, s azt gondoltam: Hát az én életem, az meg mire való volt, uramisten? Hát az én esztendeim mire mentek hát el, uramisten! Az én fáradságom, tanulatlan paraszté, rongyos cselédé, mire lett jó? Az én sok esztendőm mibe hullott? Hányszor kék tanulnom még? Hányszor kék még igazamnak lenni, hogy akkor higgyék a szavamat, amikor mondom, s ne utána, ha vérrel s verejtékkel adják meg az árát! Én meg mit vétettem, s miben vétkezhettem?

A földet sokan nem akarták elfogadni negyvenötben! Úgy kellett hajtani őket, kapuról kapura járni s ajtóról ajtóra végig a soron: ne féljél, nem jön az már vissza, nem jön az uraság, mitől félnél hát? Itt a földed, jár az tenéked, vigyed, kié lenne az, ha nem a tiéd, ki érdemelné, ha nem magad, ki beléölted már a fél életedet, s hasznát soha nem láttad, pelyváját, ocsúját, csigerét kaptad mindig? Ha szántottad, ha arattad, ha kapáltad, egyebet nem láttál belőle! Most hát mitől félnél? Vigyed a magadét, hasítsd a tiédet, szántsad, vessed, arasd! Hány szó kellett hozzá?! Hányszor hallottam: „Böjtje lesz még ennek! Nem félsz az Istentől, Jóska, a másét elvenni?! S ha az úr visszajön, kinek a hátából hasítanak szíjat? Csak bajt hozol miránk! Miért nem nyughatol? Ez az élet rendje: úrnak van, cselédnek nincs, tán még az Isten sem rendelte másképpen! Visszajön még az uraság, meglásd, mert visszajött mindig, vissza tizenkilencben is, oszt hányat emésztett el, hányat akasztott fel?” Így s ekképpen mennyit hallgattam én? Míg az ekét belé nem akasztották!

Aztán föld volt, és szerszám semmi! Mit kezdjen véle a paraszt, mit ér néki, ha övé a föld, s nincs mivel szántani? A gyerekét fogja elé? Mert asszonyt, azt láttam, hogy elöl volt az ura, apró kis asszony volt, úgy fogta az ekeszarvat, hogy a mellén is feljebb volt tán a két keze! S akkor kezdtek menni a gazdákhoz: „Gazduram így, gazduram úgy, ha ezt a kis földemet megszántaná, hiszen itt a nyakamon az idő, el is mén lassan, ne maradjon parlagában, miből étetem a családot? Jöjjék már, s szántassa meg, adja a lovát, adja az ekéjét meg a boronáját meg a lovát s szekerét megint, hogy eső el ne verje, be ne fulladjék a drága élet, nem tudom hordani, miből lesz kenyerünk?!” Meg a másikhoz: „Csépeljék már nékem is, gazduram, szóljék már, néném, a gazdának, hogy ne hagyjon így a nyomorúságban engem!” Mert így volt! A cselédségből kilépett a nép, földje volt: s mehetett a cselédsorba megint! Egész esztendőre nem bújt ki a napszámjából, mit ősszel s tavaszon meg a nyárba szerzett, hogy a kenyere meglegyék. A földtelen nyomorúságból bele a másikba; amikor földje van, s mégsem a maga gazdája, nem a maga ura! Aki csak kicsit gondolkodott, látta, mint s hogyan lesz ez végül! Ott a föld – s marad a nyomorúság, marad a veríték. Hogy más parancsol ismét. A módos gazda! – Aki tudja, az tudja, hogy rosszabb az a nagynál, mert kicsi, s nagyobb akar lenni. Nemcsak a módjában, hanem az uraságban is! Nem parancsoltathat, hanem maga parancsol – hát kétszer keményebben! Az uraság sok kicsit elnézett, s sokat meg sem látott – de ennek a szeme mindenen ott van, s maga jár mindennek utána, megveszi az árát mindennek, kegyetlenebbül az úrnál!

Oszt mégis inkább így maradtak volna! Csak közösen semmi ne legyék! Csak szövetkezet ne legyék! S mondták nekem: „Messzire mégy megint! Hát tenéked mindig más utat kell járni? Hát miért nem nyughatol már? Sohasem lész már békén?”

Én az egyik embert annak idején a nyakánál fogva vittem a községházára, hogy írassa ki a földet, amit adnánk néki a földosztáskor! Ide se tedd, oda se tedd, agyonnyomorgatott ember volt, kanász az uradalomban! Nem volt rossz ember, de az apját megölték tizenkilencben, s ott verték halálra a szemei előtt, e meg gyerek volt akkor, s ott ment minden a szeme előtt! Az anyja aztán megtanította, hogy soha úrnak s feljebbvalónak, legyen csendőr, kisbíró, munkavezető, annak ellent ne mondjon. Oszt a lelke nem heverte ki, amit akkoron látott gyerekfővel, amikor az apját agyonverték, mert benne volt a direktóriumban. Ezzel a Varga Sándor bácsival volt egyébként együtt az apja, ez él már csak közülük, aki most fogatos a téeszben. Oszt mindig lapulni kellett ennek, akiről szólok, mert egykettőre az orra alá vágták, hogy ki fia borja, s oszt ettől lett olyan, hogy ne szólj, s nem fáj! Én meg ezt az embert, amikor az istennek sem kellett neki a föld, mert annyira félt, hogy visszajön az uraság, megfogtam, s erőnek erejével elvittem, s erőnek erejével alá is írattam véle, a nyakát fogtam, s úgy írattam alá, mert másképp nem akart. Gyereke meg volt otthon kilenc! Hát ennek a fia aztán egy este, hogy valami gyűlésből mentem haza, leütött engem. Tán két hetire rá, hogy az apjával a földet megírattam. Amikor aztán a közöst először kezdtem mondani, hát abban az időben mondták énnékem: „Megint nem nyughatol, ugye? Meglásd – mondták, amikor csak mentem újra, hogy itt másképpen segíteni nem lehet, csak közössel –, meglásd, úgy jársz megint, mint a Vencel fiával, de tán még rosszabbul is!” Mert az ütött le engem, a Vencel gyerek, de nem tudtam meg, csak sokára. Nagyon sokára. Akkor aztán csak azt mondtam néki: – Ide figyelj, Vencel Gyuri, csak azt mondd meg nékem, hogy a ház, amiben most lakol, nem abból a földből van-e, amit én a te édesapádra ráparancsoltam, úgy, ahogyan csináltam, nem szépítek én azon semmit!? – Azt mondja: Osztán miért mondja ezt nekem, Józsi bátyám? – de pislogott, pislogott szaporán, azt sem tudta, hová nézzen, s megpirosodott az arca egészen erősen. – Csak úgy kérdeztem, édes fiam! – s nem szóltam aztán semmi többet. Úgy éjfél felé aztán odajön hozzám – valami mulatság volt, tán augusztus huszadika –, s azt mondja: Igyon már vélem valamit, Józsi bátyám! – Igyunk! – mondtam. Hát erre mondták, hogy csak úgy ne járjak. Mondtam az embereknek: ha úgy járok én, mint a Vencel fiúval, akkor csak legyék akár ma éjszakán is, ahogy megyek hazafelé! Mert későbben belátjátok majd az igazamat!

Rám néz, s egy pillanatra valami kis derű csillan meg a szemében, úgy is nyúl az üveg után:

– De igyunk is!

– Egészségünkre! – mondtam.

– Hát aztán álltam ott a konyha falánál. Mire is voltak jók az én esztendeim? Mert a Vencel gyerekkel én még ittam aztán későbben is, de akit golyó talál, az már nem fizethet, s annak már nem is fizethetnek. Ki s kire lőne mostan? Ki jön az éjszakában? A kutya miért nem ugatja őket, s az én kezem miért nem mozdul a puska után? Miért állok a falnál, s miért mondom magamban furtonfurt, mintha mást mindent elfeledett volna a gondolatom: hát mire jutottunk? Hát nem úgy volt-e, hogy jött aztán a közösbe mind a cselédje, mert másképpen nem boldogulhattak? Házat nem abból építettek-e? Hát nem barom lakik-e most a cselédsoron? Ott, ahun emberek laktak előbben? Nem annak volt-e igaza, aki azt mondta nékik: erre halad a világ, erre jöjjetek ti is, ha boldogulni akartok? Hát ki gyereke ment tanulni, ki gyereke, ha nem az övék? S kinek kellett hajtani őket: adjátok a fiút! Ne papra, ne úrra – ide hallgassatok! Hát kinek mondtam volna, ha nem nekiek: van most földed? Mennyid van, hat hold, nyolc hold, tizenkettő? Megélsz rajta? Meg hát, hisz nincs nyugtod hajnaltól éjszakáig, hogyan ne élnél meg belőle – de a gyerekeidre mit hagysz? Mennyi jut egynek, ha elmégy a világból? Mire hagyod őket? Mennyit adhatsz egynek? Annyit, hogy a te nyomorúságodat elölről kezdhesse? Mennyivel? Kettővel, eggyel, három holddal? Mert több nem jut néki, kéri majd mindenik a részét? Hát mire hagyod itt őket? Te megélsz belőle – de a gyerekeid, ha elosztódik közöttük, mit kezdenek a maguk részével, hisz annyi se jut egynek, hogy a krumplija meglegyen becsületesen?! S ha így van, akkor miért mondjátok, hogy megfizették az én szavamat? Negyvenötben ki fizetett? Azelőtt – ha úr ellen, ispán ellen szólani kellett – ki fizetett engem? Tán akkor is fizettek? Tán negyvenötben is? Tán fizettek, hogy a földet rátok parancsoltam, amelyiketeknek nem kellett, mert félt az uraságtól? Tán ti fizettetek akkor engem? Hát néktek nem kell az olyan ember, aki a maga házán kívül is tenni akar, a többiért is? Hát mi kellene tinéktek? Még a barom is magától mén a vízre, ha megérzi, hogy olthatja a szomját, de ti a kutyának vetnétek, aki jobbat akar! Tiközöttetek csak málét adjon az ember, de aztán bőviben, s akkor rendben van már minden! Hová elsőnek mehetnétek, s mert először mentetek, gazda lennétek, oda hajtani kell titeket, hogy keserű legyen annak is, aki csinálja, s annak is, aki akarná? Hát honnan szedett benneteket az Isten? Milyen nyomorúságban teremtett, hogy kullogtok csak minden után, ami szépet s jót mind az emberiség akarna? Hát nem kezdhetnétek már egyszer magatok is? Micsoda nép vagytok?

Kint meg az ablak előtt hallom egyiknek a hangját: Itthun van az, nem ment az sehová! S utána mindjárt a Kiskovácsnak a hangját! Azt aztán megismertem mindjárt. Hogy az istenbe ne ismertem volna meg! Azt mondja: No csak hadd legyék itthon, úgy jó az, ha itt találjuk! – És mindjárt mondja is utána: Hé, jöjjék már egy keveset kijjebb, igazgató elvtárs! – Aztán meg más kiáltja: No, tán csak nem a pincéből kell feljönni, hogy olyan sokáig tart?! – S kacagnak rá! Valaki meg mond ismét valamit, kacagnak rajta újra. Én meg elindultam az ablakhoz, és mentemben felcsavartam a villanyt, ami kifelé szolgált az udvarra, s amikor odaértem az ablakhoz – világosságban voltunk egészen –, akkor azt mondtam nékik: – Tudjátok-e, mit tesztek, bolondok?!

Akkor aztán hallom:

– No, Anti bátyám…!

Az meg lőtt! Vélem egy vályúból való, gyermekkoromtól egy nyomorúságban lévő, vélem volt cselédember!

1 óra

Amikor beléptem a kapun, az asszony éppen az udvar mélyéről jött előre, moslékosveder volt nála, nyilván etetni volt. Könnyű, finom termetén eléggé kopott ruha, amolyan házi, konyhai ruha, amely nem mentes néhány folttól, pecséttől sem. A haja babos kendővel felkötve. Amikor meglátott, megcsörgette a vedret a kezében.

– Segítsen lehozni kukoricát a padlásról, kaphat érte egy duplát…

– Mibe hozzam?

– Ott van a kosár a feljáró mellett… Egyébként jól tette, hogy jött, beszélni akarok magával!

– Bizalmasan?

– Nyugodjon meg… A legbizalmasabban! Tessék, ott a kosár, ne sajnálja a lábait!

Mire lehoztam a kukoricát, már nem volt az udvaron, hallottam, hogy bent tesz-vesz a konyhában.

– Üljön le! – mondta.

Kávét öntött a darálóba.

– A tanársegéd urat merre találom, asszonyom?

– Csak hagyja a tanársegéd urat… Mondjon neki tanítót, s akkor igen nagy szolgálatot tett nekem!

– Úgy legyen! Nyilván a csirkéinél van?

– Csirkéinél?!… – húzta fel a szemöldökét. – Hol él maga, kedvesem? Mióta jár a tanársegéd úr a csirkéihez? Hol vannak már azok az idők?

– Hagyjuk a tréfát… Merre van Bandi?

– Én aztán igazán nem tréfálok… Ha tréfálok, akkor különben is két kis gödröcske van az arcomon. Nemdebár?

– Igaza van!

– Na látja! Megdarálja nekem ezt a kávét, s akkor ejtünk majd néhány szót a maga barátjáról. Mit akar tőle egyébként?

– Nyilván ismer valami Kiskovács Gézát, hozzá szeretnék protekciót kérni…

– Mit tudom én, ki az?… De biztos ismeri!

– Rég ment el?

– Rég! Szóljon, ha megdarálta a kávét, addig én elmosogatom azt a pár edényt. Mit szól a délelőtti öltözékemhez?

– Nagyon kedves…

– Gondolom…

Amikor ledaráltam a kávét, és ott sustorgott a főzőben, akkor azt mondta:

– Figyeljen rám! Próbáljon értelmes lenni félórára, amíg beszédem van magával! – Odahozta a hokedlit, keresztbe rakta a lábait. – Tudja maga, hogy mióta vagyunk mi itt?

– Hogyne! Ötvennyolc vagy ötvenkilenc óta…

– Ötvenkilenc tavasza… S azt tudja, hogy én hol születtem?

– Mi akar ez lenni?

– Tudja, vagy nem tudja?

– Tudom… Pesten!

– Na, látja, nem tud semmit: A Krisztinán születtem! Abban a házban, ahol a nagyanyám is lakott, s amelyikben az apám is született, két házzal arrább az anyám szülőházától, ahol viszont a másik nagyanyám lakott… Világos?

– Mondjuk…

– Abban sem kételkedik, hogy nem volt disznónk odahaza, se kacsánk, se libánk, és reggeli után nem mentem a fürdőszobába moslékot keverni?

Most vettem észre, hogy a könnyed, a falusi értelmiségi asszony kedvesen ostoba kötekedő hangsúlya mögött – melytől, úgy látszik, még ő sem szabadulhatott – őszinte nyugtalanság rejlik.

– Nem kételkedik benne?

– Mi van magával? Hol van a Bandi?

– Bent van az iskolában, az osztályában, ül az asztala mellett, és tanulmányt ír.

– Tanulmányt?

– Igen!

– S ettől törik el a mécses?

Meghajtotta a fejét. Egy pillanatig tartott az egész, aztán felnézett.

– Arra kérem, hogy beszéljen Bandival, mondja meg neki, hogy ne menjen el innen a falujából, maradjon itt, és éljen úgy továbbra is, ahogyan eddig éltünk, ötvenkilenc óta! Maradjon itt, tanítson, tanítok én is… neveljük fel a két gyermeket, és szeressük egymást, spóroljunk bútorra, házra, olvasson, szeressen engem… és hát mit akar még, mit akar megint, az Isten megfizeti? Hát nem volt elég eddig? Újra akarja kezdeni az egészet? Soha nem jön már meg az esze? Énnekem nincs már miről lemondanom, nekem már semmim nincs, amit ott ne hagytam volna, amit el ne dobtam volna magamtól. Anyámat, apámat, az ismerősöket, a színházat, mindent, mindent, a gyerekeket, akikkel együtt nőttem fel, minden barátomat. Semmim nincs már, mert nem akartam egyebet, mint azt, hogy ők legyenek nekem, Bandi és a két kicsi!

Összefogta a két kezét, és ráhajtotta a fejét:

– Hát mit akar megint? És miért? Nem vagyunk elég neki? Hát nem elég talán, hogy moslékot keverek, tyúkot tojózok, hóba, sárba járok utánuk, nem is tudom, hogy megismerne-e valaki, aki nem látott azóta? És mégis elégedett tudok lenni! – Hát miről mondjak le még? És boldog tudok lenni mégis, mert Bandival vagyok, mert szeretem a gyerekeket, és mit akkor nekem más a világon? Láttam napról napra, amikor bújta azt a kongresszust, úgy láttam a szemén, a mozdulatán, arról, ahogyan hallgatott, mindenen úgy éreztem, mintha beleláttam volna a gondolataiba!… Azt mondtam neki valamelyik nap, te Bandi, emlékszel, amikor ott voltunk a Szigeten? Hogy?… – mondja – na persze, persze!… – És nem mert reám nézni! Amikor másodszor kijött a börtönből, ötvenkilencben, akkor kivitt a Szigetre. A gyerekeket otthon hagyta, sétáltunk, fizetett egy málnát, és azt mondta: Te, Csigó, eljössz velem a falunkba? Tanítunk, és felneveljük a gyermekeinket! Eljössz? El! – mondtam. – De nem lesz ám ott se színház, se Széchényi Könyvtár, se Parlament, semmi nem lesz, még a Krisztina is itt marad. Megállod majd? Meg – mondtam. – Hát kell még egyéb ahhoz, hogy boldog legyen az ember, Csigó? Van annál több, hogy együtt vagyunk azzal, akit szeretünk? És más semmi. Se párt, se politika, se semmi ostobaság, csak az, aminek valóban értelme van, és amiért a földre születtünk: dolgozni a gyerekekért, a tanárnőből tanító néni lesz, és lesz kis ház, és lesz csend, és… Ó, Istenem! – És mondta így tovább…

Felhajtottam a kávémat:

– Hívják újra a járáshoz?

– Igen! És el fog menni…

– Biztos?

– Biztos… Beszéljen vele! Beszéljen még ma, és mondja meg neki, hogy maradjon itt. Nem volt elég? Harmincöt éves ember, még annyi sincs, és abból hét évet ült már börtönben. Hát mit akar elölről kezdeni? Amikor ötvenháromban kijött, azt mondta – még a menyasszonya voltam csak, és akkor is hogy vártam, hogy jártam a beszélőre, hogy utaztam utána, ahová csak vitték, és mit hallottam érte az egyetemen – azt mondta akkor, hogy most már béke lesz, csend és nyugalom! És ötvenkilencben megint ott a Szigeten!… Azt hiszi, nem fog belépni megint a pártba? De hát miért él az ember a földön? Hát mit akar ettől az élettől? Felesége van, aki szereti, itt vannak a gyerekei, okos, kedves jószágok, úgy szeretik őt, ha csak a hangját meghallják, hogy jön… futnak eléje. Még ez a kamasz is! Négyezer forintot keresünk ketten, olyan sokan keresnek annyit ebben az országban? Szeretik itt a faluban, itt nőtt fel, itt az anyja, az apja. Itt vagyok én, mindent megteszek, amit csak kíván, ki sem kell mondania, amit szeretne. Megtanultam főzni, társaságot teremtettem magunknak – és azt akarom, hogy felneveljük most már békességben a gyerekeinket! Mi hiányzik neki?

– Ő nem mondta?

– Tegnap este… Ettől a perctől féltem mindig! Azt mondja, felolvas nekem valamit, meghallgatnám? Meg… – mondtam. Ne lepődj meg. Tudod mi a címe? Nem! Az egységes paraszti osztály kialakulása, eredményei és feltételei stb. stb. Meglepődtél? Nem! – mondtam. Hallgatott, aztán azt kérdezte: Akkor miért haragszol? Olvasd! – mondtam. És akkor kezdte mondani, amit ugyanúgy hallottam tőle ötvenötben is: Csigó! Nem tudok úgy élni, hogy mindenki tesz, hat, beleszól, mindenki odaadja minden erejét, hogy boldoguljon ez az ország, én pedig a kertecskémet műveljem?! És akkor kezdett beszélni, hogy ő nem tud úgy élni, hogy behúzza a fejét, és engedje elmenni maga fölött az időt. Azt mondja: Az állam százezer forintot költött rá, ha nem többet, hogy suttyó parasztból diplomás legyen. Nem bűn-e és nem erkölcstelenség parlagon hevertetni mindazt, amire megtanították? Hogy nem tud élni a mozgalom nélkül! – És mind, mind, így tovább, amit úgy ismerek, hogy jobban el tudnám mondani talán még nála is!

– Mikor voltak kint a járástól?

– A múlt héten… A járási titkár volt itt. Itt beszélgetett vele előttem. Azt mondta – amikor látta, hogy magukra akarom hagyni őket –, ne menjen, kérem, magára is tartozik, amit mondani akarok… Hát igen! Amiről már hallottunk innen-onnan: ez a járási tanács dolog, hogy bevinnék a járáshoz, és a többi, és a többi… Ültem egy darabig, aztán kijöttem…

Cigarettára gyújt, ideges, finom ujjai vannak, de meglátszik rajta a munka, a moslék, a tyúkok, a mosás, a gyerek.

– Ha egy asszony szeret – akkor mindenre képes a férfiért! Így mondják, és így is van! Én pedig azt mondtam neki: Menjél, Bandi! Írj, fejezd be a tanulmányt, add, ahová akarod, ahol hasznát veszik! És menj a járáshoz is, s aztán a megyéhez és aztán mindenüvé, ahová mégy majd, ahová visz a tehetséged! – Én viszont – engedd meg egyetlenegyszer nekem – nem megyek veled! Itt maradok, és – megvárom, amíg visszajössz! Akárhonnan jöjj is vissza! És – akárhogyan is!

– Mit mondott?

– Hallgatott, nézte a földet – ahogy ismeri maga is –, aztán kiment. Hallom, rágyújt a tornácon, sétál. Aztán bejön, és azt mondja: Én veled akarok menni, Csigó! Nélküled nem megyek sehová – de azt akarom, hogy gyere! Csigó… – mondja – én voltam az első MADlSZ-titkár ebben a járásban, én lettem az első szakérettségizett, és bárhogyan is volt – nem tudok másképpen élni! – Börtön nélkül?! – mondtam… Ó, Istenem! És gyötörtük egymást, nem tudom meddig… Istenem! Hát miért nem akarja megtanulni végre, amire mindig keservesen kell aztán rájönnie?

Kint felvinnyogott a kutya, röviden vakkantgatott. Aztán lépések a verandán. Kissé megsötétül a konyha. Nagy darab ember – a házigazda.

– Szeretettel üdvözlök mindenkit…

Felálltam:

– Hol csavarogsz ilyenkor?

Felemelte az ujját:

– Holnap megtudod…

Odament az asszonyhoz.

– Szervusz, Csilla… Mit főztél?

A két vállánál fogja, aztán szembefordítja magával az asszonyt, és a tenyerébe veszi az állát, a szemébe néz. Utána rám pillant.

– Hát igen… – mondja, és lassan leveszi a kezét az asszonyról. – Így állunk! Itt maradsz ebédre?

– Köszönöm, ettem már… Ismersz valami Kiskovács Gézát?

Felém fordul:

– Mi van vele?

– Beszélni szeretnék vele, de nem ismerem…

– Nincs itt a faluban…

– Ma érkezett…

– Akkor meg ráérsz.

– Nem biztos, jobb ma, mint holnap…

– Szóval itthon van?…

– Igen! Gyere el velem hozzá…

Lassan végigdörzsöli a borostáját.

– Nehéz dolog…

– Gondoltam… De hát: menjünk csak!

– Ő volt itt a Kisgazda ifjúsági titkár… FISZ vagy hogyan hívták?

– Stimmel!

– Sok bajunk volt egymással – meg apámnak is az ő apjával!

– Azért csak menjünk…

– Aztán együtt voltunk a börtönben ötvenben…

– Nem baj…

– Aztán ötvenhétben is Kistarcsán…

– Tényleg?

– Azt mondta nekem: mi van, elvtárs, hát mindig itt találkozunk?

Az asszony hozzálátott a terítéshez.

2 óra

Odafordulok az öregemberhez:

– Messze van ez a présház?

– Nincs! Két kilométer talán… Szóval: szólt nekem úgy egy hónappal ezelőtt a Pista, az új párttitkár – illetve csak úgy célozgatott rá, hogy visszavennének a pártba. Nem mondta ki kereken, inkább csak úgy tapogatódzott, hogy hogyan is állok én most… Hagytam, hogy beszéljen, kedves fiú, igen szeretem. Nagyon értelmes is, okos és meglepően művelt, beszélget vele az ember, és észreveszi, hogy erről is tud, arról is tud. Hát te ezt mikor olvastad? – kérdem. – Úgy olvasgat az ember ezt, azt! – mondja, és még zavarba is jött! Na szóval: mondja ott nekem a magáét! Én meg hallgattam, és törtem a fejem: mit mondjak néki…

– Miért nem mondta meg, amit akart?

– Ezen gondolkodtam én is: miért nem mondom meg neki azt, amit gondolok? Aztán rájöttem: igazad van – mondtam magamban –, hallgass! Ne szólj neki semmit! Okos, értelmes – végre olyan titkára van a falunak, aki nem boltvezető, tanácstisztviselő, nem postás, nem ügyvezető – hanem olyan, mint a többi ezer, akinek a dolgát intézi: paraszt, egyszóval kétkezi munkát végző ember, onnan van közülünk, tudja mindnek a dolgát, baját, nem lehet becsapni – s ő se csaphat be mást, mert együtt élnek mindennap és minden dologban. Minek rontsak én ennek a fiúnak a kedvén?

– Azzal rontott volna, ha belép?

– Nem!

– Hát akkor?

– Ha megmondom neki, hogy miért nem lépek be! Azzal rontottam volna… Mert azért egyszerű gyerek ez a Pista, s akármilyen okos is: nem értette volna meg, amit mondok neki…

Dűlőúton mentünk, jobbra, balra szőlő, itt-ott egy-egy ember közötte.

– Biztos, hogy kint lesz a Kiskovács?

– Hol lenne máshol, ide járt azelőtt is mindig a keresztapjához, szeret inni, meg az öreg is szereti őt… Leülnek, s tíz-tizenkét literig abba sem hagyják! De nem is látszik meg rajtuk! Így születtek, már csecsemőkorukban boros kenyeret ettek, hogy aludjanak…

– Elég baj az!

– Így volt… De ma már nemigen! Nézze meg egyszer a rendelést! Az orvosi rendelőt! Ha a gyerek megvágja a lábát, vagy valami tövis megvérzi egy kicsit, az anyja már viszi az orvoshoz… Azelőtt? Ha már félrebeszélt – akkor ha vitték! Most aztán tele van a váró annyi néppel, hogy ember legyen, aki győzi…

– Kár, hogy egyedül van ez az orvos…

– Nagyon rendes ember! Fiatalba, mai fiatalba ilyet – tisztelet a kivételnek – ritkán látni! Pedig ugyebár Pestről jött, pesti fiú, és mégis, mintha itt született volna. Kedves mindenkihez, ha hajnalban, ha éjszaka, az első szóra megy azonnal, nem kíméli magát! Nagyon szeretik nálunk! Kapott szép új házat, kétszobás lakással, mindent megadunk neki, hogy jól érezze magát… Meglátja, kérem, nem fog elmenni tőlünk, idevalósi marad már… Ennyi tisztesség és becsület, ennyi kedvesség és udvariasság mai fiatal orvosban ritka, kérem! Ezért fog boldogulni, és ezért fogja úgy érezni magát köztünk, mintha itt született volna, mert látják, hogy ilyen, s ezért szeretik őt magát is… Más pedig mi kell egy embernek?

– Persze! De mi van azzal az úttal? Elfogy alólunk?

– Nem, kérem, csak ösvényen megyünk tovább… Olyan ez, kérem – mosolyodott el –, mint ahogyan én megyek az utamon! Egy ember kommunistának mondja magát, illetve vallja magát, és nem lép be a pártba! És ez nem gyerekjáték, kérem! Nagyon sok mulatságos esetet tudnék mesélni! Nem tudom, mennyire ismeri a magunkfajta, úgynevezett régi szakembereket, vagy más néven a mi régi értelmiségünket. Igen nehezen hiszik el rólunk a magunkfajták, a kollégák, a régi ismerősök, a munkatársaink, hogy valóban kommunisták vagyunk! Különös helyzet ilyesmit hallani: Mondja, Ernő bácsi, maga komolyan hiszi ezt az izét… amiket tegnap is mondott azon vagy ezen az értekezleten, tanácsülésen vagy hasonló helyeken és alkalmakkor?

Mit mondana rá? Végeredményben egy ilyen kérdés a legsúlyosabb sértésnek minősül. Az embert kétszínűnek, hazugnak mondják. Ez így van, kérem – de minősíthetem-e sértésnek azt, amivel nap mint nap találkozom iksz esetben, például bátyám, nővérem, sógorom és még igen sok, egyébként tisztességes ember száján? Vagy tételezzem fel, hogy ezek mind tisztességtelen emberek? Ez még a jobbik eset, talán hisznek nekem, mert ismernek, és nem tartanak becstelennek, és feltételezik, hogy otthon, a családi körben nem folytatom azt a kisded játékot, amit – mint gondolták – kint elkezdtem! De amikor alig ismert emberek beszélnek úgy előttem, hogy kénytelen vagyok vitába szállni velük – akkor látná a tekintetüket: Maga… esti egyetemes kolléga? – és néznek az emberre felhúzott szemöldökkel. Nem – mondom –, nem… harmincban végeztem, kedvesem, azt hiszem, maga akkor még gimnazista lehetett! És az eredmény? Valahogy így: Dörzsölt fickó az öreg! Vagy: Micsoda vén hintás az öreg! Így megjátszani?! És persze csodálkoznak, hogy az öreg nem esik ki a szerepéből, Ez aztán a teljesítmény! Szóval – ugye, milyen különös helyzetek vannak az életben? Megjegyzem, valami még ebben is a kommunista eszmét dicséri – úgy látszik, ez a fiatalok hite! Ha az öregség – ily módon kizáró ok!

– De hát: nem is ezt akartam én mondani. Valahol ott hagytam abba – egyébként kevesebbet kell már mennünk, mint amennyit jöttünk, itt kanyarodunk el –, ott hagytam abba, hogy hogyan is van az, hogy valaki kommunistának vallja magát, látja megvalósulni – és egyre jobban és egyre tetszőbben – eszményének a programját, és íme, nem tudja, mit mondjon egy párttitkárnak, aki nem tudja, hogyan fogjon hozzá a mondókájához, amelyben a pártba hívja ezt az embert. Jöjj közénk – mondaná –, ismerünk, itt a helyed közöttünk! – Nos – mi az, amit nem akartam elmondani ennek a pártfunkcionáriusnak – aki egyébként a maga házigazdájának, a Jóskának a tanítványa, nemcsak kommunistának, de embernek is. A szülei szegények, nem sokat tehettek érte, nagyon egyszerű és nagyon korlátolt emberek, tele babonával, előítélettel és mindenfélével, nem utolsósorban a vallási dolgokat illetően, s ekképpen igen erős tiltakozással a párttal szemben. Szóval – a következőket mondhattam volna…

Megáll, felemeli a botját, s ahogyan az ilyen bottal járó emberek szokták, felbillenti a botnak a végét, majd újra visszacsusszantja a tenyerébe. Fején gazdászkalap van, fácántollal.

– Attól tartok, meglepi majd, amit mondok – de utána, úgy hiszem, igazat fog adni nekem, vagy legalábbis megért engem – mert ahogy mondják: – sok mindenek vannak égen és földön – de én úgy szeretem ezt befejezni, hogy: amire eddig nem gondoltunk kellő figyelemmel! Arról van szó, hogy az emberek természete különböző, alkati dolog ez! Nem bolondság Kretschmer karakterológiája! De tőle eltekintve is – látom az állatvilágban, hogy azonos fajtájú egyedek mily különböző természetűek! Nem is gondolná az ember! Nos – mit szólt volna ez a Pista gyerek, ha azt mondom neki: rendben van, belépek, de ha én éppenséggel tarokkozok, akkor engem ne hívjatok gyűlésbe, se szemináriumba és egyáltalán sehová sem – bármily fontos dolog is légyen az –, mert nem megyek, nem hagyom ott a tarokkot és… még az ultit sem, pedig hol van az ulti a tarokkhoz? Nos: mit szólt volna ehhez a Pista gyerek? Tréfára fogta volna a dolgot – és mit tegyen egyebet? Én pedig kénytelen lettem volna folytatni: de, de… így van ez! Bizony nem hagynám a tarokkot, mert lusta vagyok felállni, mert igen szeretem ezt a játékot, és különben is nincs most kedvem emberek közé menni – ezek itt nem számítanak, mert nem szólnak egy szót sem, csak adják a lapot, és spekulálnak, hümmögnek – Istenem, mit is játsszak ki? –, hát van ennél szebb?! – Aztán micsoda dolog lenne, ha ez a Pista gyerek értem üzenne, hogy most azonnal menjek el a pártba – s én éppen a sziesztámnál tartanék? Soha nem tudnám megmagyarázni neki: kedvesem, én már harminc esztendeje egy órától fél háromig heverek, szundikálok! S a háború egy-két napjától eltekintve, ezen a szokásomon nem változtattam, és ezután sem fogok változtatni rajta! Hát ennyi az egész, kérem! Azt hiszem, hogy alapjában véve: lusta disznó vagyok! Mit csináljunk hát! Ezért zártak ki tulajdonképpen a pártból is annak idején… Mit tegyek? Kibújhat egy ember a bőréből? Elvégre – bocsánat a hasonlatért – micsoda lusta ember volt például az apám, nem is láttam soha templomba járni – és mennyire szerette az Istent…

Felemelte a botját, és előreintett vele:

– Erre parancsoljon… Ott, az a kunyhócska! Az ott a maga Kiskovácsa, az öreg pedig mellette a keresztapja…

3 óra

A férfi lehajtott fejjel, figyelmesen hallgatott, aztán letette a tenyerét az asztalra:

– Megértettem, kérem, hogyne értettem volna…

Felállt, és kiitta a borát:

– Beszélgessenek csak, keresztapám, a mérnök úrral, mi elmegyünk egy keveset széjjelnézni…

Az öreg paraszt végigmért a tekintetével:

– Mit akar véle?

– Semmit! – mondta helyettem Kiskovács. – Igyanak csak nyugodtan, keresztapám…

Amikor elhaladva a présház mellett, odaérkeztünk a szőlőhöz – meredeken szaladt le a talaj a lábunk előtt –, elővette a tárcáját, és rágyújtott. Belefricskázta a gyufát a szőlőbe. A cigaretta ott maradt a szája sarkában mindaddig, amíg a gyufát és a tárcát vissza nem tette a zsebébe.

– Ez a szőlő, amit itt lát, a mienk volt, illetve az apámé, de amikor már híre járt a szövetkezetesítésnek – úgy negyvennyolc vége felé vagy még a nyarán – akkor ráírattuk a keresztapám nevére. Pontosabban: úgy tett apám mindent, mintha eladtuk volna az öregnek. Nem volt rossz gondolat, de haszon se lett belőle! Annyian adták így el a magukét, és mind kulákok, hogy mindenki tisztában volt vele, miről van szó… Viszont szegény apám megpróbálta, amit lehetett! Aztán más kérdés az, hogy az öreg annak idején vállalta – az egyezségben, ami közte és apám között történt –, hogy a haszon azért, valami kis részt leszámítva, a mienk lesz, de az első esztendő kivételével nem adott semmit az apámnak. Magyarán mondva: becsapta! De akkor már megszokta az apám, hogy az ő neve: kuss!

– Miért nem akart az asztalnál beszélgetni?

Megrázta a fejét:

– Nincs szükségem tanúra! Egyébként azt is mondhattam volna magának, hogy igya meg a borát, és lépjen le…

Most először nézett rám, amióta bemutatkoztunk egymásnak:

– Így van?

– Így – mondtam.

Felemelte a cigarettáját, s míg megforgatta az ujjai között, kissé összehúzódott szemekkel nézte a parazsát.

– Szóval, kérem… Az én apám örökölt tizennyolc hold földet, anyám hozott kilencet, az összesen 27 hold. Szerzett hozzá huszonkettőt, és lett neki 49 holdja! Napszámosokkal dolgoztatott, cselédje meg állandóan volt, nem is egy, kettő, volt esztendő, amikor a szolgálót nem számítva három cselédje volt, kettő tanyákon, egy bent ővele! Az öreg maga is dolgozott, akkor kelt, amikor a cselédjei, s alig hagyta valamivel korábban abba, de a hajnali etetésnél ott volt. Ha napszámosok voltak, akkor meg mindig azokkal volt, ahol legnehezebb s legsürgősebb volt a munka. Miért volt velük? Mert akkor úgy hajtotta őket, ahogyan maga is dolgozott, s aki elmaradt, az másnap szedhette a sátorfáját! Olyan törvénye volt ez a gazdának, a jó gazdának – mint teszem azt, nálunk a sztahanovistáé, vagy most a szocialista brigádoké: hajtanak, hogy menjen utánuk a többi is! Egyébként igen rossz híre volt apámnak. Nem szívesen jöttek hozzá, de sok volt a szegény, kevés a gazda, mást nem tehettek.

– Azt mondta nekem apám, amikor gimnáziumba adott: Ügyvéd leszel! Teneked egyéb dolgod nincs, csak az, hogy tanuljál, s megálljad az úri gyerekek között a versenyt, a többi az én dolgom, én kihajtom azt, amire neked szükséged lesz! Az volt itt a szokás, hogy a gazdaember egy fiát legalább megtartotta a birtokon. Apámnak kettő volt, de azt mondta anyámnak: menjék mind a kettő, mi már úgyis ebben nőttünk, mi majd csináljuk helyettük is! Úgy hajtotta az anyámat is, mint a szolgálóját! Ha bejöttek hozzám az internátusba, akkor anyám csak leült, legalább akkor pihenjen valamit, meg a vonaton oda-vissza! Olyankor aztán apám – mert mindig reggel érkezett – megállt az utcán, s nézte, hogyan megyünk át az internátusból a templomba, onnan meg az iskolába. Megnézett minden egyes gyereket, s amikor délután kikért engem, akkor elvitt és kikérdezett: ki kinek a fia, és olyan kabátot, sálat, cipőt vásárolt nekem, amilyent a legúribb gyerekeken látott: Ne mondják, hogy büdös paraszt vagy! – s vett mindent. Lemberdzseket, órát, svéd pulóvert. Nem leszel te egyiknél sem alábbvaló! – mondta. A bátyám akkor már akadémiára járt, abból mezőgazdászt csinált apám. Megkapta a diplomáját, nyárra még hazajött – augusztusban leesett az apám cséplőjéről, s ott a helyszínen meghalt. Engem aztán még a tarlótól is féltett apám! Egyszer megbetegedtem, a téli szünidőben, tüdőgyulladást kaptam. Ott volt az ágyam mellett apám: Édes fiam, ha te meghalsz, akkor én meg mán mire éljek tovább? Hisz teéretted csinálok én mindent, nincsen az embernek egyéb öröme az életben, mint az, hogy a gyerekéből különbet csináljon, mint maga volt! Hát teéretted van minden! Egyszerű ember módján ott sírt az ágyam mellett! Volt itt egy öreg tanító, nyugdíjas volt már, a felesége igen jól beszélt németül. Azt meg felfogadta a húgom mellé, hogy tanítsa. Ott mondta az anyámnak énelőttem: ahány nyelvet az ember beszél, annyi embert ér! S amikor meghalt ez az asszony – akkor minden héten kétszer a városból hozatott tanárt hozzá, hogy abba ne maradjon a húgom tanulása!

Odaintett a cigarettájával felém:

– Ami pedig inkább érdekli magát, azt most mondom. Együtt evett kint mindig a napszámosaival. Úgy főzött anyám, hogy jó étel kerüljön a fazékba. Szerette apám a húst, úgy főzte anyám mindig neki a levest, sok hússal. Amikor kivitték utána a földre az ételt, akkor együtt ült le a munkásaival, s egy tálból ettek. De! Ha apám kínálta is, rajta kívül senkinek sem volt szabad húst kiszednie a fazékból. Krumplit, tésztát, levét azt szedhették, de a húshoz nem volt szabad nyúlni. Nem szólt érte, ha valaki szedett mégis – de másnap elküldte valamilyen ürüggyel. Vagy azt mondta, hogy elég lesz most már kevesebb ember is, vagy nem volt megelégedve a munkájával, hibát, kifogást mindig talált és elküldte! Tudta ezt már mindenki a faluban – magam csak későbben tudtam meg, de ez nem számít, és nem változtat semmit, semmin – tudta mindenki, és nem nyúltak a húshoz. Ő meg ott ette meg előttük a maga részét! Fukar ember volt, mint teszem azt, van fukar orvosban, mérnökben, tanítóban, írnokban és mindenfélében egyaránt! Azt hiszem, így lett neki az ötven holdja, így lett nagyapámnak harminc, s így lett énbelőlem gimnáziumi tanuló, hogy ügyvéd legyek – ha úgy lett volna, ahogyan apám akarta s szerette volna! Meghalt ötven decemberében, karácsony napján, nyugosztalja az Isten! Magam ötvenben mentem volna egyetemre, de a maga házigazdája nem engedte! Nem kértek tőle véleményt, úgy volt elintézve pénzzel, hogy sikerüljön – sokba került apámnak, pedig nehéz idők jártak már felette, de megfizette még az Istent is.

– A maga házigazdája meg megtudta, ma sem tudom, honnan és hogyan, mert úgy csináltuk, hogy itthon se legyek, s azt mondták itthon apámék, hogy gyárban dolgozom, segédmunkás vagyok. Ma sem tudom! Azt hiszem, rajta volt a szeme az apámon, s nem hitte el azt sem, hogy gyárban dolgozom, s azt még kevésbé, hogy apám ne járasson egyetemre, még ha az inge is rámegy. Akkor már Műegyetemről volt szó egyébként. Úgy változott a világ! Megtudta valahonnan, és levelet íratott a pártszervezettel, a községivel. Másnap már tudtuk – volt a pártvezetőségben – mint ahogy mindig van –, aki elmondta a magunkfajtának, hogy mi s hogyan van, miről tárgyaltak. Apám felutazott, s próbálta intézni, amit lehetett. Sokan pártfogoltak – nem tudom, milyen úton s hogyan jutott apám hozzájuk. Felvettek. Ősszel aztán – tán egy hónapot voltam az egyetemen – a maga házigazdája felutazott az egyetemre, s engem egy nap alatt kipakoltak a menzáról, kollégiumból, egyetemről mindenből! Hazajöttem – és apám harmadnapra rá azt mondta nekem, hogy megyünk az igazgatóhoz, ahogy ő mondta, az igazgató Jóskához, a maga házigazdájához. Addig üzent szegény, s addig járt, amíg azt mondta neki ez az igazgató, hogy elmehet hozzá velem együtt – mert úgy kérte apám. – Vasárnap fél tizenkettőre. Én nem akartam menni – de apám nem hagyott, anyám sírt!

– Ebben a házban laktak akkor már az igazgatóék, ahol most, a régi intézői lakásban. Apám elöl, én utána – bementünk! A maga házigazdája kijött az előszobába és köszönt: Jó napot! Apám tegezte azelőtt, mert volt nála ez sokat napszámon. Volt bizony! S most nem tudta, hogyan s miképpen szólítsa, elvtársat nem mondhatott, tegezni nem merte, hogyan szólítsa hát? Csak úgy köszönt – se így, se úgy! – Kerüljenek beljebb! – mondta az igazgató. Már otthon megfogadtam: én egy szót nem szólok, istentől és embertől semmit nem kérek! Aztán megkérdezte apámtól, hogyan szolgál az egészsége, és hogyan érzi magát az anyám! Szegény apám percről percre tért magához, az arca pirosodni kezdett, a szeme megfényesedett! Nagyon, nagyon félt ő ettől a találkozástól, s félt akkor, már nem is tudom, mióta. Akkor már kulák volt, nem járt az utcán sem, házából ki nem mozdult, rendőr az ablaka alatt, s az újságban ott az írás: mindenki ellensége, üsd, vágd, ahol éred! Most meg ott ül, s azt mondja neki ez az igazgató: hogyan szolgál az egészsége? Ültünk egy darabig, s akkor apám elkezdte mondani a fia dolgát, ahogy a parasztember szokta, célozgatva először, kerülgetve aztán, s végül ott volt már, hogy kimondta: a fiam dolgában jöttem… mint egyik apa a másik apához!… – így kezdte. Akkor felállt a maga házigazdája, azt mondta: erre ráérünk még, éppen készen van az ebéd, lássuk szívesen a meghívást, és üljünk az asztalhoz, aztán majd beszélünk tovább… Így volt! S kitették elénk a tányért, húsleves volt, tyúkhússal, s a tányérban már ott volt mindenkinek kipakolva az étel – az ő tányérja tele hússal, a mienk meg csak üresen a levessel. Csak akkor értettem meg, hogy nincsen rendben valami, amikor apámra néztem – addig azt sem tudtam, mit eszem, azt sem, mi van előttem, hallgattam csak, s vártam, hogy elmúljék tőlem ez az óra. De apám foga a kanalát, a feje meghajtva, és nem mozdul a keze! Aztán szépen belemerítette a tányérba, és nem nézve fel sem róla, kanalazni kezdett. Ismertem minden mozdulatát! Láttam, hogy baj van vele, piros az arca, a nyaka… Megette mind a levest! Akkor aztán az igazgató körbenyújtotta a tálat, amiben krumpli volt, és vett mindenki, apám is, én is, aztán a másikat nyújtotta, abban meg paradicsom volt, mártás! Apám abból is vett… Aztán felemelte a tálat, amiben a tyúkhús volt, s szedett magának az igazgató, s amikor megrakta a tányérját, akkor felnézett apámra: Jó étvágyat! – mondta. – Együnk! Ott volt a tányérunkban a krumpli meg a mártás… Ő meg letette a húsostálat, félre előlünk, az asztal végére. Néztem őket. Apám keze remeg, a halántéka ver, dagad az ér, és pirosodik a nyaka… Átnéztem az igazgatóra… Evett… kezében valami szárny vagy comb…

Felálltam, s odamentem apámnak a széke mögé: Menjünk, édesapám! No, hát hova ilyen hamar? – kérdezte az igazgató. Apám felállt, azt hittem, elesik, úgy fogta a széknek a támláját. Jöjjön, édesapám! – mondtam. Megfogtam a karját, és elindultunk a lépcsők felé, mert ott terítettek, kint a szőlőstornácon…

– Na, kérem! Az előzmény pedig a következő volt: nincs talán egy ember sem a faluban a földhözjutottak között, aki az én apámhoz napszámba ne járt volna. Egyik sem kerülhette el az ő birtokát! Szegény község volt, az uradalom felszedett belőle annyit, amennyit bírt, de az sem volt több, mint amennyi. A falu szegénye az mind ott próbálkozott a gazdák körül, így az én apám is válogathatott nyugodtan. Ez az igazgató meg egy időben oda járt maga is az apámhoz. Meggyűlt a birtokon valamelyik intézővel vagy hasonlóval a baja, és kitették a szűrét, így aztán jött napszámba. Nem szerette egy gazda sem, mert rossz híre volt – olyan értelemben, hogy okosabb, értelmesebb volt, mint a többi, és nem hagyta a magáét. De dolgozni, azt tudott, kettő helyett is megtette a magáét. Egyszer aztán – annál az esetnél, amit most mesélek – a feleségével együtt volt az apámnál, s ott velük a gyerekük, az első. Meghalt már régen. Kicsiny gyerek volt az akkor, talán négyéves lehetett. Szegények voltak ezek nagyon, ahogyan mondani szokták, épp csak a betevő falatjuk volt meg – amikor megvolt egyáltalán. Megjött az ebéd, körbeülték és ettek. Apám a húst szedte a fazékból, a többiek – a napszámosok meg a levesét. Tudták a rendet, tudta ezt az igazgató is, ez a Jóska meg a felesége is. Úgy ettek, mintha húst nem is látnának a fazékban. Apám megengedte, hogy a magukéból adjanak a gyereknek is – persze a levéből, ahogyan annak a rendje volt. Ezek adtak is a gyereknek! Nagy szó lehetett, mert más ennivalójuk nem volt! Aztán a gyerek elkezdett sírni, és húst kért. Ott volt előtte a fazékban, látta is, ahogyan eszi az apám. Sírt, és hiába csitították, csak kérte. Akkor az asszony, ennek a Jóskának a felesége, felállt, és elvitte a fazéktól, elment vele ő is, otthagyta az evést, mert nem lehetett békében maradni a gyereknek a sírásától, így aztán az asszony sem evett, csak csitítgatta valahol arrább a gyereket. Szótlanul ült mindenki a fazéknál. Egy idő után aztán ez az igazgató felállt, elment a gyerekért, felvette az ölébe, és visszahozta az ételhez. Hozta a feleségét is. Leült, és elkezdte etetni hússal a gyereket. Rá sem nézett apámra, hanem csak szedte a fazékból, és adta a gyereknek. A feleségére meg rászólt, hogy egyen tovább. Mondtam az előbb, hogy apám senkire rá nem szólt, hogy ne egyen húst! Nem szólt most sem! Az meg adta a gyereknek egyik falatot a másik után, maga nem is evett, csak tömte a gyerekbe. Aztán felállt, eltette a kanalát, és ment az asszonnyal vissza a kapához. Apám nem szólt neki semmit, kapáltak estig szó nélkül. Másnap aztán, mikor jöttek a munkába, akkor elküldte mindkettőjüket, mondván, hogy nincs már szüksége kapásra, de akkor már ott volt két új ember, akik akkor álltak be ezeknek a helyébe. Itt minálunk meg a gazdák között olyan megállapodás volt, hogy elküldött napszámost a másik sem vesz fel – így jobban kézben tarthatták őket! Ezek ottmaradtak munka és kenyér nélkül!

Befricskázta a cigarettavéget a szőlőbe. Odafordult hozzám:

– Úgy látszik, hogy az életnek van valamilyen rendje! Ez pedig úgy hangzik, hogy szemet szemért, fogat fogért! Nem tetszik? E szerint a rend szerint: fizess vissza mindent! Apámnak fizettek! Én nem tartoztam – és velem is fizettettek! Talán tartoztam én? Akkor fizessünk mind! Körbe, körbe, amíg a végére nem érünk… Apám akkor kezdett meghalni, amikor engem kitettek az egyetemről. Amikor kijöttünk a maga házigazdájától – a bizonyos ebéd után –, akkor apám agyvérzést kapott, és karácsonyra elment! Értem élt – úgy ahogyan élt –, és miattam halt meg! Kerek élet! Hát akkor fizessünk mindig; apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre. Hetedíziglen! Én nem akartam! De most már rajtam nem fog múlni, amíg bírom, addig fizetem! Aki bírja, marja! Valaki túléli a másikat… Harmincegy éves vagyok, és kilenc évet voltam a börtönükben. Még futja az időből, egészen a kötélig! Így indítottak el engem – most már menjen ekképpen tovább!

Eldobtam a cigarettát:

– Megértettem…

– És nem is hallotta senki! Letagadhatom, amit mondtam. Nem akarok újra börtönbe menni csak azért, mert a szám járt! Annak nagyobb ára kell legyen! Nem babra megy a játék – valaki fizet a végén mindent! Fiú az apáért, nemzedék a nemzedékért, hetedíziglen… Ahogyan az ősapáink elkezdték!

Zsebre rakta a kezeit:

– Akar valamit még? Szolgáljak részletekkel?…

– Nem… Köszönöm…

– Akkor hagyjon nyugodtan a keresztapámmal, és menjen a fenébe…

Ott maradt a helyén, amikor eljöttem mellőle. Nézett le a falura, amely – fészek a lombok között – ott nyugodott a domb aljában.

4 óra

A községházának a helyiségében négyen ültünk. Az elnök íróasztala mögött, széles karosszékben, egy tagbaszakadt, hatalmas termetű férfi. Bozontos, fésűnek nem engedelmeskedő haj, széles, értelmes homlok.

– Levizsgázok én majd, hogy az istenbe ne vizsgáznék le! S azt is megmondom, hogy annál egyszerűbb dolog az én számomra nincs. Olyan egyszerűen oldom meg, hogy olyat még az Isten sem látott.

Rámosolygott a tanácselnökre:

– A te dolgod, az már nehezebb lesz, abban nem tudok tanácsot adni… Csak aztán vigyázz, hogy tyúkot ne vigyél a tanító úrnak, nehogy megpróbáld lekenyerezni, mert vébétag, aztán egyszeriben botrányt csinál belőle…

– Itt aztán már nem számít a szocialista összeköttetés – kacagott az elnök. – Talán ha elengedem az ultiját, akkor szó lehetne róla, de arra meg nem visz rá a lelkiismeretem, inkább buktasson meg!

A nagydarab ember felnézett a járási titkárra:

– Mondom, János… olyan simán elintézem én ezt, hogy abban hiba nem lesz! Tudod, mi kell hozzá?

Félrehajtotta a fejét, és úgy nézett a titkárra:

– Nem tudod, ugye? Na, majd én megmondom… Az kell hozzá, hogy megfogom a géppisztolyomat, leteszem oda eléje az íróasztalára, oszt azt mondom neki: Na, elvtárs, most aztán vizsgázunk! Kérdezhet engem! Akár a polgári radikalizmusból is! Megválaszolok én magának arra is, ha nagyon muszáj! Még a… Supka Gézából is, meg a Zsolt Bélából is, ha kíváncsi rá, meg még a nyavalya tudja, kiből is… De a történelmet azt kiváltképpen kérdezze, mert arra emlékezem én a legjobban… Abban aztán nem lesz hiba egy sem, mert úgy emlékezem én arra, hogy magát a hideglelés fogja elővenni, ha mindent elsorolok szép rendjén…

A tanácselnök kacagni kezdett. Közben félszemmel a titkárra nézett:

– Mást fog az kérdezni a történelemből!

A járási titkár azt mondta:

– Elment a te szépeszed, Sándor?

– El? Úgy gondolod? – felemelte az ujját. – De akkor nem én vagyok egyedül, akinek elment. Elment akkor az enyémmel a fél járásnak meg a fél megyének. Még azt is megmondom neked, hogy nem is a fél megyének ment el először!

– Hanem kinek?

– Annak, pajtás, aki elvette az enyémet is meg a többiét is – ha egyáltalán elment az eszünk! Annak ment el, aki elvette a fél megyéét!

A tanácselnök – félszeme a titkáron – megjegyezte:

– Azért… nehéz ám az a géppisztoly, Máté elvtárs!

– Nehéz a nyavalya! – mondta Máté. – Nehéz annak, aki elindított valamit, aztán nem tudja, hogy mi lesz a vége! Annak nehéz – nem a géppisztoly! Futottam én már azzal gyakorlaton három kilométert is, aztán mégsem volt nehéz…

– Hát ott valóban könnyebb… – mondta a járási titkár.

Máté behunyta a félszemét, úgy nézett a titkárra:

– Ott könnyű az a fegyver – ahol jó kézben van! Ha rossz kézben van, akkor bizony nehéz, akármit is csináljanak véle…

Felállt, zsebre rakta a kezét, és hozzátámaszkodott az íróasztal mögött a falhoz. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán felemelve, egészen más hangon, csendesen és nagyon komolyan azt mondta:

– Nem tudom, ki találta ki, és főleg azt nem tudom, hogy kinek van és kinek lesz haszna belőle! Különösen azt nem, hogy kinek lesz! Csak azt tudom… földet osztani jó voltam diploma nélkül! Pártot szervezni jó voltam diploma nélkül! Téeszt szervezni, békekölcsönt jegyeztetni, hóban, sárban gyalogolni, gyomorbajt kapni a sok hideg ételtől, jó voltam diploma nélkül! Most – nem vagyok jó nélküle!

Intett a kezével:

– Rendben van! Elmaradtam a fejlődéstől, elmaradtam a követelményektől! Így kell mondani? No, így kell, vagy nem így kell mondani?

Nem válaszolt senki. A tanácselnök a titkárra nézett, a titkár szó nélkül nézte Mátét.

– Így kell, vagy nem így kell? – kérdezte ismét.

– Mondjad csak! – szólt a titkár.

– Mit kell azt kerülgetni?… – folytatta Máté. – Megmondták azt már énnékem nem is egyszer, és nem is csak egy elvtárs mondta! Csak azt nem tudom, hogy miért éppen az idén maradtam el a fejlődéstől s miért nem hatvanban, amikor a téeszt csináltam? Akkor még elég volt, amit tudtam? Nem volt nekem akkor sem diplomám! Vagy volt talán? Akkor nem maradtam el a fejlődéstől?

Egy darabig szótlanul nézett a titkárra.

– Rendben van! – folytatta. – Az idő halad, s az emberek különbek lesznek, mint tavaly voltak. Aki pedig lemarad, az elhullik. Magam tanítottam ezt, s magam prédikáltam tizenhét esztendőn keresztül, magam rágtam az emberek fülébe. Hát illik akkor nekem is tudni! Magam küldtem az embereket: menjetek és tanuljatok! Magam veszekedtem az emberekkel: van hely, add a fiad a technikumba, nem fog megélni ezen a földön azzal a tudással, amivel az apja elboldogult! Magam mondtam: ne álljál meg a technikumnál, iratkozzál be az estire, iratkozzál levelezőre, és szerezz diplomát, mert enélkül nem lesz a mi kezünkben a mezőgazdaság! Tinéktek kell a kezetekbe venni mindent!

Felemelte ismét az ujját:

– Nem az én érdemem! Azt tettem, ami a kötelességem volt! Az ország adta hozzá a pénzt, az állam adta az ösztöndíjat! De honnan lett a pénz? Onnan, pajtás, hogy mások dolgoztak látástól vakulásig, hogy meglegyen a pénz – és meglegyen a diploma a suttyóparaszt kezébe! Hogy diplomás lehessen belőle! Olyan lett az a pénz, hogy magam nem iratkozhattam sehová, hanem hajtottam magam, és hajtottam még az Istent is, hogy legyen termés, legyen erős párt, legyen öntudat, legyen békesség a téeszben, ne veszekedjenek, hanem termeljenek, hogy pénze legyen az országnak! Abból lett, hogy nem mehetett mindenki tanulni! Ahhoz, hogy a zászlót feltűzzük, nem elég egy ember. Aki maga feltűzi, az úgy ment a tetőre, hogy mások álltak alatta: lépjél csak a vállamra, pajtás! Lépjél csak, s gondod ne legyen, megtartalak, még ha az Isten se akarja, akkor is! Ha a lábamat húzgálják akkor is! Lépjél csak nyugodtan, tartunk mi itt alól téged, hogy nyugodtan kapaszkodhass! S közben még azon is rajta leszünk, hogy egyéb dolgot is elvégezzünk… Az istenbe a gyomorbajjal! Az istenbe az alvással! Az istenbe véle, hogy a feleségem nem lát, csak éjfél után! Hajnalban ismét jövök, hogy kapaszkodhass! Csak te magasabbra mehessél! Rongyos paraszt gyermekéből mezőgazdász lehess, mérnök lehess, közgazdász lehess, meg ami éppenséggel akarsz, meg amire szüksége van az országnak!

A tanácselnök ránézett a járási titkárra:

– A Bereki elvtárs elvégezte már az Akadémiát?

– El! – mondta a titkár.

– El! – mondta Máté. – Elvégezte! De nem is láttam én őt a vébén soha! De nem is láttam én őt, s nem találkoztam vele sehol, sem országúton, sem ösvényen. Volt úgy, hogy hónapokig nem látta senki! Egy esztendőben fél év szabadság – Isten neki! Jól tette, hogy elvégezte! De amíg ő elvégezte, addig az ő munkája mitől készült el? Magam csináltam meg a Tóth Sári meg a Jakab Béla… Hat község helyett nyolc! Éjfél helyett éjjel kettőkor! Hat elnök helyett nyolccal veszekedni!

Rágyújtott, és ledobta a gyufát az asztalra:

– Hát nincs diploma! Nincs! Nem vagyok diplomás ember!

Csendesebben folytatta:

– Nagy bűnöm van: úgy éltem bele az életemet ezerkilencszáznegyvenöt óta abba, hogy szocialista ország legyen ebből az országból – hogy nem szereztem közben diplomát! Úgy ment az életemnek majd a fele, hogy másoknak csináltam diplomát, s aki most akar magasra menni, annak az én vállam már nem kell! Mert nemcsak a vállamon tartottam, hanem lépcsőt is építettem közben – hogy eztán könnyebben mehessen magasra! Megvan a lépcső, s most már meg lehet kérdezni tőlem: Hát, elvtárs, nincs diploma? Lehet már lépcsőn menni – hun a diploma, elvtárs? Hun a bizonyítvány? – Nincs! Nincs, elvtárs! Nincsen énnekem semmiről semmi bizonyítványom. elvtárs!… Olyan ember vagyok én – tudja –, akinek nincsen bizonyítványa!

A járási titkár felállt, odament az asztalhoz, és leverte a cigaretta hamuját a hamutartóba. Aztán két tenyerével az asztalra támaszkodva felnézett Mátéra:

– Most azt mondd el szépen, hogy mi bajod van?

Máté a szemébe nézett:

– Nékem?

– Neked!

– Ó… hát nincsen énnékem semmi bajom! Mikor volt Máténak valami baja? Soha! Nem volt annak soha semmi baja!

– Azt kérdeztem, hogy mi bajod van?

Megjáratta a szemét Máté arcán:

– Voltál az Akadémián?

– Voltam…

– Ma voltál?

– Ma!

– Kivel beszéltél? Rimóczyval?

Máté elhallgatott egy pillanatra.

– Na, mondjad?… – kérdezte a titkár. – Vele beszéltél?

Máté felnézett a titkár arcába:

– Ide figyelj, Csűrös elvtárs! Mondok én tenéked valamit!

Kereste egy darabig a szavakat.

– Azt mondom: hagyjuk mi ezt a dolgot a fenébe, úgy, ahogyan van! Ne vesztegessünk rá szót, mert nem érdemes… Elmegyek vöröskeresztes titkárnak, azon leszek ott is, hogy úgy menjenek a dolgok, ahogyan annak menni kék… Eddig egy asszony csinálta, most majd én csinálom. Oda is kell egy ember – s ott is becsületesen kell dolgozni! Ennyi az egész! Mit vesztegessük rá a szót? Végezd el itthon a dolgodat, aztán menj ki a Petőfibe, s tedd ott is, ami dolgod van… Ami pedig ezt a Rimóczyt illeti, hát véle beszéltem!

– Mit mondott?

Megvonta a vállát:

– Semmit!

Felvonta a szemöldökét, és úgy nézett a titkárra.

– Semmit! Az égvilágon!

Hátralépett az asztaltól, és visszatámaszkodott a falhoz. A földre nézett:

– Még kedves is volt! Nagyon kedves…

– Mit mondott?

– Apróságokat. Nagyon örvend, hogy magam is beláttam a fejlődés követelményeit, megértettem az idők szavát… hogy ő ezt el is várta tőlem, és reméli, hogy nem fog csalódni bennem!

A tanácselnök megcsóválta a fejét:

– Az anyját!… – nézett a titkárra.

– Ilyesmit!… – mondta Máté. – Amikor meg kijöttem, megfogta a karomat: Fel a fejjel, kérem! Az idő megy, és együtt kell menni az idővel… Hiszem, hogy nem fogok csalódni magában! És így tovább, nagyon kedvesen… Például: Remélem, tisztában van azzal, hogy az a tanulási lehetőség, amit most maga kap, az állam bizalmát jelenti maga iránt! Úgy kell igyekezni, hogy ne éljen vissza vele, tehát méltó legyen erre a bizalomra…

– Az anyját! – mondta a tanácselnök.

– Szóval egészen kedvesen… Akartam még kérdezni tőle valamit, de felállt: Megbocsát, nagyon sok a dolgom, majd a titkárnőm megadja a szükséges felvilágosításokat, milyen könyvet hol, mikor szerezhet be! – Aztán kinyitotta előttem az ajtót. De ott aztán még egy pillanatra megállt, akármennyi dolga is volt. Azt mondja: Hát, Máté elvtárs, ilyen a történelem, ilyen az idő… halad, és nem lehet megállítani, aki pedig lemarad, az bizony úgy kell gondolkozzon, hogy a nyomába érjen – és felemelte az ujját –, hacsak nem akar végérvényesen lemaradni, mert az is előfordulhat! – Aztán meglapogatta a vállamat meg a lapockámat, és betette utánam az ajtót!

Megvonta a vállát:

– Ennyi az egész… Aztán mire mindennel végeztem, kint az utcán egyszerre indultunk tovább. Én szálltam a motoromra, ő meg az autójába…

– Fejlődő ember! – mondta az elnök.

Máté előjött az asztalhoz, és rátámaszkodott, szemben a járási titkárral:

– No, pajtás! – mondta. – Szóval hogyan állunk? Ki mer engem ebben az országban kioktatni arról, hogy mit kék csinálni a bizalommal? Ki veregetheti meg az én lapockámat, hogy azt mondja: Jár az idő, elvtárs, csak le ne maradjunk! Csak vissza ne éljünk a bizalommal? Vagy tán így van rendjén? Magam sütöttem, hát magam is egyem meg? Mert így van! Én magam voltam, aki megsütöttem, szent igaz! Én magam voltam, aki még a koalíció idején elmentem hozzá: Nem jó útra tette maga a lábát, Rimóczy úr! Nem vezet az sehová, ahol most jár maga! – Mert akkoriban ott paktált mindennap a Kisgazdákkal, még a saját pártja is rá-ráintett! – Én, a sült paraszt, a hat elemimmel, én mondtam neki: Azért jöttem magához, hogy elmondjam: arra való a maga tudománya, hogy a népet szolgálja, hogy azokat segítse, akik nem a maguk hasznára pártoskodnak, hanem az ország javát akarják! Akik fejlett ipart, korszerű mezőgazdaságot akarnak ebben az országban! Ide álljon, mimellénk, ha azt akarja, hogy a nép hasznára váljon, amit tanult! – Mit mondott akkor nékem? Ha szabadna kérdeznem – így mondta, emlékezem én még arra –, ha szabadna kérdeznem, önnek milyen iskolai végzettsége van? – Hat elemi! – mondtam. – Akkor úgy gondolom, igen nehezen tudnánk megérteni egymást! És felállt, s ki is kísért szépen, egészen az ajtóig, s még meg is tapogatta a lapockámat: Nem történt semmi baj, kérem! – mondta, mintha Isten tudja, tán sáros lábbal mentem volna a házába. S aztán beszélt, ugye? Szónokolt a más hatalom megbízottairól, korlátoltakról meg csizmadiákról, akik beleártják magukat olyan dolgokba, amihez nem értenek? Hogyne szónokolt volna, a polgári radikális istenit – hogy nem megyünk egyik fasizmusból a másikba, akármilyen színe legyen is! S amikor városi titkár lettem, ki jött hozzám, hogy segítsek rajta? Hogy a dolgozó nép szolgálatába akarja állítani a tudását? Miután ki akart menni az országból, és leszedték a vonatról. Ő jött hozzám, s nem az atyaisten…

Felemelte a kezét:

– Így volt? Így, és nem másképpen! Most meg ott a keze a lapockámon: jár az idő, vigyázni kell, le ne maradjon az ember! Bizalmat kaptál – szolgálj is rá! Én megyek vöröskeresztes titkárnak – ő meg mén a kocsiján a vébé-ülésre, mert nem hiányozhat onnan a szakember! Hogyan is hiányozhatna? Megbecsülünk mi minden állampolgárt! Csak meg ne bántódjék, csak meg ne sértődjék, nehogy úgy bánjunk véle, hogy megorroljon! Máté? Az nem orrol meg, az ide tette le az életét, véle csinálhatunk bármit, elküldhetjük fináncnak is akár, úgysem orrol az meg, nem sértődik az meg, ide van letéve az ő élete, ide tette a mi ügyünkre, nem mén az el ettől az ügytől még a halála percén sem… Ugye így van? Nem sértődik az meg akkor sem, ha elküldik, hogy legyen meglapogatva a háta. Hallgatni fog, s nem köpi le azt az embert, mert belátja, hogy kell a szakember, s hozzánk változott már az a szakember? Így van, ugye? S ha majd bajba lesz a néphatalom, akkor megvédi a Máté! Veszi a géppisztolyát, s megvédi a néphatalmat, mert másképpen nem akar élni! Megvédi Rimóczy katedráját! Hogyne védené meg? Megvédi azt is a néphatalommal együtt!

– Szóval – folytatta –, azt mondom én, János, buta ember vagyok én mindehhez! Tényleg kevés, amit én tanultam, nem elég a gimnáziumot elvégezni, ténylegesen több kell ide, hogy olyan ember legyek, hogy értsem azt is, amit az okosabbak jobban megértenek! Nem elég az én eszem ide! A tiéd, az elég – s akkor már könnyebb is minden! Így van?

A járási titkár bólintott:

– Így! Senkinek nem könnyebb, mint nekem… Hiszen itt vagytok ti ketten, te meg a Rimóczy, itt vagytok a két oldalamon, s akkor miért ne lenne könnyű?

Máté ránézett:

– E meg mit jelent?

– Semmit! Csak azt, hogy könnyű a dolgom… Miért ne lenne az? Tán nehéz?

– Hát… – mondta Máté. – Tán mindent összevetve könnyebb, mint mondjuk, belenézni az én szemembe nyugodtan s úgy, hogy ne rebbenjen meg senkinek a tekintete… Sem az enyém, sem azé, aki a szemembe néz!

– Hát persze – mondta a járási titkár –, hiszen azt csinálom én, semmi egyebet, mint hogy úgy nézek mindkettőtök szemébe, hogy ne rebbenjen meg a tekintetem…

– He, he… – nevetett a tanácselnök.

– Mit nevetsz? – kérdezte a titkár.

Az elnök elkomolyodott:

– Hát… csak, csak úgy, hogy… nem is olyan könnyű dolog ez!

5 óra

A tanácselnök betette az ajtót.

– Miért nem ment a titkár elvtárssal?

– Majd visszajön értem estére…

– Átmennek a Kossuthba?

– Igen!

– Mi lesz ott, vezetőségi?

– Igen!

Visszaült az íróasztalhoz, és elnyújtotta a lábait.

– Az anyját… – csóválta meg a fejét.

Kigombolta az ingét, és vakarni kezdte a mellét. Közben fel-felhümmögött:

– Hm… – pillantott rám, aztán megvonta a vállát:

– Nem egyszerű a politika, igaz?

– Igaz!

Szemben ültem vele, távolabb az asztaltól, egy kimustrált fotelben:

– Azért – mondta – van igazság abban is, amit a járási titkár elvtárs mondott…

– Természetesen…

– Már hogy milyen könnyű az ő dolga… Mert nem azért mondta ő, hogy könnyű, mintha valóban az lenne! Éppen másképpen: hogy milyen nehéz őnéki annyiféle emberrel, mint teszem azt ez a Rimóczy egyik részről, a másikon meg a Máté elvtárs! Egyik ilyen, a másik olyan, oszt őnéki kell tartani a gyeplőt, hogy el ne szaladjon egyik se! Ami azt a Rimóczyt illeti, hát az nem tartozik az ő hatáskörébe, de ismeri jól, mert volt egy darabig a keze alatt, itt a gazdaságban, s így aztán ismeri alaposan, annyira, hogy az még tart tőle ma is… Szóval sok igazság volt abban, amit mondott!

– Persze…

– De azért – pillantott fel –, ha az ember megnézi, hát akkor – nem úgy mondom, mintha én védeni akarnám vagy mifene –, de azért abban is van valami, amit itt a Máté elvtárs mondott! Nem annyi, ugye, mint a titkár elvtárséba, de azért akad abban is… valami igazság?

– Persze…

Előrehajolt az asztalon:

– Mert ami igaz, az igaz… Sokat dolgozott a Máté elvtárs itt a járásban. Ment az ember akár télben, akár nyáron, de úgy nem mehetett, hogy vele össze ne akadt volna valahol… Kint a földön szántáskor, kint gépnél aratáskor, s nemcsak nálunk, hanem ott volt az mindenütt, hogy csak nézte az ember, hogy hát mikor alszik ez, vagy mikor étkezik? Szóval, megdolgozta a magáét, ezt aztán nem lehet letagadni! Mikor tanult volna? Ha mindenki elment vón tanulni, akkor ki szervezte volna a szövetkezetet, meg ki csinálta volna a többit?

Lecsendesítette a hangját:

– S úgy van az tulajdonképpen, tudja, hogy elgondolkodik az ember: való igaz lenne, hogy az ővéle a baj, s azért tették el a járástól, mert nincs diplomája? Az Isten tudja, hogy úgy van-e?… Mert az is az igazsághoz tartozik, hogy amikor a Sztálint kitették, akkor ez a Máté nem úgy beszélt, ahogyan kellett volna. Nem tudom… ugyebár, nem tudom, hogy pontosan így lett volna, magam is csak úgy hallottam, de hát csak beszélnek, ki tudja aztán, hogy mi igaz? Szóval, hogy azóta sem változott, hogy még más baja is lett volna a kongresszussal, hogy nem értett egyet véle! Aztán ez az igazi baj, nem a diploma! Azt csak úgy mondták volt, hogy meglegyen az oka, amivel eltávolíthatják, na… hogy úgy mondjam!

Felemeli és belenéz a tenyerébe, úgy mondja tovább:

– Persze, csak amolyan szóbeszéd… Mert hát, úgy is van az, ahogyan a titkár elvtárs mondotta: a mai világban s a fejlődésnek a mai szakaszában bizony elmarad, aki nem tanul, s nem tart lépést! Magam is most végzem az általánosban az utolsó évet. Nem könnyű, de így kell annak lenni, ahogyan a titkár elvtárs is elmondotta itt előttünk! Na, de hát magas énhozzám a nagypolitika! Amondó vagyok én, végezze az ember a dolgát, s oszt se nagyon hidegen, se nagyon melegen ne egye a levest, mert úgy jó az, ha nem is forró, meg nem is hideg! Úgy használ a legtöbbet az ember! Igazam van? Mert, hogy őszinték legyünk: ezt a Máté elvtársat nem szeretik itt a faluban az emberek! S nem nagyon szeretik sehun sem a járásban – ez is igazság! Úgy beszélt ez az emberekkel annak idején, magam akkor párttitkár voltam egy darabig, mint a kapcájával! Úgy mondom meg, ahogyan igaz! Az csak parancsolni tudott, de szépfajta szót nemigen hallott tőle az ember! Ha mondtam neki, hogy Máté elvtárs, azért másképpen is kellene szólni, akkor már mondta is: Nem karácsonyfa-ünnepély ez! Bizony, sok dolgot megcsinált, jobb nem is beszélni róla, hogy mit meg nem tett egynéhány emberrel ő a maga kezével… Ha magam is benne voltam, mert muszáj volt, bizony azt néztem csak, hogy minél hamarabb szabaduljak az egésztől. Nem volt valami jó a májam, oszt azzal hagytam oda a titkárságot! Szóval sokat megcsinált ő, amit embernek nem lett vón szabad, kommunistának meg még úgy sem – ahogyan most már hivatalosan is mondják! Amondó vagyok én most is – mert sokat megértem én mint titkár is, aztán mint téeszelnök is, aztán most ebben az elnökségben is, hogy legjobb az ösvény közepén menni, ott aztán nem lép mellé az ember, s nem lesz belőle baj!

Elkacagta magát:

– Tán ez kell hozzá, hogy egyenesen menjünk!

Rágyújtott:

– No, de visszatérve a Balogh Antalhoz… Amikor mondták nékem, hogy ő lőtt be a Jóskának az ablakán, hát csak mondtam: Vigyázzatok a szátokra, nem lehet igaz az! De ő volt! Nem igaz az! – mondtam. S jól mondtam, ha úgy vesszük, hogy inkább elhittem volna tán még azt is, hogy senki sem lőtt rá, mint azt, hogy a Balogh Anti tette volna. De ő lőtt! – mondják.

Hajtja maga elől a füstöt, és megint előrehajol az asztal fölött:

– Mert megértettem volna én, ha mással csinálja… Mindent hamarabb megértettem volna, de azt, hogy épp a Jóskával, azt nem! Mert egy vályúból valók voltunk mind! Magam is, Jóska is, Béni is, akinek a felesége most is őrzi a lyukat az ajtón, amin keresztül lelőtték az urát, meg az volt a Varga is… Az, az anyját!… Mint ahogyan, csak éppen megjegyzem, egy vályúból való ez a Máté is meg a Csűrös elvtárs is! Egy szegénységből jöttünk mindannyian, a nyavalya essen bele!

Legyintett:

– No, szóval… Maradjunk csak annál, amit maga kérdezett. Negyvenöt előtt ez a mi Jóskánk, az igazgató meg az Anti, azok mind együtt voltak. De még kicsinykorukban is ott nőttek fel egy fedél alatt, ebben a régi cselédlakásban, ahun nem lakik már ember, hál’ Istennek! – S hogy itt is az igazságnál maradjak: az igaz, hogy Jóska csinált belőle fialtatót, de Máté mondta néki: Addig néked Jóska, nyugalmad ne legyen, amíg abban ember lakik! Itt mondta a községen vébé-ülésen! Szóval, elég az hozzá, hogy egy fedél alatt nőttek ketten, Jóska meg ez a Balogh Anti. S azután is akármi volt, mindig együtt maradtak. Amikor Jóskát kiparancsolták az uradalomból, akkor véle együtt parancsolták ki az Antit is! Együtt csináltak ezek mindent! Most meg aztán – ő lőtt rá a Jóskára! Az Isten se gondolta volna! Már csak azért sem, mert amilyen mindenbe beleszóló fajta volt azelőtt az Anti, olyan csendes lett az utóbbi években!

– Hogyhogy csendes lett?

– Úgy, hogy ötvenkettő végén letette a párttagsági könyvét a pártiroda asztalára, s azt mondta: Az én nevem ezentúl Balogh Antal, és nincs utána semmi! Azt értette alatta, hogy nem elvtárs már többé az ő neve! A Varga Sándor volt akkor a párttitkár, aki lelőtte a Bénit, az aztán kezdett kiabálni vele – de az Anti csak kiment az irodából. Akkor még itt laktak a faluban, csak későbben költöztette ki őket a Jóska a majorba. A könyvét meg a következőkért adta vissza: Ott lakott akkoriban nála az unokája, olyan ötéves forma gyerek. Olyan esztendő volt az, hogy harminc deka kenyeret kapott akkor a parasztember, s egy hétre kellett azt beosztania, az asszonyok vágták a csalánt az árokpartról, és azt főzték, azt ette a család! Nehéz idők voltak – ez a Máté meg azt hitte, hogy sok beszéddel meg paranccsal mehet valamire! Láttuk, mire ment!

Ennek az Antinak az édes testvéröccse, az meg vasutas volt Győrben. Küldött onnan a városból harminc kiló lisztet az Antinak, honnan szerezte, az Isten tudja, de küldte, mert ez az unoka az ő keresztfia volt. Délelőtt kapták meg Antiék a lisztet, oszt délben már ott volt náluk a tanácstitkár, meg a rendőr meg egy tanácstag – a szegény Gecse Gábort vitték magukkal –, hogy adják oda a lisztet, mert halmoznak! Miféle lisztet? – kérdezte Anti. Amit délelőtt kapott! – mondták neki. Persze nem adta: Amíg én az unokámnak nem tudok rendesen enni adni, addig ide senki ne tegye be a lábát! Nem adja? – kérdezte a titkár. Nem! – mondta Anti. – Amikor cseléd voltam, akkor sem adtam oda, ami az enyém volt, hát most aztán még úgy sem! Erre aztán mondták neki, hogy a nép ellensége, aki élelmet halmoz! Az vagy magad! – mondta neki Anti, a tanácstitkárnak. – Meg az édesanyád, aki a világra hozott!

Ez a tanácstitkár, tudja, régen is a községházán volt, negyvenöt előtt! Meg aztán az itteni mozisnak volt a fia… Csak aztán úgy forgolódott, hogy baja ne legyen, s akkora szava volt a faluban a végén, hogy még magam is tartottam tőle, mert ha valamit szóltam, hogy hát nem jó ez így, akkor ment és jelentette. Meg is tette! Pedig két házuk is volt ezeknek a faluban. De okos ember volt, és úgy fújta mindig a nótát, ahogyan ezt fent kívánták, és így aztán még nekem is kuss volt előtte. Ötvenhatban aztán eldisszidált!

Szóval ezt mondta neki az Anti! Szidta a mozis anyját meg mindent, s amikor az be akart menni a lisztért, akkor az Anti felkapta a konyhaajtó mellől a baltát, s azt mondta, aki lépik még egyet, azt agyonüti: Aki ide lép, az meghal! – kiáltotta. Ott álltak szemben egymással! A felesége, az meg odaszaladt hozzá: Édes egy uram, Anti, édes uram, mit csinálsz? Sírt ott az ura körül! Addig, míg Anti is sírni kezdett! De úgy, pontosan, mint egy gyerek! Úgy sírt ez a nagydarab ember! Azt mondta később az orvos, hogy elvesztette egy kis időre az eszét! Úgy is lehetett, mert ledobta a baltát a kezéből, és elkezdte verni a homlokát a falba, és kiabált közben, hogy: Lőjél, rendőr, lőjél! Alig tudták elvonni onnan a faltól, de akkor meg úgy, ahogyan volt, a véres fejével, mert eleredt az orrának a vére, kiment az utcára, és csak fogta a homlokát, és ment az út közepén kiabálva: Ide lőjél, kommunista rendőr, ide lőjél! – s szakította az inget a mellén, hogy mutassa a mellét! Ötvenkettőben volt…

– Elvitték a lisztet?

– El hát! Mán miért ne vitték volna, mit számított azoknak? Felrakták a kisbíró hátára, az Anti kapujára meg plakátot tettek, hogy ebben a házban az imperializmus bérence lakik meg ügynöke, vagy mi a fene! Ez a szegény Jóska aztán ment az Antihoz, de nem engedte be magához! Aztán elment valahová az Anti, elutazott, oda volt vagy két napig, s amikor aztán hazajött, akkor tette le a könyvét az irodán az asztalra! Pedig együtt szervezte ez a pártot a Jóskával, meg együtt osztották a földet, meg mindent abban az időben ők csináltak!

– Ki volt akkor a párttitkár?

– A Varga Sanyi! Az meg feljelentette a Balogh Antit izgatásért meg erőszakért!

Kopogtattak az ajtón, és egy asszony lépett be.

– Jó napot kívánok, elnök elvtárs…

– Jó napot! – mondta az elnök.

Csontos, ötvenéves asszony volt, a lábszárain vastag hurkákban kéklett, kígyózott a megdagadt ér, a lábfeje szürke a portól. Amikor odaért az asztalhoz, egy kissé hátrafordulva nekem is köszönt

– Jó napot kívánok!

– Adjon Isten…

– Na, add ide a papírodat, Terus! – mondta az elnök.

Elvette az asszony kezéből a papírt, és miközben tollat keresett, folytatta:

– Szóval így volt ez az Anti dolog! Attól kezdve aztán nem tette be a lábát sem a tanácsba, sem a pártba. Ült otthon, meg járt dolgozni, de egyéb semmi, a szavát sem lehetett venni nyilvánosan.

Felnézett az asszonyra:

– Kapod az injekciókat?

– Kapom – mondta az asszony.

Az elnök a papír fölé hajolt:

– Hogy van a grófod?

– Jól, hál’ istennek… – mondta az asszony. – A múlt héten panaszkodott a gyomrára, de aztán a kisdoktor volt kint nála, s nincs most már baja véle, aluszik is rendesen!

– Hát a lába?

– A még nincs rendben… – Kissé hátrafordult, és félszegen rám mosolygott: – Ilyen korban már nehezebben gyógyul az ember, akármi legyék is a baja…

Igen fáradt, megviselt arca volt. Eres, kidolgozott kezei, bütykös ujjai, dagadt lábai, mind a nehéz, fárasztó munkáról tanúskodtak. De a mosolya akár egy gyermeké, félszeg és tiszta.

– Nagy bolond vagy te, Terus! – mondta az elnök. – Meddig leszel még az?

Az asszony hátrább lépett egy keveset, és jobb kezét esetlenül, szégyenlősen az asztal szélére helyezte:

– Ó… ameddig a jó Isten megengedi! – Mosolyog. – Nem sok van már hátra énnékem! Elmén az idő gyorsan!

Lenéz a földre, elveszi az asztalról a kezét:

– Elmegy bizony!

– Nincs ez jól, Terus! – mondta az elnök.

– Ahogyan az Isten rendeli, úgy van jól minden!

Megigazítja a kendőjét, megszippantja az orrát, és nézi az elnök kezét, amint ír.

– Nem jön a fiad?

– Nem! – hajtja le a fejét. – amíg az apja él, addig nem jön, azt mondja… nem teszi be a lábát a házamba!

– Apja? – néz fel az elnök. – Hát apja volt ez őnéki? Milyen apja volt néki a gróf úr? Még a kutya is jobban törődött volna a kölykével…

– Az ő vére! – mondja csendesen az asszony.

– Az! Annyira, hogy akár fel is fordulhatott volna felőle, amikor itt volt az ezer holdjával…

Odanyújtja a papírt:

– Na, jól van… Van tenéked bajod elég, énnélkülem is! Eredj, és add oda Sárikának, hogy üsse rá a bélyegzőt, s oszt fizesse ki a pénzt rá…

Gyorsan elveszi a papírt, és azt mondja az asszony:

– Köszönöm, Gergely…

Az elnök legyint:

– Ne énnékem köszönd… Inkább azt mondd meg, mit adtál néki reggelire?

Mintha megcsillanna az asszony szeme:

– A mézet kívánta; meg a kakaót…

Az elnök sóhajt:

– Na, eredj innen, amíg meg nem gondolom a dolgot! Az asszony felemelte a papírt, úgy igazítja meg a kendőjét:

– Elmehetek?

– Eredj, mondtam, amíg rád nem szedem az égből a szenteket…

Aztán csendesebben folytatja:

– Na, eredj szépen, és vidd a pénzedet…

Pár lépés után az asszony hátranéz, és nekem is köszön:

– Jó napot!

– Jó napot…

Az ajtónál ismét visszafordul:

– Tetszik jönni holnap hozzánk?

– Igen! – mondom.

Ránéz az elnökre, és elmosolyogja magát. Aztán megnyitja és beteszi maga után az ajtót.

Az elnök utána néz:

– Mit csináljunk véle? He?

Feláll, és belöki székét az asztalhoz:

– Mézet meg kakaót! Szakadjon rá az ég a bitangjára! Ez a szerencsétlen asszony meg kidolgozza a lelkét miatta…

– Mennyi pénzt adott neki?

– Százötven forintot! Ennyit adunk neki minden negyedévben a szociális keretből! Tán még én sem dolgoztam annyit cseléd koromban sem, mint ez a Terus most. Kapálni, mosni, súrolni, takarítani, kacsolni, az Isten tudja, mit nem végez a szerencsétlen, hogy a grófjának meglegyen, ami kell…

– Ahogy az Isten rendeli…

– Igen… Hogy a nyavalya essen bele a kakaójába. Amikor az övé volt itt a határ, mit adott minékünk? Épp hogy fel nem fordultunk éhen…

– Térjünk vissza az Antihoz…

Legyint:

– Nincs már azzal sok hátra…

– Azt mondja meg nekem: mit mondott utána Balogh, hogy miért lőtt a Jóskára?

– Semmit…

– Valamit csak kellett mondania?

– Nem mondott semmit, akárhogyan is kérdezték. Nézett az emberre – és hallgatott. Azt csinálja most is… Néz a világba és hallgat.

6 óra

A falu fölött már felszállt a füst. Először csak egyetlen kémény eresztette magasra a füstöt, aztán második, harmadik követte, és végül füst lengi be végig a falu fölött a levegőt.

A kályhák előtt asszonyok guggolnak, törik a tavalyi venyigét, ahol akad még a háznál, máshol a gallyat aprították az előbb kint a tönkön, s ha valamelyik hosszabbra sikerült, mint kellene, akkor az asszony a nyitott kályhaajtónál megtöri a térdén. Fellobban a láng, s ahogy az első darabokat rádobják, szétterjeng a konyhákban az akácfa csípős, friss illata. Már lobog a fa, de alatta még őrzi a parazsat a kukoricacsutka, meggörbül szépen, könnyűvé válik, mint maga a hamu, de parázslik mindaddig, míg olyan vékonyka lesz, mint egy pántlika. A felszálló, majd csendesen elterülő füsthöz fellebeg a csordaverte por. Először a téesz tehenei ballagnak végig az úton, aztán a háztájiak követik őket, lassú kérődzéssel, esetlen, suta ügetésbe csapva át az otthon előtt, amint feltűnik a szélesre tárt kapu, előtte a gyerekkel vagy az asszonnyal, akinek valami földről szedett gally vagy pálca van a kezében: Ne, Bori, ne, ne… – és meleg, jóleső bődüléssel, lomhán bekocog a jószág, megdobogtatva a deszkákat az árok fölött.

Elmúlik a csend – a nyári napok fülledt csendje –, hogy egy kis időre átadja helyét a mindent betöltő neszezésnek: itt az ágas csikorog, amint vizet húz a legény, ott csattog még a fejsze az udvaron, amott ló prüszköl a víz fölé hajolva, majd felnyerít, és hirtelen megugró csikó patája dobban a földön, valahol énekszó is hallik, arrább nem ér véget a lány ajkán a szapora hívogatás: Pi-pi-pi-pi-pi! És a kertek aljából, a fészerek, istállók, csűrök zugaiból előszaladnak a tyúkok, csirkék, és méltóságát vigyázva jön a kakas is. Az asszonyok némelyike elmegy egészen a kerítésig, és kihajolva az utcára, hívja, kiáltja a gyermekeket, szemben ugyanezt teszi a másik asszony, aztán sebes nyelvvel perelni kezd: Hová a csodába tűnhettek megint… – a másik már indul, fordul vissza a házba, és közben mondja, mintha hallaná is ugyan valaki: Megállj, csak gyere haza…! – de már csapja is össze a tenyerét, mert buta, kimért kacsázással jönnek arrább a libák, és nem a helyükre mennek, hanem az udvar gyepét keresik megint, a kerítések tövében a gazt, burjánt, laput… Hess, hess… – és csattan az asszony tenyere. Az úton alig szállt el a marhák pora – rémült hápogással futnak a kacsák, mert ott pöfékel, dübörög nyomukban a traktor, rajta félmeztelen, szürke-fekete porosan a legény. Ó, micsoda ördögszekere ez, mindjárt elgázol minket! – aztán rendbe szedelőzködve mennek tovább, szapora sápogással méltatlankodva és panaszolva egymás között.

Mindebből csak valami finom lüktetés száll fel a dombra vezető útig. Talán nem is hallja az ember, de ismeri e zajokat, és ott bizsereg benne mindez a hang, amikor meglátja a felszálló füstöt a kéményekből.

7 óra

A rendőr biciklije hozzá volt támasztva egy akácfához, nem messze tőle egy rönkön ült a gazdája, mellette pedig az igazgató kocsisa.

– Tessék már rágyújtani az enyémből is – kínálta a dózniját a kocsis.

– Köszönöm!

– Vegyél te is, Péter… – nyújtotta a rendőrnek.

– Most dobtam el… – mondta a rendőr.

– No, vegyed csak… azt mondta mindig az én édesapám: Ne törődjél vele, az a fő, hogy ártson! Olyankor mondta, ha anyám rászólt: Soha ki nem mén a szájából az a bagó!

A rendőr rágyújtott. A lábait kissé széjjelvetve ült a rönkön, kezeit belógatta a térdei közé, a sapkája fel volt tolva a homlokából.

– Ha minden jól megy, akkor félórán belül itt lesz!

– Itt, a lelkem… – mondta a kocsis. – Ide jön az szépen, pontosan a szemed elé!

A kocsis elém tartotta gyújtóját, mosolygott közben:

– Ha már megtisztelt minket a barátunk, és meglátogatta a faluját, akkor úgy gondoltuk, hogy mi is köszönünk neki! Már hogy az istenbe ne köszönnénk… Úgy illik az!

– Idejön az! – erősítette meg a kocsis. – Erre, szépen, pontosan a rendőr bácsi keze alá…

– Azt hallottam – mondtam a rendőrnek –, hogy az a Varga rendőr most valahol?

– Az a nyavalyát! – válaszolta. – Beszélnek az emberek összevissza, anélkül hogy tudnák, mit mondanak…

– Pedig azt mondják! – mondta a kocsis.

– S te is elhiszed?

– Tudja az Isten…

– Ne légy mán te is bolond! Valaki kitalálta, hogy bosszantsa véle a népet, meg hogy lehessen rosszat mondani… Úgy rendőr az, ahogyan én püspök vagyok! Ne higgye el! – fordult hozzám. – Hogy hol, s merre van, magam sem tudom. De hogy elég baja van szegénynek, az biztos. Ha már valaki a maga falujába nem tud hazajönni, akkor annak elég a baja, s megverte akkor azt az Isten…

– Ez meg hazajött, látod! – mondta a kocsis, és felintett a fejével a dombra, a messze húzódó szőlők felé.

– Ha jött is – egyhamar nem fog még egyszer jönni! – mondta a rendőr.

Kivette a zsebkendőjét, és leemelve a sapkáját, letörölte a homlokát:

– Nem volt az olyan rossz ember, a Varga, mint mondják! – nézett rám. – Elvitte az indulata mindig, ez volt a baja…

– Nem volt a rossz valóban – mondta a kocsis –, csak a kötél hiányzott neki a nyakából, s akkor rendes ember lett volna belőle!

– Bolondot beszélsz! Ha neki kötél jár, akkor ennek, akit itt vársz, mi járt volna?

– Néki is az! Egyik egyik felől, másik meg a másik oldalról… Úgy lett volna kerek a világ!

– S Balogh Antinak mi járt volna?

– Annak – mondta a kocsis –, pontosan az, neki is!… Sem több, sem kevesebb!

– Na lásd! Én meg is készítettem neki az utat, hogy elmenjen érte…

– Maga akarta elvinni? – kérdeztem.

– Én, illetve magam is…

Hárman voltak – nézett rám a kocsis –, ez itt, ez a rendőr, aztán a Varga meg a Suba István, de mán csak ez van itt közülük… Aztán a Jóska, az meg nem engedte be magához őket, és elparancsolta magától mindegyiket!

– Parancsolta a jóistent, de nem engemet! Ő nékem nem parancsolt sem akkor, sem mostan…

– Elküldte magukat. Nem? – kérdeztem.

A rendőr felemelte az ujját:

– Ő énnékem nem parancsolt sem akkor, sem most!

Ránézett a kocsisra.

– Amikor én visszajöttem a faluba, akkor itt már csend volt!

– Volt a nyavalyát csend… – mondta a kocsis.

– Ebben a faluban akkor… – emelte fel a hangját a rendőr – már semmi baj nem volt! Hogy az emberek mit beszéltek meg mit nem, az már nem ide tartozik, de baj, az már nem volt!…

– Egyedül jött vissza?

– Nem! Az erdőben vélem volt egy másik rendőr is, azzal jöttem. Illetve hárman, mert először a járáshoz mentünk, s ott aztán találkoztunk a Varga Sanyival! Őneki már megvolt a géppisztolya, mi meg csak azután kaptunk, s indultunk haza, úgy hárman… Úgy is érkeztünk meg, s úgy is mentünk legelőször az igazgató elvtárshoz. Azt mondja nekünk: Na, madarak, megérkeztetek?

Megvonja a vállát, és rám néz először, aztán a kocsisra:

– Úgy mondom én, ahogyan volt, nem szépítek semmit sem rajta! Azt mondja: Aztán nem fáztatok meg az erdőben? Hát ettetek-e elég gombát, vagy már az sem volt? Oszt remélem, összebújtatok, s melegítettétek egymást!? Azt mondja rá Suba István: Nem erről van mostan szó, hanem arról, hogy az igazgató elvtárs mondja meg, kit vigyünk magunkkal? Hogyhogy kit? – kérdezte. Kit kell elvinni, azt mondja meg! – mondja a Suba. Erre aztán azt mondta: Hát azt tinektek kell tudnotok, mert ti vagytok a rend őrei, ti esküdtetek fel, nem én, tinéktek kell tudnotok, mi történik a faluban, s ki az, aki megszegi a törvényt! Így van, vagy nem így van? Ahogyan az eskütök mondja: jóban, rosszban kitartotok! S így mondta aztán még tovább is, azt hittem, hogy soha nem lesz már vége! A Varga, aki itt volt párttitkár, az nem szólt semmit, csak állt az ajtónál, nem is igen jött beljebb. Pedig neki mondta elsőbben, amit mondott az igazgató, mert az igazat szólva – még hamarább elmenekült innen, mint énmagam vagy akárki más. Hát csak hallgatott, és rágta a szája szélét – ahogyan szokta, hogy nézi a földet…

A kocsis közbeszólt:

– Nem nézett az, tudja, sohasem az ember szemébe, csak hol ide, hol oda… Az ember azt hihette, hogy nem is tudja az felemelni a fejét tisztességesen!

– Az is hallgatott meg Suba is! Én aztán megszólaltam végül. Azt mondtam: Ahogy volt, úgy volt, ezen már nem segít a Szűzmária sem, nemhogy a szentbeszéd! Persze hogy nem! – mondta Jóska. – De arra gondoltam, hogy jólesik emberi szót hallanotok, ne csak a varjakat meg a baglyot az erdő szélén meg a sűrűjében!

– Úgy is van az valahogy… – mondta a kocsis, és a rendőr háta mögött becsippentette a szemét!

– Úgy hát! Persze hogy úgy! Azért mondtam én aztán neki, hogy: Ha Gerő elvtársnak szabad volt akkorát szaladni, akkor én is elmehettem a szomszéd erdőbe, mert én mégiscsak közelebb maradtam! Aztán én megint itt vagyok, de hun van Gerő elvtárs? Azt mondja erre: Hát te Gerőre esküdtél-e fel vagy a Népköztársaságra? Azt mondja erre a Suba Pista: Hát a Gerő elvtárs rám esküdött-e vagy a Népköztársaságra? Ha a megyei titkár elszaladt – pedig az aztán fejlett ember volt –, akkor én mi az édesanyámat kerestem volna itt egyedül? Annak főiskolája volt, nékem meg szemináriumom, ha nékem is főiskolám lett volna, akkor én is messzebb mehettem volna, s nem fagyoskodtam volna az erdőben, a jóistenit a prédikációnak, mert én is tudok ám beszélni, ha sokat piszkálnak, hogy nyissam ki a számat. Így volt! A Varga Sanyi, az meg csak hallgatta, hallgatta, s azt mondja a végin, de úgy mondta, hogy most sem nézett senkire, csak úgy pislogott a világba: Sok itt a beszéd, amint történt, úgy történt, te itt maradtál, tenéked kell tudni, kit kell megsimogatni… Azt mondja erre az igazgató: Ide figyelj, Sándor! Tenéked a legkönnyebb itt mindannyiotok között. Annyit kell csinálnod mindössze, hogy emlékezzél arra, hogy kiket simogattál te meg régebben itt a faluban, s amikor összeszedted őket a fejedben – ha beleférnek egyáltalán –, akkor eridjél, s megvan máris a dolgod! De nemcsak a tied! Hanem, adtál te itt nékünk annyi dolgot jó pár esztendőre, hogy csak lássunk kimenni belőle…

– Azért mondta így a Jóska – szólalt meg a kocsis –, mert ez a Varga Sanyi tán még a saját anyját is elvitette volna a Rákosi-időben, ha csak egyet is panaszolt volna, hogy így s úgy, ez nincs jól, vagy az nincs jól…

– No, szóval! Azt mondja az igazgató, hogy menjünk, és keressük meg a Kiskovácsot! Hát a többit? – kérdezi Varga. Milyen többit? – kérdezi. A többit, aki még itt volt nálad! – mondja a Varga. Csak néztünk, hogy honnan tudja, s mit beszél egyáltalán, mert úgy mondta, mintha rásütne valamit az igazgatóra. A többivel tinéktek ne legyen semmi bajotok – azt mondja Jóska –, a Kiskovács a ti dolgotok, s más semmi, de az után is mehettek már, mert elment. A Varga csak áll az ajtónál: S elment tán a Balogh Anti is? – kérdezte, s úgy nézett ismét, hogy hol itt a szeme, hol ott. Hogy a Balogh Anti elment-e? – kérdezte az igazgató. Igen! – mondta Varga. Egy kicsit hallgattak, s akkor az igazgató odament egészen a Varga Sanyi elé: Ide figyelj, Sándor! De nagyon jól jegyezd meg, amit én most neked mondok! A te kezedben most ott van a puskád, és visszajöttél az erdőből, vagy ahun voltál. Hatalom van a kezedben! Mindegy, hogyan volt, futottak nálatok nagyobbak is, ti sem tudtátok, hol a fejetek! – De – keresd a Kiskovácsot, ahun tudod –, de másra te kezet ne emelj, és a Balogh Antira pedig kiváltképpen nem! Erre aztán Varga elkezdett mosolyogni úgy, ahogyan ő szokott, csak húzta a száját. Azt mondja: Tán a Kiskovács lőtt be az ablakodon? És nem a fél falu volt ott? – Csak néztük, hogy honnan tudja? Azt feleli az igazgató: Nem éppen a Kiskovács, hanem ketten lőttek! S azt is megmondom tenéked, hogy a másik te voltál! Úgy bizony, édes lelkem! Ha Anti lőtt is, bizony ti adtátok, a te fajtád, az ő kezébe a puskát, a jóistenit a szemeteknek! – Erre aztán csend lett! A Varga, az nem szólt – igen keveset beszélt mindig, csak mosolygott úgy, ahogyan szokott! Azt mondja az igazgató: Éngemet akart megölni, hát majd én számolok véle! Ha te csak a szemedet is rá mered nyitni az Antira, akkor énvélem találkozol utána a leghamarább! Ezt úgy jegyezd meg, hogy el ne feledd sohasem! A te főztödet ettem, amikor rám lőtt – hát aztán most hallgass! S ami elintéznivalóm énnékem van véle, azt én elintézem, nyugodjál meg, mert én még az életemben elintézetlenül semmit sem hagytam, s ezt magad is jól tudod! De te, Sándor, még a szemedet se emeld rá! Így mondta, én meg hallgattam, s hallgatott a Suba is… A Varga meg azt mondta: No, Jóska, hát akkor én megértettem! Mit értettél? – kérdezte az igazgató. Mindent, amit kellett! Úgy látszik, megint elölről kezdjük mi ketten! – Mit kezdesz elölről, azt mondd meg? De a Varga nem válaszolt, csak intett nekünk, hogy menjünk, és nyitotta az ajtót. Éjszaka volt, olyan tizenkettő felé járhatott az idő…

A rendőr elhallgatott. Mindketten felemelt fejjel figyeltek bele az erdő csendjébe. Az útról – még távolról – motorzúgást lehetett hallani.

– Ez az! – mondta a kocsis.

Felállt, és rögtön felemelkedett a rendőr is. Úgy állva hallgatták még egy pillanatig a motorzúgást. Aztán a rendőr meghúzta a derékszíját, megigazította a sapkát a fején, és odaszólt a kocsisnak:

– Te maradj itt, és ne szóljál semmit!

– Maradjon a tetű, de nem én. Látni akarom én!…

– Itt maradsz, azt mondtam! – mondta a rendőr, s azzal indult is az út felé.

– Úgyis a szemébe nézek… – mondta a kocsis. – Jöjjék közelebb maga is! – szólt rám.

– Jól vagyok itt! – mondtam.

A kocsis odament egészen az akácoshoz, pár lépés választotta el csak az úttól, és megállt egy nagyobb fa oldalánál.

A motor már egészen a közelben zúgott, és az emberi beszédet is ki lehetett venni.

– Megállni! Fék csikordult.

– Állítsa le a motort!

Csend lett.

– Jó napot!

– Adjon Isten! – hallottam az öregembernek a hangját.

– A maga pincéjében voltak?

– Igen!

– Tudják, hogy italosan nem szabad járművet vezetni?

– Hát hiszen, éppen csak fent voltunk…

– Fogyasztottak bort?

– Bort? Hát amit mi megittunk, az tán egy gyereknek is kevés lett volna…

– Ittak, vagy nem ittak?

Most szólalt meg Kiskovács.

– Hagyja, keresztapám!

– Magáé a motor?

– Tudja, hogy nem az enyém…

– Van jogosítványa?

– Nincs! Azt is tudja?

– Hogy mit tudok és mit nem, az az én dolgom. Fogyasztott italt?

Az öreg hangja:

– Hiszen éppen csak hogy…

– Hagyja, keresztapám! Fogyasztottam!

– Tudja, hogy nem szabad italosan vezetni?

– Tudom! Egyébként mindent tudok…

– Hogy mit tud, mit nem, az engem nem érdekel!

– Rendben van! Most aztán mi történik?

– Leszáll a motorról, és betolja utánam a faluba az őrsre! Ez a szabály!

– Látszik, jól megtanulta a szabályokat!…

– Ha hivatalos közeggel beszél, akkor beszéljen tisztességesen, s a megjegyzéseit tartsa meg máskorra. Szálljon le!

Csend. Aztán a rendőr hangja:

– De ha úgy tetszik: bizony megtanultam a szabályokat… jobban mint gondolná! Na, fogja, és tolja, tudja az utat még, remélem…

– Szálljon le, keresztapám!

A rendőr ismét feltűnt a tisztáson. Odament kerékpárjához, majd széthajtva az ágakat, kivitte magával az útra. Felénk csak a sapkáját érintette meg.

– Na, indulás előre!

Majd távolabbról:

– Aztán máskor, ha erre jár, tartsa szem előtt, hogy italosan tilos járművet vezetni, mert ezzel mások testi épségét veszélyezteti, az pedig büntetendő cselekmény…

Aztán elvesztek a hangok.

A kocsis, úgy álltában, feljebb húzta a derekán a nadrágszíjat, és elindult vissza a rönkhöz. Felvette a földről a kalapját:

– A betyár szentségit! Ez is megvolt! Nem sok – de valami! Tudtam, hogy itt lesz a szőlőben.

8 óra

Így szólt az öregember:

– Amikor annak idején a Jóskáék a földet osztották itt a faluban, amikor iratkoznia kellett volna annak, aki földet akart igényelni, akkor a Jóskáéknak igen sok baja volt azokkal, akik nem mertek jelentkezni, mert attól tartottak, hogy visszajön az uraság, megfordul a helyzet, s akkor baj lesz belőle, amiért elfogadták a földet. Azon a napon, amikor sorsot húztunk, hogy kinek hová jusson a földje, amit kap, vagyis hát honnan, melyik részéből kapjon az urasági földből, akkor az egyik emberrel igen meggyűlt a baja a Jóskának. Az istennek sem akarta elfogadni a földet. Eljött a gyűlésbe a szerencsétlen, mert félt a Jóskától, megszorongatta az már a nyakát néki, eljött, de amikor a nevét szólították, akkor nem akart mozdulni…

– Vencelnek hívták ezt az embert?

– Az, az, akinek a fia aztán leütötte a Jóskát… Szóval, a Vencel, az nem akart kijönni az asztalhoz, hogy kihúzza a nevét meg a számot, hogy hol lesz a földje. Tudtuk, hogy mitől fél! Beszélt ott neki a Jóska, de minden hiába! Már majdnem megfogta megint a nyakát, hogy úgy vigye az asztalhoz, de a Vencel, a szerencsétlen, elkezdett kiabálni, majdhogynem sírt, hogy azt mondja: neki sok gyereke van, neki nem a föld kell, hanem az, hogy ő megmaradjon, s ne ölje meg az uraság, ha visszajön! Szóval nagy cirkuszt csinált ott!

– Nem ő volt az egyetlen…

– Nem, hát… De ő aztán csinálta tíz helyett is! Nomármost: én akkor szépen kiálltam a sorból, odamentem az asztalhoz, s elkiáltottam magam, hogy: Csend legyék! Még Jóska is elhallgatott, pedig igencsak robbant volna már az indulatja, mert látta, hogy ahogyan kárál ott a Vencel, hát az emberek kezdenek topogni, meg kezdik a földet nézni – szóval, rossz hatással volt ott az egészre, amit ez a Vencel jajgatott. Meg aztán, mondjuk meg őszintén, volt is igazság abban, amit mondott. Mert hány forradalom volt már, aminek a parasztember mindig a levét itta csak később? Volt annyi, hogy éppen elég belőle! S ha benne nem is voltunk mi magunk mindannyian – de emlékezünk rá bizony, mert nem múlik az emléke. Szájról szájra jár, akár a mese meg a nóta. S ekképpen tudja azt mindenki, hogy aki az élre állt, az ilyen időkben vállalta a nehezét, annak bizony a húsát is megégették, vagy a nyakát metszették, vagy agyonlőtték, mint tizenkilenc után! A parasztember, az meg annyi ilyesmire emlékszik, hogy bizony kétszer is meggondolja magát, hogy kimozduljon-e a viskójából, ha nagy idők járnak!

– Szóval, én akkor kiálltam oda az asztalhoz, s azt mondtam, hogy csend legyék. El is hallgatott mindenki, mert tudják – nem dicsekvésből mondom –, nem szeretek én, csak akkor szólani, ha mondok is valamit véle! S ezt tudták rólam! Azt mondtam a Vencelnek: Na, ide figyelj, te szerencsétlen, jól nyissad ki a füled meg a szemed, hogy lássál s halljál! Nem tudták, mit akarhatok! Én meg odafordultam az öreg tanítónkhoz, aki ott irkált a bizottságban, mondom néki: Na, tanító úr, van-e valami papírja, amire írhat még! Van – azt mondja –, van!… No, akkor – mondom – vegye elő, tegye maga elé, írja, amit én mondok magának, aztán adja ide, hogy aláírjam a tulajdon kezemmel! Csak nézett rám a Jóska is, hogy mit akarhatok! Tudja, azt mondták ott, akkor, annak a Vencelnek, hogy menjen csak, s húzza ki a földjét, s ne féljen, mert ha visszajönne az uraság, akkor azt mondhatja, hogy parancsra tette, hogy elfogadta a földet! Márhogy a Vencel mondhatja majd az uraságnak, hogy nem tehetett mást, így parancsolták néki a kommunisták! S akkor nem lesz baja! Erre aztán tudja, zúgni kezdett a nép, hogy hát úgy is van, menjen csak, mert parancsra teszi! Persze, arra gondoltak, s nem is kevesen, hogy hát akkor nem csak a Vencel, hanem ők is elmondhatják majd – ha már így ki lett mondva –, csak a parancsra vették el a földet s ültek bele! Ismerem én a fajtámat! Na írja – mondtam az öreg tanítónak, meghalt tavaly, az Isten nyugosztalja –, na írja, amit mondok: Én, Csókos Cuha András, a méltóságos uraság szegődött cselédje, semmitlen semmivel, csak a maga szegénységével meg hat gyerekével rendelkező, nincstelen földönfutó, az uraság földjéből magamnak s mind a gyerekeimnek örök időkre, a magamnak Isten s ember előtt járó földet, azaz nyolc holdat kiszakítottam. Tettem ezt a magam akaratából, gyermekségemtől való nyomorúságom és szegénységem jogából, s én azt a földet senkinek vissza nem adom, s ami hitvány életem van, csak annak az árán veheti el éntőlem még maga az Isten is!

– Írta a tanító szépen, ahogy mondtam, még ismételte is utánam, ahogy írta. Én meg odaszóltam ennek a szerencsétlen Vencelnek: Hallod, te ütődött, Isten borja? Amikor meg készen volt véle a tanító úr, akkor mondtam néki, hogy adja ide, hogy aláírhassam a nevemet. Mást nem, de a nevemet, azt le tudtam írni! Menjen el egyszer a tanítónak az özvegyéhez, él még, s nézze meg nála, mert ott van a falon, bekereteztette az öreg tanító, s ott tartotta a falon a szobájában. Én meg mondtam, hadd legyék – amikor bosszantottak véle –, hadd legyék, mert az az igazság!

Megtömi a pipáját, elbabrálgat vele, aztán azt mondja:

– Amikor megjöttek az agitátorok, akkor én elküldöttem őket, hogy menjenek a tanító feleségéhez, s nézzék meg, hogy milyen írás alatt van ott az én nevem! Ezt mondtam nékik 49-ben is, ezt végig az ötvenes esztendőkben, s ott hatvanban is, amikor itt voltak csőstül, s nem mentek el a küszöbömről hét nap, s váltották egymást, hogy a fáradtságtól el ne aludjanak. De én elküldtem őket, hogy menjenek, s nézzék az írást – aztán jöhetnek beszélgetni! Azt mondtam nékik: ha gyermekkoromban valamelyikünk adott a másiknak valamit, hogy azt néki adja, s azután meg ment, hogy visszakérje tőle, akkor mi annak azt mondottuk: Cigány adta, visszakéri! Másvilágon ég a lelke! Így mondottuk, afféle gyermekrigmus volt: Cigány adta, visszakéri, másvilágon ég a lelke! S az ilyen gyerek aztán szedte a sátorfáját, s elment úgy, hogy aznap nem is láttuk többet sehun, elbújt szégyenével a szemünk elől! Az én nyomorúságomnak s apám, anyám meg azok apjának meg anyjának minden cselédségéért s minden nyomorúságáért az a nyolc hold volt a kárpótlás! Ezer esztendeig kellett várni rá, ezer esztendeig szerette vón mindegyik, hogy föld legyen a talpa alatt, ezer esztendeig próbálták kiszakítani maguknak, hogy a talpuk alatt legyen, ezer esztendőkig bíztak benne, hogy meg is lesz majd egykoron. Hát meglett! Énnekem jutott, az én életemben jött el az ideje! Ahányan voltak a történelmek idejében, mind az ezer esztendőben, ahányan Csókos Cuhák voltak, azok mind azért küszködtek, könnyet s botot azért viseltek, fejüket azért adták, magukat meg azért égették, hogy énnékem egyszer meglegyen! Most aztán meglett – s én az én kezemből ki nem adom! Nem! Úgy, ahogyan a tanítónak diktáltam akkor, amikor a többinek kellett leckét adni s példát tőlem még az Isten is csak a halálban veheti el! Cuha-föld lett az, s az is marad – legalábbis amíg én életben maradok!

Elhallgatott, aztán beleintett a levegőbe, és csendesen mondta:

– Nem sok idő az már, ki lehet várni, mint a kutya a csontot… úgy ki lehet várni!

– Hányan maradtak itt a környéken egyéniek?

– Itt a környéken egy sem! A járásban – ha jól mondják – kilencen mindössze, s az is mind volt cseléd! Talán egy van közötte, akinek azelőtt is volt valamije… Ennyien maradtunk!

– A gyerekek mit szólnak hozzá?

– Semmit! Szét vannak már azok, egyik itt, másik ott, nem törődnek már azok véle! Cuha-föld? – mondják. – Tán még venni is akar hozzá, édesapám, nem szerez még hozzá egy darabot? Nem haragból – csak úgy mondják, ha hazajönnek. Az egyik, az őrnagy, az mondja leginkább! Jön, amikor jön, s kikacagja az apját: Tömörülni kellene maguknak, édesapám, mondja, miért nem csinálnak valami szervezetet maguk kilencen, oszt kezdjék elölről a történelmet! Mit csináljak véle? Nem haragszom én rá! Amit ő már nem érthet meg, azt úgysem értheti meg soha! Nem tudja az már, mit jelent kimenni a tavaszon a földre, a maga földjére… Nem tud az ebből már semmit! Más érzület szerint gondolkodnak már ezek mindannyian!

Előveszi a gyufát, forgatja a pipája fölött, behorpad a két arca, ahogyan szipákol, aztán otthagyja a fogai között a pipát. Erős, széles, egészséges arca van, kemény, hasított barázdákkal, barna, mint maga a föld, csak a homloka fölött húzódik egy vékony, keskeny sáv sápadtfehéren, a kalapnak a nyoma, oda nem ér sohasem a nap. Széles, erős vállai vannak, nyugodt, biztos mozdulatai – úgy teszi le a gyufát is az asztalra.

– Emlékezik, amikor a múlt héten ittunk odafönt a Kecskés Pistuéknál?

– Hogyne!

– Azt tudja-e, hogy sok ideje ez volt az első alkalom, hogy elmentem valahová? Egy esztendeje ez volt az első eset, nem számítva a rokonságot, ahová elmén az ember, keresztelőre meg beteget megnézni, meg ilyesmi ha adódik! Most is csak a Jóska kedviért mentem, jólesett, hogy ő maga jött, szólt nékem, meg aztán szeretem is a Pistu borát! S aztán – hogy kimondjam – kellett már az is, hogy emberek között legyek. Nagyon kellett már!

– Nem értem! Szeretik és becsülik magát…

– Ez igaz! Csak éppen azt nem tudják, hogy miről beszéljenek vélem!

Felemeli a tekintetét. Gyönge, nyugodt, tiszta mosoly ül az arcára. A hangja csöndes, lassan ejti a szavakat:

– Úgy, ahogyan mondom! Eleinte még jártak hozzám – csodabogár nézni! Aztán még tudták egy darabig, mit kérdezzenek. Mit adott a búza, mennyit a kukorica? Hogy lássák, kinek mén jobban, nékik-e vagy énnékem?! Hogy hogyan is lett volna, ha ők is kívül maradnak? Aztán mit mondhattam nékik? Egyszer többet adott a búzám, s kevesebbet a kukoricám. Aztán kevesebbet a búzám, s kevesebbet a kukoricám, aztán megint többet a búzám – s ezt nem lehet évekig elbeszélgetni! Egy esztendeig, kettőig igen, tovább már nemigen! Ők már más dolgokban gondolkodnak. Lesz-e gép, ad-e a járás, ki legyék a brigádvezető, ki menjék onnan, próbálkozzanak-e törpegyümölccsel vagy ne, lerágja-e a nyúl vagy nem, bé tudják-e keríteni az egész gyümölcsöst vagy nem, kapnak-e hozzá drótot vagy nem, s így tovább… Ha meg ott vagyok, akkor rám-rám néznek, s látom, zavarom őket. Zavarom, mert minduntalan úgy akarnák a beszédet, hogy én is beszélhessek, szólhassak, de hát… nem megy nékik! Megint azt kérdezzék, mit adott a búzám? Megkérdezték azt már, amikor ideje volt! Aztán más van talán ebben a zavarukban – annyira mondták mindig, hogy inkább az özönvíz, mint a szövetkezet, együtt mondtuk, most meg lám! Hogy benne vannak a szövetkezet dolgában s gondjában, mit beszéljenek hát előttem? Más világ a falu – s más vagyok én! Bántani nem akarnak, s úgy vigyáznak, hogy egy szavuk se legyen, ami rosszulesnék nékem, vigyázva meg sok mindent lehet, de beszélgetni nem! Hát akkor minek legyek a terhükre, minek okozzak gondot nékik, s minek kössem meg a szavukat?

Hátrább tolja a székét, és előrekönyököl a térdeire, a kezét belógatja a térdei közé.

– Van Cuha-föld – s úgy vagyok, mint az ujjam!

Felnéz:

– Egyedül maradtam! Mindig kimondtam én magamnak is, amit gondoltam, amit gondolnom kellett. Így van: egyedül maradtam, mint az ujjam!

Nézi az asztal lapját. Lassan megereszkedik a feje. Könnyű, finom haja fehéredik már erősen – előrebillen a homlokába. Úgy marad, hallgat. Aztán hirtelen felkapja a fejét:

– Na!… – mondta. – Hát akkor jöjjék velem!

Felállok. Megfogta a vállamat, és kivisz az ajtó elé. A pipájával átmutat a szemközti házra. Az udvar, kerítés és az országút van közöttünk. A kerítés mellett eperfa, ágai kihajlanak az útra. A pipájával mutat előre:

– Szóval… Itt álltam én ezen a küszöbön, és néztem, hogy merre mennek a Vargáék. Aztán amikor láttam, hogy benyitnak már a Kocsis Benjáminék kapuján, s engem nem láthatnak – ha csak vissza nem néznek, a fene a szemükbe –, akkor előrementem, egészen odáig az eperfáig, hogy halljam s lássam, mi történik. De akkor már féltem erősen, ismertem a Bénit, tudtam, hogy nem fog olyan nyugodtan viselkedni, mint én, amikor az előbb az egész házamat felforgatták, s úgy beszéltek vélem, mint valami rablógyilkossal. De még oda sem értem a fához, amikor hallom, suttog valaki a hátam mögött. Hát a szomszédom – ez itt, a falu felé való, mert akkor még itt, ezen az oldalon az enyém volt az utolsó ház, szemben meg a Bénié – ez a szomszédom volt, a Varjú Laci: Mi volt, te? – suttogja ott nekem. Csak úgy gatyában volt, hallhatta, amikor engem felzörgettek a Vargáék, s most jött, hogy megtudja, mi történt. Mondom neki: Ide figyelj, Laci! Menj, végy ruhát magadra, s szaladj a gazdaságba Jóskához, s mondd meg neki, hogy jöjjön minél hamarább, de azonnal, mert baj van! Ha kérdi, micsoda, hát mondd meg néki, hogy a Varga csinálja!

– El is ment rögtön, én meg álltam ott az árnyékban – erős hold volt –, s néztem, mi lesz a Béniéknél. Hát hallom, ahogy verik az ajtót a géppisztollyal: Kinyitni! – kiáltja a Varga. Így verte nálam is egy negyedórája! Így ugrasztott ki engem is az ágyból!

– Hányan voltak?

– Ketten! Ez a Varga, meg aztán egy rendőr volt véle, a Suba, de az nem idevalósi, maga azt nem ismerheti. Úgy mondják, hogy vélük volt, amikor az erdőből előbújtak. A mi mostani rendőrünk is velük volt, de az hallgatott a Jóskára, és nem tartott ezekkel, hanem lefeküdt. Ez a Varga veri ott az ajtót – aztán végighallgatom én az egész beszédet. Így volt:

– Ki az? – kiáltott a Béni, és nyilván nyitotta is már az ajtót, mert hallani lehetett egészen tisztán a hangját.

– Az, akit nem vártatok! – mondja Varga.

– Mit akarsz énnálam!

– Álljál félre az ajtóból, aztán majd megtudod!

– Mit zörgeted fel ilyenkor az embert, eredj s aludj, annak van éjszaka az ideje! – így a Béni.

– Fogd be a szád, és eredj az útból! Nem vártátok, hogy megjön még a Mikulás az éjszaka, mi? Azt hittétek, nincsen annak ideje? Na, szedd csak a lábad, és eredj az útból…

– Azt kérdeztem, hogy mit akarsz énnálam? Minek vered fel az embert éjnek idején!

Lehetett hallani, ahogyan a Varga megcsörrenti a puskájának a závárzatát:

– Vége a pünkösdi királyságnak! Azt hittétek, hogy sose láttok minket, ugye? Most majd megtanuljátok a rendet! Meg, bizonyisten, a sunyi isteneteket! Félre az ajtóból, mert keresztüllőlek!

Így jött ez, tudja, énhozzám is, pontosan így! Házról házra kezdte járni a falut. Azt mondta, hogy jön leckét adni, hogy észrevegyék, hogy újra itt van. Hun a fegyver?! S hiába mondtam néki, nincs énnékem semmi fegyverem, nem használt. Csak ordított, hogy megtanít ő engem kommunistákra lődözni! Egy gazemberek vagytok valamennyien! – mondta, s többet nem lehetett beszélni véle.

Azt mondja néki a Béni, de hallottam annak is a hangján, hogy ott van már benne az indulat, s nem bírja majd türelemmel

– Ide figyelj, Varga Sándor! Cselédnek sem voltál te jó, embernek se voltál te jó, bolond ember vagy te, ez az igazság. Eredj haza szépen, és aludd ki magad…

– Álljál félre az útból, ha azt parancsolom!

– Parancsolj te a bagolynak a sűrű erdőben, nem énnékem! – mondta Béni. S azzal már be is csukta az ajtót.

Erre meg a Varga:

– Nyisd! A proletariátus nevében!

S akkor már lőtt is! Végighúzta kétszer a géppisztolyt az ajtón, úgy srégen, ahol a Bénit sejtette mögötte. Mint a traktor, ha pufog! Még a tüzét is láttam!

Azután már csak csend lett, s csak úgy egy pillanat múlva, amikor elment a fülemből a lövésnek a hangja, akkor hallottam meg a Béni feleségének a sírását: Béni! Béni!

Arra aztán már én is ott voltam. Az istenit az anyjának, ez meglőtte a Bénit! Át az úton – szaladok az udvarra!

– Megállj! – kiáltja a Varga.

De akkorra már a kerítéseken is jöttek az emberek. Hallottak azok is mindent, hallották már azt is, amikor engem abajgatott. Most aztán már jöttek is! Mert hiába volt ez a Varga itt párttitkár, utálta azt valamennyi! Én is úgy voltam véle – hiába, hogy puska volt a kezében, hiába, hogy bolond, és lelőhet, azért most már meg kell újra fogni a kezét, mert ki tudja, mivel folytatja!? Hányszor adjunk leckét néki?

– Vissza! – kiáltja, és tartja ott rám a géppisztolyát.

– Mit tettél, te szerencsétlen!? – kiáltom néki.

Csak ordít egyre:

– Vissza! Mert téged is megtanítlak!

– Mit tettél, szerencsétlen?!

Az asszony, az meg jajgat ott bent, sír kegyetlenül, és csak kiáltja az urának a nevét:

– Béni, Béni, Béni lelkem!

Akkor már szaladtak az ajtóhoz. Elsőnek az öreg Juhász András bácsi:

– Nyisd ki, lelkem, nyisd ki! – mondja ott az öreg az ajtónál. Ez a Varga, az meg forog ott az udvaron, mert jött már akkor mindenki, erről is, arról is mentek feléje.

– Az anyátokat! Kommunistákra lődözni, az kéne nektek? Itt az ára, itt a fizetsége, de még csak az eleje, a többit még eztán kapjátok!…

S forog ott a géppisztolyával…

– Szaladjatok orvosért! – kiáltja az öreg Juhász. Aztán felállt, s odafordult Vargához

– Megölted, Sándor!

Aztán odafordult az emberekhez:

– Meghalt ez, emberek! Meglőtte!

– Majd ti is mentek utána mind! Voltam én már a ti gazdátok – csak elfeledtétek! Majd megtanuljátok újra! Ekkor érkezett meg a Jóska. Mögötte a Varjú Laci. Úgy futva jöttek, csizma a Jóskán, nagykabát, de alatta semmi, csak a gatyája, ahogy szaladt végig az udvaron. E meg, az öreg Juhász, ment eléje:

– Megölte, Jóska, megölte Bénit!…

Csak szalad oda a Jóska a Bénihez, és guggol le melléje.

– Béni – mondja –, Béni, hallod, Béni!?

De hát mondhatta már annak! Nem volt már abban lélek, merő vér volt az egész ember ott a küszöbön.

– Most pedig azt mondom magának: Én a Jóskát ismerem akkora kora óta, amikor az anyja megszülte! Olyan volt gyereknek is, hogy előtte se Isten, se ember meg nem állhatott, ha az indulatja elöntötte. Akkor az Isten őrizzen meg tőle mindenkit – olyan volt! De most – mintha nem is ő lenne! Abbahagyta a szólongatást, és csak guggolt ott a Béni mellett! Az Isten tudja, mennyi idő telt el. Nem szólt semmit, nem is nézett semerre, csak a Béninek az arcára. Hallgatott. Magam is azt csináltam – mi a jó Istent tettem volna? E meg csak kuporodik ott, ez a Jóska! Már azt hittük, hogy megnémult! Mert nem ilyen volt ő! Tudta ő mindig, mindenben azonnal, hogy mit kell tennie, s azt tette is, mindjárt, azonnal! Most meg mintha belőle is elszállt volna a lélek! Olyan volt még az arca is, mintha megfagyott volna, nem volt azon egy rebbenés sem! Ott voltam mellette, tartottam a villanyt, ahogyan lehúztam egészen az ajtóig a drótján, láttam jól mindent! Aztán csak megmozdul, és ellöki a kezemből a villanyt! Nézi a Bénit, aztán megfogja a fejét, és odafordítja magához, mint a gyereknek a fejét, ha alszik. Aztán felállt, és levetette a kabátját. Olyan nyugodtan, hogy olyannak én még sohasem láttam! Ráterítette a Bénire! Felállt, és megfordult az udvar felé. Ott meg mindjárt a Juhász Andris állt. Azt mondja neki a Jóska: Álljon innen, Andris bátyám! Olyan csendesen mondta, hogy alig lehetett hallani. Meg mintha nem is az ő hangja lett volna, olyan más volt! A küszöbön megállt egy pillanatra. Odanézett Vargára. Erős hold volt – láttunk jól! Nézi a Vargát, aztán lelép a küszöbről, és elindul feléje. Gyors járású ember ez a Jóska, ismerheti! De ha akkor látja, nem ismert volna rá! Mintha nem is ő lenne! Olyan lassan indult el feléje! Csak néztük, mi lesz ebből? Ment feléje, s amikor olyan félúton volt, akkor a Varga megszólalt:

– Ne bolondozz, Jóska! – de annak is alig jött a hangja. Az úgy látszik, még nálunk is jobban ismerte! Egy cseléd volt ez, tudja, mind a három. Jóska is, Béni is, Varga is. Ismerték egymást mindenkinél jobban!

– Térj az eszedre, Jóska! – mondta Varga, és úgy fordította a pisztolyát, hogy a Jóska felé legyen.

Az meg csak ment feléje. Úgy, ahogyan elindult, hogy nem nézett se jobbra, se balra, nem is sietett – de a jó Isten őrizzen meg engem attól, hogy így jöjjön felém egyszer…

– Eredj vissza, azt mondom!… – mondja Varga. Ez meg csak lépett tovább! Ment, mintha nem is hallotta volna!

– Vissza, mert lövök!

De akkorra már oda is ért. S ami csendesség volt eddig benne, az most mind elment. Nem szólt egyetlen szót sem! Megrúgta először valahol, mert hanyatt esett a Varga.

– Aztán már nem sok volt hátra! Úgy ütötte le a Vargát, mint a kutyát! S amikor lent volt az már a földön, a csizmája orrával belerúgott a fejibe, s akkor aztán megbolondult. Szűkölt, mint a kutya! Mintha maga az lenne! Felemelte a Vargát – felemelte, s az Isten tudja, hogyan bírta el –, egészen a feje fölé tartotta, és úgy dobta le a földre, hogy aztán rúgja megint, és emelje megint! Alig bírta megfogni őt a Juhász Andris. Amikor már ott volt a kezünkben, akkor is alig bírtuk tartani: Állj, Jóska, állj! – csak mondtuk neki. Szűkölt – mondom –, mint a kutya! Nem volt az akkor az eszénél! Nem! Mert amikor elengedtük, akkor úgy esett össze, mintha rongyból lenn. Leesett a térdeire, és előrebukott a földre – éppen mint a kutya, ha vizet iszik a patakból. És ott szűkölt a földön, úgy a térdein, a fejét meg szinte fúrta volna bele a földbe, mintha alája akarna kerülni, úgy szűkölt! A Varga fejéből meg ott folyt a vér a földre, mint a patak…

– Ez meg csak szűkölt ott a földön, csak szűkölt egyre…

9 óra

– Mikor kerül ágyba?

– Az nem énrajtam múlik, sajnos… Talán egy óra körül, ha minden jól megy, de az is meglehet, hogy csak kettőkor!

– Mit szól hozzá az asszony?

– Megszokta már… Így volt már, amikor elvettem feleségül, már akkor tisztában volt vele, hogy ki lesz a férje, és mihez kell tartania magát.

– Nem könnyű dolog…

– Á, az külön cég… a sofőrfeleség!

Lefékezett, és körülnézett a vasúti kereszteződésnél, aztán gázt adott, és keresztülhajtottunk a síneken.

– Gyerek van?

– Kettő, hála Istennek! Egy fiú és egy lány. Most jön a harmadik!

– Akarták?

– Igen. Így szerettük volna, már annak idején, amikor együtt jártunk, és beszélgettünk róla, hogyan és miként lesz majd, ha egybekelünk. Három gyermek – s akkor már van család!

– Igazuk van… Hogy bírják anyagilag?

– Hát nézze: én nem panaszkodhatom. Nem iszom, nem költekezek semmire, az asszony meg dolgozott eddig, ő is hozott valamit a házhoz. Ezután már nem tudom, hogy engedem-e dolgozni? Mégis, három gyerek mellett nem lenne könnyű. Parasztleány, aztán gyorsíró meg gépíró iskolát végzett annak idején, de ami a ház körül kell, azt ő, mondhatnám, mind előteremti. Van egy kis kertünk, meg most is van egy kocánk, a napokban várjuk, hogy fialjon. Kettőt megtartunk belőle, februárban vagy márciusban eladjuk a többit. Így csinálja minden esztendőben az asszony, s mindjárt van egy kis pénz beruházkodni meg vásárolni, ami kell éppen. Tojásból, tyúkból is kerül valami, illetve, hát abból is megcsinálja ő a magáét, sokszor nem is tudom, csak előáll véle, hogy neki van ötszáz forintja, dugi pénze, ahogyan mondani szokta…

– Sokat ér az ilyen feleség!…

– Én mondom magának, hogy semmi a világon nem ér többet! Sokszor csak elnézem ezeket a mostaniakat, pedig hát magam is harmincnégy éves vagyok, mit akarnak ezek, hát minek élnek? Összeállnak, aztán eltelik egy esztendő, gyerek nincs, hogy tudjanak flancolni, élni, ameddig lehet – ahogyan mondják –, aztán mennek szét, válnak el, mintha a kabátjukat cserélnék vagy a harisnyájukat? Szerencsétlen emberek ezek, maguk sem tudják, hogy milyen szerencsétlenek!… Én bizony, ha rajtam múlna, nem engedném, hogy úgy kaparják el a gyereket, mint ahogyan – már bocsánat a kifejezésért – a cigarettát dobja el az ember! Micsoda törvény ez? Kinek van haszna belőle? Annak idején, ha valakinek tíz volt, annak sem vették el, ha beledöglött is a pénztelenségbe, most meg bemegy valaki az utcáról, s kész van! Úgy járnak a kórházba, mintha pisilni mennének… Milyen emberek lesznek ezek? Mert nem egyébből, hanem önzésből van az egész, higgye el nekem! Forduljon fel a világ meg minden rendje a világnak, csak mi jól élhessünk! Erről van szó! Mi meg azt mondjuk, hogy új erkölcsre neveljük az embereket. Hát ha ez szocialista erkölcs, akkor én vagyok kötni való bolond, vagy az, aki a törvényt aláírta…

– Igaza van!

– Én, ha rajtam múlna, azt mondanám: megházasodtatok, felnőttek voltatok már hozzá? Hát akkor viselkedjetek is úgy, ahogyan felnőtthöz illik, kezdjétek tanulni a felelősséget a családdal! Azzal, hogy megtudd már fiatal ember korodban, hogy nem önmagadért, hanem másokért élsz a világban. Mindjárt másképpen gondolkodnának egyéb dolgokban is! Bizony másképpen! Mert ez így nem jól van!

– Teljesen igaza van…

– Azért mondom én mindezt, hogy vannak olyan dolgok, amik a nagy politika mellett eltörpülnek, de ha ezekre néz az ember, akkor sok mindenen elgondolkodik, hogy hát hogyan is állunk az emberek átformálásával… Mondom, nem értek én a nagy politikához, kismiska vagyok hozzá, de ott élek az emberek között, és tudom, hogy miről mit mondanak…

Rágyújtottunk.

– Mióta van a járásnál?

– Tíz éve – meg négy éve!

– Az összesen tizennégy…

– Az összesen hét… – kacagott.

– Ez milyen keresztrejtvény?

– Kérdezze meg Máté elvtársat, a vöröskeresztes titkárt…

– Nem lehetne egyszerűbben?

– Dehogynem… Éppen most délután gondoltam rá megint. Mentünk a Csűrös elvtárssal ehhez a Rimóczyhoz. Nem tudom, mit akart a titkár elvtárs nála, de azt tudom, hogy ennek a Máténak a dolgában járt, mert vele beszélgetett először, s akkor emlegették állandóan ezt a Rimóczyt, aztán amikor a Mátét letettük, akkor azt mondta a Csűrös elvtárs, hogy hajtsak Rimóczyhoz, pedig nem volt a programban, s elég messze is van, jó negyven kilométer… Szóval közben jutott megint az eszembe, s majdnem mondtam is a titkár elvtársnak, hogy kérjen erre az útra más sofőrt, de én ennek a Máténak a dolgában nem viszek senkit. Biztos az egyetemi ügyében kellett odamennünk. Szóval, elmondom, hogyan jártam én ezzel a Mátéval, a vöröskeresztes titkárral…

Kacagni kezdett, és rám nézett:

– Jó, mi? Vöröskeresztes titkár. Az anyját!

– Nagyon szép megbízatás!

– Az hát, ki mondta, hogy nem az? – kacagni kezdett megint. – Nem mondtam én, hogy nem szép, meg nem komoly, meg nem felelősségteljes. Már hogyan is ne lenne az? Az enyém talán nem az? Hány ember van az én kezemre bízva? Megesik, hogy hat egyszerre… nem úgy, mint Máténak! Annak a kezére ott a Vöröskeresztben legalább negyvenezer lesz bízva! Úgy bizony – az anyját!

Az egész arcán szétterült a jóleső, fickós nevetés.

– Szóval volt nekem egy esetem ezzel a Mátéval…

– A vöröskeresztessel?…

– Azzal bizony! Úgy volt az, hogy mielőtt itt nálunk lett volna, itt a bizottságban, titkár – mert az volt ő itt először, járási titkár, hát annak előtte elvitték először máshová, ugyancsak titkárnak. Én voltam akkor is a sofőr, énvelem járt mindig. Ez ezerkilencszázötvenkettőben volt, tavasszal. Körülbelül két hónapot jártunk együtt, amikor egyik nap, ahogy viszem be a kocsit, mondják, illetve csak úgy súgják, mert mindenki suttogott akkor, a fene enné meg, suttogják ott nekem, hogy a Máté elvtársat leváltották egyik napról a másikra. Nem igaz! – mondom. De úgy van az! – mondják. Csak ne szóljak senkinek! Ez is olyan marhaság volt, tudja, hegy senki ne szóljon senkinek, aztán mindenki úgyis tudott mindent! Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett? Mi a jó Isten lehet ezzel az emberrel? Vele járok már két hónapja, nem úgy ismertem meg, hogy valami baj lehetne vele… Mi történhetett? Hát aztán pár nap múlva kiderült, hogy miről van szó. Az a járási titkár, aki az ő helyére került, az ő régi helyére, az jelentést tett a pártnak, hogy az elődje, mármint ez a Máté, kispolgári életet folytatott mint járási titkár, és kispolgári környezetben töltötte az idejét! Ennél már csak az imperialista ügynök a rosszabb! – mondta nekem az adminisztrátora. Nem lehet igaz! – mondtam. – Ismerem, vele járok, ha akármi igaz is, ez nem! Tudja, hogyan van ezzel az ember! Ismer valakit, s ha mondanak róla ezt, azt, akkor meg tudja mondani, hogy igaz lehet-e vagy sem… Azért élünk együtt, azért ismerünk embereket, hogy véleményünk is lehessen róla, és meg is alkotjuk magunknak a véleményt abból, amit tapasztalunk. Így van ez rendjén! Na szóval: felfüggesztették a mi titkárunkat! Nem történt egyelőre különösebb baja semmi, csak nem járhatott be a bizottságra, nem csinálhatott semmit, várnia kellett! Akkor már ott lakott bent a városban, a felesége beteg volt, a fia kollégiumban, hát ő járhatott csak vásárolni. Úgy fordultak el tőle, mint a leprástól! Emlékszik, hogyan volt abban az időben! Tartotta magát egy-két napig, s úgy ment, felemelt fejjel – ahogyan mondani szokták –, de aztán már csak úgy sétált a fal mellett, s inkább akkor járt ki, ha sötétedett már. Szóval, megroppant szegény! Én meg mondtam a megyei káderesnek, amikor kint volt azokban a napokban, hogy én nem tudom elhinni ezt a Máté elvtársról. Csak kérdezi éntőlem, hogy merre szokott járni a titkár? Csak a dolgát végzi! – mondtam. – Nekem semmi olyan tapasztalatom nincs, ami miatt elhinném, hogy ő kispolgári, vagy mi az isten! Nem úgy néz ki a Máté elvtárs – mondtam –, valahol csak kitűnne az belőle, nézzenek jobban utána ennek a jelentésnek, mert nem lehet igaz! Nem tetszett a megyének, amit mondtam, de mit mondhattam volna, ha nem az igazat? Azzal segítem a pártot, ha igazat mondok! – gondoltam én! Na, aztán elmentem egyik napon a Mátéhoz, és azt mondtam néki – nem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy senki még csak rá sem néz, úgy kerülik, mint valami leprást –, elmentem a lakására, be is eresztett, és azt mondtam néki, hogy én a magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy itt valami félreértésről van szó, rosszul tájékoztatott valaki valakit, és biztos vagyok benne, hogy kiderül majd az igazság, és nem lesz semmi baj. Addig is, ha valamiben a segítségére lehetek, hát csak szóljon! Tudtam én, hogy nem lehetek a segítségére, de azt akartam, hogy jólessen neki, hogy van ember, aki nem fordul el tőle, mert vizsgálják valamilyen ügyét! Láttam, hogy igen jólesett neki, hogy felkerestem – pedig nagyon nagy zavarban volt, szégyellte a helyzetét, de hát mit csináljunk, ilyen az ember! Még az is kiderült, hogy nem is tudja még, hogy mi a vád ellene, miért függesztették fel! Én mondtam meg neki, hogy olyasmit emlegetnek – amiről itt beszéltem az előbb! Szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől! Hogy ő kispolgári? Azt se tudta, mit mondjon rá!

– Hát később kiderült, hogy miről van szó. Rászokott ez a Máté a feketére, mégpediglen úgy, hogy az orvos tanácsolta neki, igyon legalább kettőt napjában. Ő aztán – maga nem főzhetett –, hát elment mindennap a presszóba, ott, a régi helyén, és megitta a dupláját, ült mellette egy keveset, aztán ment tovább, haza vagy a dolga után. Hát ennyi volt az egész! Ezt jelentette aztán az a titkár, aki a helyére ment. Hogy presszózik, meg kispolgári környezetben forog, és így tovább! Emlékszik azokra az időkre?

– Hogyne!

– Hát ennyi volt az egész! Három hétig tartott a vizsgálat, meghurcolták a szerencsétlent, egészen lefogyott, belesoványodott, különösen az az idő tette, amikor azt sem tudta, hogy miért függesztették fel – aztán a végén rendbe jött minden, és közölték vele, hogy folytassa a munkáját, el van boronálva minden, vegye át újra a járást! Azt hiszem, hogy nála jobban csak én örvendtem! Vártam is, hogy találkozzam vele, hogy kezet szorítsunk szépen, tisztességgel, hogy ezen már hál’ istennek túl vagyunk… Hát tudja, mi történt? Elküldtek szabadságra, amire meg visszajöttem, addigra megkaptam a papírt, hogy áthelyeztek a megyei zöldségesekhez, ott leszek sofőr, az igazgatónál… Nem értettem. Kerestem a Mátét, hogy beszéljek vele, hát hallja, mindenki úgy viselkedett velem, ott a bizottságnál, mint pár héttel előtte a Mátéval, éppen hogy csak szóba álltak velem, de a Máté elvtárs, az nem ért rá, akárhányszor kerestem is. De hát mi bajuk vélem? Mit követtem én el, hogy nem vagyok jó a pártnál, csak a zöldségeseknél?… Hiába akármi: senki nem szólt semmit! Elmegyek én a lakására a Máténak – mondom magamban. El is mentem egy vasárnap délelőtt. Be kellett engedjen, mert ott álltam az ajtóban. Hát kérem! A következőket mondta nekem akkor ez a Máté: nem viselkedtem pártszerűen akkor, amikor ő fel volt függesztve! Mert ha valaki ellen a párt vizsgálatot indít, és arra a következtetésre jut, hogy az illetőt fel kell függeszteni a munkájából, akkor a jó kommunista higgyen a pártnak, és ne érintkezzen azzal az emberrel, aki ellen vizsgálat folyik. Így, szó szerint! Most mit csináljak véle, gondoltam? Leköpjem? Családom van, nem tehetem meg! Kommunista is vagyok – nem köphetek le egy járási titkárt, akit a párt állított a munkába? Nem szóltam semmit, nem is köszöntem, csak kifordultam az ajtón… De a híre, az megmaradt, mármint annak, hogy vélem baj volt, valami nem tiszta körülöttem, ahogyan akkoriban szokás volt mondani, megmaradt ennek a híre, és a végén a Tefunál kötöttem ki, s azt is a Csűrös elvtársnak köszönhettem, mert ő tett oda engem, amikor a zöldségesigazgatónak sem voltam már jó, mert hallott valamit – maga sem tudta, hogy mit? – de nem voltam jó neki!

– A Csűrös elvtárs itt volt már akkor?

– Itt, hogyne… Egyszerű instruktor volt itt a bizottságon. Elmentem hozzá, és ő segített a Tefuhoz! Amikor meg ötvennyolcban járási titkár lett, akkor visszahozott ide a bizottsághoz, s ezért vagyok én, mint mondtam, hét éve itt, összesen…

Végigreflektorozta az utat, elkerült egy felfénylő traktort, és rám nézett.

Kacagni kezdett újra:

– Az anyját!

– Mit kacag?

– A Vöröskeresztet… De ne értsen félre, komoly hivatal az, hogy az ördögbe ne lenne komoly meg fontos, nem mondtam én egy szóval sem, hogy nem az!…

Mosolyogva hajolt a kormány fölé.

Jöttek szembe a világosság díszébe öltözött lombok az út két oldalán, nyúl futott keresztül a fehér úton.

Kis idő múlva megszólalt:

– Tudja, mit mondok én erre az egész ügyre? – mondta komolyan. – Gondolja csak végig, hogy mit jelentett számomra az, hogy elmondtam a magam véleményét úgy, ahogyan magam éreztem egy emberrel kapcsolatban! Előfordulhatott volna-e az, hogy azt mondom: egye meg a fene az egész pártot meg az egész mindenséget úgy, ahogyan van, ha ilyen emberek lehetnek titkárok benne? S ha engem azért, amit tettem, ki lehet túrni a helyemből, és végig lehet csinálni velem egy olyan tortúrát, amelyikben senki nem mond semmit, semmi bűnöm nincs, csak éppenséggel nem vagyok „tiszta”. Senki nem tudta, hogy miért nem vagyok az, de mégsem vagyok tiszta! Az ember nem két lábon járó brosúra! Annak is van érzelme – hogy a magam egyszerű módján fejezzem ki magam –, annak is van tisztessége meg becsülete. Én meg az után mentem! Amit a tisztességes érzésem diktált! Megkaptam az árát!

Hátrább fészkelődött az ülésen:

– Mindjárt odaérünk a szövetkezethez…

10 óra

Az Újfalusi Kossuth Termelőszövetkezet vezetőségi ülésének jegyzőkönyve:

Bakó István szövetkezeti elnök beszámol a nyári mezőgazdasági munkálatok állásáról és a várható terméseredményekről. Előterjeszti a megtárgyalásra kívánkozó napirendi pontokat. A vezetőség a beszámolót és a napirendi pontokat jóváhagyja, illetve tudomásul veszi. Bakó István elnök átadja a szót az első felszólalónak.

Csűrös János elvtárs, a Járási Párt Végrehajtó Bizottság titkára: Egyetért Bakó elvtárssal abban, hogy a szövetkezet a tavalyi esztendőhöz viszonyítva jobb eredményekre számíthat. A munkaszervezés szemmel láthatóan jobb volt a tavalyinál, nőtt a tagok aktivitása is, nagyobb lesz az egy munkaegységre jutó érték is. Szeretné azonban felhívni a figyelmet arra, hogy nem lehet teljesen megelégedni az eredményekkel, mert ha növekedett is a szövetkezet termésátlaga, még mindig elmarad a lehetőségektől. Ő a maga részéről éppen ott nincs megelégedve, ahol az elnök elvtárs éppen a legelégedettebb, pl. a kukoricahozamnál.

Bakó István elnök: A tavalyihoz viszonyítva 1,2–1,3 métermázsával lesz több a kukorica holdátlagban. Ő ezt jó eredménynek tartja.

Csűrös elvtárs: A tavalyihoz viszonyítva jobb is. De mindig az a fontos, hogy mihez viszonyítjuk. 1930-ban például a kukorica holdanként 6,8 métermázsát hozott, májusi morzsoltban számolva. 1952-ben pedig csak 6,4 métermázsa volt az országos átlag. Ha ehhez hasonlítjuk az ez évi várható eredményt, akkor nincs semmi baj, minden rendben van. Ha a tavalyi eredményt, a 12,4 métermázsás átlagot vesszük figyelembe, akkor az ideire tervezett 13,5–14 mázsás átlag elfogadható, ez nemigen marad el az országos átlagtól sem. De itt van a szomszédban az állami gazdaság, amely hasonló minőségű földön termel, és mégis már a tavalyi átlaga is mintegy 2,5–3 métermázsával múlta felül a szövetkezet hozamát. Erre gondoljon az elnök meg a vezetőség, és ehhez hasonlítsa a maga eredményét.

Nagy András vezetőségi tag: A környék szövetkezetei nem érik el a tizenhármas átlagot sem, talán csak egy-két kivétel van. Ő tehát elégedett ezzel az eredménnyel, amit a szövetkezet elért. Az állami gazdaság jobb feltételek között dolgozik, ezért nagyobb a hozama.

Horváth József szöv. párttitkár: Tavaly a pártszervezet kezdeményezésére nyolc főből álló csoport járt az állami gazdaságban tapasztalatcserén. Akkor mindenki láthatta, hogy a gazdaságban a kukoricát nem érte kapa egész esztendőben. Szakemberek magyarázták el, hogy a vegyszeres termesztés mennyivel többet hozamoz. Négy-öt lépést is mehet az ember a kukoricában, amíg valahol gyomot látott, pedig két esztendeje vegyszereztek abban a táblában, és úgy került bele immár másodévre a kukorica. Az egész küldöttség a maga szemével győződhetett meg arról, hogy így volt.

Csűrös elvtárs járási titkár: Ő is ott volt ezen a tapasztalatcserén. Már akkor megmondta, hogy igényeljen vegyszert a szövetkezet, és ne sajnálja érte a pénzt. Akármilyen drága is, megtérül az ára. Egész évben mondta, de nem volt foganatja. Azt mondták, hogy nem kell, mert pénzbe kerül, inkább megkapálják a kukoricát háromszor is.

Bakó István elnök: A tagság határozott úgy, hogy ne vegyenek vegyszert. Ő nem tehetett egyebet. Az történik, amit a tagság határoz.

Gergely Imre agronómus: A tagság már olyan határozatokat is hozott kis híján, hogy osszanak mindenkinek három hold háztájit, meg fizessék a munkaegységet csak pénzben meg csak kukoricában. A tagság sokszor nem látja a maga igazi érdekeit.

Bakó elnök: A tagság három esztendővel ezelőtt akart így határozni a háztájival kapcsolatosan. Azóta mindenki belátta már, hogy arra csak ráfizetett volna a szövetkezet.

Csomós Gábor vez. tag: A vegyszerért sok pénzt kellett volna kiadni. A kapálást viszont a tagság végezte el. Minek adtak volna ki pénzt olyasmiért, amit a tagság maga is el tud végezni pénz nélkül.

Csűrös elvtárs: Itt van a nagy hiba szerinte. Az ilyen fajta gondolkodásban. Miért nem tanulnak meg végre gazdaságosan gondolkodni, és nagyüzemi módszerek szerint termelni? Azt mondja Csomós elvtárs, hogy a vegyszer pénzbe került volna, a kapálás meg nem került pénzbe.

Csomós Gábor: Megerősíti, hogy így van.

Csűrös elvtárs: Azt kell végre megérteni, hogy a kisparcellás gazda úgy gondolkodott, hogy csak akkor ad ki pénzt valamire, ha azt a maga erejével nem tudja pótolni. Még ha belátta is, hogy traktorral könnyebb szántani, azonnal arra gondolt, hogy azért pénzt kell kifizetnie, s akkor inkább a maga erejét adta oda. A kisgazdaságban ment is ez így. De gondolkodjon el Csomós elvtárs azon, hogy hány napig és hány ember kapált kukoricát a szövetkezetben? Azután számolja ki, hogy hány munkaegység ment rá erre a kapálásra. Ha ez megvan, akkor számítsa ki, hogy mennyi az egy munkaegységre jutó érték. Mennyi az pénzben? Olyan pénzben, amit a szövetkezetnek ki kellett fizetnie a tagságnak? Tehát nem ingyen volt az a kapálás, hanem pénzbe került.

Csomós Gábor: Azt mondja, hogy ez igaz, de az a pénz, amit a kapálásért fizetett a szövetkezet, az a pénz a tagság zsebébe került, és nem ment idegenbe.

Csűrös elvtárs: Megkérdezi, hogy ez milyen okoskodás? Kifejti, hogy a kapálással a kukorica átlaghozama 12 mázsa lett. Vegyszeres gyomirtással viszont elérte volna a 16–18 mázsát is. A különbség tehát holdanként 4–6 mázsa lett volna. Ahány mázsával több lett volna, annyival több pénzt kapott volna az egész szövetkezet, és annyival több jutott volna egy munkaegységre. Tehát megnövekedett volna a munkaegység értéke. Vagyis a tagság több pénzt kapott volna zárszámadáskor, mint egyébként a kapálással. Ismét hangsúlyozta, hogy a nagyüzemi termelési módot kell megtanulni, és aszerint dolgozni meg gondolkodni. A kapálással szereztek maguknak vagy tíz munkaegységet – már aki kapált –, de lerontották az egy munkaegységre jutó értéket. Nemcsak az a haszon, amit azonnal zsebre lehet tenni. Ott van rá a példa, hogy vethetett volna a szövetkezet saját kukoricát is, mégis pénzért vásárolták meg a hiányzó hibridet, mert arra már rájöttek, hogy az nagyobb haszonnal jár. Tehát kiadták érte vita nélkül a pénzt. Megkérdezi, hány esztendő kell még ahhoz, hogy ne a saját kárukon akarjanak mindent megtanulni? Elmondja, hogy ő maga is itt volt cseléd azelőtt, a tagság jó részével együtt, az uraságnál. Emlékezzenek vissza, hogy az uraság mindig a szakemberek tanácsa szerint termelt.

Nagy András vez. tag: Elmondja, hogy amikor erről a vegyszeres dologról volt szó, és szavazásra került a sor, akkor mindössze kilenc szavazattal vetették el. Azelőtt való évben pedig még beszélni sem engedtek róla, annyira nem akarta senki, annyira mondta mindenki, hogy kapálás nélkül nincs kukorica. Az emberek, ha lassan is, de elfogadják az okosabbat, mint az utolsó szavazás is bizonyítja, de legyünk türelemmel. Nagy dolgot jelent, hogy az utolján csak kilenc szavazaton múlt a dolog.

Csűrös elvtárs: Azt mondja, hogy türelem az van. de ő azt szeretné, hogy kisebb ára legyen annak, hogy az emberek elfogadják a jobbat. Eleget szenvedett a szegénység már ahhoz, hogy mindent előbb a saját kárán akarjon kipróbálni. Kár minden percért meg napért, amit nem a legjobb körülmények között tölt el, ha megvan már a módja rá.

Császár Imre vez. tag: Elmondja, hogy már eddig is több mint ötszáz munkaegységet szerzett a fiával, tehát azok közé tartozik, akiknek minden gondja a szövetkezet boldogulása. De valamivel nem tud egyetérteni. Itt van ez a vegyszeres dolog. Miért kell a szövetkezetnek pénzt kiadni azért? Miért nem kaphatná ingyen? A szövetkezettől mindenki csak pénzt kér. Amikor az állam egy gyárat felépít, akkor nem kér pénzt a munkásoktól, akik abban a gyárban dolgoznak majd, hanem odaadja nekik ingyen a gyárat. Megcsinálják a gyárat, berendezik gépekkel, beszerzik a szerszámokat, és aztán azt mondják a munkásoknak, hogy itt van minden, gyere és dolgozz, én meg majd fizetek a munkádért. Azt mondja nekünk mindenki, hogy ma Magyarországon a legfontosabb a mezőgazdaság. Így is van minden bizonnyal, mert ne feledjük el, hogy ha a paraszt nem termel, akkor senki nem eszik semmit, mert akkor se kenyér, se hús, se tej, se semmi! Ha pediglen ennyire fontos a mezőgazdaság, a nagyüzemi termelés, akkor azt kell a legfontosabbnak tartani pénz dolgában is. Nem azon kell akkor lenni, hogy ha összeállt egy szövetkezet, akkor nosza, csak fizessen mindenért, épp elég baja lehet egy szövetkezetnek az emberek maradi gondolkodásával, nemhogy még ide is fizessen, meg oda is fizessen. Ha a gyárat készen kapja a munkás, akkor ne fizettessék meg a paraszttal sem a szerszámait meg a gépeket. Gondoljuk csak el, hogy mi az, amiért nem kell fizetni a szövetkezetnek? Semmi. Mindennek megveszik az árát. Ha építünk, ha gépet akarunk, ha vegyszert akarunk: fizess! El kell már végre venni abból a pénzből, amivel a gyárakat építjük, s vagy két-három esztendőre ideadni a mezőgazdaságnak, hadd épüljön fel itt is becsületesen a nagyüzem, és legyen meg mindene a korszerű termeléshez.

Berkó János vez. tag: Az a sok hitel, amit a szövetkezet kap, az is pénz. Bizonyos, hogy azt is elvette valahonnan az állam, bizonyos, hogy nem épített meg egyet és mást, ami a tervében lett volna, csak azért, hogy ideadhassa a pénzt a mezőgazdaságba. Mert a sok hitel, amit a szövetkezet kap, az is pénz. Amit hitelez az állam, azért az állam is pénzt fizet, tehát sokat ad így is a mezőgazdaságnak.

Császár Imre: Azt mondja, hogy a kölcsönnek is meg a hitelnek is egy a vége: vissza kell fizetni. Mit csinálhat a legtöbb téesz, ahol 20 forint se jut egységenként? A munkás sem fizet, ha berendezik a gyárát, miért fizessen a szövetkezet a maga szerszámaiért? Lassabban kell menni az iparral, és több pénzt kell adni a mezőgazdaságnak, ez a fontos az egészben.

Csűrös elvtárs: Szót kér, és megkéri Császár Imrét, hogy válaszoljon neki arra a kérdésre, hogy van-e a megyében munkanélküliség?

Császár Imre: Azt mondja, hogy ő azt nem tudja, mert csak a maga faluját ismeri alaposan. És ez nem is tartozik ide. Különben azt hiszi, hogy nincs munkanélküliség, mert aki dolgozni akar, az kaphat munkát, akár ide is eljöhet, ebbe a szövetkezetbe.

Csűrös elvtárs: Azt mondja, igaza lehet Császár Imrének, ha azt mondja, hogy csak a maga faluját ismeri alaposan, és nem tudja, hogy van-e ma munkanélküliség. Ő viszont tudja, hogy nincs ma a megyében munkanélküliség. De azt is tudja, hogy lesz. Ne lepődjön meg senki azon, amit ő most mond, de a megye vezetői nagyon jól tudják, hogy pár év múlva itt a megyében legalább tizenöt-tizennyolcezer lesz a munkanélküliek száma. Ez pedig nem gyerekjáték. Mert a következőkről van szó: ha a mezőgazdaság gépesítése olyan ütemben folyik tovább, ahogyan azt a tervek előírják, vagyis amint a távlati tervezés azt megszabja, ha minden szövetkezet gépesítve lesz, és úgy szervezzük meg a munkát, ahogyan egy gépesített nagyüzemben azt szervezni lehet és kell, akkor olyan munkaerőfelesleg keletkezik majd, amely – mint mondotta – megközelíti a húszezer főt. Megkérdezi, hogy érthető-e, amit mond? A mezőgazdasági gépek sok ember munkáját végzik el. A vegyszerek, a gyomirtók sok ember munkáját teszik feleslegessé, a szállítás gépesítése úgyszintén, a trágyázás, a betakarítás gépesítése úgyszintén. Amihez azelőtt hat ember kellett, s annak a hat embernek tíz vagy tizenöt munkanapja, azt a gép egymaga, egy vagy két emberrel elvégzi két vagy három nap alatt. Minél több gép dolgozik majd, annál kevesebb emberre lesz szükség a földeken. A tervezésünk pedig olyan, hogy belátható időn belül maximálisan akarjuk gépesíteni a szövetkezeteket. Megkérdezi Császár Imrétől, hogy hány gyereke van? Ha három gyereke van, s a háromból még kettő iskolás, akkor mondja, hogy mi lesz a gyerekeivel, ha a szövetkezetben nem lesz szükség minden egyes emberre, aki idevalósi, ebbe a faluba? Talán tanító vagy mérnök lesz a két gyerekből. Legyen úgy. De mi lesz azzal, akiből se mérnök, se tanító nem lesz, sem írnok, sem orvos itt a faluban?

Horváth József párttitkár: Azt mondja, hogy a fiatalok már úgyis valahogy ekképpen gondolkodnak, és mind a városi munka felé orientálódnak.

Csűrös elvtárs: Azt kéri, hogy mondja meg Császár Imre, hogy mi legyen azokkal, akiket az előbb kérdezett tőle? És mi legyen azzal a közel húszezer emberrel, akik nem tudnak majd elhelyezkedni a mezőgazdaságban? Ő megmondja. El kell helyezni őket az iparban. Ha a mezőgazdaság nem tudja felvenni őket, akkor egyéb munkaalkalmat kell teremteni a számukra. Vagyis ipari munkaalkalmat kell teremteni a számukra. Vagyis iparosítani kell továbbra is az országot, és iparosítani kell a megyében is. Nemcsak ezek miatt az emberek miatt, hanem azért is, hogy legyen megfelelő mennyiségű ipari termék az országban, de ez az ipar ad majd kenyeret az embereknek. Hát akkor adjunk-e minden pénzt a mezőgazdaságra? Megtehetjük-e, ha felelősséggel gondolkodunk az ország jövőjéről, a szocializmusról? Állítsuk-e le az ipari beruházásokat? Megkéri Császár Imrét, hogy válaszoljon.

Császár Imre: Azt mondja, hogy egyelőre nem tud válaszolni, de érti, amit Csűrös elvtárs mond. Későbben még visszatér majd erre a kérdésre, ha most nem is tud válaszolni.

Bakó István elnök: Azt mondja, hogy tavaly befejezték a fiaztató építését, idén meg a borjúnevelő építését. Ha ezt a maguk pénzéből akarták volna megvalósítani, akkor soha nem készültek volna el vele, vagy pediglen az egész költség a munkaegység rovására ment volna. Így azonban az állami hitel, mert igen hosszú lejáratú, mindössze pár forintot jelent munkaegységenként. Arról nem is beszélve, hogy ha az ipar nem fejlődne, akkor nem lehetne kielégíteni a szövetkezetek gépigényeit. Tehát nemcsak a munkanélküliség majdani veszélyéről van szó. Javasolta, hogy a továbbiakban tárgyalják meg a kertészet dolgát. Ő a maga részéről amellett van, hogy növeljék a kertészet területét. A tavalyi esztendő és már az idei is bebizonyította, hogy az egyik legkifizetődőbb termelési ág a kertészet. Legalább negyven holddal kellene növelni a földterületet. Ha a vezetőség a javaslatot jóváhagyja, akkor az azt jelenti, hogy eddigi tizenkét fő helyett legalább huszonöt főnek kell jórészt a kertészetben foglalatoskodnia.

Kovács Kiss Lajos vez. tag: Ő a maga részéről egyetért a kertészet növelésével, de megkérdezi, hogy honnan és minek a rovására növelnék a kertészet területét.

Császár Imre: Az a célszerű, ha a kertészet egy tagban van. Másképpen sok baj adódna az ide-oda járkálásból, meg sok nehézség adódna az öntözéssel is. A Laposi-részen, ahol most kukorica van nyolcvanholdas táblában, onnan kellene elvenni a negyven holdat.

Bakó István elnök: Maga is erre gondolt, de mondja el mindenki a véleményét.

Burkus Géza vez. tag: Megkérdezi, hogy azt jelentené-e ez, hogy a jövő évi üzemtervben a kukorica-vetésterület csökkenne negyven holddal? Ha így lenne, akkor ő a maga részéről nem egyezik bele. Csökkentsék a gabona vetésterületét, s akkor nincs semmi kifogása. Az a fontos, hogy a kukorica vetésterülete ne csökkenjen. A kukoricából minden szemre szüksége van a tagságnak. Tavaly is éppen csak annyi kukorica jutott egy családnak, hogy szűkösen elég volt, de az sem mindenütt.

Berkó János: Ha a kukorica vetésterületet kell csökkenteni a kertészet javára, akkor ő ellene szavaz.

Kiss József, Antal Péter, Nagy Samu, Kerekes Ferenc vez. tagok: Kijelentik, hogy ők sem egyeznek bele a kukorica-vetésterület csökkentésébe.

Bakó István elnök: Kijelenti, hogy megint a háztájira gondolnak egyesek. Oda kell a kukorica, s azért védik annyira.

Berkó János: Azt mondja, hogy ez így is van. Ő is lekötötte magát a szerződéses hizlalásra. Az is az állam haszna, ha ő teljesíti a szerződését. Ahhoz azonban kukorica kell a munkaegységre.

Császár Imre: Ő is lekötötte magát szerződésre, de úgy kell gondolkodni, hogy az egyéni érdeket összeegyeztessük a közös érdekkel, a szövetkezet hasznával. Ha már közösen gazdálkodunk, akkor úgy csináljuk a dolgot, hogy elsősorban itt találjuk meg a számításunkat, és innen éljünk. Ha a kertészet területét növelik, akkor növekedni fog a munkaegység értéke is.

Kócsi Gerzson vez. tag: Nem arról van szó, hogy ne növeljék a kertészetet, hanem arról, hogy minek a rovására. Különben úgy véli, hogy a gabona-vetésterület csökkentését a járás úgysem hagyja majd jóvá. Neki is szüksége van a kukoricára, de a járás nem engedi, hogy kevesebb legyen a gabona.

Gergely Imre agronómus: Azt mondja, hogy egy termelési ág hozamát nem az szabja meg, hogy mekkora területet vonnak művelés alá. Az a negyven hold, amiről szó van, hozamozna 500–600 mázsa kukoricát, ha az eddigi termésátlagot vesszük figyelembe. De nekünk úgy kell gazdálkodni, hogy kevesebb területen is tudjunk nagyobb hozamot biztosítani. Szavazza meg a vezetőség, s majd szavaztassa meg a tagsággal is a vegyszeres gyomirtást a kukoricánál, s akkor be lehet hozni a negyven hold kiesést a megmaradt területtel. Ez az ésszerű gondolkodás. Nemcsak a földterület mennyisége számít, hanem az is, hogy mennyit hozunk ki belőle.

Császár Imre: Ő a maga részéről már tavaly is megszavazta a vegyszert. Egyetért Gergely Imrével. Alkalmazni kell az új eljárásokat, és úgy boldogulni.

Gergely Imre agronómus: Ő a maga részéről garantálja, hogy nem lesz kiesés a kukorica mennyiségében, ha a vezetőség megszavazza a pénzt a vegyszeres dologra.

Horváth József párttitkár: Döntsön mindenki ebben a dologban úgy, hogy egyúttal gondolja meg azt is, hogy a régi módon akar-e gondolkodni meg gazdálkodni, vagy használni akarja a modern termelési eljárásokat. A föld mennyisége nem minden. Ezt tanulják meg végre mindannyian. Vágjanak neki az újnak, ha máshol bevált, itt sem lesz rosszabb, ha jól csinálják. Termeljen a szövetkezet kisebb területen több kukoricát. Akkor nem lesz hiba.

Csűrös elvtárs: Ő abban a helyzetben van, hogy ismeri az egész járásnak a gondjait. Részt vett egy értekezleten, ahol kiszámították, hogy járásonként mennyi gabonát kell biztosítani az állami felvásárlásnak. Ennek a mi járásunknak is megvan a normája, hogy mennyi kenyérgabonát kell biztosítson.

Berkó János: Azt kérdezi, hogy ki számította azt ki, és hogyan, hogy ki mennyi gabonát adjon?

Csűrös elvtárs: Hozzáértő emberek számították ki. Nyugodjon meg a felszólaló, hogy szakemberek számították ki. Arról van szó, hogy a felsőbb szervek Pesten kiszámolják, hogy mennyi gabonára lesz szüksége az országnak a következő esztendőben. Mennyi kerül állami feldolgozásra, és mennyit kell biztosítani közvetlenül a háztartásoknak. Ezek a szervek tudják, hogy az állandó fejlődés mennyivel növeli esztendőről esztendőre az igényeket, mennyivel lesz nagyobb a kereslet jövőre, mint az idén volt. Amikor ezt a mennyiséget kiszámították, akkor azt elosztják a megyék között. Egyik megye ennyi, másik megye meg annyi gabonát kell termeljen, hogy az egész szükséglet kijöjjön. A mi megyénk is annak rendje és módja szerint megkapta, hogy mennyit kell termeljen. A megye aztán elosztotta ezt a mennyiséget járásonként. Mi meg elosztottuk szövetkezetenként. Ebből nem lehet engedni, mert igaz, hogy kell a háztáji gazdálkodásba a kukorica, de az országnak is kell a kenyér. Az első pedig az egész ország érdeke.

Nagy Samu vez. tag: Azt mondja, hogy ő maga elismeri, hogy az ország érdeke az első. Mindenki megmondhatja, hogy alakulás óta dolgozik becsülettel a szövetkezetért. Alapító tag is. De mondja meg neki a járási titkár, hogy az alapító iratban meg a szabályokban miért van benne az, hogy a szövetkezeti demokrácia jegyében a szövetkezet azt csinál, amit akar, azt és annyit termel, amennyit akar, anélkül hogy abba bárki beleszólhatna, ha egyszer a járás azt nem fogadja el és megmásíthatja. Miféle demokrácia ez? Belátja ő, amit a járási titkár mond, de akkor húzzák ki a szabályokból azt a részt, amelyik azt mondja, hogy a szövetkezet dolgába senki nem szólhat bele.

Csűrös elvtárs: Azt mondja, hogy az a rész valóban benne van a szabályokban. És ha ragaszkodnak hozzá, akkor ő nem is szól bele abba, hogy mennyi kukorica és mennyi gabona legyen… De megkérdezi az elnököt, hogy bent van-e ennek a szövetkezetnek az igénylése Zetorra vagy sem? Ő úgy tudja, hogy bent van…

Császár Imre: Kell az a gép, mint egy falat kenyér.

Csűrös elvtárs: Elhiszi, hogy úgy kell az a gép, mint egy falat kenyér, de a kenyérgabona is úgy kell az országnak meg a városi lakosságnak, mint egy falat kenyér. Ha őt megkérdezik majd, hogy melyik szövetkezet kapjon Zetort – mert van benn igénylés bőven –, akkor ő, megmondja kereken, ennek a szövetkezetnek nem fog adni. A szövetkezet azt termel és annyit, amennyit akar, mert jogában áll a szabályok szerint, úgy, amint Nagy Samu is mondotta, ő meg annak ad gépet, akinek akar, mert az meg neki áll jogában, vagy legalábbis véleményezheti, ha megkérdezik tőle. Mert ha a szövetkezetnek annyira kell a gép, akkor a gabona is legalább annyira kell az országnak. Mert ha gabonából lesz a kenyér – akkor az is igaz, hogy kenyérből lesz a gép. Kijelenti, hogy így is lehet társalogni.

Nagy Samu: Ő így nem akar társalogni, mert az ilyen üzlet nem kommunistáknak való.

Csűrös elvtárs: De az sem való kommunistáknak, hogy a háztájiba mindent, és az országnak csak azután. Megkérdezi az agronómust, hogy garantálja-e, hogy nem lesz hiány kukoricában, ha a vezetőség megszavazza a vegyszer dolgát?

Gergely Imre: Garantálja, akár írásban is.

Császár Imre, Molnár József Kis Pál az illetékes brigádból: Mindannyian garantálják, csak szavazza meg a vezetőség.

Császár Imre: Egy út van előttünk a jövőben is gondolkodva, az a jó mindannyiunknak, ami a szövetkezet haszna. Ha vita nélkül nem megy semmi, az sem baj, de a végén az okosságnak kell mindig felülre kerekedni. Itt a vegyszer, az majd kihozza a földből, ami hiányozna egyébként.

Bakó István elnök: Gondolkodjon a dolgon a vezetőség, s a javaslatot majd a taggyűlés elé terjesztik. Rátér a következő napirendi pontra. Szekér János vezetőségi tag bejelentette, hogy lemond a vezetőségi tagságról. Mindenki tudja, hogy komoly dologról van szó. Ő a maga részéről azt ajánlja, hogy a vezetőség ne fogadja el a lemondást. Arra kéri Szekér Jánost is, hogy vonja vissza itt a vezetőség előtt az elhatározását, mert az amúgy is csak felindulásból születhetett. Szóbeszédre meg fecsegésre soha nem szabad adni. Egyesek felelőtlenül nyilatkoznak, de az ilyen nyilatkozatoknak semmi köze a tagság véleményéhez. Maga a vezetőség is mindig ügyel arra, hogy meggondolatlan emberek, akik nem a jelen meg a jövő dolgait tartják a legfontosabbnak, ne csináljanak zavart.

Antal Péter vez. tag: Nem ért egyet az elnökkel abban, hogy nem kell törődni azzal, amit egyesek beszélnek. Nem is egyesek, de ha nem is sokan, de többen vannak, akik arról beszélnek, hogy a volt gazdáknak, akik csak az utóján léptek be a szövetkezetbe, és eszerint a készbe ültek bele, nincs helyük a szövetkezet vezetésében. Ő maga is hallott ilyen megnyilatkozásokat, nem is egyszer. Legutóbb éppen Csűrös Bertalan beszélt arról a többieknek a hordásnál, hogy olyanok dirigálhatnak most a tagságnak, mert a vezetésben ülnek, akik azelőtt jobb módúak voltak, s akikhez még napszámra eljárt azelőtt a szegénység. Akik ekképpen bontják a szövetkezet egységét, azoknak a fejével kell beszélni, nem pedig eltűrni, hogy hozzáértő, sok tapasztalattal rendelkező, becsületes emberek hagyják ott a vezetőséget az ilyen beszédek miatt. Ő, a maga részéről nem volt cseléd soha, mert volt földje, de a gazdák közé sem számított, mert kevés földje volt. Ő az igazságot mondja, anélkül hogy akár ide, akár oda húzna is. Sem egyiknek, sem másiknak, hanem a szövetkezetnek az érdekét nézi.

Nagy Samu: Elmondja, hogy annak idején ő maga is járt napszámra gazdákhoz, középparasztokhoz, s akképpen járt éppenséggel Szekér Jánoshoz is. Régen volt, elmúlt. Azon járatni manapság az embernek az eszét, hogyan is volt meg miképpen a múltban, semmi értelme nincs. Ő a Csűrös Bertalannak is megmondta, hogy az ilyesminek csak kára van, s a szövetkezet issza meg a levét. Egy dologban vagyunk most már mindannyian, annyi értéke van mindenkinek, amennyit a szövetkezet javára dolgozik.

Berkó János: Nem arról van szó, mintha Csűrös Bertalan lázítaná a népet, kiváltképpen a régi földhözjuttatottakat. Arról van szó, hogy sok gazda meg középparaszt, aki csak az utóján lépett be a szövetkezetbe, hiába tag papíron, nem dolgozik még ma sem a közösben. Megteszik, mert van kitartásuk, még olyan is akad, amelyik eldicsekszik vele, hogy bírja még a magáéból, és nem szorul a szövetkezetre. Van kitartása valóban, mert van pénze a takarékban abból, amivel megváltották a jószágát meg a szerszámait a belépéskor, szerződhet mindenfélére, ott a juttatott háztájija, abból is pénzelhet. Nem szorul a munkaegységre. Csak nézi az ilyen, hogy más hogyan dolgozik, és semmi gondja a közössel.

Burkus Géza: Így igaz, ahogyan Berkó János mondja. De most arról van szó, hogy annak mi értelme van, hogy azt bántják, meg azon járatják a szájukat, aki becsületesen, szívvel dolgozik mindennap a közösben, még ha olyan középparaszt volt is, s még ha a végén lépett is be. Ha becsülettel végzi a dolgát, akkor senki ne vegye szájára a nevüket, mert akárki tudna volt nincstelent mutatni, aki maga is csak kerülgeti a munkát inkább.

Berkó János: Elmondja, hogy arra azért van eszük az ilyen embereknek, hogy ha nagy munkaegységet biztosító munkáról van szó, akkor eljönnek dolgozni, hogy annyi munkaegységet szerezzenek, aminek jogán a háztáji földet megtarthatják. Más dolgozik gyatra munkán is egész évben, ők meg jönnek a nagy értékű munkára s a többire nem. Ő azt mondta hordáskor is, csépeléskor is, hogy aki a kis munkára nem jött, azt most ne fogadják el, hadd lássa aztán, mi tesz a háztájival, ha ily módon akar spekulálni. Mégis az történt, hogy mind ott dolgozhatott, és szerezhette a munkaegységet a hordásnál meg a cséplésnél. Megmondja kereken, hogy Szekér János csinálta így a dolgot, mert ő volt az egész munkának a felelőse, s ekképpen azt csinálhatott, amit akart.

Szekér János vez. tag: Csak annyit kíván mondani a vezetőségnek, hogy emlékezzenek vissza, hogy ott lógott-e az eső egy hétig a fejük felett vagy sem az egész hordás idején? Ha Berkó János lett volna a felelős az egész munkáért, akkor mit csinált volna? Mit tett volna, hogy idejében asztagba kerüljön a gabona, és lemenjen a gépen? Ő megmondja, hogy ha a gróf jött volna, hogy dolgozni akar, azt is elfogadta volna, csak baj ne legyen a gabonával. Ezért fogadta el, s úgy igaz, hogy még üzent is némelyikért, azokért is, akikről szó van. Mondja meg Berkó János vagy akár Csűrös Bertalan, hogy ők mit tettek volna, ha az ő vállukon van a szövetkezet kenyere? Ő középparaszt volt, utóján is lépett be, de egyéni idején sem hagyott ő még egy szem gabonát sem veszendőbe. Most sem fog mást tenni, mint úgy dolgozni, olyan felelősséggel, ahogyan az egész életében megszokta. Így hát nem arról van szó, hogy a fajtáját pártolja, amikor így cselekszik. Különben lemond a vezetőségi tagságáról, nem hiányzik az neki, amíg van két keze, addig ő elvégez minden munkát, és megél a munkája után.

Burkus Géza: Így van, ahogyan Szekér János mondja. Ő is járt napszámba hozzá, de megmondhatja akárki is, az egész falu, hogy jobb gazdát keresni is nehéz lett volna Szekér Jánosnál. Meg kellett csak nézni a portáját, és meg is nézhette mindenki. Rendben ment ott mindig minden munka. A másik félnek is van igaza, de az a baj, hogy nem tesznek különbséget. Tud ő példát mondani mindkettő igazságára. A múlt héten mentek ki a peregei részre kaszálni. Az egyik gazda meg, akár a nevét is megmondhatja, ott ült a szőlőjében, csak hűsölte magát, és nézte, hogy ők mennek a kaszával a vállukon. Meg is mosolyogta őket. De olyan is van, aki nem volt gazda, földhözjuttatott volt, akárcsak ő maga, és hétszámra nem látni a szövetkezetben. Vagyis az az igazság, hogy embere válogatja az egészet. Egyébként bolond embernek tartja ő azt, aki feléli a tartalékát. Nem a szövetkezet fogja kárát látni annak, hanem ő maga, aki feléli. Mi most, úgy igaz, hogy őhelyette is dolgozunk azért, hogy a későbbiekben könnyebb legyen a közösnek, őhelyettük is folyik a verejtékünk, de nem ad bele sok időt, azok is idekanyarodnak majd. Semmi nem tart örökké, legyen az a tartalék mégoly nagy is.

Berkó János: Ő azon a véleményen van, hogy nem szívesen dolgozik azért, hogy más azután csak beleüljön a készbe. Amikor a neheze van, akkor mi izzadjuk ki, amikor meg minden jól lesz, akkor jönnek, akik csak messziről nézték meg mosolyogtak, és beleülnek, mint a kakukkfióka a más fészkébe.

Császár Imre: Azt mondja, hogy Berkó Jánossal együtt ő maga is azok között volt, akik megalakították ezt a szövetkezetet. Mindössze 22 család volt akkor, még annyi sem a legelején. De emlékezzen Berkó János, hogy akkor azt mondták ők, hogy nem baj, ha vállalják a nehezét, mert majd itt lesz egyszer az egész falu. Abban, amit ők kezdtek el először. Vállalták a nehezét, még a gúnyolódást is. Most aztán itt az egész falu, ahogyan ők gondolták valamikor. Miért vállalták volna ők régebben a nehezét, ha most zúgolódnak a kisebb bajokon. Őneki semmi baja nincs sem Szekér Jánossal, sem a többivel, csak azzal van baja, aki nem dolgozik, az pedig éppúgy akad volt nincstelen, mint volt gazda. Ha ő úgy értene a földhöz, mint Szekér János ért, akkor igen örülne neki. Most is a Szekér János keze alatt dolgozik, de nem bánja, mert csak tanulhat tőle szakértelemben, emberségben is.

Horváth József párttitkár: Arról van szó, hogy azért dolgoztunk, hogy egyszer majd az egész falu hozzánk kanyarodjon, és mind szövetkezetben legyen. Ha meg most úgy van, akkor ne háborogjon senki azon, hogy az egész falu képviselve van a vezetésben. Ez a rendje, ez az igazság. Ez volt a cél, így kell legyen. Szekér János pedig ne törődjön azzal, amit felelőtlen emberek beszélnek, legyen az akár Csűrös Bertalan, akár más.

Csűrös járási titkár: Sajnálja, hogy éppen az ő bátyja beszél ilyeneket. Arra kéri Szekér Jánost, hogy gondoljon arra, hogy Bertalan mindig hirtelen ember volt, hamarább járt az indulata, mint az esze. Ő a maga részéről megmondta a bátyjának már, hogy ha ellentéteket szít a szövetkezetben a volt szegényebb meg a volt jobbmódú tagok között, akkor ő nem várja meg, amíg a szövetkezet pártszervezete intézkedik, hanem ő maga fogja kezdeményezni, hogy vigyék pártfegyelmi elé az ügyet. De azt is megmondja, hogy nem minden volt gazda gondolkodik úgy, mint Szekér János. Van olyan, aki még mindig azt mondja, hogy nem jön a szövetkezetbe, volt koszosok meg cselédek keze alá dolgozni, inkább a tartalékját éli fel. Milyen ember az ilyen? Annyi bizonyos, hogy okosnak nem okos. Szerencse, hogy kevesen vannak és egyre kevesebben. Az igazság az, hogy Császár Imre most a Szekér János keze alatt dolgozik, s ott dolgozott egész nyáron meg tavaly is. Szekér János meg a Bakó István keze alatt, pedig az is járt hozzá napszámra. Mégis megértik egymást.

Bakó István, Császár Imre, Szekér János: Kijelentik, hogy így van.

Bakó István elnök: Kéri Szekér Jánost, hogy a szövetkezet érdekét nézze, és ne törődjön a szóbeszéddel, a lemondástól pedig álljon el.

Császár Imre: Kéri a járási titkárt, hogy beszéljen ismét a bátyjával, mert ha nem változik Bertalan, akkor ő mint a fegyelmi bizottság elnöke veszi kezébe az ügyet. Javasolja, hogy tegyék szavazásra, hogy elfogadja-e a vezetőség Szekér János lemondását.

Bakó István elnök: Megállapítja, hogy a vezetőség egy szavazat – Berkó János szavazata – ellenében nem fogadja el Szekér János vezetőségi tag lemondását. A következő napirendi pontban ajánlja, hogy tárgyalják meg a járási tanácshoz küldendő kérést, amiben támogatást kérnek a szegtelki bekötő út mihamarabbi megjavításához.

Horváth József párttitkár: Az út megcsináltatása kétszázezer forint körüli összegbe kerülne. Ha az őszi szántás előtt kezdhetnék el a munkát az állami építők, akkor a szövetkezet társadalmi munkában elvégezhetne körülbelül hatvanezer forintnyi munkát. Ha a szövetkezet ezt a társadalmi munkát biztosítja, akkor simábban menne a dolog. Akkor az állami építők hamarabb sorjába kerítenék ezt az utat, egyébként várni kellene még.

Berkó János: Azt mondja, hogy ne tárgyaljanak erről érdemében mindaddig, míg a járástól pontos választ nem kapnak, hogy mit akarnak az útépítők. Ha lehet, takarítsa meg a szövetkezet a társadalmi munkát, mert dolog mindig akad egyéb is, és nem muszáj dolgozni akkor, ha nem muszáj. Próbálják meg először úgy a dolgot, hogy a társadalmi munkát ne is említsék. Ha mégsem menne a dolog, csak akkor mondják meg, hogy a szövetkezet is hozzájárulna a maga erejével.

Bakó István, Császár Imre, Burkus Géza, Nagy Samu: Így kell csinálni, ahogyan Berkó János mondja. A járási titkár meg ne szóljon senkinek arról, hogy így áll a helyzet.

Bakó István elnök: A talajjavítás dolga következik. Tudja, hogy sok vita folyik rajta az emberek között, és a vezetőségnek most az a dolga, hogy jól fontolja meg, hogy mit csináljon a szövetkezet. A Róka-dűlő úgy áll, hogy egyre inkább elrontja a víz. Mintegy száztíz hold termőtalaj áll veszélyben, s ha nem vigyáznak, akkor rövidesen bajba kerül az egész alsó rész a dűlő alatt. Mossa a víz az egész oldalt, olyan suvadások vannak már rajta, hogy nehéz odaférkőzni már a gépeknek is.

Gergely Imre agronómus: Komolyan fontolja meg a vezetőség a dolgot, mert nem gyerekjáték, ha belekezdenek. Igen sok pénzbe kerül, és nem hitelre, sem kölcsönre, hanem az egyéni jövedelemre megy a dolog. A talajjavítóktól a múlt héten kint volt a mérnök. Három napig volt itt, alaposan megnézett mindent, azt mondta, lehet segíteni, de nem kis pénzbe kerül.

Bakó István elnök: A szövetkezet csak saját erejéből fizetheti ki a munkálatokat. Arról van szó, hogy a jövő esztendei munkaegység rovására tudjuk csak elvégeztetni a javítást. Viszont száztíz hold földről van szó, s ha az aljban levő területet is figyelembe vesszük, akkor mintegy kétszáz holdról. Valahogyan úgy áll a dolog, hogy mi csak az árát fizetjük saját zsebünk rovására, a hasznát meg nem mi látjuk elsősorban, hanem akik utánunk jönnek majd. Ő azon a véleményen van, hogy mindenképpen meg kell javíttatni azt a földet, mert nem lehet csak úgy odahagyni a pusztulásnak az egészet.

Berkó János: Azt mondja, hogy nem könnyű ebben a dologban dönteni. Gondolkodni kell rajta, mert nincs rosszabb dolog, mint pénzt kiadni. Megkérdezi, hogy mennyi lehet majd a teljes kiadás.

Bakó István: Kétszázezer forintnál semmi esetre sem kevesebb. De a jövőről van szó végeredményben. A földről, amiből él az ember, s amiből majd az unokáinknak is élni kell, akik a helyünkbe jönnek.

Burkus Géza: Igazat ad Berkó Jánosnak, hogy az ember nem szívesen adja oda a pénzt, amiért megdolgozik, s amivel odahaza is lenne mit kezdeni.

Kócsi Gerzson: Látja, hogy senki nem akar szólni. Ezért azt javasolja, hogy térjenek át a következő napirendre. Amíg azt tárgyalják, addig mindenkinek lesz ideje gondolkodni. Mert úgy igaz, hogy kell a pénz odahaza is. Különben is, amire azt mondják az elején, hogy kétszázezer, akkor az a végére meglesz háromszázezer is.

Bakó István: Azt mondja, hogy már csak két napirendi pont van hátra. Az egyik Faragó Antal segélykérelme. Az öregnek a felesége már régen betegeskedik, ketten vannak, segítségük nincs, az öreg se bírja jól a munkát már. Nem kérte az öreg a segélyt szabályosan, csak célozgatott rá. Javasolja, hogy vegyék úgy, mintha kérte volna az öreg, és szavazzon meg a vezetőség kétszáz forint segélyt.

Császár Imre: Azt kérdezi, hogy mennyit használtak fel eddig a szociális keretből.

Tisza József könyvelő: Még 1600 forint áll rendelkezésre. Ha nagyon szorulna a helyzet – ha nem is egészen szabályosan –, de tud majd pénzt biztosítani későbben is.

Császár Imre: Az a helyzet, hogy az a kétszáz forint rendben volna, de azzal még nem oldódik meg az öreg Faragó Antal gondja. Látja ő az öregen, hogy nem megy annak a munka, csak kínlódik alatta, s egyszer még baj lehet miatta. Olyan megoldást kell találni, ami leveszi az öreg válláról, amit már nem bír, s amivel azért a számítását is megleli valahogyan.

Nagy Samu: Ő is gondolkodott már ezen, és az a véleménye, hogy el kell rendezni az öregnek a dolgát. Őszre nyugdíjba lehetne küldeni Pályi Andrást, s akkor Faragó Anti bácsi mehetne a helyébe éjjeli istállósnak. Nem sok dolga van vele, el tudja végezni, és tisztességesen megkapja az árát is. Addig is a maga részéről megszavazza a segélyt.

Berkó János: Faragó Antalt csak akkor lehet az istállóhoz vinni, ha Pályi András nyugdíjba megy. Pályi András azonban be akarja fejezni a házának a javítását meg a nyári konyhát, amit hozzáépít. Azért nem ment eddig sem nyugdíjba, hogy annak kilegyen az ára. Ha most elküldenénk, akkor bajba kerülne az építkezéssel. Meg kell várni, amíg befejezi.

Kócsi Gerzson: Akkor viszont egy esztendeig nem kerülhet oda Faragó Antal.

Burkus Géza: Azt kellene megnézni, hogyan áll az öreg az építkezésével. Hátha meg lehetne valahogyan gyorsítani.

Császár Imre: Azt mondja, hogy az elnök nézzen utána ennek az építkezésnek. Ha kiderülne, hogy nincs sok hátra belőle, s nem nagy dologról van szó, akkor talán a szövetkezet is segíthetne, hogy szabaddá váljon az út mihamarabb a Faragó Antal számára.

Kócsi Gerzson: Deszkánk van. Valami kis téglánk is maradt. Hozhatna a vezetőség olyan határozatot, hogy az öregnek az eddigi munkájáért és nyugdíjba vonulása alkalmával befejezi azt a kis munkát maga a szövetkezet. Ezzel rendbe lehet tenni mindent.

Tisza József könyvelő: Megjegyzi, hogy ő is kényszerül néha apróbb szabálytalanságokat elkövetni, de amit a Császár Imre meg Kócsi Gerzson mond, az annyira szabálytalan, hogy ő nem vállalja érte a felelősséget.

Bakó István elnök: Megkérdezi a járási titkárt, hogy mit szól a dologhoz, mennyire szabálytalan, ha így cselekednek?

Csűrös elvtárs: Kijelenti, hogy a szabályokban benne van, hogy a szövetkezeti demokrácia jegyében a szövetkezet úgy dönt a dolgaiban, ahogyan akar, és abba senki nem szólhat bele.

Nagy Samu vez. tag: Megjegyzi, hogy a járási titkárnak máskor is lehetne ez a véleménye, nemcsak most.

Bakó István: Szavazásra teszi fel a kérdést. Aztán határozatba hozza a vezetőség döntését és azt, hogy a könyvelő úgy intézze el a dolgot, ahogyan akarja, de baj ne legyen belőle sehogyan sem. Utolsó napirendi pontként Szabó Károly fiának az iskoláztatását javasolja megtárgyalni.

Horváth József párttitkár: Három dolog is szól amellett, hogy a vezetőség a javaslatot elfogadja. Az első az, hogy a gyermek, Szabó Gergely kitűnő tanuló volt ez ideig mindig, az általánosban is és most a gimnáziumban is. Másodszor az, hogy ha a szövetkezet ösztöndíjasaként végzi el az egyetemet, akkor ide, ebbe a szövetkezetbe jön majd vissza mint diplomás szakember, hozzáértő mezőgazdász. Harmadszor mellette szól az is, hogy a szüleinek is nagy könnyebbséget jelentene, ha az iskoláztatás költségeit levennénk a vállukról. De a legfontosabb az, hogy idevalósi fiatalember kerülne a szövetkezet szakemberei közé, olyan ember, akit mi magunk is ismerünk, s aki minket is ismer, az embereket is mind, a falut, a határt is.

Burkus Géza: Azt kérdezi, hogy mi a garancia arra, hogy a Szabó gyerek, amikor megkapta a diplomáját, valóban ide jön vissza a falujába, és nem megy máshová, valami nagyvárosba vagy annak környékére? Nem azért kérdezi, mert nem tartja megfelelőnek a Szabó gyereket, de tudja mindenki, hogy sok fiatal legény hogyan gondolkodik a falusi életről. Alig várja némelye, hogy kitegye a lábát a határból.

Kócsi Gerzson: Burkus Gézának igaza van. De ő inkább azt kérdezné, hogy mi a garancia arra, hogy az állam vagy az iskola nem helyezi máshová a gyereket, ahol szerintük nagyobb szükség van rá. Mert a Szabó gyerekkel még lehetne beszélni, de az állammal már nehezebben.

Horváti József párttitkár: Az államnak semmi érdeke nincs abban, hogy egy ösztöndíjas gyereket máshová vigyen, mint ahonnan küldték. Különben is arról van szó, hogy a gyereknek szerződést kell kötnie, hogy a tanulmányai után ide tér vissza. Szabó Gergely meg, mindannyian ismerjük, komoly, megfontolt embernek indul, nem olyannak, aki nem állna a szavának, és nem is olyan, aki itthagyná a szövetkezetet. Most már negyedik nyara, hogy mindig itt dolgozik, megismerhettük ez idő alatt is.

Császár Imre: Azt kérdezi, hogy mennyi az az ösztöndíj, hogyan kell fizetni, kinek a kezéhez kerül?

Bakó István elnök: Az ösztöndíj havi ötszáz forintot jelentene. Ha a gyerek kitűnően tanul az egyetemen, akkor a szállást és a kosztot is ingyen kaphatja. Az ötszáz forint ez esetben a gyerek többi kiadásaira szolgál majd, tanszerekre, ruházkodásra meg effélékre.

Nagy Samu: Kijelenti, hogy ő maga pártfogolja a dolgot, mint azt már annak előtte is megmondotta, amikor még csak beszélgettek róla. De ötszáz forint, az nagy pénz. Ha kosztja, lakása megvan a fiúnak, akkor mire neki annyi pénz? Megszokja már fiatalon, hogy pénze van, anélkül hogy megdolgozzon érte.

Kócsi Gerzson: Nagy pénznek nagy pénz az ötszáz forint, de ő úgy véli, hogy nem ingyen kapja azt a gyerek, és semmiképpen sem munka nélkül. Ő maga ott lakik a Szabóék közelében, látta, hogy a gyerek délután négy órakor jön a kisvasútról, és épp hogy eszik, már ül is le a könyvei közé meg a füzetei közé. S így megy ez napról napra, egész esztendőben, amíg az iskola tart. Reggel fél ötkor pedig már felkel, és megy a vonathoz, hogy beérjen az iskolába. Jószerivel annyit dolgozik, ha nem is kétkezi munkát, mint egy felnőtt, időben legalábbis annyit.

Bakó István elnök: Az ő fia is gimnáziumba jár. Most készül az is egyetemre. Van olyan nap, hogy éjfélkor még a könyveit bújja. Ráadásul ezek a gyerekek még szombaton is megkapják a leckéjüket, vagyis vasárnapra is megvan a munkájuk, amikor pedig minden egyén pihenhet. Elmondja, hogy amikor ő meg a maga korabeliek jártak iskolába, akkor inkább csak a vizsgák idején látták az iskolát, mert hol mentek, hol nem mentek, s az utolsó, felsőbb osztályokban ő nem tudja, hogyan kapták a bizonyítványt. Mert marhát őrizni, választott báránnyal járni s bizony még kaszálni is kellett már mindegyiküknek. Ő azt mondja, hogy megdolgozza munkában a Szabó gyerek a pénzt, amit kapna. Ne feledje el a vezetőség azt sem, hogy a Szabó Károlyéknál még hat gyerek van a háznál, ennyi száj mellett nem könnyű egy ilyen legényforma embert ruházni, aki ráadásul még városra is kerül, ahol jobban megnézik az embert.

Burkus Géza: Azt mondják, hogy öt esztendeig kell tanulnia a Szabó Gergelynek. Az akkor 500 forintjával számolva pontosan harmincezer forint. Nagy summa.

Berkó János: Akkor lenne az igazán sok, ha egyszerre kellene kiadni és nem öt esztendő alatt. Ő azon a véleményen van, hogy sem ez nem fontos, sem egyéb, hanem az, hogy parasztember gyereke kerüljön az egyetemre, és az szerezzen diplomát. Akár visszajön a faluba, akár nem. Őt még az sem érdekli tulajdonképpen. Kicsoda az a gyerek? – az a fontos.

Császár Imre: Ez az igazság. De van ennél nagyobb igazság is. Az pediglen az, hogy a gyerek ide fog visszakerülni. Vagyis idevalósi szakember, miközülünk való szakember lesz a szövetkezet vezetői között. Úgy kell mindenben gondolkodni, hogy a szövetkezet érdekét nézzük. Az igazság pedig az, hogy idevalósi szakembere lesz a szövetkezetnek. Ez pedig nem akármilyen dolog. Hadd legyék csak mindenkoron közülünk való a vezető. Jó ez mindenképpen. Akármire is gondolunk. Akárhogyan is forgatjuk a dolgot. Az a jó.

Kócsi Gerzson: Kijelenti, hogy ez a legfontosabb igazság a dologban. Ha így van, akkor fele már rendben is van minden dolognak. Legyen akármiről is szó.

Burkus Géza, Nagy Samu, Szekér János, Kis Pál, Molnár József: Kijelentik, hogy ez az igazság.

Bakó István: Szavazásra teszi fel a dolgot, aztán határozatba hozza, hogy Szabó Gergelyt, Szabó (Suta) Károly fiát a szövetkezet ösztöndíjjal egyetemre küldi.

Bakó István elnök: Bejelenti, hogy több tárgy nincs. Térjen vissza a vezetőség a talajjavítás dolgára. Megmondja ismét, hogy igazsága van a felszólalóknak abban, hogy többe is kerülhet ez a munka kétszázezer forintnál. De az a kérdés, hogy milyen felelősséggel gondolkodunk a földről. Nagy dolog az egyéni haszon is, nagy dolog, ha többet vihetünk haza munkaegységből. Ő megmondja őszintén, hogy kevesebb lesz ezzel a munkaegység, s ezzel az egyéni jövedelem. Haszon itt csak a közös jövőjének lesz. Szavazzon a vezetőség belátása szerint.

Nagy Samu: Kijelenti, hogy ő a maga részéről gondolkodott a dolgon. Nem tudja azonban, hogy kinek mi a véleménye?

Burkus Géza: Tekintve, hogy azt látja, hogy mindenki csak hallgat, és nem nyilatkozik, azt javasolja, hogy tegye fel az elnök szavazásra a kérdést.

Bakó István elnök: Felteszi szavazásra a kérdést, aztán határozatba hozza, hogy ellenszavazat nélkül a vezetőség úgy dönt, hogy a Róka-dűlőben levő földet javíttassák meg.

11 óra

Időnként, egészen váratlanul, a legszokatlanabb órában is beállított hozzám a Tábornok. A kalapja kajlán a fejebúbjára tolva, a cipője – kitaposott, otromba jószág – ragyog a friss pucolástól, lassan, ünnepélyesen nyitja ki az ajtót, jelentőségteljesen benéz, megkeres a tekintetével, melyben tiszteletteljes figyelmeztetés ül, aztán egészen szélesre tárja az ajtót, és feszes, egyenesre húzott derékkal félreáll, hogy utat engedjen az előkelő látogatónak, aki a nyomában érkezik, s akinek ő csak elragadtatott és mélyen alázatos, örök és megtántoríthatatlan engedelmességre szegődött szolgája. A falhoz lapul az ajtó mellett, és tisztelgésre emeli a kezét. Arcán végtelen megilletődöttség – aztán gyors mozdulattal ellép a faltól, és magasra tartott fejjel bevonul ő maga a nyitott ajtón, amelyet már én csukok be utána.

– Isten hozta! – mondom. – Igazán jólesik, hogy eszébe jutottam!

Megáll a szoba közepén. Körülnéz, lehúzza vékony, szakadozott kesztyűjét, az asztalra ejti könnyű és gyönge mozdulattal, körülményesen leemeli a fejéről a kalapot, először az egyik, aztán a másik kezével is hozzányúlva, míg aztán, két kézzel fogva a karimáját, ugyancsak az asztalra helyezi, a kesztyűje mellé. Rövid pillantást vet rám összevont szemöldöke alól, a kezeit hátrarakja, és hirtelen megfordulva az ablakhoz lép.

– Nem zavarom? – kérdezi.

– Nem! Megtisztelt a látogatásával…

– Soha nem törődtem a formákkal, és mindig szívesen vettem, ha hasonlóképpen cselekszenek. Amikor ön meglátogatott engem, azt hiszem, egy szóval sem említettem, és úgy hiszem, semmi tanújelét nem adtam annak, hogy kissé szokatlan időben történt a látogatása. Egyszerűen nem törődtem vele!

Visszafordul, kissé oldalt hajlított fejjel néz rám, aztán magasra emeli a fejét:

– Nemdebár?

– De igen! Pontosan így történt… Kérem, foglaljon helyet. Nagyon jólesik, hogy nem feledkezett meg rólam.

– Oly sokan és oly kíméletlenül feledkeztek meg rólam életem során, hogy nem engedhetem meg magamnak hasonlóképpen cselekedni. Általában a cselekedeteim helyességét mindenkor akképpen állapítom meg, hogy mennyiben hasonlítanak, illetve mennyiben ütnek el embertársaim cselekedeteitől. Minél erőteljesebben különböztek, annál inkább igazolták helyességüket és tisztességüket… Kérem, ne fárassza magát! Foglaljon helyet!

A fotelre int, gyors, fürgén mozduló kézzel. Aztán maga is letelepszik, és egyenes derékkal a térdeire nyugtatja a kezét.

Ekképpen szokott megérkezni az én Tábornokom, és kint még sokáig hallani a lármázó gyermekeket, akik a nyomába szegődtek, és most oszlanak kiabálva és füttyöngetve, hogy – talán felmenjenek az erdőkbe a kutyáikkal és parittyáikkal. A Tábornokom szereti őket, és ők határtalan ragaszkodással viseltetnek iránta, oly őszinte és kristálytiszta indulattal, melyre csak a gyermekek képesek.

Ma – most, késő este – újra eljött a Tábornokom.

– Mi újság? – nyújtottam eléje a tárcámat.

Sápadtan, zavartan ül a helyén. Aztán felemeli a fejét. Rám néz:

– Mondja… – különös, fáradt a hangja. – Mondja, nem marhaság ez az egész, amit én csinálok?

Megáll a kezemben a gyufa:

– Nem értem…

A vonásai lassan megereszkednek, fáradt, gyűrött lesz az arca, a szeme elveszti csillogását, és tekintete riadtan jár bútordarabról bútordarabra.

– Azt hiszem – ujja nyugtalanul mozdul meg a térdén –, menthetetlenül elveszett ember vagyok… Ne, ne tiltakozzon! Teljesen elveszett ember vagyok, és ez egyszerűen nem is lehet másképp. Ennek így kell lennie!

– Történt valami?

– Egyáltalán! Semmi! Semmi az égvilágon nem történt!

– Lehetetlen, hogy ne történt volna…

– Egyáltalán!

– Takargat valamit előttem?

Felemeli a tekintetét:

– Attól tartok, hogy nem ért majd meg engem…

– Ugyan! Tudja, hogy ez sértés?

– Semmi sem áll távolabb tőlem, mint önt megbántani!

– Akkor el kell mondani, hogy mi bántja!

– Ma felkerestem a doktorunkat…

Feláll, és hátratett kezekkel az ablakhoz lép. Kint sötét van. Arca megvillan az üvegen.

– Igen nyomós okom volt rá!

Ujjai nyugtalanul keresik egymást, összefonódva, majd szétválva, majd ismét egymásba kulcsolódva.

– Az utóbbi időben egyre sűrűbben vannak olyan depressziós pillanataim, amikor kételkedem abban, hogy egyáltalán tábornok vagyok! Bárkivel megtörténhet, hogy megrendül a hite elhivatottságát illetően, vagy teszem azt, képességeit illetően. Ez egészen természetes, mondhatnám, elkerülhetetlen dolog, és talán kívánatos is, ha úgy vesszük. Nem egyébért, csak hogy új próba elé állva és kétségét legyőzve megbizonyosodjon ismét az erejéről és elhivatottságáról! De – ez az én egyre sűrűbbé váló kételkedésem, hogy úgy mondjam, nem ebbe a kategóriába tartozik, nem is hasonlít ehhez! Ez már az őrülettel határos, és szinte rögeszmévé válik, legalábbis nincs messzire attól, hogy azzá váljon. A doktor igen-igen alaposan megvizsgált és megnyugtatott – én ennek ellenére határtalanul félek! És pontosan ez a félelem az, ami azután még inkább megingat a hitemben. Én a félelmet nem ismertem! Csak most ismertem meg ezt az érzést!

Szembefordul:

– Őszinte voltam önhöz!

– Nagyon megtisztelt a bizalmával!

– Rettenetes és méltatlan állapot!

Keresztülsétál a szobán, aztán megáll előttem:

– Egy ember, aki egész eddigi életével bizonyította ég és föld előtt az elhivatottságát, aki mögött a szolgálatnak és cselekedetnek oly dús évei sorakoznak, mint mögöttem, aki soha, egy pillanatra sem rendült meg hitében és igazságában, az váratlanul elveszíti a hitét, és úgy érzi, hogy kicsúszik a lába alól a talaj! Fel képes mérni ennek az iszonyatát?

– A legteljesebb mértékben képes lennék rá – ha hinnék benne!

– Ha miben hinne?

– Abban, hogy az ön kételye jogos, és mindez nem csupán a szokásos állapot, amely mindenkivel megeshet, ki oly felelősséget vett a vállaira, mint azt ön tette, és teszi megingathatatlanul!

– Ez a véleménye?

– Ez! Meggyőződésem, hogy ott mindössze arról van szó, hogy ön valami minden eddiginél nagyobb feladat elvégzése előtt áll, és a koncentrálás izgalma, a megvalósítás előtt beálló természetes és nagyon is helyénvaló idegfeszültség az, ami ezt az állapotot szüli. Pihennie kell egy keveset, és minden eltűnik nyomtalanul…

Hosszan, felvont szemöldökkel, és megsápadt arccal néz rám:

– Honnan veszi – kérdezi lassan, minden szót különös nyomatékkal hangsúlyozva –, honnan veszi, hogy minden eddiginél nagyobb feladat előtt állok?!

– Mindössze következtetem, barátom…

– Azt kérdezem öntől, hogy milyen úton szerzett tudomást arról, amit tenni készülök?

– Megelégszik a szavammal, hogy mindezt csak következtetem?

Meghajtott fejjel, keskenyre vont szemekkel néz az arcomba. Aztán így szól:

– Hiszek önnek! A szavát nem kérem!

Lassan, kimért léptekkel visszament az ablakhoz:

– Ha meggondolom: elődömnek hasonló kríziseken kellett keresztülmennie. Nem olyasmire gondolok, hogy a Sátán például fent a hegyen és a templom magasságában megkísértette, holmi gazdagságot és uralkodást ígérvén neki… Nevetséges! De emlékezzen vissza, amikor felkiáltott az Atyát vádolva, hogy az elhagyta őt… Ez aztán valóban a legrettenetesebb mélységből elhangzott kiáltás volt! Egyébként az okozta a tragédiáját, hogy szükségét érezte holmi atyával rendelkezni. Mily megalázása önmagának! S bár értem, hogy miért tette, el kell ítélnem, mert amit nyert ezáltal egyfelől, másképp elvesztette! Ó, nem ismerte kellő mélységben az emberi lelket!

– Ez, látja, könnyen megeshetett…

– Kérem, hogy ne vegye túlzásnak, amit most mondok; sokszor önmagam is megdöbbenek, hogy mily határtalanul ismerem az emberi lelket!

– Ez pedig nem kis dolog.

– A legnagyobb dolog, amit elképzelhet a világon. Határtalanul nagy dolog!

– Nos… Hát akkor szabad törődni az ilyen pillanatnyi hangulatokkal?

– Igen… igen… azt hiszem, igaza van! Úgy gondolja, hogy valóban csak a koncentrálás izgalma, és hogy úgy mondjam, feszültsége merített ki kissé?

– Meg vagyok győződve róla… Különben is az a véleményem, amit ön is mondott az előbb: szükséges rossz az ilyesmi.

– Sokszor magam is megdöbbenek, hogy mennyire ismerem a legtitkosabbat, a legkiismerhetetlenebbet, a legféltettebbet, a titkok titkát: az emberi lélek rejtelmeit! Felteszem, hogy nem kételkedik benne?!

– Ugyan!

– Semmi szükségem a legocsmányabb képmutatásra, miszerint nem mondhatunk jót önmagunkról! Ragaszkodjunk csak mindenben és mindig az igazsághoz… Talán tisztességesebb az, ha különböző fortélyokkal másokat hozok olyan helyzetbe, hogy dicsérjenek engem? Egész pályafutásom alatt csakis az igazsághoz ragaszkodtam, lett légyen bármi is a következménye!

Sarkon fordult, és kinyújtott karját rám szegezte:

– Önnek igaza van! Méltatlan hozzám a legcsekélyebb kételkedés is tábornokságomat illetően! Az elhivatottság éltetője a kételkedés, mely új győzelemre sarkallja az embert – egyetért velem!?

– Természetesen!

– Erről van szó mindössze! És ekképpen semmi okom a keserűségre! Ó, ön soha nem fogja megtudni, hogy mit jelent elhivatottnak lenni, és egész életünket az emberiség szolgálatába állítani – őrizze is meg tőle az Isten, drága barátom! Azt hiszi, hogy gyöngeségemnek ezeket a perceit és rémületét, szinte kétségbeesett keserűségét megoszthatom seregeimmel? Nagyon téved! Semmit sem szabad tudniuk ezekről a pillanatokról! A tábornok nem lehet gyönge – a tábornok nem ismeri a félelmet és a kétkedést –, a tábornok kőszikla, mely rettenthetetlen nyugalommal állja a viharok ostromát, fejét magasra emelve, sérthetetlenül és legyőzhetetlenül!

– Egyetértünk! Nem óhajt helyet foglalni?

– Elhivatottságom felismerésének pillanatától kezdve vallom: a hit mindeneket legyőzhet! Hogy mi sem igazabb ennél, elárulhatom önnek, hogy magam is csupán e hit végtelen ereje által lettem tábornokká és seregeim tévedhetetlen vezetőjévé! Gondolja csak el: egy kis tanítócskából, egy a százezrek közül!

– Nem foglalna helyet?

– Nem! Ismét érzem magamban a roppant erőt, mely képessé tesz győzelemre vezetni a seregeimet! Fejem világos és tiszta! Szívem szabályosan ver! Megszakíthatatlan erővel dobolja a hit himnuszát! Értelmem magasztos parancsa ismét eltölti egész lényemet! Nem lehet nem engedelmeskedni! Ó, kicsinyhitűség, hová lettél? Eloldalogtál, mint a sötétség a kelő nap fénye elől, mely űzi kíméletlen erejével a poklok poklába! Ó, micsoda erő, micsoda pompázatos erő, micsoda boldogság!

Az asztalhoz lépett! Szemei égtek, az arcán finom remegések futottak végig, ajkai megremegtek, eltévesztette a kesztyűjét, a jobbat akarta a bal kezére húzni, visszacserélte őket. Aztán a kalapjáért nyúlt.

– Mennem kell, barátom!… Nem szégyellem ön előtt a gyöngeségemet. Nem szégyellem, hogy megmutattam ön előtt a szenvedést! Nincs mit szégyellnie az igaznak, mert szenvedése és gyötrelme az emberiségért van!

Feltette a kalapját a fejére, és egy pillanatra az arcomba nézett:

– Ó, mit is tudhat ön a boldogságról?

– Nagyon keveset tudok róla…

– Nem kételkedem benne! – mondta, aztán az ajtóra intett a fejével:

– Ajtót kérek!

Megnyitottam előtte. Amikor elhaladt előttem, egy pillanatra megállt, és felém fordította az arcát. Szeme könnyes volt, és a hangja megremegett a felindulástól:

– Ha tudná, hogy mily hatalmas az a szeretet, melyet magamban hordozok, akkor leborulna a lábam elé, és én felemelve a karjaimba szorítanám…

Lassan becsuktam utána az ajtót.

12 óra

Csillagos, nagy éjszaka volt. Méltóságosan hallgattak a jegenyék – micsoda fa! Minden porcikájában felfelé tör, egy darabkája sem alkuszik, csak föl, csak föl! – És szelíden a tuják, egymáshoz bújva a bokrok. Meglebbenti a levegőt a denevér: lebblebb… mire utánafordulna az ember, már nincs sehol. Messziről békabrekegés hallatszik, nagyon távolról és szüntelenül, és valahol kocsi zörög az éjszakában. A kutya úgy jön oda az ember lábához, hogy észre sem venni, csak amikor megböki az orrával a lábodat, vagy arra figyelsz fel, hogy fekszik már a cipőd orránál, és úgy fektében elnyújtózkodik, vagy vakkant, valami, a számodra felfoghatatlan zajra. Tündökölve sziporkáznak feléd a csillagok, kerek és hatalmas a hold, és cirpel mindenfelé a tücsök.

– Jó estét adjon az Isten…

– Magának is!…

– Egy nappal megint továbbvagyunk…

– Tovább…

– Nékem még csak kezdődik…

– Annak is vége lesz…

– Vége! Mindennek vége leszen egyszer…

Gyufa sercen, fel-fellobban a láng a pipa fölött, aztán vaksötét lesz egy pillanatra minden.

– Kapott levelet otthonról?

– Kaptam… – mondom.

– Nem jó így egyedül hosszú ideig… Csak amikor a katonáéknál voltam, akkor voltam sokat el a családtól. Nem szerettem nélkülük lenni…

– Az első háborúban?

– Mindkettőben. Tudja, a mi korunkbeli, az annyit megért, hogy máskor tán száz esztendőre is elég lenne. Amióta én élek, más nem volt, mint hun ez ment, hun az jött, csak kapkodhatta az ember a fejét, hogy el ne tévedjen benne… Bolond világ!

Hallgattunk.

– Itt volt mán megint? – int a ház felé.

– Itt – mondom.

– Láttam, amikor elment… Mit csináljunk? Mindenfélének kell lenni a világban! Nem rossz ember! Egyszer megverte a fiamat, a nagyobbat, amelyik elesett ebben a háborúban, amelyik elsőnek esett el, a Gézát…

– Kettő esett el?

– Kettő! Drága, szép gyermekek voltak… Örült az embernek a szeme, szíve, ha rájuk nézett. Egyik elesett még negyvenháromban, a másik meg negyvenötben… Volt, nincs! Azért küszködtünk vélük, hogy aztán azt se tudjuk, merre feküsznek. Ezt a nagyobbat, a Gézát, azt verte meg egyszer, valami egeret vagy mit tett a zsebébe, aztán megverte. Délután meg eljött hozzánk, és bocsánatot kért. Jött szegény, hogy bocsássunk meg néki, amiért elverte a gyerekünket! Ilyen ember volt, nem volt ki már akkor sem a négy kereke egészen… Hogy vannak az állatai?

– Régen nem voltam már nála. Megvannak bizonyára.

– A seregei! Hm… Szerencsétlen ember ez! Habár azt szokták mondani, aki bolond, annak nem fáj semmi, tán még boldog is…

– Megesik…

– Adtam neki egy baglyot a múlt héten… Rabló bagoly, aztán mit tud csinálni véle, az Isten tudja! Tán még azt is megszelídíti… Azt mondja nékem, amikor elvittem hozzá, hogy menjek be, ne féljek! Fél a fene! De azért nem mentem, olyan bűz van ott mindenfelé, hogy csavarja az embernek az orrát. Azt mondja nekem: nincs messze az idő, amikor meglátom majd, hogy vonul fel az ő serege. Akkor fogunk mi mindannyian elbújni a szégyentől! Hogy – azt mondja – róka nem bántja a nyulat, macska az egeret, vércse a tyúkot, meg mondta ott a magáét… Hát csak lássuk, tanító úr, minél hamarabb – mondtam!

– Kellett neki a bagoly?

– Azt ha látta vón! Már rég kért engem, hogy vinnék neki, de olyat, ami felfal mindent, hogy ő aztán békés jószágot csinál belőle. Maga látta őket?

– Az állatait?

– Igen…

– Láttam…

– Oszt tényleg úgy vannak, ahogyan mondja?

– Úgy! Ott vannak mind egy rakáson, egy fedél alatt.

– S tényleg nem bántják egymást?

– Amikor ott voltam, nem bántották…

– Hallja… még a végén neki lesz igaza, s elbújhatunk a szégyentől! Hogy kérte a bocsánatot, amikor megütötte a Géza fiamat, épp hogy nem sírt a szerencsétlen…

Belehasított az égbe egy leszaladó csillag.

– Annak is vége van… – mondta az éjjeliőr.

– Vége!

– Akkor lesz itt baj, tudja, ha meg találna halni, oszt az állatai meg nem tudják, hová legyenek! Mi lesz akkor!

– Megeszik!

– Őtet?

– Hát ha nem veszik észre a szomszédok, hogy meghalt, akkor csak az lesz a vége, hogy róka, kutya, patkány, borz nekiesik és megeszi…

– Akkor: erre nevelte őket a nagy békességgel? Bolond világ ez! Azt mondta, hogy az emberekkel nem bírt, hát majd megmutatja, hogy az oktalan állattal többre viszi. Oszt azok is megeszik a végén! Pedig azt csak meg tudta csinálni, hogy most békességgel vannak együtt…

– Szép az éjszaka! – nyújtózkodtam.

– Szép.

– Ilyenkor nem nehéz a szolgálat, ugye?

– Nemigen! Ha eső van, akkor rossz… Békesség van ilyenkor, alszik minden, nemigen bántja ilyenkor egyik a másikát… Hetedik esztendeje vagyok ebben a szolgálatban, s ha hiszi, ha nem, semmi nem történt még azóta. Mondom is sokszor az igazgató Jóskának: oszt mire tartotok ti engem, ha semmi haszna nincs?!

– Vigyázzon, mert egyszer még ők is ezt gondolják majd!

– Nem a! Inkább én mondjam, mint ők! Én így mondom, ők meg akkor jönnek, hogy: kell az, István bátyám, kell, hogy legyen valaki éjszaka! – Hát akkor jól van, na! – mondom, s azzal rendben van megint egy esztendőre. Egyszer volt itt valami, amikor nem volt békesség, de annak is én láttam hasznát…

– A Balogh Anti dolga?

– Az… meg a Jóskáé… Azt mondja nekem másnap reggel a Jóska: Hallott valamit István bátyám? Nem én! – mondtam. Akkor jó! – azt mondja, s ittunk rá. A Balogh Anti, az meg úgy egy hét múlva, hogy mentem el előttük, hát béhívatott. Azt mondja: Ott voltál te az ablak alatt? Hát – mondom –, márhogy az ablak alatt?! Szóval, nem hallottál semmit? – kérdi. Nem én, egy szót sem! – Akkor jó! – s ittunk rá a pálinkájából.

– Iszik pálinkát?

– Iszom, miért ne innám?

Kihoztam egy üveggel a szobámból:

– Igyunk egy keveset!

– E még a tegnapi?

– Az!

– Jóféle! Mondjam meg, hogy kié?

– Mondja…

– A Balogh Antié. Igazam van?

– Igaza van! Hány órakor kezdődött az a história Jóskával meg a Balogh-gal, s miért éppen éjszaka csinálták? Meghúztuk az üveget, aztán letettük magunk mellé, a tuja alá.

– Megvan annak a sorja – mondta az éjjeliőr. – Attól kezdve, hogy rálőtt a Jóskára, nem mert Anti belépni a gazdaságba, ide az irodákhoz. Munkába nem járt, várta, hogy mi lesz véle? A Jóska, az meg nem engedte elvitetni a rendőrökkel sem akkor, sem később. De nemcsak őt! Senkit nem engedett elvitetni! Egyik várta, hogy na, lássuk csak, mit teszen a másik? El is telt így egy hónap! Az Anti nem járt dolgozni. A Jóska meg hagyta, nem szólt érte, nem is üzent neki!

– A fizetését kapta?

– Kapta hát! Hiszen éppen azért jött be aztán, úgy egy hónap múlva, és kereste a Jóskát, hogy tisztázza véle, hogy mi legyen most. Az meg azt mondta neki: Nem érek most rá, hanem este hazajövök, úgy tíz óra után – akkor átjövök ide az irodára, gyere ide akkor, s mondd majd el, hogy mi szél hozott. – Azzal ült is a hintóba, s ment a dolga után, a mezőkre!

– Mikor történt ez?

– Mondom, úgy egy hónapjára rá, hogy odament a falu a Jóska ablaka alá. Egy hónapra rá körülbelül, mert már rend volt itt, s ment minden tovább, úgy-ahogy…

– Eljött estére?

– El! Mi egyebet csinált volna?

– Maguk mit gondoltak, miért hívatja estére?

– Megmondom magának, ahogyan van! Mindenki a Jóskát leste, hogy az mit csinál? Mégiscsak őrá lőtt az Anti, s ha nem engedte elvinni – mert ő nem engedte –, akkor hogyan fog néki visszafizetni! Mert olyan volt mindig ez a Jóska, hogy fizetetlenül semmit nem hagyott. Megfizetett az az öreg Kiskovács ebédjeiért is, hogy húst nem lehetett enni nála. Mit csinál hát az Antival? Mi is csak azt lestük…

– Maga itt volt, amikor eljött?

– Itt fordultam éppen az irodánál, és látom, hogy jön. Itt az igazgató? – kérdi. Jóskát mondod? – kérdem én. Azt! – mondja – ki mást mondanék? Aztán leült oda az iroda elé a padra és várt. Nemigen volt kedve beszélgetni, én se nagyon szóltam. Hívatott? – kérdeztem. Magam jöttem! Oszt minek éppen éjszaka? Mert így mondta az igazgatód! – Nem értettem semmit! Hagytam, hogy üljön a padon! Ittunk megint.

– Elmentem aztán, de úgy forogtam, hogy lássam azért, hogy mi történik. Jött a Jóska, és bemennek, látom, az épületbe. Mindjárt gyúlt is fel az irodának az ablaka…

 

– Hát itt volnék, ahogyan megbeszéltük volt délelőtt…

– Hát csak csukd be az ajtót is magad után!

Balogh az ajtónál áll. Lassan előbbre lép egy keveset:

– A könyvemet szeretném kikapni…

– Milyen könyvedet?

– A munkakönyvemet, amivel itt dolgozom a gazdaságban!

– Aha! – mondja az igazgató. – S azt minek?

– Micsodát?

– A munkakönyvedet!

Kis szünet következik. Balogh körülnéz az irodában. Szőnyeg van a padlón, a falon képek – ökrök, lovak, disznók, búza- és kukoricatáblák, szőlő. Az íróasztal mögött páncélszekrény, a vasrácsos ablakok mögött hallgat az éjszaka. Bent vakító világosság van, a csillárról kilenc égő szórja a fényt.

– Merthogy kilépnék innen a gazdaságból…

– Kilépnél?

– Ki.

– Miért?

Az igazgató az íróasztal mögé lép, és leül a székre. Hátratámaszkodik, a kalapját leveszi, és odahelyezi az asztalra. Reggeltől dolgozik szünet nélkül, most érkezett a harmadik határból. Végigsimít a homlokán, aztán megnézi maga előtt a parasztot. Nem látta egy hónapja már! Azóta az éjszaka óta, amikor ő ott állt a konyhában, a falnál! Balogh Antal!… Nézi, megjáratja rajta a tekintetét. Ott áll az ajtótól nem messzire. Sokat álltak ők ketten így az intéző előtt, itt, pontosan ebben a szobában…

– Szóval a munkakönyvedért?

– Azért!

Nézi az igazgatót. Megöregedett egy hónap ótától. De most is úgy húzza pontosan a szemét, mint akár gyermekkorában is, ha elgondolkodott valamin! Összeér egészen a két szemöldöke. Akkor is így húzta a szemét, amikor a csendőrök előtt álltak ketten… Az istenit a büdös paraszt anyádnak! – Nem szólt, csak húzta a szemét, és hallgatott, nem nézett a csendőrre, csak a földön volt a szeme, és egy hang nem hagyta el a száját!

– Régen nem láttalak, Anti!?

Régen bizony. De hát… mintha tegnap lett volna…

Hallgat.

– Tán van egy hónapja is. Igaz, Anti?

– Úgy! Annyi ideje éppen…

– Nem nagy idő!

– Nem… Találkozik a tekintetük. Ott van még mindig összehúzva a szemöldöke annyira, hogy egészen összeér. Azt mondották mindig, hogy egyforma nézésük van nekik. Neki meg a Jóskának. A szemük színe, az bizonyos, hogy pontosan egyforma. Akár ki is cserélhetnék. Barna, nagy szeme van mind a kettőnek…

– Szóval a könyvedért jöttél?

– Azért…

– Ki akarsz lépni a gazdaságból?…

– Ki!

Most már bizonyos benne, hogy nem viszik el a rendőrök. Bizonyos benne már elég hosszú ideje. Tudta, hogy a Jóska nem engedte elvinni. Nemcsak a rendőröktől nem engedte elvitetni… Később sem engedte. Ment a megyéhez, mindenfelé! Senkit nem engedett elvitetni!

– Aztán… miért akarsz kilépni innen a gazdaságból?

Minek kérdezi? Éppen úgy tudja annak a sorát, mint ő maga.

– No, mondjad csak, mert másképpen nem megy, tudni kell azt nékem is meg mindenkinek itt, az irodán, hogy miért lép ki, aki el akar menni innen!

– Azért…

– Aztán, miért azért?…

– Magad is tudod, minek kérdezed éntőlem… Nincsen énnékem itt helyem!

– S máshun van?

Máshun? Nem olyan öreg még, hogy dolgozni ne mehessen, akár az útépítőkhöz is, akár be valahová a városba, mindegy, hová, minden jó, ahol munkát adnak…

– Akad…

– Bizonyos vagy benne, hogy akad?

Akad… Amit két kézzel meg lehet fogni, azt ő megcsinálja…

– Nem válogat az ember…

– Nem? Pedig válogathat! Mehet az útépítőkhöz. Mehet a gyárba. Mehet a fúrókhoz, mehet az erdőgazdaságba, mehet vagy három állami gazdaságba, itt van az mind a környéken, ha meg egyik sem tetszik, mehet a városba, még szállást is adnak, még hirdetik is. Még hirdetik is, hogy jöjjék csak a munkás, jöjjék csak dolgozni, megfizetik a munkáját, adnak bakancsot néki, adnak munkaruhát néki, adnak ebédet néki, két fogás ebédet, hússal minden napon. Adnak igazolványt néki, hogy hónapjában egyszer ingyen utazhasson haza, ruhát válthasson, fehérneműt cserélhessen, még azt is adnak néki, hogy ne a maga pénzéből fizesse az utat!

Ezért kérdezte hát? Hogy mehet-e ő máshová dolgozni, ha egyik helyről el akar menni? Nem is úgy, hogy őt teszik ki a megélhetőségből, hanem úgy, hogy ő megyen magától?

– Akad! – mondja.

– Hát már miért ne akadna?… Azt mondom én is, hogy akad. Annyi akad, hogy jó lett vón minekünk, Anti, ha fele akadt vón valamikor…

Mentek ők ketten még a harmadik megyébe is, hogy kapát kapjanak, nem sok időre, egy hétre akár, hogy pár fillér legyék legalább, hogy lehessen hazavinni belőle, ami kell. Sokat mentek ők együtt, sokat állította meg őket a csendőr: Hová és honnan? S már fordította is vissza őket: Menjenek a maguk fertályába, ne egyék el idegenben a kenyeret más elől, itt is van éppen elég földönfutó…

– Egy tizede is elég lett volna minékünk belőle, Anti! Tán emlékszel még rá?

Emlékezik! Mindenre emlékezik…

– Csak azért kérdezem, hogy megtudjam, emlékezel-e még rá?

Beszélni kellene? De hiszen hosszú sora lenne akkor annak! Hogyan is kellene elkezdeni, meg mivel is kellene kezdeni? Igen nagy annak a története!

– Elmégy innen, úgy gondolod?

– Úgy!

– Mert itt már nem maradhatsz…

– Úgy…

– Mert megöltél vón engem?

– Úgy…

– S máshová beállanál dolgozni?

– Be!

Megint meghúzza a szemét. Lám, fel is áll az asztaltól. Jön kifelé az asztal mögül…

– S máshol lenne maradásod?

– Lenne…

– S aki máshun adna tenéked munkát, arra te nem lőttél rá?

Még közelebb jön. Itt áll már előtte. Alacsonyabb valamivel, mint ő. Mindig is az volt. Gyerekkorában is.

– Akárhová mennél is, mindenütt csak az adna tenéked munkát, akire rálőttél akkor éjszaka. Akárkitől kérnél te munkát, az csak olyan lenne, akire kezet emeltél akkor…

Itt áll egészen közel… De nem olyan már, mint az előbb volt. Lám, emelkedik a melle, szaporán lélegzik… A hangja is más!… Halkan beszél. remeg valósággal…

– Igazam van, Anti?

– Add ki a könyvemet! – mondja, és felnéz az igazgató arcába. – Ha meg számolnivalód van, akkor intézkedjél! A te dolgod, hogyan csinálod, nékem a könyvem kell, azért jöttem!

– Most igazat mondtál, Anti! Van számolnivaló, s nem is maradunk adósak véle! Én mindenképpen számolok! Csak azt nem tudom, hogy te magad tudod-e, hogy mi szerint számolok én? Nem tudod, ugye? Na, majd én elsorolom akkor…

Igen csendesen beszél, remeg valósággal a hangja…

– Úgy sorolom én a számolnivalót, ahogyan az a valóságban van. Hát ide figyelj csak: egyfelől ott van tenálad az életnek akkora nyomorúsága, hogy keresni sem nagyon lehet különbet. Amióta a földből kinőttél, azótától annyi nyomorúságot láttál, hogy fele is elég lett volna hat másnak. Nem szabadulhattál tőle életed nagyobbik felében, úgy rád csimpaszkodott a szegénység, hogy ember legyen, aki kimos belőle téged, s ember légy magad is, ha még hiszel annak, aki ki akar mosni belőle!… S mert ezerszer becsaptak már, hát annak a kezétől is húzódol, aki a javadat akarja! Tízszer kell jót tenni véled, hogy egyszer el is hidd, hogy nem rosszat akarnak! Így van, nem másképpen! Ez a dolognak az a fele, amiért én téged senki rendőr kezére nem adtalak, s nem adlak ezután sem, s ha valaki oda akarna adni, annak énvélem gyűlik meg a baja, mert megszenvedtél te már mindent jó előre! Annyit, hogy aki tenéked rosszat akarna, az átkozottabb az ördögnél magánál! A másik fele meg az, amiért én téged mostanra ide hívattalak! Mert számadásod azért maradt…

Nem jó ez már, hogy ennyit beszél, s az sem, hogy most kezd csak igazán pirosodni az arca… De már nem is bír magával, kiált már valósággal:

– Hát ki csinált embert a te gyerekedből? Orvos lett a fiadból vagy földönfutó, urak cselédje?! Házat épített-e, vagy ólban, pajtában lakik-e, mint magad laktál énvélem együtt, mert az volt az, még ólnak sem jó, baromnak sem! Ki szenvedte ki az árát, ha nem a te apád meg annak az apja meg mind-mind a szegénységnek az embere a sok történelemben! De emlékezzél csak, amikor mondtam néked: Ne bújj el, ne álljál félre, ne engedd, hogy más vegye a kezébe a te forradalmadat! Akkor mit csináltál? Itt a könyvem! S odacsaptad az asztalra! A nehezebbjét tetted talán? Félreálltál, hogy más jöjjék a helyedbe, kinek se szíve, se lelke hozzá! Elmentetek mind énmellőlem! Úgy maradtam itt, mint az ujjam, közöttetek, s ha hová néztem, magamfajtát alig találtam – ti meg a fejeteket dugtátok; a nyavalya törje az egészet, nem érdemes itt semmiért tenni semmit! Elbújni, s meglapulni, hogy menjen csak az idő, nemhogy magatok csináltátok volna! S még ekképpen is a tied lett ez az ország! Megéheztél érette, liszted, búzád, krumplidat vitték, padlásodat seperték – de a fiad, az ingyért tanult! Orvost ingyért kaptál! Patikát ingyért kaptál! A cselédházból kiköltöztél! Hát akkor kit állítanál a falhoz?… Az úristenit a kezednek, amelyik puskát fog énrám… Hát akkor itt a számadásod!

Felemelte a kezét, és teljes erejéből a másik arcába csapott.

– Jóska!

– Hát ki mosott ki téged a nyomorúságból, ha nem ez a hatalom?

– Állj meg, Jóska!!

– Te megálltál tán, amikor az ablakom alá jöttél? Amikor az úr parancsolt néked, s a gyerekedet nyolcesztendős korában munkába fogatta véled, az ellen emeltél-e fegyvert? S ha most emeltél, miért éppen reám?!

Vad, kíméletlen erővel csapott le újra az ökle. Balogh az ajtónak esett, az orrából megindult a vér.

– Arra emeltél-e fegyvert? Az uraságra? Arra lőttél-e, amikor az életedet lopta tőled, s nem hogy házat, gyárat, iskolát építsen belőle, hogy a gyerekednek jobb legyen, hanem a maga passziójára, kurvát, kocsist, hintót, palotát hogy tartson!… Hát így állj szembe vélem! Ez most az én számadásom!

– Állj meg, Jóska! – de már taszítja is el magától. A vér már a fejébe száll. És üt most már ő is. Hát ezért nem engedte elvitetni? Ő maga adja vissza azt az éjszakát… De hát ki osztott véle földet, ha nem ő? Ki szervezett pártot negyvenötben, ki állt oda az emberek elé, ha nem ő, hogy idevezesse őket ehhez a hatalomhoz! S ki csúfolta meg őtet a legmélyebb indulatjában, a legigazabb érzelmében, ha nem ez a hatalom? Ki választott helyette Vargákat meg munkát kerülő, igazságot ki nem mondó hitványokat? Ki csalta meg őt, ki mondta néki, hogy minden az övé, amikor csalánt kellett szedni az asszonynak az árok partján, hogy levest csináljon belőle? Ki mondta néki kimondatlan szavakkal, hogy bűnösnek érezze magát keltében és fektében? Ki mondta erre a megyére, amikor az új titkárt idehozta az autóján, hogy fasiszta ez mind, aki itt lakik! Hun volt még annyi cselédje az uraságnak, mint épp ezen a fertályon? Hát hun a fasiszta akkor? Ki mondta néki, ha az igazságot akarta elmondani, hogy hallgasson, mert az ellenség szavát mondja! Ki fosztotta meg őt attól, ami értelmet adott az életének? Ki csinálta véle, hogy a falu az ő szemébe mondta: Hát ezt ígérted te minékünk negyvenötben? Hát idehajtottál volna te minket? Mit beszél ez itt előtte gyárról, iskoláról, új városokról, amikor az ember becsülete, az ember tisztessége, az ember büszkesége a sárba volt tapodva!? Inkább gyár ne lett volna! Az ember vesszen, csak a gyár legyék? Senki mukkanni ne merjen, ártatlanokat öljünk, csak hogy senki a száját ki ne merje nyitni? Az úr a maga országában rabolt, de itt azt mondták, a mi hatalmunk van, s úgy taposták a semmibe az ember becsületét!

– Megállj, Jóska!… – És üt most már újra.

– Meg? Te megálltál, amikor nem is engem, hanem magad pusztítottad vón? Hát hogyan volt jobb néked? Amikor a legrosszabb volt, akkor is nem jobb volt-e, mint az uraságnak szolgálni? Amikor a legrosszabb volt, nem akkor költöztél-e ki a cselédodúból? A fiad nem akkor ment-e egyetemre tanulni, hogy ember legyék belőle? Nem akkor kapott-e annyi pénzt, csak azért, hogy tanuljon, amennyit magad cselédkorodban látástól ha dolgoztál vakulásig, akkor sem kaptál? Mit fizettél te a másik gyerekedre, hogy szakmát tanuljon? Még ruhát is az állam adott néki, ingyen etette, ingyen tanította, hogy szakmája legyen! Mit fizettél érte?

A dohányzóasztalnak estek, a székek felborultak. Ütötték vad, kíméletlen erővel egymást.

Aztán csend lett.

 

Az éjjeliőr felemelte a botját, és a padra mutatott: – Ott voltam! Onnan hallottam őket, meg onnan láttam! A Jóska maradt fölül… Odament a mosdóhoz, ami ott van bent az irodában, megmosta magát. Véres volt ő is, csupa vér mindene. Az Anti, az meg ott feküdön az asztalnál, tán meg is halt, azt hittem… A Jóska meg leült az asztalához, de az sem nézett ki sokkal különbül! Aztán felállt, és meglocsolta az Antit… Amikor már éledezett, akkor kijött a Jóska, én meg elléptem az ablak alól! Amit nem muszáj, azt ne lássa az ember!

Megszívta a pipáját.

– Bolond világ ez! Ő maga vitte el az orvoshoz, itt fogott be a maga kezével az istállónál… Másnap meg a kocsisával lisztet küldetett néki meg szalonnát, merthogy nem dolgozott az Anti, meg hogy a fiainak küldte, amije volt, hát nemigen volt otthon, amit egyenek. Ez a Jóska meg a magáéból küldött nékiek…

– Elfogadták?

– Az Isten tudja? A kocsis otthagyta… Hogy aztán mi lett véle, visszaküldték-e vagy sem, azt már nem tudom… Most volt egy hete, hogy együtt jöttek volt valahonnan éjszaka haza a hintóval. Van nekik egy rokonjuk itt a második faluban, onnan jöttek keresztelőről, amikor megláttak, elszívtak itt vélem egy cigarettát. De látja: a Balogh Anti fia, amelyik a gyárban van, az nem jött haza. Az nem enged most sem a huszonegyből! Az apjával se áll szóba, amiért meghajtotta a fejét! Itt ültünk azon a padon… Ők, én meg ott mellettük!

Ittunk a pálinkából. Aztán eltörölte a száját:

– Oszt mondja meg most nékem: él az ember, az Isten tudja, hány esztendőt, olyan kevés, hogy megfájdul az ember szíve, ha belegondol! Oszt azt is nem tudjuk békén eltölteni! Oszt mi célja néki? Azt mondom én magának, hogy megteremtette az Isten a világ rendjét, oszt az a baj, hogy abba nem akar belenyugodni az emberiség… Egyiknek jó, a másiknak rossz! Ez a rend! Így lesz az mindég! Ez a Jóska most igazgató itt a gazdaságban, dolgozik, s pénzt kap érette. Magam is dolgozok, én is pénzt kapok érette! Én ennyit, ő meg annyit, amennyit kap, tán háromszorosa is megvan annak, amit én kapok. A kocsisa is dolgozik, s az is kevesebbet kap… Így volt mindig, s így lesz ezután is! Nem lehet változtatni rajta. Valaki mindig különbül jár, mint a másik, pedig egyforma tisztességgel dolgoznak. Ez a rendje! Mi változhat ezen? Semmi! De még ha csak ez lenne a baj! Az igazi az ott van, hogy akármi is legyék, meg akárhogyan is, háborúba így is, úgy is elviszik az embert! Kicsoda? Nem az ember mén magától? Viszik! Viszik az anyjától a gyerekét, oszt megöletik! E nem változik soha – a többi meg nem számít! A többi az aztán semmitlen semmit nem számít, annyit sem, mint a körmöm feketéje… Ez az igazság!

Elhallgatott egy pillanatra. Nézett szótlanul maga elé. Aztán azt mondta:

– Két szép drága gyermek volt az az én két fiam… Olyan sudár, derék volt mindenik, nemigen találhatta volna a párját… Valahun csak eltemették őket!

Felém fordítja az arcát:

– Meglehet, hogy tisztességgel el tudták temetni! Igaz?

– Persze…

Az anyjuk, az mondja mindig: tán el sem temethették őket tisztességgel, úgy maradtak takaratlan valamerre!… Oszt sírni kezd! Eltemették – mondom neki –, ne féljél, eltemették őket, nem hagyták úgy a puszta földön. Maga mit mond rá?

– Persze hogy eltemették! Nem hagyják temetetlen, mert betegséget okozhat, járványt szülhet. Eltemetik mindegyiket!

– Na, megszólalt az első! – emelte fel a fejét.

Az éjféli kakas kukorékolt.

– El hát, biztosan eltemették őket… – mondta aztán. – Mondom is az annyuknak mindig: nyugodj csak meg, tisztességgel nyugosznak a földben…

10 óra

Mennyire csak vendég az éjszaka! Újra itt a nap, meghinti arannyal a földet, vakító fényességben áll ismét a világ.

A szorgos kezek művelte ágyásokon túl, a málnabokrok mentén eléggé széles, füves terület húzódik. Bőven elég, hogy a nyugágy elférjen rajta. Méhek döngicsélnek a levegőben, fáradt pillangók a melegtől elpilledten fellebbennek a káposzták, karalábék között.

– Ez bizony már csak öreges foglalatoskodás – mondta a gróf. – Visszatérünk a gyermekkorhoz. Játszunk újra, mint annak idején tettük.

– Érdekes játék…

– Ugyan! Kártevők, nem szeretem őket!

Rágyújtottam:

– Miért nem fog egy ásót, és miért nem próbálja meg kifordítani az egész bolyt a helyéből?

– Mert semmit nem érek el vele! Megpróbáltam. Aztán hol itt, hol ott bukkannak elő újra. Leöntöttem őket forró vízzel, de pár nap múlva kezdhettem elölről az egészet a kert túlsó végén…

– Hát akkor ez bizony reménytelen kísérlet…

– Úgy gondolja?

– Úgy hiszem…

– Lehet! De amíg élünk, reménylünk…

Nevetett:

– Tudja: program nélkül nem lehet élni. Oly mindegy, hogy mi ad értelmet az ember életének. Hit dolga mindössze. Hogy más ostobaságnak tartja? Nem mindegy? A fontos, hogy magunk érdemesnek tartsuk…

– Valami konzervdoboz volt ez valamikor?

– Igen! Ma már nemesebb hivatást tölt be… Hű bajtárs, ragaszkodom hozzá! Tanúm – ha úgy tetszik. Eszköz és tanú!

– Hány hangyát szokott egyszerre belerakni?

– Húsz-harminc darabot… Attól függ! Aztán elviszem őket, fordulok, és újra kezdem…

Rám pillant:

– Egyébként az ötlet maga nem rossz, ismerje el…

– Készséggel…

Beszélgetés közben értünk oda a hangyákhoz. A fű gyér volt errefelé, apró lyukak sötétlettek a földön, kis ösvénykék vezettek egyiktől a másikhoz.

– Istenem… mennyire ismerem már őket!

– Ez lesz ma az első akciója?

– Nem! Ez lesz az utolsó forduló…

A földet néztük. Szorgalmasan, szaporán közlekedtek a hangyák a kis országutakon. Szünet nélkül, valamennyi tudva a célját, az élet nagy parancsát betöltve munkálkodtak és végezték a dolgukat. Eltűntek a kis lyukakban, aztán mások bukkantak elő arrább. Mentek, siettek, keresztezték és köszöntötték egymást, hírt vittek, és hírt hoztak, füvet, apró göröngyöt, különféle élelmet cipeltek, küszködtek, megtorpantak, majd újra indultak fáradhatatlanul. Kavargó összevisszaságuk a rendszertelenség, a tétova és az oktalan nyüzsgés képzetét idézte a szemlélőben. De lent, a föld alatt, természetes otthonukban, ott tudta az ember a szigorú célszerűség alkotásait. Az útvonalakat, mellékutakat, folyosókat, melyek gonddal és megfontolt okossággal épített telepeikhez vezettek, melyekben ott sorakoztak kamrácskáik az élelmiszer tárolására, az apró és friss táplálékot szolgáltató háziállataik tartására. Az emeletek során ott voltak a petéik, lárváik, bábjaik gondozására és kellő nevelésére alkalmasnak szerkesztett helyiségek. Mindezek építése és fenntartása, bővítése és tökéletesítése igen nagy gondot és munkát, szüntelen fáradozást ró a kis hangyákra, akik nemzedékről nemzedékre adják át tapasztalataikat és alkotásaikat az utánuk jövőknek. Az ember ott sejti a kis lyukak mögött a szigorú rendet, mely összefogja az energiákat, mely kijelöli mindenki számára a köteles munkálkodást, hogy ezáltal váljék valósággá a szabadság legszebb rendje, mely nem áll egyébből, mint hogy mindenki a képességének legmegfelelőbb munkát végezze.

– Ha már ilyen foglalatosság közepette talált, akkor meg kell várnia, amíg befejezem… – mondta a gróf, miközben leemelte a kis doboz fedelét.

– Mintha itt sem lennék. Nem esik nehezére lehajolni?

– Sajnos! Ami egyébként az eredményességet illeti, korántsem ringatom illúziókban magam. Végezzük kötelességünket – a többit aztán meglátjuk! Amit én teszek, az oly kevés! Majd nézze meg, amikor ők látnak hozzá a cselekvéshez…

– Mióta folyik ez a játék?

– Bah! Meddig tart még?! – ez itt a kérdés.

Féltérdre ereszkedett. Nehézkesen, szusszanva mozdult:

– Illúzió, kedvesem… minden illúzió!

Felcsípett egy hangyát a földről, és a dobozba helyezte.

– Nem nyomja agyon?

– Ennyi gyakorlat után? Ugyan… Így szépen! Beletesszük a dobozba! Nem történik itt semmi különös – mindössze megszegetem velük fennmaradásuk alaptörvényét. A felismerést, hogy ebben a nagy és ismeretlen mindenségben minden egyéb valami más, ők viszont hangyák! És ez bizony elkerülhetetlen és megszeghetetlen kötelességet róna rájuk – ha nem lennének hajlamosak megfeledkezni erről. Egyébként erről a magam munkálkodásáról szólva azt szeretném mondani, hogy a módszer megtalálása már önmagában fél győzelmet jelent… Úgy hiszem, hogy az eredménytől függetlenül a módszer elismerésreméltó…

Egymás után szedte fel a hangyákat a földről, csípte az ujjai közé és rakta a dobozba. Kis, fürge, fekete jószágok voltak, sebesen szaladgáltak, tanácstalanul futkároztak a dobozban.

– Egyébként meggyőződésem, hogy mindannyi azt képzeli, hogy a mindent teremtő és fenntartó Isten rendelte úgy a dolgokat, hogy ők némi fájdalmat érezve a magasba emelkedjenek, és ismeretlen helyre kerüljenek. Meglehet, hogy legendája is van már az én tevékenységemnek. És akkor jött a nagy, sötét árnyék, a Nagy Csáp – gondolom, így nevezik az ujjaimat –, és elragadta ezt meg azt, valakit a családból vagy a nemzetségből…

Felpillantott, és magasra tartotta az ujját:

– A módszer, kedvesem! Az érdemel dicséretet! Megszegetni velük az egymásrautaltság, az együvétartozás nagy parancsát. Majd figyelje meg később a játék befejező szakaszát, amikor átviszem őket a kert másik oldalára…

Mosolyogva nézett rám:

– Ön nem bánthat meg engem, kedvesem… Túl öreg vagyok, maga meg túl fiatal ahhoz, hogy megbánthatnánk egymást. Nyugodtan mondja ki, amit elhallgat… Vén bolond, mi?

– Ugyan!

– Akkor még egy utolsó istenítélet, és végeztünk…

Még egy hangyát emelt fel a földről. Aztán felemelkedett. – Most majd az fog történni, amit minálunk úgy neveznek, hogy történelem… Persze – megfelelő távlat szükségeltetik hozzá, hogy történelemmé nemesedhessen! Idő kell hozzá! Ha folyamatában, alakulásában, forrongásában, éppen történő mivoltában látunk valamit, még korántsem tudjuk, hogy történelmileg mily jelentős, esetleg éppen eldöntő folyamat, korszakot nyitó vagy lezáró folyamat, kezdet-e avagy vég éppenséggel. Mit sem tudunk még róla! Sejtünk legfennebb, analógiákat keresünk, hasonlítunk, következtetni próbálunk…

Közben ellépve a nyugágy mellett, a kert túlsó oldala felé tartottunk.

– Keresd a módszert – és majdnem nyertél! Erre megyünk, itt a bokrok mellett…

Harangoztak. Kint a ház előtt traktor dübörgött végig az úton.

– Kissé megkéstem ma – mondta –, ilyenkor fogyasztom el a tízóraimat…

A bokrok mellett megállt.

– Megérkeztünk!

Kezében a dobozzal a földre intett. Hasonló lyukacskák sorakoztak egymás mellett a földön. Kis utak, ösvények, hangyák.

– Ki tudja, miért haragszanak egymásra? – mondta a gróf. – De az az ő dolguk, nem? Azt hiszem, hogy végső soron ostobák.

Leguggolt, és kiszórta a dobozból a hangyákat:

– Íme, a nagy tanulság! – mondta. – Hát nem csacsi valamennyi? Nézze: az egyiket már meg is ölték…

Megütögette a doboz oldalát, aztán a földre helyezve felállt, és a tenyerét paskolva pillantott rám:

– Itt már nincs szükség rám, nem gondolja? – mondta. – Tartson velem a tízórainál…

A nyugágy mellett – most hozhatták – kis széken, fehér szalvétán két csésze, pirított kenyér, teáskanna, vaj, méz, felvágott.

Az asszony, a gyermekszemű Terus most ment vissza a ház felé.

– Velem tart?

– Köszönöm… csak teát kérek!

Az asszony ment a ház felé, útközben hajtotta a tyúkokat, csirkéket előre, ki a veteményesből.

11 óra

A frissen kaszált fűben feküdtem, néztem az eget. Már teljes erejében tűzött a nap. Mérhetetlenül nagy volt az ég, tiszta, sehol egy felhő. Távolról hangokat hord a könnyű áramlás, a pillanatokra támadó, könnyű, nyári szellő. Kaszát fennek valamerre, nyilván a téesznek vagy a gazdaságnak kaszálják a frisset. Távolról traktor pöfög, vontató húz át a közeli úton. Távolabb még jár a cséplő, szüntelen zümmögését összetéveszti néha a fül a méhek, darazsak, legyek dongásával. Valahol kiáltanak, fakó a hang a távolságtól és a melegtől, szinte álmosít.

A hintó megáll az úton. Az ingem a vállamra csapom, sziporkázik körültekintő szemem előtt a táj.

Az igazgató az ülés sarkába húzódik:

– Megkéstünk egy keveset. Elaludtál?

– Nem…

A kocsis hátrafordul:

– Akar almát?

– Igen…

Az ülés alól szed elő néhány darabot, és úgy nyújtja hátra:

– Savanyú. Nem baj?

– Annál jobb…

– A nyavalyát jó… Sör kellene vagy jó hideg bor! Szóljon, ha kell még, van bőven…

A lovak összehajtják a fejüket, csapkodják a farkukat. Aztán megemelkedik a fejük, elindulnak lassan, majd ügetésbe fognak.

– Na, mi van a grófoddal?

– Semmi! – mondom.

– Hordja még a hangyáit?

– Akkor fejezte be, amikor odaérkeztem…

– Na látod! Azzal is el lehet tölteni az időt… Akkorákat köszön nekem mindig, ha lát a hintóval, hogy amikor a cselédje voltam se köszöntem neki különbet. Mondom aztán neki egy alkalommal, a patikában találkoztunk, mondom neki, amikor feláll a székről: Ide figyeljen, a jóisten áldja meg magát, minek emel maga akkora kalapot nekem? Amikor a cselédje voltam, még én sem köszöntem akkorát magának! Ha már köszönni akar, akkor csinálja tisztességesen, de ne csináljon bohócot belőlem, én sem köszöntem szívből magának azelőtt, minek akkor ez a nagy hajlongás? Azótától aztán csak a fejét biccenti…

Előreszól a kocsisnak:

– Állj meg majd a kaszásoknál… Üzenek velük haza a feleségemnek, hogy ne várjon ebédre…

Odafordul hozzám:

– Bejössz velem a járáshoz?

– Minek?

– A kis Kocsis Bénit nem veszik fel a technikumnak a bentlakásába. Nincsen már hely. Most mondta nekem a nagyanyja…

– Nem megyek – mondom –, leszállok a Balogh Antiéknál…

Előreszól a kocsisnak:

– Akkor kerülj majd az Antiék felé…

Cigarettára gyújt, és elfújja az első füstöt:

– Elintézzük a kis Béni ügyét… Pedig, látod: nem akar szóba állani vélem. Még csak nem is köszön, se párttitkárnak, se tanácselnöknek, s még nekem sem!…

Eldobta a csutkát:

– Aludni kellene…

Hátrahajtottam a fejem az ülésen. A kocsis megszólalt:

– Hát ez a szerencsétlen mit keres errefelé?

A Tábornok jött. A dereka feszesre húzva, kimérten, katonásan lépett, s amikor egy vonalba kerültünk, akkor tisztelgésre emelte a kezét.

Komolyan – az egyenrangúaknak kijáró tisztelettel köszöntött bennünket.