Az ötödik pecsét

„Amint ugyanis körbejárva megtekintettem szentélyeiteket, olyan oltárra akadtam, amelyen ez a felírás állott: Az ismeretlen istennek. Nos hát én ezt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül is tiszteltek.”

(17) Az aeropáguszi beszéd. 23.

Nagyon erős hideg volt, és ami ritkábban esik meg, a hideg mellett akkora köd támadt, hogy alig lehetett látni valamit.

Bent a kocsmában viszont meleg volt, a kocsmáros pedig jókedvű:

– Nos, uraim, a következő üveg az én számlámra megy! – mondta, és felemelte hatalmas termetét az asztal mellől.

– Jöhet, ameddig belefér! – mondta a kerek fejű könyvügynök, akit Svung úrnak becéztek a környéken. Nem egyébért, csak mert nagyon gyorsan járt, a sarkokon meg úgy fordult be, oly lendülettel, hogy isten őrizze, aki eléje került. – Jöhet! – mondta, és elővéve a zsebkendőjét, megtörölte a homlokát.

– Nem veszi le a kabátját? – nézett rá az asztalos. Nagyon magas ember volt, mondták is neki: ilyen ember szobafestőnek menjen inkább, ne asztalosnak, ahol éppen eleget kell hajladozni a gyalulásnál! Így szokott válaszolni rá: Hatvan koronáért adott el az én édesanyám erre a szakmára, abból lett a stafírungja, nem tehettem mást!

Így válaszolt, de ennek ellenére senki nem tudta meg, hogy mi az a hatvan korona, milyen stafírungról van szó?

– Igaza van! – állt fel a könyvügynök. – De hiszen még a sál is a nyakamban van!

– Korán akar hazamenni! – jegyezte meg az órásmester, Gyurica Miklós, aki négy esztendeje volt özvegy, és három gyermeket nevelt mindenkitől becsült tisztességgel. Mindazonáltal az a hír járta róla, hogy nem is egy kislánynak csavarta el a fejét. Izgalmasan és veszélyesen fiatal leánygyermekeknek, ahogyan a kocsmáros mondta, és – felháborítóan gazember módra, valóságos liliomtiprás, ahogyan az asztalos jegyezte meg, ha szóba került a dolog. Persze senki sem volt bizonyos benne, hogy mi történik a kis műhelyben a csilingelő, bimbamozó órák között.

– Borjúszegyet kaptam, és azért akarok korán hazaérni – mondta Svung, az ügynök. – Még ma este szeretnék egy nagyot enni belőle…

– Akkor talán nem hal meg? – kérdezte az órás hátradőlve székén, és az óraláncát megcsörgetve ujjai között.

– Micsoda?

– Azt kérdeztem, hogy akkor nem hal meg?

– Mikor?

– Ha még ma este eszik a szegyből?

Az asztalos felemelte a kezét:

– Na és ha meghal? Egyszer mindenkinek meg kell halnia…

– Újra filozófus kedvében van, úgy látszik – mondta az ügynök. – Ugye, sok disznóságot művelt ma is?

– Hát, kérem, ki-ki azt műveli, amije van neki!

– Ez az igazság! – tette le a kocsmáros az üveget az asztalra. – Ki borjúszegyet fogyaszt estére, ki pipi mellét – ha van képe hozzá! Egyébként az a véleményem, hogy borjúszegyhez csak egészen tisztességtelen úton lehet jutni manapság.

– Piszkos, nem piszkos… maga is megenné, ha tehetné! – vélte az ügynök, miközben a kabátját, sálját a fogasra akasztotta.

– Meg! Szó se róla, az vesse magára az első követ…

– Én a maga helyében – mondta Gyurica, az órás – azzal a kíváncsisággal látnék hozzá, hogy: no, kóstoljuk csak ezt a husikát, amelyikről fogalmunk sincs, hogy milyen husika?!

– Szegy! – mondta az asztalos.

– De milyen szegy? – kérdezte az órás.

– Most mondtam itt a maga füle hallatára – mondta az ügynök –, hogy borjúszegy! Máskor tartsa nyitva a hallókáját!

Az órás felvonta a szemöldökét:

– Honnan tudja maga azt, hogy borjúszegy és nem emberszegy, teszem azt?

– Ne gusztustalankodjon – mondta a vendéglős. – A perverzitásait tartsa meg otthonra!

Az asztalos megemelte az üveget:

– Hajajj… nem mese az, gyermek! Hogy a költő szavaival éljek!

– Ne vegyék el az ember étvágyát – mondta az ügynök. – Egy Czuczor-Fogarasit adtam érte…

– Azt nekem hiába mondja, úgysem tudom, mit jelent!

– Annyi szent – mondta a vendéglős –, hogy ebben a világban már minden megtörténhet. Ha azok odakint szappant főzhetnek emberekből, akkor velünk is azt zabáltathatnak, amit éppenséggel akarnak…

Svung becsukta az egyik szemét és úgy nézett a kocsmárosra:

– Gondolja meg, hogy mit beszél! Nekem semmi közöm az egészhez, hogy maga mit gondol, de az ilyen kiszólásait tartsa meg magának!

– Semmi szükség arra, hogy ilyesmivel töltsük az időt! – emelte fel poharát az asztalos. – Ingyen ihatunk, ne késlekedjünk vele. Proszit!

Felemelték a poharaikat.

A kocsmáros kivételével valamennyien fenékig itták.

– Mit mondott az előbb, hogy milyen könyvért kapta ezt a húst? – kérdezte a kocsmáros.

– Czuczor-Fogarasi nagyszótár…

– Az micsoda?

– Nyilván – szólt közbe az órás – valami lexikonszerű dolog, amiben benne vannak a szavak…

– Hát ha szótár, akkor nyilván szavak vannak benne, okos úr! – mondta az asztalos. – De nem mindegy az, hogy milyen szavak vannak benne. Nem igaz?

– Magyar szavak vannak benne – mondta az ügynök, aki azonnal elemébe jött, mihelyt könyvekről beszélhetett. Fel is könyökölt az asztalra, hogy hosszabb magyarázatba kezdjen, de amint felpillantott, az órás vörös hajára esett a tekintete. Elkapta róla a szemét, akkor meg az asztalos krumpliorrát látta maga előtt. Legyintett, és azt mondta:

– Mindenféle szavak vannak benne!

Már fordult is a kocsmároshoz:

– Igen jó a bora, Béla kolléga, nem is tudom, hogyan tud hozzájutni?

– A jó kocsmáros szerezzen, ez a dolga! – mondta az órás.

– Ha így beszél, akkor nem is érdemli meg, hogy ilyen bort ihat! – mondta a vendéglős, Béla kolléga, akin egyébként úgy ragadt ez a szokatlan megszólítás, hogy előzőleg közönséges – bár kedvelt és megbecsült – csapos volt ebben a vendéglőben, még a régi gazda idejében, akinek elhalálozása után elvette annak özvegyét. Igen jóravaló férj vált belőle, a környék lakói szerették is, de nem tudtak leszokni a régi megszólításról, amikor egyszerűen Bélának hívták. Lett aztán belőle Béla kolléga, hogy mindenki jól járjon, és senki ne veszítsen semmit. – Tudja maga, hogy mit jelent az, hogy ilyen bor van a maga poharában? Tudja, hogy mi mindent kell elkövetnie ezért a vendéglősnek?

A társaság helyeselt:

– Csak tréfa volt, Béla kolléga! – mondta az asztalos. – Egy ilyen régi vendég megengedhet magának egy ilyen apró tréfát…

Odafordult az óráshoz:

– Nem tudja meggondolni a tréfáit?

– És ha meggondolom, akkor nem hal meg maga is meg a védence is?

Az ügynök elhúzta a száját:

– Hagyja, Kovács úr… – szólt az asztaloshoz –, ezen már semmi nem segít!

– Magán talán segít? – kérdezte az órás.

– Nem! Ha mindenáron tudni akarja, hát egyszer és mindenkorra kijelentem magának, hogy én is meg fogok halni egyszer!

– Még kedves, hogy kijelenti… – mondta Gyurica.

– Kijelentem! Meg van elégedve?

– Ha magának kedvére van, akkor igen. Egyébként soha nem szabad idegeskedni, mert árt az egészségnek!

A vendéglős a társaság elé emelte az üveget, és így szólt:

– Azt mondom maguknak… járják nyugodtan végig a környéket. Hol találnak még ilyen borra? Melyik kocsmáros teszi kockára az egészségét, hogy ilyen bort szerezzen a vendégeinek!?

– Ez szóról szóra így igaz! – mondta az asztalos. – Szeretném látni azt a kocsmárost!

– Ezen vitatkozni sem érdemes! – helyezkedett el kényelmesebben a könyvügynök. – Még ha könyvről lenne szó, akkor magam is megjegyezném, hogy nemegyszer a szó legszorosabb értelmében lejárom a lábam, hogy kielégíthessem valamelyik régi vevőmet – de jó bort manapság ritkább keríteni, mint könyvet! Persze értékes könyvről beszélek, nem holmi limonádéról vagy malacságokról…

Az asztalos előbbre könyökölt az asztalon:

– Mondja, uram… már ne haragudjon, ha őszinte leszek, de ismerheti a természetemet, nem takargatom sem a más, sem a magam hibáját: könyv ide, könyv oda, tudom, nem kell prédikálni róla, de azt magyarázza meg nekem, hogy mit esznek rajta?

– Ilyet művelt ember nem is kérdezhet! – mondta a kocsmáros, és egyetértő pillantást vetett a könyvügynökre.

– Bah! – mondta az asztalos. – De én nem vagyok művelt ember, hanem tisztességes iparos és becsületes családapa!

Az ügynök ránézett az asztalos kövér orrára, kortyolt egyet a poharából, s végül így szólt:

– Hosszú lenne azt megmagyarázni magának, Kovács úr!

– Szóval annyira ütődöttnek néz, miszerint nem lennék képes megérteni, ha megmagyarázza?

Az órás elfintorította az arcát:

– Feltéve, ha képes értelmesen megmagyarázni!

– Magát… – csattant fel az ügynök – most sem kérdezte senki. De ha már belekotyogott, akkor válaszoljon a kérdésemre. Hány esztendeje javítja maga a családom óráit?

– Ennek semmi köze a maga könyveihez meg az olvasáshoz…

– Mindössze annyi, hogy maga évek óta tanúsíthatja, hogy ha elromlik a házban valamelyik óra, akkor nem kontárkodok a maga mesterségébe, hanem odaadom, hogy csinálja meg, és egy ujjal sem nyúlok hozzá, mert nem értek hozzá!

– Nem is ért hozzá! – mondta az órás, és szemével egy légy repülését követte az asztal felett.

– Úgy van! – mondta az ügynök. – S mert nem értek hozzá, nem is avatkozom bele a maga dolgába. Így hát maga is hallgasson, ha könyvekről van szó. Ha csak nem akar éppenséggel kérdezni valamit, amit nem tud, s akkor én készségesen megmagyarázom…

– Feltéve, ha tudja – követte tovább a legyet Gyurica.

– Ha pedig nem tudom, akkor azt mondom magának, hogy kérdezze meg valamelyik okosabb barátomat, mert magam nem tudok erre választ adni!

– Na látja! Ezzel kellett volna kezdenie – emelte vissza a tekintetét az órás az asztalra, aztán az ügynök szemébe. – Ezzel kellett volna kezdenie, hogy nem ért hozzá!

A kocsmáros megtöltötte a poharakat:

– Ne hagyja bosszantani magát, Király úr! – mondta az ügynöknek, és most is, mint valahányszor, csak az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie, hogy ne Svungnak szólítsa. – Ne törődjön vele. Ismerheti már, hogy nem érdemes vitába keveredni vele! De ami a könyveket illeti, megvallom őszintén, hogy magam is sokszor elgondolkoztam már rajta: mi a fenének az a sok papír? Boldogabb lesz tőle valaki? Mije lesz jobb annak, aki rákölti a pénzét? Szóval nehezen megy ez nekem a fejembe, bár meg kell mondanom, hogy az iskolában mindvégig kitűnő tanuló voltam, és többször szavaltam is március tizenötödikén…

– Október hatodikán nem szavalt? – kérdezte az órás ismét felfedezve az őszi legyet a mennyezeten.

– Nem…

– Pedig akkor is lehetett szavalni!

– Maga se törődjön vele! – mondta az ügynök. – Ne is figyeljen arra, ha közbeszól, egyszer úgyis elviszi az ördög, s akkor végleg elhallgat majd…

Felemelte a poharát, és körbeintett vele, nem hagyva ki természetesen az órást sem:

– Hát akkor…!

Mindannyian ittak.

Aztán Svung odafordult az asztaloshoz:

– Maga azt kérdezte, hogy mit esznek rajta, mármint ezeken a könyveken, így van?

– Így, szóról szóra… – mondta Kovács –, mert ha teszem azt, valaki ennivalóra költi a pénzét, akkor rendben van, annak megvan a maga szemmel is látható haszna, ha például hízik valaki tőle vagy visszaszerzi az erejét, vagy megjavítja a leromlott egészségét, de mit szóljak ahhoz, ha valakinek jóformán rendes ruházata sincsen, és ilyesmire költi a pénzét?

– Na, látja Kovács úr… az ilyen embert kell igazán megbecsülni! – emelte fel az ujját a könyvügynök.

– Már megbocsásson, ha az ilyen embert kellene becsülnöm, akkor alig lenne, akit becsülhetnék egyáltalán…!

– Hoppá! Miből lesz a cserebogár?! – emelte fel a hangját az órás.

– Ebben igaza van – a maga tapasztalatai szerint, Kovács úr! De csak úgy! – válaszolt az ügynök. – De ha az én helyemben lenne, és az én pozíciómból ítélne, akkor nyugodtan állíthatná, miként én azt meg is teszem, hogy igen sokan vannak az ilyen tiszteletre méltó embertársaink.

– Tudja, mi az igazság, Király úr? – szólalt meg a kocsmáros. – Ahány embert én eddig láttam, aki a könyvet bújja napestig, meg mindig csak azzal látni együtt, az mind korábban meghalt, mint a többi. Elvitte a tüdőbaj meg a hátgerince, a sok görnyedés, szóval mind hamarabb patkolt el, mint a többi. Ha pediglen így van – és így van, mert magam tapasztaltam –, akkor ugyan mi a fenének nekem a könyv? Nincs igazam?

Gyuricához fordult, mint aki részéről bizonyos lehet a helyeslésben.

– A hátgerincnek attól semmi baja nem lesz! – mondta az órás.

– Már hogyne lenne, ha úgy görnyednek fölötte, mint valami nyomorékok?

Király, az ügynök megérintette a kocsmáros könyökét:

– Egyáltalán nem a hátgerincről van szó, Béla kolléga! Arról a nemes örömről beszélünk, amit az olvasás szerez az embernek, az értő és a szomjas léleknek, a műveltségre és tudásra vágyó szellemnek, hogy úgy mondjam. Ami örömet nyújt a felüdülni kívánkozó, az élet sok szennyétől szabadulni kívánkozó léleknek. Nem akarok más példát említeni, csak a magamét, ha megengedik. Amikor este kezembe veszem valamelyik illusztris és másoktól igen nagyrabecsült szerző művét, akkor úgy érzem magam, mintha fürdőt vennék, mintha kellemes zuhany alá állanék, ahol a szavak helyettesítik a víz cseppjeit, melyek sűrű sorokban követik egymást, valósággal ráömölve az ember lelkére, és tisztára mossák a rárakódott szennytől. Ilyenkor aztán úgy érzi magát az ember, mintha abban a bizonyos paradicsomi állapotban leledzene, amikor tudvalevőleg még nem ismerte a rosszat, és lelke egy volt a világmindenséggel, hogy így fejezzem ki magam. Amikor – hogy például ezt említsem meg – azt olvassa az ember, hogy a pillangók könnyű libbenéssel szállottak tova a virágok borította rét selyme fölött; és a napsugár örömmel játszadozott a szárnyaikon, és mit tudom én, arrább a kis patak csobbanásai hallatszanak botladozva a kövek ezüstjén, és az égben, mely egészen kék, madarak röpködnek, és daluk betölti a vidéket, arrább pedig az erdő hűvösében őzek ugrabugrálnak, és olyan magasztos az egész természet, és a levegő maga is oly friss, nem úgy, mint itt bent a kövek és kémények között, mondom, ilyenkor behunyja a szemét az ember, és úgy érzi, hogy maga is ott van a rét közepén, és mindez a szépség ott körülötte történik… Szóval kérném: ez az a szépség, amiről beszéltem itt az előbb…

Király elhallgatott egy pillanatra, hogy kivegye kabátja belső zsebéből a zsebkendőjét.

Az asztalos megjegyezte:

– Nem mondom… én is ki szoktam vinni a gyermekeket kirándulni, csak ne lennének olyankor annyira tömöttek a villamosok.

– Az azért van – mondta a vendéglős –, mert mindenki csak akkor menne. Vasárnap vagy szombaton!

– Hát nekem talán akad máskor időm? Én is csak akkor tudom kivinni őket… De ha a város jobban törődne a közlekedéssel, akkor nem kellene olyan tumultusban utazni senkinek!

– Azért arról sem szabad megfeledkezni – mondta a kocsmáros –, hogy az én legénykoromban még a villamos sem járt odáig, ha maga is a Hűvösvölgyre gondol? A Széna térnél vége volt az egésznek…

– Az lenne tulajdonképpen a rendjén való, ha az embernek lenne egy kis telke a hegyek között, persze olyan helyen, ahol már közművesítettek is!

– Másként nem is érdemes! – mondta a vendéglős. Gyurica megkopogtatta az ügynök vállát:

– Ha maga, teszem azt, borjúszegyet eszik vacsorára, akkor is jönnek magának a pillangók meg a csobogások ott a köveken?

– Akkor is! Mit szól hozzá?

– Hát… Ami azt a zuhanyt meg a vizet illeti, az magára is férne… Csak azt nem tudom, hogy ha ennyire odavan az ilyesmiért, akkor miért nem szerez ezért a szegyért valami pillangócsobogást magának, ha már azért a másik könyvért képes volt szegyet szerezni?

– Ha rám hallgat – folytatta az asztalos a vendéglőshöz hajolva –, akkor azt a lőrinci telket vette volna meg. Kész város épült már ott. És milyen kellemes környezet? Ráadásul Lőrinc olyan magasságban van, mint a Gellérthegy…

– Most már mindegy! – válaszolt a vendéglős. – Majd hozzálátunk a háború után…

– Mikor? – fordult hozzá Gyurica. – Mikor akar hozzálátni, jó ember?

– Majd a háború után! Mit bámul?

– Semmit! Jó humorérzéke van magának…

– Ha nem a háború után, akkor a háború alatt! – mondta az asztalos.

– Meg a Pimpőke a gumirádlin! – mondta Gyurica.

– Örüljenek, ha megvakarhatják a hátukat, ha viszket…

Odafordult az ügynökhöz:

– Szóval akkor is jönnek magának a pillangócsobogások, ha szegyet eszik előtte?

Király ránézett:

– Látta? Látta, hogy meg akartam magyarázni nekik, hogy mi a szép és felemelő az olvasásban? S nézze, hogy miről beszélnek most?

– Na és…? Csak nem gondolja, hogy egész előadást tarthat itt róla? Beszéljen inkább arról, hogyan készíti el otthon a borjúszegyet…

– Áh…! Borjúszegy… – emelte fel a fejét a kocsmáros. – Hát figyeljenek csak rám, kérem! Az én feleségem a következőképpen szokta csinálni…

Felemelte a poharát, hogy a szegykészítés részletezése előtt felhajtson belőle, de Gyurica közbeszólt:

– A magáé a szegy vagy a Király úré?

– A Király úré, természetesen…

– Akkor legyen udvarias, és hagyja Király urat beszélni!

– Nem szóltam semmit! – dőlt hátra sértődötten a székén a vendéglős.

– Nahát!

Az ügynök lesepregette maga előtt az abroszt, a morzsákat a tenyerébe gyűjtve.

– Ha úgy gondolják, akkor szívesen elmondom, hogy magam hogyan szoktam készíteni. Ez persze nem zárja ki azt, hogy Béla kolléga felesége, akit a magam részéről is igen tisztelek mint háziasszonyt, nem készítheti el különbül és ízletesebben… szóval: a spékelésen kezdődik a dolog. Ezen múlik minden!

– Pontosan így van! – tette a tenyerét az asztalra Kovács, és egyetértésre váró tekintetet vetett a kocsmárosra, de az nem viszonozta a pillantását.

– Vannak azok a bizonyos hártyák a szegyen, ezek a rétegek, vagy hogyan is nevezzem őket? Ezeket szépen behasítjuk, kis táskákat készítünk benne, hogy a spékelés beleférjen…

– Úgy van, pontosan úgy van… – bólintott az asztalos.

– Ami fontos, az az, hogy ne csak a töltelékeket készítsük el, hanem legalább annyi gondot szenteljünk a spékelésre! És mivel spékeljünk? A pirított szalonna! Olyan szalonnára gondolok, amelyik nincsen egészen ropogósra pirítva, hanem éppen csak hogy üveges legyen, értik, hogyan mondom? Hát ezt kell szépen beletűzdelni a szegybe, de akkor még nincs vége a dolognak. Most kell beletenni azt, amitől a legfinomabb lesz… Mit gondolnak, mi lesz az? Nem tudják, kérem! Én ezt egyébként egy olyan valakitől tanultam, akinek az egyik rokona Eszterházy szakács volt. Képzelhetik, hogy nem akármilyen konyhát vezetett – szóval úgysem jönnek rá: sajtot kell beletenni! Úgy, ahogyan mondom! Az ember szép kis szeleteket csinál a sajtból, nem nagyokat, olyan fél ujjnyi hosszúságú és egészen, de egészen vékony szeleteket. Na most aztán: ezeket a szeletkéket bedugdossa szépen a szalonna mellé, persze előtte ezt is megborsozza egy keveset, nem is kell mondani… Mi történik ettől a sajttól? Hát ez a lényeg, kérem! Mert ez a sajtszeletke, amikor a hús már bent van a sütőben, elkezd szépen olvadni. Olvad, olvad, szép lassan süti az ember, ugyebár, és vigyázva, hogy állandó legyen a hőmérséklet, olvad, olvad, és kérem tisztelettel, átjárja az egész húst ennek a sajtnak az íze, az aromája. Hogy úgy mondjam, egész szép hártyával borítja be a húst ez a megolvadt sajt… Hát ezt kell aztán megkóstolni!

A vendéglős megmozdult a helyén:

– Szeretném én látni azt a szegyet, amit maga így készít!

– Hogy azt szeretné látni?

– Azt! – mondta a vendéglős, és odafordult az asztaloshoz. – Látott már maga jó sültet, szegyet különösen, fokhagyma nélkül? Na, mondja meg: látott vagy nem látott?

Svung nem engedte szóhoz jutni az asztalost:

– Na persze… Hát az is van benne! Az csak természetes! Az, kérem, annyira természetes…

A kocsmáros tovább magyarázott Kovácsnak, és nem vette figyelembe az ügynök szavait:

– Látott olyan sültet vagy nem látott? Nem én mondom meg, hanem maga!

– Fokhagyma nélkül nincs sült! – mondta az asztalos.

– Nem is lesz! Nem is lesz, efelől megnyugodhat! A feleségem a következőképp csinálja…

Gyurica felkönyökölt az asztalra:

– Halljuk, halljuk…

– A következőképpen csinálja: veszi azt a borjúszegyet, ugyebár. Nem nagy darabot, olyan háromnegyed, egy kilósat, megmossa szépen…

A vendéglős eltolta maga elől a poharát, és mind a két könyökét az asztalra helyezte. Majd a széket is közelebb húzta:

– Két vízben mossa meg, ugyebár, mert egy léből az nem ér semmit. Ezután következik a tej! A tej bizony, amibe szépen beleáztatja – nem hosszú ideig, világért sem, csak éppen hogy benne maradjon egy kevés ideig, de azért annyi ideje legyen…

– …hogy felszedjen valamennyit a tejből! – bólintott helyeslően az órás, és a szeme sarkából az elnémult ügynökre pillantott.

– Hogy felszedjen valamit belőle, úgy van! Na mármost: ezután következik a szegynek a felhasítása. De hogyan? Azt kérdezem én, hogy hogyan? Magának mindegy például, hogyan fűrészeli fel azt a deszkát, amivel éppen dolgozik? Hogy merről áll hozzá, és melyik oldalról, vagy milyen irányból kezdi vágni? – fordult az asztaloshoz.

– Dehogyis mindegy! Éppenséggel, hogy nem mindegy… Jól is néznénk ki, ha csak úgy nekimennék, mindegy, hogyan!

– Na, látja! Egyáltalán nem mindegy itt sem, hogy hogyan és melyik oldalról kezdi vágni a szegyet…

Az órás felemelte a poharat.

Közben elismerően, bátorítóan bólintott az asztalos felé:

– Nem értek a maga szakmájához – mondta –, de tökéletesen igaza van! Nem is lehet jó asztalos, aki nem tudja mindazt, amit maga most mondott…

– Mondtam? – ráncolta össze a homlokát Kovács. – Én, kérem, még semmit sem mondtam tulajdonképpen! Ha az összes furfangját el akarnám mondani, akkor nem is tudom, hogyan érnénk a végére…

Az órás érdeklődve nézett Kovácsra:

– Nyilván nem mindegy az sem, hogy milyen fával van dolga.

– Hogyan képzeli? Hogy az mindegy lenne? Tudja, hány fajta fával dolgozik egy mesterember? Nem is képzeli, hogy hány fajta fával van dolgunk…

A vendéglős már harmadszor nyitotta szóra a száját, most kihasználta a pillanatnyi szünetet – amíg az asztalos felemelkedve a helyéről, közelebb húzta magát az asztalhoz –, és megszólalt:

– Tehát elkezdi a feleségem vágni a szegyet, mégpediglen a következőképpen. Leteszi a deszkára…

– Ott van például a tölgyfa – emelte fel a hüvelykjét Kovács –, erős, nem száladzó, sima port adó deszka, egészen szívesen fogadja a fűrészt, már úgy értem, hogy a többihez viszonyítva…

– Veszi a deszkát – emelte fel a hangját a kocsmáros –, és ráteszi a húst…

– Azért a többihez viszonyítva – folytatta az asztalos –, mert vannak ritkábban használt anyagjaink, amiket aztán igazán csak nagy fáradsággal lehet megmunkálni. A gyertyánra, a kőrisre gondolok elsősorban, a juharról, ébenről nem is beszélek, habár a kőrist talán még ezek után kellett volna említenem, egyidőben a tiszafával. Bár azt is meg kell mondanom, hogy az utóbbival nekem nem volt dolgom, eltekintve az inasidőmtől, de ha őszinte akarok lenni, hát akkor azt kell mondanom, hogy csak amit hallottam róla, arról beszélhetek inkább. De hát legyen őszinte az ember, nem igaz?

– Persze! – mondta Gyurica.

– Azért mondtam én is – sietett megszólalni a vendéglős –, hogy nem mindegy az, hogy hogyan áll hozzá az ember például a húsokhoz. A szegyet azt leteszi a feleségem a deszkára, veszi a kést…

Gyurica közbevágott:

– Ejnye, Béla kolléga! Igazán jobban ügyelhetne az illendőségre. Ha emlékezetem nem csal, akkor a Király úr kezdte elmondani, hogyan készíti a szegyet. Lehetne annyi tapintat magában, hogy hagyja végig beszélni…

Az ügynök elmerült tekintettel nézett az órás szemébe:

– Nincs igazam? – kérdezte tőle Gyurica.

– Nem szégyelli magát? – kérdezte csendesen bólogatva az ügynök. – Azt hiszi, nem látom, hogy mit művel itt?

– Maga megkergült, jó ember! – méltatlankodott az órás. Körülnézett a társaságon: – Felszólalok az érdekében, s akkor ilyen hangnemben válaszol nekem… Szóljanak hozzá?!

A kocsmáros megfogta az asztalos hajtókáját:

– Pontosan úgy kell belehasítani a húsba, ha szegyről van szó, ahogyan a húsnak a rétegződése is halad…

Az asztalos készségesen bólintott, és rátette a kezét az órás vállára:

– Ez nem azt jelenti – mondta –, hogy ne bírnék ismeretekkel a tiszafát illetően is…

– Igazán szégyellhetné magát! – nézett továbbra is Gyurica szemébe az ügynök.

– Mi baja van velem?

– Öröme telik az ilyesmiben felnőtt ember létére?

Gyurica megvonta a vállát:

– Mondom, hogy mindig baja van velem…

Megnyílt az ajtó, és a ködből alacsony, feltűrt gallérú emberke lépett be, eléggé körülményesen fordulva meg maga körül, és üggyel-bajjal téve be az ajtót.

– Nem lehetne valamivel gyorsabban mozogni, édes uram? – emelkedett fel a vendéglős a helyéről. – Semmi szükség, hogy nyakunkra hozza valamelyik légóst!

– Jó estét kívánok! – mondta az emberke, és fél kézzel még a kilincsen levette a kalapját, aztán lelépett az alacsony lépcsőről. – Szívesen csinálnám gyorsabban, de nem megy…

Most vált láthatóvá, hogy az egyik lába hiányzik, és a nadrágszárából holmi bot lóg ki, nagy gumigömbbel a végén.

– Így már más…! – mondta Gyurica. Megfogta a poharát, hátradőlt a helyén, és így szólt az ügynökhöz: – Nem tenné meg azt a szívességet, hogy leveszi az ábrázatomról a szemét?

– Szégyellhetné magát! – mondta immár harmadszor Király, aki nem tudta elfelejteni, hogy Gyurica miatt nem fejezhette be előadását a szegyről. – Nincsen magában semmi tisztelet semmi iránt!

– Már megint felelőtlenül nyilatkozik! Legalább annyira szeretem a szegyet fokhagymával és anélkül, mint maga vagy a Béla kolléga felesége! Nagy a köd kint, barátom? – nézett az új ember felé, aki koppantva igyekezett a pult felé, közben a kabátját gombolgatva.

– Hát kérem… – mosolygott a vendég – lehetne kisebb is.

– Egyszer én olyan ködben voltam – kezdte Kovács, az asztalos –, hogy nem láttam az ujjamat sem, ha magam elé tartottam. 1929-ben volt, lent dolgoztam abban az időben Békéscsabán. Egyébként az volt az érdekesség az egészben, hogy augusztusban történt…

– Augusztusban nincs köd! – mondta Király elfordulva a székén, hogy szemügyre vehesse az új vendéget.

– Ha azt mondom, hogy van, akkor ne kételkedjen benne, hanem várja meg, amíg megmagyarázom! Éjszaka jöttem hazafelé gyalog, és valami víz mellett haladtam el. Már eléggé hűvös volt az éjszaka, és végig a víz mentén olyan jó egy méter magasságig csupa köd volt minden. De csak lent a föld színén, mondom, úgy egy méter magasságig…

– Az nem köd volt, hanem pára!

– S a köd az mi, az nem pára?

– Már megbocsát, ha a köd pára lenne, akkor párának neveznék, és nem ködnek, ennyit igazán tudhatna.

A vendéglős – Béla kolléga – már a pult mögött állt, és megszokott mozdulattal törölte végig a bádogot:

– Mivel szolgálhatok?

– Hát kérem… – mosolygott az emberke – én magam sem tudom, mit kérhetnék?

– Hát… csak gondolkodjon, aztán majd akad valami!

Az emberke zsebkendőt húzott elő, és aprót köhécselve megtörölte az orrát meg a száját.

– Megfáztam… – mondta, és rámosolygott az asztalnál ülőkre.

– Hideg idő… hideg idő… – mondta az ügynök, és eltakarva a száját ásított.

– Na… azért messze van ez még a hidegtől! – jelentette ki az asztalos.

– Persze hogy messze van még az egészen hideg téli időktől – mondta Király –, de az évszakhoz viszonyítva eléggé kitesz magáért.

– Akkor – mondta Gyurica, szemét az új emberen nyugtatva – mondja azt, hogy hűvös, és ne azt, hogy hideg…

– Milyen precíz lett hirtelen?

– Egyáltalán nem vagyok precíz, ami az ilyesmit illeti, de szeretem, ha tisztességesen fogalmaznak… Uram! Kérjen forralt bort, azt hiszem, az fér most a legjobban magára! – mondta emelt hangon.

A kis ember mosolygott, és a kocsmároshoz fordult:

– Látja, az valóban jó lenne most nekem…

– Uram! – mondta a vendéglős. – Ne hallgasson arra, amit az az ember mond! Tegyen úgy, mintha nem is hallotta volna! Forralt borom nem volt, nincs, és nem is lesz egyelőre…

Az emberke végigtörölte az arcát is a zsebkendővel. Aztán Gyuricára nézett, és ismét megjelent az arcán a kisfiús, félszeg mosolygás: – Úgy látom, hogy jókedvükben vannak?

– Mivel szolgáljak, uram? – kérdezte Béla kolléga, és ujjaival dobolni kezdett a pult bádogján.

– Talán… adjon egy fél liter bort, ha szabad kérnem!

– Egy fél liter bor! – mondta a vendéglős, leemelve a fedőt a pultba illesztett porcelánról.

– Hát ez meg hogyan történt magával, tisztelt úr? – intett a vendég lábára Gyurica, miközben a kezébe vette a poharát. – Kívül a kaszárnyán, valahol Oroszországban? Vagy miféle nyalánkság?

– Ne csináljon viccet az ilyesmiből! – mondta az asztalos. – Ha le akar ülni, uram, hát csak tessék ide hozzánk…

– Nagyon szépen köszönöm! – mondta a jövevény, és kezében a poharával odabicegett az asztalhoz. – Jó estét kívánok! – köszönt újra, amikor az asztalhoz ért. – Ha nem veszik rossz néven, akkor valóban leülnék egy pillanatra…

– Üljön csak nyugodtan! – mondta Kovács. – Sok jó ember kis helyen is elfér… tessék csak, tessék!

Helyet csinált, arrább húzta a székét.

– Igen megköszönöm – mondta a féllábú –, de talán levetném a kabátomat is, elég meleg van itt bent…

– Persze hogy vegye le – állt fel Király szolgálatkészen, miközben figyelmeztető pillantást vetett Gyuricára, aki elhúzta a száját az ügynök nagy igyekezetén. – Majd segítek magának, bajtársam, adja csak ide…!

Segített levetni a kabátot, aztán a féllábú szabadkozása közben odavitte a fogashoz, és felakasztotta a magáé mellé.

– Emberek vagyunk, kérem! – telepedett vissza az asztalhoz.

A vendéglős is visszatért a helyére. Hozta a vendég rendelte bort. Letette eléje, aztán helyet foglalt, elővette a cigarettáját, és sorba kínálta a társaságot.

– Mi van? Feltörtünk, Béla kolléga? – kérdezte Gyurica, miközben rápillantott a Darlingos dobozra. – Annyit sír, mint egy mosakodós kislány, s közben vagyonokat rejteget a zsebében…

A kocsmáros jólesően elmosolyodott:

– Áh, ne gondolja! Egy századostól kaptam ajándékba.

– Én a magam részéről soha nem kedveltem az ilyesmit – mondta Kovács, miközben figyelmesen válogatva kivett egy cigarettát a dobozból. – Őszintén szólva nem is tudom megérteni, hogy mit szeretnek rajta az úriemberek? Nincs ebben semmi jó, éppen olyan, mintha kölnivizet szippantana az ember…

– Mit szeretnek… mit szeretnek? – vett ki Király, az ügynök is egyet a dobozból. – A flancot! Azt kedvelik benne! Ne higgye azt, Kovács úr, hogy ízlik nekik! Nem ízlik azoknak sem, de hát mutatni kell a módot. Meg a nagyuraságot! Hogy azt mondja: légy oly bátyám, parancsolj venni belőle! De nem ízlik egyiknek sem, csak hát a flanc, hogy az meglegyen!

Az asztalos bólintott:

– Azt hiszem, igaza van Király úrnak! Talán nem is szívják, amikor egyedül vannak, legalábbis férfi nem szívja. Abból gondolom, hogy egy alkalommal voltam egy igen jómódú embernél, még segéd koromban, amikor Budán dolgoztam a Tuschek és társánál. Az az úriember aztán megkínált engem valami dobozból, egyik rekeszben Levente volt, a másikban meg ilyen Darling. Úgy tartotta a dobozt, hogy én ebből vegyek, de ő a Leventéből gyújtott rá…

A kis ember megmozdult a széken:

– Talán… az történhetett, hogy a vendégeinek tartotta a finomabbat, maga pedig az erőset szerette!

– Ez is lehet – mondta Kovács –, mindenesetre ő a Leventéből gyújtott rá…

– Flanc az egész! – mondta Svung. Megvárta amíg a vendéglős tölt a pohárba.

– Nekem elhihetik, hogy flanc az egész! Nem azért mondom, de a szakmámnál fogva sokat megfordulok ezeken a helyeken, és elmondhatom, hogy ismerem őket. Ennyi esztendő alatt? Nem rossz emberek ezek, de sokat adnak olyasmire, amit mi nem is igen tartunk fontosnak.

A vendéglős végigtörölte a poharakat:

– Így igaz! – mondta. – Amikor még fent a Hűvösvölgyben dolgoztam, a Balázsnál, hát ott is laktam egy istenáldotta jó és becsületes családnál, szűken voltunk, igaz, de mind dolgos, tisztességes ember, az egész család. Hát ott lakott velünk szemben egy főtanácsos. A minisztériumban volt valami igen nagy úr. Hát az, kérem szépen, minden áldott reggel teljesen meztelenül kiállt az erkélyre, és ott tornászott, csapkodta a karját meg ugrált meg hajladozott meg ütögette a mellét. De akár tél, akár nyár volt, mindig csinálta, minden áldott reggel…

– Biztos mániája volt! – mondta Kovács.

A kis ember megtöltötte a poharát. A vendéglős természetesen nem töltött neki, de most várakozó pillantással méregette, és várta, hogy megkóstolja a borát.

– Ha szabad nekem is beleszólnom – kezdte az új ember –, én egy alkalommal voltam egy ilyen úri családnál…

– Mi a foglalkozása, ha szabad kérdeznem? – szólt közbe Kovács.

Az emberke elmosolyogta magát:

– Én kérem… – kissé megbólintotta a fejét – fényképész vagyok. De… hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy tulajdonképpen művészi fényképész vagyok. Keszei. Keszei Károly.

Gyurica, az órás behunyta az egyik szemét, és azt mondta: – Áhá!

– Nem dicsekvésből mondom – folytatta a fényképész –, de manapság, amikor annyi a szakmánkban a kontár, mint még soha talán, úgy érzem, nem szükségtelen ezt kihangsúlyozni.

– Szóval fényképészmester – bólintott az ügynök.

– Művészi fényképész! – hagyta helyben az asztalos. – Olyan ez, mint akár az én szakmámban is. Ott sem mindegy, hogy hogyan dolgozik az ember. Az emberek összespórolják a kis pénzüket, hogy valami szépet kapjanak, ne csak a jót, tetszik érteni, hanem szépet is! Tehát nem mindegy, hogy hogyan dolgozik a mesterember! Így van?

– Tökéletesen így van! – mondta Keszei. – Ha pedig szabad azt is megemlítenem, hogy milyen örömet képes okozni, amikor az ember a maga, hogy úgy mondjam, egyéni és kiforrottabb ízlését érvényesíteni tudja egy másik illetővel szemben – akkor tűnik ki igazán, hogy mennyi minden múlik egy jó szakemberen, jelen esetben ugyebár egy művészi fényképészen…

Az ügynök arrább tolta a poharát:

– Hát az ízlések, ugyebár, nem egyformák. Én a magam részéről csak azt szeretném lefixálni, hogy nem lenne semmi értelme az életnek, ha mindenkinek egyforma lenne az ízlése! Én ki merem jelenteni, hogy akkor nem is óhajtanék élni. Akárhová mennénk, ugyanazt látnánk mindenütt. Aztán itt vannak a könyvek. Az író csak egyforma dolgot írhatna, s mi lenne akkor a sok mély dologgal, ami benne van, és nem jöhet elő vele, hogy úgy mondjam, mert csak egyforma dolgok kellenének? Isten ments, hogy bármiben is egyformák legyünk. Ki-ki szeresse azt és úgy, ahogyan az neki jólesik!

A fényképész nyugtalan mozdulatot tett, és elpirulva szólalt meg:

– Azért én úgy gondolom – ha ugyebár szabad nekem egyáltalán gondolni bármit is –, úgy gondolnám, kérem szépen, hogy a fennköltebb ízlésnek azért joga van bizonyos erővel élni az irányban, hogy az alantasabb vagy a kevésbé fejlett az mihamarabb megváltozzon! Erre, hogy úgy mondjam, a fennköltebbnek joga van!

Gyurica újra lehunyta a fél szemét, és azt mondta, de most valamivel csendesebben:

– Áhá!

– Tetszett szólni valamit? – kérdezte a fényképész.

– Azt mondtam, hogy: áhá! – mondta az órás. A fényképész elpirult. Elvörösödött az egész arca, és azt mondta:

– Mire tetszett érteni?

– Semmire! – mondta Gyurica. – Csak beszéljen tovább, tisztelt úr…

– Ne törődjön vele! – mondta Kovács. – Szereti bosszantani az embereket…

– Szóval, arra gondolok, hogy ha mi magunk már megtanultuk, vagyis birtokába jutottunk a nagyobb tökéletességnek, akkor talán kötelességünk az elmaradókat mintegy ösztökélni, biztatgatni arra, hogy változtassák meg a véleményüket, és adják fel addigi álláspontjukat…

– Áhá! – mondta harmadszor is Gyurica, és felemelte a poharát. – Ebből lesz a cserebogár! – mondta, s hosszút kortyolt a borból.

– Mi lesz ebből? – kérdezte az asztalos.

– A cserebogár! – mondta Gyurica, és így folytatta. – Hát akkor isten-isten, és igyunk arra, hogy mindenkinek az tetszedjen, ami neki tetszik!

– Úgyis van! – mondta a vendéglős. – Ne fosszunk meg senkit az örömétől, ha a csúnyácska szép az ő szemében, hadd örüljön vele!

– Őszintén szólva, jómagam is azon a nézeten vagyok – mondta az ügynök, hogy ha a főtanácsosnak az okozott örömet, hogy meztelenül táncoljon ott fenn az erkélyén, akkor táncoljon vagy mit csináljon, ameddig csak éppenséggel akar! Én ezt most, kérem szépen, egyáltalán nem szarkasztikus ízzel mondtam, hanem nagyon is komolyan. Elvégre az ad értelmet az életünknek, hogy bizonyosak vagyunk arról, hogy jogunkban áll azt tenni, ami a saját elhatározásunkból ered. Ha nem így lenne, nevezhetnénk-e magunkat embernek egyáltalán? Nem így van?

– Bizony… bizony! – mondta a vendéglős.

– Úgy igaz, ahogy mondta! – szólalt meg Kovács. – Ez akkora igazság, hogy csak az ördögnek nem tetszene!

A fényképész megforgatta maga előtt a poharát:

– Na, persze… persze…

– Mert gondoljunk csak bele! – folytatta Svung, a könyvügynök. – A maga tanácsosa, illetve főtanácsosa, kedves Béla kolléga, aki meztelenül sétált ott az erkélyen, az tulajdonképpen azért talált ki ilyen lehetetlen dolgot, mert nyilvánvalóan másképpen gondolkodik, mint az egyszerű emberek. Nem megszólásképpen mondom, de képzeljék csak el, hogy mondjuk, arra a főtanácsosra az van bízva, hogy ő ossza el a kenyérjegyeket az országban. Vagy még a háború előtt esetleg az volt reá bízva, hogy a kenyér- meg a gabonaügyeket intézze! Na mármost ebből az következik, hogy ha este hazamegy, mindig az van még akkor is a fejében, hogy mennyi búza fog teremni meg mennyi rozs, meg hány embernek kell kenyérjegyet adni, meg aztán általában, hogy minden úgy fog menni, ahogyan azt ő sürgeti, jobban nem! Hát milyen lehet a koponyája belülről egy ilyen muksónak? Most aztán képzeljék el, hogy ha kimegy az utcára, és lát egy csomó embert, asszonyt, férfit, gyereket, szerelmeseket meg öregeket meg mindeffélét, s akkor azt gondolja: no, ezek is azt a kenyeret eszik, amit én osztottam el nekik! S akkor aztán már nem is embereket lát, hanem fejadagokat! Azt mondja: ott megy két fejadag, amott megy egy fejadag, ott megy egy öreg fejadag, amelyik jövőre, úgy tetszik, már nem lesz fejadag, mert köhög a szerencsétlen cefetül, s alig bír már járni. Ha meg gyereket lát, akkor azt mondja: ezek meg jövőre lesznek nagy fejadagok!

A vendéglős elkacagta magát:

– Nem is tudtam, hogy ilyen humora van magának, Király úr!

– Na persze, azt én is tudom – mondta az ügynök –, hogy humorosan hangzik, de valójában nincs mit nevetni ezen. Képzeljenek el például egy magas rangú katonatisztet, mondjuk egy tábornokot, aki a Hadügyminisztériumban dolgozik, és teszem azt, az utánpótlás ügyeit intézi. Az sem olyan egyszerű ember, mint a többiek! Az is mit csinál, amikor megy az utcán!? Embereket lát, férfiakat…

– Azok nem járnak az utcán – mondta az asztalos –, azok autóval mennek mindig! A maga főtanácsosa is autóval járt mindig, igaz, Béla kolléga?

– Úgy van, kérem! Jött érte minden délelőtt az autó, meg aztán hozta ebédelni is, meg délután is haza…

– Na, látja!

– Akkor még inkább úgy van, ahogyan én mondom! – emelte fel a hangját az ügynök. – Akkor még inkább úgy van, mert még beszélni sem hallja az embereket, csak azt látja legfentebb, hogy mozog a szájuk és mutogatnak, s így aztán még inkább azt gondolja, hogy azok csak fejadagok, vagy pedig hadkötelesek; mint ahogyan a tábornok mondaná! Képzeljék csak el…! Kinéz az autóból, s lát egy embert, akinek nem hiányzik sem a lába, sem a karja, sem a fél szeme, hanem rendesen megvan rajta minden, és sétáltatja a kislányát, viszi, tegyük fel, a Margit-híd felé. Na mármost, ha én ilyesmit látok, vagy mi mindannyian, akik itt vagyunk, ilyesmit látunk, akkor arra gondolunk, hogy rendes férfi, rendes apa, mert nem korhelykedni jár, meg a szeretői után, hanem azt mondta neki otthon a felesége: Apa, levihetnéd a gyereket sétálni, amíg megfőzök vagy amíg rendet csinálok, vagy mert régen nem volt már a levegőn a gyerek! Ezt gondoljuk mi – de mit gondol a tábornok? Azt mondja magában: az annyát! ott egy jó vállas hadköteles, miért nincs a fronton?

Béla kolléga rákacsintott az asztalosra:

– Van humora, mi…?

– Nem is olyan humoros dolog ez, Béla kolléga! – jelentette ki komoly arccal Kovács. – Ha elgondolkodik rajta, akkor meglátja, hogy nem is olyan humoros ez!

– Na mármost – folytatta Király –, mit akarok én ebből kihozni? Azt akarom kihozni belőle, hogy a nagy emberek számára az élet nem olyan, mint a mi számunkra! Ők egészen mások! Tudják is, meg érzik is, hogy ők nem tartoznak a többi ember közé, mert ők különbek a többi embernél…

– Már miért lennének különbek? – mondta a vendéglős. – Azok is éppen olyan emberek, mint én vagy maga!

– Hát… ha úgy vesszük, akkor igen, de ha másképpen vesszük, akkor nem! Magának talán már támadt olyan gondolata, hogy ott megy egy hadköteles? Na, látja… Soha nem gondolt ilyesmire! Soha nem jutott eszébe, hogy az utcán olyan emberek mennek, akiknek maga feljebbvalója vagy intézője, vagy hogy fejezzem ki magamat, parancsolója, meg olyan, akitől függ annak az embernek az élete. Magának eszébe sem jut, hogy különb, mint a többi. Igaz vagy nem igaz? Ezeknek viszont, ha akarják, ha nem, mindig az kell az eszükbe jusson, hogy mennyi mindenben mások, mint a többi ember. Ezért van aztán, hogy másképpen viselkednek egy rakás dologban, mint a többi ember…

– Pontosan így igaz, ahogy mondja, Király úr! – húzta ki a derekát az asztalos. – Hogy mást ne mondjak, én egy alkalommal munkát adtam át egy úriháznál. Aztán megkínáltak, hogy uzsonnázzak ott. Annyi minden volt ott elkészítve nekik, hogy az sok… Ülök a konyhában, a szakácsnő meg készíti a tálcákat, aztán vágja a kenyeret. Mondom neki: mit csinál maga? – Hogyhogy mit csinálok? – kérdezi.

– Hát kinek vágja maga azokat a kenyereket, mondja? – így kérdeztem tőle, mert olyan vékony szeleteket vágott, hogy szavamra egyik sem volt vastagabb egy cigarettapapírnál. Úgy pontosan, ahogyan mondom! Keresztül lehetett látni rajtuk, még szuszogni sem mert jóformán az ember, nehogy elszálljanak onnan az asztalról. Hát ennek meg mi értelme volt? Csak a flanc miatt van az egész, úgy, ahogyan Király úr mondta az előbb…

A fényképész arrább tolta maga elől a poharát, és kis köhécselés után azt mondta:

– Ez egyébként azért is lehet, kedves Kovács úr, mert azok a magas rangú urak jól táplálkoznak, és nem hiányzik nekik a kenyér. Általában úgy van, hogy ott fogyasztanak sok kenyeret, ahol nem tud a család bőségesen táplálkozni egyéb kiadós dologból…

– Én is valami ilyesmire gondoltam, de akkor is furcsa volt, nem? Akár a cigarettapapírok…

– Szóval, kérem… – mondta az ügynök –, elég az hozzá, hogy mindenben másképpen akarnak viselkedni, mint a többi ember! Ott van például, amikor magázzák egymást, a férj meg a feleség. Az ember azt gondolná, ha hallja őket, hogy nem is ismerik egymást, mintha nem is volnának egy életre egymáshoz kötve. De ez még hagyján, ez csak az ő bajuk! De az ilyen jegyelosztók meg a tábornokok meg a hasonlók, akik az egyszerű emberek sorsát intézik, hát van ezeknek egyáltalán nyugodt éjszakájuk?

– Van! – szólalt meg Gyurica, az órás. – Igen nyugodt éjszakáik vannak!

– Hát én ezt a magam részéről igen nehezen tudom elhinni, Gyurica úr!

Kovács megvakarta a fejét:

– Hát…! Ha belegondolunk, akkor bizony nehéz elhinni, hogy nyugodtan alszanak, vagy nyugodtan alszik egy… mondjuk például egy miniszterelnök?! Vagy teszem azt egy ügyész, vagy magas rangú bíró! Vagy képzeljenek el egy királyt! Vagy egy hadvezért, vagy hasonló magas rangú embert?

Gyurica álmos szemekkel nézett a fényképészre:

– Maga hogyan vesztette el a lábát?

– Ennye, Gyurica úr…! – mondta rosszallóan az ügynök.

– Mi az, hogy ennye? Nyugodjon meg, ha az eszét vesztette volna el, akkor nem kérdeznék semmit sem tőle. Magától sem kérdeztem semmit! Mi történt a lábával, uram?

A fényképész elpirult, és arrább mozdult a székén:

– Hát, kérem nem én vagyok az egyetlen, sajnos… sajnos, nem én!

– Akna?

– Az, kérem! Úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva: Don-kanyar meg a többi!

– Na, látják! – mondta az ügynök. – S akkor még azt mondja, hogy nyugodtan tud aludni egy miniszterelnök vagy egy hadvezér? Maga tudna nyugodtan aludni meg nyugodtan élni, vagy mit tudom én, lefeküdni egy asszonnyal, ha maga parancsolta volna ki ezt az embert a frontra, hogy azt mondja: hív a kötelesség, menjél csak szépen!

Béla kolléga bólintott:

– Ami igaz, az igaz… Senki nem látott még minisztert a fronton vagy miniszterelnököt a fronton! Talán látott már valaki féllábú miniszterelnököt?

– Nincs is! – mondta Kovács. – Mert ha azoknak kellene kimenni a frontra, akkor soha nem lenne háború, ezt én mondom maguknak! Olyan igaz, mint ahogyan itt ülök ezen a széken…

– Azt mondom én – emelte fel jelentőségteljesen az ujját Svung –, hogy legjobb olyan egyszerű embernek lenni, amilyenek vagyunk! Ha valami biztos, akkor az, hogy nekünk aztán senki miatt nincs lelkiismeret-furdalásunk. Miért is lenne? De gondoljanak csak egy bankigazgatóra vagy gyárigazgatóra, vagy egy földbirtokosra! Mi a helyzet? Rendben van, van neki mindene, amit csak kíván, szép háza, villája meg nyaralója a Balatonon meg a Börzsönyben vagy a Mátrában. Meg egy csomó cselédje, szolgája, szakácsnője, szobalánya, autója, sofőrje meg mindenféle…

– Nincs gondja, annyi szent! – mondta a vendéglős.

– S akkor nem halnak meg? – ásított Gyurica.

– Mikor?

– Ha annyi mindenük van?

– Tudja, milyen maga, Gyurica úr? – kérdezte az ügynök. – Mint a fűszeres papagája, az is mindig csak azt hajtja: alászolgája, alászolgája!

– Nagyon helyes – mondta Gyurica. – Okos papagáj, okosabb, mint sok könyvügynök Európában –, akarom mondani: Ejrópában!

Király felkapta a fejét:

– Mi baja van megint velem?

– Szóltam magához?

– Azt hiszi, nem hallottam azt az Ejrópát? Vegye tudomásul, hogy én azt igen művelt emberektől hallottam így mondani. Olyan művelt emberektől, amilyeneket maga talán még nem is látott. És ha azoknak jó volt úgy, hogy Ejrópa, akkor magának is jó lehet!

– Rendben van! Ezentúl a telefonba is mondja azt, hogy helló vagy azt, hogy áló… maga ejrópai ügynök.

Gyurica elmosolyogta magát a saját szavain, és élvezettel nézett az ügynök arcába.

– Nyugalom, Király úr! – tette a vállára a kezét Béla kolléga –, tudja, hogy nem élhet, ha nem rosszmájúskodik. Az fáj neki, hogy szépen megvagyunk egymással, és nyugodtan beszélgetünk… Folytassa csak nyugodtan!

– Meglátják, hogy elviszi egyszer az ördög! – mondta az ügynök, aztán odafordult a többiekhez. – Szóval: azt hiszik, hogy nyugodt az álma az ilyenfajta embereknek, mint akiket elsoroltam az előbb? Ugyan kérem! Hát miből van nekik a nagy gazdagságuk meg a nagy kényelmük, meg mindenféle? Kérdem maguktól, hogy miből van? Abból kérném szépen, hogy másnak még annyi sincs, hogy becsületesen megtömhesse a bendőjét…

– Ott a szegy a táskájában! – mondta az órás.

– Igen! De mi van azzal, akinek nincs ott a szegy a táskájában? – mondta az ügynök.

– És különben is – szólt közbe Kovács. – Hányszor van? Az ügynök bólintott, és elnyomta a cigarettáját:

– Erről van szó! – mondta. – Abból van nekik a jómód meg a gazdagságuk, hogy másnak tele van az élete gonddal! Azt hiszi, hogy ők nem tudják ezt? Én olvastam, kérem, egy Zola nevű írótól olyan könyveket, ahol ez a nyomorúság mind le van írva, és kérem nem is egy igazgatóságon adtam el ezekből a könyvekből! A legtöbb igazgató meg is jegyezte, hogy nagyon szereti ezt az írót! Hát akkor bizonyosan tudják is, hogy mi van azokban a könyvekben, és hogy miből van az ő gazdagságuk. Meg aztán nem buta emberek azok! Szóval – szeretem a hajnalt! Nagyon jól tudja mindegyik, hogy gazember a maga személyében…

– Hát… ez még hagyján – mondta a vendéglős. – De tényleg… azok a miniszterek meg hadvezérek meg mindazok, akik azt mondják, hogy ők irányítják az embereket? Itt van például a vendégemnek a lába… Hogyan tudja magára venni a hadvezér vagy akárki, aki aláírta, hogy háborúba kell menni, hogyan tudja a lelkére venni ezt a nyomorúságot – már bocsásson meg, ha így nyilatkozom, vendég úr, de ez az igazság! Nem lesz már magából soha olyan ember, mint amilyen annak előtte volt!

Kovács összehúzott szemekkel nézett maga elé:

– Igaz… igaz… de azért, tudja, nehezebb is a dolog, Béla kolléga. Mert ha így vesszük a dolgot, akkor magának igaza van, de ugyanakkor az is igaz, hogy valakinek el kell dönteni, hogy ki és mikor menjen háborúba, illetve azt akarom mondani, hogy kell legyen, aki vezeti az országot, egy kormány vagy egy miniszterelnök, vagy uralkodó… Aztán ha arra kerül a sor, hát olyan idő is jöhet, amikor az országot meg kell védelmezni. Akárhogyan forgatjuk a dolgot, ez is igazság! Nem?

Béla kolléga előrehajolt az asztalra:

– Mi a maga szakmája, Kovács úr?

– Hogyhogy mi…?

– Csak úgy kérdezem.

– Ja? Asztalos…

– A kezében van a szakmája?

– Igen!

– Szükségük lesz az embereknek mindig bútorra, székre, ágyra, asztalra meg a többire, amit maga készít?

– Hát… ha úgy vesszük, akkor igen…

– Ki lehet venni a maga kezéből a szakmáját?

– Hát azt már bajosan! Illetve azt kell mondanom, hogy ha becsületesen dolgozom, és nem csalok meg ilyesmi, akkor soha nem vehetik ki a kezemből!

– Na, látja…! Akkor meg mit érdekli magát, hogy ki rendeli meg magától? Hogy ki ki ellen akar háborút? Akárhogyan is van a világ, maga így is, úgy is asztalos marad, és magára meg a maga munkájára mindig szükség lesz. Így van, Király úr, vagy nem így van?

– Nem könnyű erre válaszolni – simította el a tarkóját az ügynök. – Azért nem könnyű, mert az ember azért csak szereti a hazáját, és könnyen adódhat olyan helyzet, hogy annak az érdeke előbbre való…

– Ne tréfáljon, Király úr! Van olyan érdek, amely felér egy háborúval? Már én igazán műveletlen ember vagyok, nem is tagadtam soha, de annyit tudok, és állítom bárki előtt: nincs olyan érdek, amely megérne egy háborút, akármilyen érdeknek legyen az feltüntetve!

A fényképész megköszörülte a torkát:

– Ha szabadna közbevetnem valamit, és ha igénybe vehetném a türelmét: ha például valaki azt állítaná – hangsúlyozom, hogy nem én állítom, csak úgy feltesszük a dolgot –, ha valaki azt állítaná, hogy önnek nincs igaza, akkor mit tenne?

Béla kolléga megvonta a vállát:

– Legyen neki könnyű – és jócakát! Slussz!

A fényképész csendre intette a szólni kívánó Királyt, és így folytatta:

– És ha teszem azt, nem csak ezt mondaná, hanem azt állítaná, hogy ha maga ilyesmit mond, akkor hülye?

Béla kolléga pislogva nézett a fényképészre.

– Na, na… – mondta a fényképész –, félreértés ne essék most sem: ezt nem én mondom, hanem valaki így mondhatná! Feltesszük a dolgot! Mit csinálna maga, kérem?

A kocsmáros, mint az erős, tisztességes, de nem nagy koponyával megáldott emberek általában, igyekezett előbb jól megérteni a kérdést, s utána a legpontosabban válaszolni. Összevonta a homlokán a bőrt, a karjait az asztalra helyezte, rá az állát. Aztán bizonytalanul nézett körül:

– Tudja a franc, hogy mit csinálnék…? Már bocsánat, hogy így fejezem ki magam… – tette hozzá mentegetőzve.

– Na, mégis…?

– Hát nyilván attól is függ, hogy ki mondja nekem?

– Na de mégis…?

– Hát… megmondanám neki, hogy nincs igaza, mert nem mondtam hülyeséget…

Gyurica elnevette magát. Most nevetett először, amióta a társaság együtt ült az asztalnál. Megemlítjük: ha az olvasó emlékezetébe idézi azokat a kellemetlen arcú embereket, akik elmosolyogva magukat szinte gyermekes ártatlanságot tükröznek, akkor maga előtt láthatja a mi órásmesterünket.

Így szólt:

– Tisztességes bolond maga, Béla kolléga!

– Most ez nem érdekes! – mondta az ügynök élénken. – Azt mondja meg, Béla kolléga, hogy mit csinálna, ha az a valaki, az a pasas továbbra is azt állítaná, hogy maga hülyeséget mondott?

A fényképész folytatta:

– És bármit mondana maga neki, ő kitartana amellett, hogy maga hülye!

Béla kolléga megdörzsölte az állát, tanácstalan pillantást vetett az asztalosra, majd a tenyerét kezdte nézni, szélesre nyitva maga előtt a markát:

– Olyan nincs, hogy ok nélkül ilyet mondjon a másiknak valaki!

Az ügynök rácsapott az asztalra:

– Az isten áldja meg magát, hát az az oka, hogy ő másként vélekedik, mint maga!

– Vagyis – mondta a fényképész – ő meg van győződve arról, hogy maga hülye… És az utcán és mindenütt utánakiabálja magának, hogy maga hülye!

– Akkor… – mondta Béla kolléga, és hatalmasat ugrott az ádámcsutkája – akkor, azt hiszem, kénytelen lennék megverni az illetőt, amiért ok nélkül sérteget engem!

Király meg a fényképész összenézett:

– Na, látja! – mondta az ügynök. – Így lesznek a háborúk is! Elkezd maga is verekedni egy ilyen semmiségért, méghozzá annyira verekedni, hogy esetleg meg is halhat, vagy maga öl meg valakit…

A fényképész felemelte a mutatóujját:

– Nana… Semmiségnek azért nem semmiség! Tudniillik van itt egy dolog, amire nem fordított ön sem kellő figyelmet…

Az ügynök kissé csalódottan, de udvariasan nézett a fényképészre:

– Parancsoljon…

– Arról van szó – mondta a fényképész –, hogy annak az embernek is volt egy elképzelése a dolgokat illetően. Úgy vélte, hogy az ő elképzelése vagy az ő gondolata az helyesebb, mint a magáé! Mit tett? Nem nyugodott bele abba, hogy maga téves álláspontot képvisel, hanem igyekezett meggyőzni magát arról, hogy nincs igaza…

– Azzal, hogy hülyének nevez engem? – kérdezte Béla kolléga.

– Hát… azt nyilván csak a későbbiek során mondta, amikor is az indulata, mely a meggyőződéséből táplálkozott, már egészen felhevítette. Mert kérem, mi érdeke lett volna annak az embernek az egész vitában – ha nem hiszi mélységes meggyőződéssel a saját igazát? Tovább menve: ha ő úgy vélte, hogy a saját hite a helyes, akkor nem tiszteletre méltó dolog-e, ha magát is a helyes útra akarja vezérelni?

A vendéglős megcsóválta a fejét:

– Már megbocsásson! Nem értem egészen, amit mond, de azt tudom, hogy micsoda ember az, aki csak azért, hogy a maga véleményét érvényesítse, képes a másiknak gorombaságokat mondani. Az nem tisztességes és még csak nem is rendes ember. Mert vegyük csak így a dolgot, ahogyan én most mondom…

Körülnézett az asztalnál ülőkön, mint aki kérdést akar intézni valakihez, és Gyuricán állapodott meg a tekintete. Az órás azonban megszólalt:

– Menjen egy házzal arrább, uram!

Béla kolléga legyintett, és így fordult az asztaloshoz:

– Azt kérdezem magától, Kovács úr: jutott-e magának valaha is eszébe, hogy ha törik, ha szakad, rákényszerítse valakire a saját véleményét?

– Hogyan tetszik mondani? – kérdezte Kovács, és előrehajolt.

Az ügynök megszólalt:

– De édes uram! Itt nem ilyesmiről van szó, hanem komoly dolgokról! Vagyis nem arról, hogy paprikázzuk-e a sajtot vagy nem, együnk-e hagymát a bableveshez vagy nem.

– Így, így! – bólintott a fényképész.

– Arról van szó – folytatta az ügynök –, hogy valakinek van egy elképzelése, mondjuk az egész emberiséget érdeklő problémával kapcsolatosan! Nyilván az is él benne, hogy az az elképzelés hasznos az emberiségnek – azért mondok ilyen, hogy úgy fejezzem ki magam: nagy példát, hogy könnyebben megértsük egymást! Az a véleménye, hogy úgy helyes, ahogyan ő mondja, és azt nem akarja magában tartani, hanem úgy szeretné, hogy az mindenki véleménye legyen, mert meggyőződése, hogy azzal használ. Kvázi: jót akar az embereknek! Tetszik érteni?

Béla kolléga odafordult az asztaloshoz, és oldalra billentett fejjel azt kérdezte:

– Mondja meg, Kovács úr! Volt már magának olyan elhatározása, hogy beleszóljon abba, hogy hogyan vélekedjenek a többi emberek?

Kovács melléhez emelte a kezét:

– Isten őrizz, kérem! Én, kérem – aki itt ül, az mind megmondhatja –, születésem óta élek itt, de mindenki dolgos és becsületes, szolid embernek ismer. Így van, Gyurica úr, vagy nincs így?

– Persze! – mondta az órás, és tovább követte a legyet a mennyezeten.

– Nekem, kérem, még soha senkivel nem volt bajom! Hogyan is vehetném én a bátorságot ahhoz… én nem is tudom, hogy mit mondjak… hogy beleszóljak mások dolgába?!

Az ügynök letette maga elé a tenyerét, és nyomatékkal így szólt:

– Na, látják, kérem! Ne haragudjon rám – fordult a fényképészhez –, én tudtam, hogy ide lyukadunk ki, és mindössze azért segítettem magának, hogy megértsék a többiek is, hogy miről van szó! Szóval: így van ez jól, kedves Kovács úr! És így van ez jól, kedves Béla kolléga! Mert ilyesmi csak a minisztereknek jut eszébe meg a királyoknak meg a hadvezéreknek meg hasonlóknak! Ebből lesznek a miniszterek! Gondolják csak meg, nem arról van-e szó, hogy ezek az emberek szemérmetlenül gőgösek és beképzeltek – tehát eleve nem rendes emberek –, annyira el vannak telve önmaguktól, hogy azt hiszik, ők egyedül tudják az igazságot, és a többi ember az nem tud semmit, legyen bár közöttük sok öreg és tapasztalt vagy még akármilyen nagy tudású ember is! Vagyis az ilyenek kifundálnak valamit, és azt mondják, hogy az úgy lesz jó – akinek meg nem tetszik, azt elintézik. Aztán meg, ha úgy gondolják, akkor elviszik az embert katonának, hogy meghaljon azért, amit ezek a pasasok jónak tartanak! S közben még az sem jut eszükbe, hogy megkérdezzék az egyedül illetékest, az édesanyát, hogy vihetik-e katonának a fiát?

– Na hiszen… – mondta Béla kolléga – éppen azok adnák oda a fiaikat, hogy a frontra vigyék! Meghiszem azt…!

– Tehát kérem – folytatta Király –, ott kezdődik minden baj, hogy vannak ilyen egészen abnormális emberek, akik azt mondják, hogy azt kell hinni mindenkinek, amit ők gondolnak. Ha nem: akkor kámpec! Akkor kitörik az ember nyakát! Aztán elég a világban két-három ilyen dilinyós, és kész a baj, mert ugyan melyik fogja elhinni közülük a másiknak, hogy nem neki, hanem annak van igaza, amikor mindegyikük a másik nélkül jött rá a maga maszlagára? Pedig nem kellene mást tenniük, mint elgondolkodni egy keveset. Ha a másik azt mondja, hogy az ő oldalán van az igazság, meg aztán én is azt mondom, hogy nálam van az igazság, meg a harmadik is azt mondja – akkor smafu az egész, mert annyi igazság nem létezhet, s ha mégis létezhet annyiféle, akkor egyik sem az igazi. Világos, Béla kolléga?

– Nekem aztán teljesen világos!

– Mit röhög?! – fordult Gyuricához az ügynök. – Ha magát nem érdeklik az ilyen komoly dolgok, akkor hagyjon másokat nyugodtan beszélgetni!

A vendéglős legyintett:

– Hagyja, hadd röhögjön! Biztosan az angyalát látja… Én pedig azt mondom: az a legjobb, ha úgy él az ember, ahogyan mi magunk is tesszük. Elvégezzük a dolgunkat, élünk tisztességgel, és megbecsüljük egymást!

Kovács, az asztalos megdörzsölte a homlokát:

– Bocsánatot kérek… én is mondanék valamit! Arra is gondolni kell azonban, hogy ha például Krisztus urunk nem hitte volna olyan erősen azt, amit hitt ugyebár, és azt nem akarta volna mindenáron az egész emberiségnek megtanítani meg elfogadtatni a maga véleményét, akkor hogyan lehetnénk mi keresztények, és hogyan üdvözülhetnénk? Mert csak úgy történhetett az egész, hogy erősen hitt a maga tanításaiban, és az volt a meggyőződése, hogy megtalálta az igazságot. Nem igaz?

– Jó vicc! – mondta a könyvügynök. – És mire ment azzal, hogy megtalálta az igazságot? Meg elmondta az embereknek? És megtanították rá a fél világot? Talán változott valamit a helyzet vele?

– Már hogyan mondhat olyant, hogy nem változott?

– Hát mit mondjak, jó ember?

Kovács megcsóválta a fejét, és segítségkérőn nézett körül. A fényképész még mindig elpirultan dobolt az ujjaival. Gyurica álmos szemekkel nézett a poharába. Béla kolléga nyújtózkodott.

Király végignézett rajtuk:

– Én nem dicsekvésképpen mondom, de már a szakmám is úgy hozta magával, hogy elolvassak nagyon sok könyvet. Természetesen nem állítom azt, hogy minden könyvet elolvastam, amit írtak, de azért belenéztem jó néhányba, többek között olyanba is, amely a történelmet tárgyalja. Okkal és joggal mondhatom, hogy nem változott a helyzet Krisztus óta sem! És remélem, hogy ezen szavaimat nem vonják kétségbe… És, kedves Kovács úr, bár tisztelem az ön véleményét, megkérdezem magától: ha Krisztus tanításai nem hatottak oly mértékben az emberekre, mint azt elvárhattuk volna, akkor ugyan bizony mondja meg nekem, akadhat-e valami különb ember, akinek a tanításait meghallgatja az emberiség? Mert annál különbet és hogy úgy mondjam helytállóbb tanítást vagy éppenséggel tanácsokat senki nem tudna kitalálni! És mégis hol vagyunk vele? Hát akkor jöhet valaki, aki okosabbat tud mondani? Mert mi a helyzet? Jött ez a Krisztus – akit én is tisztelek a magam módján –, és azoknak az igazságoknak a birtokában, amelyek eltöltötték, azt mondta, hogy ő a világ királya, mindenki hallgasson rá! Most aztán akárki jön ezután, és azt mondja, hogy ő a világ királya, mert ő is meg van győződve róla, akkor annak is igaza lesz? Mikor az elődje sem tudta semmire sem vinni?

Az ajtóra pillantott, és lecsendesítette a hangját:

– Mondja meg igaz lelkére, Kovács úr! Főztek valamikor is szappant emberek húsából meg csontjából meg zsírjából? Pedig ma már igazán mindenki ismeri Krisztus tanítását? Mondja meg igaz lelkére? Nem illik beszélni róla, ugyebár, de mindannyian tudjuk, hogy mi történik körülöttünk. Remélem, hogy uraságod sem érti félre – nézett a fényképészre –, mert csak leszögezzük a tényeket, ennyi az egész! Látott még ilyet a világ? Soha, kérem! És mindez miért? Mert akadt egy ilyen gőgös, beképzelt figura, aki azt meri állítani, hogy ő egyedül okosabb mindenkinél, és ő meg tudja mondani az egész emberiségnek, egész Ejrópának, hogy hogyan kell élni ezután!

– Helló – mondta Gyurica, és csettintett a nyelvével.

– Mit mond? – kérdezte Béla kolléga.

– Ne törődjön vele! – legyintett az ügynök. – Szellemeskedik a mester úr…

Elővette a szipkáját, és cigarettát dugott bele. Aztán ugyanolyan lehalkított hangon folytatta:

– Most képzeljék el egy ilyen megszállott alaknak az éjszakáját! Tud nyugodtan aludni, amikor mindennap ezer meg ezer ember hal meg miatta?

– Tud! – mondta Gyurica. – Édesdeden alszik!

– Magáról elhiszem, hogy tudna aludni! De képzeljenek el egy ilyen embert! Naponta halnak meg, mert ő a fejébe vett valamit, és abból nem enged! Azt mondja: vagy úgy fog élni a világ, ahogyan azt én kitaláltam, vagy utánam az özönvíz, nem fog majd senki sem élni sehogyan sem…

– Annyi szentigaz – mondta Kovács –, hogy ezeknek a királyoknak meg ilyenféléknek, az ilyen nagy uraknak nem lehet nyugodt éjszakájuk! Látták tavaly vagy tavalyelőtt azt a filmet, amiben az egyik király megfojtja a testvérének a gyermekeit, valaki mást meg belefojt valami boroshordóba, hogy ő lehessen a nagyfőnök és ne más?

– De nem csak az…! – emelte fel a fejét a vendéglős. – Ott van a mi történelemkönyvünk, hogy a királyt a saját sátrában ölték meg…

– Meg a Tisza Pista! – mondta Kovács.

– Persze! Egynek sincs biztonságban az élete! Talán máson sem jár az eszük, mint ki mikor akarja őket megölni! S akkor mondják meg, mire való ez a nagy hatalom? Meg a nagy gazdagság? Mit érnek vele, hogy parancsolhatnak, meg pénzük van, meg minden, ha mindig attól kell tartaniuk, hogy jaj, istenem, ki fog leszúrni, ki fog lelőni vagy hasonló…?

– Na, látják! – mondta az ügynök elégedett arccal. – Mindig ezek csinálják a bajt! Akik a fejükbe vesznek valamit, hogy ők hogyan változtatnak a világon meg minden… És gondolják el azt a sok átkot meg mindenfélét, amit nap mint nap zsebre kell vágniuk, amit az emberek mondanak rájuk! Az anya szidja őket, mert elvették a gyermekét, a feleség mert elvették az urát… és így tovább! Nem cikk az, higgyék el nekem!

– Nézzék – mondta Kovács –, én igazán nem vagyok gazdag ember, nem is parancsolok senkinek, magam dolgozok, úgy élek, ahogyan éppen meg lehet élni! Nem panaszkodom, mert a betevő falat az megvan… Sok mindenre nem jut, bármennyire is igyekszem, és van gond, talán még sok is, de azért…

Elhallgatott, és hátradőlve a széken letette a két tenyerét az asztalra:

– Szóval azt akarom mondani – és elérzékenyült a hangja –, azt akarom mondani, hogy – de ne nevessenek ki érte – én egészen kisgyermek korom óta szeretnék egy fonográfot. Belebeszél az ember… és visszahallja, amit mondott. Gyerekség, de mégiscsak egy embernek a vágya sok évtized alatt és után… Hát nincs fonográfom! Nem tudtam megvenni – és bederesedett közben a fejem! Pedig becsületesen dolgozom, mondhatom, hogy látástól vakulásig, és leéltem egy életet úgy, hogy nem teljesíthettem ezt a nagy vágyakozásomat, ami igazából nézve: semmiség!

– Így is van! – mondta a vendéglős. – Semmiség tulajdonképpen…

– Az… – bólintott az asztalos. – Néhány drót meg lemezféle meg tekercs meg az isten tudja miféle, talán tíz kiló az egész, s ezt a tíz kiló nem tudom mit én nem tudtam megszerezni egy életen át. Mert hol cipő a gyereknek, hol ez, hol az, hol a házacskához kellett valami, hogy ne hagyjam itt semmi nélkül a családot, ha elmegyek, hogy a gyerekek könnyebben kezdhessék majd… szóval: nem ment!

– Így van! – mondta az ügynök, és elmeredt a tekintete.

Kovács folytatta:

– És mégis azt mondom maguknak… Többet ér az én kis életem, így, ezzel a sok csalódással meg gonddal, mint valami ilyen nagyfejűé! Az én nevemet nem említi senki, hacsak jó emlékezettel nem. Nincs gazdagság, nincs hatalom – még az a vacak fonográf sem –, de nyugodt a lelkiismeretem. Inkább hagyom én másnak a parancsolgatást meg a nagy gazdagságot, de legyen nyugodt az éjszakám, s ha keresztülmegyek az utcán, mondják azt: ott megy Kovács, az asztalos, rendes, dolgos ember! S ennyi elég… Igazam van, Béla kolléga, öreg barátom?

– Így van, szakikám, pontosan így… Így aztán nem tapad semmi rossz a nevünk után. Nem csináltunk nagy dolgot semmit, meg a történelemkönyvekben sem lesz benne a nevünk – az anyja szemit! – de rossz az nem tapad ránk. Így is van ez jól! Aztán elmegyünk egyszer, de hát… senki nem él örökké. Igaz, Gyurica mester?

– Természetesen! – mondta az órás ásítva, és kezébe vette a poharát.

Felemelték a poharaikat.

– Hát így vagyunk, kedves vendég úr! – mondta Béla kolléga a fényképészhez fordulva. – Isten éltesse sokáig! Egészségére, kedves… na, hogy is…

A fényképész pislogva nézett fel a vendéglősre:

– Keszei… – mondta –, Keszei Károly…

– Örülök – mondta a vendéglős.

Mindannyian kezet fogtak, aztán felhajtották a boraikat. A fényképész megköszörülte a torkát, eltörölte a száját, és így szólt, pislogva és a szokásos zavartsággal dobolgatva az ujjával az asztalon:

– Azért… kérem, ha megengedik… Tudják, abban is van valami, ha az ember nemcsak a hasával törődik, meg azzal, hogy meglegyen a házikó. Az ember ott érzi a szívében a vágyat arra, hogy ne csak neki, hanem minden embernek legyen jó itt a földön, és spekulál, spekulál rajta, hogy hogyan is lehetne ezt megoldani…? Jár-kel az utcán, sétál, megy hazafelé… aztán meg elalvás előtt is gondolkodik rajta, hogyan is lehetne jobb, mit kellene tenni az emberiségnek? Aztán, ha úgy véli, hogy megtalálta a módját, hogy segítsen az emberiségen… akkor ugyebár azt szeretné, ha meghallgatnák a szavát, ha mindaz, amit ő kigondolt, valóra is válna…

Kissé meghajtotta a fejét, és az abrosz szélét kezdte morzsolgatni az ujjai között:

– Szóval azt akarom mondani, hogy… az ember még az életét is oda tudná adni azért, hogy ne csak magának legyen jó, hanem az, amit elgondolt a világról, az valóra is váljon!

Az órás felhúzta a szemöldökét, és azt mondta:

– Hopp!

A fényképész ránézett:

– Mire tetszett most ezt mondani?

– Semmire! – mondta Gyurica, és hátradőlt a székén. Nézni kezdte újra a mennyezetet.

– Nekem meg, tudják – mondta a vendéglős –, az volt mindig a vágyam, hogy olyan kertet csináljak valahol, amilyen Franciaországban van egy nagy kastélynál! Verszájnak hívják, ott, ahol a békekötés volt. Suttyó koromban az uraságnál a kertész mellé kerültem. Micsoda mester volt az! Két évig voltam a keze alatt – de az mindent megért. Az mesélt nekem erről a kastélyról meg erről a kertről. Mutatta a fényképét is. Kilencvenezer rózsatő volt benne állandóan, nem tájkert volt, hanem kompozit munka, ami azt jelenti, hogy elöl a kastély körül a növényágyak meg a fasorok meg a bokorsorok mind egyformán mennek, meg a medencék is ugyanúgy, de hátrább aztán már igazi tájkert következik, gyönyörűséges angolkert, szoliterek, meg kis nyersfa hidak, szóval olyan, mint nálunk az Eszterházynál. Hát én magam, tudják, azt határoztam el, hogy addig nem halok meg, amíg nem csinálok egy ilyen munkát, s amíg nem nézem meg azt a kertet ott Verszájban! Aztán mi lett belőle? Nem lett belőle semmi… Ez az egyedüli igazi kívánságom volt! Nem is gondolok már rá – egye meg ott a fene, ahol van! Mit csináljak most már vele? És mégis azt mondom – ha olyan ára lett volna annak, hogy meglássam azt a kertet, meg megcsinálhassam itthon a mását, ha olyan ára lett volna, ami miatt a lelkiismeretem nem nyugodt, akkor inkább így van jól. Egy nagyúrnak annyi lett volna az ilyen vágya, mint nekem egy lépés a pultnál – de inkább legyen így minden, de énutánam ne átkozódjon senki, meg ne kelljen féltenem az életemet, hogy annyian törnek a helyemre, hogy le sem tudom nyugodtan hajtani a fejem… Ott egyen a fene mindent, ha nincs nyugalma az embernek…

– Úgy van jól minden, ahogyan van! – mondta az asztalos. – Jól is néznék ki, ha ablakon keresztül látnám az embereket, hogy ott járnak-kelnek, én meg ott az üveg mögött, s semmi közöm nem lehet hozzájuk… Nem cikk az! Igaza van magának, Király úr!

– Szegénység ide, szegénység oda, én, ha kikacagnak is érte, megmondom úgy, ahogy van – mondta Béla kolléga –, akkor érzem jól magam, ha olyan vagyok, meg azt csinálom, amit a többi ember! Olyan érzés az nekem, mint amikor jó meleg fürdőben meglubickolja magát az ember. Egyszer az történt velem meg a feleségemmel, hogy elmentünk a Fórumba, ismerik, hogy milyen előkelő hely, csak bemutató filmeket játszik mindig. Nem tudom már, hogy melyik film volt, de nem kaptunk már nekünk való jegyet, csak valami egészen előkelő helyre ülhettünk. No, menjünk, mondom! Csupa ilyen elegáns úriember közé kerültünk, a legjobb helyre. Én mondom maguknak: soha olyan rosszul én még nem éreztem magam! Én nem is tudom, hogy micsoda csodabogarak azok? Ha hiszik, ha nem, még csak nem is ott kacagtak, ahol kellett volna. Ahol meg mi kacagtunk a feleségemmel, ott meg mindjárt pisszegni kezdtek, meg aztán a szünetben úgy néztek ránk, hogy attól kezdve nem mertünk még szuszogni sem jóformán. Úgy ültük végig a mozit, hogy nem mertünk sehol semmit sem csinálni, mert nem tudtuk, hogy nekik mikor hogy tetszik. Egész beleizzadt a gallérom… A franc aki érti őket!

Svung felemelte az ujját:

– Azt mondom én, barátaim, hogy nem is kell törődni velük…

– Hiszen nem is az a baj – mondta Béla kolléga –, hogy mi törődünk velük. Törődjön a pócsi koldus! Hanem az, hogy ők törődnek velünk! Ha kell, ha nem! Így, most úgy, most ezt csinálj, most úgy csináld, most ezt fizess az államnak, most azt fizess ezért, most azt azért, most ide állj, most oda állj, most gyere katonának, mert mi kitaláltunk valami magas dolgot, amit te úgysem értesz, mert a moziban sem tudod, hol kell röhögni, most gyere körmenetre, most lobogózd fel a házat, most vedd le róla, most ilyen jegyért kapod a kenyeret, most olyan jegyért a zsírt, most meg azt higgyed, amit én mondok, most meg, amit a másik pártnak a főnöke mond, ha abból lesz a miniszterelnök… mint a paprikajancsit! Úgy cibálják az embert…!

Kovács elmosolyogta magát:

– Olybá kell venni ezt, Béla kolléga, mint a jégesőt! Jön, ahogyan akarja, és nem lehet tenni ellene, hogy ne jöjjön! Így van ezzel is! Amióta világ a világ, így volt, és így is lesz… Megveri az eső az embert, aztán lerázza magáról, mint a kutya is a vizet. Mit tehet egyebet?

– Hát éppenséggel lehet még fejjel a falnak menni! – mondta az ügynök. – De száz szónak is egy a vége: olyan a világ, mint egy nagy katonaság! Van benne egy csomó millió közlegény, aztán van néhány százezer őrmester meg szakaszvezető, szóval néhány százezer zupás, amolyan jutasi fajta. Aztán néhány tízezer tiszt, akik megmondják a zupásoknak, hogy mit csináljanak, aztán van néhány száz tábornok, azon felül néhány vezértábornok, és legfelül a fővezér vagy hadúr, vagy hogyan is nevezik, mert annyi nevet találnak ki maguknak, ahány ország van. Ilyen a világ! Na mármost aztán mit tud például, maga – fordult a fényképészhez –, mit tud maga, mit tud maga, mint közlegény kezdeni ebben a katonaságban? Nincs magának más dolga, mint befogni a száját és csinálni mindent úgy, ahogyan azt az őrmester meg a szakaszvezető mondja. Nem a tábornok áll szóba magával, ne feledje el, hanem csak az őrmester vagy a tizedes. Semmit nem tud csinálni! De álljon meg a menet: azt hiszi, hogy azért, mert az őrmester dirigál magának, és mert ő mint altiszt, lophat magának némi velőscsontot a konyhán, jobb helyzetben van, mint maga? Nagyon téved. Az is csak azt teheti, amit parancsolnak neki a tisztek. Milyen tisztek parancsolnak neki, kérdem én? Hát azért, mert fehér abrosznál étkeznek, és nem ott zabálnak, ahol a közlegény, meg amiért bojt fityeg rajtuk imitt-amott, azért azok különb helyzetben vannak, mint maga? Szó se róla! Az is csak azt teheti, amit parancsol neki a tábornok! Semmivel nem különbözik magától. Annyi az egész, hogy magának a zupás, neki meg a tábornok parancsol. Jó vicc! Hát mi a különbség? Egyik sem tehet mást, mint amit mondanak neki… Köszi szépen az ilyen különbséget!

– Hát azért csak van valami különbség – mondta Kovács –, ha egy tábornok parancsol, az mégis másképpen veszi ki magát!

– Miben, atya? Miben?

– Így van, ahogyan Király úr mondja! – helyeselt Béla kolléga. – Sőt még azt is hozzátenném, hogy a közlegény még okosabbnak is bizonyul, mert azt mondja: én egy nagy darab semmi vagyok, nekem csak azt szabad tenni, amit az őrmester meg a többi zupás parancsol! Az a szerencsétlen tiszt meg a tábornok meg azt hiszi a maga nagy fejével, hogy nála más a helyzet. Mert neki esetleg tegezve mondják, hogy mikor jobbra, mikor balra és a többi…! Jól kinéznek! Mintha bármit is változtatna a lényegen, hogy ő sem mukkanhat, csak akkor, ha engedik, s akkor is csak csendesen. Azt hiszik, hogy amiért ők lefele parancsolnak, hát ők nem éppolyan semmik fentről nézve, mint előttük a közlegény vagy az őrmester!

Svung bólintott:

– Ez az, Béla kolléga! Látom, megértette, hogy miről van szó… S akkor gondolja el a tábornokot meg a vezértábornokot. Azok talán más helyzetben vannak? Úgy feszítenek a sok csingilingivel meg mütyürkével az oldalukon meg a mellükön meg mindenütt, mintha ők lennének a spanyolviasz! Vagy a hóhem a vurstliból, az ezüstportás! Na, ne vicceljünk, kérem! Ők sem mukkanhatnak egy szót sem parancs nélkül. És mindegyik azt hiszi mégis magáról, hogy ő a nagy koponya meg a lumenlampion! A maga főtanácsosa is csak azt teheti, amit a miniszter mond neki, az alispán meg azt, amit a főispán mond neki, a főispán meg azt, amit a miniszterelnök mond neki. Jól kinézünk! Hát akkor már inkább van nekem annyi eszem meg becsületem, hogy azt mondjam, amit a közlegény mond nagyon okosan: nincs nekem semmi szavam, s nem én vagyok a világ teteje…

Kovács elgondolkodva bólogatott:

– Pontosan így van minden! Ugye, milyen egyszerű? – nézett Gyuricára.

– Még annál is egyszerűbb! – mondta az órás, s hátradőlve a székén felemelte a fél fenekét, és jól hallhatóan szellentett.

Király, aki gesztikulációra emelte a kezét, mozdulatlanná merevedett. A fényképész félrehajtotta a fejét, és a fülét mintegy előre tolva nézett az órásra.

– Gyurica úr…! – vörösödött el az ügynök.

– Tessék? – mondta az órás.

– Gyurica úr! – ismételte Király.

A vendéglős lehajtotta a fejét és elmosolyodott. Kovács pislogva nézett Gyuricára, majd Királyra.

– Én nem viselem el ezt tovább! – kiáltotta az ügynök. – Senki nem kényszeríthet arra, hogy ilyen emberrel üljek egy asztalnál!

– Miért, maga mit szokott csinálni vele? – nézett rá zavartalanul Gyurica. – A gomblyukába teszi? Vagy a zsebébe?

– Legalább most hallgasson! – csapott az asztalra Király.

– Amióta maga itt ül, azóta nem csinált ilyet? Azt akarja mondani? – kérdezte az órás.

– Ezt egyszer és mindenkorra kikérem magamnak!

Kovács az asztalra nézett:

– Tudja nagyon jól, Gyurica úr… hogy én tisztelem magát… de az ilyesmitől azért megkímélhetne minket!

A vendéglős csendesen megjegyezte:

– Esetleg megszokhattuk volna már…

– Az ilyesmit nem lehet megszokni! – dadogta a felindulástól az ügynök. Aztán a fényképészhez fordult: – Kérem, felejtse el ezt a… minősíthetetlen dolgot…!

A gallérját babrálgatva hallgatott el. Megigazította a nyakkendőjét, állát közben egészen előrenyújtva és megcsavarva a nyakát. Aztán valamivel csendesebben így szólt az órásra:

– Komolyan mondom, hogy maga rosszabb egy vásott kölyöknél! Hát legyen már egy kis tapintat magában, ha más nincs is. Annyit kívánunk csak, hogy legyen már egyszer tekintettel az emberekre egy kissé! Olyan nehéz ezt megérteni?

– Folytassa csak a mondókáját, Király úr! – mondta Béla kolléga.

– Az ember nem azért ül le a barátaival beszélgetni – mondta Svung, felhúzva, majd leengedve a vállait –, hogy ilyen disznóságokat… Eh!

Megrázta a fejét, és odafordult a vendéglőshöz:

– Parancsol, Béla kolléga?

– Mi van tovább azzal a katonasággal?

– Semmi! Kész az egész úgy, ahogyan mondtam!

– Hát pontosan úgy igaz, ahogy itt elmondta!

– Az egészből azt akartam kihozni, hogy ha a világ olyan, mint egy katonaság, amelyikben csak a korlátolt hapsik hiszik azt, hogy ők a maguk feje után cselekedhetnek, akkor úgy is kell bánni az ilyen világgal… Ér az valamit, ha a közlegény ugrál a parancs ellen? Ugyan? Ismerjük a menetrendet! Nekem egy alkalommal azt mondta az őrmester negyedórával a kimenőm előtt, hogy mossam fel a klozettet, mert valaki lemocskolta. Mondtam neki, hogy nem én csináltam, azonkívül meg nem az én rajom jár arra az árnyékszékre. Erre felmosatta velem mind a két emelet valamennyi árnyékszékét – vasárnap délután, kimenővel a zsebemben! Azonkívül kihallgatásra rendelt, mert amikor jelentettem neki, hogy készen vagyok a felmosással, akkor állítólag fenyegető kifejezést tapasztalt a szememben. A tisztnek azt mondtam a kihallgatáson, hogy igazságtalanság történt velem, mire kijelentette, hogy ne kritizáljam a hadsereget, és fogdába záratott. Attól kezdve aztán én lettem a próbababa az egész században, és nem volt olyan disznóság, amit végig nem csináltak velem! Na mármost – nem így van a világban is? Kinyitod a szád – és attól kezdve te vagy a gumimajom. Meg a keljfeljancsi! Mindenki téged pécéz ki, és vége a dalnak! Egyszer kinyitod a szád, és attól kezdve mindig rajtad lesz a szemük, és – képletesen szólva – fel fogod mosni attól kezdve az összes létező árnyékszékeket!

– Emlékeznek, hogyan jártam tavaly karácsonykor? – kérdezte az asztalos. – Azzal az autóval meg azzal a nővel?

A vendéglős megemelte az üveget:

– Na, ezt hallgassa meg, uram! – pillantott a fényképészre.

– Hát ebben aztán benne lesz minden! – mondta az ügynök is.

Kovács közelebb húzta a székét.

– Kint voltam szenteste előtt való nap a nővéremnél, a Wekerlén. Valami ajándékot vittem a keresztfiamnak. Amikor jövök visszafelé, beugrottam az egyik szaktárshoz a Baross utcába valami apróságért. Amint jövök a Körút felé, látom, hogy az egyik kis utcában két megtermett pasas cibál egy nőt. De világos volt még, illetve lehetett egészen jól látni őket, ott erőszakoskodnak vele, odaszorítják a falhoz, kiáltana szegény, de befogták a száját, még a szoknyája is végighasadt a kis, rövid bunda alatt. Odaszaladok, és mondom, hogy micsoda dolog ez? Azt mondja az egyik pasas, hogy tűnjek el, amíg jó dolgom van! Erre aztán nekimentem, és kezdtem kiszedni a kezük közül a szerencsétlen asszonyt. Kaptam én is, adtam én is: – Piszok csirkefogók, adok én, így bánni egy nővel! – kezdtem kiabálni, és ütöttem, amennyire csak bírtam. Egyszer csak megáll a járda mellett egy luxusautó, kiugrik belőle még egy pacák, és zsupsz be engem is a kocsiba meg a nőt is! – Befogod végre a szád, te hülye? – mondta nekem az egyik, a másik meg úgy szájon vágott, hogy alig bírtam szuszogni…

– Így kell mosni az árnyékszéket! – mondta az ügynök.

– Elég az hozzá – folytatta Kovács –, hogy a rendőrségre vittek, mert a nő valami zsebmetsző vagy betörő vagy mi volt, ezek meg detektívek, és ott csípték el éppen az utcán! Mit kell magának mindenbe beleavatkozni, maga szerencsétlen!? – mondta aztán a detektív, amelyik szájon vágott. – Minek üti bele az orrát olyasmibe, amihez nincs köze? Nahát, kérem… Nekem meg azt tanították a cserkészetben meg a kongregációban meg mindenütt, hogy ahol tudok, segítsek! Szépen kinézünk, mondhatom… Most aztán mit csináljak?

– Nagyon egyszerű! – mondta az ügynök. – Mint a katonaságnál! Ami nem a maga dolga, ahhoz ne szóljon egy szót sem!

– Nagyon helyesen mondta az előbb, Béla kolléga: ha azt mondja a világ, hogy nyald fel a padlót, akkor fel kell nyalni, és el van boronálva minden! Közlegény – kuss! Ne láss, ne hallj! Ez a magunkfajta embernek a parancsa! Hogy aztán – közben mit gondolunk, az már teljesen a magunk dolga, abba aztán senki bele nem szólhat. Legalább ennyi kijár nekünk! Nem igaz?

A fényképész elsimította maga előtt az abrosz mintáit, és azután is ottmaradt a mutatóujja, egyre nyomon követve körbe-karikába a mintázatot:

– Én… azért azt mondom – és ismét elpirult, mint valahányszor, ha beszélni kezdett –, azt mondom, hogy ha még tízszer lát ilyen esetet, akkor tízszer is menjen oda! Ez, hogy úgy mondjam, emberi kötelesség, hogyan becsülhetnénk magunkat, ha nem így teszünk?

– Hajajj…! – sóhajtott Király. – Maga javíthatatlan ember, úgy látszik…

Kovács odafordult Gyuricához:

– Hát mit szól mindezekhez, Gyurica úr?

– Azon csodálkozom – mondta Gyurica –, hogy nem hűlt még ki a gyomruk!

Az ügynök felemelte a poharát:

– Persze… Ha holmi liliomkorban levő kislányokról beszéltünk volna, akkor nem vágna ilyen flegma ábrázatot a mester úr!

– Úgy gondolja? – nézett rá Gyurica.

– Úgy gondolom, drága barátom!

Gyurica Kovácsra pillantott, és felemelte az ujját.

– Óvakodjon az olyan emberektől, akiknek szavajárása a drága barátom! Nem őszinte emberek, hanem hintásak!

– Úgy gondolom! – mondta ismét az ügynök. – És ha van egy csöpp érzés magában, akkor tegye el, de sürgősen tegye el azt a förtelmet a kezéből, mielőtt itt hagyom magát…!

Gyurica, miközben beszélt, a felsőzsebéből ócska papírszipkát húzott elő, s miután kétszer-háromszor beléfújt, gondosan elkezdte beleigazítani a cigarettáját. Az a fajta toll-szárú szipka volt, melyet három-négy fillérért árultak a trafikokban, s amelyek igen praktikusnak bizonyultak, mert két-három cigaretta elszívása után el lehetett dobni őket, s ekképpen nem büdösítették az ember zsebét vagy tárcáját, mint a többi szipka. Amikor Gyurica belefújt a kis szipkába, mindenféle orrfacsaró, kellemetlen bagószagot lehetett érezni. A szipka szemmel láthatóan igen régi volt, bár a figyelmes tekintet gondos pucolás nyomát vehette észre rajta.

– Még ez sem tetszik magának? – pillantott fel álmos szemeivel Gyurica, miközben megcsavarva kissé a cigarettát, felnyomta a szipkába.

– Hogyan lehetséges az egyáltalán, hogy egy ember, akinek megvan a maga tisztességes keresete, ilyen rondaságot hordozzon magánál? Ezt magyarázza meg nekem végre?

– Megmondhatom: ha nem tetszik, akkor ne nézzen rá. Egyébként pedig semmi köze hozzá!

Felnézett az ügynökre:

– Szólt valamit?

– Csináljon vele, amit akar! – mondta Király, és elfordult a széken. Kivett a vendéglős dobozából egy Darlingot.

– Szabad, Béla kolléga?

– Hogyne… Tessék parancsolni! Parancsoljanak valamennyien… – nyújtotta körbe a dobozt a vendéglős. – Ami pedig Gyurica úr szipkáját illeti, szóval… hogyan is állunk vele?

– Ha még egy meggyfa vagy borostyánkő lenne? De ezzel leélni egy életet?! Van egy ízlése magának is, mondhatom! Törje össze vagy dobja el, az isten megfizeti, holnap hozok helyette magának egy borostyánkövet, isten az atyám, hogy hozok, csak dobja már a fenébe!

– Ne ölje meg a barátját, Király mester! – mondta a vendéglős. – Tényleg ebből akar szívni egész életében?

Gyurica felhúzta a szemöldökét, és nevetséges, de jóindulatú grimaszt vágott a vendéglősre, s egyúttal meglepő pontossággal utánozta az ügynök hangját:

– Mit szól hozzá, hogy igen? De hogy a kedves ejrópai barátjának örömet szerezzek, megígérem, hogy halálom óráján kettéroppantom! – mutatta az ujjával, és tovább utánozva az ügynököt, így folytatta: – Meg van elégedve, drága barátom?

Az ügynök kivételével mindenki kacagni kezdett. A fényképész azonban változatlanul gondolataiba mélyedten ült, sovány, sápadt arcát pirosság borította továbbra is.

Gyurica rágyújtott. Mintha álmossága eltűnt volna az arcáról. Bár a tekintete változatlanul lusta volt, és lusták maradtak a mozdulatai is, ahogyan előrehajolt a székén. Nem emelve a többire, felhajtotta a poharát, kényelmesen visszakoppantotta az asztalra, és odafordult az asztaloshoz:

– Szóval… hogy mit szólok én mindezekhez? Azt kérdezi, kedves uram?

– Igen… igen… – mondta készségesen Kovács.

– Azt, hogy jó lenne, ha Béla kolléga adna még nekünk egy kis bort! A magam részéről a szokásos hosszúlépéssel fejezem be, Béla kolléga, ha nincs ellene kifogása…

Béla kolléga felállt. Összeszedte az üres poharakat, aztán várakozóan nézett a fényképészre, aki előtt mindössze egy ujjnyi bor állt a pohárban.

– Hát magának jó vacsorája lesz ma, Király úr! – mondta az asztalos, és ellegyezte maga elől a Darling füstjét. – De nem fejezte be az előbb, hogyan csinálja azt a szegyet. Maga készíti el, vagy a felesége?

– Természetesen én készítem el, úgy, ahogyan az előbb elkezdtem mondani… Vagyis, amikor a spékelés megvan, akkor következik a töltelék adagolása, illetve még előbb a tölteléknek az elkészítése…

A fényképész rátette a tenyerét a poharára:

– Köszönöm, nem… Igen kedvesek, hogy meginvitáltak ide az asztalukhoz, de már megyek is, csak elszívom ezt a cigarettát. Igazán nagyon kedvesek voltak…

– Kérem! – mondta Béla kolléga, és zsibbadt lábait meg-megnyújtóztatva elindult a pulthoz, hogy kihozza a társaságnak a szokásos hosszúlépést.

Az olvasó nyilván tisztában van már azzal, hogy dacára az olyanfajta megszólításoknak, mint Kovács úr, uram, és kedves barátom, meg a gyakori és különböző udvariaskodások, mint: ha engedi megjegyeznem, ha szabadna a figyelmét kérnem és hasonlók, tehát ezek ellenére olyan társasággal van dolga, melyben régóta ismeri mindenki egymást. Az effajta emberek lélektanát ismerve, az ilyenfajta embereknek, mint amilyenekkel most e történetben van dolgunk, a szokásait és apró allűrjeit ismerve, tudhatjuk, hogy az érintkezésnek ez a formája igen erős összeszokottságot, szeretetet és megbecsülést takar. Ez, a külső szemlélő előtt olyannyira nevetségesnek tűnő érintkezés, a maga közhelyeivel egy sajátságos társadalmi rétegnek egyfajta társalgási formája. Ha elkísérnénk egy alkalommal Királyt a barátjához, az asztaloshoz, akkor hallhatnánk, amint így köszönti a háziasszonyt: Á, csókolom a kezeit, drága nagyságos asszonyom, hadd puszilom meg azt a kis kacsóját…! Mire az asszony: Ó, a Király úr, az ember mindig jobbat vár, lám, lám… A dologban az a különös, hogy mindez tréfás felhanggal történik. Arra kell következtetnünk, hogy nem egyébbel van dolgunk, mint holmi „alászálló kultúrérték” szemérmes és egyben ironikus befogadásával. S ez olyannyira kötelező magatartás, hogy elmulasztása vagy egyszerűen az, ha valaki nincs birtokában e formáknak, az idegenség letörölhetetlen bélyegét nyomja a homlokára. Mindezt azért jegyeztük meg, hogy az olvasót ezzel is megerősítsük abban az eddigiek során már amúgy is kialakult véleményében, hogy egymást nagyon becsülő, örömeikben és bánataikban megosztozó és együttérző polgárocskákról van szó – olyanokról, akiket az olvasónak már számtalan irodalmi alkotásban volt alkalma és szerencséje megismerni. De kikről mondhatnánk el, hogy teljesen ismerjük már őket? S ha már ezt elmondtuk, hadd tegyük hozzá: nincs kevésbé szabad és inkább kötöttebb ember az írónál. Nem tehet engedményt a hűség rovására mivoltának kockáztatása nélkül. S ha úgy követjük e pár ember beszélgetését, mint azt az eddigiekben is tettük, akkor az éppenséggel a nagyon célszerű – a végén kiderül majd, hogy mennyire szükséges – hűség kedvéért történt.

– A tölteléknek az elkészítése az legalább annyira fontos, mint a spékelés! – folytatta az ügynök. – Nem tudom, mert ugyebár, ahány ház, annyi szokás, de én a következőképpen szoktam készíteni: mindenekelőtt veszem ugyebár a tojást, zsemlét, zsírt, petrezselymet, zöldségféléket meg a többit, meg a többit, de a lényeg, az ezután következik… Próbálja meg majd egyszer, Kovács úr! Most következik az apróra, de egészen apróra vágott, illetve vagdalt téliszalámi! Tetszik érteni? Téliszalámi! Úgy, ahogy mondom! Erre nem tetszettek gondolni, ugyebár?

A vendéglős közben visszaérkezett a hosszúlépésekkel, és letelepedve meglökte az asztalos könyökét.

Fejével az ügynökre intett:

– Fokhagymát tett már bele a tisztelt úr?

– Tettem, kollégám, tettem! Többet tettem bele, mintsem azt maga gondolná…

– Pedig abba csak annyit szabad tenni, amennyi éppen való bele. Nem igaz, Kovács úr?

– De én még tettem bele, hogy magának ne lehessen kifogása ellene, okos úr!

Kovács odafordult Béla kollégához:

– Maga szokott téliszalámit tenni a töltelékbe?

– Na ne vicceljen!

– Én meg teszek bele! Na mit szól hozzá! – mondta az ügynök. – Úgy, ahogy hallja, nem tetszik?

– Lókolbászt nem tesz bele? Esetleg disznófősajtot vagy kvárglit?

– Nem! De egészen vékonyra vágott vagdalt téliszalámit igen. Tudja maga, hogy mi az? Evett már maga ilyet? Ha nem, akkor ne beszéljen, drága barátom, hanem becsülje meg az okosabb tanácsát!

– Szóval, mi történik a kvárglival?

Kovács közbeszólt:

– Téliszalámit mondott…

– Helyes… akkor mi történik a szalámival?

– Ezt teszem egészen apróra vágva a töltelékbe. Mintegy elmorzsolom a zsemle és a főtt tojás között… tetszik érteni…

– Nem is lehet rossz – mondta Kovács.

Svung a pohara után nyúlt, és közben Gyuricára esett a tekintete. Visszatette a poharát az asztalra:

– Na, nézzék! Nézzék azt… azt a…

Az órás egészen hátradőlve himbálódzott, és összehunyorított szemekkel, elhúzott szájjal nevetett, előre-hátra billenve a széken.

– Most minek örül már megint? – kérdezte az ügynök. – Az angyalát látja, vagy mi szállta meg? A Lucifer elmehetne tanulni magához, ha látná a képét ilyenkor! Mit vigyorog, az isten áldja meg!

Gyurica meghimbálta magát a székén:

– Nem szabad?

– Hogyne lenne szabad! Láttam én már négylábúakat is örülni… Csüngtek a rácson, és örültek a fülüknek!

– Maga meg ott állt, és élvezte őket, mert komolyabb dologra nem futja az elméjéből…

Előrelendült a széken:

– Egyébként, ha nagyon kíváncsi, megmondhatom, hogy eszembe jutott valami, és annak örültem. Maga is benne van a dologban! Mondja meg nekem, hogy mit szeret jobban: a csicsókát vagy a töltött borjút?

A fényképész felállni készült, tenyerét már az asztal lapjára helyezte, Gyurica rászólt:

– Kérem, maradjon még egy keveset! – intett a kezével is, mire a meglepődött emberke visszaereszkedett a helyére.

– Maradjon még egy keveset! – ismételte az órás.

Visszafordult az ügynökhöz:

– Csicsókát mondtam. Tudja mi az?

Király bizalmatlanul nézett rá, aztán a többiekre pillantott, és megvonta a vállát, széttárta a karjait.

Az asztalos szólalt meg:

– Csicsóka! Az a bogyó, olyan, mint a krumpli. Nem ismeri, Király úr?

– Mi az, hogy nem ismeri… nem ismeri? – mondta Király. – Talán csak maga ismeri?

– Azt kérdeztem – mondta Gyurica –, hogy melyiket szereti jobban? A csicsókát vagy a töltött borjút?

Az ügynök elhúzta a száját:

– Szórakozzon a liliomokkal…

– Azt kérdeztem, hogy melyiket szereti jobban?

– Tudja mit – vonta meg a vállát Király. – A csicsókát, azt magának hagyom!

– Szóval a borjúszegyet?

– Igen! A borjúszegyet! Most már meg van elégedve?

Gyurica komolyan nézett rá:

– Most ne vicceljen, arra kérem…

– Mondja már meg neki – szólt a vendéglős –, hogy a borjúszegyet szereti jobban…

– A borjúszegyet! – mondta az ügynök most már őszintén és megzavarodva az órás komoly ábrázatától.

– Helyes! Köszönöm szépen… – mondta Gyurica, és visszadőlve a székén a mennyezetre tekintett.

Király értetlenül nézett a többiekre. Aztán felemelte a kezét, és elhúzta a homloka előtt.

– Plam-plam…?

– Ajjaajj! – bólogatott Béla kolléga, és elvigyorogta magát.

– Most mit spekulál ott fent a plafonon? – szólt az órásra Király.

Gyurica összehúzta a szemét:

– Azon – mondta hunyorgatva egyre –, hogy Tomoceuszkakatiti legyek vagy Gyugyu?

Az ügynöknek nyitva maradt a szája. Aztán azt mondta:

– Áh… á! Ühüm! Á… na látja, ez végre világos beszéd! Egyébként én mindig mondtam, hogy tud maga értelmesen is beszélni, csak türelmesnek kell lenni magával, és nem szabad izgatni. Na, mit szólnak hozzá!?

Az asztalos közelebb hajolt az óráshoz:

– Mit tetszett mondani, Gyurica úr? Én… nem értettem egészen pontosan… mit nem tud, hogy mi legyen?

Gyurica levette a tekintetét a mennyezetről, és előrebillent az asztalhoz. Összefonta az ujjait, és a szemébe nézett Kovácsnak:

– Azt nem tudom, hogy Tomoceuszkakatiti legyek-e vagy Gyugyu?

– Áhá! – mondta Kovács, és bizonytalan tekintetet vetett az ügynökre, aki széttárta a karjait.

Gyurica így folytatta:

– Igen örülnék, ha segítségemre lenne, Kovács úr! Szívesen venném, ha tanácsot adna nekem. Őszintén szólva, eléggé kellemetlen helyzetben vagyok…

Kovács pislogva nézett az órásra, de azért együttérzően kezdett bólogatni:

– Állok rendelkezésére… De, ugye… nem sül ki valami disznóság belőle, vagy tréfa… vagy ilyesmi?

– Legyen egészen nyugodt felőle!

Rátette a kezét az asztalos karjára:

– Mondja meg őszintén, Kovács úr, hogy mit választana maga, ha megkérdeznék magától, hogy mi akar lenni: Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu…?

– Nem tréfa ez?

– Nem! Az a kérdés, hogy ha maga meghal, akkor jogában áll feltámadni egyiknek vagy a másiknak. Vagy Tomoceuszkakatitinek vagy Gyugyunak. Melyiknek óhajtana feltámadni?

– Ezt én nem értem… bocsásson is meg, de úgy látom, hogy mégis tréfál, Gyurica úr!

– Még szép, hogy nem érti! – mondta az ügynök.

Kovács tovább pislogott az órásra:

– Mert, megbocsát, ugyebár… de azt sem tudom, hogy ki az a Tomotiki vagy hogyan hívják, meg ki az a Gyugyu. Arról nem is beszélve, hogy semmit nem értek az egészből, és arról nem is szólva, hogy halálunk után Isten ítélete elé kerülünk, és nem szólhatunk egy szót sem…

Béla kolléga rákacsintott az ügynökre.

– De értse meg – nézett aztán Kovácsra –, értse meg végre: ha Gyurica úr úgy határozott, hogy maga meghal, és azután választ egyet és mást, akkor az Isten ne szóljon egy szót sem, örüljön, hogy él, és ne haragítsa magára a mi barátunkat…

– Erről van szó! – mondta Király. – Elvégre mit számít az Isten, ha Gyurica úr közbeszól?

Gyurica változatlanul Kovácsra tekintett:

– Figyeljen rám, Kovács szaki! Menjünk szép sorjában. Azt pedig előre megígérem, hogy az isten nem szenved majd semmi csorbát…

– De ezt valóban komolyan mondja! – szögezte le az asztalos.

– Valóban komolyan! A legkomolyabban – bólintott Gyurica.

– Így már rendben van a dolog… De mit mondott az előbb, hogy kik ezek a nem tudom kicsodák? És mit kell nekem választani?

– Hát akkor menjünk sorjában! – mondta újra Gyurica. – Ez a Tomoceuszkakatiti, akit elsőnek említettem, egy igen nagy úr, ő Lucs-Lucs szigetének a fejedelme, alattvalói persze nem fejedelemnek nevezik, de az nem változtat a lényegen…

Király megjegyezte:

– Persze, Kovács szaki, közölnöm kell magával, hogy olyan sziget, amilyent a barátja említett, nincs az egész földkerekségen, de ha ez nem zavarja magát, akkor nem szóltam egy szót sem…

– Közölnöm kell magával… – mondta zavartalanul Gyurica –, hogy van ilyen sziget! Sokkal jobban van ilyen sziget, mint azt maga vagy az ejrópai barátja gondolhatná!

– Igazat mond? – kérdezte az asztalos egyikről a másikra pillantva.

Gyurica letette a tenyerét az asztalra, és nyomatékosan így szólt:

– Van, Kovács úr! Becsületszavamat adom magának arra, hogy van ez a sziget. Hogy mást ne mondjak: nem is valami újkeletű képződmény – miként nem egy korallsziget az –, hanem nagyon is régi. Emberemlékezet óta létezik, Lucs-Lucsnak hívják, és igen örülök annak, hogy ezentúl maga is tudni fog róla!

Odafordult az ügynökhöz:

– Magát meg fogja lepni, kedves ejrópai barátom, hogy mennyire létezik ez a sziget!

Egy pillanatig ottfelejtette a tekintetét az ügynökön, aztán elmosolyodott:

– Bizony, bizony… de még mennyire létezik!

Visszafordult az asztaloshoz:

– Tehát az a bizonyos Tomoceuszkakatiti ennek a bizonyos szigetnek a nagyfőnöke, ha így jobban tetszik…

– S ha szabad kérdeznem… nekem mi közöm van ehhez a Takatitihez? – kérdezte Kovács.

– Ez végtelenül egyszerű! Magának azért van igen sok köze ehhez a Tomoceuszkakatitihez, mert azon a szigeten ott él Gyugyu, akit az előbb már volt szerencsém említeni. Ha Gyugyu nem élne ott, akkor semmi dolgunk nem lenne sem a nagyfőnökkel, sem a szigettel, amely egyébként rendkívüli gyönyörűségekkel megáldott föld. Hogy mást ne mondjak, a patakjaiban például dögivel van pisztráng, folyóiban a csuka meg a ponty. A tenger aranyban, ezüstben, kékben örökkön-örökké változó hullámzásáról nem is beszélek, de föltétlen megemlítem az égbe nyúló hegyeit, melyek csodálatosan festenek a hold előterében vagy akár a kelő nap sugaraiban! A síkjain, ó, uramisten, micsoda humusz, mert valósággal humusz ott az istenáldotta föld minden darabja! A kertjei buják és gazdagok, szelídek vagy ős bőségben tobzódók, lankái elgyönyörködtetik a szemet lágy és finom hajlataikkal, a dombjai nektárt teremnek, füves sztyeppéin annyi a vad, hogy azt el sem tudom mondani magának… és így tovább, és így tovább! És mindezek fölött ott uralkodik az istentől rendelt Tomoceuszkakatiti, és ott él társai között Gyugyu…

– Ez mind rendben van… – mondta Kovács – de mi közöm van nekem mindehhez, és ki az a Gyugyu?

– Rabszolga! – mondta az órás. – Annyit már igazán tudhatna, hogy ahol istenáldotta föld, halakkal teli folyók, vadakkal gazdag erdők meg hasonlók vannak, onnan természetesen nem hiányozhat sem Tomoceuszkakatiti, sem Gyugyu. Ez csak világos, nem?

Az asztalos fölhúzta a szemöldökét:

– Na és… mit kell nekem itt választani?

– Hogy melyik bőrébe akar feltámadni a halála után! Tetszik érteni?

– Nem! – mondta az ügynök.

– Magát kérdezem, Kovács úr! Úgy vesszük, mintha maga rövidesen meghalna, s amikor rögvest utána feltámad, akkor vagy Tomoceuszkakatiti lesz magából vagy Gyugyu, aszerint, hogy most melyiket választja.

– Akkor ez egy játék? – mondta az asztalos.

– De még mennyire! – mondta Gyurica. – Az egészből mindössze az valódi, hogy Lucs-Lucs létezik, s következésképpen létezik Tomoceuszkakatiti is meg Gyugyu is, magának pedig választani kell közöttük. Ettől eltekintve a többi az mind játék…

– Így már értem! – mondta Kovács. – Tehát mit is kell akkor nekem csinálni?

– Egyszerű! Meg kell hallgatnia, amit mondok. Tehát figyeljen jól rám: ez a Tomoceuszkakatiti… illetve, nem is! Vegyük először a Gyugyut! Tehát ez a Gyugyu közönséges rabszolga Lucs-Lucs szigetén, ennek a Tomoceuszkakatitinek az uralma alatt. De milyen rabszolga? Hát olyan rabszolga, kedves Kovács úr, hogy az, amit maga az iskolában tanult a rabszolgákról, az mind kutyafüle meg kéjgáz ahhoz képest, ahogyan a mi Gyugyunk rabszolga… Ez aztán a rabszolgaság! Úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, sőt még annál is jobban! Hogy mást ne mondjak, ilyesmik estek meg vele: a nyelvét kivágták, nem is olyan régen, harminckét éves korában, mert egészen véletlenül akkor találta elmosolyogni magát, amikor ura és parancsolója átment az egyik termen, ott Gyugyu előtt. Ura és parancsolója így szólt hozzá: Mit mosolyogtál, gazember? Gyugyu, aki érezte, hogy baj lesz, őszintén felelt: Valami eszembe jutott, uram, és azon mosolyogtam el magam! – Úgy! – mondta az úr. – No, majd gondoskodom arról, hogy többet ne jusson eszedbe semmi! És kivágatta Gyugyu nyelvét, azt gondolván az ostoba, hogy ha megfosztja a szolgát nyelvétől, akkor elintézte egyúttal a gondolatait is! Az igazság kedvéért még hozzá kell tennem, hogy Gyugyu viszonylag könnyen megúszta, ha azt vesszük figyelembe, hogy Tomoceuszkakatiti egy alkalommal, nemhogy a nyelvétől fosztotta volna meg egyik alattvalóját, hanem egyenesen lenyakaztatta. Mi volt ennek az alattvalónak a bűne? Elmosolyogta magát? Nem. A nagyfőnök így indokolta meg a családja körében a lenyakaztatást: Ennek a Bubunak – mondta – igen értelmes arca van, és ennek ellenére jóformán soha nem szól egy szót sem! – Ezek után lerágta még a paradicsommadársült combját, hümmögött egyet-kettőt, majd kiadta a parancsot, hogy nyakazzák le Bubut! De térjünk vissza Gyugyuhoz: mint mondtam, a nyelvét kivágták, de az annyira hétköznapi dolog volt, hogy Gyugyu maga sem csinált belőle különösebb tragédiát. Amikor a lányát elvették tőle – tizenegy éves gyönyörű gyermek volt, Tomoceuszkakatiti kapta ajándékba Gyugyu gazdájától –, akkor sírt egy sort. Amikor megtudta, hogy kislánya belehalt Tomoceuszkakatiti kedvtelésébe, akkor kétségbeesett, de pár esztendő alatt elfelejtette a fájdalmát, és belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Aztán – két ével később – elvitték a kisfiát is. Gyugyu gazdája kedveskedett vele Tomoceuszkakatiti udvarnagyának, egy élveteg öregúrnak. Gyugyu fájdalma óriási volt – de az idő ment tovább, és be kellett látnia, hogy ez így történik majd halála napjáig, és nem lesz szabadulás belőle. Már ebből is kitűnhet – ezekből az esetekből –, hogy Gyugyunak nem volt aranyélete…

Az ügynök felsóhajtott:

– Haj, haj… magának már nem elég a liliom! Látja, hová vezet a disznólkodás, Gyurica barátom? Először kislánykák, aztán már miről kéjeleg itt? Kisfiúk – nem mondom…!

Kovács megjegyezte:

– Ezek valóban nagyon borzalmas dolgok, Gyurica szaki…

– Aztán – folytatta az órás – meg kellett érnie, hogy levágják a felesége orrát, valami ügyetlenségéért, amit munka közben elkövetett. Egy évre rá kiszúrták az ő egyik szemét, mert rálépett a gazdája kedvenc majmocskájának a farkára. Azt hiszem, hogy ezek után felesleges elsorolnom a mindennapi megkorbácsoltatást, azt hogy gazdájának gyermekei az ő arcán és állán tanulták a leghatásosabb bokszütéseket, hogyan kell valakit gyorsan és ügyesen állon vágni, hogyan kell hatásosan sújtani a gyomorszájra és így tovább. Mindezeket el kellett viselnie Gyugyunak, és el is viselte, hiszen azt látta, hogy körülötte mindenütt ez történik, és számtalan hozzá hasonló ember viseli napról napra a hasonló szenvedéseket. Talán egyetlen dolog volt, ami szinte elviselhetetlen szenvedéssel töltötte el. Nem fizikai fájdalom volt, s ez őt magát is megzavarta és elgondolkodtatta. Ha vendégek érkeztek, akkor Gyugyunak az ajtó elé kellett feküdnie, hogy a port a lábukról az ő testére lépve töröljék le a látogatók. Ilyenkor – haláláig nem értette meg, hogy miért is –, ilyenkor mindig sírnia kellett, bár ha józan ésszel végiggondolta, a sok egyéb szolgálathoz hasonlítva, ez messze elviselhető volt, szinte pihentető.

– Az anyját! – mondta a vendéglős. – Szép kis hacacáré…!

– Csak a tényeket sorolom! – mondta Gyurica. – De menjünk tovább, és ne szaporítsuk a szót. Arról van szó, hogy Gyugyu így élte végig az egész életét, és mind az évek alatt egészen a sírjáig – mely egy jól fejlett párduc gyomrában várta – egyetlen vigasztalása akadt. Így szólt önmagához: a legszerencsétlenebb sors jutott osztályrészemül. Nyomorult rabszolga vagyok, kiszolgáltatva kényre-kedvre. Meggyötörhetnek, megalázhatnak, kiszúrhatják a szemem, elvehetik a gyermekemet, megölhetik az asszonyomat, vadállatoknak vethetnek elébe, mi vigaszom maradhat tehát? Az egyetlen: ment maradtam a bűntől! S úgy érzem, hogy ez nagyon nagy dolog! Nem én tettem ilyesmit másokkal, hanem velem cselekedtek ilyesmit mások! S ez nagyon nagy szó! Ha van vigasztalás, akkor ez az! Ha van érdem, akkor ez az! Ha adhat nyugalmat valami, akkor ez! Ment maradtam mind e bűnöktől, és azt hiszem, minden bűnöktől, mert szenvedéseim nem engedtek gazembernek lennem! Az igazak közé tartoztam mind utolsó pillanatomig. S ez nagyon nagy dolog! A kisemmizettek, a megkorbácsoltak nagy családjába tartoztam egész életem során, és lelkem tiszta maradt, mint amilyennek megteremtette az, aki mindannyiunkat teremtett… S ez aztán igazán nagy szó! Ekképpen vigasztalta magát Gyugyu, és ami a legcsodálatosabb: meg is vigasztalódott ilyenkor!

Király közbeszólt:

– Ahogyan azt maga elképzeli, Ibolyka!?

A vendéglős felkapta a fejét:

– Miért? Nem volt igaza? Nem ő volt a tisztességes, azok meg a gazemberek?

Gyurica felemelte az ujját:

– Ne vitatkozzanak! Rátérünk Tomoceuszkakatitire… Aztán majd beszéljenek…

– Hát nem mondott igazat! – erősítette továbbra is a vendéglős. – Angyal volt azokhoz a csirkefogókhoz képest… Mi az, hogy nem volt igaza?

– Na, ne vicceljünk, jó ember! – rázta meg a fejét az ügynök. – Micsoda vigasz az magának?

– Rátérünk Tomoceuszkakatitire! – mondta emeltebb hangon Gyurica. – Hát kérem, Kovács úr! – nézett az asztalosra. – Ez a Tomoceuszkakatiti mindenben pontosan az ellenkező életet élte, mint a szerencsétlen Gyugyu! Ő volt a nagyfőnök, a fejedelem, neki engedelmeskedett egész Lucs-Lucs. Az, hogy ő volt a fő főnök Lucs-Lucsban, azt jelentette, hogy ha Gyugyu gazdájának a lelkét teszem azt hetven kiszúrt szem és nyolcvan kivágott nyelv terhelte, akkor az övét megszámlálhatatlanabbul több! Nyilván: mert annyival volt nagyobb hatalma, és annyival volt több rabszolgája, neki szolgált egész Lucs-Lucs testestől-lelkestől, szőröstől-bőröstől. Hihetetlen, hogy miket vitt véghez ez az ember! Elképzelhetik már abból is, hogy hogyan nyakaztatta le azt az előbb említett embert. Megtörtént például, hogy egy rabszolga nem úgy helyezett az asztalra egy tányért, ahogyan azt éppenséggel megkívánták tőle, mondjuk megcsörrent mellette az evőeszköz. Ilyenkor Tomoceuszkakatiti intett a fejével, és egy ajtónálló már vitte is a szerencsétlent, és levágta a fejét. Nyissz – és vége az egésznek! Egyik ágyasa egy alkalommal eltüsszentette magát, mert már isten tudja mióta fetrengett meztelenül a nagyúr előtt – bőven elég volt a lenyakaztatáshoz. Más alkalommal egyik fuvolása az egyik futamot másképpen fújta, mint azt Tomoceuszkakatiti megszokta – intett, és vége volt a dalnak, kerékbe törték a szerencsétlen fuvolást. Azt hiszem, hogy ennyiből is kiderül, hogy milyen főnök volt ez a Tomoceuszkakatiti! Elég, ha annyit mondok: nem átkoztak még embert annyian, mint ezt a fickót! S ez így rendben is volna, ha nem lenne a dolognak egy plánéja. Méghozzá igen jelentős plánéja. Tomoceuszkakatiti ugyanis meg volt győződve afelől, miszerint ő a világ legrendesebb embere! Annak tartotta őt szülőanyja – míg le nem fejeztette őt is –, és annak tartották a gyermekei is. Valahányszor levágatta valakinek a fejét, vagy kitépette a nyelvét, az anyja – amíg élt – így szólt az unokákhoz, vagyis Tomoceuszkakatiti gyermekeihez: figyeljétek jól apátokat, hogy ti is tudjatok majd rendesen viselkedni, nehogy azt mondhassa bárki, hogy nem volt jó gyerekszobátok! Egy krónikás, akit aztán Tomoceuszkakatiti patkányokkal falatott fel, feljegyezte, hogy uralkodásának első évtizedében kilencezer-hatszázhuszonnégy embert ölt vagy öletett meg, ebből négyezer asszony volt, mintegy hatszáz pedig gyermek, akik kisebb szolgálatra voltak köréje rendelve, a hátát masszírozták, a fejbőrét dörzsölgették és ilyesmi, a többi férfi, öreg és fiatal vegyesen. Háromezer házastársat választott el egymástól, hétszáz gyermeklányt és fiút ragadott el szüleitől, mindegyiket még tizenharmadik életévük előtt. Kétezer embert vakíttatott meg teljesen vagy fél szemre, ezerötszáz nyelvet tépetett ki, közöttük hatvan kiskorúét. Elevenen elégetett százharmincat, karóba húzatott hetvenet, és keresztre feszíttetett harminckilencet…

– A többit talán tartsa meg magának! – mondta az ügynök. – Mindig tudtam, hogy perverz, de sose gondoltam, hogy ennyire romlott legyen. Azt hiszik véletlen az, hogy ennyi disznóságot tud kapásból elsorolni…?

Kovács tiltakozott:

– De hiszen ezt mind az a Tomosztiki vagy hogy hívják követte el, Gyurica úr csak elmondja őket…!

– Hogyne! S azt nem látja, hogy mennyire csámcsog rajta?

– Hadd fejezze be! – mondta a vendéglős. – Na és aztán…? – fordult Gyuricához. – Mit akar mindebből kihozni?

– Azt – mondta Gyurica –, hogy mindezek ellenére Tomoceuszkakatitinek nem volt egy szemernyi lelkiismeret-furdalása sem, mert korának erkölcse szerint cselekedett!

– Hogy… mi szerint? – kérdezte az asztalos.

– Korának erkölcse szerint! Vagyis úgy nőtt fel, hogy mindig azt látta maga körül, amit ő maga is tett később, s ezért mindezt természetesnek tartotta, és eszébe sem jutott elgondolkodni afölött, hogy helyesen cselekszik-e? A legtermészetesebbnek tartotta, hogy mindezt jogában áll megcselekedni, és semmi sincs inkább rendjén, mint az, ha így tesz!

– Már ilyent azért ne mondjon, Gyurica úr! – tiltakozott Kovács.

– Pedig így van! Pontosan így, Kovács szaki…

– Akár így van, akár nem… – mondta a vendéglős –, piszkos gazember volt és utolsó tróger!

Kovács egészen kikelt magából:

– Aki ennyi disznóságot meg borzalmat követ el, és nem holmi félkegyelmű elmekóros, az nagyon is jól tudja, hogy gazemberséget művel…

– Már megbocsásson – tette a mellére a tenyerét Gyurica –, manapság vannak emberek, akiknek még betevő falatra sem telik, és vannak autótulajdonosok! Elérkezik majd az idő, amikor azt fogják mondani az utódaink: hogyan volt képük autón járni, amikor másoknak nincs tisztességes cipőjük meg ruhájuk?! Nem sült le a képükről a bőr, annyit költeni autóra, amennyi másnak egész havi fizetése, és csak nyomorog belőle? Tomoceuszkakatiti igen jól érezte magát, és eszébe sem jutott, hogy lelkiismeret-furdalást érezzen!

– Akkor is gazember volt! – mondta az ügynök.

– Mi van? Megszólaltunk? – nézett rá az órás.

– Piszkos csirkefogó volt – mondta újra Király.

Kovács megdörzsölte az állát:

– Elnézést… de nekem azért más a véleményem! Annak a szerencsétlennek igaza volt, amikor azt mondta, hogy az ő lelkiismerete nyugodt, és nem terhelik bűnök, nem mocskolta be magát ilyen szörnyűségekkel. Ami pedig azt a másikat illeti, azt a maga főnökét, az tisztára állat volt, és nem ember!

– Egy mocskos gazember volt! – mondta a vendéglős.

– Ám legyen! – mondta Gyurica. – Én mindenesetre csak azt szögeztem le, hogy nyugodtan élte le az életét, mert mindazt, amit tett, kora helyénvalónak ítélte, rendbenvalónak tartotta mint jogot, ami Tomoceuszkakatitit megilleti. Hogy ő mennyire a legtermészetesebb jogának tartotta, arról már beszéltem… Elégedettségben élte le az életét, nagy lelki nyugalomban, szeretteitől szeretve és barátaitól megbecsülve…

– Szép kis nyugalom lehetett! – mondta Kovács. – Meg szép kis gondtalanság egy csomó agyongyötört, levágott orrú, kiszúrt szemű, látástól vakulásig hajtott ember életének és nyomorúságának az árán… Mondhatom!

Gyurica elővette a mellényzsebéből az óráját, és rápillantott:

– Hát kérem! Öt perce van arra, Kovács úr, hogy eldöntse, hogy Tomoceuszkakatiti akar lenni vagy Gyugyu!

– Hogyhogy öt perc? – nézett rá az asztalos.

– Úgy, ahogyan mondom! Az öt perc leteltével maga meghal, a következő tíz másodperc múlva már fel is támadt, méghozzá vagy Tomoceuszkakatiti bőrében vagy a Gyugyuéban. Érti most már? Tessék választani lelkiismerete szerint!

– Ne butáskodjon, Gyurica szaki…!

– Nem érti?

– Nem…

– Hát akkor figyeljen ide! Én vagyok a jóisten, és itt ülök magával… Jó, rendben van! Nem vagyok a jóisten, hanem én vagyok a mindentudó Csurubá, és azt mondom magának: hatalmamban áll téged meghalatni öt perc múlva és feltámasztani rögtön utána. De annak támadsz majd fel, amit most, amíg élsz, magad választasz. Tetszik érteni? Tehát jól fontolj meg mindent, becsületed, lelkiismereted, emberséged, itt-ott kinyilvánított szavaid és a többi szerint! Tehát mondd meg: minek akarsz feltámadni, zsarnoknak vagy rabszolgának? Tertia non datur!

– Az mi? – kérdezte Béla kolléga.

– Harmadik lehetőség nincs! – mondta az ügynök, és rövid, elismerést váró pillantást vetett Gyuricára.

– Ilyen nincs! – mondta az asztalos.

– Milyen?

– Ilyen, amit maga mond…

Az ügynök közbeszólt:

– Ilyen! Hogy maga a Csiribiri-Csurubá! Ilyen nincs! Tetszik érteni?

Gyurica elmosolyodott, és úgy nézett az ügynökre:

– Az lehet! De amit kérdeztem, az van!

Hirtelen a fényképészre pillantott:

– Igaz? Tisztelt úr!

Keszei lehajtott fejjel ült a helyén, sápadt volt, ujjával az abrosz mintázatát követte. Gyurica szavára felrettent. Zavartan nézett a társaságra, majd visszahajtotta a fejét:

– Persze, persze… – dünnyögte, és fel-felpillantott az órásra.

Csend támadt, melyet Kovács tört meg:

– Ez… hogy úgy mondjam… komolyabb dolog, mint gondoltam!

Sorra nézte az embereket:

– Nem…?

Aztán így folytatta:

– Tudniillik itt arról van szó…

Az ügynök közbevágott:

– Miről van szó? – mondta ingerülten. – Arról van szó, hogy a barátunk szórakozni akar, ennyi az egész! Nem látják, hogy ennyi az egész?

A fényképész felemelte a fejét:

– Úgy gondolja?

– Úgy!

– Én azt hiszem, hogy Kovács úrnak igaza van, amikor azt mondja, hogy ez nagyon is komoly dolog. Én hozzáteszem: komolyabb, mintsem gondolnák!

Gyuricára nézett:

– A magam részéről teljesen megértettem magát! És hozzáteszem ismét, nagyon örülök, hogy feltette itt ezt a kérdést…

– Tulajdonképpen – mondta az asztalos – tőlem kérdezte Gyurica úr! Én pedig úgy vagyok vele, hogy értem is meg nem is…

– Hogy az igazat megvalljam – ráncolta össze a homlokát a vendéglős –, én még mindig nem értem, hogy miért kell és mit kell itt választania magának…

– Ugyan! – mondta Kovács. – Hát nem emlékszik, Béla kolléga, hogy miről beszélgettünk itt az előbb? Hogy akármilyen szegény és gondokkal küzdő, egyszerű emberek vagyunk is, nem bújnánk bele a főtanácsosnak meg a tábornoknak meg annak a fejadagos embernek a bőrébe?

– Na, és most belebújna? – kérdezte az ügynök.

– Hát… végeredményben erről van szó! Nem, Gyurica úr?

A fényképész kiegyenesedett, és közelebb húzta az asztalhoz a székét:

– Bocsánat… Nem jól emlékezik, kedves Kovács úr! Ha jól tudom, akkor Gyurica úr azzal kezdte, hogy ő gondolkodik erősen valami kérdésen, hogy ő maga spekulál rajta. Én tökéletesen értem önt – nézett az órásra –, ha egy ilyen Csiribá feltenné a kérdést egy olyan embernek, aki tisztességesnek tartja magát, és az igazi nagy dolgokban nemcsak a szája jár, hogy így fejezzem ki magam, akkor annak az embernek most be kellene bizonyítania, hogy nemcsak a levegőbe mondja a nagy szavakat, hanem igaziból is úgy gondolkodik, ahogyan beszél…

– Ez az, kérem… – mondta az asztalos –, ez az, amit én úgy éreztem, hogy megértettem, csak nem tudtam szavakkal ilyen jól kifejezni. Nagyon jól tetszik mondani, Keszei úr…

A fényképész odafordult Béla kollégához:

– Nem tetszik érteni a dolog lényegét?

– Arról van szó – mondta lélegzetet véve a vendéglős –, hogy mi akarok inkább lenni? Egy ilyen gazember, mint ez a Tikitaki, vagy olyan, mint a rabszolga, az a Gyugyu. Erről van szó?

– Pontosan! – mondta a fényképész. – Vagyis arról, hogy igazat beszéltünk-e mi itt az előbb vagy sem? Sok mindent mondtunk itt az előbb, ugyebár – és a Gyurica úr most megkérdezi tőlünk, hogy mi akarunk lenni, ez a Tomoceusztakatiti – ha jól mondom a nevét –, vagy az a tisztességes és becsületes Gyugyu, akinek nem terhelik bűnök a lelkületét.

– Mi az, hogy tőlünk kérdezi? – kérdezte Király, felhúzott homlokkal. – Talán a Kovács úrtól kérdezte, nem?

– Úgy van! – mondta elgondolkozva Kovács.

– Na de, kérem…! – emelte fel a kezét a fényképész. – Lehet nyugodt lelkiismerettel ülni tovább egy embernek, aki meghallotta ezt a kérdést, és nem válaszol?

– Lehet! – mondta nyomatékkal Király. – Lehet! Tudja maga, mi az a pihent ész? Az, amit itt látott az előbb! Ez a maga Csiribije az a pihent ész, ez, aki ott lesi most a plafont, mintha nem is itt ülne az asztalnál! Mondja meg tiszta lelkére, Kovács szaki: jutott magának valaha is ilyesmi az eszébe? Vagy nekem? Vagy Béla kollégának? Miért nem jutott eszünkbe? Mert megvan a véleményünk a világról, és nincs szükségünk semmi Tomotikire meg Gyugyura, anélkül is tudjuk, hogyan is állunk. Azonkívül meg eléggé el vagyunk foglalva a mindennapi munkánkkal, hogy kenyeret keressünk meg eltartsuk magunkat. Ha pedig van egy kis időnk, akkor szórakozni akarunk, és nem köldököt mustrálni meg szellemet idézni…

Rámutatott Gyuricára, aki hátradőlve a székén valóban a mennyezetet nézte.

– Tudják, hogy mit csinál most ott az a Csiribiri vagy minek nevezzem? Röhög magukon, drága barátaim! Hogy bevesznek egy ilyen bolhát a fülükbe. Na, ezeknek jól beadtam – gondolja –, most aztán itt a pofám előtt kell felvágniuk a hasukat, hogy mi van a bőrük alatt?

– Nézze! – mondta Keszei. – Én nem tudom, hogy magának igaza van-e vagy sem, hogy röhög-e – bocsánat a kifejezésért –, hogy röhög-e a Gyurica úr vagy sem? Felteszem, hogy nem röhög, hanem tudja, milyen komoly dolgot kérdezett tőlünk. Mondom: nem tudom! De hogy olyan dolgot kérdezett, amin nem lehet nem elgondolkodni, abban aztán bizonyos vagyok…

A vendéglős a szavába vágott:

– Maga talán már tudja is, hogy melyiket választaná?

A fényképész szétnyitotta a karjait:

– Egyelőre még nem tartunk ott. Egyelőre arról van szó…

– És maga – intett a vendéglős Királyra –, maga már tudja talán?

– Mi az, hogy talán? Mi az, hogy tudom talán?

– Azt mondta az előbb, hogy aki tudja, hogy mi a véleménye a világról meg mindenről, annak nincs szüksége arra, hogy ilyesmiken spekuláljon. Ha pedig valaki tudja a véleményét a dolgokról, akkor azt is egyből tudnia kell, hogy melyiket választja? Nem így van?

Odapillantott Kovácsra:

– Nincs igazam?

Az asztalos elgondolkodva, elborult tekintettel nézett az abroszra. Láthatóan teljesen a gondolataiba mélyedt:

– De… de… természetesen – mondta. – Természetesen tudnia kell…

– Maga talán annyira tudja már? – kérdezte az ügynök.

– Hogy én? – kapta fel a tekintetét Kovács.

– Maga, maga, jó ember! Maga talán már tudja, hogy annyira helyesel?

Gyurica előrebillent a székén:

– Ne firkáljon itt, ejrópai barátom. Magától kérdezték először, hogy tudja vagy nem? Meg a Keszei úrtól! Mit forcírozza akkor a Kovács urat?

– Maga tudja talán?

– Már megint másról beszél…! – mondta az órás. – Maga beszélt itt az előbb egy Zola nevű íróról meg azokról, akik a más húsán élősködtek meg mifene…

– Nem… nem… – ingatta meg a fejét az asztalos. – Gyurica úr kifejezetten tőlem kérdezte először ezt a dolgot, és Király úrnak igaza van, amikor azt mondja, hogy nekem kell válaszolnom…

– Álljunk meg kérem egy pillanatra! – mondta felemelt ujjal a fényképész.

Szokatlanul heves hangon szólalt meg, és jobban elpirosodott, mint egyébként szokott:

– Vagyis… ha megengedik, azt akarom mondani, hogy teljességgel mindegy, hogy kitől lett kérdezve, hogy speciel éppen Kovács úrtól és nem… tőlem, ugyebár, vagy nem Király úrtól! Ezt a kérdést úgy kell felfogni…

Arca mintegy ünnepélyes lett, és szavainak komoly, nehéz hangsúlyt adott, amíg végignézett az asztalnál ülőkön:

– Ezt kérem így kell felfogni: legyen bárki, történjen bármily úton-módon, történjék bárhol, hangozzon el bármely időben és lett légyen bárki, aki megkérdezi – aki meghallotta, annak válaszolni kell. És nincs felmentés, és nem nyugodhat, ameddig nem válaszolt, vagy le nem vonta a megfelelő konzekvenciákat!

– Helyes! – mondta Béla kolléga. – Vagy pedig hallgasson, és ne prédikáljon semmit! Van egy esze magának! – nézett Gyuricára. – Inkább maradt volna otthon, és disznólkodta volna ki magát…!

Kovács nem nézett Gyuricára, amikor megszólalt:

– Mondja, Gyurica szaki… Az a Mumotaki, az… egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy… milyen izéket… szóval, hogy milyen dolgok azok, amiket csinál…?

Gyurica felemelte a poharát:

– Nem! Ebbe született bele, s ezért mindent a legtermészetesebbnek talál!

– Akkor – mondta Kovács – lehet, hogy nem is bűnös! Nem?

Gyurica ránézett:

– Ezt már döntse el maga!

– És… – folytatta elgondolkodva Kovács –, hol van akkor az Isten? Az Isten, amelyik benne van?

– Ezt talán kérdezze meg tőle és a kollégáitól!

– Az annyát! – mondta megcsavarva a nyakát Béla kolléga, majd felnyúlt és meggombolta a nyakán az inget.

– Úgy értem – mondta Kovács –, hogy van az, hogy nem szólal meg benne az Isten?

– Fogalmam sincs! – mondta az órás.

– Mindenesetre nem szólal meg! – mondta a vendéglős.

– Hm… – nézett vissza az abroszra az asztalos.

– Na, és mit ér maga azzal… – mondta az ügynök –, mit ér maga azzal, nem mintha kedvem lenne ilyen marhaságba beleavatkozni, de mit ér maga azzal, ha teszem azt, valaki azt mondja, hogy ő… nem akar olyan gazember lenni, mint a maga nagyfőnöke? Ezt mondja, és közben azt gondolja magában, hogy jó vicc, le van az egész, majd bolond leszek levágatni az orromat vagy kiszúratni a szememet…?

Béla kolléga elnevette magát:

– Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát! He… he…

– Az az isten, amelyik nem szól semmit, ott abban a pasasban? Arról az istenről beszél?

– És magában szól esetleg? – kérdezte a fényképész.

– Hogy énbennem?

– Igen! Tomoceuszban nem szólt, ez fix. De mint vélekedik maga: magában sem szól?

– Bizony… bizony! – bólogatott az asztalos.

– Mit bizony, bizony? Itt egyáltalán nem Istenről van szó!

– Hanem? – kérdezte a fényképész.

Király megrántotta a vállát és elhallgatott.

– Ha jobban tetszik, akkor nevezze tisztességnek! Így megfelel? – kérdezte a vendéglős.

– Mert – mondta Keszei –, ha arról vitatkozhatunk is, hogy van-e Isten vagy nincs – tisztességnek bizonyosan kell lennie! Vagy nem?

– És ha van – vette át a szót újra a vendéglős –, akkor milyen tisztesség az? Ilyen, amolyan vagy pedig valóban tisztesség?

– Így van… így, így – bólintott Kovács. – Vagy ilyen-amolyan, vagy az igazi… Így bizony!

Ebben a pillanatban megnyílt az ajtó, és a finoman megszólaló csengettyű alatt egy egyenruhás nyilas lépett be a helyiségbe, nyomában egy másikkal. Az első magas volt, mintegy harmincesztendős, értelmes, mondhatni, hogy finom, szinte elegáns arcú, nyugodt és magabiztos tekintettel.

A másik hasonlóképpen vállas, de tagbaszakadtan, formátlanul, darabosan, mint a zsákolók vagy a nehéz testi munkások legtöbbje.

A vendéglős felállt, és megigazította magán a kötényét. Betolta a széket az asztalhoz, és elindult a söntéshez.

– Kitartás! Éljen Szálasi! – mondta a zsákoló, és magasba lendítette a karját.

A társa épp hogy megemelte a kezét, rövid és hanyag mozdulattal. Megbiccentette a fejét, utána nyomban a kesztyűjét kezdte húzni, és elindult a pult felé. Egyenként húzta minden ujjáról a kesztyűt, aztán levette a sapkáját, könnyen elsimította a haját, és mosolyogva fordult a vendéglőshöz:

– Jó estét!

Odapillantott az asztalhoz:

– Hol a boldogság mostanában…? – Mosolyogva fejezte be az idézetet. – Barátságos, meleg szobában…

– Hát igen! – mondta a vendéglős. – Tessék parancsolni? Megszokott mozdulattal kezdte törölgetni a bádogot a pulton:

– Mivel szolgálhatok?

A nyilas könnyedén odaintett a társához:

– Tessék! Mit iszik?

– Pálinkája van? – kérdezte a zsákoló.

– Hát… – kezdte a vendéglős, és egy pillantást vetett a pult mögé, a sarokba.

– Nyugodtan… – bólintott mosolyogva a nyilas – a barátunk majd behunyja a szemét, és úgy issza meg!

– Tudniillik… – mondta a vendéglős, és azt akarta mondani, hogy nem szabad pálinkát mérnie. A nyilas közbeszólt:

– Adjon neki egy decit! Elég lesz? – nézett a másikra. A zsákoló megtörölte a kezével a száját:

– Hát… Megkóstoljuk! – mondta, és elkacagta magát. Rögtön utána vigyázzba állt. – Köszönöm szépen!

Aztán ránézett a vendéglősre:

– Nyomás! – mondta.

A vendéglős kitöltötte a pálinkát, közben megkérdezte:

– Önnek? Szabad valamit…?

A nyilas arcáról először eltűnt a mosoly, és hűvös pillantást vetett a vendéglősre. Aztán elnevette magát:

– Nem… Nagyon kedves, nem kérek…

A másik felemelte a poharát:

– A győzelemre!

A nyilas biccentett, és a kesztyűt áttette a másik kezébe.

– Az istenit! – krákogott a vendéglősre a zsákoló. – Honnan szerezte…?

– Akar még egyet? – kérdezte a másik.

– Mintha tiszta tűz lenne…! – mondta a zsákoló.

– Adjon neki még egy pohárral!

A vendéglős, miközben átnyújtotta az italt, megkérdezte:

– Bort sem tetszik?

– Nem… köszönöm! Igazán, nagyon kedves…

Körülnézett a helyiségen.

– Hangulatos kis helyiség ez… – fordult vissza. – Maga a tulajdonos?

– Igen! – mondta a vendéglős.

– Derék! Derék dolog… – mondta a nyilas, és a karórájára pillantott. – Derék dolog…

– Ezt nevezem pálinkának! – mondta a zsákoló, és visszatette a poharat a pultra. – Nagy strici lehet maga, ha ilyet tud szerezni!

A nyilas levette a tekintetét az óráról, és a zsákolóra pillantott. Az arca hűvös volt:

– Tessék…?

– Mondtam, hogy… – kezdte a zsákoló, aztán krákogott, majd vigyázzba vágta magát. Zavartan, pislogva nézett maga elé.

A nyilas a vendéglőshöz fordult:

– Elnézést! Mennyivel tartozom?

– Egyhúsz! – mondta a vendéglős.

A zsákoló a zsebéhez kapott. Nagy, barna levéltárcát ráncigált elő. A tárca tele volt százpengősökkel, szélesre feszült a két szárnya a rengeteg bankjegytől.

– Ha meg tetszik engedni…

A másik aprópénzt vett elő a zsebéből, és letette a pultra:

– Köszönöm! – mondta.

A zsákoló tartotta még egy darabig a kezében a tárcát, aztán visszatette a zsebébe.

A nyilas húzni kezdte a kesztyűjét. Közben megkérdezte:

– Itt balra a következő ház a tizenhétbé, ugye?

– Igen! – mondta a vendéglős. – Az enyém a tizenhét…

Mindkét kesztyűjét felhúzta. A zsákoló ott állt mellette egyik lábáról a másikra. Most megmozdult, és a revolvertokot előrehúzta a hasához.

– Nagyon kedves volt – mondta a nyilas –, hogy ilyen finom pálinkával vendégelt meg minket!

– Kérem! – mondta a vendéglős.

– Jó éjszakát!

A zsákoló felemelte a karját:

– Kitartás! Éljen Szálasi!

– Jó éjszakát! – mondta a vendéglős.

A nyilas biccentett a társaság felé. Aztán odaintett a társára:

– Tessék! – mutatott az ajtóra.

Amikor elmentek, a vendéglős letörölte még egyszer a pultot, aztán visszament az asztalhoz. Leült, cigarettára gyújtott. A gyufa fölött Gyuricára pillantott, aztán az ügynökre. Aztán eldobva a gyufáját a fényképészhez fordult:

– Parancsol még valamit?

– Dögök! – mondta Gyurica.

Béla kolléga újra megkérdezte:

– Iszik még valamit?

– Nem, nem… köszönöm! – mondta Keszei.

Kovács csendesen megkérdezte:

– Tizenhétbét kérdezett?

– Igen! – mondta a vendéglős.

Kovács az ügynökre pillantott, aztán a fényképészre:

– Hát akkor… el is battyoghatnánk!

– Egészségünkre! – mondta a vendéglős.

– Tegyük el magunkat holnapra! – mondta Király, felemelve a poharát.

A fényképész odafordult Gyuricához:

– Ha megengedné… még nem fejeztük be, amiről beszélgetni kezdtünk…

– Lárifári… – mondta az ügynök. – Maga még ott tart?

– Én tudniillik válaszolnék a kérdésére! – mondta a fényképész.

– Igen!? – mondta az órás, miközben nehézkesen felemelkedett, és a kabátját kereste a fogason.

– Igen! És… mint talán az eddigi beszélgetésből is kiderülhetett, nekem nagyon határozott véleményem van a világ dolgairól.

– Igen? – mondta az órás. – Ez nagyon szép tulajdonság!

– Igen! Ezért nem lesz meglepő, gondolom, ha így válaszolok: igen!

– Mit igen? – kérdezte Gyurica leemelve a kabátját és kalapját.

– Gyugyu! Illetve rabszolga! – mondta a fényképész, és minden eddiginél jobban elpirult. Egyedül ült már az asztalnál. A többiek felálltak, és a fogashoz léptek. Öltözködtek.

– Gyugyu! – ismételte a fényképész.

Az órás rápillantott, aztán leemelte az ügynök kabátját:

– Itt a kabátja, Király úr!

– Köszönöm, mesterem! – mondta Király.

Kovács zsebre dugott kezekkel, szótlanul nézett a fényképészre.

– Hagyjuk a fenébe ezt a marhaságot! – mondta a vendéglős.

Kovács megszólalt:

– Tényleg azt tudta választani?

Keszei egyre Gyuricát nézte:

– Ez a véleményem! – mondta.

Gyurica beakasztotta az esernyőjét a karjába:

– Hazudik! – mondta.

Keszei elsápadt:

– Mit? Hogyan mondta… kérem…?

– Hazudik! – mondta Gyurica, majd így szólt a vendéglőshöz:

– Hát akkor lelépünk, Béla kollégánk! – a kabátját a hasához szorítva bújt ki az asztal és a fal között.

A fényképész felállt a helyéről.

– Na de Gyurica szaki… – mondta Király.

– Hogy én hazudok…!? – mondta sápadtan, elrekedő hangon a fényképész.

– Igen! – mondta Gyurica.

– Hogy én hazudok? – remegett a felindulástól, és az asztal szélébe kapaszkodott.

– Ne törődjön vele…! – mondta az ügynök, és gyorsan a fogashoz lépve, odavitte a fényképészhez a kabátját.

– Miért nem gondolja meg, amit beszél, az isten megfizeti?! – nézett az órásra.

Rosszallóan ingatta a fejét az órásra. Gyurica nem törődött vele. A sálát igazította a nyakán, és feltette a kalapját.

– Megyünk, uraim?

Béla kolléga már összeszedte a poharakat, és a pult felé tartott.

Szemmel láthatóan semmit nem hallott abból, ami az asztalnál történik. Egypár lépésre a pulttól megállt, és az ajtóra nézett:

– Micsoda dörzsölt gazember volt! – mondta csendesen bólogatva. – Mekkora gazember!

Keszei kilépett az asztaltól:

– Ezt még senki nem mondta nekem!

– Én mondom! – mondta Gyurica. – De ne csináljon belőle nagy ügyet. Mindenkivel megeshet!

– Hát kérem… – mondta Kovács –, a Gyurica úr talán kissé erősen fejezte ki magát, de nem szabad megharagudni érte. Nem rossz ember, csak ilyen hóbortos. Nekünk elhiheti, mi aztán alaposan ismerjük! Egyébként… hogy is mondjam? Őszintén szólva nagyon merész állítás, amit maga mondott, Keszei úr…

A többiekre pillantott.

– Ez az igazság! – koppantotta a falábát a padlóhoz a fényképész. – Ez az én lelkiismeretemnek és a szívemnek a parancsa, ez értelmemnek a döntése!

– Természetesen elhisszük… – mondta Király. – Miért is kételkednénk abban, amit mond? Nyilván így gondolja… az csak természetes!

Igyekezett feladni a kabátot a fényképészre, de az hirtelen megfordulva ránézett Gyuricára:

– Vonja vissza, amit mondott!

Gyurica áttette az esernyőt a másik karjára:

– Jön, Kovács szaki…?

Keszei Kovácsra nézett:

– Maga is kételkedik abban, amit mondtam?

Kovács zavartan nézett rá:

– Hát… ugyebár… amint az előbb is mondtam, nehéz… nehéz ilyen hamar véleményt mondani. Talán… elsiette a választ. Nem kis dologról van szó, gondolja csak meg!

– Szóval kételkedik abban, amit mondtam?

– Na, nem… azt ugyebár nem mondtam…

– Úgy! – mondta a fényképész. – Értem, tökéletesen értem…

Most érkezett vissza az asztalhoz Béla kolléga.

– És maga is kételkedik abban, amit mondtam? – fordult hozzá Keszei. – Maga sem hiszi el, hogy a tisztességet választottam?

– Maga már választott?

– Igen! És a tisztességet választottam! Gyugyu akarok lenni!

A vendéglős megvakarta a tarkóját:

– Hajjajj! Nehéz dolog és nagy szó ez, uram!

– Hiszi vagy nem hiszi?

A vendéglős végignézett az emberen:

– Nem mindegy magának, hogy én elhiszem-e vagy sem? Ez a fontos magának, vagy az, hogy maga választott? Mit akar még?

– Hiszi vagy nem hiszi? – koppantotta újra földhöz a lábát Keszei. Sápadt volt, minden vér eltűnt az arcából.

– Nézze! – mondta kis szünet után a vendéglős. – Először is legyen nyugodtabb, és ne csapkodjon! Másodszor: én nem tudok senkinek a bírája lenni, én vendéglős vagyok és nem püspök!

– Szóval, nem válaszol kereken, ahogyan emberhez illő!?

A vendéglős oldalra biccentette a fejét. Aztán csendesen azt mondta:

– Én nem bántottam meg magát, tisztelt vendég úr! Tehát maga se bántson engem! Harmadszor pedig: akinek igaza van, az nem kiabál! Most már azt is megmondom magának, hogy aki olyan erőszakos és ideges, mint maga most, abból nehezen lenne jó Gyugyu! A Gyugyuhoz olyannak kellene lenni, mint…

Nem tudta, mit mondjon, elhallgatott.

Odament a fényképészhez, és elvette Királytól a kabátot:

– Nem érdemes vitatkozni, vendég úr, egy ilyen ostoba játékon, tessék elhinni nekem! – szélesre tárta a kabátot, és odatartotta a fényképész elé.

Keszei mozdulatlanul állt, aztán lehunyta a szemeit:

– Értem, kérem… teljesen és mindent értek!

– Tessék felöltözni! – mondta udvariasan Béla kolléga. – Én nem is tudom, hogy mi a fenének kell magának mindig ilyen marhaságokkal jönni, Gyurica úr?

Keszei belebújt a kabátjába:

– Köszönöm! – mondta alig hallhatóan. Aztán hozzátette, ismét lehunyt szemekkel:

– És bocsásson meg!

– Ugyan! Én kérek bocsánatot… – mondta a vendéglős, és elhúzta a széket, hogy helyet adjon a fényképésznek.

– Mindenki kiitta borát, vendégeim jó éjszakát…! – szavalta Király, és felemelte a táskáját a levegőbe. – Ez az igazság, uraim! Ez, ami ebben van, ez a nagybüdös igazság!

– Csak aztán ne feledjen el fokhagymát is tenni bele! – mondta a vendéglős.

– Tudja, mennyit ért maga a szegykészítéshez, Béla kolléga? Ennyit, ni…! – és megpöccintette az ujját. – Ennyit, amennyi ez alatt van!

– Magának van igaza! – mondta a vendéglős. – És mi jár annak…?

A fényképész feltette a kalapját:

– Köszönöm a jó bort, főnök úr!

– Ugyan… Nem tesz semmit, nagyon örültem!

Keszei végigjártatta a szemét a társaságon. Mély fekete szeme volt, sötét karikákkal, az arca sápadt és sovány.

– Csak annyit mondanék még maguknak… – felemelte a kezét. – Hát igazán olyanok vagyunk, hogy nem hiszünk a jóban?

– Hát igen – mondta az asztal körül topogva a vendéglős –, így vagyunk… ugyebár…

– Mennyi az idő, Gyurica mester? – kérdezte Király.

Gyurica megnézte az óráját:

– Háromnegyed tíz lesz hat perc múlva!

Keszei némán nézte őket egy darabig. Aztán elindult az ajtó felé.

Furcsán, bicegve végigkopogott a helyiségen, aztán fellépett az ajtót előző lépcsőre. A kezét a kilincsre tette már, amikor megfordult.

– Azt mondom – nézte végig a társaság tagjait –, azt mondom: nem vagyunk méltók önmagunkhoz, mert nincs erő bennünk vállalni önmagunkat olyannak, amilyenek valójában lennénk!

Közben meghasította az ajtót. A vendéglős felkiáltott:

– Az ajtó…! – odaszaladt az ajtóhoz. – Csukja be az istenért, még a nyakunkra hoz valami légóst!

– Jó éjszakát! – mondta a fényképész, és kilépve a helyiségből, betette maga mögött az ajtót.

A vendéglős még egyszer utána csukta az ajtót. Aztán megfordult, és csípőre tette a kezét:

– Oltári nagy marha maga, Gyurica úr – hogy közöttünk legyen mondva!!

– Csatlakozom! – mondta Király, kaján szemeket vetve az órásra.

Gyurica megvonta a vállát:

– Na, jó! Hát akkor isten-isten, és jó éjszakát mindenkinek! Holnap hozom az óráját, Béla kolléga!

– Azt, látja, nagyon jól teszi – mondta a vendéglős. – Hát akkor, uraim… a holnapi viderzénig!

Az ajtón Kovács lépett ki utolsónak, s kint az ajtó előtt így szólt Gyuricához:

– Szeretnék még kérdezni magától valamit… ha megengedi?

– Tessék?

– Ha majd feltámadok… szóval, ha úgy lenne, ahogyan beszéltük, és feltámadnék akár ennek, akár annak… emlékeznék arra, hogy mi itt erről beszélgettünk, és hogy én magam választottam, hogy melyik legyek a kettő közül?

– Nem! – mondta Gyurica. – Semmire sem emlékezne majd!

– Hm…! – dünnyögte Kovács. Aztán kezet nyújtott:

– Hát… nyugodalmas, jó éjszakát!

– Kézcsókom otthonra… – mondta az ügynök.

– Én is! – mondta Gyurica.

– Holnap? – nézett rájuk az asztalos.

– A szokásos időben… – mondta Király. – Nem, órás úr?

– De. Jövök… – mondta Gyurica.

Király és Gyurica jobbra, Kovács balra ment.

Kovácsék konyhája ragyogott a tisztaságtól. Az asszony alacsony, törékeny teremtés volt, szinte eltörpült a férje mellett. Gondosan, kedvesen öltözködött – a fején kis babos kendő, a fehér blúz gallérja kihajtva, előtte kartonkötény, a lábán magasszárú posztó házicipő. Valóban: mint akit skatulyából vettek ki! Az asztalon hófehér abrosz, a tányérok mellett papírszalvéta, az asztal sarkán virágmintás vizes szerviz kis tálcán, az asztal közepén füles, gyümölcsdíszes porcelán leveses tál, arrább damaszttal takart kenyértartó.

– Ízlik?

– Igen! Nagyon finom… – mondta Kovács.

Az asszony finoman, hangtalanul evett. Néhány kanál után férjére pillantott, kenyeret, sót tolt eléje, vizet töltött. Aztán evett tovább. Evés közben elmerült egy-egy pillanatra a tekintete. A kanál ottmaradt mozdulatlanul a levegőben, ő pedig összehúzta a szempilláit. A homlokán vékony, könnyű ráncok szaladtak egymáshoz. Aztán evett tovább, aprókat kanalazva a tányérjából, és újra a férjére pillantott, hogy nem hiányzik-e valami?

Kovács csendesen szuszogott a tányérja felett:

– Nagyon megviselte az öreget? – kérdezte, miközben kenyeret tört magának.

– Képzelheted… – tette vissza a tányérjába a kanalat az asszony. – Én komolyan mondom, hogy alig ismertem meg… Csak álltam és néztem! Nem is tudtam, hogy mit mondjak neki… Az egész arca beesett, karikás a szeme, de nem is az volt egészen más rajta, hanem az isten tudja, valahogyan az egész ember más lett, még a járása is, ahogyan néz, ahogyan a fejét tartja… Nem bírtam szóhoz jutni!

– Szerencsétlen ember! – mondta Kovács.

– Most gondold el? Nyáron a felesége, a házzal együtt, most meg az egyetlen fia… Én nem is tudom, hogy mi történne velem, ha nekem kellene ezt elviselni? Én nem is élnék tovább, azt hiszem…

– Hogy várta a levelet a gyerektől! Emlékszel, amikor itt volt?

– Igen! És akkor már halott volt a gyerek… Hát nem borzasztó?

– Mit mondott?

– Istenem… Hát mit mondott volna? Nem is engedtem, hogy végigmondja… Meg akart várni, mondtam neki, hogy ne tessék megvárni, Kis bácsi, nincs szükség rá, hanem ő fog átmenni magához… és egyáltalán ne tessék nyugtalankodni!

– Jól tetted! – mondta Kovács.

Az asszony hallgatott egy darabig. Aztán így szólt:

– Nem tudnánk valamit csinálni…

Kovács megvonta a vállát. Sóhajtott:

– Hatvan pengő…

– Igen! – mondta az asszony. – Ha nem lenne ilyen sok, ha tíz-tizenöt pengőről lenne szó…?

– Negyven pengő az anyag, ami benne van…

– Hát igen… Mindenesetre menj át hozzá holnap, és beszélj vele.

– Reggel átmegyek…

– Most mondd meg! Leélt egy életet, dolgozott látástól vakulásig ő is, a felesége is, hogy felneveljék a gyereket! Az asszony azt érte meg, hogy úgy kellett lecsuknia a szemét, hogy a fiát elvitték a frontra. Az öreg eltemette az asszonyt, és most nincs fia sem, nincs semmi az egész életéből. Egy esztendő alatt elveszett minden, ami az életét jelentette. És miért? Te meg tudnád mondani, hogy miért?

– Nem! – mondta Kovács. – Tőlem senki és soha nem kérdezte meg, hogy akarok-e háborút kezdeni, és nem kérdezte senki az öreg Kist sem… Tőlünk semmit nem kérdeznek, csak elviszik a gyerekeinket, és lebombáztatják a házainkat, azt csinálnak velünk, amit akarnak…

Szótlanul ették tovább a levest. Aztán Kovács eltolta maga elől a tányért:

– Az, hogy utána nem emlékezik az ember semmire…

– Nem kérsz többet? – kérdezte az asszony.

– Nem! Köszönöm… Az, hogy nem emlékszik arra, hogy ő választotta, hogy melyik legyen a kettő között, az igen sokat számít! Nem?

Az asszony összeszedte a tányérokat. Közben megrázta a fejét:

– Nem! Hidd el nekem, hogy semmit nem változtat semmin. Mert nem az a nehéz dolog ebben, hogy utána majd mi lesz, meg mit fogsz csinálni, hanem az, hogy mit mondasz most?

Kovács csak később mondta:

– Persze! Nem változtat semmit…

Lecsípett egy kis darabot a kenyérből, és galacsinná gyúrta az ujjai között:

– Különös egy alkotmány az ember!

Az asszony a kályhához vitte az edényeket, és letette a fazék mellé, melyben már melegedett a mosogatóvíz. Visszament, és lepakolta az asztalt. A vizet otthagyta a viaszos vásznon – az abroszt már kirázta, és betette a szekrény fiókjába –, az ablakpárkányról odahozta a karcsú, magas üvegvázát, benne olcsó, színes papírvirággal, és letette az asztal közepére.

– Hiszen – mondta csendesen –, ha az ember csak önmaga lenne!

– Hogy…? – kérdezte Kovács, és figyelte, hogyan alakul az ujjai között a galacsin.

– Ha az embernek nem lenne férje, felesége, gyermeke, egyszóval nem lenne hozzátartozója, akkor nem lenne ilyen a dolog…

– Hogyhogy nem lenne ilyen…?

– Ha csak önmaga számára kellene választania…!

Kovács megvonta a vállát:

– Semmit nem változtat…

– De férjet, gyermeket mind ebbe a sorsba rántani bele…

– Teljesen mindegy! Én megpróbáltam arra gondolni, hogy egyedül vagyok. Se gyerek, se feleség, olyan egyedül, mint az ujjam… akkor sem megy!

Kovácsné elővette az öblítőtálat. Aztán új kötényt kerített maga elé, és kigombolta a ruháját a csuklóján. Megállt:

– Van ember, aki tudna egyáltalán választani?

– Nem tudom! Az a fényképész vagy micsoda, az a rokkant, az azt mondta, hogy ő tud választani, és azt a szerencsétlent választja magának. Elhiszed neki? – nézett az asszonyra.

– Nem tudom! Nem merek semmit sem mondani… Talán ismerni kellene közelebbről, hogy milyen ember, hogyan él, van-e családja, hogyan gondolkodik egyéb dolgokról?

– Elképzelhető, hogy igazat mondott?

– Nem tudom! Mindenesetre a Gyuricának nem kellett volna annyira és olyan gorombán rárohannia… Mi értelme van?

– Nem rohant rá. Egészen nyugodtan mondta. Ahogyan beszélni szokott.

– Akkor is – mondta az asszony. – Mindegy, hogyan mondta. Képzeld el, hogy igazat mondott az ember, és nem hazudott! Hogyan eshetett neki? Szemébe mondják, hogy hazudik!

Kovács elgurította a galacsint. Nézte, ahogyan végiggurul az asztalon:

– Béla kollégának az volt a véleménye, hogy ha ez az ember igazat mondott volna, hogy ő kit választ, akkor nem sértődött volna meg a Gyurica szavain, ha mégoly bántó is volt, amit mondott. Azt mondta: ha maga így felháborodik, meg így elveszti a türelmét, mert kételkednek a szavában, akkor azt sem hiszem el magának, hogy igazat mondott az előbb!

– Ebben van valami igazság! De hát annyiféle ember van! Ki tudhatná, hogy ki milyen belülről?

– Én mindenesetre nem vagyok olyan, amilyennek hittem magam, amilyen szerettem volna lenni… és amilyennek lenni kellene.

Az asszony odajött az asztalhoz, és leült a szék sarkára szemben Kováccsal:

– Hogy mondhatsz ilyent?

– Úgy… Úgy, hogy állandóan arról beszélek, hogy így a tisztesség, úgy a tisztesség, és amikor megforgatnak egy kicsit, akkor kiderül, hogy állok, mint szamár a hegyen, és nem szólok egy szót sem, mert nem tudok mit mondani.

– Most miért mondasz ilyeneket? A Gyuricát ismerheted, különös, bogaras ember, szereti froclizni a barátait, ezt is csak azért találta ki, hogy froclizzon benneteket… Ne csinálj nagyobb dolgot belőle, mint amilyen…

Kovács felállt, leakasztotta a fogasról a kabátját. Cigarettát vett elő, rágyújtott és a vállára terítve a kabátját az ajtóhoz ment.

– Megnézem a műhelyt…

Csípős köd csapott az arcába kint. A küszöb előtt megállt, és felfújta a füstöt a magasba. Aztán elindult az udvar végébe a műhelyhez.

Holnap el kell mennem – gondolta – és megpróbálni valahol politúrt szerezni. Csak az a kérdés, hogy tud-e adni majd valaki és mennyit? Ha nem sikerül, akkor ki kell mennem a Telekire, ott aztán úgy megrabolnak, hogy isten őrizz tőle… Ez is milyen különös dolog? Ha valamelyik szaktársam ad majd politúrt a magáéból, pedig mindenkinek kevés van – akkor miért ad? Aki a Teleki téren megrabol a politúrért, amit a fene tudja, hol szerzett – az miért rabol meg? Nyilván azért van ez így, mert nem egyformák az emberek. Van, akinek van politúrja, és nem szakmabeli, tehát nincs szüksége rá, és őrzi otthon a kamrájában, csak ő tudja, minek? Más, akinek hasonlóképpen nincs szüksége rá, az eladja rendes áron úgy, hogy nem akar nyerni rajta semmit – holott kivihetné a Telekire, és szép kis summát kapna érte. Tudja ezt maga is, és mégsem csinálja! Azért, mert nem egyformák az emberek! – ahogyan a feleségem szokta mondani. Más Gyurica mester és más a Király, megint más a Béla kolléga. Akkor miért ne hinném el ennek a fényképésznek, hogy igazat mondott? Nem tudok róla semmit, tehát nem igazságos, hogy kételkedek abban, amit határozottan állít. Az lenne a szép dolog, ha pusztán azért nem hinnék neki, mert rosszul esik, hogy ő tudott így választani, én meg nem… Mondom: különös bogár az ember!

Megnézte a műhelyajtón a lakatot, oldalra kerülve az ablakot, aztán visszatérve az ajtóhoz, hozzátámaszkodott és összébb fogta magán a kabátot.

A feje tetején áll minden ebben a világban! Ez az egy, ami teljesen igaz, és amit tudni lehet teljes bizonyossággal. Ha minden úgy lenne, ahogyan annak lennie kellene az emberek között, a világban és minden országban, akkor eszébe jutott volna-e Gyuricának, hogy ilyesmit kérdezzen? Ha valaki ilyesmit kérdez, akkor nyilván elgondolkodik fölötte. Ha valaki rágódik egy ilyen kérdésen, akkor nyilván nem alaptalanul teszi. Ha kérdezünk ilyesmit, és rágódunk ilyesmin, akkor az csak azért lehetséges, mert valóban kell legyenek Tomoceuszok, és valóban léteznek Gyugyuk! Semmi nem bizonyítja jobban, hogy semmi nincs rendjén ezen a földön, mint az, hogy ilyesmit kérdezünk egymástól! S az ember képes eltöprengeni rajta! Ha minden rendben volna, jutna ilyesmi eszébe egy embernek, legyen bárki is az? Nem! Senkinek! Minden rossz, minden… És a legelszomorítóbb az, hogy mindenki azt mondja, hogy nem jól van ez így. Az ördög tudja, hogy elszomorító-e ez, vagy inkább nevetséges? Mi magunk élünk rosszul, és mi magunk mondjuk állandóan, hogy rosszul van ez így. Mi, akik rosszul élünk, és nem tudunk jót teremteni az életből. De hát ki csinálja ilyen rossznak az életet? Hiszen minden emberek műve? Ha elbeszélgetünk egy pohár bor mellett, vagy valamilyen társaságban, akkor az derül ki, hogy mindenki tudja, hogy rossz ez így, és minden ember tudja, hogy hogyan kellene viselkedni egyik embernek a másik emberrel. Én is tudom! Itt van például az öreg Kis. A nyáron lebombázták a házát, odaveszett a felesége, most meghalt a fia kint a fronton. Nem maradt semmije, tönkrementek a bútorai, velem csináltat valami asztalt, szekrényt, ágyat. Pénzt kell elfogadjak érte, mert nekem is élnem kell! Azt kellene mondanom ilyen helyzetben nem kell a pénze, majd megcsináljuk valahogyan a dolgot! De én is csak abból élek, amit fizetnek a munkámért! Nem lehetek jó, mert akkor felkopik az állam, nem lesz kenyerem, nem lesz semmim. Hát hogyan legyen akkor? Micsoda világ ez, ahol az ember azért nem lehet jó, mert élni akar! Ez az igazi ördögi dolog! Tele vagyunk mindannyian jó tulajdonságokkal, és nem élhetünk szerintük, mert az élet lehetetlen rendje arra kényszerít, hogy nap mint nap, óráról órára feledkezzünk meg a jó tulajdonságainkról, vagyis arról, hogy milyenek is tudnánk lenni valójában, és milyenek is szeretnénk lenni valójában…

Elindult a lakása felé.

Mi következik akkor mindebből? Úgy látszik az, hogy külön-külön mindannyian jók vagyunk, és jók lennénk, csak együtt vagyunk rosszak, vagy legalábbis együtt nem vagyunk képesek jók lenni! Ebből meg mi következik tovább? Az, hogy minden idegességünk, minden türelmetlenségünk mögött, mellyel embertársaink iránt viseltetünk, s amely elrontja minden dolgainkat, nincs egyéb, mint a szüntelen és emésztő rossz lelkiismeret! Rossz lelkiismeret azért, ami elmulasztunk lenni napról napra és óráról órára. És mit csinálhat ennyi rossz lelkiismeretű ember? Mire viszi ennyi rossz közérzetű ember? Ha valamit tehetünk: higgyük el egymásnak, hogy önmaga mindenki jó szeretne lenni!

Eldobta a cigarettáját, nem is szívta csak feléig, úgy tapodta el.

Az asszony mosogatott bent a konyhában. Kovács nem várta meg – mint egyébkor tette –, hanem bement a szobába, és meggyújtotta a kis éjjeli lámpát, vetkőzni kezdett.

Amikor leült az ágy szélére, hogy lehúzza a jégeralsóját, akkor megcsóválta a fejét:

Ennyire ragaszkodnánk az élethez? Vagy ennyire félünk a fájdalmaktól? Semmi kétséget nem éreznék a választást illetően, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy azért születtem a földre, hogy boldog legyek. De igaz-e ez? Azt hiszem, inkább a szenvedéstől félek! De hiszen pontosan erről van szó… persze hogy azért nem kell az a Gyugyu-féle élet, bármilyen tisztességes. Ennyivel erősebb a szenvedéstől való menekülés vágya a tisztességnél…

Belebújt a hálóingébe:

– Mégsem vagyunk egészen elveszett fajzat, úgy látszik! Hiszen tudjuk, hogy mitől óvakodunk, és mit fogadunk szívesen! Mégiscsak az előbbi logika az igaz: azért vagyunk a földön, hogy boldogok legyünk! Minden élőlény ezért van a földön! Ez az élet legnagyobb parancsa! Olyan világos, mint a nap! Ha a Teremtőnek ez a parancsa, akkor ennek kell mindenekelőtt eleget tenni. Ha nem a Teremtő parancsa, hanem a természeté, akkor meg úgy igaz. Miért szegülnék ellene a parancsnak, hogy boldogan éljek? Akkor vétkezném mindenfajta törvény ellen, ha önmagam választanám a rosszat, a szenvedést.

Az éjjeliszekrényre tette a cigarettáját, lefeküdt, és magára húzta a takarót:

– Mindenesetre a becsületesség első követelményének eleget tettem. Nem engedtem el a fülem mellett Gyurica szaki kérdését, hanem gondolkodom rajta, és nem tudok megnyugodni, szégyenkezem vagy magyarázkodom, de nem engedtem el a fülem mellett… Egészen tehát nem vagyok gazember!

Kis idő múlva hozzátette:

– Csak kis gazember vagyok… egészen piciny, de azért utolsó kis gazember…

Amikor az asszony bejött, úgy tett, mintha aludna.

Kovácsné lefeküdt.

– Alszol? – kérdezte.

– Nem! – mondta. – Csak szégyellem magam, s úgy teszek, mintha nem magam lennék itt…

– Még mindig ezen gondolkodol?

– Igen! Illetve már nem… most már nem gondolkodik a Kovács asztalos, most már hallgat…

Az asszony egészen halkan mondta:

– Te…?

– Igen…

– Én tudnék választani…

Kovács odafordult hozzá a sötétben:

– Komolyan mondod?

– Igen!

Hallgattak, aztán azt mondta Kovácsné:

– Azt hiszem, azért tudok választani, mert annyi nyomorúságban volt részem az életben, hogy az három embernek is elég lenne…

– És azért…?

– Persze… – könyökölt fel az asszony. Hallgatott, aztán visszatette a fejét a párnára.

– Tudom, hogy nektek is nehéz volt otthon, de ahogyan mi éltünk, azt még ma sem értem meg, hogy hogyan bírtuk ki egyáltalán? Még csak tizenkét éves voltam, és télen-nyáron ott voltam már hajnalban az újságelosztónál, s amire a többiek, akik velem egyidősek voltak, mentek az iskolába, én már összefagyva befejeztem a kihordást. Lépcsőről le, lépcsőre fel… Nem is tudom, hogyan bírtam ki? Volt a vágóhídon egy rokonunk, ahhoz mentem minden reggel fél nyolcra, s adott nekünk három liter savót, ezzel tartották bent a disznókat meg a borjúkat. Az volt a reggelink. Kilenc gyereknek! Édes istenem… mennyi nyomorúság! Mentem a lábossal – spárgából kötöttünk fület neki, és cipeltem magammal, amíg az újságot hordtam szét – mentem vele, és láttam a többi gyermeket, hogy mennek az iskolába. Egyik ilyen télikabátban, másik olyanban, volt, amelyik bundában járt, én meg egy rossz kalucsniban és valami régi férfi-felöltőben, ami annyit sem védett a hidegtől, mint egy jó kendő. A kirakatban meg ott vannak a hajas babák, és mindig elkeltek, mindig akadt gazdájuk, pedig többe kerültek, mint amennyit apám keresett, mit tudom, mennyi idő alatt, ha volt munkája, és nem csámborgott éppen, hogy találjon valamit, amiből eltartson bennünket. Kiabáltak, és szidták az édesanyámat, mert mindig álmos voltam, akárhol dolgoztam, és mindig aludni szerettem volna… És most én legyek olyan, aki szidja az ilyen nyomorultakat? Én tudom, hogy mit éreztem akkor! És mit éreztem akkor, amikor azokra néztem, akik szidtak engem és akiknek mindenük megvolt!

Csak később szólalt meg ismét:

– Ezért tudok választani! Inkább bármi nyomorúság… ahhoz már értek, sajnos! De az a Tiktak vagy kicsoda, az nem, inkább haljak meg!

Kovács hallgatott. Sokáig hallgattak. Aztán azt mondta az asszony:

– És mégsem tudok választani!

– Az előbb azt mondtad, hogy választottál?

– Igen! Választottam is… De nem teszem meg mégsem! Mert amikor tisztán éreztem – akár most is, hogy azt a Gyugyut választom, és semmi egyebet –, akkor eszembe jutottatok ti! Nincs igazad abban, hogy nem számít az, hogy egyedül vagyunk-e vagy sem! Úgy igaz, ahogyan szeretlek benneteket, hogy ha magam volnék, a Gyugyut választanám… De elviselhetném-e azt, hogy ti úgy szenvedjetek, mint én? Nem anyám szenvedett-e a legjobban az én szenvedéseim miatt? Nem neki volt-e a legrosszabb? És nem adott volna-e mindent oda, amit adhat, azért, hogy minket ne lásson nyomorúságban?

Megint hallgattak és újra csak később mondta az asszony:

– Mindannyian oda vagyunk kötözve más emberek életéhez, és nem dönthetünk szívünk szerint! Néha miattuk vagyunk képesek erősek lenni, s máskor miattuk vagyunk gyengék!

Aztán hozzátette:

– Nagyon, nagyon erősek… és nagyon, nagyon gyengék!

Azt már nem mondta ki, hogy a Tiktakot választotta végérvényesen. Akarta mondani, de nem volt képes kiejteni a száján.

Kovács mozdulatlanul feküdt, és belemerült a tekintete a szoba sötétjébe.

– Boldog ember! – gondolta. – Én csak magamra gondoltam…

Amikor aztán – nagyon későn, éjfél bőven elmúlt már – meghallotta az asszony egyenletes lélegzését, akkor felkelt, és óvatosan mozogva letérdelt az ágya elé, ott, ahol éppen kilépett az ágyból. Lehajtotta a fejét az ágyra, és összefonta a kezeit. Imádkozni kezdett úgy, ahogyan gyermekkorától szokta, de most meggyónta a gyengeségét, és kérte az Isten bocsánatát – elszorult torokkal és forró homlokkal –, amiért végérvényesen Tomoceuszkakatitit választotta, mert hiába, gyenge az ember, és ezt senki nem tudja jobban, mint maga az Isten!

A kocsmáros a vendégek távozása után eloltotta a villanyt, megnyitotta az ajtót és az ablakokat, hogy kiszellőztesse a helyiséget. A sötétben – megszokott mozdulatokkal – rendet csinált a pulton. Elmosta a poharakat, feltöltötte borral a tartályt, helyére tologatta a székeket, kirázta az utcára a terítőket.

Kint az utcán felnézett az égre, és arra gondolt, hogy megússzák-e az éjszakát bombázás nélkül? Sűrű köd lepett be mindent, a kék körték jóformán semmi fényt nem árasztottak, látni is alig lehetett őket. Sorba csattant arrább valami őrjáratnak a szabályos lépése, és nagy visítással áthúzott a közeli főútvonalon egy villamos.

Micsoda dörzsölt gazember volt – gondolta a vendéglős, amikor meghallotta az őrjárat lépéseit. – Állati dörzsölt csirkefogó gazember volt! Annak a másiknak meg annyi volt a tárcájában, hogy testvérek között is kitett legalább három-négyezer pengőt! Azt mondta nekem, hogy nagy strici lehetek, ha ilyen pálinkám van. Ha én strici vagyok, akkor ő micsoda, annyi pénzzel? Ki döglött meg, hogy az a pénz nála lehessen, vagy hányan döglöttek meg? Barom! Közönséges barom. Sintér! Annyit nem gondolkodik, mint a macskám. A másik! Az igaz… az a főgazember! – A bukszás az közönséges sintér! Hülye…

Összefogta az abroszokat és visszavitte az ivóba. Visszatért, és lehúzta az ablakok rolettáit, majd lebocsátotta az ajtón is a rolót annyira, hogy átbújhasson alatta. Belülről aztán rátette a lakatot, becsukta mögötte az ajtót, és azt is bezárta.

Egy pitiáner gazember volt, a hülye… – tapogatózott végig az asztalok között a pultig, majd a lakásajtóig.

Így a helyes! Béla kollégának lenni, és semmi egyébnek. Béla kolléga kedves így, Béla kolléga kedves úgy…! Jólesik hallani, ahogyan mondják! Ha valaki azt állítja, hogy van több, amit elérhet az ember az életben, mint azt, hogy néhány ember becsülje, és jól érezze magát a társaságukban, akkor az vagy dilis vagy hazudik! Vagy gazember…

Keresztülment a kis raktárhelyiségen, mely közvetlen az ivó után következett. Tulajdonképpen az udvarra nyíló előszoba volt, de nem használták, a vendéglőn keresztül közlekedtek. Átment a hordók, ládák között, és benyitott a konyhába.

– Adj isten, öreglány!

– A nénikéd, aranyom! A nénikéd öreglány, kedvesem – mondta a felesége.

A vendéglős odament az asszonyhoz, és átölelte a vállát, megcsókolta. Nagy darab, hatalmas mellű és farú asszony volt, eléggé benne már a korban, de erőteljes, egészséges teremtés, hibátlan fogakkal, élénk és erős nézésű fekete szemekkel – az ilyenekre mondják faluhelyen, hogy „megverős” tekintete van. A rövid, virágos kartonpongyola hatalmas és kemény combokat sejtetett, és már a ránézés is elárulta, hogy a nagy, valóságos dombmellek ugyancsak kemények és feszesen duzzadók. A vendéglős nem volt alacsonynak nevezhető. Az átlagosnál jóval magasabb volt, és minden bizonnyal elérte a száz kilogrammot, de az asszony semmivel sem maradt el mögötte. A mázsa körül járhatott ő is, de egyáltalán nem formátlanná hízva, hanem – ha rendkívüli arányokban is –, de nagyon is formásan, szabályosan. Igen jól állt rajta a pongyola, szorosra húzta a derekán, minek következtében mellei magasra dagadtak, fara pedig minden lépésnél hozzálátott a férfiaknak oly tetsző billenő hullámzásba. Lábikráin kék kötött harisnya feszült, s a lábain piros szegedi papucsot viselt, mindezzel azt bizonyítva, hogy messze van még az öregségtől, sőt semmi sincs távolabb tőle, mint hogy öregnek érezze magát. A mellén a pongyola kivágása hibátlan fehér bőrt engedett látni, s a nyakából aláhulló piros, vásári gyöngy csak hangsúlyozta a fehérséget.

– Hát nem vagy öreglány? – kérdezte a vendéglős. – Nem az én öreglányom vagy te?

– Majd meglátjuk, aranyom! – mondta az asszony, és meglepő könnyedséggel bontakozott ki a férfi karjából. – Majd eldönti az idő, öregfiú, aztán meglátjuk, hogy ki kacag utoljára?

– Most talán kacag már valaki, mi? Gyöngyöm!

– Te talán már kacagnál? – hullámzott, billegett a távolodó pongyola. – Nem szeretem azokat, akik a szájukkal erősek, galambom…

A vendéglős jól érezte magát. Szeme ott felejtkezett a hatalmas hústömegen, s azt gondolta immár ki tudja hányadszor a házassága óta, hogy nagyon rendben van minden, nagyon is jól tette ő, hogy elvette ezt az asszonyt.

– Van itt minden! – mondta ki akaratlanul is hangosan a gondolatát. S bár nemcsak az asszonyra gondolt, hanem elsősorban a házra, a vendéglőre, a békességre és a gondtalan életre, az asszony megfordult, és játékosan behunyva kissé a szemét, kislányosan előretolva a fejét, így szólt:

– Van annak, aki meg nem issza, öregúr!

Azzal ment és hozzálátott a kályhánál a dolgához. Tejet és feketekávét készített a férjének minden este. Most összetöltötte őket, és tányérra téve, odahozta az asztalhoz. A vendéglős már elfoglalta a helyét, s amikor az asszony a közelébe ért, gyorsan kinyújtotta karját, s a keze el is tűnt nyomban a pongyola alatt az irdatlan hústömegben.

– Az anyád…! – húzta magához az asszonyt.

– Mi van, öreg! – kérdezte az asszony két hatalmas mellével mintegy eltüntetve a Béla kolléga fejét. – Mi van, Béla kollégám?

Amíg a férfi megitta a kávéját, az asszony eltakarította az asztalról a varródobozt, a stoppolófát és a harisnyákat – az esteli munka nyomait. Aztán bement a szobába, és tollal meg egy kék fedelű füzettel tért vissza.

– Mi van? – kérdezte a vendéglős, felpillantva a csészéjéről.

– Na mi? – kérdezte az asszony.

– Hát hányadika van ma?

– Pontosan annyi, Béla kollégám! Huszonötödike, ha nem tetszene tudni!

– Még csak most volt huszonötödike?

– Hol van az már drágaságom!? Úgy látszik, olyan jó dolgod van, hogy nem azon jár az eszed, amin kellene…

Letette a füzetet az asztalra:

– Csak ettől szabadulhatnék meg végre…!

– Jól is néznél ki te akkor, ha megszabadulnál tőle! Akkor aztán megnézhetnéd magad, malacom…! Becsületemre azt hittem, hogy még csak huszadika vagy hányadika lehet…!

– Huszadika…? – sóhajtott az asszony. – Hol vagyunk már attól?!

A férfi elővette a Darlingos dobozát, kitette a gyufáját az asztalra, és eltolta maga elől a csészét.

Az asszony nyomban felkelt, és odahozta a hamutálcát.

– Nem tudom, mi lesz velünk, ha így haladunk tovább?! – tette le az asztalra.

– Mi lenne? Semmi sem lesz! Nagyon is rendjén állunk még ahhoz képest, ahogyan nem egy kollégánk áll… Csak a gyenge és értelmetlen ember tojik be, ha bajok vannak. Bízd te csak rám a dolgot! Nagyon is jól csináltam mindent, nem lesz ezután sem baj.

Kinyújtotta a kezét a füzet után:

– Na, gyerünk csak ide vele…!

Az asszony odatette eléje a füzetet, és lecsavarta a tintásüveg kupakját. A tollat a szeme elé tartotta, és levett a hegyéről valami szálacskát.

– Nem játsszuk meg magunkat Gyugyunak…

– Minek…? – nézett rá az asszony.

– Ez privát vélemény! – emelte fel a kezét a vendéglős. – Magának semmi köze hozzá! Szóval… minden rendben lesz! Csak más ne kerüljön ennek a Szabónak a helyére, akkor aztán kezdhetnénk mindent elölről…

– Miért kerülne más a helyébe?

– Hát akkor meg nehogy lebombázzák a mi Szabó urunkat, mert akkor kezdhetjük elölről a dolgot!

– Inkább a Piller úrra legyen gondod! A Szabó helyett annyi mást kapsz magadnak, amennyit akarsz, de mit csinálsz, ha a Piller mondja fel a szolgálatot?!

– Ajjajj… – mondta a férfi összecsücsörítve a száját. – Nehéz az élet… Nehéz, nehéz!

Énekelni kezdett; miközben a kezébe vette a tollat:

– Nehéz… nehéz, olyan nehéz… mint a babám feneke!

– Hülye! – mondta az asszony. – Azon járjon az eszed. amin kell!

– Mint a babám gyönyörű nagy feneke…! – dúdolta változatlan nyugalommal Béla kolléga. Aztán rákacsintott az asszonyra: – Még két év, aranyom, és befejezzük ezt az egész Béla kolléga dolgot. Hazamegyünk a falumba, és élünk, mint Marci Hevesen, ott aztán meglátod, hogy milyenek az igazi emberek! Meg hogy mi milyenek leszünk! Kis házikó, tehénke, tyúkok meg miegymás, jó föld és így tovább, és így tovább… Az lesz a jó, aranyom, eszem azt a kis húsodat!

– Meg a diliház, ahová először bedugatom magam, nem gondolod? – mondta az asszony. Majd elmegyek neked a te koszos faludba, Piripócsra, mi? Abból te nem eszel, édes angyalom! Majd hülyét csinálok magamból! Jól néznénk ki?!

A férfi nem törődött vele. Belemártotta a tollat a tintába, és azt mondta:

– Hát akkor lássuk, miből élünk!

Felnézett az asszonyra:

– Egyébként nem kell begerjedni! Nem megyünk sehová, itt maradunk Pesten… De úgy intézzük a dolgot, hogy otthon is legyen valami, mert föld nélkül nem ember az ember! Ezt én mondom neked! Akármennyinek is, de valaminek lenni kell otthon…

Lássuk a lényeget! – tolta közelebb az asszony a füzetet. A férfi begombolta az ingét, és közelebb húzta a széket az asztalhoz:

– Nohát, akkor… nézzük, mit csinál az eszével az okos ember! Csak úgy mindent, ahogyan azt Béla kolléga eltervezi, akkor aztán rendben lesz minden előre, hátra, jobbra, balra…

Jobb kezében magasra tartotta a tollat, bal kezébe fogta az állát, és végigsercegtette a borostáját:

– Azt mondja, hogy azt mondja a Béla kolléga: hozott a Szabó mester, mint csirkefogó és mint MÁV utazó ellenőr hatvan liter pálinkát a múlt hónapban, első osztályú minőség, vám- és bérmentve. Ezért megkapja a megegyezés szerinti ötven pengőjét, ami azt jelenti, hogy beírjuk ide azt az ötven pengővicsot… – gondosan felrajzolta az ötvenes számot a vasutas neve után –, ötven kerek pengő egészben! De ezzel még nincs befejezve az ügy. A vonatvezetőnek, vagy hogyan is nevezik ezt a tisztséget, ennek viszont hallgatási díjazás, a rohadt csirkefogónak húsz, azaz húsz pengő…

– Úgy kapja meg az azt a húsz pengőt a Szabótól, mint te a toronyórát. Nem is kell adni neki semmit, csak a Szabó találta ki az egészet…

– Nocsak… nocsak! Csak csigavér és pofaszakáll… Hogy látja-e az a vonatvezető azt a pénzt, az bennünket nem érdekel…

– Szabó találta ki az egész mesét…

– Ez több mint valószínű, angyalkám! De csak hadd vigye a húszast, és hozza nekünk a pálinkát szépen úgy, ahogyan eddig! És vigye el az ördög a húszasával együtt… Így van ez jól, nem vagy te ostoba fickó, Béluskám! Így szépen… Azt mondja, hogy az összesen hetven pengő… a franc essen bele, és még csak az elején tartunk a dolognak!

Megmártotta újra a tollat, és megvakarta a tollszárral a tarkóját:

– Hát igen…!

Felnézett az asszonyra:

– Hogy viselkedett a Piller a múltkor?

– Hogy viselkedett, hogy viselkedett? Nem mondtam már, hogy hogyan viselkedett? Ez is drágább lett… az is drágább lett, ezt sem lehet kapni… azt sem lehet kapni… semmit nem lehet megfizetni, minden olyan drága lett! – be nem állt a szája egész idő alatt, amíg itt volt. Itt példálózgatott egész idő alatt, azt hittem, hogy kirúgom a végén!

– Hát azt nem szabad tenni, aranyom! Nemcsak azért, mert kereskedelmi felügyelő, egyúttal hatósági személy is, akit a törvény véd, hanem azért sem, mert akkor egy új kereskedelmi felügyelő jön, s akkor Béla kollégának elölről kell kezdenie mindent. Márpedig meg vagyon írva, hogy a beetetett jószág az kevesebbet fogyaszt, mint az, amelyik most kezdené a jó világot! Nem szabad semmit sem elhamarkodni, gyöngyvirágom…

– Szakadjon rá az ég!

– Még mindig nem értjük egymást! Egyáltalán ne szakadjon rá az ég, mert akkor ott tartanánk, mintha a Szabó urat bombáznák le a vonaton. Nagyon is jól van ez így, éltesse az isten, míg a kövek, de addig föltétlen, amíg a Béla kolléga és felesége a világon van. Szóval példálózgat a szentem? Akkor viszont nem kap többet a szokásos százasnál! Rogyjon rá az ég, beírjuk ide neki a százast, és égjen meg a lelke a másvilágon…

– Vakuljon meg a százasával együtt! – mondta az asszony.

– Nagyon helyes! Éppen azért kapja a százast, hogy ne lásson semmit, s ez megéri azt, hogy példálózgasson időnként – tehát száz pengő a Piller úrnak. Nagy pénz, nagy pénz, de mit tehetünk? Úgy boldogul az ember, ahogyan az lehetséges. Mondanom sem kell, hogy ha azt mondja legközelebb, hogy csókoljuk meg a kezét, és nagyon ragaszkodik hozzá, akkor Béla kolléga örömmel megteszi neki…

– Bár érné be azzal, mert nem kerülne pénzbe!

A férfi beírta a százast, közben egy pillantást vetett a feleségére, amikor az megszólalt. Aztán letette a tollat a kezéből, és összefonta az ujjait:

– Drága csillagom! Úgy látszik, hogy még mindig nem érted meg a te öregedet! Jegyezd meg végre magadnak, hogy a magunkfajta emberke úgy boldogul, hogy behúzza a fejét, és megteszi azt, amit a nagyobb pasasok megkívánnak tőle! Ez a szabály! Kussolj, és tedd, amit megkövetelnek tőled! Eszedbe ne jusson, hogy nem akarsz belenyugodni abba, amit a kisebb vagy nagyobb hatalmasságok megkövetelnek tőled. Azt, hogy te hogyan viselkedjél és hogyan igazítsad a magad kis életét, azt ők döntik el, neked pedig, ha van egy csöpp magadhoz való eszed, akkor soha ne legyen egyéb dolgod, mint arra figyelni állandóan nyitott szemmel meg füllel, mint a szarvas az erdőn, hogy ők mit szeretnének, hogy te hogyan viselkedj! Meg tetszik érteni engem? Figyelni kell, mert ők nem szokták megmondani, hogy mit akarnak, hogy hogyan viselkedjél – azt ki kell találnod! Gondolatolvasó kell legyél, aranyom! Így-úgy, valahogy értésedre adják a dolgot, s azon múlik minden, hogy ezt időben és jól veszed-e észre? Ebben a világban ez a boldogulás törvénye! Ezért kell majd alkalomadtán, ha úgy kívánja, sietve lesmárolni a Piller úr kezét, és minden kezet, amit arra nyújtanak feléd! Ekkor majd azt mondják rólad, hogy ez nekünk való ember, ez nem fog sohasem vizet zavarni, hagyjuk csak nyugodtan élni, mert nem lesz evvel sohasem baj! Béla kolléga pedig örül annak, hogy ő olyan ember, akivel nem lesz soha semmi baj, mert semmi sem kedvesebb őelőttük, mint az ilyen ember. Béla kolléga azért buta, mert okos, és azért okos, mert buta! Világos? De még mennyire világos, aranyom? Béla kolléga megtanulta a törvényt, és soha nem fogja megsérteni azt. Ezért aztán nyugalomban fog élni egész életében, persze nem is gazdagon, de nem is szegényen, nem is jól, de nem is rosszul, vagyis pontosan úgy, ahogyan azt fent eldöntötték, hogy hogyan szabad élni a Béla kollégáknak! Arról nem is beszélve, hogy éppen ezért az embertársai is becsülni fogják Béla kollégát, mert senki nem undorítóbb és kellemetlenebb az ilyen magamfajta kis mókusok előtt, mint az, ha valaki más próbál lenni, mint ők például, nem egyezkedik és nem ügyeskedik, vagyis megszegi a szabályt, s ezzel felidegesít sok kis ügyeskedőt, aki nem mer szabályt szegni, s ezért bosszankodik, ha másfajta emberkét lát, olyat, akinek van annyi bátorsága, hogy ne ügyeskedjen! De a lényeg nem ezen van! Béla kolléga, mint már mondottam, okos is és buta is, olyan, mint a többi Béla kolléga, és mindig kedves lesz a kis és nagy hatalmasságok előtt. Világos, mint a vakablak? Hallgass csak te mindig a te Béluskádra, és akkor minden rendben lesz mindig, lesz kaja, s akkor nincs holmi… üzemzavar, amit te nem szeretsz, ugye kis malacom?

Az asszony elhárította a férfi kezét, mely a pongyola kivágásához közeledett, és azt mondta:

– Elég disznó egy világ, annyi bizonyos!

– Disznó, nem disznó! – vette a kezébe a tollat a vendéglős. – Talán változtatni akarsz rajta? Húzd be a nyakad, és smárold le az összes létező Piller kezét, s akkor minden rendben lesz. Mibe kerül az neked?

– A százasomba! – mondta az asszony.

– Butuska lélek! – mondta a férje. – Sokkal többe kerül! De ne izgasson az soha… Sokkal többe, és nemcsak pénzbe… de ne törd rajta a fejed. Ha még csak a százas lenne?!

Legyintett, és feljebb tolta maga előtt a füzetet:

– Menjünk tovább! Most következik csak egy igazán díszes tróger. Ez aztán a díszmadár! Viszont éppen azért kell úgy vigyázni rá, mint egy valóságos madárkára. Úgy bizony, hogy hűlne rá a bőr… Na gyere csak, csizmás lábú madárkám, mutasd azt a simléderes fejedet…

– Ez hány pengő? – kérdezte az asszony.

– Hát, istenem… – húzta fel a szemöldökét a vendéglős. – Körzetvezető úr! Nem akármilyen fickó… Nagymenő a pasas.

– Egy utolsó nyilas gazember!

– Hát ez bizony igaz… Viszont, amíg ő nem volt, addig a rendőr volt a főgazember! Most meg a körzetvezető! Egyre közelebb kerülünk a hatalomhoz…

– Mennyi kell neki?

– Az a pénz, az a pénz… – csóválta meg a fejét a férfi. – Más sem érdekel téged, mint az a pénz.

– Hát mi érdekeljen, ha nem az?… Ide ötven pengő, oda húsz pengő, oda egy százas, hát mi vagyok én pénzgyáros, vagy lopom én a pénzt? Én talán nem abból élek?

– Nem a pénz itt a lényeg, öreglány! – sóhajtott a vendéglős. – Számomra aztán igazán mindegy, hogy pénzben táncolok úgy, ahogyan ők fütyülnek, vagy egyébbel kell megváltanom a nyugalmamat, kézcsókkal vagy azzal, hogy hallgatok, és befogom a szám, és nem küldhetem őket a fenébe, és nem mondhatom bele a pofájukba, hogy gazemberek! A pénz itt csak valami olyasmi, mint az úrvacsora, amiről azt tanították, hogy csak jelképes dolog. Hogy csak példaképpen mutatja azt, ami tulajdonképpen mögötte van, s ami a lényeges benne! Itt is arról van szó! Csináltak egy rendet a fejesek, és nekünk nem szabad tennünk semmit sem ellene! Nap mint nap meg kell mutatnunk nekik a pofánkat, hogy íme nincs kinyitva, hanem kussol! Hogy ezt aztán pénzben kérik tőlünk, vagy abban esetleg, hogy minden reggel fél nyolctól nyolcig négykézláb kellene állnom, az teljesen mindegy…

– Tisztára hülye vagy – nézett rá nagyra meresztett szemekkel az asszony –, miket prédikálsz itt össze? Azt hiszed, értek belőle egy szót is?

– Csitt… csitt… – intett a férfi. – Nyugalom, nagysasszony! Semmi különbség nincs közötte. Kuss! – ez a lényeg!

Csettintett a nyelvével:

– Béla kolléga meg azt mondja: dögöljetek meg, kussolok! Hogy aztán mit gondolok közben, azt nem tudhatjátok! Ezzel aztán mindenki megkapta a magáét – és nyugalom van!

– Te megkergültél! Mit röfögsz itt összevissza? Arról beszélj, hogy mennyit kell adni annak a trógernek?

– Arról beszélek én, nyanyókám! A nyilas körzetvezető úrnak eltáncolunk négykézláb öt liter pálinkát, hogy legyen vedelnivalója reggeltől estig…

– Erről aztán szó sem lehet! – csattant fel az asszony. – Majd megmondom én mindjárt, hogy mit kap tőlem! Mennyit kapott az őrmester?

– A rendőr? Két litert! De hol vagyunk már attól, galambom…? Mit számít egy rendőr? Körzetvezető! Az igen! Most neki állunk négykézláb… Azt mondja nekem a múltkor: Olyan finom pálinkája van magának, hogy már el is fogyott, amit a múltkor küldött, testvérem! Jó vicc…!

Odahajolt a füzethez:

– Öt liter! Önköltségi ár, hat pengő. Az összesen harminc. Öt liter bor a rendesből, á két pengő, az összesen tíz pengő, harminc meg tíz az negyven, az összesen tehát negyven pengő…

– Ó, a gazember! – sóhajtott az asszony.

– Bizony, gazember! – mondta a vendéglős, és kidugva a nyelve hegyét beleírta a füzetbe a negyven pengőt. A többi számjegy előtt a vasutas, illetve az ellenőr neve szerepelt, a negyven pengő elé viszont egy nyilaskeresztet rajzolt. – Így! – mondta. – Hátha hősi halált hal!

Az asszony felszuszogott:

– Ha bejönnek az oroszok, akkor felkötik a pálinkájával együtt!

A férfi oldalt hajtotta a fejét:

– És ha nem jönnek az oroszok? És ha nem kötik fel a pálinkámmal együtt? És ha ők lesznek továbbra is a főfejesek? Még jobban, mint ma? Ha megnyerik a háborút? He…? Aranyom!? Akkor ki lesz a jófiú, aki tudta a leckét úgy, ahogyan az benne van a könyvben? Béla kolléga hülye felesége, vagy Béla kolléga, aki olyan kedvesen adta neki az itókát? He… Galambom?!

Az asszony csak egy kis idő múlva jegyezte meg:

– Na mit bámulsz? Írjad annak a sátánnak…!

– Na, látod. Így szépen… Bebizonyítottuk, hogy ennivalóan rendes hülyécskék vagyunk, olyan, amilyennek egy ideális állampolgárnak lenni kell!

Hátralapozott a füzet utolsó lapjaira. Leverte a hamut a cigarettájáról, és azt mondta:

– Most pediglen mindent elkövetünk, hogy Béla kolléga felesége teljesen becsavarodjon… Egy szót se, nyanyókám!

Összeráncolt homlokkal, szigorúan nézett az asszonyra:

– Egy mukkot sem! Ha egyetlen szót is szólsz, megvonom tőled a mai napra való járandóságodat, s akkor igazán becsavarodhatsz…

Elmosolyogta magát, és megsimogatta az asszony karját:

– Dehogyis vonom meg az én kis malacomtól…

– Mondom, hogy teljesen bediliztél! – nézett rá az asszony. – Mit fecsegsz itt összevissza?

– Azt, angyalom, hogy új rovatot nyitunk, és te még a szájacskádat sem nyithatod ki miatta! Világos?

– Miféle rovatot?

– Egy okos rovatot!

Az asszony elképedve nézett rá:

– Mi akar ez lenni?

A férfi oktatólag emelte fel az ujját:

– Az olyan emberkének, mint Béla kolléga és annak gyönyörű fenekű felesége, mindig úgy kell közlekednie az élet útjain, mint amikor a Belvárosban vagy a Nagykörúton akad dolga. Állandóan jobbra és balra, előre és hátra kell kapkodnia a fejét. Éber és figyelmes pillantásokat kell vetnie mindenfelé. Lép egyet – és jobbra néz! Lép egyet – és balra néz! Újra lép – és jobbra néz, esmént lép és – balra néz! Nézz körül! – hirdetik a plakátok a legközönségesebb úttestek szegélyén. Hát akkor az élet útvonalainál milyen plakátok vannak kiragasztva? Azok mellett milyen plakátokat kell felszerelni és milyen táblákat? A Béla kolléga szerint ilyeneket: Nézz körül, mielőtt lépsz egyet! Óvakodj a balesetektől! He-he… Mert ugyebár az autós közlekedők dolga az nagyon egyszerű. Elrobognak és kész! De a gyalogos közlekedő, aranyom? A két lábacskáján evickélő ember? Az vagy körülnéz, vagy nem, s ha nem, akkor viszik a kórházba. Béla kolléga lehunyja a szemét, és hatalmas táblákat lát maga előtt. Annyit, hogy az már szinte sok is. Tábla itt és tábla ott, tábla emitt és tábla amott, tábla mindenütt: Vigyázz! – azt mondja. Nyisd ki a kukucsod! – azt mondja. Sárga, piros, kék, fekete táblák sorát látja Béla kolléga. Csak úgy kapkodja a fejét! De így van jól. Mi lenne, ha nem kapkodná? Elütnék a négy keréken robogó Tomotakakatikik! Mi az, hogy elütnék?! El bizony!

Az asszony kerekre nyílt, buta szemekkel nézett rá. Béla kolléga megfogta a kezét:

– És amikor most Béla kolléga behunyja a szemét, akkor újra egy táblát lát maga előtt. Egy új táblát a sok és rengeteg tábla között. Ez olyan lámpa, amilyen a szűk kis utcák előtt van, és állandóan kattogva felvillantja a fényét. Az van erre a táblára írva, hogy légy óvatos és körültekintő, és sürgősen adj legalább ötven pengőt a Szabónénak, aki itt lakik a következő házban, vagyis a tizenhétben… Kat, kat mondja a lámpa, és pill-pill villongat a fénye! Adj a holnapi naptól kezdve mindig valami apróságot, ne sajnáld azt az ötveneset sem havonta, úgy huszonötödike táján! Világos? És csitt legyen, galambom, és ne szólj egy szót sem, mert akkor én gerjedek be, és itt hagyom a kapitányi fülkét, és nem tudom, mi lesz akkor a hajóval!!

Az asszony elvörösödött:

– Bizony isten, elment az eszed! Mit akarsz azzal a Tititakkal meg micsoda tomotaki, meg mit akarsz a Szabóval?

A férfi ismét felemelte az ujját:

– Szabónéval, angyalom! Csak Szabónéval! Béla kollégának olyan érzése van, hogy a Szabó úrral már semmit nem akarhat többet soha! Úgy tűnik, mintha a Szabó urat ma elütötte volna Tikitakinak az autója. Nyilván nem kapkodta jól a fejét, és nem is vette figyelembe a táblákat!

– Te beteg vagy! – sápadt el most már az asszony. – Szavamra mondom, hogy az vagy, vagy pedig leittad magad…

– Nem hinném! – mondta nyugodtan a férfi. – De Szabónénak beírunk ide szépen ötven pengőt…

– Egy frászt! – kiáltotta az asszony. – Egy frászt, barátom! Kicsoda a Szabóné? Ellenőr vagy rendőr vagy vasutas vagy körzetvezető…

– Leendő körzetvezető, bogárkám! – mondta nyomatékkal a vendéglős. – Persze… ez egyáltalán nem bizonyos. Sőt, ha elgondolkodom rajta, hát igen kicsi a valószínűsége… De annyira azért lehetséges, hogy Béla kolléga ne hagyja ki azt az ötvenest, amit ide szépen beír mindjárt…

– Körzetvezető! Ó…! – kiáltotta az asszony. – Annak a felesége, akit mindenki úgy emleget, mint valami istentelent, mint valami kommunistát. Hát kicsoda az a Szabóné?

– Özvegy! – mondta a férfi. – Szabályos özvegy. Tetszik érteni?

A felesége döbbenten nézett rá:

– Micsoda özvegy…?

– Szomorú özvegy…

– Ki mondta ezt neked?

– Elvitték az urát! Egészen szabályosan és illedelmesen elvitték ma este kilenc és tíz óra között…

– Honnan veszed ezt…?

– Sehonnan! Láttam a sintéreket, amint meglóbálták a hurkot…

– Nem igaz! – mondta csendesen az asszony.

– Bent voltak ma este az üzletben! Két pribék volt, pálinkát ittak, és megkérdezték, hogy hol laknak Szabóék, illetve nem pontosan így… de nincs mese. Elvitték, galambom! Úgy elvitték, mint a sicc! Úgy igaz, ahogyan itt ülök melletted…

– Igazat beszélsz?

– Becsületszavamra!

Az asszony rámeredt a férfira:

– Ó, a gazemberek! Piszok, mocskos, utolsó gazemberek! Megveri őket az isten, úgy megveri, hogy bele fognak nyomorodni! Egy háromgyermekes apát elvinni, csak azért, mert nem hisz istenben, meg időnként bolondságokat beszél! Nyomorult gazemberek! Ugye, mondtam neki mindig: vigyázzon, Karcsikám, vigyázzon, és tartsa a száját, mert ráfizet egyszer! Nem olyan világot élünk, hogy maga csak úgy beszéljen… Most aztán itt van! Verje meg őket az isten úgy, ahogyan azt én kívánom!

Elhallgatott. Aztán száraz hangon kérdezte:

– Micsoda ötven pengő!?

– Olyan ötven pengő, amit a Szabónénak adunk holnap és ezután minden hónapban. Némely időkig!

– Frászt! – mondta az asszony. – Egy olyan frászt, amilyent csak el tudsz képzelni… Időnként küldök nekik valamit, ezt-azt, ami akad a háznál… Ez természetes! Mit csináljon a szerencsétlen a három gyermekével. De bolond azért nem vagyok!

– Okos leszel, és nem bolond! Te szépen elküldöd neki az ezt-azt, kis olajat, lisztet meg miegymást, kis levest, ennivalót, amit tudsz. Nagyon helyes, lesülhetne a képünkről a bőr, ha nem így tennénk! De az a te reszortod, és nem az enyém… Az enyém az ötven pengő! Amit minden huszonötödikén prezentálok!

Amikor látta, hogy az asszony tiltakozni akar, letette a tenyerét az asztalra:

– Egy szót sem! Annyit mondok…!

Elnyomta a cigarettáját, közben mérges szemeket vetve az asszonyra:

– Két nyilas ma elvitte Szabót! Amit tudott vagy legalábbis sejtett az egész utca, az úgy látszik, az ő fülükbe is eljutott. Nem annyira ostobák ezek sem. Láttad volna az egyiket közülük: beleborsózott a hátam! Elvitték… Ez pedig azt jelenti, hogy nem is jön vissza többet! Én még egyebet is tudok róla, de az nem tartozik senkire. Ha bejönnek az oroszok, akkor Szabónénál minden rendben van. Nagyon is rendben… Én pedig egy kommunistának a családját segítettem, s ez nekem bőven elég lesz ahhoz, hogy újra tudjam adni az ötven meg a száz pengőket, meg újra kezdhessek táncolni a fejesek előtt, egyszóval, hogy holtom napjáig nyissam meg csukjam az üzletet! Világos?

Kezébe vette a tollat. Aztán hirtelen letette és eltolta magától:

– Viszont nem írjuk be sehová! Légy észnél, Béluskám…!

Becsukta a füzetet:

– Hogy aztán hogyan és mint lesz, azt majd meglátjuk. De egyelőre így lesz, és nem akarok egy szót sem hallani, megértettük?

Ismerte az asszonyt, és ezért jól számított, és megfontolt indulattal az asztalra csapott:

– Megértettük?

Lecsapta a másik tenyerét is:

– A kutyaszentségit neki!!

Az asszony minden ütésre megrebbent, és a világért sem mert volna ellenkezni, amikor ennek a nagy darab embernek felpiroslik a képe a haragtól.

Helyes! – gondolta a vendéglős. – Most már nem nyitja ki a száját. Nem rossz asszony ez, csak bánni kell vele tudni!

– Rakd el a füzetet! – mondta nyersen. Az asszony engedelmesen állt fel, és csak a szobaajtóból szólt vissza:

– Azért nem kell úgy kiabálni az emberrel…

– Csend! – kiáltotta Béla kolléga, és hatalmas tenyerét ismét az asztalra ejtette.

Ez megvan… – gondolta hátradőlve a székén, amikor az asszony bement a szobába. – Rendes kis asszony ez, csak kissé butuska a lelkem! Majd később megsimogatjuk…

Amikor az asszony visszajött, félénk pillantást vetett az emberre. Odament a kályhához, és elpakolta a tejet meg a kávét. A férfi elégedetten követte a mozdulatait:

– Amit én egyszer megmondok, annak úgy kell lennie, és nincs vita! – mondta határozottan, de vigyázva, hogy most már ne emelje fel túlságosan a hangját.

Az asszony csendben tett-vett. Amikor végzett a dolgával, akkor a férfi így szólt:

– Gyere ide!

Az asszony odament. Odahúzta magához:

– Így kell tennünk, egyetlenem. Azt az ötven pengőt nem szabad sajnálni. Ilyen a világ! Úgy igyekszünk levegőn maradni, ahogyan tudunk…

– Akármilyen is a világ – mondta az asszony –, utolsó rongy ez a világ! Úgy kell állandóan spekulálni az embernek, mint egy bűnözőnek. Ronda dolog ez, én mondom neked…

– Mit csináljunk? Én akarom, hogy így legyen? Akarja a nyavalya, de nem én!

– Hát most mondd meg – sóhajtott az asszony. – Nem undorító dolog ez az egész? Most nem a pénzről beszélek, ott egye a fene az egészet… Hanem az egészről, hát milyen dolog ez?

– Undorító! – mondta a vendéglős. – Úgy, ahogyan mondod, de egyetlen dolgot lehet tenni: alkalmazkodni hozzá! Vagy ezt teszed, vagy megdöglesz. Így volt, így van, és így lesz! Mit csináljak? Menjek fejjel a falnak? Azt már nem! Vagy utáljam magam reggeltől estig, amiért így kell tennem? Miért tenném? Élni akarok a magam egyszerű kis életével, és nem ártani senkinek. Kinek ártok én? Meghúzom a fejem és kész. Tudnék én másképpen is élni. De még mennyire tudnék! De úgy kell élnem, ahogyan hagynak élni. Nap mint nap felteszi nekem az élet a kérdést: na, mit teszel, hogy levegőn maradj? Hát mit teszek, mondd meg?

Szakavatott, erőteljes mozdulattal simogatni kezdte az asszony gerincét:

– Mert élni azért jó dolog ám, malacom… Ugye, jó dolog, mi? Jó… mi…?

Elfordult a széken, és behúzta az asszonyt a térdei közé. A másik tenyere eltűnt a pongyola alatt, és megindult felfelé, magával emelve a pongyolát is, míg láthatóvá vált a hatalmas comb.

– Nem ártunk mi semminek és senkinek, galambom… – mondta elrekedő hangon. – Nem bántunk mi senkit… De bolondok azért nem vagyunk, de nem ám…

Egyre szorosabban vonta magához az asszonyt:

– Gyere te, malac… gyere ide a te Tomotakidhoz! Naná…? Mert majd Gyugyu…? Egészen azért nem ment el az eszünk… Gyere, csillagom…

Az asszony megbontotta a pongyoláját, és hatalmas mellét odaadta a férfinak. Lehunyta a szemét.

– Naná…? – mondta a férfi. – Azért megvan a magunkhoz való eszünk…! Jó vicc…?!

Svung úr, a könyvügynök, amikor néhány sarokkal arrább elbúcsúzott Gyuricától, megvárta, amíg az órás belevész a gomolygó ködbe, és ahelyett, hogy jobbra, hazafelé tartott volna, óvatos lépésekkel, nehogy meghallja a távolodó Gyurica, visszafelé indult, amerről jöttek.

Nemsokára hallotta, amint a vendéglős lehúzza a rolót, utána csend támadt az egész utcán.

– Nagyon helyes! – mormogta magában. – Ebben a ködben igazán nem szívesen gyalogoltam volna keresztül két-három utcát, hogy elkerüljem Béla kolléga tekintetét…

Gyors lépésekkel haladt el a vendéglő előtt, és megnézte a karóráját.

Tíz óra lett volna tíz perc múlva.

– Gyorsabban, Lacikám, gyorsabban… – húzta be a kalapját a homlokába, miközben szorosabban fogta a hóna alatt a táskáját.

– Úgy kell majd csinálnom, hogy ne vegye észre a táskámban a szegyet! Holtbiztos, hogy elvenné tőlem, és megzabáltatná azzal a nyomorulttal. Piszkos csirkefogó! Egyedül több húst zabál, mint más hat. Egyszer már táska nélkül kellene beállítanom, és így szólnom: hát ide figyelj, angyalom! Te utolsó! Vagy ide figyelj, kedvesem… mindegy, hogy hogyan szólítanám… ide figyelj: hús nincs, mondd meg a párodnak! Nincs hús, nincs tojás, nincs szalonna, nincs bor, és többé egyáltalán nincs semmi. Megértettél engem? Ott dögöljön meg a drágalátos férjed, ahol éppen akar, de megszűnt a jó világ – megértetted?! Mit gondolsz te, hogy meddig leszek én bolond? Meddig leszek még Róbert bácsija a kanodnak? Hát nagyon tévedsz, angyalom… Az embernek önérzete is van, hogy csak erre utaljak, és semmi egyébre… Azt hiszed, hogy büntetlenül játszhatsz az ember önérzetével? Nagyon tévedsz, egyetlenem! Az ember – igen sajnálatos módon – esendő, sok disznóságot elkövet, de az önérzetébe taposni, azt aztán nem… illetve nem sokáig… hosszú időn keresztül nem! Ha az urad zabálni akar, akkor szerezzen magának. Szerezzen a művezető úr, és ne zabálja meg a mások Gombocz-Melichjeit meg Petrárkáit meg Görög-római mitológiáit… na nem, angyalom! Mindennek van határa! A mai nappal befejeztük! Mi kell neked? Én vagy a Gombocz-Melichjeim? És egyáltalán lesülhetne a képedről a bőr, azzal zabáltatni az uradat, amit a szeretődtől nyavalyogsz ki. Hát ennek most már vége! Tessék! – itt a táska, de üres! Nincs benne semmi. Nincs benne a karaj, és nincs benne a szegy! És nem lesz többet soha semmi sem benne! Soha! Vagy én kellek, vagy a szalonnák? „Ó, minden földi kincsek, hogy elfeledtem törődni véletek – Mióta őt karomban tartom és hozzá zengetem énekem…!” – Ez talán semmiség? Hát mi a szerelem, ha nem az, amikor minden egyébről elfeledkezünk?

Felhajtotta a gallérját, és kifordult a főútvonalra:

– És ezzel befejeztünk mindent! Igen, igen… – sóhajtotta –, így kellene csinálni! És akkor ott állna előttem, és olyan paff lenne, mint egy nem tudom micsoda… És akkor becsapni előtte az ajtót, és eljönni! Mint egy férfi! Hadd mondja csak: ez aztán igen!

Elhúzott előtte egy villamos, és meg kellett állnia egy pillanatra:

– Természetesen ma még nem teszem meg… Ma még hadd lássa, hogy kivel van dolga. Ne mondhassa, hogy akárki az ember… Hadd mondja csak, és kapja a szája elé a kezét – isteni szája van a dögnek! – és hadd mondja: Nahát! És ezt mind te szerezted!? Én nem is tudom, hogy milyen csodálatos ember vagy te? Tudod, hogy hetek óta senki nem látott ilyesmit, senki ebben az egész házban?! – Csak hadd mondja még ma! Mert ez az igazság különben is. Próbálja meg valaki a mai világban, két családot jól tartani hússal, szeggyel, karajjal, szalonnával meg ilyesmikkel. Talán olyan könnyű dolog az? Ma tehát… ma még… zabálja tele magát a kedves férj, illetve holnap zabálja még tele magát. A jövő héten amúgy is délelőttös lesz, s akkor nem lehet menni a bé nejéhez, azután való héten pedig beállítunk az üres táskával. Be bizony… Csak most ne vegye észre a karajt is a táskámban! A szegyet azt vigye… de a karajhoz semmi köze. Jól néznék ki! Semmit sem szeret jobban a feleségem, mint a karajt, és akkor azt is hagyjam ott a gazembernek? Hát nem, tisztelt úr, abból nem fog enni!

Kiköpött a földre:

– Ezen a héten már másodszor mondtam azt otthon, hogy a kijárási tilalom miatt nem tudtam hazajönni. Fantasztikus, kedvesem… már másodszor járok úgy ezen a héten, hogy ott kell aludnom, ahol éppenséggel vagyok, mert utolért a kijárási tilalom, hogy az ördög vigye el ezt az egész háborút! És úgy aggódom érted olyankor, hogy mennyit izgulhatsz miattam… – fuj, Laci, fuj, nem sül le a képedről a bőr?! Tudod mit csinál most otthon a feleséged? Most nézi meg isten tudja hányadszor az óráját, aztán magára teríti a kabátját, és lejön a kapuhoz, összehúzza magán a kabátot, és kinéz az utcára. Lesi a lépéseket, és néhányszor már azt hitte, hogy te érkezel. Fuj! Aztán tele mindenféle félelemmel felmegy a lépcsőn, és azt mondja: Istenem, istenem! Utolsó tróger dolog, amit csinálsz vele, hát ezt érdemli tőled? Fuj! Hát milyen ember vagy? A Béla kolléga most zabálja otthon a vacsoráját, az a nagydarab némber meg, az a kétlábon járó vagina odarakja eléje a kaját, s közben a combjait odanyomja a lábaihoz. Hát hol van az a bestia az én feleségemtől? Az igen, az egy asszony…! Most megy fel a lépcsőkön, és olyan most ott, ahogyan lépeget a vállán a kabáttal, mint egy kislány! A Kovács meg most kezd imádkozni, itt a nyakam, ha nem úgy van, hogy most térdel le az ágya elé, vagy most rakja össze a kezét a tányérja felett, csörög előtte a tányér, és a felesége… hajaj, utolsó csibész vagy, Laci! A Gyurica szaki meg…? Hát istenem… Persze egy szó sem igaz abból, hogy liliomtipró meg hasonló. Nyilván van valakije, valami fiatalabb nőszemély, és annyi az egész. Ott pepecsel most az órái között… Egyszóval mindenki tisztességes ember, csak te vagy rohadt gazember. Oltári nagy, utolsó gazember vagy, Laci…

Hatalmas lélegzettel messze előreköpött, majd eltörölte a száját:

– Mintha ezzel a köpéssel meg lenne oldva minden!? – rántotta meg a vállát. – Kiköpünk és megoldottunk vele mindent? Mégy a szeretődhöz – és közben köpködsz nagyokat? Ez az igazi aljasság! Tragédia bizony ez, tragédia elsősorban és csak utána aljasság… „S vergődve a rend béklyóiban, melyet nem magam alkoték – Bűnné korcsul a jó és rúttá a szép!” – Így igaz! Nem is képesek felfogni a költészet és a költői szavak nagyságát és igazságát azok, akik nem próbálják ki önmaguk bőrén az élet nagy küszködéseit. Micsoda kavargó mélységek lakoznak ama csodálatos szerkezetben, melyet emberi léleknek nevezünk a költő szavaival élve! Milyen árat kell fizetni azért, hogy az aljasságot művelhessük! Nem tesz-e minden bűnt jóvá az a nagy koncentrálás, amit arra fejtek ki, hogy megmagyarázzam magamnak, hogy azért még lehetek rendes ember, amiért ilyesmit csinálok? Arról nem is beszélve, hogy mennyire csökkenti minden bűnömet az a nagy erőfeszítés, amellyel két családot tartok fenn, és látok el élelemmel? Próbálja valaki utánam csinálni? Megyek az utcán, kezemben táska, legalább tíz-tizenkét kilogramm a könyvektől, és az emberek azt mondják, ott megy egy pasas táskával a kezében! Ennyi – és semmi több! De ha belátnának a lázasan dolgozó koponyába? Ha látnák a szaladgáló gondolatokat: hús, zsír, hús, zsír, olaj, liszt, olaj, liszt…! És mennyi hús és mennyi liszt és mennyi zsír?! A mai világban, olyan körülmények között, amelyeket mindannyian ismerünk! Íme, itt szalad egy ember – esendő szürke lélek –, egyik válla lejjebb csüng az évek óta cipelt terhektől, kabátja néha félregombolva, mert elmélkedése az élet nagy dolgai fölött kissé szórakozottá teszik, kalapja behúzva a szemébe, hogy vaksi pupilláit ne bántsa a fény, néha szipog, mert az eső, a köd, a nyirkos idő átjárja hosszú és ide-oda parancsoló útjai során, kuncsafttól ki, kuncsafthoz be, gyorsan megy, mert az idő pénz… és köszön mindenkinek előre, mert minden futó ismerőse vagy alig látott alak kuncsaft lehet valamikor, és ezért alázatos és kedves mosolyra húzódik a szája, és kissé oldalt is fordul, amikor leemeli a kalapját, és a köszönésével ekképpen elkíséri néhány lépésnyit azt, akit üdvözölt, és csak azután teszi ismét a fejére a kalapját – szóval így megy az utcán ez a kis szürke emberke, és ha látják, azt mondják róla: ott megy az a könyves pasas a táskájával – és slussz! Hogy aztán bent az agy tekervényeiben – mert a tekervényeinkben történik minden, amint azt Darwin zseniális lángelméje megállapította, szemben a szellemtörténeti iskolával –, hogy aztán ott milyen gondolatok emésztenek, abból ugye semmit sem látnak! A gyötrő lelkiismeret-furdalást látják talán? A kétkedéssel és szégyennel teli küzdelmet, hogy az ember szabadulni tudjon a bűnétől és ugyanakkor… nincs ereje ahhoz, hogy elveszítse azt a kis jót, amit az élet fukar keze juttat neki, vigasztalásul a terhes és nehéz életért… „Miért nem szabad szeresselek, miért kell, hogy elfeledjelek, téged…?” – Talán rosszabb lesz attól az ember?!

Áttette a táskát a másik karja alá, és megcsóválta a fejét:

– Micsoda álszent gazember vagy, Laci! Minek itt spekulálni? Magadat is be akarod csapni? Fuj! Egyszerűen arról van szó, hogy piszkos gazember vagy! Azt hiszed, nem ismerem az ügyeidet! A mocskos, kis pitiáner ügyeidet? Ismerem őket, gyermekem, egytől egyig!! Ezt ne feledd el! Odaviszed ennek a némbernek a húst, a tojást, a szalonnát meg minden egyebet, amikor otthon nagyobb szükség van rá. Illetve… azért legyünk csak igazságosak! Ne essünk egyik végletből a másikba. Odaviszed azt, amivel otthon több lenne… így: több lenne! Mert azért az is az igazsághoz tartozik, hogy megszerzed te azt, amire otthon szükség van. De ha hazavinnél mindent, akkor nem kellene napról napra élni, és több jutna mindenből. Ez az igazság! Arról van szó, hogy meglopod a családodat… És miért lopod meg? Hogy annak a csavargónak több zabálnivalója legyen, és tudjon sültet vinni magával az üzembe, hogy zsírosra kajálhassa magát otthon is… „Egyél, angyalom… nézd, milyen finom papit ad neked a te kicsikéd, nézd, mit ad neked a te kis feleséged, az a hülye szeretőm hozta el nekem a családjától…!” A bestia!

– Hát nem! – mondta hangosan, és beleintett a levegőbe. – Vége! A mai napon vége mindennek! Nincs szegy! Az a szegy ma hazamegy a becsületes otthonba, és ma mindössze az fog történni, hogy ezt közöljük a bestiával! Nem tetszik? Le is út, fel is út…! Oda fog kerülni a mai naptól kezdve minden, ahol azt megérdemlik, a hű és tiszta asszony kezébe, és vége minden mocskos dolognak. Kilábolunk a szégyenből… de előtte megmondjuk a magunkét. Szeretőt tart magának, és azzal zabáltatja a férjét, amit a szeretője dugott a paplana alá?! Egy kis szalonna, egy kis szegy, egy kis tojás? Micsoda nő az ilyen?

Megállt és lehunyta a szemeit. Arcán őszinte érzés tükröződött. Egyenként mondta ki félhangosan a szavakat:

– A mai napon végezned kell, ha egy csöpp emberség és tisztesség van benned! Méltatlan az, amit eddig műveltél!

Tovább indult, és így folytatta még mindig magának dünnyögve:

– Bocsáss meg nekem… Bocsáss meg a férjednek, aki ilyen gyenge… de nagyon-nagyon szeret téged, annyira, amennyire csak szeretni tudott valamikor is… És ti is, Béla kolléga, Gyurica mester, Kovács szaki… bocsássatok meg!

Pár házzal arrább megállt, körülnézett, és befordult a gyengén világított lépcsőházba. Lábujjhegyen felsurrant az emeletre, és szorosan az ajtó elé állva becsöngetett:

– Csak most… – suttogta –, csak most az egyszer adj erőt, istenem!

Meghallotta a zárban a kulcs halk fordulását: – Csak most az egyszer!

Belépett, és a táskát letette a fal mellé a földre.

– Nem látott senki? – hallotta maga mellett.

– Nem… – mondta, és érezte, hogy a szíve feldobban egészen a torkáig. Mozdulatlanul állt.

– Na…? – hallotta az asszony hangját. Csöndes, hízelgő és egyben méltatlankodó hang volt, duzzogó és sürgető, mint egy gyermeké.

Attól – gondolta – még semmi nem változik meg, ha megcsókolom. Bár, talán az első pillanattól határozottnak kellene lenni. Viszont…

Odahajolt és megcsókolta az asszonyt.

– Vártalak… – mondta az asszony, és hozzásimult.

Svung ott érezte az ajkán az asszony száját, és a suttogása végigbizsergett az arcán. Érezte, hogy meglódul vele a világ.

– Vesd le a kabátodat…

Levette a kalapját, aztán a kabátját is odaadta az asszonynak.

– A táskád?

– Itt, szívem… itt… a falnál…

– Hát miért oda teszed… Jaj, egészen nedves! Csak nem esik?

– Nem… – mondta –, csak köd… köd van kint…

Érezte az asszony ajkának az érintését az állán:

– Te, te huncut… mit csináltál már megint? Hisz ez olyan nehéz…!

– Igen! – mondta Svung. – Istenem! – gondolta. – Édes istenem…!

– Gyere… egészen át lehetsz fagyva…

– Elég hűvös van… – mondta.

Hagyta, hogy az asszony megfogja a kezét, és megnyitva az ajtót, bevezesse a szobába.

– Istenem… istenem…

Kis éjjelilámpa égett az ágy mellett. A kályha duruzsolt, kellemes meleg lengedezett a bútorok között.

– Na…? – mondta az asszony, és odaállt a férfi elé. Magas, jól termett nő volt. Szőke, szürke szemekkel, dús, erős ajkakkal, a nyakában vékony aranylánc, a köntöse alól, fent a melleknél fekete csipke ing szegélye villant elő. – Hát nem is köszönsz nekem…? Te, csodabogárka…

Ó… istenem… – gondolta Svung. – A bestia… Viszont a karajt semmiképpen nem adom oda neki! A karajt azt semmiképpen… Szó sem lehet róla!

Az asszony hozzásimult.

A karajt semmiképpen… – és átölelte az asszonyt. Ismét meglódult vele a világ s amikor az asszony kifordult a karjai közül, néhány pillanatig szédülten állt továbbra is a helyén. A szeme az ágyra tévedt, melyet lágy meleg fénybe vont a lámpa.

– Istenem… istenem…

Az asszony az asztalnál állt, és a táskát nyitotta ki. Magasra vonva a szemöldökét, ajkát előre csücsörítve kapcsolta ki a zárat: – Istenem! Ez… nem igaz, Lackó!!

Összecsapta a tenyerét:

– Lackó…! Ez nem is igaz… Ez az enyém…!?

Odaszaladt a férfihoz, és átölelte a nyakát:

– Lackó! Te csudabogárka…!

Megcsókolta apró kis csókokkal a férfi arcát, a szemeit, a fülét, majd rácuppantott a szájára:

– Nem is igaz… Szegy!

Otthagyva a férfit visszament a táskához. Szétnyitotta, és leguggolva belenézett. Úgy húzta elő a következő csomagot is.

– Karaj! Lackókám… Karaj!?

Svung mozdulatlanul állt a helyén, és úgy érezte, hogy elsüllyed vele a világ.

– Szívem… – mondta, és érezte, hogy egészen elreked a hangja. – Szívem… – kezdte újra.

– Lacókám! Nem is igaz…

Visszatáncolt a férfihoz, és átölelte a nyakát.

– Nincs nálad aranyosabb…

– Szívem…

– Nincs nálad aranyosabb… te édes… kis Lackó!

A kezébe vette a férfi arcát:

– Kinek a Lackója vagy? Mi? Kinek a Lackója…

Megcsókolta a homlokát:

– Gyere, gyere, ülj le szépen ide, a kályhához. Látod, hogy befűtöttem neked…

Odahúzta a kályhához, és leültette a székbe. Az ölébe ült, és megcsókolta újra a homlokát.

– Kiviszem azt a húst a konyhába… és mindjárt jövök az én… Te! – és belecsókolt a nyakába.

Svung félrehajtotta a fejét, és behunyta a szemét:

– Istenem… istenem…

– Megyek… – mondta az asszony –, és jövök vissza, hogy megmelegítselek. Jó lesz? Akarod, hogy megmelegítselek?

– Elvesztem…! – mondta hangosan Svung, amikor magára maradt. – Elvesztem… teljesen…

Kinyújtotta a lábát és lehunyta a szemeit.

– Teljesen elvesztem…

Felállt, és az asztalhoz lépve, letámasztotta rá a kezeit, a fejét pedig meghajtotta: – Elvégre… mint ahogyan az utcán is megmondtam… ma még nem csinálok botrányt! Ennyit most már igazán megérdemlek. Hogy ma még… utoljára… És különben is: holnap megszerzem újra a szegyet… és a karajt… és hazaviszem… Egy Macaulay-ért bármikor kapok szegyet az állatorvostól…

Megfordult és az ágyra nézett. Odamenet lecsatolta az óráját, aztán levetette a kabátját, és a szék támlájára akasztotta.

– Istenem – mondta, amikor leült az ágy szélére, hogy lehúzza a cipőjét. – Ó, istenem… bizony mondom, hogy nincs szerencsétlenebb teremtés az embernél…!

Maga elé nézett, és a keze megállt a cipőfűzőn. Úgy érezte, hogy forrósodni kezd a szeme, és sírnia kellene. Gyorsan az ajtó felé fordult, és felkiáltott:

– Az isten szerelmére… gyere már, te bestia!

– Abban van minden szerencsétlenségünk, hogy túlságosan nagy dolgot csinálunk mindenből! Úgy érzem most magam, mint egy utolsó rühes kutya… De vajon arányban van-e a lelkiismeret-furdalásom nagysága az elkövetett bűnnel, és főleg ennek az úgynevezett bűnnek a minőségével? Olyan nagyot vétkeztem-e, hogy ennyire gazembernek kelljen éreznem magamat? Ha valaki becsületesen – így ezzel a szóval –, ha becsületesen végigkínlódja a lelkiismerete büntetését, akkor magam vagyok az, de minden rosszallásom és minden önvád mögött állandóan valami sejtelem van, miszerint valóban bűnös vagyok-e? Valóban oly nagy-e a bűnöm, hogy undorodnom kell önmagamtól?

Király – immár a kora reggeli órákban sietett előre az éjszakát átvészelt és makacsul szétterpeszkedő ködben – kabátja gallérját felhajtva, kialvatlan szemeire mélyen ráhúzva a kalapot, táskáját, mely könnyű volt immár, a hóna alá csapva, és meg-megszippantva az orrát.

– Gondoljuk csak végig nyugodtan, hogy mi okozza az önmarcangolást? Amióta az eszemet tudom, mást sem csinálok, mint különböző törvényekhez alkalmazkodom, mégpedig olyan törvényekhez és szabályokhoz, melyeket nem magam hoztam, s melyeknek helyességéről meg sem kérdeztek engem. Élt ezelőtt isten tudja hány évvel vagy évszázaddal egy rakás ember, akik törvényeket hoztak, megmondták, hogy mi jó és mi rossz, mi az, ami szabad, és mi az, ami nem – s nekem ma – ma és nem akkor! – úgy kell élnem, ahogyan azt ők akkor kisütötték! Mindenkinek a fülébe harsogják ezek a szabályok, hogy nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy mit gondolsz, mit vélekedsz, élj aszerint, ahogyan azt mi dirigáljuk! Ez így megy, amióta megszülettem, és lassan elérik vele azt, hogy semmit nem vagyok képes a magam fejével átgondolni, hanem a szokásokra pislogok, mint holmi aggastyánra – én, a hülye gyermek –, hogy vajon mit tart afelől, amit éppen teszek vagy tenni készülök. Pontosan így van! Ha őszinte vagyok, akkor meg kell kérdeznem: Hát mondják meg, tisztelt uraim és hölgyeim, miért baj az, hogy egy egészséges ember eltölt egy éjszakát egy nővel? Ismernek ennél normálisabb dolgot? Egészen hülye-úrnak kell lenni ahhoz, hogy valaki azt válaszolja, hogy ez disznóság! A természet alkalmassá tett bennünket arra, hogy mindennap lefeküdjünk egy nővel, és jól érezzük magunkat vele. Na, de ki képes ezt otthon mindennap megcselekedni? Egyfelől tehát ott van az ember természete, vagyis maga a természet, másfelől meg egy szabály, vagy minek nevezzem, amely azt mondja: disznóságot cselekszel, ha így viselkedsz! Vagyis szegüljek szembe a természet parancsával, hogy a szokás ne találjon kivetnivalót bennem. S ami aztán betetőzi az egész históriát – ami tragédia tulajdonképpen, méghozzá mindannyiunk tragédiája – az az, hogy már nem is kell a szokás törvényére függesztenünk a szemeinket, mert a rohadt törvény belefészkelődik a legkisebb porcikánkba, átjár, mint az itatóst a tinta, belém költözik, és olyan elválaszthatatlan részemmé válik a nyomorult, mint a vesém vagy az anyajegyeim, vagy maga a gyomorsavam. És így vagyunk mindennel! Kedvem kerekedne énekelni az utcán – nem szabad, mert hülyének néznek. Nyújtózkodni szeretnék az utcán – nem szabad, mert megvan rólam a véleményük. Kedvem támad például arra, hogy most, ma, pontosan ma – ne keljek fel az ágyamból, hanem maradjak a meleg takaró alatt –, természetesen nem szabad. Mert a törvény azt mondja, hogy ne henyéljen az ember, holott mindenki henyélni szeretne a legszívesebben. Mintha bizony lenne nagyobb kötelességünk annál, hogy érezzük jól magunkat! Az már nem is hülye-úr, hanem egyenesen díszbarom, aki azt mondja, hogy ez nem így van. Jól érezni magunkat! Minél inkább jól érezni magunkat! Hát tisztára meghülyültünk, hogy nem vesszük észre ennek a gondolatnak a nagyságát!

Megállt és kissé félrefordított fejjel felpislogott a levegőbe:

– Állítom – emelte fel az ujját –, igenis határozottan állítom, hogy természetellenes dolgot művelek, amikor lelkiismeret-furdalást érzek azért, mert jól éreztem magam, és a természet parancsa szerint cselekedtem. És állítom, hogy a következők miatt kell éreznem ezt a lelkiismeret-furdalást: Az egyik a következő: nincs lehetőségem mindenben a természet parancsa szerint élni, vagyis úgy, ahogyan azt a kívánságaim megkövetelnék! A másik, az egy egészen förtelmes és undorító dolog: nincs elég pénzem ahhoz, hogy megtehessem, hogy fittyet hányok a törvényeknek és szokásoknak. Egész életemben mást sem cselekedtem, mint pénz után loholtam, és úgy éljek éjjel-nappal, hogy az másoknak megfeleljen! Nap mint nap gúzsba kötözöm magam, és nap mint nap, mint valami hülye manöken, megfordulok magam körül, s a mások szemei előtt: így tetszik, így megfelelő lesz? Fuj! Megyek itt az utcán, és a poklok poklát járom meg, mert jól éreztem magam egy nővel, és mert nem vihetek immár haza egy kiló húst. Hát mi az a hús? Hat zsák arany, maga az üdvösség vagy a bölcsek köve, hogy kénytelen vagyok ilyen nagy dolgot csinálni belőle?! Egy ronda állat még rondább darabja, és nekem, az embernek össze kell törnöm magam, hogy szerezzek belőle egy darabot! Hát így élünk, hát ez a méltóságunk, és ez a mi koronánk az élőlények között?

Ó, emberek, akik megtehetitek azt, amit tenni jónak és kellemesnek ítéltek! Akik mertek úgy cselekedni, hogy jól érezzétek magatokat! Ó, emberek, akik mertek olyanok lenni, amilyenek szeretnétek lenni! Ó, akik képesek vagytok úgy élni, hogy magatok legyetek maradék nélkül! Ó, akik betöltitek a törvényt, mondván: így kívánom! Ha van ennek a piszkos életnek valami értelme, akkor nem egyéb, mint csinálni, amit akarunk, és tenni akadály nélkül, amire képesek vagyunk! Tisztelet mindenkinek, aki mer és tud, akárhogyan is, de kívánságai parancsa szerint élni! Tisztelet nekik! Mi az, hogy mások romlása árán? Ők töltik be az emberi teljességet! Ők azok, akikért egyáltalán vagyunk! Ők azok, akiket felmutathatunk: íme, az ember! Ecce homo! – mint Munkácsy mondotta. Mutassátok meg az embert? – kérdezné egy holdlakó. – Ott! – mondhatnánk. – Ott! Nézd! Ő az! Ő a Szabad! Ő az Akarat, ő az Erő, ő az, aki Jól Érzi Magát! Ha százmillió van azért pusztán, hogy ő lehessen, akkor megéri a százmillió. Ő az ember!

Ebben a pillanatban jutott eszébe Gyurica a maga Tomoceuszkakatitijével.

Egy pillanatra megállt, aztán beleintve a levegőbe sietve tovább indult.

– Haha…! Hohó…! Gyurica mester! Nem igaz, amit maga kérdezett tőlünk… Nem igaz, hogy maga úgy vélte, hogy van egyáltalán kérdeznivaló ezen a dolgon! Maga is kissé hülye-úr, Gyurica mester! Ha nem volna az, akkor tudná, hogy nincs kérdeznivaló! Akkor tudná azt, amit én egy sokak által igen nagyra tartott francia írótól olvastam, s aki szerint az életünk másból sem áll, mint azon kínlódni, hogy mit és hogyan cselekedjünk! Akkor tudná azt is, hogy más kiváló írók megmondták, hogy ez nem igaz! Meg bizony! Olyan nincs – kedvesem –, hogy az ember ne tudná, hogy hogyan kell helyesen cselekednie?! Bizony nincs, Gyurica úr, meg író úr! Nagyon jól tudjuk mi azt mindannyian, minden esetben, hogy hogyan kell vagy kellene cselekedni! Hogy mit választani! Azt hiszi, hogy nem tudtuk mindannyian abban a pillanatban, ahogyan maga elröfögte a meséjét? Maga nagyon téved! Tudjuk – csak aztán elkezdünk spekulálni. Kezdjük megnöveszteni a fülünket, mint valami ronda formájú antennát, hogy halljuk: mit mond a szabály, amelyet illik, sőt muszáj meghallgatni! Hogy mit mond ez a nyavalyás, ez a félrehülyült világ, ez a nyomorult társadalom… Annak higgyen, órás úr, amit maga is először gondolt, nyomban azután, hogy kitalálta ezt a maga kérdését. Anélkül hogy megvárná, amíg felnyújtja a fülét! Az az igazság! A többi gazemberség, álszentség, mint ahogyan ez az egész világ maga sem áll másból…

Keresztülment a főútvonalon, és Béla kolléga utcája felé tartott.

– Tudja, mit mondok magának? Gondolja csak végig, hogy mit jelent, amikor összedugják a fejüket, és disznó vicceket mesélnek egymásnak az emberek? Úgy, ahogyan maguk is szokták a fehér asztal mellett. Gondolkodjon rajta, hogy mi van mögötte? Meg disznó rajzokat nézegetnek, meg még disznóbb képeslapokat? Tudják, hogy mit jelent ez? Amikor maga, Kovács úr, azt a meztelen aktot vásárolta meg a barátom kollekciójából, akkor tudja, hogy miért tette, hogy mit jelentett és mit jelent az? Amikor elmegy a vendéglő ablaka előtt egy kislány, liliomnyi ártatlan teremtés, és maguk összeröfögnek és egymásra kacsintanak, és utána azt mondják, hogy: az annyát! S aztán kiigazítják magukat, mondván: be szép gyermek volt, és úgy néznek utána, hogy kiesik a szemük, és rögtön utána disznó vicceket kezdenek mesélni, hogy mit csinált Móricka a húgával, és mit szólt hozzá a szobalány? Ugye, tudják, hogy mit jelent ez? Na, ugyebár… Hát akkor álljon csak meg a menet, tisztelt felebarátaim! Amikor a fröccsöt isszák ott a vendéglőben, akkor az mire való? Miért nincsenek otthon? A jó, a meleg otthonban, a szerető hitves mellett! Miért jobb a kocsmában, ha szabad kérdeznem? Csak vigyázzanak, mert Király bácsi nem jött a hathúszassal, és nem is lépett a falvédőről maguk közé! Isszák a fröccseiket, és elmesélik gáláns kalandjaikat. Gáláns? Na, ne vicceljünk! Jönnek egymás után, hogyan is volt annak idején, s amikor befejezik valamelyik nőhistóriájukat, akkor mi az a sóhajtás: hajaj! – és magukban marad a szusz, és oly elrévült tekintettel merednek maguk elé, mint annak a bizonyos Daumier-nek a rajzán a pasas, és olyan a szemük, mint a szopós borjúé vagy a márciusi macskáé! Ki kérdezte maguktól ezeket a históriákat? Ki kérdezte, hogy teszem azt: ilyen nő volt! És behajlítják a karjukat és cuppantanak hozzá, a másik meg nyel egymás után, kiszárad egészen a szája! Ne játszódjuk meg magunkat, édesapám! Talán nem tudják, hogy mit jelent, amikor a szomszédasszonynak a baráti vacsorán azt mondják: magáért, Rózsika? Magáért mindent! Egy ilyen szép asszonyért! És hozzáteszik: jaj, jaj, meghallotta a feleségem… És elröhincsélnek, mert valamit kell csinálni ezután, ugyebár. És mit mond az asszony rá, a Rózsika? Odahajol, ugyebár, és azt mondja: majd amikor nem hallja senki, Gézukám, akkor mondja… És felpiroslik a képük, és zavartan néznek körül, ha röhincsélnek is, és egy pillanatra elmegy a kedvük, ugyebár? Ez mi, ha szabad kérdeznem, szaktársaim? És amikor a fröccsök után leteszik a tenyerüket az asztalra, és azt mondják: hát… haza kell menni, barátaim! Mi az a: hát? És miért mondják a többiek: hát… bizony, így van ez! Ugye, tudják, hogy micsoda ez. Bizony megmondta már erről a véleményét a Freud – nem a BEAC vízipólósa, akire maguk gondolnak –, hanem az a bécsi nagy-nagy író, akit annyian vásárolnak! S az mi, amikor a Béla kolléga felolvasta maguknak annak a csekonicsnak, annak a Szamosi Viktornak az esetét, hogy hatvanezer pengőt emelt el a zuglói postából egy délután!? Mit mondtak rá? – Az annyát! – mondták ugye. – Na, annak aztán nem lesz gondja ezentúl! – mondták, ugye, gyermekeim. – Ha csak el nem kapják! – mondták ugyebár. – Áh, nem kapják el! – mondták ugyebár, és elmerült újfent a tekintetük. Az annyát! – és néztek pislogva egymás elé, és csakis egymás elé, mint mindig ilyen hír hallatán, és pislogtak, galambjaim! Pislogtak, bizony! Miért? – ha szabad megkérdezni a Király bácsinak? És miért mondták annyira erősködve, hogy nem fogják azt el! Szóval – lassan a testtel, felebarátaim… Ne forszírozzuk a dolgot, annyit mondok… És vigyázzunk, ha másokat megítélünk!

Ott járt már Béla kolléga vendéglőjénél. A rolók lehúzva pihentek. A járdán ott volt a nyoma a kirázott abroszoknak. A vendéglős még az igazak álmát aludta, és csak hat óra körül szokta kiküldeni a feleségét, hogy felseperjen.

– Azt mondom én magának és mindannyiuknak – nézett a vendéglőre –, azt mondom én magának, Béla kolléga, hogy ne spekuláljon azon, amit a Gyurica barátja kérdezett! Maga pedig, Gyurica mester, ugye, jól tudja, hogy tisztában vagyunk mindennel? Ami engem illet… istenem… túl sokat voltam szegény és kiszolgáltatott ahhoz, hogy egy percig is spekuláljak azon, hogy mi akarjak lenni? Szabad és nem korlátozott ember! Ez akarok lenni, mesterem! És nem ajánlom senkinek, hogy siessen ítéletet mondani felettem… Csak ne siessetek, bogaraim! Ne siessetek, mert láttalak én mindannyiotokat úgy, ahogyan itt elbeszéltem nektek! Mind erre vágytok magatok is. Mind Tomoceuszkakatitik akartok lenni, és olyan mértékben tiltakoztok ellene, és olyan mértékben tagadjátok, amilyen mértékben egyre inkább rájöttök, hogy – nem lehettek már azok!

Feltűnt az utca, és nemsokára a ház, amelyben lakott. Olyan gyorsan fordult be az utcasarkon – elvégre ezért nevezték Svungnak –, hogy hirtelen kellett feleszmélnie a gondolataiból, és hirtelen vette tudomásul, hogy néhány pillanat múlva be kell lépnie a lakása ajtaján. Megtorpant, és eszébe jutott, hogy a táskája üres, és nincs benne sem szegy, sem karaj, semmi nincs benne…

– Fuj! – mondta és megrázkódott. A vállai megereszkedtek, szeméből kihunyt a hangtalan polémia tüze, és rádöbbent a valóságra. „A kijárási… tilalom… drágám… Oly hirtelen, nem is vettem észre…”

– Fuj! – mondta ismét, és elindult a ház felé. – Egyébként már tegnap este tudtam, hogy nem kaphatok a Macaulay-ért szegyet, sem karajt, azon egyszerű oknál fogva, hogy a Macaulay-m nincs már meg… és ahhoz, hogy szegyet kaphassak érte, először meg kell szereznem valahonnan, és nem kevesebbet kell majd adnom érte, mint egy Magyar oltárokat vagy egy kis Jávorkát! És azzal… befejeződött minden erre a hétre. Erre a hétre? Ne hazudjunk, barátom… Kerek tíz napig nem lesz otthon hús, mert az utolsó adagot odavittem ennek a bestiának! És nem számít semmi okoskodás és egyáltalán nem számít, hogy ki milyen viccet mond, és mit vartyog Rózsikának, mert ezzel aztán be is érik… számukra nincs tovább – de te utolsó gazember vagy!

Összehúzott vállakkal befordult a kapun:

– Igen, Gyurica mester… akkora gazember vagyok, hogy senki nem méltóbb a Kakatiti mesterségére…

Amíg felfelé ment a lépcsőn, szemei előtt egy hatalmas trónus látványa bontakozott ki. A trónus aranyból volt, akár a Propylän egyik melléklete, és szegyek függtek rajta, karajokkal volt teleaggatva… Emberek jöttek simára borotvált fejjel, és térden csúszva szegyeket, karajokat, tojást és szalonnát, lisztet, olajat és zsírt nyújtottak a trónus felé, hatalmas amforákban bort emeltek magasra, és vajat hoztak ezüstös csillogású tálcákon. Dagadó izmú rabszolgák gyönge lányokat és teltségükben virágzó nőket hoztak karjaiknál ragadva meg őket, selyembe öltözötten táncoltak arrább holmi bajadérok, és szólt a muzsika, remegett a hárfa, búgott a fuvola… és a magasan kékben tündöklő, arannyal ékíteti mennyezetről sonkák és csülkök lógtak alá, a sorba aggatott szalonnák és szalámik közül és a cirádás mozaik padlózaton a nők, szolgák és mindenek lábai között szüntelen kavargásban aranypénzek gurultak jobbra és balra és mindenfelé…

Lehunyta a szemeit, és azt gondolta – miközben megfogta a lépcsőkorlátot –, hogy most, ebben a pillanatban kellene meghalnia. Most, ebben a pillanatban jöjjön, jöjjön gyorsan a csiribí-csiribá, jöjjön, és ne késsen egy pillanatot sem…

Felnyitotta a szemét, és a fejét oldalt hajtotta, mint ha távoli hangokra ügyel az ember, és hangosan kérdezte:

– Komolyan mondod?

Fülelt egy kis ideig, aztán szomorúan és megereszkedő arccal, meghajtva a fejét bólintott, és azt mondta:

– Igen… az isten bocsássa meg a bűnömet, igen…!

„…ezerhétszázhatvanöt… ezerhétszázhatvanhat… ezerhétszázhatvanhét… Hm!”

Gyurica megállt, és elővette a kapukulcsot:

– Hm…! Tisztességes átlag! Ezerhétszázhatvanhét…

Ezerhétszázegy, illetve ezerhétszáznyolcvankilenc lépésnyire lakott a vendéglőtől.

– Tisztességes átlag – mondta még egyszer, míg a zárba illesztette a kulcsot.

Két egyemeletes ház közé ékelt, régi földszintes házban lakott. Az utcára bolthajtásos kapu szolgált, és a kapu két oldalán két-két ablak. Múlt századi épület volt, eléggé megviselt, alacsony mennyezettel és tűzfalnak szaladó, macskaköves kis udvarral. Tűzfal volt egyébként az udvar két oldalán is, napfényt tehát alig kapott, s a kövek között sápadt fű és moha volt látható. A házban mindössze két szoba és egy konyha volt. Jobbra két helyiség, balra egy, amely Gyurica műhelyéül is szolgált.

Gyurica belépett a kapun, bezárta maga mögött, és a bolthajtás alatt előrement az udvarig.

A saroknál tapogatózva megkereste a vedret, kiment az udvar közepén levő kúthoz, és teleeresztette vízzel. Aztán vigyázva, hogy le ne löttyintse a ruháját, odavitte a jobbra eső traktusban a konyha elé. Halkan megkocogtatta az ajtó üvegjét. A kék légópapír mögött kialudt a fény, és a kulcs csikorgása után megnyílt az ajtó. Az órás belépett, és megvárta, amíg újra felgyullad a villany. Akkor aztán odavitte a vödröt a tűzhely mellett álló hokedlihez, lerázta a kezéről a vizet, és megfordult:

– Jó estét!

Tizennégy, tizenöt év körüli lány állt az ajtónál. Most vette le a kezét a villanykapcsolóról. A haja kis kendővel volt hátrakötve, de azért szabadon hagyva a fényes fürtöket, a nyakában könnyű kis sál volt.

– Jó estét!

Elvette Gyuricától a kabátot, a sálat, és az ajtón levő fogasra akasztotta. Megfordult, és mosolyogva nézett a férfira.

Gyurica a tűzhely fölött megdörzsölte a kezét:

– Most gyújtottál be?

– Igen! – mondta a lány, és megigazította a kendőt a fején, közelebb lépett.

– Mi újság?

– Semmi… semmi különös…

Odament a lányhoz, és felemelte az állát. A szemébe nézett:

– Hogy érzed magad?

A lány elpirult:

– Köszönöm, jól…

– Nincs semmi baj?

– Nincs…

Elsimította a lány kendője alatt a haját, és elmosolyogta magát:

– Nem is lesz semmi baj…

– Szédülök… – mondta halkan a lány, és lehajtotta a fejét.

– Az vele jár – mondta Gyurica –, nem kis dolog ez elvégre.

Kis dobozt vett elő a zsebéből:

– Ebből minden este és reggel vegyél be egy szemet. Úgy tedd el, hogy nehogy megtalálja valamelyik. Ez… csak olyan nagy hölgyeknek jár, mint amilyen te vagy!

A lány felnézett, és Gyurica mosolyogva meghajtotta magát. Átnyújtotta a dobozt, és megfogta a lány kezét. A kezénél fogva odavezette a konyhaasztalhoz, és leülve maga elé állította. Szótlanul nézte egy darabig, aztán a lány mindkét kezét a tenyerébe fogva, így szólt hozzá:

– Nagyon sokat kellene neked most pihenned…

Elhallgatott egy pillanatra:

– De nem tudjuk megtenni! Sem úgy, ahogyan arra neked szükséged lenne, sem úgy, ahogyan azt én is szeretném. Amit tehetünk, az mindössze az, hogy igyekszünk minél kevesebb munkát hagyni rád. Holnap már csak a varrás lesz a tiéd. A ma esti főzést már én csinálom – úgy, mint azelőtt. Reggel áthozom neked a műhelyből a karosszéket, és abban fogsz ülni, betakarod magad, hogy ne fázz meg az ülésben, és csak akkor kelsz fel, ha nagyon muszáj… Rendben van?

A lány bólintott:

– Igen…

– Minden egyebet végezzen a Bikfic! Egyébként is okos dolog, ha több munkát adunk neki. Az ilyen szeleburdi gyereknek nem árt, ha néha felelősséget adnak neki. Néha rá kell bízni a kecskére a káposztát, különösen, ha a kecske olyan értelmes kis jószág, mint a mi Bikficünk. Sok baj volt vele máma…?

– A színház újra…

– A színház, a színház…! Ki kellene már egyszer találnunk valamit, hogy hagyjon fel vele. Nem tudom, honnan szedi ezt a színházat?

– Alig bírok vele – emelte fel a tekintetét a lány. – A többiek aztán persze nem bírnak magukkal… Hogy adjak valami rongyot függönynek, hadd tegye a kalapot a fejére a Bikfic, hadd öltözzön fel felnőttnek… meg ilyesmi.

– Holnap raportra jön majd a kölyök! Reggel azonnal, amint felkel, kihozod ide, a konyhába, és meglátod, nem lesz egy darabig baj vele. Úgy kell beszélni vele, mint egy felnőttel, nem buta kölyök az, és annyi az önérzet benne, hogy sok is… Majd megpróbálunk valamit! Szóval, mindent ő végez majd holnap. Te pedig légy okos! Ha azt látod, hogy valamit nem úgy csinál, ahogyan te szoktad, akkor ne törődj vele, hadd csinálja. Bízz rá mindent egészen, és csak akkor szólj, ha valami ostobaságot csinálna. Hadd találja örömét abban, hogy intézkedhet, rendelkezhet, és a többinek szót kell fogadni…

– Nem tudom, hogyan fognak szót fogadni neki? Állandóan lesik, hogy mikor csinál valamit, amin nevethetnek, ő pedig élvezi, és akkor megbolondulnak…

– No hát… próbáljuk meg, jó? Azért tartsd rajta a szemed, nehogy azt higgye, hogy most aztán senki nem parancsol neki… De azért hadd higgye úgy, mintha ő lenne a főnök. Stimmel?

– Én… nem érzem annyira rosszul magam! – mondta a lány.

– Persze hogy nem…

A lány szemébe nézett, és újra elmosolyogta magát:

– Nagyon megijedtél?

A lány is mosolyogni kezdett és bólintott.

– Azt hitted, hogy itt a világ vége…?

A lány mosolygott.

Gyurica közelebb húzta magához.

– Pedig – mondta – nem a vége van itt. Inkább az eleje! Ez azt jelenti, hogy egészséges vagy, minden rendben van a szervezetedben és normálisan fejlődsz. Semmi nem változott meg benned! Ugyanolyan fogsz maradni, mint eddig is voltál, de most majd elkezdesz nőni és… valamit azért, azt hiszem érezni fogsz… amit eddig nem éreztél! Hogy milyen is lesz az, amit érezni fogsz, azt én nem tudom elmondani neked, sőt az is lehetséges, hogy csak én gondolom úgy… Olyasmit, hogy talán büszke leszel egy kevéssé, és ez nem is baj… Hogyan is mondjam neked?

Elgondolkodva nézett a lány hajára, aztán lehullott a tekintete a lány kezeire, és jobban megszorította az ujjaival:

– Az élet hírt adott neked magáról, illetve arról, hogy miért is vagy a világon… Hogy miért is élsz a földön? Hogy egyszer majd te is azok közé tartozol majd, akiknek mindent köszönhetünk. Hogy egyszer majd te is édesanya leszel! Az, akit a legjobban tisztelünk az egész földön, és minden dolgok között! Az előtt az emberiség meghajtja a fejét, s aki előtt mi férfiak örökké gyermeknek érezzük magunkat. Édesanya leszel! És mindenki számára parancs lesz, hogy a boldogságot csak úgy képes megszerezni, hogy téged boldoggá tesz, és megszabadít a szomorúságtól. Hogy óvjon és féltsen téged, mert magát óvja és őrzi benned, és önmaga ellen vétkezik, ha rosszat cselekszik veled. És mindenki számára parancs lesz, hogy a te mindennél hatalmasabb és követelőbb törvényed szerint éljen, és a te törvényed szerint rendezze be az életét. A te törvényed szerint, mely azt követeli, hogy az élet az életért van, hogy minden cselekedetnek az életért kell történnie, hogy minden mozdulatunk az élet megőrzését kell szolgálja! És mindenki számára parancs lesz, hogy azért éljen a földön, hogy téged semmi ne szomorítson, bántás soha ne érjen, gond ne kísérjen, félelmet ne ismerj meg, hogy úgy foganhasson benned majd a gyermek, és úgy hordozd őt magadban a szíved alatt, hogy titkos és a vérben bujkáló emlékezet csak szépet és jót ajándékozzon neki! Erre a parancsra nősz majd fel, és ezt a parancsot fogod hirdetni az emberiségnek! – Tenyerébe fogta a lány arcát, és a szemébe nézett:

– És ami most van… ami ma történik a világban, azt el fogod felejteni! Az élet fog győzni, mert nem lehet másképpen! Amit megőrzöl belőle, az emlékezet, az mindannyiunk haszna lesz. Mert megismerted, és ezért fel fogod ismerni a gonoszt! Te fogod majd felismerni hamarabb mindenkinél! A te szemed fogja észrevenni hamarabb mindenkinél. A te szíved fog feldobbanni, és a te szavad fog kiáltani mindenki szavánál előbb! Te fogod majd meglátni őt, ha előbújik a vackáról, te fogod meglátni akkor, amikor másnak még nincs szeme rá, és tekintete nem sejt semmit! Te fogod meghallani a lélegzetét, amikor senkinek nem lesz még füle rá! Te fogod megérezni a jelenlétét, amikor még senki nem vette észre! Te fogsz kiáltani először, és te fogsz rámutatni az ujjaddal, amikor rejtőzik még, és te leszel, aki kiáltva parancsot adsz, hogy el kell pusztítani. És senki nem fog kételkedni a szíved sejtésében, senki a te kiáltásodban, mert mindenki tudni fogja, hogy te vagy az ő legnagyobb ellensége! Így lesz, és így marad majd örökké!

A lány nézte a férfi arcát, és meghajtotta a fejét.

– Ugye, hiszel benne? – kérdezte Gyurica.

A lány nem válaszolt.

– Hiszel benne?

A lány összeszorította a száját. Ajkai remegni kezdtek, és remegni kezdett az egész arca. A tiszta és érintetlen arc meggyűrődött, a szemek rebbenve, majd remegve lezárultak. Sírni kezdett, és megingatta a fejét, hogy nem… nem hisz benne! Az egész testét megrázta a hirtelen zokogás, és leguggolva a férfi elé, fejét annak térdére hajtotta. Tenyerét a szájára szorította, hogy elfojtsa a sírását, és ne hallja senki.

Gyurica rátette a tenyerét a lány fejére. Csendesen mondta, küszködve a szavakkal:

– Hinned kell! És tudnod kell, hogy ami van a világban, az el fog múlni! Semmi nem marad belőle… Ami ma van a világban, az az ember ellenére van! Az ember jó! Ezért múlik el tőle minden gonosz! A rossz idegen az embertől, olyan idegen, mint a betegség, amelyből felgyógyulunk, s amely csak akkor keríthet a hatalmába, ha nem vigyázunk magunkra…

– Én nem akarok hinni semmiben… – mondta a lány, és felcsuklott most már szabadon a zokogása. – Én meg akarok halni! Az emberek rosszak és kegyetlenek… Én nem akarok élni!

Gyurica felállt, és magához ölelte a lányt. Megvárta, míg elcsendesül a gyermek sírása, s akkor odavezette a szoba ajtajához.

– Feküdj le, kicsim… És az isten bocsásson meg mindannyiunknak!

Megnyitotta az ajtót. Ahogy beesett a fény a szobába, kis ágyak sora vált láthatóvá. Végig a falak mentén követték egymást, és két ágy volt összetolva a szoba közepén is. Meleg gyermek levegő áradt a megnyitott ajtó felé.

– Takard be a Bikficet… – mondta Gyurica.

Maga is odalépett az első ágyhoz. Fekete hajú kisfiú szuszogott a takaró alatt, a karja a feje alatt. Gyurica óvatosan a hátára fordította a gyermeket. Odalépett a következő ágyhoz. Hasonló korú gyermek feküdt ott, a takaró lecsúszott róla, az inge felgyűrődött a derekához. Amikor Gyurica föléje hajolt, akkor megmozdult, és átfordult a másik oldalára. Még kilenc ágy következett. Hét a falak mentén és kettő a szoba közepén. Az egyik üres volt, a takaró félrehajtva. A párna érintetlen.

Gyurica odalépett a lányhoz. Még mindig küszködött a sírással. Végigsimított a fején.

– Jó éjszakát…

– Jó éjszakát… – mondta a lány. – A füzeteket odatettem az asztalra!

– Köszönöm! – mondta Gyurica.

Amikor betette maga mögött az ajtót, egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát. Aztán odament a tűzhelyhez, és leguggolva megpakolta a tüzet. Megnézte az óráját.

– Tíz múlt tíz perccel… Több mint másfél órám van! Vajon milyen lesz a gyerek…?

Felállt, és a konyhaszekrény aljából lábast, fazekat vett elő, aztán az üveges részből elővette az olajos üveget, lisztet, a fiókból fakanalat, és sorba odavitte a kályhához. Megpiszkálta a tüzet.

– Először elkészítem a reggeli levest, s amíg fő, megpucolom a krumplit. Egyebünk nincs, szalonnával csinálom a krumplipaprikást, és készítek bele nokedlit is… Ha ecetes hagymát is csinálok hozzá, akkor rendben leszünk a savanyúval is, valamivel több krumplit tisztítok, és kész a krumplisaláta…

A lábast feltette a karikára, és olajat öntött bele. Felnyitotta a fal mellett a nagy ládát, és krumplit vett ki belőle, kis kosárba szedte át, és leült a kis székre a kályha előtt. Pucolni kezdte a krumplit. Néhány darab után felállt, telemerte vízzel a fazekat, az olaj is forrósodott már, belekavarta a lisztet, és ott maradt mellette, amíg megpirult a rántás. Két fej hagymát vett elő, és megtisztítva beletette a levesbe.

Mire végzett a krumplipucolással, kész volt a leves. Félrehúzta a kályha szélére, sót tett bele, ott hagyta a kályha szélén. Újra hagymát tisztított, új lábast vett elő, olajat töltött bele, aztán beletette az apróra vágott hagymát. Amíg az olaj forrósodott, kötényt tett maga elé, és hozzálátott a nokedli-készítéshez. Cseréptálban kavarta a lisztet. A kredenc előtt állva kavarta, sebesen járt a kezében a fakanál. Amikor meghallotta az olaj sercegését, visszatért a kályhához, beletette az apróra vágott szalonnát, és a fakanállal elegyengette, hogy egyformán piruljon minden darabja. Aztán paprikát tett bele, ráöntötte a megmosott krumplit, és lefedte a lábast. Mire kiszaggatta a nokedlit és elkészült az egész főzéssel, fél tizenkettőre járt az idő. Felseperte, majd felmosta a konyhát. Leült, és rágyújtott egy cigarettára. Csendesen maga elé nézve szívta végig. Aztán levette maga elől a kötényt, vizet töltött, és megmosta a kezét. Odament az ablakhoz, és az egyik tolltartóból piros ceruzát vett elő. Leült az asztalhoz, és maga elé húzta a gondosan egymás mellé rakott, kék papírba kötött füzeteket.

– Éjfélre végeznem kell! Nem szabad egyébnek maradnia, csak a stoppolásnak…

Az első füzeten, amit a kezébe vett, szépen rajzolt betűkkel Éva felírás állt. A nagylány, mielőtt aludni tért, mindig a saját füzetét tette legfelülre. Gyurica felállt, és halkan a szobaajtóhoz lépett. Megnyitotta az ajtót, és odament a szoba közepén álló ágyhoz. A lány arcát a karjaiba temetve aludt. Néha fel-felhüppögött álmában. Gyurica lehajolt, és óvatosan megcsókolta a haját. A szobát betöltötte a tizenegy gyerek szuszogása. Az egyik mondott valamit álmában. Gyurica odalépett hozzá, és megsimogatta a homlokát.

– Alszik szépen Péterke… – mondta. – Nyugodtan alszik…

A fiú felnyitotta a szemét, s amikor álmos szemeivel megismerte a férfit, akkor elmosolyodott, és azt mondta gyönge, selypítő hanggal:

– Alszik Peti…

Az oldalára fordult, és egyenletesen lélegezve újra álomba merült.

Gyurica elhagyta a szobát, és visszaült a füzetek fölé. Az első füzetben, szép kék vonalakkal Európa térképe volt felrajzolva. A hegyek zöldek voltak és barnák, az országhatárok pirossal voltak felrajzolva. Föléje írva: „Európa éghajlati övezetei”, és szaggatott vonalak határolták el egymástól az óceáni, a szárazföldi és a mediterrán öveket. Gyurica felnyitotta a füzet mellé helyezett könyvet és átfutva az aznapi dátummal megjelölt szakaszt, ellenőrizte a rajzot a füzetben. Az utolsó két füzetben nagy ákombákomok sorakoztak, „g” majd „p” és végül „j” betűk. Átjavította a rosszul rajzolt betűket, aztán kezébe vette a könyvet, és kijelölte a holnapi leckét. Néhány egyszótagos szót írt a sorok elejére mintának.

Tizenkét óra múlt néhány perccel, amikor végzett a füzetekkel. Felállt, és mindannyit az ablakpárkányra helyezte.

Odament az ajtóhoz, és magára terítette a kabátját, fejére tette a kalapot, cigarettára gyújtott. Megpakolta újból a tüzet, és visszatérve óvatosan megnyitotta a konyhaajtót. Végighaladt a macskaköveken, és elment a kapuhoz. Összébb szorította magán a kabátot, és hozzátámaszkodva a kapuhoz, szótlanul szívta a cigarettáját.

– Holnap – gondolta – eladom a fekete kakukkos svájcit! Nagyot fog nézni a Felvinci, ha beállítok hozzá: tessék, uram, teljesül a vágya, itt az óra, mától a magáé! – Hát mégis megválik tőle, Gyurica úr? – Meg! De nem nyolcvan pengő, hanem száz! – Az sok! – mondja majd. – Akkor nincs óra! – mondom én, és ő kifizeti. Nekem pedig jó pár napra nem lesz gondom! Meglesz a rántott leves, tej a kicsiknek, és lesz újra kolbász, Svung azt mondta, hogy tud szerezni, ha nagyon akarom…!

Lépéseket hallott az utca felől. Odahajtotta a fejét a deszkához, és a kezét rátette a kilincsre. Megforgatta a kulcsot a zárban. A lépések megálltak a kapu előtt. Megnyitotta a kaput.

Kint – a változatlanul gomolygó ködben – egy férfi és egy gyermek állt.

– Jó estét…

– Gyorsan… – mondta Gyurica, és félreállva utat engedett.

Amikor becsukta a kaput, ottmaradt még egy pillanatra és kihallgatódzott az utcára. Csend volt. – Erre tessék… – mondta megfordulva, és előrement.

Amikor betette a konyhaajtót, odafordult a jövevényekhez. A férfi alacsony, szemüveges ember volt, mellette a gyermek talán öt-hat esztendős kislány.

A férfi megszólalt:

– Minden rendben van, nem látott senki…

– Azt hiszem, ő lesz az utolsó – nézett Gyurica a gyerekre. – Nincs több helyem…

Odanyújtotta a kezét a gyermekhez:

– Szervusz… mindjárt megkapod a mackódat. Egy ilyen nagy doboz cukorkája van, és alig várja, hogy odaadhassa neked! Azt fogja mondani: tessék…! Úgy ám, nagyon ügyes mackó…

A kislány pislogott a fényben, és nem eresztette el a férfi kezét.

– Én nem kapok a cukorból? – kérdezte a férfi.

– Nem bizony – mondta Gyurica –, azt csak az ilyen okos és szép kislányoknak adja a maci…

– És a mackóval sem játszhatok?

– Hogyne…! – mondta Gyurica, és megfogta a kislány kezét. – Az is csak a miénk. Csak az ilyen ügyes kislányoknak jár mackó… De ha jó leszel, akkor egy kicsit odaadjuk. Ugye, odaadjuk? – nézett a gyerekre.

A kislány megvonta a vállát, és azt mondta:

– Nem tudom…

– Tudod mit? Adjunk majd neki egy kis cukorkát, ha megint ide jön… Jó? Addig is vesd le most a kabátodat, mert a mackó fél azoktól, akiken kabát van meg sapka. Azt mondja, hogy ő csak azokat szereti, akik itt laknak nálunk…

– Hadd maradjak itt én is! – mondta a férfi.

– Nem lehet… – mondta Gyurica. – Itt csak azok maradhatnak, akik szeretik a mackót… és akit szeret a mackó!

Odament az ablakhoz, és nagy, masnis mackót hozott a gyereknek. A mackó karjai között kis csokoládésdoboz volt.

– Szereted ezt a kislányt, mackó? –– guggolt le a gyerekhez, odatartva a mackót eléje. Megbólintotta a mackó fejét:

– Na, látod! Szeret téged… Adsz cukorkát a kislánynak? Kérdezd meg tőle szépen, hogy ad-e neked cukorkát?

A gyermek körülnézett a helyiségben. Rátekintett a kályhára, az asztalra, aztán a szobaajtóra nézett.

– Mackó! – mondta Gyurica. – Kérdezd meg ettől a kislánytól, hogy hívják!

A kislány felnézett Gyuricára, és megkérdezte:

– Ide nem jönnek majd, hogy elvigyenek?

Gyurica leengedte a mackót. A férfira nézett, aztán a gyerekre:

– Nem, gyermekem… Innen senki nem vihet el téged!

A kislány Gyurica arcába nézett:

– Te jó bácsi vagy?

– Igen! – mondta Gyurica. – Itt, ebben a házban mind jó emberek vannak… Te pedig itt maradsz közöttünk. Ott bent a szobában még sok ilyen kisgyermek van, mint te, és azok mind szeretni fognak téged!

Intett a férfinak.

– Szervusz! – mondta a férfi a kislánynak, és lehajolt hozzá. – Viselkedj szépen, és szeresd ezt a bácsit. Ő is nagyon szeret téged!

– Gyere! – állt fel Gyurica. – Vessük le a kabátodat…

– Ők is jók, akik ott bent vannak? – nézett az ajtóra a kislány.

– Igen! Ők is mind olyan kisgyermekek, mint te vagy… Most alszanak, de holnap majd megismered őket, és meglátod, hogy mennyire szeretnek majd… Vesd le szépen a sapkádat!

– Te vagy az apukája azoknak a gyerekeknek?

– Nem! Csak háromnak vagyok én az apukája… A többire én vigyázok, amíg az apukájuk és az anyukájuk visszajön és hazaviszi őket…

A kislány levette a sapkáját:

– Az én apukám és anyukám nem jön vissza többet!

Ránézett a mackóra:

– Most nem kell a maci… Éjszaka aludni kell neki! Add ide, majd én leteszem…

Gyurica odaadta neki, és a kislány mackóval a kezében körülnézett:

– Hol szokott aludni?

Gyurica odavezette a gyermeket az ablakhoz:

– Ide tedd szépen…

– Az ablakba? Nem fázik meg itt az ablakban…?

– Tulajdonképpen – mondta Gyurica –, nem itt szokott aludni. Most csak azért volt itt, mert várt téged. Tegyük le ide, a székre, és amikor te is lefekszel, akkor magaddal viszed, hogy ott aludjon az ágyadban…

– Nem esik le innen a székről?

– Nem… Úgy tedd szépen, hogy üljön. Addig én kikísérem a bácsit…

A gyermek megfogta a mackó nyakán a masnit:

– Nem szorítja a nyakát?

A férfi kezet nyújtott.

Amikor Gyurica visszatért, a gyermek ott ült a széken, a mackó az ölében volt, a masni nem volt a nyakában.

– Hogy hívják a mackót?

– Csak úgy, hogy Maci… – mondta Gyurica.

– Az enyémet úgy hívták, hogy Tündi… Olyan édes volt, ezt miért nem hívják Tündinek?

– Mert más nevet kapott, amikor kicsi volt. Ha új nevet adnánk neki, akkor nem értené meg… Téged hogy hívnak? Odament, és levette a gyermek nyakából a sálat.

– Akkor maradjon most is Maci a neve… Tedd le ide az asztalra, amíg leveszem a kabátomat! – mondta a gyerek.

Amíg kigombolta a kabátját, a kályhára nézett:

– Te főzöl?

– Igen…

– Én is tudok főzni… A Tündinek is mindig én főztem. Mit főzöl?

– Krumplit… Add ide a kabátodat…

Felakasztotta a gyermek kabátját az ajtóra:

– Hogy hívnak téged?

– Ani…

– Hát akkor, Ani, most valóban hagyjuk aludni a Macit…

– Nem viszed be a szobába?

– Nem. Majd te viszed be, amikor aludni mégy!

Leült az asztalhoz a másik székre:

– Gyere ide hozzám…

A kislány felemelte a mackó karját:

– Te tényleg jó bácsi vagy?

– Igen.

Felnézett a férfira: – Igaziból mondod…?

– Igaziból! Na, gyere ide szépen…

A kislány lecsúszott a székről, és macival az ölében odament hozzá. Gyurica az ölébe emelte.

– Nagyon fog itt téged mindenki szeretni!

– Nem csapsz be engem?

– Hogy mondhatsz ilyent? A jó bácsik nem csapnak be senkit…

A kislány végigfektette a mackót az asztalon, és ráterítette az abrosz szélét:

– Az én apukám is jó bácsi volt, és mégis becsapott engem…

– Hogy mondhatsz ilyet? Az apukák és az anyukák nem szokták becsapni a gyerekeket. A te apukád sem csapott be téged, egészen biztos…

A kislány megigazította az abroszt a mackón:

– De…! Engem becsapott az apukám! Azt mondta mindig nekem, hogy nagyon szeret, és ő csak azért van a világon, hogy mindig vigyázzon rám. Azt mondta, hogy mindig velem lesz, egészen addig, amíg nagy leszek, hogy mindig segítsen nekem, és vigyázzon rám, és azt is mondta, hogy soha nem hagy el engem. Anyukám is azt mondta, és most ő sincs itt velem…

– Apukád és anyukád – mondta Gyurica – rám bíztak téged, hogy vigyázzak rád, amíg ők visszajönnek. Addig én fogok segíteni neked mindenben. Tanulni fogunk, úgy, mint a többi gyerek. Itt mindegyik gyereknek van könyve és füzete. Kapsz majd tőlem ceruzát, radírgumit, tolltartót, és megtanulsz írni, olvasni. Azt hiszem, hogy nagyon jó tanuló lesz belőled…

A gyermek összehúzta a szempilláit, és azt kérdezte:

– Mekkorára kell nőni az embernek ahhoz, hogy megöljék?

Gyurica szembe fordította magával a gyermeket:

– Hogy lehet ilyen butaságot kérdezni?

– Nekem mekkorára kell megnőni, hogy engem is megöljenek?

– Ilyen butaságokat kérdezel tőlem, Ani?

– Miért kérdeztem butaságot? Nem mindenkit ölnek meg, hogyha megnő? Vagy csak azokat ölik meg, akiknek nincs puskájuk?

Gyurica kezébe vette a gyermek arcát:

– Figyelj ide, Ani!

– Én nem akarom, hogy engem is megöljenek. Megölték a macimat is, pedig olyan jó volt, és soha nem is bántott senkit! És miért mondta apukám, hogy mindig velem marad, ha aztán becsapott engem?

– Apukád nem csapott be téged! És nem csapott be anyukád sem…

– Akkor miért nincsenek itt velem?

– Most én vagyok itt veled, és én vigyázok rád! Nagyon jól fogod érezni magad, majd meglátod. Sokat fogsz játszani, és sok kis pajtásod lesz. Tudsz varrni babaruhát?

– Igen! De most a babám sincs meg… Nincs velem sem apuka, sem anyuka, sem a macim, sem a babám… Mivel szokták megölni az embereket?

– Majd meglátod, hogy milyen szép babát kapsz majd tőlem! És ha tudsz varrni, akkor csinálhatsz neki babaruhát, Éva ad majd neked tűt, cérnát, és segíteni fog neked…

– Ki az az Éva? A barátnőmet is Évának hívták, és ő sincs már velem… Úgy lövik le az embereket, mint a vadászok szokták a puskával csinálni?

– Éva az már nagy lány – mondta Gyurica, és fűzni kezdte a kislány cipőjét. – Közben levetkőzünk, jó? Ő már egészen nagy lány. Őrá is én vigyázok most… De ő már olyan nagy, hogy sokat fog segíteni neked. Nagyon szép ruhákat tud varrni, és ketten fogunk tanítani téged olvasni meg írni. Jó lesz?

– Én már le tudom írni a nevemet! Apukám tanította meg, hogyan kell leírni…

– Nagyszerű. Tudtam, hogy nagyon ügyes és okos kislány vagy… Éppen ezért szeretnék kérni valamit tőled! Megteszed? Egészen könnyű dolog…

Lehalkította a hangját, és úgy folytatta:

– Ezentúl próbálj te is így beszélni, ahogyan én beszélek most. Ilyen halkan, jó? És mindig ilyen csendesen beszélj, jó?

A gyermek megvonta a vállát:

– Én nem szeretek csendesen beszélni! Mindig mindenki azt mondja, hogy csendesen beszéljek, meg halkan… Én úgy akarok beszélni, hogy mindenki megértse, amit mondok. Így… ilyen hangosan!

Gyurica az ablakra pillantott:

– De ha szépen megkérlek rá?

A kislány utánozni kezdte Gyuricát:

– …akkor… nem… érti meg… senki amit… mondok.

– Dehogynem! Látod, én is megértettem! A többi gyerek is ilyen halkan beszél, és mind megértik egymást. Én nem is kérek semmi egyebet tetőled, csak azt, hogy így beszélj…

A gyerek elgondolkozva nézett a férfira. Összevonta a homlokát, és Gyurica szemébe nézett:

– Miért akarod, hogy így beszéljek?

– Ugye, megteszed az én kedvemért?

– Akkor nem ölnek meg, ha így beszélek?

Gyurica összeszorította a száját. Aztán így szólt:

– Igen… de ha hangosan beszélsz, akkor megtudják, hogy itt vagy, és eljönnek a rossz emberek! Beszélj mindig olyan csendesen, mint én… jó?

– A macimmal is csendesen beszéljek?

– Igen!

A gyermek kikapcsolta a ruháját:

– Úgy szokták megölni az embert, ahogyan a vadászok is lőnek a puskájukkal?

Mind a két cipőjét lehúzta már a gyermeknek, és most felállította a maga helyére, a székre:

– Várj… hozom a hálóingedet…

A gyermek lehúzta a ruháját:

– Nem – mondta Gyurica –, nem tudnak mindenkit megölni…

– Lehet, hogy én is azok között leszek, akiket nem tudnak megölni?

– Na, lássuk a hálóingedet – tette az asztalra a táskát Gyurica. Egy szoknya volt a táskában, két kis ing, egy hálóing és más semmi. Ennyi volt minden, ami ezé a gyermeké volt.

– Szép hálóinged van! Gyere, segítek felvenni! Majd meglátod, hogy milyen jól fogsz aludni a macival…

– A macikat miért ölik meg? Pedig azok nem is nőnek meg. Miért baj az, ha valaki megnő?

– Hopp! Így szépen… ide tesszük a ruhádat, a másik székre…

Amikor a gyermek készen volt az öltözködéssel, vagyis ott állt bokáig érő hálóingben, akkor Gyurica az ölébe vette:

– Hozzad a macit is! – hajolt le a gyerekkel, hogy az elvehesse az asztalról a mackót.

– Velem fog aludni?

– Persze! Vigyázz rá, hogy mindig jól be legyen takarva…

– Nem raktam rendbe a ruhámat… – mondta a gyermek.

– Ma én rakom rendbe! – mondta Gyurica, megnyitva a szoba ajtaját. – Holnaptól kezdve aztán te pakolod el mindig. Ide hozod majd be, és itt lesz a helye ezen a széken, az ágyadnál. De most vigyázz, hogy ne ébresszünk fel senkit…

– Mennyi gyerek van itt…?!

– Majd meglátod, hogy milyen kedvesek… Úgy, itt a te ágyad!

Jobbra, a fal mellett keskeny tábori ágy húzódott meg a többi mellett. Balra tőle – ugyancsak hasonló ágyon – egy kislány feküdt. Talán tízéves lehetett, karja a takaró fölött, békésen aludt.

Gyurica lefektette a gyermeket. Betakarta, és segített a párnára helyezni a mackót. Aztán rájuk húzta a takarót, és megcsókolta a gyerek homlokát.

– Jól fekszel?

A kislány nem válaszolt. Az ajtórésen keresztül pontosan az arcára esett a fény. Összehúzott szempillákkal nézett a férfira, akár kint az előbb.

– Jól fekszel? – kérdezte újra a férfi.

A gyermek nem válaszolt.

– Miért nem mondod meg, hogy jól fekszel-e?

– Úgyis tudom – mondta a gyermek –, hogy nem mondtad meg nekem, hogy mekkorára kell nőjek ahhoz, hogy megöljenek?

– Buta vagy! – mondta Gyurica. – És ha nem hiszel nekem, akkor nem is szeretlek téged! Aludj szépen…

Bár sok dolga volt még, felállt, becsukta az ajtót, és visszaült a gyermek mellé. Elsimította a homlokából a haját:

– Alszik szépen Anika…

Tovább simogatta a gyermek haját. A kislány lehunyta a szemét. Egy idő múlva felsóhajtva azt mondta:

– Ó… istenem… istenem…

Oldalra fordította a fejét, és magához ölelte a mackót… és Gyurica nemsokára hallotta, hogy egyenletesen lélegzik, hogy alszik, és ha nem tovább, hát reggelig elfelejt mindent, és nem gondol semmire.

A konyhában egyet mutatott a falon az óra. Gyurica rendbeszedte a gyermek holmiját, és bevitte a szobába, az ágy végéhez. Aztán visszatérve kihúzta a konyhaasztal fiókját. A fiók két részre volt osztva egy kartondarabbal. Az egyik oldalon szépen egymásba csomagolva, egymásba gömbölyítve feküdtek a kis fekete, szürke, drapp harisnyák. A kartonlap másik oldalán pedig azok, amelyek mosás után voltak és várták a stoppolást. Ott volt mellettük a tű és a cérnák. Gyurica magához vette őket és a kályhához ment. A tűz már kialudt. Magára terítette a kabátját, és leülve az alacsony székre, az ölébe teregette a harisnyákat. Összerakta őket párosával. Egyet felhúzott a stoppolófára, cérnát fűzött a tűbe… és a villany felé fordulva beleöltött az első harisnyába.

Másnap este – mint mindennap – Béla kolléga kihozta a bort, és letette az asztal közepére. Megtörölte a kezét a kötényében, és leült a helyére. Kovács, az asztalos megkérdezte:

– Mi van a drágalátos Svungunkkal?

– Nyilván jól belakott az este a szeggyel, és a gyomrát kúrálja. Esetleg új szegy után szaladgál, ha marad lassan eladni való könyve egyáltalán. Azt még meg tudom érteni, hogy húst tud szerezni a könyveiért – ha van olyan marha, aki húst ad könyvért –, de azt már kevésbé értem, hogy honnan szerez annyi könyvet, ha mindegyiket húsra cseréli be? Hol itt az üzleti körforgás? Hogy teszem azt: áruból pénz, pénzből áru, sőt több áru…?

– Ne féltse csak őt! – mondta Kovács. – Látott már maga ügynököt éhen halni?

– Olyat nem… de tönkremenni, azt igen!

– Én attól sem féltem! Az olvasás, az olyan dolog egyeseknél, mint a cigaretta vagy a vakarózás. Volt nálunk a katonaságnál egy őrvezető, majdnem karpaszományos, de nem végezte el rendesen az iskoláit, nem volt meg az érettségije. Hát az, kérem, minden pénzét könyvekre költötte. A zsoldját is, meg amit hazulról kapott. Ha kimenő volt, akkor meg a könyvtárakat bújta, ha meg vasárnapra esett a kimenő, akkor bevetette magát a körletbe, s ott olvasott egész nap…

– Ismertem én is ilyen extra pókokat – mondta a vendéglős. – Tudja, ki volt ilyen? Emlékszik az öreg Kothenznek a fiára, arra a langaléta gyerekre? Na, az volt ilyen. Ha néhanapján helyettesítette az apját az üzletben, hát akkor az isten őrizzen meg tőle! Itt a nyakam, hogy az tette tönkre a boltot! Ha bement az ember hozzá, fel sem emelte a fejét, csak dünnyögött valamit az orra alatt, és úgy adta oda az embernek a cigarettát, hogy azt sem tudta, hogy mit ad tulajdonképpen, csak úgy kaparászott a kezével, s oda sem nézett. Adott az Leventét Symphonia helyett, meg Memphist Hunnia helyett. Akkor is ott volt a szeme a könyvén, amikor a pénzt elrakta. Itt a nyakam, ha nem az tette tönkre az öreget…

Kovács elővette a cigarettáját meg a gyufát:

– Ezt az őrvezetőt, ha valamin vitatkoztak a tisztek, akkor mindig behívatták, és őt kérdezték meg, hogy kinek van igaza. Tegezték is egyébként, ha mi nem hallottuk, nem mindegyik persze, de a legtöbben azért pertuzták. Tudott az mindenfélét! Ha meg ő volt az ügyeletes, akkor azt csinálta mindenki, amit akart. Ha nagyon nagy volt a cécó, vagy történt valami disznóság, akkor csak megcsóválta a fejét: ennye, ennye… hát emberek volnánk, vagy mi a szösz! S ezzel vége volt az egésznek…

A vendéglős elővette a zsebkendőjét és beletrombitált:

– Szép kis őrvezető, mondhatom… Az ilyenekkel babrált ki aztán a legjobban a nép!

– Hát, tudja, hogy van az…! Mondtam is mindig a többieknek: ne marháskodjatok! Miért nem az őrmesterrel disznólkodtok, ha annyira oda vagytok? De hát… ott él vissza a legtöbb ember a jósággal, ahol van belőle!

– Ez már így van! Nem érdemes jónak lenni, az az igazság…

– Hát igen! Hogy van a kollégáné?

– Jól. Jól, hál’ istennek… az epéjét fájlalja időnként, de nincs különben semmi baja…

– Mi az ördögtől tud úgy fájni az az epe? Megfigyelte, hogy az asszonyoknak fáj leginkább? Az én anyám, szegény, amióta csak az eszemet tudom, mindig azzal kínlódott. Szorította a kezét az oldalára, jajgatott, azt sem tudtuk, mit csináljunk vele olyankor, mert nem használt semmi…

– A Szarvas az most adott neki valami egészen új orvosságot. Valami kúpokat, olyan, mint a csokoládé, hogy a fene essen bele… Hát az egészen jól használ!

Rágyújtott az asztalos csomagjából. Kovács odatartotta a gyufát.

– Az egy igazi úriember – mondta. – Ilyen finom ember kevés akad, még orvosban is, én mondom magának…

– Tudja, hogy tanársegéd volt?

– Persze! És tudja, hogy miért jött el a kórházból? Nahát: volt egyszer valami igen komoly eset, és neki más véleménye volt, mint a tanárnak. Összeszólalkoztak. Aztán persze, úgy volt minden, ahogyan ő mondta, a beteg pedig meghalt…

– Az annyát… s ezért aztán eljött!

– Igen!

– Jól is tette. Én is eljöttem volna…

– Azt mondta: az ő renoméja nem engedi meg, hogy ilyen helyen maradjon tovább!

– Látta a kezét? – nyújtotta maga elé a tenyerét a vendéglős. – Azt mondják, hogy kísérletezett valami új gyógyszerrel, és közben égett meg az egész keze. Azóta olyan fehér a bőr a kezén, olyan, mintha csak a hártya lenne rajta…

– Szóval – mondta az asztalos –, én mondom magának, hogy hálát adhatunk az istennek, hogy itt lakik a mi környékünkben… Olyan orvos az, hogy Bécsben is megállná a helyét, nemcsak itt Pesten…

– Hogy megállná? – húzta fel a homlokát a vendéglős. – Hát azt hiszi, hogy nem hívták? Az egyik nagy szanatóriumba akarták vinni, de ő azt mondta, hogy nem hagyja a betegeit! Szóval… kevés ilyen orvos van az országban! Igaz, órás úr? – fordult Gyuricához, aki hátradőlve a székén a poharat forgatta a kezében. – Igaz, hogy kevés ilyen orvos szaladgál az országban?

– Nem igaz! – mondta Gyurica.

A vendéglős felcsattant:

– Azt sem hiszi, hogy Bécsbe akarták vinni, és ő nem akarta itthagyni a betegeit, mert olyan ember…?

– Azt sem hiszem! – mondta Gyurica és elmosolyodott. – De azért ne keseredjen el…

Kovács legyintett:

– Hagyja, ne törődjön vele! Ne is szóljon hozzá!

A vendéglős elvörösödött:

– Volt már valami, amire maga nem az ellenkezőjét mondta volna? Vagy valami, amit ne fitymált volna le?

– Hagyja… – mondta Kovács.

– Volt már valami, amivel elégedett lett volna, hogy az úgy is van jól, ahogyan van?!

– Nemigen… – mondta Gyurica. – Mit csináljak? Így van…

– Úgy látszik, nem sikerült eleget disznólkodni otthon, s azért van ilyen rossz napja! Nem sikerült valami, angyalom? Olyan a képe, mintha ecetet ivott volna…

– És mikor nem olyan? – kérdezte Kovács. Közelebb tolta a hamutartót a vendéglőshöz. – Na nézzék…! Nézzék… a királyok Királyát, micsoda lendülettel tör rá az emberekre?!

Az ügynök valóban nagy lendülettel, széles mozdulattal nyitott be az ajtón, s már a helyiség közepén járt, amikor gombolni kezdte a kabátját:

– Áldás, békesség… minden jóakaratú embernek! Na mi van, Béla kolléga…? Spórolunk a tüzelővel? Sajnálja a fát a vendégeitől?

Odalépve megérintette a kályha oldalát:

– Ojjé… melegszik már, melegszik!

Levetette a kabátját:

– Tiszteletem… tiszteletem… – hajolt meg mindannyiuk felé, aztán odaszólt az óráshoz. – Óppardon! Magára nem vonatkozik, mester úr…

– Mit csinál a köd? – kérdezte a vendéglős, felfordítva a poharat.

– Uralkodik, mélyen tisztelt barátaim! Kijelentette, egyesek szerint, hogy: a hatalmat átveszem… A hatalmat átveszem! A hatalmat átveszem!! És nem hajlandó távozni…

A vendéglős elmosolyogta magát:

– Majd elmegy, barátom, higgye meg, hogy elmegy, és nyoma sem marad majd egyszer…!

Gyurica megforgatta a poharát:

– Gondolja?

– Megszólaltunk, angyalom? Ezt a kitüntető figyelmet! Na, mit szólnak hozzá, nem kérdezte senki és megszólalt!

– Mert én nem vagyok biztos benne! – mondta Gyurica.

– Hát mi biztos, édes egy uram? Mi biztos a világon, na, mondja meg nekem…?

Kovács meglökte a vendéglős könyökét:

– A szegyek! Meg a hasonló nyalánkságok – az biztos!

– Hát persze! Na, látja… erről egészen megfeledkeztem! Kimocskolódta magát otthon azzal a szeggyel?

Kovács megtöltötte a poharakat:

– Bezabált, ügynök úr? Bevette a kis hasikája?

Az ügynök rágyújtott:

– Kisztihand… – bólintott az asztalosra, amikor visszatette eléje a cigarettás csomagot. – Bevette, drága barátom! Na mit szól hozzá, hogy bevette? Méghozzá téliszalámival, na, mit szól hozzá?

– És még mindig ügynöknek tetszik lenni? – kérdezte a vendéglős. – Hogyan tetszik ezt csinálni, árulja már el nekünk?

– És maga hogyan csinálja? Lopja még a pénzt a becsületes keresők kezéből? Ha majd lecsukják egyszer, jöjjön nyugodtan hozzám… a könyves Svunghoz, tetszik érteni: a Svunghoz! Az majd beviszi magát a boltjába, és viheti utána a táskáját!

Odaintett Gyuricára:

– Meghozta az óráját?

– Meg, meg… – mondta a vendéglős. – Ahhoz képest, hogy ilyen pancser-kontár, elég jól megcsinálta.

Király elfújta a gyufát:

– Ahogy azt maga gondolja, édes uram! Azt hiszi, azért, mert jár, minden rendben van vele? Kilopta, ami ért benne valamit, és összecsapta, hogy járjon, amíg maga átveszi tőle! Látott már maga becsületes órást?

– Hallja mit beszélnek magáról? – kérdezte a vendéglős Gyuricától.

Gyurica felemelte a poharát, és koccintásra nyújtotta:

– És akkor nem hal meg?

Kovács megvakarta a tarkóját:

– Na, végre… Helyben vagyunk!

– Mikor, jó ember? – kérdezte a vendéglős.

– Akkor, hogyha úgy csinálom meg az óráját, hogy soha ne romoljon el!

– Kezdi a pasas! – bökött az órás felé Király. – Nem sikerült a pipihús az éjjel, mesterem?

A vendéglős felemelte a poharát:

– Egészségünkre!

Ivott, és akkor eltörölve a száját, előrekönyökölt az asztalon:

– Ide figyeljen, Lucifer úr… Maga pancser órás! Ha egyebet nem is, de azt tudom, hogy tovább húzom ezt a bőrt magamon, mint ön! Érti, amit mondok? Magát annyival hamarabb viszi el az ördög, amennyivel okosabb fej nálam…

– Úgy gondolja? – kérdezte Gyurica.

– Úgy, édesapám… Annyival élek tovább, mint maga. Nem fog tégla esni a fejemre, autó sem gázol el, és gombamérgezést sem kapok majd… Végelgyengülésben fogok meghalni, amikor magát régen elvitték már a haverjai a pokolba!

– Biztos, hogy nem esik tégla a fejére?

– Biztos, angyalom… mert nem megyek háztető alá, és nem megyek az utca közepére sem…

– És gombát sem eszik…?

– Azt sem! Mit szól hozzá? Azt sem eszem…

– Ez a beszéd, Béla kolléga! – mondta az ügynök. – Gombát nem enni, tető alá nem állni, úttesten nem haladni… Ez a beszéd!

– Naná… mert majd pimpőke! – mondta a vendéglős.

Kovács megköszörülte a torkát, és kihasználva a kis csendet, így szólt az óráshoz:

– Ha szabadna kérdeznem valamit, Gyurica úr…?

Király rákacsintott a vendéglősre:

– Ez egy jól nevelt ember, mi? Ha szabadna megkérdeznem, meg a többi…! Magát egyszer berámázzák, Kovács szaki! Isten az atyám, hogy berámázzák egyszer. Na, látja! – intett Gyuricának. – Ő aztán nem fog meghalni, ő megdicsőül majd. Angyalok ragadják az égbe, mint Szűz Máriát…

– Szóval – folytatta Kovács –, mindössze azt akartam kérdezni, azzal a tegnapi dologgal kapcsolatban, hogy… szóval azzal a meghalással meg a többivel kapcsolatban…

– Ajjé… – sóhajtott a vendéglős –, hát maga még itt, barátom?! Úristen, maga tényleg a mennybe megy majd!

– Mondtam vagy nem mondtam! – erősítette az ügynök. – Ugye, megmondtam az előbb?

Gyurica elővette a szipkáját:

– Tessék, Kovács úr…?

Szétterjedt a szipka bűze, és Király hátrább dőlt a széken:

– Mondja, mester… van egyáltalán valami, ami nem büdös magán? Mondja meg, hogy mit adjak magának e helyett a klozett helyett?

– Mondtam – szólt Gyurica –, ha meghalok, magának adom…

A vendéglős felemelte a kezét:

– Nem azt mondta! Azt mondta, hogy a halála óráján széttapossa…

– Akkor legyen úgy… – mondta Gyurica. – Szóval, miről van szó? – fordult az asztaloshoz.

– Arról, hogy… – kezdte Kovács.

Király rászólt:

– Tudott maga egyáltalán aludni az éjjel?

– Őszintén szólva – mondta az asztalos –, én nagyon erősen elgondolkodtam ezen a dolgon…

– Édes emberem… – tette a karjára a kezét Béla kolléga. – Ugye, hogy az égbe viszik majd magát? Ne szégyellje bevallani, mondja meg szépen…?

Kovács zavartan nézett körül, aztán mint ahogyan a régen megérlelt gondolatait szokta az ember, gyorsan beszélni kezdett:

– Én arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem a leghelytállóbb ilyen kérdés elé cibálni az embert. És egyáltalán nem helytálló maga a kérdés sem…

Svung összecsapta a tenyerét:

– Na, ne mondja? Szavamra, maga tényleg rájött erre?

– Maga egy lángeszű zseni! – mondta Béla kolléga. – Megérte, hogy egész éjszaka nem hunyta le a szemét!

– Kérem, hallgassanak végig! – mondta Kovács, és neheztelés érződött a hangjában.

– Folytassa csak nyugodtan! – mondta Gyurica. – Nem kell törődni velük!

– Szóval – mondta Kovács, és előrehajolt az asztalnál –, énszerintem azért nem helytálló a kérdés, mert nemcsak úgy lehet valaki tisztességes ember, ha éppenséggel olyan életet él, mint az a Gyugyu, és nemcsak akkor lehet gazember, ha éppenséggel olyan, mint az a másik, az a Tomotaki, vagy hogyan hívják az illetőt. Én igazán távol állok a Kakatititől, de azért nem merném azt mondani, hogy teljesen kifogástalan ember volnék. Ami pedig azt illeti, egyáltalán nem vagyok olyan körülmények között, mint az a Gyugyu, és mégsem mondanám azt, hogy gazember vagyok. Nem tudom, sajnos, jobban megmagyarázni, de azt akarom mondani vele, hogy én egyszerű, kis ember vagyok, ha szabad így mondanom, és nem vagyok sem nagyon jó, de gazember sem vagyok azért, és csirkefogó sem vagyok. Olyan ember vagyok, mint a többi! És ha elgondolkozom rajta, mi, azt hiszem, mindannyian olyan emberek vagyunk itt, mint a többi. Nem parancsolunk a világon senkinek, uralkodni még kevésbé uralkodunk bárkin is…

– Erről megkérdezhetné a Béla kolléga feleségét! – szólt Király, és elnevette magát.

– Na, csak hallgassunk, gyermekem, jó? – mondta Béla kolléga.

– Mindannyian olyan emberek vagyunk… – folytatta az asztalos –, mint a többi nem tudom hány millió! Nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak, s én azt hiszem, hogy ez nem is megvetendő dolog! Ember, ugyebár, nincs hiba nélkül. Minden azon múlik, hogy van-e annyi jó tulajdonság benne, hogy a hibáival szemben ne maradjon alul. Valahogyan így akarom mondani. Nem tudom, hogy meg lehet-e érteni?

– Mi az hogy! – mondta a vendéglős. – Nem lopunk mozdonyt, és nem piszkolunk az asztalra. Slussz-passz!

– Erről van szó! – mondta Király.

– Igen! Valahogyan így akarom mondani én is… – mondta Kovács, némileg felbátorodva a helyeslésektől –, nem ütjük az orrunkat olyan dolgokba, amihez semmi közünk, éljük a magunk mindennapi életét, hol jobban, hol rosszabbul… és hát, kérem szépen, ennyi az egész! Elmegy felettünk az idő, ugyebár, és ha eltűnünk majd, senki nem fog tudni rólunk, hogy kik is voltunk tulajdonképpen, nem írnak majd rólunk a könyvekben, voltunk, és ezzel vége mindennek. Nem csinálunk semmi nagy dolgot, ahogyan mondani szokták, nem voltunk sem hősök, sem gazemberek, csak próbálgattunk megélni úgy, hogy senkinek baja ne legyen velünk, és lehetőleg mi se okozzunk bajt senkinek. Ennyi az egész… Ért engem, Gyurica szaki?

– Már miért ne értené? – emelte fel az üveget az ügynök. – Persze hogy érti! Mi van ezen nem érteni való?

– Így van! – tolta előbbre a poharát a vendéglős. – Kis piszkok vagyunk a világ térképén, és nagyon is jól van ez így! Icurka-picurka kis piszkok… de nem is olyan utolsó dolog ilyen kis piszkocskának lenni. Igazam van, ügynök úr?

– Ahogy dadogni méltóztatik! Legyen oly bátyám még közelebb tolni a poharát…

– Nem így van? – kérdezte Kovács Gyuricától.

– De! – mondta Gyurica. – Így van!

Király megtöltötte az ő poharát is:

– Na, okos úr! Akkor minek itt a felhajtás? Minek ide akkor a ki hogy, ki mint? Most már látja, hogy mindig marhaságot beszél?

Kovács odafordult hozzá:

– Maga is ilyesmire jutott, Király szaki?

– Hogy én? Ne vicceljen, Kovács úr, drága barátom. Hát azt hiszi, hogy nekem nem volt jobb dolgom, mint ezen spekulálni, meg ezen járatni a koponyámat? Minek néz maga engem?

– Komolyan kérdezem, Király úr!

– Na! És én nem komolyan válaszolok? Hát mi vagyok én? Üdvhadsereg vagy teológia, vagy micsoda? Nincs nekem jobb dolgom, mint hogy ilyesmivel töltsem az éjszakáimat?

– Amikor ott a szegy! – mondta a vendéglős.

– Vili! – mondta az ügynök. – Végre sikerül az embernek egy kis rendes kaját szerezni, hazamehet főzőcskézni vele, s akkor álljon le meditálni. Hát pihent észnek néz engem is?

– Mennyi volt az a szegy? – kérdezte a vendéglős.

– Hogyhogy mennyi? Mondtam, hogy egy Czuczor-Fogarasit adtam érte…!

– Nem úgy értem! Súlyra mennyi volt…?

– Ja! Másfél kiló…

– Az már ehető! Mit csinált belőle…? Tényleg tett szalámit bele?

– Nézze, Béla kolléga! Ha mindenáron cukkolni akar, kezdje mással, és hagyja ezt a figurát! Tettem bele szalámit, és el van intézve! A lényeg az, hogy hazamentem, és megsütöttem, és nem álltam le marhaságokon meditálni, nem néztem a köldökömet, hogy mikor virágzik ki? Isteni illatok a konyhában, sül a hús, serceg a zsír, hát van ennél szebb?

– Nincs! – mondta a vendéglős. – Ez a világ közepe, nem Karcag!

Kovács ránézett a vendéglősre:

– Magának sem jutott eszébe ez a dolog?

– Dehogynem! Reggelig le sem hunytam a szemem. Nem hallotta, hogy mennyit forgolódtam? Egész nyitásig meditáltam. Ez csak világos, nem?

– Komolyan kérdezem! – mondta Kovács, és Gyuricára pillantott, aztán vissza a vendéglősre.

Béla kolléga ránézett, és megrázva a fejét, nevetni kezdett:

– Magát valóban elviszik az angyalok! Hát azt hiszi valóban, hogy eszembe jutott akár egy percig is?

– Úgy gondoltam, hogy…

– Úgy gondoltam, úgy gondoltam…! Miért nem megy el médiumnak? Úgy ugratja magát itt ez az órás, ahogyan neki tetszik. Minek ugrik neki? Inkább kérdezze meg tőle, ha annyira kíváncsi, hogy ő mit csinált az éjszaka, és ő melyiket választotta a kettő közül?

Az ügynök felkapta a fejét.

Ránézett Gyuricára:

– Úgy van! Nagyon helyes… Na, tessék, Gyurica mester, most hadováljon!

– Őszintén szólva – mondta bizonytalanul Kovács, és Gyuricára pislogott –, erre, hogy úgy mondjam, magam is kíváncsi lennék, Gyurica szaki! Nem mintha különösebben forcírozni akarnám, de azért… szóval szeretném magam is tudni, hogy hogyan választott?

Király nem vette le a szemét az órásról. A vendéglős szélesre húzott szájjal vigyorgott az órásra.

Gyurica megvonta a vállát:

– Nem tudom, Kovács szaki! Fogalmam sincs róla.

– Mi az, hogy fogalma sincs róla? – kiáltotta az ügynök. – Tessék tisztességesen viselkedni! Ez éppen olyan, mint amikor az angolok azt mondják, hogy ami felől bizonyos az ember, abban nem illik fogadni. Itt pedig megfordítva, arról van szó, hogy ne tessék másokat…

Elhallgatott, aztán Kovácsra intett:

– Például Kovács szakit, olyasmivel molesztálni, hogy olyasmire válaszoljon, amire maga sem tud felelni. Vagy tisztességesen játszunk, vagy sehogy!

Gyurica hátradőlt a széken:

– Feltűnően ideges maga, ejrópai barátom! Hát nem mindegy magának, hogy mit válaszolok? Magát nem érdekli a dolog, tehát ne avatkozzon bele.

– Engem aztán valóban nem érdekel! – vonta meg a vállát Király. – Ennyit nem érdekel! – pöccintette meg a körmét.

– Hát akkor minek idegeskedik itt? – Hagyjon minket a Kovács szakival beszélgetni róla.

– Ami azt illeti – mondta a vendéglős –, engem is hidegen hagy a dolog, és eszembe sem jutott az egész, de ami illik, az illik. Erről van szó mindössze! Tessék válaszolni, ha már beugratta itt a Kovács szakit!

– Világos! – dörmögte Király, és elfordulva a széken, aprókat pillantott az órásra.

– Na, nem… Nem így gondoltam! – mondta Kovács. – Az ember legtermészetesebb magánügye, hogyan vélekedik ilyesmiről, és akar-e válaszolni rá, hogy mit gondol. Ha nem akar, akkor nincs jogunk arra, hogy forcírozzuk…

– És neki volt? Meg ahhoz volt joga, hogy itt marasztalja még azt az izét is, azt a fényképészt, amikor menni akart már? Csak azért, hogy tőle is megkérdezze?

– S még le is gorombítani a végén, hogy nem mond igazat?! – mondta az ügynök. – Ahhoz volt joga? Szóval: legyünk észnél, azt mondom! Hiába néz…! Hiába néz a képembe! – mondta Gyuricának. – Azzal nem változtat semmin! Hiába mereszti a szemét!

Gyurica megvonta a vállát, és visszabillenve a széken, kezébe vette a poharát.

Odanézett Kovácsra:

– Nem tudom, Kovács szaki! Fogalmam sincs…

A vendéglős legyintett:

– Na, hagyjuk a fenébe ezt az egész marhaságot! Tartsa a poharát, Király mester! Azt kérdezi máma tőlem a feleségem, hogy mikor eszünk egy kis szegyet vagy karajt? Mondom neki, hogy ne tőlem kérdezze, hanem Király úrtól… Tetszik érteni?

Király így szólt Kovácshoz:

– Most aztán láthatja, hogy kivel van dolga! Így ugorjon be neki máskor! Én békésen megsütöttem a szegyemet, és eltettem magam másnapra… Maga meg hókuszpókuszolt otthon egész éjszaka, ezen a dilinyós óráson… Hát így vigyázzon máskor!

Kovács a szemébe nézett az ügynöknek:

– Most nagyon komolyan: maga tényleg nem gondolkodott rajta?

Király széttárta a karjait, és a vendéglősre nézett:

– Most mit mondjak neki? Úgy igaz, Kovács szaki, hogy eszembe sem jutott egy pillanatra sem, mint ahogyan itt ülök magával szemben… Mondja már meg neki, Béla kolléga!

– Holt zikker, hogy így van! Átnéztem az üzleti könyveimet, és vége volt a dalnak, mentem hájcsikálni. Ennyit nem jutott az eszembe! Jól néznénk ki!

Felemelte a poharát:

– Szóval, mikor lesz valami disznóság? – nézett Királyra.

Az ügynök Gyuricát nézte. Béla kolléga szavaira elvette róla a tekintetét:

– Mit mond?

– Azt kérdezte a feleségem, hogy mikor eszünk valami disznóságot? Mondtam neki, hogy kérdezze meg magától…

– Az este kérdezte?

– Akkor is…

– Az előbb azt mondta, hogy az üzleti könyveit nézte át!

– Azért beszélhettünk egyébről is…

Király elnyomta a cigarettáját:

– Nem tudom, Béluskám… Azt mondta a kuncsaftom, hogy egyelőre nem tud adni… egy jó hétig vagy tíz napig. Miért, miért nem, azt nem tudom. Úgy látszik, nehezebben megy már neki is.

– Ne feledkezzen meg, Lacikám…

– Ugyan! Amint lehet, hozom…

Egy kis időre csend támadt. Aztán Király lecsendesítette a hangját:

– Mit tud a Szabóról, Béla kolléga?

Felvonta a szemöldökét, és lefelé fordított tenyerét elhúzta maga előtt:

– Hm…?

A vendéglős az ajtóra pillantott:

– Vége! – mondta.

Közelebb húzta a székét az asztalhoz.

Kovács is közelebb hajolt:

– Biztos?

– Biztos!

– Látta az asszonyt? – kérdezte Király.

A vendéglős bólintott.

– Az annyát… – mondta maga elé nézve az ügynök. Megingatta a fejét. Tekintete ott maradt az asztalon.

– Így van! – sóhajtott a vendéglős.

Kovács egyikről a másikra nézett:

– Két gyereke van vagy három…?

– Három! – mondta a vendéglős.

– Három bizony! – mondta Király. – Két fiú meg egy lány, nem?

– De! – mondta a vendéglős.

– És igaz? – kérdezte Kovács.

– Micsoda?

– Hát, hogy izé… kommunista volt?

– Mit tudom én? – mondta a vendéglős. – Elvitték! Ez a biztos…

Király megfogta a poharát, és lekoppantotta az asztalra:

– Azt mondja meg nekem valaki, hogy hová a jó istenbe teszi az eszét az ilyen ember? Ezt mondják meg nekem! Ott van a családja, három szép gyermeke, hát mi a jó francnak nem tud az ilyen ember megülni a helyén?

– Esztergályos… – mondta a vendéglős.

– Kis nyomorult esztergályos, kákabélű, egy cipős, egy nadrágos, zálogházas nyomorult emberke a három gyermekével, hát mit akar? Ő fogja megfújni a harsonákat, vagy mi a jó isten? Ő fakaszt vizet a sivatagban, vagy mit képzel?

Kovács eltolta maga elől a poharát:

– Mit mond az asszony?

– Mit tudom én? Sír… – mondta a vendéglős.

– Otthagyja a családját… – mondta az ügynök – és elkezd itt nyári mikulást játszani. Most aztán megnézheti magát meg a családját! Ott az asszony és ráadásul olyan flepnivel, hogy elvitték az urát. Mire való az ilyesmi? Azt mondja meg nekem? Fogja be a száját, és hallgasson! Ha az az ára annak, hogy eltartsa a családját, akkor kussoljon. Dekkoljon szép csendesen, és húzza, ameddig bírja az igát. De mit kezdi itt bedobni a kivagyoként? Beszélt az asszonnyal?

– Hogyan beszéltem volna? – nézett rá a vendéglős. – Én aztán igazán nem vagyok tróger, de azért csak nem képzeli, hogy leállok diskurálni vele? Hiányzik nekem, hogy ott lássanak trafikálni vele?

Ránézett Kovácsra:

– Mi az, nem tetszik? Álljak oda dumálni a szerencsétlennel, hogy így sajnálom, meg úgy sajnálom, meg ez, meg az? Úgyis tudja mindenki, hogy sajnálom. Ki nem sajnál egy asszonyt, aki ott marad három gyerekkel? De azért bolond nem vagyok! S ha magának nem smakkol, akkor tegyen róla… Menjen, és ajánlja fel a szolgálatait, aztán meglátjuk, hogy hol köt ki a végén?

– Igaza van Béla kollégának! – mondta Király. – Itt nem arról van szó, Kovács szaki, hogy az ember nem érez egyet velük, hanem arról, hogy nem megyünk fejjel a falnak. Mit használ vagy kinek használ az, ha magát is bajba keveri? Ilyen az élet! Mit csináljak? Álljak a fejem tetejére, vagy kezdjek ugrálni? Ez a szerencsétlen nem azt csinálta?

– Nem is gondoltam ilyesmit! – mondta Kovács. – De… mondják meg, hát nem disznóság, hogy csak úgy megfognak egy embert, és elviszik kinyírni, mert mit tudom én, mit beszélt? Hát mit csinált tulajdonképpen? Dolgozott, kereste a kenyerét…

– Meg járt a szája, ha nem tetszene tudni, meg bedobta a nagyfiút! – mondta az ügynök. – Maga miért nem dobja be a nagyfiút? Vagy Gyurica mester miért nem dobja be a nagyfiút? Vagy Béla kolléga? Mert tudjuk, hogy semmi értelme! A magunkfajta kis piszok úgy ugrál, ahogyan fütyülnek neki, és ezzel el van intézve az egész világtörténelem. Ha azt akarod, hogy szuszoghass, akkor fogd be a szád, és ha azt mondják, hogy nyald fel az aszfaltot, akkor felnyalod, és kész! Mit ugráljak? Majd ha meszet ettem, akkor igen… de addig nem, gyerekem!

– Azt hiszem – mondta a vendéglős –, hogy vannak rokonaik vidéken, azok talán segítenek valamit!

– Még az a szerencse! Máskülönben itt fordulhatnának fel a szerencsétlenek. Ki merne adni nekik valamit? Sokkal kevesebbért is elvittek már embereket, nemhogy ilyesmiért…

– Sajnos, így igaz! – mondta a vendéglős. – Itt nem arról van szó, hogy nem adna szívesen az ember…

– Persze hogy nem arról…

– Itt ha rásütnek valamit az emberre, akkor vége… alászolgája, ugyebár… Az embernek meg az az első kötelessége, hogy életben maradjon. Hát akkor mit csináljon? Egyet kinyírtak, most nyírassam ki én is magamat? Itt nem lehet mást csinálni, mint az ember befogja a száját, és dolgozik. Húzza az igát és kész! Egyedül laknak, vagy van valaki még velük?

– A húga az itt dolgozott a Szabónak, itt is lakott, de nem tudom, hová lett. Úgy két hónapja nem láttam már. Kérdeztem a Szabótól, azt mondja, nem tudja, merre van, talán megszökött valami férfival…

– És maga elhitte neki? Az is valami marhaságot csinál, meglátja… Kutya legyek, ha nem úgy van!

A vendéglős Kovácsra nézett:

– Így van, Kovács szaki! Senki nem kockáztathatja a bőrét azzal, hogy segíteni próbál rajtuk. Mindenki felelős a maga dolgáért, amihez meg nincs köze, ahhoz nincs köze. Ez a törvény! Élünk – és felelősséggel tartozunk magunkért!

– Azért ez nagyon borzalmas dolog! – mondta Kovács. – Hát nem így van? – nézett Gyuricára.

Gyurica szótlanul felhajtotta a borát. Felnézett a mennyezetre, mintegy a tegnapi legyet keresve, és nem válaszolt.

Mindannyian kiitták a borukat. Király azt mondta:

– Ebben senki nem lehet okos, Kovács szaki.

– Szomorú dolog ez, hogy emberek között ilyesmi eshet.

– Úgy két hete, vagy mennyi ideje – mondta Béla kolléga – itt volt nálam. Egy fél liter bort vitt haza. Mondom neki: hová merült el szép szeme világa? Mert úgy állt ott, amikor eléje tettem az üveget, hogy észre sem vette. Mondom neki: na, mi van? Felnéz, és elmosolyogja magát, azt mondja: rövid az élet, Béla úr! – Hát az bizony igaz! – mondtam neki. Kifizette a bort… és vége, elment…

– Nyilván tudta már, hogy vaj van a fején – mondta Király.

– Az ő esetében nem jó ez a kifejezés – mondta az asztalos –, nem lopott, nem csalt, nem volt bűnöző, hogy azt mondjuk, hogy vaj volt a fején…

– Jó vicc! – mondta Király. – Tanulja meg, Kovács úr, hogy mindig az a vaj, amit a hatalom annak tart! Ne is próbálja másképpen magyarázni! Az a bűn, amire az állam meg a törvény azt mondja, hogy az bűn… S ezen maga aztán ne spekuláljon! Csinálhat mindent, csinálhat bármit, akármilyen disznóságot – ha a törvény azt mondja rá, hogy az nem bűn, akkor nem lesz magának semmi baja, és mert nem büntetik meg érte, az emberek is azt fogják mondani, hogy maga rendes, törvénytisztelő ember, ami azt jelenti, hogy becsületes ember! No, próbálja maga eldönteni, hogy mi bűn, és mi nem bűn! Az a bűn, amit a nagyfejűek annak nyilvánítanak – ezzel kész a kocsi!

– Nana… azért nincs egészen így! – tiltakozott Kovács. – Hányszor van úgy, hogy a törvény elítéli az embert, s ugyanakkor az emberek azt mondják, hogy rendes ember volt! Meg megfordítva is: hányszor nem ítéli el a törvény, s az emberek azt mondják, hogy piszkos gazember, és nem állanak szóba vele…

– Na, látja! A különbség pedig az, hogy köszönöm szépen, ha az emberek rendesnek tartanak, és a törvény lecsukat! Mi kell magának inkább? Hogy az emberek rendesnek tartsák, és maga hűsöljön, vagy mondjanak magáról, amit akarnak, és szabadon mászkálhasson?

Kovács elgondolkozott:

– Hát… igen… – mondta végül. – Nehéz dolog…

– Na, látja!

Gyurica eltette a szipkáját, és odafordult Kovácshoz:

– Hogy van a felesége, Kovács úr?

– Köszönöm… jól van. A feje szokott fájni néha, de hát ez már így lesz, azt hiszem, mindig…

– A vérnyomása?

– Azzal sem tudom, hogy mit csináljak? Száznyolcvan, százkilencven… Ritkán megy lejjebb! Azt mondja az orvos…

– Szarvas…? – kérdezte Király.

– Persze…

– Az, kérem, egy olyan orvos, hogy a párját is keresni kell! Neki aztán nem számít, hogy kivel van dolga, úgy beszél az emberrel, olyan finoman, udvariasan, hogy nem is lehetne jobban elvárni…

– Igen… Azt mondja, hogy ezen már nem lehet segíteni. Nincs különösebb vész, de vigyáznia kell magára…

A vendéglős megtöltötte a poharakat:

– Mondtam: igya azt a teát, amit a feleségem adott neki. Kilencféle fűből van összekeverve, egy hét alatt lehúzza a vérnyomást. Tíz kortyot este és tíz kortyot reggel. Tegnap este is én készítettem el az asszonynak, meg lehet nézni, hogy semmi baja sincs azóta, hogy használja…

– Na de az nem is volt olyan komoly…

– Hát nem, hál’ istennek…

– Azt mondta az előbb – mondta az ügynök, hogy a könyveit nézte át az este, most meg kiderül, hogy nemcsak húsról diskuráltak, hanem teázgatott is.

Nem teázgattam, hanem teát főztem a feleségemnek! Az üzleti könyveimet pedig átnéztem, ha mindenáron tudni akarja…

Király elvigyorogta magát:

– Tényleg a könyveit nézte át?

– Igen! Mit akar vele?

Az ügynök tovább vigyorgott:

– S akkor nem hal meg, ha átnézte őket?

– Látja… – nevette el magát a vendéglős, és az órásra nézett –, beleavatkoznak a szakmájába!

– Hát nem is kis dolog az! – mondta az ügynök. – Egyszer esik meg az életben…

– Micsoda? – kérdezte Kovács.

– Az, hogy meghal…

– Az már nem az életben van!

Király kacagott:

– Mondom, hogy elviszik egyszer az angyalok!

– Egyszer haldoklott egy pasas – mondta a vendéglős –, s azt mondja a családjának, hogy hallgassák meg a végrendeletét. Hagyok – azt mondja – a Nemzeti Múzeumnak százezer pengőt. Hagyok nektek, a családomnak kétszázezer pengőt. A szegényházakra meg hagyok háromszázezer pengőt. Megszólal a felesége: de kedvesem, hiszen nincs egy vasad sem!? Mire az öreg: az igaz, de hadd lássák, hogy milyen nagylelkű vagyok!

– Ez a beszéd! – mondta Király. – Így kell végrendelkezni, látják…

Lecsendesítette a hangját:

– Mi van a Sári kisasszony férjével?

Kovács megrázta a fejét:

– Hagyják ezt a históriát, mert felfordul tőle a gyomrom…

– Ugyan… miért fordulna fel? Rendes szabályos házasság, templommal és anyakönyvvezetővel. Mi baj lenne vele?

– Disznóság!

– Miért lenne az? Az öreg kapott egy húszéves nőcikét – ráadásul jóképű kis macska, azt meg kell adni, a nőcike pedig kap vagy húszezer pengőt, ha az öreg lehunyja a szemét…

– Meg a házat! – mondta a vendéglős. – Meg az üzlet… Meg a szőlő Hidegkúton!

– Hát az üzletet, azt kihagyhatjuk a számításból. Azt hiszi, hogy kell majd neki a bolt? Ha ma lehunyja a szemét az öreg, akkor holnap már eladja…

– Az igaz! De az nem pénz? Ne tréfáljunk…

– Igaz! Mennyit kaphat érte?

Béla kolléga megdörzsölte az állát:

– Hát nézze… sarokház, ugyebár, saroküzlet, és be is van jól dolgozva, mert az öreg, az értette a dolgát, az szent…

– Ez biztos… és érti most is…

– Hogyne értené… Szóval: summa-summárum, a húsz-, harmincezret megkapja érte…

– Az annyát… – mondta Kovács. – Ha nekem annyi pénzem lenne, akkor letenném a lantot az egész életre.

– Szóval, tudja a kis bestia, hogy mit csinál! – mondta Király. – És mondják meg: az öregnek nem volt igaza? Mit csináljon a pénzével? Menjen el vele Monte-Carlóba? Vagy vigye utána a gyászkocsi? Nem rakhatja a hátára sem a házat, sem az üzletet. Szerez magának öreg korára néhány jó napot, és fütyül a világra! Ott heverészik azzal a kis macskával, és böfög nagyokat…

Kovács elhúzta a száját:

– Azért… gondolják csak meg! Idősebb az a lány, mint a saját fia volt…

– Na és aztán? Csak azt bizonyítja, hogy nem ejtették a fejére az öreget. Nézze meg a Gyurica urat! Hol van még a hatvan esztendőtől, és mégsem kap egy rendes nőt magának… kénytelen irtózatos bűnöket venni a lelkére kis tapasztalatlanokkal…

A vendéglős összeráncolta a homlokát:

– Ez erős volt, Király úr!

Király őszintén megszeppent.

– Csak tréfa volt… szavamra… Ne haragudjon, Gyurica szaki!

Gyurica megvonta a vállát:

– Nem történt semmi… folytassa nyugodtan.

A vendéglős megingatta a fejét, és úgy nézett az ügynökre. Kovács felköhögött, és azt mondta gyorsan:

– Akárhogyan is van, disznóság, amit az öreg művel…

– Én csak azon spekulálok – mondta a vendéglős –, hogy mit tud kezdeni vele az öreg? Maguk elhiszik, hogy tud még kezdeni valamit azzal a kis ribanccal?

– Az úgy van… – mondta Király –, hogy ami nem megy erővel, azt pótolja művészettel…

Elkacagták magukat. Gyurica is elmosolyogta magát:

– Maga azt honnan tudja olyan jól?

Király felszabadultan nevette el magát, amikor Gyurica hozzá szólt:

– Magától tanultam, mesterem…

– Ide figyeljenek… – mondta a vendéglős becsippentett szemmel – emlékeznek még arra a kis cigánylányra, aki a szőnyeget szokta árulni itt tavaly meg azelőtt…?

– Igen – mondta az asztalos. – De nem láttuk már nem is tudom, mióta?

– Most nem arról van szó! – legyintett a vendéglős. – Szóval, bejön hozzám egyszer, és kér egy kis pálinkát. Jóformájú kis dög volt, az annyát, ilyen mellekkel, meg volt ott minden, ami kell… de éktelenül koszos, a fene egye meg, én nem is tudom, hogy mikor mosakodhatott az utoljára?

– Nem volt az olyan nagyon koszos! – mondta Kovács. – A többihez képest nagyon is rendes volt.

– Mi az? – kérdezte Király. – Már maga is felcsap szakértőnek? Mi történt, angyalom?

Kovács elpirult:

– De, kérem… még a feleségem is mondta, hogy nézzem meg, mennyivel gondozottabb, mint a többi…

– Ismerjük az ilyen mellébeszélést, most már ne magyarázkodjon, mert rosszabb lesz!

– Figyeljenek már ide! – mondta a vendéglős. – Adok neki pálinkát – egyébként holtkoszos volt, úgy, ahogyan mondom –, s amikor eléje teszem, elkezd ott nyavalyogni, hogy vegyek tőle szőnyeget, meg jósol a tenyeremből, meg hasonlók. De jó kis dög volt, az biztos! Mondom neki, hogy merről jön? Mond valamit, nem emlékszem már, hogy mit, de nem is az a lényeges, hanem mondom neki, hogy ha most megy az öreghez, akkor ne igya meg a pálinkát, mert az öreg nem szereti a részeg nőket… – Dehogynem! – azt mondja. – Még csak azokat szereti igazán! – Tudják, az öreg noszogatta abban az időben ezt a kis cigánylányt…

– Vagy két évig! – helyeselt Király.

– Nahát! Azt mondom a lánynak: mondd meg nekem tiszta lelkedre, tud még csinálni valamit az öreg? Azt mondta rá: de tud ám… csak kicsit hamar megy! Így… Az annyát…!

Kovács lehajtotta a fejét, és úgy kacagott. Király vigyorogva tette le a tenyerét az asztalra:

– Jól van… De mikor volt az? Mikor, édesapám, mikor? Két éve! Hol vagyunk már attól? Egyébként is az ilyen dolgokban szakértőt kell meghallgatni. Igaz… órás úr?

– Az órás úr másban utazik – mondta Béla kolléga. – Igaz?

Gyurica ránézett:

– Igaz! Maga nem is sejti, hogy mennyire igaz!

Ebben a pillanatban erős és gyors visítással fék csikordult a vendéglő előtt. Aztán kivágódott az ajtó, s mire felkapták a fejüket, a helyiségbe három egyenruhás pártszolgálatos lépett be meggombolt revolvertokkal. A lépcső alatt megálltak, és szétvetett lábakkal állva végignéztek a társaságon. Nem köszöntek, csak nézték őket s az egyik megindult az asztal felé. Kintről behallatszott a kiáltás, amint nyilván a sofőrnek szólhatott valaki:

– Nyisd ki a hátsó ajtót!

Béla kolléga a szokott mozdulattal a kötényét igazítva felállt, de a szék felborult mögötte. Utánakapott, és a lába a gyors mozdulattól belegabalyodott a szék lábaiba, és teljes hosszában végigvágódott a földön. Zavartan állt fel és tette vissza a helyére a széket. Elsimította a haját.

– Kösz! – mondta feléjük tartva a nyilas. – Maga rendes ember! Szó nélkül is tudja, hogy mit kell csinálnia…

Az ajtónál a két nyilas közül az egyik odament a pult mögötti ajtóhoz, és kezébe vette a revolverét. Amelyik az ajtónál maradt, hátrább lépett, és szabadon hagyta az ajtóhoz vezető utat.

Király – ő ült a vendéglős mellett – felugrott, és segítségére akart sietni a szomszédjának.

– Maradjon a helyén! – mondta a nyilas. Amikor Király tétovázva még egy mozdulatot tett, akkor rákiáltott:

– Azt mondtam, hogy ne mozduljon!

A vendéglős nehézkesen állt fel, és zavartan igazította meg a kötényét. Visszatolta a széket a helyére, és megtörölte a kezét a kötényébe.

– Elnézést… – mondta. Tekintete a két revolveresre esett, szemei megtágultak, felemelte a kezét, és elsimította a haját. Aztán előbbre lépett:

– Tessenek parancsolni…!

Az ajtón még egy nyilas jött be, ugyancsak egyenruhában, kigombolt zubbonyban. A zubbony ujjai a hűvös ellenére fel voltak gyűrve a könyökéig, a sapkája feltolva a homlokából, a revolvere a hasánál lógott, nyitott tokkal.

Körülnézett:

– Ezt már szeretem! – mondta. – Áldott és ünnepélyes csend…

Odament a söntéshez, és felemelte a tartály fedőjét. A csap alól poharat vett magának, és megtöltötte borral.

– Csés jó estét! – mondta, és felhajtotta az italt.

A vendéglős felemelte a kezét:

– De kérem szépen…

– Kuss! – mondta a felgyűrt ujjú.

– Megjött a mikulás bácsi! – mondta a nyilas, aki ott állt előtte. Megfogta a simléderét, és megemelte a sapkáját. – Örülök, hogy ilyen szépen együtt vagyunk!

Elővette a revolverét, és lelógatta az oldala mellett:

– Egyezzünk meg abban, hogy maguk most szép sorjában kimennek az ajtón, és eljönnek kocsikázni velünk egy keveset! Helyes?

A vendéglős elsápadt:

– De kérném… Én… nem értem az egészet! Mi ez, kérem?

A feltűrt zubbonyos kényelmesen végigjött a helyiségen, és a vendéglőshöz érve hirtelen mozdulattal szájon vágta:

– Hogy érthetőbb legyen!

Elkiáltotta magát:

– Nyomás kifelé!

Megfogta a vendéglős vállát, és előrelódította. Aztán Királyhoz lépett, aki sápadtan állt a helyén. A vendéglős után lökte:

– Nyomás!

Megfogta Kovács gallérját, és felrántotta a székről. Az asztalos bukdácsolva lódult az ajtó felé.

Gyurica mozdulatlanul ült a helyén. Ajkát beharapta kissé, szeme az asztalon.

Amikor a nyilas felemelte Kovácsot a helyéről, akkor odanyúlt a cigarettájához, és zsebre tette, majd eltette a gyufáját is, felállt, és a fogashoz lépve leemelte a kabátját:

– Nincs kabát! – kiáltotta a nyilas.

Gyurica visszaakasztotta a kabátot, és oldalt fordulva – hogy elférjen az asztal és a fal között – kilépett a helyéről és elindult az ajtó felé.

– Nyomás! – mondta a nyilas, amelyik elsőnek lépett eléjük, és az éppen feltápászkodó Kovács után lépve fenéken rúgta. Kovács megfordult:

– Csigavér! – mondta a nyilas.

– Kérném… – mondta Kovács. – Én Kovács János asztalosmester vagyok. Ezek meg itt a barátaim, és mind egytől egyig…

Nagyot nyelt, és azt mondta:

– Valami félreértésről van szó bizonyára…

A felgyűrt ujjú odalépett eléje, és felmutatott a mennyezetre!

– Nézze, mi van ott!

Amikor Kovács elfordított fejjel felnézett, akkor teljes erejével pofon vágta:

– Mars! – kiáltotta.

Az egyik revolveres – amelyik az ajtónál maradt –– odalépett Kovácshoz, és megragadva a karját kituszkolta az ajtón.

A felgyűrt ujjú a vendéglőst nézte. Béla kolléga a megnyitott ajtószárnynál állt, és a pultot nézte és mögötte a nyilast.

– Mit bámulsz, csillagom?

Gyors mozdulattal pofon ütötte, s amikor a vendéglős felemelte a karját, ökölbe szorított kezével, akkor gyomron ütötte. A másik nyilas megfogta a karját, és kilökték az ajtón.

A nyilas odafordult a felgyűrt ujjúhoz:

– Itt maradsz és körülnéztek. Ha van valami jó pálinkája, akkor hozzátok magatokkal!

– Igenis! Az asszony?

– Attól függ… Rád bízom!

Régimódi postaautó állt kint, hátul felnyitott ajtóval. Utolsónak éppen Béla kolléga hágott fel a lépcsőn. Amikor eltűnt a kocsi mélyében, akkor egy revolveres rácsapta az ajtót, és megforgatta a kulcsot a zárban.

– Kész!

A revolveres elindult a sofőrüléshez. A másik is megkerülte a kocsit, és az előbbi nyomában ő is beült a kocsiba. Felbúgott a motor, és a kocsi nagy, kíméletlen ugrással elindult a vendéglő elől.

A kocsi belsejében sötét volt. Az egyik oldalon Király és Gyurica ültek egymás mellett, a másikon Kovács és Béla kolléga. A vendéglősnek vérzett az orra, rászorította az arcára a zsebkendőjét.

– Mi… van most velünk? – kérdezte Kovács. A pad szélébe kapaszkodott, a homlokát kiverte a veríték.

– Hallgasson! – mondta Gyurica.

A sofőrfülkéből kis rácsos ablak nyílt a kocsi belsejére. Halvány, kék fény szűrődött rajta keresztül. A vendéglős hátrahajtotta a fejét, és az orrára szorította a zsebkendőt. Hatalmas, erős melle úgy járt, akár egy fújtató.

Király, mint aki most tért magához, felugrott a helyéről, és keresztüllépve Gyurica lábán, öklével nekiesett a sofőrfülke falának:

– Álljon meg! Álljon meg! Milyen jogon merészelik ezt csinálni? Álljon meg, ha azt mondom!

A kocsi ment tovább, Gyurica meg megfogta az ügynök karját, és visszarántotta az ülésre maga mellé:

– Nem érti, hogy hallgasson?!

– Nincs joguk hozzá… hogy békés embereket! – kiáltotta Király, és szabadulni igyekezett az órás szorításából. – Micsoda gengszterizmus ez! Azonnal álljanak meg!!

– Maradjon csendben! – szólalt meg meglepően nyugodt hangon a vendéglős. –– Ha még egy szót szól, velem gyűlik meg a baja…

Köhögni kezdett, és előrehajolva kiköpött a padlóra. Káromkodva hajolt hátra:

– Az anyátok úristenit… rohadt gazemberek!

– De mi…? Mi ez egyáltalán? – kérdezte Kovács. – Maguk értik ezt? Úristen…! Hát… mi ez egyáltalán, Gyurica szaki?!

– Maradjon nyugodtan! – mondta Gyurica. – Kiderül majd, hogy valami félreértésről van szó…

– De hogyan történhet ez? Hogyan lehet ezt csinálni egyáltalán? Hát mit csináltunk egyáltalán? – kezébe temette az arcát. – Nem tudom, nem tudom… hogyan lehetséges ez! Nem értek semmit… semmit az égvilágon… Ó, Istenem…!

Király felugrott:

– Álljanak meg azonnal! Nem lehet tisztességes polgárokkal így eljárni! Semmi joguk nincs hozzá!!

A vendéglős felemelkedett, és visszalökte Királyt a helyére:

– Nem ért a szóból, a teremtésit magának! Ha azt mondtuk, hogy hallgasson, akkor ne nyissa ki a száját…

Gyurica megfogta az ügynök karját:

– Maradjon nyugodtan a helyén, és várja ki a végét! Valami félreértésről van szó, nemsokára ki fog derülni… Üljön vissza maga is, Béla kolléga!

A vendéglős visszaült a helyére:

– Ha még egyszer hisztériázni kezd, nem felelek magamért… Üljön a fenekén és hallgasson!

Gyurica elővette a cigarettáját:

– Gyújtsanak rá és maradjanak nyugodtan!

A vendéglős felkapta a fejét:

– Van cigarettája?

– Van… majd én meggyújtom a magamét, és maguk arról gyújtanak majd rá…

Meggombolta a kabátját, és szétnyitotta a szárnyait:

– Álljon fel, Béla kolléga, és takarja el azt az ablakot! Fellobbantotta a gyufát. Aztán körbeadta a cigarettát, hogy a többiek is rágyújthassanak.

– Remélem nem érzik meg…?

A vendéglős mélyen leszívta a füstöt.

– Kösz… Gyurica szaki!

Kovács lehajtott fejjel szívta a cigarettát, Király az ajtó felé fordult, és a tenyerébe tette a fejét:

– Borzalmas… nem tűröm, nem tűröm tovább…!

Aztán szótlanul szívták végig a cigarettát. Amikor eltaposta a csikket, akkor a vendéglős így szólt Gyuricához:

– Ide figyeljen, Gyurica szaki…

– Igen! – mondta Gyurica.

– Nem haragszik meg, ha kérdezek valamit?

– Tessék…

– Nem haragszik meg?

– Nem!

A vendéglős hallgatott egy darabig. Aztán megkérdezte:

– Nem csinált maga valami olyasmit, amiért elvihetnék magát?

Gyurica eltaposta a cigarettáját:

– Nem! – mondta.

– Biztos?

Gyurica hátradőlt a kocsi oldalához, és összehúzta magán a kabátot.

– Miért éppen tőlem kérdi?

A vendéglős újra csak később válaszolt:

– Nem szóltam semmit!

Előrehajolt, és kiköpte a szájába gyűlt vért a földre.

– Apám ütött meg utoljára… – mondta Kovács, és két kézzel átszorítva a tarkóját, lehúzta a fejét egészen a térdéig.

Amikor Keszei, a fényképész előző este elvált a társaságtól, és kilépett az utcára, felhajtotta a kabátját, mélyen a zsebébe süllyesztette a kezeit, és a fal mellett haladva elindult a főútvonal felé.

– Istenem – suttogta maga elé –, micsoda tragédia! Nyomorult emberiség…! Mi tette ilyenné őket? Mi égette ki belőlük a jót, a szépet, a nagyságot? Mi felejtette el velük legmélyebb valójukat: a felelősséget!?

Mindig a fal mellett haladt. Szégyellte a kopogó lábát, és a falak mellett haladva, hamarabb nyert támasztékot magának, ha szüksége volt rá.

– Ha azt mondom nekik, hogy gazember leszek, nyomban elhiszik, és nem is nehezteltek volna érte. Nem is az a baj, hogy nem vonták volna kétségbe a gazemberségemet, a gyöngeségemet. De nem vetettek volna meg miatta! Nyoma sem lett volna bennük a szemrehányásnak és a haragnak! Mint ahogyan nem vetik meg önmagukat sem, és holnap borotválkozás közben nyugodtan néznek majd szembe önmagukkal! Az az órás hazugnak nevezett! Felmenthetem-e érte? Mert ne csak azzal törődjünk, hogy mekkora sérelem esett rajtam – bár elviselhető-e ekkora sértés? Azt hiszem, embere válogatja – ki viselheti, ki nem! Ez sem kis dolog! De nem csak erről van szó… Megbocsátható-e a romlottság és a flegma? Nemde az egész emberiséget köpte szemközt, amikor gazembernek nevezett, illetve azt mondta, hogy hazudok, ami ugyanazt jelenti? Csak rajtam esett-e sérelem? Önmagán nem ejtett szinte letörölhetetlen foltot? Nem az egész emberiséget vágta pofon és szennyezte be azzal, hogy kételkedett az emelkedettségben, az emberségben, a jóban? Így rontják önmagukat! Nap mint nap meggyőzik önmagukat az aljasságukról és a korcsosultságukról… S az én feladatom? Hagyhatom-e magamon – és végeredményben mindannyiunkon száradni ezt a foltot? Micsoda tragédia, mekkora tragédia… hát mi lesz veled, emberiség?! Mi lesz, édes jó istenem… mire jutunk?!

Éles, hasító fájdalmat érzett a lábában, a lábfejében – abban a lábfejében, amely nem volt meg. Megállt, s mint ahogyan szokása volt, megemelte a falábát, hogy könnyítsen a fájdalmán úgy, mint azok is teszik, akiknek ép a lába, s ha görcs húzza, felemelik kissé a földről. Pontosan érezte, hogy a fájdalom a hüvelykujjától indul el, és éles nyilallással bevándorolja a lábfej csontjait fel egészen a bokájáig.

– No hát ez egészen természetes – mondta megkapaszkodva a falba –, ilyen esetekben az egészen természetes, hogy az ember ott érzi a fájdalmat, ahol nincs is lába, mert…

Gyors gesztikulációt végzett a kezével, és nem fejezte be a mondatot. Megvárta, míg szűnik a fájdalom, és tovább indult.

Amikor először érezte ezt a fájdalmat – a lábában, ott, ahol nem volt láb, akkor rettenetesen megdöbbent. A kórházban történt, a front mögött az amputálást követő második héten. Megébredt hajnalban, felpattantak a szemei, és mozdulatlanul meredt a halvány világosságba öltözködő mennyezetre. Megszokta már a fájdalmat, de akkor érezte először, hogy ott fáj, ahol hiányzik a lába. Egy pillanatra megszédült. Még alig tért magához az álomból, a bokáját éles nyilallás hasította át.

Olyan pontosan érezte a bokáját, hogy elképedve és lázas izgalomban felült. A homlokát verejték lepte el, és nem tudta, hogy mi az álom, az hogy fáj, ami nincs, vagy az, hogy itt fekszik a kórházban, vagy az emlékezés, hogy levágták a lábát. Mi ez? Nehezen lélegzett és ledobta magáról a takarót, kezével odanyúlt a fájdalom centrumához. A csupasz lepedőt érintette meg, és a derengésben meglátta a fehérbe bugyolált csonkját.

Visszahanyatlott a párnájára, és sírni kezdett.

Délelőtt elmesélte az orvos-hadnagynak, hogy mi történt vele.

– Oda tudtam volna tenni az ujjamat a fájdalom helyére, a bokámra, hadnagy úr…!

Az orvos elmosolyogta magát:

– Hát persze… Nem tudja, hogy miért van így?

Keszei értetlenül nézett rá. Az orvos mosolygott:

– Persze hogy tudja… gondolkodjon csak!

Úgy nézett rá, mint aki biztos abban, hogy neki csak gondolkodnia kell, és megoldódik minden rejtély. Pislogva nézett az orvosra, aztán felcsillanó szemekkel nevetni kezdett:

– Hát persze…! Persze… Látja, hadnagy úr, ez nem jutott eszembe…

– Na látja… – mondta az orvos –, ez csak természetes…

– De hogyan is nem jutott eszembe mindjárt…?!

– Na, feküdjön szépen… – mondta az orvos, és továbblépett a következő ágyhoz.

Keszei tovább mosolygott, és néha megingatta a fejét, aprókat nevetve, szemrehányóan önmagára, hogy nem jutott eszébe, miért és hogyan is van ez az egész dolog. Valójában fogalma sem volt arról, hogy mit kellene tudnia, és miért fáj a lába ott, ahol nincs lába. De attól kezdve úgy nézett a betegtársaira, mint akinek titka van, amelyet ő és az orvos ismernek. A másik, mert szakmája, ő, mert művelt és nem akármilyen ember. Ha megkérdezték tőle – először rögtön azután, hogy az orvos kiment a kórteremből –, hogy miért érezte úgy, és mi a magyarázata, akkor újra felnevetett, és szemrehányóan ingatta a fejét:

– Hogy én erre nem gondoltam…!? – és nem válaszolt, csak legyintett a társai felé.

Később aztán – el is hitte, hogy tudja, miről van szó. Olyan bizonyos volt felőle, mint ahogyan nem kételkedett abban, hogy kétszer kettő az négy. Ha belehasított a hiányzó lábába a fájdalom, akkor megállt, és így szólt:

– No hát ez egészen természetes. Az ilyen esetek legtöbbjénél ez a jelenség szinte törvényszerűen lép fel, kivéve egy-két egészen komplikált… – nem folytatta tovább, hanem jellegzetes gesztikulációt végzett, ami a szavakat pótolta, és így fejezte be:

– Természetes. Nem?

Most is újra zsebre süllyesztve a kezeit, míg tovább haladt, csendesen maga elé dörmögte:

– Egészen érthető. Nem…?

Gondolataiba mélyülten érkezett haza, és levetve a kabátját, begyújtott a kis vaskályhába. Kicsiny szoba volt, alig néhány négyzetméter, elsötétített ablaka mögött a szűk, mocskos világítóudvarral. A kályha a szoba közepén állt, kéménye végigkígyózott a mennyezet alatt, és sötét foltot hagyva a falon, kibújt a konyha kéményéhez. Ágy, kis toalettszekrény fakó tükörrel, régimódi szekrény, a tetején vulkán-bőrönddel, asztal, szék, mosdó, vizesveder, ennyi volt az egész bútorzata. A csupasz, burátlan égő sovány fényt szórt a mennyezetről.

– Meg kellett volna pofoznom! – mondta, míg a fellángoló gyújtósra újabb fadarabokat pakolt… – Odalépni eléje, és ott mindenki előtt felpofozni…

Becsukta a kályhaajtót, és végigbicegett a szobán. Karjait összefonta a háta mögött, és a homlokát ráncba vonta.

– Ezek… ezek okozzák minden szerencsétlenségünket. Ők herélik ki a nagyra született emberiséget. Ők veszik el önbecsülésünket, ők fertőzik meg a hitetlenséggel, ők taszítják a nemtörődömség mocskába. Ők köpik arcul egyik nap úgy, mint a másikon. Mert nem az a baj, hogy önmagukat nem becsülik annyira, hogy méltók legyenek az ember nevéhez és mindahhoz, amit az ember jelent, hanem az, hogy kétségbe vonják az egész emberiség nemességét és fennköltségét. Tulajdonképpen nem becsülik az embert, s mert nem tartják becsülésre méltónak, nem is szerethetik… nyoma sincs bennük a nagyságnak és a felelősségnek!

Megállt a tükör előtt, és nézte az arcát:

–– Úristen! Mennyire szeretem az embereket… nyilván a szenvedés tett olyanná, amilyen vagyok! Talán azért vagyok képes a jóságra és erre a határtalan szeretetre, mert nagyon is megismertem a szenvedést. Aki sokat szenved, az mit sem becsül jobban, mint az emberi szeretetet. Tisztában van az értékével és a nagyságával! Aki sokat szenved, és ott jár a halál mezsgyéjén, nem is egyszer az élete során, az tudja, hogy semmi nem ment meg inkább a rossztól és a bűntől, mint a szenvedés maga. A halál szomszédságában a bűn és a rossz elveszíti vonzásának erejét, hiábavaló lesz minden, amihez általa juthatunk. Hiúság, gőg, nagyképűség? Pénz, vagyon, hatalom? Hol vannak a szenvedés nyitotta tisztaságtól? Ne tartóztasd meg magad a szenvedéstől, hogy jó lehess, és ott légy majd azok között, akikről János Jelenéseinek angyala feltöri az ötödik pecsétet!

Behunyta a fél szemét, és felnézett a mennyezetre. Iskolásan mondta el újra, a felfedezés örömével:

– Igen! Ne tartóztasd meg magad a szenvedéstől, hogy jó lehessél…

Körülnézett, és elégedetten elmosolyogta magát. Arcán lassan húzódott szét a mosoly, és ráárnyékolt a szemei alatt húzódó karikák sötétje. Megfordulva újra végigsétált a szobán:

– Ha van szépséghibája a szenvedésnek, akkor nem egyéb, mint hogy keveset látnak belőle az emberek! Eltakarva maradnak a gyötrelmeink, és úgy mennek el mellettünk az emberek, hogy mit sem sejthetnek belőle. Pedig tisztelettel kellene felénk fordulniuk, és a fejüket kellene meghajtaniuk. A világ, amelyik nem becsüli a szenvedést, a lélek gyötrődését, az a világ nem méltó az emberhez. Miről van szó? Egy kis, parányi emberke, ahelyett hogy az élet múló örömei után futkosna, ahelyett hogy a közönséges és mindennapi élvezetekkel törődne, ahelyett hogy azon járassa az eszét, hogy mit tömjön a hasába, hogy milyen odút ácsoljon össze magának holmi szilva- és almafák tövében, és a pénzt dugdossa a fehérneműs szekrény polcaira, mind ehelyett az élet nagy dolgaival, a lét kérdéseivel emészti önmagát, maga vállalva a gondolkodás terhét, nem szűnik meg gondolkodni a világ sorsán – van ennél becsületre méltóbb? És mit tesz vele a világ? Mit lát belőle a világ? Hogyan becsüli a világ? Nem lát belőle semmit, és nem is kíváncsi rá, és nem is jutalmazza semmivel! Egyre inkább távolodunk a hősök megbecsülésétől, a nagyság tiszteletétől… mintha célunk és legmagasabb emberi hivatásunk nem a hősi élet volna?! Az ember célja a hős! Tudni ezt a célt, akarni és vállalni ezt a célt! Mi más a tiszteletre méltó? Ott tartunk, hogy… Ott vannak például a kivégzések, hogy mást ne mondjak. Tudja-e manapság valaki is, hogy hol és mikor pusztul el egy hős? Két, három csirkefogó van körülötte – azok is maguk a pribékek – és slussz! Arról aztán nem is beszélek, hogy milyen társadalom az, amely megtűr magába, sőt dotál olyan embert, olyan élőlényt, aki hajlandó megölni másokat, akiket nem látott soha, s akikről nem tud semmit, s akik soha nem bántották meg őt egy ujjal sem! Nem a hóhért kellene először felakasztani, mert vállal ilyen munkát? De nem erről van szó! Hanem arról, hogy a középkorban és még azelőtt is a legrégibb időkben és mindenkor azelőtt, ha valaki meghalt valami nagy hitért, valami meggyőződésért, az igazságért és hasonlókért, egyéb nemes dolgokért, akkor… ott vehetett búcsút az életétől mindenki szeme előtt és utolsó kiáltását hallhatta, hogy úgy mondjam, az egész világ! Ott állt a bitó előtt vagy a máglya előtt, vagy mit tudom én, mi előtt és a tömeg körülötte, asszonyok, férfiak és mindenféle… elkísérték tekintetükkel a nagyszerű megsemmisülésig, és ott álltak körülötte, és látták, mint harapnak bele a testébe a lángok, és hallhatták, amikor felkiáltott: bosszuljátok meg a halálomat, vagy értetek halok meg és ontom a véremet, vagy hasonlók… De mi van ma? Felakasztják az embert valami kis lyukban, pincében vagy ilyen helyen, és a svábbogarak látják legfeljebb. Esetleg golyót eresztenek a koponyájába, a tarkójába valami mellékhelyiségben, és ráhúzzák a vizet, ha már darabokra vagdalták. Ott aztán szólhat az emberiséghez, legyen mégoly nemes cél, amiért feláldozza önmagát! Bizony: el lehet gondolkodni fölötte, barátaim, hogy érdemes-e hősnek lenni, ha senki nem tud róla!?

Odaállt az alacsony ablak elé, melyben halványan láthatta arcának a körvonalait és a homloka fehér, világos foltját:

– Képzeljük csak el: lehet-e csodálkozni azon az emberen, aki, hogy úgy mondjam, gyermekkora óta készül a hősi életre és hősi cselekedetekre és a hősi eltávozásra, s akkor ilyen perspektívával találja szemközt magát?! Különben is nincs komplikáltabb valami, mint a hősi alkat! A hősi alkat! Mily sokrétű és csodálatos, meglepetésekben bővelkedő dolog? Hányszor van úgy, hogy a hős mások szemében gyáván viselkedik! Bizony nem is egy esetben történik meg az ilyesmi. De lehet-e csodálkozni a hősön, ha úgy gondolkodik: mindent alá kell rendelnem az én nagy hivatásomnak, annak a nagy tettnek, amiért születtem egyáltalán! A pillanatot kell várnom, mely beteljesíti a nagyságomat, amikor az nem meddőn a süket falaknak szól, hanem az egész emberiséghez: lássátok! értetek halok meg? Arról van szó, hogy senki nem félti inkább az életét, mint a hős! Senki nem óvja jobban, mint az elhivatott! Tudja, hogy dolga van a világban, tudja, hogy a legnagyobb elvégzésére született, és arra kell megtartania önmagát. Ezért minősítik néha egészen ostobán és felületesen gyávának a legnagyobbat! Mert vegyük például a ma esti históriát: egy ember azt mondja nekem, hogy hazudok! És ennek ellenére – bármily sértés volt is –, próbáljunk nyugodtan gondolkodni felőle. Én felállok, és úgy viselkedek, ahogyan azt a többiek tették volna az én helyemben: odalépek és pofon ütöm. De mi történhet: ő feláll, és tegyük fel, hogy egészen rossz idegzetű ember és hozzá primitív is, aki a továbbiakat is erővel akarja elintézni. Feláll: az agyát elborítja a vér, felemeli a széket, és mielőtt bárki megakadályozhatja benne, a feje fölé emeli, és leüt engem. Megtörténhet? Meg! Nyugodtan megtörténhet így, ahogyan elmondtam most… Mi történt tehát: megtoroltam egy sértést és elvesztettem az életemet. És akkor vége mindennek, vége mindannak, amire gyermekkorom óta készültem! Nyilván arról van szó, hogy a hős a sejtjeiben, a porcikáiban érzi, hogy féltenie kell önmagát, őriznie kell önmagát, nem teheti kockára a jövendő nagy tetteket. Úgy is lehetne mondani ezt: az elhivatott nem rendelkezhet csak úgy önmaga felett, óvnia kell elhivatottságát, mint felbecsülhetetlen értékét, mely nem is az ő tulajdona, hanem a közösségé, amelyben él, az egész világé… Az isten, a sors bízta rá és így tovább! Valaki a Mont Blancra indul – és törje ki a lábát holmi vízmosásban? Ugyan… Nem tartozik bizony senki nagyobb felelősséggel az életéért, mint az elhivatott…

Odabicegett az ágyhoz, és lecsatolva a falábát hasra feküdt a vetetlen ágyneműn.

– Hogy ez aztán egy csomó önmarcangoló szenvedéssel jár? Hát istenem?

Lehunyta a szemét, és a csonkjára gondolt:

– Mennyit szenvedtem, istenem…! De menjünk csak tovább: a szenvedés vállalása, az igen! Az aztán a feltétlen kötelessége az elhivatottaknak. Honnan meríthetne erőt és nagyságot, hogy különbözzön a kicsinyektől, ha nem a hánytorgó gyötrelmekből, melyek olyan mélységekbe viszik a lelkét és gondolatait, mint semmi egyéb? Vajon tudják-e azok abból a kocsmából, hogy mily fájdalmat hoztam magammal? Fájok – és őérettük fájok! Volt-e nagyság a poklok kínja nélkül? Nem a szenvedés nyomában tör-e fel a nagyság, mint a forrás a föld mélységeiből? Bolond világ! Az emberi nagyság iszonyatos kínokat vállal – és senki nem tud róla! Nem úgy mennek el az ember mellett az utcán, hogy fogalmuk sincs arról, hogy kivel találkoztak, és kitől választotta el őket mindössze néhány lépés vagy még annyi sem? Nehéz! Iszonyatosan nehéz. És mennyi csalódás, csak csalódás és csalódás, és azok részéről, teremtő isten, akit szolgálni elhivatottak vagyunk! Értetlenség, közömbösség, sértegetések, és mind azért, mert a nagyság egyelőre rejtve óvja önmagát, és bujkálva munkál a napon, mely eljövend majd…! Mit láthatnak a roppant szeretetből, mely ott forrósodik a szív kamráiban, mint valóban a forrás vize a föld mélységében…

Arrább csúszott az ágyon, és a kiskabátja zsebéből, melyet a szék támlájára akasztott, cigarettát vett elő. Hanyatt fordult és a magasba fújta a füstöt:

– Egyébként, hányszor intettem önmagamat, hogy ne nyíljak meg, ne tárulkozzak ki az egyszerű emberek előtt!? Nem szabad! Hogyan is méltányolna? Nem hisz önmagában – miért hinne a nagyságban? Hogyan érhetne fel a magassághoz, amikor önmagához mér mindent…?

Karikát fújt a mennyezet felé, és követte a szemével, amint forog, kavarog. Alacsony szoba volt és a karikák rövidesen beleütköztek a mennyezetbe. Oldalt fordult, és a könyökére támaszkodva a szoba szabadabb térségei felé fújta őket. – Igen! Elviselni még a megaláztatást is! És ha majd ott látják maguk előtt a beteljesült élet pompás méreteit, a nagyság óráját – akkor mit tesznek majd? Megrendültök, és verni fogjátok a melleiteket. És így szóltok: mennyi szenvedést vállalt vak szemeink előtt, anélkül, hogy értettük volna…

Összehúzta a szempilláit és merev, mozdulatlan szemekkel nézett a karikák után. Az arca egyik pillanatról a másikra megváltozott. Vállai megestek, összehúzódtak. Lábát felhúzva összekucorodott, eldobta a cigarettát, és nyitott szájjal kezdett lélegzeni, míg karjait átfonta izgatottan emelkedő mellkasán. Arcára rettenet és mélységes fájdalom költözött. Hanyatt fordult és a mennyezetre meresztve a tekintetét, suttogni kezdett:

– Ahogy parancsolod, nagyuram… Úgy legyen, kívánságod szerint… A meghajtott fejű szolgád… úgy cselekszik, ahogyan korbácsoddal megparancsolod neki… Igen, nagyuram… a térdeimen csúszva közeledek trónusod felé! A bőröm felhorzsolódott, és nagyon fáj, nagyon-nagyon fáj… sebes már a durva kő érintésétől! De hallgatok… nem nyitom ki panaszra a számat! Amikor elvitted tőlem a gyermekemet, semmit nem láthattál a fájdalmamból, ott lent kavargott csak a lélek legmélysőbb zugaiban. Ó… ő volt az én életem gyönyörűsége… Akárcsak az asszonyom, akit megcsonkíttattál, levágva az arcából az orrát, és aztán az ágyasod korbácsolta halálra valami apró mulasztásért… Most itt kúszok a lábaid előtt, és feléd nyújtom a tálat, mely aranytól és ezüsttől fénylik és drágakövekkel ékes, s melyben ott van Afrika gyümölcse és ott van Ázsia fűszere… és nem nyitom panaszra a szám. Hallgatok! Szemeim a padozat kövén… Nem látod a szemeimet, mint ahogyan nem láthatod a szívemet sem. Mit tudsz a mérhetetlen fájdalomról, mely emészt, mit tudsz a megaláztatásról, mit tudsz az emberről, aki itt mászik előtted, és engedelmesen nyújtja feléd, amit kívántál, hogy töltsd be gyönyörűségedet, és enyhítsd szomjadat? Mit tudsz az élet fenekén kavargók nyomorúságáról, a megkorbácsoltak fájdalmáról és gondolatairól? Mit tudsz arról, hogy aki lábaid előtt a földet szenvedi, milyen törvényt tölt be majd az időben? Hogy szenvedései mit érlelnek, s milyen parancstól terhesek? Hogy miért hordozza vállán a korbácsod adta sebeket, és mivé sűrűsödnek a lélekre csordult könnyei? Mit tudsz arról, hogy az ítéletre erősítik borzalmai, melyet tőled visel? Nem láthatod, hogy a szemei tiszták a könnyek mögött, nem láthatod, mert eltakarom előtted őket… csak a kicsiny testet látod ott a földön, és nem tudsz a lélekről, mely áthullámzik a csontok, a hús és a bőr börtönén, és megtölti a világot…

Apróra zsugorodva az ágyon hasonlóan aprónak látta önmagát. A képzelet odavarázsolta eléje a hatalmas termet és a tálat és a fájdalmat és a szaggató kínt a térdekben. Valami ingféle volt rajta, egészen bokáig hullva alá, hajától fosztott koponyája alázatosan közeledik a lépcsők felé, és kinyújtott karjai, mint az ágak a gyönge fákon, vékonyak, és kiütköznek rajta a csukló és a könyök csontjai.

– A szemeim tiszták, és nem sejted, hogy kit mindenétől megfosztottál, kinek életét nyomorulttá tetted, kit elszakítottál az örömtől, akit a porig aláztál, az felkel majd, odalép trónusodhoz, és ledönti majd. Ott áll majd, aki ledöntötte a cifraságaidat, ott áll majd a megalázottak és megkorbácsoltak élén, és karját kinyújtva kiált: üljetek törvényt! Tegyetek igazságot! És ott áll, és nem ereszti le a karját, és nem mozdul a helyéről, csak áll kinyújtott karjával, és kiált: én mondom nektek, hogy így cselekedjetek. Én, aki megismertem a szenvedést jobban mindannyiotoknál!

Látta maga előtt a szerencsétlenek seregét – levágott orr, csorba fülek és fül nélküli fejek, hajlott hátak, munkától dagadtak a vállban vagy munkától csenevészek és csont és bőr csupán, puffadt hasak az éhségben lerágott füvektől és a szüntelen vedelt víztől, kék és áttetsző horpaszok az éhezéstől, üres szemgödrök, ijesztők, döbbenetesek, mint rabolt és hányatlan sírok, redvesen forradt csuklók a levágott kéz nyomán, billegő és vágott szárnyként csapkodó karok a vállak tövén – látta őket, amint előrehaladnak némán és félelmetesen, és ruháját súrolva haladnak el mellette, ki előre szegezett karral áll. Hallotta az ércesen csendülő, és csörögve, majd sikoltva omló trónust, melynek lármája nyomán megpattannak az ablakok, és fény árad mindenfelé. Friss, tavaszi ízzel terhes levegő száguld végig a fejük fölött, és madarak cikázó és bódult seregét hordozza a hátán, és a pattanó rügyek illata összevegyül az illanó harmat párájával, mely siet megtölteni minden zugot. A közeli és messzi patakok és források vize ezüsthangon kezd csobogni, nagy, ünnepélyes és áradó hangverseny az egész természet, és körülzsongja, körülhömpölygi a falakat, és zengi örömittasan a jóság és az igazság győzelmét és dicséretét. Ő pedig ott áll, összefonja a mellén a karjait, és megforrósodó szemmel nézi a sokadalmat, mely nem szűnik özönleni az ég négy tája felől, és kiáltanak:

– Kit ünnepeljünk?

És válaszolnak rá karjaikkal feléje mutatva:

– Őt!

És a föld felszakad és magasra emelkedik magával emelve őt a sokaság fölé, és ő így szól az emberekhez:

– Talán a hangomat sem hallottátok mind a mai napig! Pedig ott voltam veletek minden fájdalmaitokban, és vártam az időt, mely betelik a győzelem órájára! Talán gyávának tartottatok eddig, meghajtott fejemet és szótlan ajkaimat látva. Hallgattam és a földre omoltam a trónus előtt. Miattatok cselekedtem! De ott élt lelkem és szívem közöttetek, és hordozta az igazságot és a reményt! És ünnepeljetek most, ünnepeljétek a napot, melyen szabaddá tettelek benneteket!

Szemeit forróság öntötte el. Mély lélegzetet vett, és kinyújtotta a lábát. Karjait széttárta, és lassan, egyenletesen engedte, bocsátotta ki tüdejéből a levegőt.

– Ilyen intenzitással nem lehet hazudni – mondta.

Kifújta a füstöt, és visszafeküdt a párnára:

– Persze… ha valaki látott volna ilyenkor, azt hinné, hogy bolond vagyok…

Hasra fordult. Arca rendkívül sápadt volt, szemei alatt elmélyültek a karikák.

– A lélek soha nem hazudik! Vajon tudják azok ott a kocsmában, hogy kibe tapostak bele? Lábbal tipornak mindent, ami szent, és amikor találkoznak valakivel, aki helyettük is ember maradt, akkor a szemébe kacagnak… Tudják-e, hogy mibe rúgtak bele? Nincs semmi előttük, ami tiszteletre méltó maradhatna. Nincs semmi, amire felnéznének, és kételkednek az emberben a legutolsó módon ahogyan csak tehetik… Hazudik! – mondta az órás. Hát nem, uraim! Maguk rontják meg a földet a közömbösségükkel! Mindent ledegradálnak a maguk alantas színvonalára… Maguk az emberiség rákfenéje! Mind egytől egyig nyomorultak, akiket el kell söpörni. Nem engem sértettek meg, hanem az emberiséget, mely romlatlanul él és munkál bennem! Milyen büntetés lenne méltó a bűnükhöz? Amíg önök itt élnek, és terjesztik maguk körül, mint a görény a bűzét, amíg itt terjesztik a kételyt és a közömbösséget, addig mire juthat a hős? Nem, uraim, nincs szükség magukra… Az emberiség elsepri magukat az útból…

Elhallgatott, és nyitott szemmel feküdt tovább. Látta az órást, a vendéglőst. Az egyik ott állt előtte, és azt mondja: hazudik! A másik oldalra hajtja a fejét, és szigorúan így szól: túl ideges maga ahhoz, hogy elhiggyem, amit mond! A nyomorultak! Feküdt az ágyán és hajnalra megérlelődött benne a gondolat, hogy a sértést, mely rajta és természetesen rajta keresztül az emberiségen esett, meg kell torolni. Illetve nem is megtorlás a helyes kifejezés, hanem a büntetés. Megtorolni – lehet alantas indulat is. Az emberiség és a jó: az büntet.

A legcélravezetőbbnek azt látta, ha elmegy reggel a nyilaspárt körzeti irodájához, és feljelenti őket néhány olyan kijelentésért, amit előtte tettek, füle hallatára két nyilas pártszolgálatosra, akik betértek egy fél deci pálinkára.

A szobában kevés bútor volt: egy tintapecsétes íróasztal, mögötte szék, az ablakoknál egy dohányzóasztal fotellal.

Amikor a civilruhás belépett a szobába, akkor a szőke, alacsony nyilas, aki annak idején először lépett be a vendéglőbe, felállt és magasra lendítette a karját. A felgyűrt ujjú és egyik revolveres társa az ablaknak támaszkodtak. Kiegyenesedtek ők is, vigyázzba vágták magukat, és felemelték a karjukat.

A civilruhás a középtermetnél valamivel magasabb, megnyerő arcú, barna hajú és barna szemű férfi volt. Öltözéke és egész tartása alapján tanárnak vagy tisztviselőnek nézhette az ember. Ruhája jól szabott, tartózkodóan egyszerű volt. Az ujján karikagyűrűt viselt.

Megbiccentette a fejét:

– Minden rendben van?

– Igen – mondta az alacsony, szőke nyilas. – Amint referáltam: bagatell história, kis mókusok…

– Hol vannak?

– Itt, a másik szobában…

– Vendéglős, órás… és a többi?

– Vendéglős, órás, asztalos, ügynök…

– Milyen ügynök?

– Könyvügynök.

– Ó…!

Ránézett a két revolveresre:

– Elkezdték már?

– Most akarjuk…

– Tessék… – intett az ajtóra.

Odament a dohányzóasztalhoz, és leült a fotelbe. Keresztbe tette a lábát, elsimította a haját, aztán két kezét egymáson nyugtatva a combjára helyezte.

Az egyik nyilas eljött az ablaktól, az íróasztalról elvette a hamutartót, és odavitte a kis asztalhoz. Összerakott sarokkal, zaj nélkül, távol maradva az asztaltól helyezte a kis terítőre.

– Köszönöm! – mondta a civilruhás.

A nyilas visszament az ablakhoz.

– Macák! – mondta a szőke nyilas az ajtóra intve a fejével.

A felgyűrt ujjú lecsatolta a derékszíját és odalépett a másik szobába nyíló ajtóhoz. Meghasította az ajtót, és csendesen kiszólt:

– Nyomás az egyiket…!

Egy ingujjra vetkőzött nyilas Kovácsot vezette be a karjánál fogva. Amikor meglátta a civil ruhást, elengedte Kovácsot, és összecsapta a bokáját, felemelte a karját. Aztán megfordult, és csendesen betette maga után az ajtót.

Kovács tétován nézett körül a villanyfényben. Felemelte a kezét a melléhez, összefonta az ujjait, de mindjárt le is engedte, és ellógatta a karjait az oldala mellett.

– Nem tanultál meg köszönni, gyermekem? – kérdezte Macák.

Kovács a civilruhásra pillantott, aztán a kis szőkére az íróasztal mögött.

– Jó estét… – mondta, és esetlenül meghajtotta a fejét.

– Gyere ide! – mondta a kis szőke.

Kovács újra a civilruhásra pillantott, aztán Macákra, és elindult az íróasztal felé. A szőke mozdulatlanul nézte. Az asztal előtt megállt és újra megbiccentette a maga esetlen módján a fejét. A nyilas, amelyik az ablaknál állt, rágyújtott, és visszatámaszkodott az ablakdeszkához. Felfújta a füstöt a mennyezet felé.

– Nem tudsz beszélni, gyermekem? – mondta Macák, és odamenve megállt Kovács háta mögött. Egészen szorosan mögéje állt, annyira, hogy az asztalos érezte a leheletét a tarkóján. Hallotta maga mögött a nyilas szuszogását, megnedvesítette az ajkát, a szája ki volt száradva, érezte, hogy egészen száraz a szájpadlása. Felnézett a szőkére:

– Kérem…

– Mit? – mondta a nyilas.

– Kérem… – kezdte újra Kovács, aztán előbbre lépett, és felemelte a kezét, akárcsak az előbb a melléhez. – Én… Kovács János… asztalosmester vagyok…

– Tényleg? – mondta a nyilas.

– Igen… – mondta Kovács, és nyelni próbált kiszáradt torokkal. – Rendes iparengedélyes asztalos vagyok… És családom van… Egészen biztos, kérem szépen, hogy valami félreértésről van szó! Egészen biztos, hogy valakivel össze tetszenek téveszteni engem… és nemcsak engem, hanem… mindenkit, akit most ide tetszettek hozni… Másról egyáltalán nem lehet szó, kérem… Tessék talán ellenőrizni, hogy kit… kellett volna ide hozni helyettünk…

– Hová hozni? – kérdezte a szőke. A tekintetét változatlanul Kovács arcán tartotta. Nyugodt, mozdulatlan volt.

– Ide… kérném szépen…

– Hová?

Kovács pislogva nézett körül, és bizonytalan mozdulatot tett a kezével:

– Ide… kérném…

– Azt kérdeztem, hogy hová ide?

Kovács kissé megemelte a karját, aztán visszaejtette az oldala mellé. Újra nyelni próbált, aztán a szája elé emelve a kezét, megköszörülte a torkát.

Hallgatott.

– Na, látod! Hát szabad ennyire tudatlannak lenni? – kérdezte a nyilas. – A tudatlanság végzetes betegség! Megpróbálunk majd segíteni rajta! Jó?

– Kérem szépen – mondta Kovács –, én nem tudom, hogy miért tetszettek… ide hozni engem! Tessék megkérdezni tőlem, hogy csináltam-e valamit, amiért engem ide kellett hozni? Én… becsületes asztalosmester vagyok…

– Na, látod – mondta a nyilas –, itt a félreértés közöttünk! Mi vagy te, gyermekem?

– Asztalos… iparengedélyes asztalosmester…

A nyilas ránézett a revolveresre, aki az ablaknál állt. Megingatta a fejét: – Micsoda rögeszme?!

Visszanézett Kovácsra. Tekintete derűs volt.

– Ezek szerint – mármint ha te tisztességes iparos vagy, becsületes asztalosmester, akkor például a feleséged is tisztességes asztalosmesterné, és nem kurva? Így gondolod?

Kovács először értetlenül nézett a nyilasra, aztán elsápadt. A szája nyitva maradt, és kissé oldalt fordította a fejét. Aztán artikulálatlan kiáltás tört fel belőle, és felemelte az öklét. Abban a pillanatban a felgyűrt ujjú, aki a háta mögött állt, megragadta a csuklóját, és magához rántva az arcába csapott. Hátracsavarta a karját, és újra lesújtott az állára. A másik nyilas, aki az ablaknál állt, lassan, kényelmesen odament, és pofon ütötte:

– Nem szabad idegeskedni! – mondta.

A szőke ránézett a civilruhásra, aztán így szólt:

– Amint látod, a tudást nem adják ingyen! Erőltesd meg a koponyádat, és próbáld megjegyezni, hogy te közönséges lator vagy, a feleséged pedig egy mocskos kurva, aki végigstrichelte a fél várost, mielőtt a te ringyód lett. Világos? Mondjad néhányszor magadban, és akkor nem felejted el többet! Mármost: ha egy lator, akinek a felesége utolsó, rongy kurva, dögnek nevezi a tisztességes embereket, akkor a tisztességes emberek ezt kikérik maguknak. Világos? Egyszerű és közvetlen modorban tudomásodra hozzák, hogy eltaposni való féreg vagy, s mert meglehetősen butuska fejed van, kézzel foghatóan is megmagyarázzák ezt neked.

A felgyűrt ujjú megcsavarta Kovács karját, s amikor az felordítva hátradőlt, akkor térdével ágyékon rúgta. Abban a pillanatban a másik öklével az arcába csapott kétszer-háromszor egymás után. Macák elengedte, és Kovács elterült a földön.

A nyilas kilépett az asztal mögül, és megállt fölötte:

– Mielőtt elpatkolsz, jónak találtuk ezt megmagyarázni neked! Ha nem értenéd, akkor szólj, és újra megmagyarázzuk! Az olyan utolsó féreg, mint te is vagy, végezze a dolgát, és fogja be a pofáját. Ha pedig egy nyilas vagy esetleg kettő bemegy egy vendéglőbe, akkor állj fel, és hason másszál oda eléje, és nyald meg a talpát. Stimmel?

Kovács nyöszörögve, egészen kicsire kucorodva, kezét az ágyékára szorítva feküdt a földön. A szájából folyt a vér, és kegyetlenül nyögött. A nyilas szavaira azonban megcsendesedett. Rázkódó vállakkal sírni kezdett, akár egy gyermek.

– Na, látod! – mondta a szőke. – Kezdesz egészen értelmes lenni. Máris a földön fekszel, és kifejezed a tiszteletet, amit érzel irántunk… Mire megdöglesz, egészen komoly koponya leszel, szinte kár lesz érted!

A csizmája orrával maga felé fordította Kovács arcát:

– Most pedig eredj gondolkodni!

Intett a felgyűrt ujjúnak. Az meg a másik felemelték Kovácsot a földről. A szőke megnyitotta az ajtót az íróasztal mögött, aztán becsukta utánuk.

A civilruhás elgondolkodva nézett maga elé:

– Nem rossz! – mondta. – Nem rossz, de nem is a legjobb… Megenged néhány megjegyzést? Nem először hallja tőlem és nem is utoljára. Szeretném, ha végre teljesen megértené, hogy miről van szó tulajdonképpen, és nem feledkezne meg arról, amit mondok…

Kissé lejjebb csúszott a fotelben, és az ujjait egymáshoz illesztette. Elgondolkodott, aztán így szólt.

– Mindenekelőtt egy szemléleti hiba! Tehát: maga, ugyebár, azt mondta az előbb, amikor megkérdeztem, hogy egy egészen bagatell ügyről van szó. Így referált, nem? Arra szeretném kérni, hogy magyarázza meg nekem pontosabban, hogy miért tartja ezt bagatell ügynek?

– Hogy miért bagatell? – kérdezte a nyilas, és két tenyerét az asztalra helyezve előretámaszkodott.

– Igen…

– Hát nem bagatell?

– Mondja meg, hogy miért az?

– Egyszerű, nem? Tegnap lelőtték két testvérünket. Meghalt mind a kettő! Tegnapelőtt bombát dobtak a pártházra! Ma délelőtt elfogtunk két suhancot, akik röpcéduláztak! Ezek nem bagatell dolgok! Négy ember egy vendéglőben dögnek és gyilkosoknak nevez bennünket – aztán megisszák a boraikat, és hazamennek. Nyilván máskor is neveztek bennünket dögnek és gyilkosnak, és akkor is megitták a boraikat és hazamentek… Járt a szájuk! De mikor nem járt a szájuk? Beszélnek, aztán ledöglenek a feleségük mellé. Az ügy tehát bagatell! Amíg másokat képesek vagyunk elfogni, addig egy csomó véráldozatot kell hoznunk. Azok revolverrel a zsebükben járnak, és védekeznek az utolsó töltényig. Ezek érzésem szerint soha nem láttak revolvert, és nem hiszem, hogy tudnák, mit kell kezdeni egy tölténnyel, nem hiszem, hogy akár meg is kellene kötözni őket, hogy kivégezhessük, úgy fognak oda állni a revolver elé, mint a bárányok…

– Ki akarja végezni őket?

– Természetesen!

– Akkor miért verette meg őket?

– Hogyhogy miért verettem meg őket? Hát mit csináljak velük? Adjak csokoládét, vagy tanítsam meg horgolni őket?

A civilruhás elgondolkodva nézett rá:

– Hány éves maga?

A szőke vigyázzba vágta magát:

– Huszonnyolc!

– Aha! Bölcsész?

– Igen!

– Ismeri Huizingát?

– Igen!

– Ortegát?

– Igen!

– Tönnies-t?

– Őt is…

– Honnan jött fel?

– Kőszegről…

– Elég kis város, nem?

– Eléggé…

A civilruhás lehajtva a fejét, homlokát az ujjaihoz érintette.

– Kérem… miért ver maga?

– Miért verek?

– Igen… Egyáltalán: miért ver maga? Gondolkodott már ezen?

A szőke hátralépve hozzátámaszkodott a falhoz. Ő is meghajtotta egy pillanatra a fejét:

– A megszerzett hatalomnak a jogán – mondta felemelve a tekintetét. – Az eszméim keltette indulat parancsára!

– Kész?

– Azt hiszem! A vallatásokról nem beszélek, ott nyilvánvaló…

– Csak ezért ver?

– Azt hiszem, igen!

A civilruhás felállt, és zsebre dugott kezekkel végigsétált a szobán. Közben megnyílt az ajtó, a két nyilas érkezett vissza.

– Hagyjanak magunkra! – mondta a civilruhás.

– Szóval… – állt meg a szőke előtt. – Hadd javítsam ki mindenekelőtt egy tévedését! Az előbb bombákról és egyebekről beszélt itt, nem?

– De igen!

– Hát kérem… bombát dobnak egy pártházra – bagatell ügy, mondom én! Röpcéduláznak, telefirkálják a falakat – bagatell ügy! Rálőnek a testvéreinkre – bagatell ügy! Elfogjuk az illetőket, felakasztjuk vagy tarkón lőjük – el van intézve, bagatell ügy! Bagatell, bagatell és bagatell… Na de hát, édes barátom, nekünk azokkal nem sok dolgunk van, akik bombát dobnak meg röpcéduláznak meg lövöldöznek! És akiket aztán kivégzünk annak rendje és módja szerint? Azok meghalnak, barátom! Azok elfogynak előbb vagy utóbb! Gyönyörű hullák lesznek! Ezek az ország lakosságának mindössze egy minimális töredékét képezik! Mennyi? Ezer, tízezer, húszezer…? De mi van a többivel? Aki nem lövöldözik, aki nem dob bombát, aki nem röpcédulázik? Azokkal mi van?

Felemelte az ujját:

– Azok itt vannak, élnek, szuszognak – és nekünk velük van dolgunk! Azok itt vannak a nyakunkon, s az igazi dolgunk velük adódik! A tömegek korát éljük, tanár úr, az undorító tömegek korát, mely tömeg soha olyan illúziót nem táplált magáról és önnön szerepéről, mint azt ma teszi! Hányingerlően undorító, hogy mit hisz önmagáról e században a tömeg! Sztrájkok, tüntetések… hát hol élünk? A tömeg így, a tömeg úgy…!

Tovább sétált:

– Ami ezt a négy embert illeti, természetesen nem végezzük ki! Akkor miért hoztuk be? – kérdezi maga, ha nem tévedek. Miért riasztottunk kocsit, sofőrt, pártszolgálatost, csoportvezetőt? Egyszerű: azért, hogy ez a Macák, vagy hogyan hívják, betörje az orrukat, leüsse őket, ficamítsa ki a karjukat, rúgjon a lágyékukba, maga pedig nyugodtan mondhassa azt nekik, hogy a feleségük kurva annak ellenére, hogy minden bizonnyal jóravaló és tisztességes családanyák. Hogy ez a négy ember tanulja meg, hogy magának jogában áll ezt mondani és egyáltalán bármit mondani, és jogában áll összetöretni az orrukat, kiverni a fogukat, belerúgni a veséjükbe, latornak nevezni őket, és természetesen jogában áll odamenni a vendéglőbe, vagy akár a lakásukra akkor, amikor az magának tetszik, és elhozhatja őket akkor, amikor az magának tetszik, hogy összeveresse a képüket! Ezért ver maga, tanár úr! Hogy megtanulják, hogy nekik semmit, magának pedig mindent szabad! És ezért nem öli meg majd őket, hanem hazaengedi szépen egytől egyig! Halottakat produkálni könnyű – de olyan halottakat, amelyek esznek, isznak, dolgoznak, és úgy tudják befogni a szájukat, akár egy valóságos és originál halott, az már nehezebb dolog! Magának nem komilfó hullákra van szüksége, hanem élőkre, akik úgy engedelmeskednek, és úgy fogják be a szájukat, mint a hullák! Vagyis, maga pedagógiából ver, és nem azért mert… – hagyja azt az újságoknak meg a szónokoknak! Persze – mondhatná – bárkit behozhatunk akkor az utcáról, és futószalagon sorba verhetjük őket, akár csináltak valamit, akár nem! Akkor viszont nem ismeri maga ezeknek az emberkéknek az életfilozófiáját. Tudja, hogy hogyan vélekednek és hogyan gondolkodnak ezek az életről, és önmaguk felől?

Fejét magasra emelte, szemét a mennyezetre függesztette, és mint valami memoritert, mondani kezdte:

– Mi kis semmik és senkik vagyunk! Semmi beleszólásunk a világ dolgaiba! Esetleg – mert nagyon kedvelik az ilyen fordulatot – kis légypiszkok vagyunk a világ asztalán! Egyetlen jogunk van: befogni a szánkat! Kuss! A nagyfejűek azt csinálnak velünk, amit akarnak. Ki vagyunk szolgáltatva nekik kényükre-kedvükre! Ha tehetünk valamit, az nem egyéb, mint behúzni a fejünket, hadd menjen el a fejünk fölött a történelem, s mi maradjunk észrevétlenek! És így tovább… és így tovább… Nos, hát akkor! Magának nem egyéb a dolga, mint bebizonyítani nekik, hogy ez valóban így van!

Eléje érkezve újra megállt a szőke előtt:

– Értjük egymást? Semmi egyebet nem tesz, mint statuálja: úgy van, ahogyan gondoltátok! Persze, erre aztán meglepődnek kissé, hogy ők nem egészen így gondolták! Dehogynem! – mondja maga. – Nagyon is jól gondoltátok, s hogy ne feledkezzetek meg róla, most összetöröm a heréteket, karotokat s a többi… És természetesen nem öli meg őket, hanem hazaengedi valamennyit, hadd hirdessék mind a négy égtáj felé, Angyalföldön és Kispesten, Pesten és Budán, hogy valóban úgy van, ahogyan azt gondolták, kis piszkok a világ asztalán és semmi több! Vagyis: nem indulat meg rózsavíz – hanem pedagógia!

A belsőzsebéből zsebkendőt vett elő, és apró, könnyed mozdulattal megérintette a száját. Ránézett a szőkére:

– Ami ezt a négy fickót illeti… most már azt hiszem, egyetért velem, és hazaküldi őket? Csak szólni kell ennek a Macáknak, vagy hogyan hívják, hogy ne simogassa őket, hanem vegye alaposabban kezelésbe. Ez amit itt csináltak az előbb, megfelel egy óvodában, de nem itt… És várja meg a reggelt, hogy világosságban menjenek végig az utcán, és mindenkinek sírják el a bánatukat!

– Igenis! – mondta a szőke. – Hány óra körül engedjem őket?

– Mit tudom én? Amikor világosodik már… de előtte szóljanak nekem!

– Beszélni akar velük? – kérdezte a szőke.

A civilruhás megrázta a fejét:

– Megértett maga engem teljesen? Mindent megértett abból, amit mondtam?

– Azt hiszem, igen!

– Egészen bizonyos?

– Úgy hiszem, igen! Azt gondolom, hogy…

Elkacagta magát:

– Örülök, hogy a keze alá kerültem! Kőszeg – úgy látszik, mégiscsak Kőszeg!

A civilruhás legyintett:

– Azon gondolkodjon, hogy nem hagyott ki semmit a számításból?

– Ennél a négynél?

– Igen! Gondolkodjon csak… Vigye tovább azt a logikát, amit kifejtettem maga előtt! Semmi nem hiányzik? Vége a láncnak?

A szőke megvonta a vállát:

– Nem tudom, mire gondol…?

– Elég baj! Hát akkor, kérem, figyeljen rám! Félnek tőlünk, ugyebár – és ez rendben is van. Gyűlölnek is – ami még inkább rendben van, jobban félnek majd legalább! De mit éreznek önmagukkal szemben? Kért ez az asztalos bocsánatot magától? Mondta, hogy szánom-bánom, és többet nem csinálok ilyesmit? Kérte, hogy bocsásson meg neki, és ezentúl jó fiú lesz? Hallott maga valaha ilyesmit tőle?

– Nem… nem hallottam – mondta a szőke.

– Én sem!

Körbejárta a szobát. Rápillantott az órájára, aztán odalépett az íróasztalhoz, és előrehajolt:

– Én sem hallottam! És nem tudom, hogy a többitől, az ügynöktőt, az órástól meg a másiktól fogja-e hallani?

Meghajtotta a fejét. Hajában meg-megcsillant a villany fényében egy-egy ezüst szál.

– Soha ne feledkezzen meg arról, hogy az emberek becsülni is képesek önmagukat, olyan mértékben, amilyen mértékben a felfogásuk szerinti tisztességhez hűek tudnak maradni. Nem hiszem, hogy tévednék, ha azt mondom, hogy ezek itt nem maradtak mentek az önbecsüléstől… Nem kértek bocsánatot, barátom! Maradt valami bennük az önérzetből… Tud ennél veszélyesebbet?

– Azt hiszem – mondta a szőke –, örülnek, hogy kimehetnek innen…

– Persze… És semmi egyéb?

– Azt hiszem! Az előbb beszélt ön a filozófiájukról! Asszony… otthon… ulti, néhány fröccs és nyugalom! Most visszakapják!

– Ennyi az egész?

– Ilyen értelemben – azt hiszem!

– Elhiszi, hogy ezért mindenre képesek lennének?

– Nem tudom… Lehet!

– Ha maga, tegyük fel, azt mondaná ezeknek, hogy például egészen nagy vagyonhoz jutnának, de mocskos úton, viszont erről a mocsokról senki nem tudna, akkor mit gondol, kellene nekik a vagyon?

A szőke elgondolkodott:

– Nem tudok válaszolni rá!

– Én tudok! – mondta a civilruhás. – A vagyont választanák – csak a világ ne tudjon arról a mocskos útról, ne tudjon a garnírungról! Ulti, fröccs, tiszta és rendes asszony…?! S amire még vágyakoznak…!? Ha ezt tudná? Ha beléjük látna?

– Nem változtat azon, hogy örülnek, hogy hazamehetnek, és ezzel vége mindennek…

– Téved! Ezek becsülni fogják önmagukat, amiért felemelték az öklüket, amikor Macák beléjük rúgott, vagy amikor maga ringyónak nevezte a feleségüket. Nem idegesíti ez magát?

Felegyenesedett, és újra körüljárta a szobát:

– Lázadni, tiltakozni, protestálni, ellenére tenni… – csak az képes, aki becsülheti önmagát! Úgy is mondhatnám: aki megbízhat önmagában! Még úgy is: aki tisztelheti önmagát! Mi következik ebből? Kiengedne innen embereket, akik gyűlölnek bennünket, félnek tőlünk – és becsülik önmagukat? Számíthatnak önmagukra, ha úgy tetszik? Elkövetne ilyen hibát? Amíg önérzetüknek valamelyes nyoma akad bennük, amíg az önbecsülésnek a szikrája él – addig kevés a rettegés, és kevés a félelem! Addig hiába veri a szívükbe, a lelkük közepébe, a csontjukba, a koponyáik tekervényeibe a félelmet!

Rámosolygott a szőkére:

– Abból kell kiindulni, hogy az ember rettenetesen szereti a nyomorult életét! Ha mit meg nem tenne a vagyonért – akkor mire képes, hogy megmentse az életét?! Az ember nagyon gyenge és tulajdonképpen rettenetesen utálatos valami! Nyomorult fajzat! Maga szereti az embereket? Minden részvétem a magáé… Hitler nem is tudja talán, hogy milyen nagy dolgot mondott, amikor azt tanácsolta a fiataloknak, hogy legyenek olyanok, mint a vadállatok! Ez nem alkalmi szólam. Ez filozófia! Tiszteletet érte, és le a kalappal előtte!

Rápillantott az órájára:

– Meg kell utáltatni önmagukat önmaguk előtt! Amíg ezt nem tette meg, addig semmit sem végzett! Semmit az égvilágon! Utálniuk kell önmagukat és megvetni… Akkor kész a munka! Keltsenek fel hajnalban, és addig is, ami a maga teendőit illeti, azt a felgyűrt ujjú testvért állítsa ide az ajtóhoz. Amikor a következő belép, azonnal üssék le. Mossák fel, és amint magához tér, állítsák lábra, és azonnal üssék le újra! Csak azután menjen oda maga elé. Magának ezután sem szabad ütnie… maradjon tiszta és nyugodt a feje! Beszéljen! – mindössze ez a dolga. Várja meg a szüneteket, amikor kevésbé jajgatnak, és akkor beszéljen. Aztán üttesse le újra, és bízza időnként a legényeire, hogy meddig akarják ütni… Hogy miért és mi a bibi, arról soha egyetlen szót sem! Ha megmondaná nekik, hogy mi a bűnük és miért veri őket, akkor csak azok a polgárok félnének, akik hasonlót cselekedtek. Ne tudják! És féljen mindenki kint a világban, bűnös és ártatlan egyaránt!

Így történt aztán, hogy sorban – a vendéglős, aztán Király és végül Gyurica – mihelyt beléptek a szobába, Macák ütése alatt azonnal elvágódtak, és amíg ki nem kerültek a szobából, nem szűnt róluk az ütés. Ha védekezni próbáltak – mint azt a vendéglős tette újra és újra –, akkor ketten estek neki, és senki nem válaszolt a kérdésükre, hogy mit is követtek el tulajdonképpen?

A szoba, amely a négy ember zárkájául szolgált, a magasföldszinten volt. Széles folyosóról nyílott, mely arrább, a kijárat előtt tágas hallba torkollott. A hall ablakai be voltak deszkázva, miként minden ablak a szobában is. A szoba mennyezetéről piszkos körte szórt valamelyes világosságot. A helyiség teljesen üres volt, a négy fal és a csupasz parketta mocskos, foltos.

A vendéglős a parkettán feküdt, a fal mellett, a feje alatt Gyurica kabátja. Az arca fel volt puffadva, a szemei teljesen bedagadtak, a bőre véraláfutásos, az ajka fel volt repedve. Nyitott szájjal lélegzett, a szemeit viszont csukva tartotta. Mióta belökték a szobába, nem nyitotta szóra a száját, csak feküdt és hallgatott.

Gyurica eljött az ablaktól, ahol hátát a deszkának vetve, zsebre dugott kezekkel állt, és odahajolt föléje:

– Nem nyomja a kabát a feje alatt?

A vendéglős nem válaszolt. Felnyitva a szemét rápillantott az órásra, aztán újra lecsukta.

Gyurica visszament az ablakhoz. Bal karja élettelenül lógott, a ruhája ronggyá szaggatva, a homloka dagadt és véres, és egy kis nyílt sebből még egyre szivárgott a vér.

Király, az ügynök végigbicegett a szobán:

– Soha nem hittem volna, hogy ezt lehet csinálni emberekkel? Hát hol vannak a törvények? Hol van az állampolgár joga? Mi ez egyáltalán? Őskorszak… állatvilág? Mi ez? Azt mondja meg nekem valaki, hogy mi ez, és hogyan lehetséges…?!

Kovács a falnak támaszkodott a vendéglőssel átellenben. Fejét egészen magasra emelve, a koponyáját a falhoz támasztotta. Az ajka akár egy négeré, a haja csapzottan hullott a homlokába. Néha felnyúlt a kezével, és megtapogatta a száját.

– Ez nem huszadik század! – mondta Király. – Ez nem az emberek világa! Ez nem világ… ez maga a szörnyűség és maga a mocsok és a pokol!!

Bicegve, egyik lábát kínlódva húzta maga után. Megfordult és odaszaladt, botladozva és ugrálva az ajtóhoz. Felemelte az ökleit, és dörömbölni kezdett:

– Nyissák ki! Azonnal nyissák ki!!! Gengszterek… Vadállatok!!

– Jöjjön el az ajtótól, és hallgasson! – Gyurica odament, és átfogva az ügynök vállát, elvezette az ajtótól:

– Próbáljon uralkodni magán, nem segít semmit, ha elveszíti a fejét… Nyugodjon meg, Lacikám!

– Nem vagyunk emberek! – mondta Király. – Nem vagyunk emberek…! Szörnyűséges! Mi ez, édes istenem? Mi ez… mondja meg!?

A kezébe temette az arcát, és a falhoz támolygott:

– Szörnyűséges, rettenetesen szörnyűséges ez!!

Gyurica állt egy darabig mellette, kezét a vállára téve, aztán visszament az ablakhoz és hozzátámaszkodott. Csak Király csendes, fojtott sóhajtása hallatszott. Gyurica végignézett a társain, aztán Kovácsra pillantva megkérdezte:

– Kovács szaki! Próbáljon visszaemlékezni… Nem mondták magának, hogy miért hozták ide?

Az asztalos megingatta a fejét, felnyúlt a szájához:

– Azt… mondták… hogy a feleségem ringyó!

Sírni kezdett. Először igyekezett uralkodni magán, hüppögött, akár a gyermek, aztán szabadjára engedte a sírást:

–… hogy… ringyó… hogy utolsó ringyó… a feleségem…

– Nem mondtak semmi olyasmit, amiből gondolhatná, hogy miért hoztak ide minket?

– Nem tudom… nem tudom! A feleségem… ringyó… azt mondták!

A válla megrázkódott a zokogástól, feldagadt ajkai remegtek. Király hirtelen kiegyenesedett, eljött a faltól, megállt a szoba közepén. Mereven nézett maga elé, megtágult pupillákkal. Pár lépést tett előre, és újra megállva, különös, meredt tekintettel Gyuricára nézett.

– Gyurica úr… – mondta egészen elváltozott hangon. A szavak monoton hangsúlytalansággal hagyták el az ajkát, és a tekintetében riadt döbbenet ült –, Gyurica úr!

– Igen! – mondta az órás.

Az ügynök szemei rémültté tágultak. Egészen csendesen mondta:

– Ebben a világban nem lehet élni!

Lassan, mintegy önkéntelenül felemelte a karját, és a mutatóujját maga elé tartotta:

– Ebben a társadalomban nem lehet élni!

A vendéglős megmoccant a padlón, és megszólalt:

– Jó vicc! Rájött?

Király még mindig döbbenten táguló szemekkel, és feltartott ujjal odalépett hozzá:

– Béla kolléga! Ebben a világban nem lehet élni…!

Belemeredt a vendéglős arcába, aztán hirtelen megfordult:

– Kovács szaki! Ért engem, Kovács szaki?! Nem lehet élni!

Kissé meghajtva a derekát, mozdulatlanul nézett az asztalosra, aztán felegyenesedett, és odarohant az ajtóhoz. Rácsapott az öklével, és kiabálni kezdett:

– Gengszterek…!! Gazemberek…!! Nyissák ki az ajtót!!

Az ütései mind erőtlenebbekké váltak, és végül odahajtotta a fejét a karjára, nekidőlt az ajtónak, és nem szólt többet. Gyurica odament a vendéglőshöz:

– Hogy van, Béluskám? Hogy érzi magát?

– Rosszul! Mondja meg ennek az ügynöknek, hogy nem látja meg többé a napot…

– Fáj még a feje?

– Mindenem fáj!

Odafordította a fejét Gyuricára: – Na, mi van… maga pancser órás? Félti azt a nyomorult életét, mi?

– Tudja, hogy egy van belőle, Béluskám!? – mondta Gyurica. – Nem kellene felülnie? Akkor kevesebb vér megy a fejébe.

– Hagyja a fenébe…! – mondta a vendéglős. – Inkább hozza el az ajtóból azt az ügynököt. Mit vár ott az ajtónál? A messiást vagy a villamost? Nem hallja, hogy jöjjön már el onnan?

Király megfordult, és odabicegett hozzájuk. Megállt Gyurica mellett, a szeme a padlón volt. Csendesen és nyugodtan szólalt meg:

– Gyurica szaki…

– Igen!

– Lehet, hogy nem engednek el minket innen? Lehetséges?

A vendéglős lecsukta a szemét:

– Ne legyen gyerek, Lacikám! Itt fogunk megdögleni valamennyien!

Király továbbra is a padlót nézte:

– Biztos benne?

– Biztos! – mondta a vendéglős. – Olyan biztos, mint amennyire biztos az, hogy a szegybe nem kell téliszalámi…

– Gyurica úr…! – mondta ismét az ügynök.

Gyurica ránézett:

– Tessék?

– Hisz maga abban, hogy van büntetés?

– Nem! – mondta Gyurica. – Nincs sem büntetés, sem jutalom. Semmi nincs!

– Biztos benne?

– Biztos vagyok benne! Semmi nincs!

– Rosszul tudja! – mondta Király. – Minden van! Jutalom is van, és büntetés is van!

– Lehet… – mondta Gyurica.

– Én tudom, hogy van! – mondta Király.

A vendéglős felkönyökölt, és a fejét lógatva köhögni kezdett: – Akkor… – mondta meg-megszakadó szavakkal. – Akkor maga… most bűnhődik… amiért becsapta a kuncsaftjait…

Hanyatt vetette magát:

– Szóval félti az életét, órás úr?

– Igen! – mondta Gyurica.

– Hát az baj… látja! Ide figyeljen, Király úr! Maga még hazamehet, ha nagyon akarja… Nem viccelek, becsületemre mondom!

Bedagadt szemeivel Királyra nézett:

– Mit bámul? Tudja, hogy nem értek a vicchez? Ha azt mondom, hogy hazamehet, ha nagyon akarja, akkor úgy is van! Maga nem akar hazamenni, órás úr?

– Mindannyian hazamegyünk! – mondta Gyurica. – Ne izguljon, Lacikám! Kiderül rövidesen, hogy csak félreértésről van szó, és elengednek bennünket!

– Komolyan gondolja? – kérdezte Király.

– Nem! – mondta a vendéglős. – Az órás úr hazudik! Jobban tudja, mint maga vagy én, hogy nem megyünk ki innen többet!

Király ráemelte a tekintetét:

– Miért mondja, hogy én még kimehetek innen?

– Mert kimehet! Menjen, és kérjen bocsánatot tőlük. Mondja meg nekik, hogy nem tudja ugyan, hogy miért van itt, de szánja és bánja a vétkeit, ezentúl jó fiú lesz…

– Ne gyerekeskedjen, Béluskám… Mire jó ez? – mondta Gyurica és Királyra pillantott.

– Van kedve tréfálni? – kérdezte Király.

– Én aztán nem tréfálok!

– De tréfál!

– Ha legközelebb bejön valamelyikük, akkor menjen oda hozzá, és mondja azt, hogy a főnökkel akar beszélni… Aztán mondja azt a főnöknek, amit most mondtam itt magának az előbb!

Király bizonytalan tekintettel nézett a vendéglősre:

– Tréfál velem?

– Nem! Próbálja meg, és meglátja, hogy nem tréfáltam!

Király Gyuricára nézett:

– Maga mit gondol erről?

– Nem tudom! – mondta Gyurica. – Mindenesetre meg lehet próbálni. Esetleg valóban úgy van, ahogyan Béla kolléga mondja…

A vendéglős megemelte kissé a fejét. Először Királyra nézett, aztán az órásra:

– Hagyja, Gyurica szaki! Ha maga is ezt mondja neki, még elhiszi a végén, és elkezd zörögni az ajtón, hogy küldjék ide a főnököt… Nem zörög ki, Lacikám? Zörögjön nekik.

– Lehetséges, hogy úgy van – kérdezte az ügynök –, ahogyan a Béla kolléga mondja?

– Lehet!

– Mondtam, hogy hagyjon békét neki! – szólt a vendéglős.

– Lehet, hogy úgy van! – mondta Gyurica. – Mindenesetre meg lehet próbálni, semmit nem veszíthet vele…

– Nem veszítek semmit! – mondta Király, megismételve az órás szavait.

– Tényleg nem veszít? – kérdezte a vendéglős. – Komolyan mondja, hogy nem veszít semmit?

Király a gondolataiba mélyedt, és nem válaszolt. Keresztülment a szobán, és megállt az ajtó előtt. Hátra rakta a kezeit, és lehajtotta a fejét.

A vendéglős odaintett a fejével:

– Mondtam, hogy hallgasson? – szólt Gyuricára. – Ha maga is megszólal, akkor elkezd gondolkodni rajta… Megjáratta a szemét az óráson, aztán megfogta a kabátját:

– Nem így gondolta, mi… öreg fiú?

– Micsodát? – rebbent fel a gondolataiból Gyurica.

– Hogy így végzi…?

– Még nem biztos, hogy így végezzük…

– Ne legyen gyerek…

Hosszan nézte az órást.

– Nem akarom emlékeztetni rá… Pár nappal azelőtt, hogy meghalt a felesége – ne haragudjon, hogy mondom, bejött hozzám az üzletbe, az asszonyt kereste, valami tésztareceptet beszéltek. Bejött, hozta a nagy hasát, pár napja volt még a szülésig, mondom neki: na, Piroskám, fiú lesz, meglátja. – Bár az lenne! – mondja. – Mi lesz a neve? – Azt mondja: Én legszívesebben Miklósnak nevezném! Az apja után, ugye? – Igen! – mondja. – De hát van már egy Miklós! – mondom neki és kacagok. – Azt mondja erre: – én legszívesebben mindegyiket őutána nevezném el! – és elpirult, mint egy gyermek…

Gyurica hallgatott. A vendéglős újra felkönyökölt, és köhögni kezdett:

– Vége a dalnak! – mondta erőlködve a köhögéstől. – Ezt a mi szakmánkban úgy mondják, hogy: fájrant.

Gyurica maga elé nézett.

– Akarok kérdezni magától valamit – mondta visszafeküdve a vendéglős. – Ha akar, válaszol rá, ha nem akar, ne haragudjon, amiért megkérdezem… Figyel rám?

– Igen! – mondta az órás.

A vendéglős odafordította a fejét:

– Nem tudja, miért hoztak ide minket?

Gyurica ránézett:

– Nem! – mondta.

– Tényleg nem tudja?

– Tényleg nem tudom…

Aztán hozzátette:

– Miért kellene tudnom?

– Én mindig azt hittem – mondta a vendéglős –, de ne vegye rossz néven, amit mondok –, hogy maga olyan ember, akinek van valami vaj a fején. Tisztességes vaj, úgy gondolom!

– Téved! – mondta Gyurica.

– Nem vagyok biztos benne…

– Akkor nem tudom, mit mondjak? Miért ugratja Svungot?

– Mert szeretném elhinni, hogy úgy van, ahogyan neki mondtam…

– Azt hiába szeretné, Béluskám!

– Ez a baj! Én – ha kicsiben is –, de üzletember vagyok. Az a véleményem a világról, hogy mindenki mindig ad valamit és mindig mindenki kap valamit! Ez a lényeg! Adunk-kapunk – ekörül forog minden!

– Téved!

– Nem hinném! Próbáltam gondolkodni ezekről a marhákról, akik idehoztak minket. Ha lenne valami kis sütnivalójuk, akkor ők is így gondolkodnának! Elintéztek már mindannyiunkat – engedjenek ki! Ha meglátnék később egyet közülük, akkor hason csúsznék a pulthoz, hogy kiszolgáljam, s ha pénzt akarna adni, megcsókolnám a fenekét, hogy ne sértsen meg azzal, hogy fizetni akar. Olyan szabályos muksó lennék, hogy annál a miki-egér sem különb! Hát akkor mi jó van abban, hogy kinyírnak minket? Hol térül meg a befektetés? Minek hülyére verni, ha utána kifingatnak? Hol itt az üzlet?

Király eljött az ajtótól, és odabicegve megállt a vendéglős lábánál:

– Nincs kizárva, hogy igaza van magának, Béla kolléga. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy kiengednének innen!

– Megmondtam – szólt Gyurica –, meg kell próbálkozni! Mit veszít vele?

– Maga innen nem megy ki soha többet, Lacikám! – mondta a vendéglős. – Ne is próbáljon reménykedni benne!

– Mindent meg kell próbálni! – mondta Gyurica. – Semmit nem veszít vele, ha minden lehetőséget felhasznál ahhoz, hogy hazamehessen.

Kovács, még mindig lecsukott szemekkel, megszólalt:

– Én megpróbáltam… mondani nekik, hogy nem csináltam… semmit! Akartam mondani nekik, hogy ne haragudjanak… ha valami olyasmit tettem… ami miatt ide kellett hozni engem… akkor az akaratomon kívül történt… De nem engedtek szóhoz jutni! Egy szót sem… engedtek beszélni… csak ütöttek és… azt mondták, hogy a feleségem… ringyó!

Az ajtón keresztül az egész házat betöltő kiáltás hallatszott. Szörnyűvé torzuló férfihang volt, mely később jajgatásba fulladt.

Király megremegett, és a falhoz támaszkodott.

– Hogy… ringyó a feleségem… azt mondták! – mondta Kovács.

A vendéglős az ajtóhoz intett:

– Ez a kolléga, látják… nem kért bocsánatot!

Csendesebben mondta, hogy csak Gyurica hallhassa:

– Bár úgy lenne, hogy elég bocsánatot kérni…

– Nem is engedtek… szóhoz jutni… – mondta Kovács –, csak ütöttek, és ringyónak nevezték a feleségemet…!

Ellépett a faltól, és odajött Gyurica mellé:

– Maga azt mondta az előbb – mondta, és kezével elsimította a homlokát –, azt mondta, hogy… mit veszít… az ember, ha bocsánatot kér tőlük? Maga mondta az előbb Király úrnak… Béla kolléga meg azt mondta, hogy sokat veszít vele, legalábbis ezt jelentették a szavai. Nincs igaza, Béla kolléga! Az embernek mindent jogában áll megtenni az életéért! Nem úgy van, ahogyan maga mondja, mert amikor az ember élete veszélyben van, akkor mindenről megfeledkezik, és csak az életnek az ösztöne szól benne, és az parancsolja, hogy mit csináljon. Maga… bizonyára arra gondolt, hogy… az embernek a becsülete és egyéb ilyesmi az ára annak, hogy életben maradhasson. De ilyen kényszerhelyzetben az nem számít! Az, hogy élni akar az ember, az nagyobb parancs mindennél! Komolyan mondta, hogy ha megalázkodik előttük az ember, akkor kiengedik? Tényleg komolyan mondta?

– Komolyan mondta! – mondta Gyurica.

– Az nem lenne bűn – mondta Kovács egyre az ajkain tartva a kezét –, az Istennek is az a parancsa, hogy éljen az ember!

– Hát persze – mondta a vendéglős. – Emlékezzen vissza, hogy Király úr egész előadást tartott róla, hogy még az aszfaltot is fel kell nyalni, ha úgy parancsolják azok, akik parancsolhatnak.

– Az nem bűn! – mondta Kovács. – Az a bűn, ha az ember nem követ el mindent az életéért. És azért sem bűn, mert kényszerítve van rá, hogy azt tegye…

– Egyáltalán nem megalázó! – mondta Király. – Az ember élni akar… és akkor semmi nem számít.

– Bár úgy lenne… – mondta a vendéglős.

– Ha jönnek – mondta Király –, akkor megmondom nekik, hogy ne haragudjanak… Nem tudom, mit csináltam, de ha ők rossznak tartják, akkor nyilván igazuk van, és én nem teszek többet olyasmit, ami nem tetszik nekik!

Nem szólt senki. Király rájuk nézett:

– Rongy ember vagyok ezért?

– Nem! – mondta Kovács.

Király lehajtotta a fejét:

– Pedig… rongy ember vagyok, ha ezt csinálom! És mindenki rongy ember, aki ezt csinálja! Soha nem tudok majd a saját szemembe nézni. Azt veszíti el az ember, ami ér benne valamit: hogy becsülheti önmagát!

– Mit akar? – kérdezte a vendéglős. – Becsülni önmagát vagy élni?

– Mindent elveszítek… – mondta Király.

– Hát… egy kis életet azért megtart magának?

– Azt mondták a feleségemre… hogy ringyó! – mondta Kovács.

Gyurica már előbb otthagyta őket. Visszament az ablakhoz, és hozzátámaszkodott. Lehunyt szemekkel állt, a homlokán meggyűrődtek a ráncok, a vér egyre szivárgott a sebéből. Az ajkai össze voltak szorítva. Szemmel láthatóan megfeledkezett a többiekről.

– Na, mi van, órás úr? – kérdezte a vendéglős. – Kezd olyan lenni, amilyen! Megint nem akarja kinyitni a száját, csak minden félévben?

Gyurica nem válaszolt.

– Hány óra lehet? – kérdezte Király.

– Nem tudom! mondta a vendéglős. – Az ilyen kérdéssel forduljon szakemberhez.

Az ajtó előtt lépések hallatszottak, aztán kulcs fordult a zárban. A megnyitott ajtóban a felgyűrt ujjú nyilas állt egy revolveres kíséretében. A revolveres lelógatta az oldala mellett a fegyverét.

A felgyűrt ujjú végignézett rajtuk:

– Na, mi van, latrok? Nem buziztátok le egymást?

Belépett a szobába, és megállt az ajtó mellett:

– Nyomás kifelé, újra itt a Mikulás bácsi!

A vendéglős feltápászkodott a földről. Gyurica ellépett az ablaktól, és hozzálépve segítségére sietett. Kovács levette a kezét az arcáról, és iszonyodva nézett a nyilasra. Király elsápadt, és tétova lépésekkel elindult az ajtó felé. Amikor elhaladt Macák előtt, akkor megszólalt:

– Kérem… szeretném ha…

– Kuss! – mondta a nyilas.

Utoljára a vendéglős lépett ki az ajtón. Gyurica karjára támaszkodva.

– Hogy vagy, vitézem? – nézett rá Macák – mintha szelídebb lennél valamivel? Neked nem is a Mikulás, de egyenesen a Jézuska hozott valamit!

Végigvezették őket a folyosón. A hall mennyezetén igen erős égő szórta a fényt. A hall közepén, kis távolságra a villanytól, egy mennyezetre akasztott csiga mélyre hulló kötelén egy férfi függött hátracsavart karokkal, úgy, hogy csak a lábujja érte a földet. Felsőteste meztelen volt, a bőre véres, mellét sebek szántották végig, arca hatalmasra volt dagadva, tele sebbel és véraláfutással, a koponyáján nem volt haj, a fejbőre tele volt nedvező sebekkel, olyan volt a felhasadt fejbőr, mint a disznó bőre, amikor megpattan a perzselésben. Csendesen, ütemesen ingatta a fejét, a szájából véres nyál csurgott, és ugyancsak szabályos időközönként, követve a fej ingását, bugyborékoló nyögés hagyta el a száját.

– Itt a Mikulás! – mondta Macák a felhúzott testre intve.

Odalépett, és öklével megemelte a férfi állát:

– Szuszogsz még, gyerekem?

Odaintett a fejével a négy emberre:

– Nézd, mit hozott neked a bácsi…!

Elvette az öklét, és a férfi feje visszahullott a mellére. Elkezdte újra a szabályos ingását jobbra, balra, jobbra, balra… és feltört belőle újra az ütemes bugyborékolás, a jaj, amely már nem volt képes szóvá formálódni.

– Lehet gyönyörködni! – mondta Macák. – De nem így, gyermekeim! Tessék csak szépen sorban állni, mint a jó gyerekekhez illik! Így, vitézeim, tudtok ti rendesen is viselkedni!

A helyiség hátterében faragott, oszlopos falépcső vezetett fel az emeletre. Lépések hallatszottak, aztán megcsikordult a lépcső. Először a kis szőke nyilas tűnt fel, mögötte a civilruhás frissen fésülten, kellemes, könnyed lépésekkel haladva lefelé. Amikor a lépcső aljára értek, akkor rászólt a szőkére:

– Maradjon itt, szemben velük!

Lelépett a lépcsőről. Elhaladt, egészen közel a felfüggesztett ember mellett. A két nyilas vigyázzba vágta magát. Megállt a négy ember előtt négy-öt lépésnyire tőlük, kissé oldalt, hogy szabadon hagyja a tekintetnek a függő embert. A felgyűrt ujjú elkiáltotta magát:

– Felnézni!

A civilruhás ránézett:

– Miért kiabál? Semmi szükség az ilyesmire. Ne viselkedjen úgy, mintha kocsmában lenne!

Futó pillantást vetett a négy emberre:

– Itt értelmes emberek vannak, akik megértik magát akkor is, ha csendesen beszél…

Kis szünetet tartott, aztán megbiccentette a fejét:

– Jó reggelt!

Gyurica feszült vonásokkal, becsukott szemekkel állt. A többi sem mozdult, de Király megköszörülte a torkát, és elrekedő hangon, felpislogva megszólalt:

– Jó… reggelt…

A civilruhás elmosolyodott, és biccentett az ügynök felé. Aztán megnézte az óráját:

– Azt hiszem, ideje, hogy visszatérjenek a családjukhoz! Sajnos, tovább maradtak el az otthonukból, mint annak szabadna megtörténnie. Hogy mennyire volt jogos az önök idehozatala, azt sajnálatomra nem sikerült minden kétséget kizáróan megállapítanom. Következésképpen azt sem, hogy mennyire volt indokolt az a nézeteltérés, ami önök és néhány munkatársam között támadt az esti órákban.

Ránézett Kovácsra:

– Mindenesetre az, hogy a maga felesége kurva, az véleményem szerint nem helytálló megállapítás. Az ember nem állíthat olyat, amiről nem győződött meg. Ezt nem engedi meg sem a felelős gondolkodás, sem a korrektség. Önök viszont gondoljanak arra, hogy tévedni és hibázni emberi dolog, olyannyira, hogy egyikünk sem mentes tőle. Kérem, hogy feledjék el ezt az epizódot. Egyáltalán: nem szeretném, ha magukban különösebb nyomot hagyna mindaz, ami tegnap este történt önökkel. Nem mintha könnyen el lehetne felejteni, elvégre az ember szabadnak született, és méltósága is van. Semmit nem nehezebb elviselni, mint ennek a megsértését! De mit tegyünk? Mindannyian ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek, melyeknek alakításához semmi közünk nincs, s amelyek befolyásolására semmi lehetőséggel nem rendelkezünk. Olyanok vagyunk, mint a kis csónakok a viharzó tengeren. Mit tudunk tenni? Hallgatunk, és belenyugszunk a megváltoztathatatlanba. Bár képes lenne valaki különb tanáccsal szolgálni az egyszerű mindennapi embernek, aki mindössze a családját szeretné eltartani, meginni néhány fröccsöt vagy hosszúlépést, néha moziba menni, és élni nyugodtan és békességben! De akad-e, aki szolgálhatna különb tanáccsal? És vajon szükség van-e egyáltalán tanácsra? Nem felnőtt férfiak-e önök is mindannyian, szabad és felelős emberek, akik képesek a maguk fejével gondolkodni? Egyfelől ott van az önök felelősségteljes gondolkodása az életet illetően – másfelől meg ott vannak a törvények, melyek szabadságot biztosítanak minden állampolgárnak, hogy ki-ki maga döntse el, hogyan kívánja berendezni az életét, és milyen etikai és egyéb normák szerint kívánja tölteni a napjait. Én nem hiszem, hogy csalódnék, ha azt állítom, hogy önök egytől egyig valóban és mindössze egyszerűen és békés nyugalomban kívánnak élni…

Végignézett rajtuk. A vendéglős hátratett kezekkel a földet nézte, Király oldalt biccentett fejjel szaporán pislogva állt, és az arca halottsápadt volt. Kovács a szájához emelt kézzel nézett a civilruhásra. Gyurica mozdulatlan tekintetét a felfüggesztett emberre szegezte.

A civilruhás odaintett a szőkére:

– Megvallom őszintén, a kollégámmal némi nézeteltérésünk támadt az önök szabadon bocsátását illetően. Ő azon a véleményen volt, hogy ne engedjük el önöket, hanem öljük meg. Nem emlékszem, hogy akasztani akarta-e magukat vagy lelövetni, de ez most már hál istennek teljesen mindegy. Sikerült megváltoztatnom az elhatározását. A magam részéről azt indítványoztam, hogy ne mulasszunk el lehetőséget adni önöknek arra, hogy bebizonyíthassák a becsületességüket és az őszinteségüket. Azt állítják, hogy valami félreértés következtében kerültek ide, és ez véleményem szerint egyáltalán nem kizárt dolog! Ezért vetettem latba a befolyásomat abban az irányban, hogy ne mulasszuk el meggyőződni az önök bizalmáról irántunk, és nem utolsósorban a segítőkészségükről, röviden szólva nézeteink azonosságáról. Ezért azt indítványoztam, hogy hozzuk fel ide ezt a homunkuluszt, aki itt lóg most ezen a kötélen, s akinek amint láthatják, már csak percei vagy legjobb esetben órái vannak hátra. Ez a szánalmas lény egyébként vasöntő volt egészséges korában, és nemrégiben felrobbantotta egyik fegyverraktárunkat, mert, mint mondotta, utolsó gazembereknek tart bennünket, a szabadság eltipróinak, minden emberségünkből és minden becsületből kivetkőzött bestiáknak, Caligula és Néró utódainak, hazaárulóknak, egyszóval: gazembereknek! Nem tudtuk meggyőzni a tévedéséről! Amiben nyilván az is közrejátszik, hogy teljesen erkölcstelen családból származik, hogy mást ne mondjak, a felesége például kurva, a lánya pedig – holott fiatal gyerek még – szabályos bárcás, máris nagyobb ribanc az anyjánál! Nos: azt indítványoztam, hogy ne öljük meg magukat lent a pincében, hanem adjunk alkalmat arra, hogy hazatérjenek a családjaik körébe, és arra is, hogy kifejezhessék megvetésüket ez iránt a homunkulusz iránt…

Hátrább lépett, és kezével a felhúzott emberre intett:

– A gyakorlati kivitelezést úgy képzeltem el, hogy távozásuk előtt – mielőtt hazatérnének a családjukhoz –, sorban odamennek ehhez a szuszogó förtelemhez, és két pofont mérnek az arcára, úgy egyik, mint a másik feléről. Elkerülhetetlen, hogy közben össze ne mocskolják a kezüket, de meleg vízzel könnyen lemoshatják otthon, és nyoma sem marad a bőrükön. A sorrendet azt önök döntik el, az kezdi, aki akarja… Parancsoljanak!

Ismét odaintett rövid és gyors mozdulattal a felhúzott emberre, és mintegy utat nyitva, arrább lépett kissé.

A vendéglős melle rettenetes erővel emelkedett fel-alá. Szemét a civilruhásra emelte. Ajkai nyitva voltak. Megdagadt nyelvével megnyalta a szája szélét. Előrehajlott feje remegett.

– Te sátán…! – mondta. Tisztán és jól lehetett érteni minden szavát.

A civilruhás az órájára pillantott:

– Nemsokára indulnak a villamosok!

Kovács a felhúzott emberre fordította a tekintetét. Szemei valósággal kidagadtak az üregükből, hangosan szedte a lélegzetet, akárcsak a vendéglős. Ádámcsutkája sebesen szaladgált fel-alá.

– Istenem… – suttogta maga elé.

A felhúzott ember egyre ingatta a fejét. Jobbra-balra fordította szabályos időközökben, és minden ingásnál felnyögött. Amikor Kovács megszólalt, akkor megállt az ingása. Egy másodpercre a mell közepére bukott a koponyája, aztán nehéz, kínlódó mozdulattal, súlyos, nehéz lélegzetekkel felemelte az arcát. A szemei megnyíltak, és lassan, erőlködve minden moccanásért, végignézett az előtte állókon. A homlokáról vérrel sötét verejték szakadt és csurgott végig az arcán. Egyenként nézett az előtte állókra, aztán hirtelen mintha leütötték volna, visszaejtette a fejét a mellére. Felnyögött újra és ingatni kezdte a fejét tovább: jobbra, balra, jobbra, balra…

Király feje hasonlóképpen a mellére volt szegezve. Nem lehetett hallani a lélegzetét. A szája vékonyra volt szorítva, a feldagadt ajkak eltűntek az izmok szorításában. A két keze ökölbe szorulva feszült a combjához. Megszűkült szemei pattanásig feszülten meredtek a cipőjére. Amikor meghallotta Kovács sóhajtását, akkor felpillantott. Alig moccantva a fejét, oldalról vetette az asztalosra a tekintetét, aztán mélyre hajtott homloka alól, lassan fordítva a másik irányba a fejét, a civilruhásra nézett. A vendéglős állt mellette, látta annak szakadatlan fujtató mellét. Kissé feljebb emelte a fejét, és a kötélen lógó emberre nézett.

– Istenem… – hangzott fel újra Kovács sóhajtása. – Segíts meg, édes istenem…

Gyurica szemei a felhúzott ember arcán ültek. Szempillái megszűkültek, sápadt volt, az ajkai összezárva. Egymás után nyelt ő is, és az ádámcsutkája hasonlóan a Kovácséhoz, járt le-fel, le-fel megállás nélkül.

– Na de hát mi lesz akkor – szólalt meg a szőke a feljárónál –, ha nem akarják bebizonyítani a becsületességüket?

– Be fogják bizonyítani, az csak természetes! – mondta a civilruhás. – Nem olyan könnyen öli meg maga őket, barátom!

Kovács megmozdult, és kilépett a sorból. Az első lépés után megingott, majd megállt. Aztán elindult az ember felé. A szája nyitva volt, a feldagadt húson fénylett a nedves bőr, a halántékáról, a haj bozótjából indulva két széles érben csorgott alá az arcára a verejték. A következő lépésnél ismét megtántorodott, és imbolyogva kereste meg újra az egyensúlyát. Szemei mint a megbűvölté tapadtak a haldokló ember arcára. Továbblépett.

– Lehet nyitni az ajtót! – szólt emelt hangon a civilruhás.

– Istenem… – suttogta Kovács. Ott állt az ember előtt. Tekintete előtt ott vöröslött, feketéllett a mell véres, ütésektől felszaggatott bőre. Egészen közelről hallotta a férfi nem szűnő nyögését, amint jobbra, balra ingatta a fejét a halálos kín értelmetlen parancsára. Orrába csapott az izzadság melege és a vér émelyítő szaga. Alacsonyabban állt, mint a másik, aki a lábujjhegyére támaszkodott. Felnézett az arcra. A fej ingása lassan csendesült, halkult a nyögések panasza is, míg mozdulatlanná nem vált a fej, újra ráhullva a mell csontjaira. A szemek lassan megnyíltak, és rávetették tekintetüket Kovácsra. Egymás szemébe néztek. A férfi ajka megmozdult, nyelve erőlködve kínlódott a hangokkal, a torokból szaggatott bugyborékolás tört elő, végül a kínlódó nyelv tehetetlenül fordult ki a dagadt ajkak közül, és véres, hosszú pókhálófonálban sötéten lecsordult belőle a nyál. A szemek továbbra is ott nyugodtak az asztalos tekintetében.

– Egy-kettő, és kész az egész! – mondta a civilruhás.

– Édes Istenem… – mondta Kovács.

Lassan felemelte a kezét, egészen magasra emelte, aztán lecsukódtak a szemei, és végigvágódott a padlón. Karja – úgy, ahogyan ütésre emelte – elnyúlva, nyitott tenyérrel csapódott a parkettához.

– Hülye! – mondta a civilruhás. Rákiáltott a revolveresre:

– Vigye félre onnan, és térítse magához!

Kovács felsírt:

– Nem…! Nem… Istenem… bocsássa meg… a bűnömet!

Zokogni kezdett, s amikor a revolveres lehajolva hozzá megragadta a karját, akkor felordított, mint ahogyan a tébolyultak ordíthatnak:

– Nem…! Nem!!! Istenem… nem!!!

A civilruhás rákiáltott a revolveresre:

– Vigye már el innen, maga barom! Tegye rá tenyerét a szájára, maga díszökör!

Odafordult a többiekhez:

– Tessék! Ne spekuláljanak! Haza akar menni, vagy nem?

A vendéglős, nehéz nagy fejét előretolva nézett rá.

– Tessék! Ki következik?

– Nagyon helyes! – mondta a szőke. – Mehetünk a pincébe…

Megindult le a lépcsőn:

– Nagyon helyes!

Király tátott szájjal, zihálva nézett a revolveresre, amint végighúzta a földön Kovácsot. Nézte, amint az asztalos feltámolyog a földről, kiszakítva magát a nyilas szorításából, és arcára szorított kézzel egyre kiáltja:

– Nem!! Édes istenem… nem!!

A revolveres hátracsavarta a karjait, és maga elé taszítva elvezette a folyosó felé.

– Úristen! – mondta Király. Az arca eltorzult, és a szemeibe halálos rémület ült ki.

Ütést, majd zuhanást lehetett hallani a folyosó végéről és az asztalos elcsukló zokogását:

– Nem… nem tudom…!!

Király megmozdult és előrelépett. Szemét maga elé szegezte, és odafordult a felhúzott férfi felé. Megtette a következő lépést is, amikor megérezte a karján a vendéglős szorítását. Megbillent és visszatántorodott a helyére.

– Nem megy sehová, Király úr! – hallotta maga mellett a vendéglős rekedt, eltorzult hangját. Lehunyta a szemeit, megingott, és odakapott a vendéglős karjához:

– Eresszen el, az Isten szerelmére… – suttogta.

– Itt marad! – mondta a vendéglős. A tekintetét még most sem vette le a civilruhásról. Elengedte Királyt, és megbicsakló térdekkel elindult a civilruhás felé:

– Nyomorult gyilkosok…

– Vigyázz! – kiáltotta a szőke. – Macák!

A vendéglős tovább haladt a civilruhás felé, egyre rászegezett szemekkel, és megroggyanó lábát kínlódva húzta maga után: – Nyomorult… utolsó gyilkosok…!!

Macák már a háta mögött volt, és felemelve a revolverét, lesújtott vele a vendéglős koponyájára.

– Béla kolléga…! – kiáltotta az ügynök. Üres tekintettel nézte a mozdulatlan vendéglőst.

A homlokához vitte a tenyerét, rászorította, és ringatózni kezdett előre-hátra, mint a gyermek, mikor játszik:

– Teremtő úristen…

Gyurica egész idő alatt mozdulatlanul nézte a lógó testet. A tekintete nem rebbent, csak tele lett könnyel. Teljesen mozdulatlanná merevedve állt, és nézte maga előtt a férfit.

– Végeztünk! – mondta a civilruhás.

A szőke eltette a revolverét. Mosolygott:

– Hamarabb nem tehettük volna meg?

Amikor a civilruhás ránézett, akkor hozzátette:

– Nem gondolja?

A civilruhás odaszólt Macákhoz:

– Intézze el őket!

– Igenis!

– Pedagógia nélkül! – mondta a szőke.

Gyurica megszólalt:

– Várjanak… kérem!

A civilruhás ránézett:

– Nocsak!

– Várjanak még! – mondta Gyurica.

Szeme változatlanul ott ült a felhúzott emberen. A haldokló nem nyögött már. Rettenetes erőfeszítéssel oldalra fordította a fejét. Szemei nyitva, a civilruhást nézte, aztán a vendéglős elzuhant testét. Szája megnyílt, véres, megdagadt nyelve újra szavakkal küszködött, aztán lomhán kibuggyant az ajkai közül. Amikor meghallotta az órás hangját, lassan középre fordította a fejét, és mellére ejtett állal, zihálva nézett az órásra.

– Nocsak! – mondta a civilruhás. – Kiderül, hogy akad önök között rendes ember!

Intett a kezével:

– Parancsoljon!

Gyurica előrelépett. Ajkai szorosan összezárva, az arca mozdulatlan volt. Bőre fényes a verejtéktől.

– Bátran, barátom, bátran! – mondta a civilruhás. – Egy-kettő, és vége az egésznek! Azt hiszem, hogy nyithatja is már az ajtót! – szólt a szőkére. – Minek kétségek és aggodalom közt hagyni a feleségét?

Gyurica megtette a második lépést is, amikor az ügynök megfordult, és dermedt mozdulatlansággal nézett az órásra. Tenyere úgy, ahogyan elvette a homlokáról, szétnyitva maradt a levegőben, ajkai megnyíltak:

– Gyurica… Gyurica szaki…

Gyuricát mindössze két lépés választotta el az embertől, akinek megcsendesedett a zihálása, és nyitott szemeit a közeledőre szegezte. Szájából egyre csorgott a vér és a nyál, a fog nélküli feltört ínyeken feketére száradt az alvadt vér.

– Gyurica szaki… – suttogta Király. – Gyurica szaki… az istenért… mit csinál?

Odanézett a földön fekvő vendéglősre, riadtan kapta oda a szemét, mintha őt is meg akarná szólítani.

Gyurica odaért az ember elé. Felnézett az arcára, és mint az előbb, amikor Kovács emelte fel a fejét, találkozott a tekintetük. Pillantása először a véres szájra, a puffadt, feldagadt ajkakra, a fog nélküli ínyekre, a felszakadt vérző orra esett, aztán felemelkedett egészen a szemekig. Mozdulatlan tekintet mélyedt az arcába. Orrába csapott a lihegő száj bűze, a vér és az izzadtság szaga, a hónaljak vad, csípős kigőzölgése s az égett bőr és hús büdössége.

Király tántorogva lépett feléjük:

– Az Istenért… Gyurica szaki…! Nem… nem… ne tegye meg…!

Arca eltorzult, szája megremegett:

– Nem… nem azt akarja… Egészen biztos, nem azt akarja…!

Riadt, megbomlott tekintettel nézett körül. A civilruhásra esett a tekintete:

– Ne…! – mondta. – Ne engedjék…!!

Visszafordult és felkiáltott:

– Ne! Ne engedje…! Béla kolléga… ne engedje! Az istenért… Béla kolléga!!!

Odarohant Gyuricához, és belekapaszkodott a karjába:

– Nem szabad! Menjen el innen!! Menjen el innen! Azonnal menjen el innen…!!

Gyurica nem nézett rá. Tekintete belekapaszkodott a másik ember tekintetébe.

– Üsse le azt a marhát! – mondta a civilruhás.

– Nem! – kiáltott Király, és egyik kezével egyre szorítva az órás karját, odafordult, ahol a vendéglős feküdt. – Nem szabad…! Ugye, nem szabad… Béluskám! Nem szabad…!!

Karját magasra csapva a revolver ütése alatt pár lépésnyire arra tántorodott, ahol a vendéglős teste feküdt. Aztán hátratántorodott, és a következő ütéstől elzuhant. Gyurica lábai mellé.

A haldokló szeme elmozdult Gyuricáról. Lenézett az elzuhant emberre. Nyugtatta rajta egy darabig a tekintetét, aztán lezárta a szemhéjait. Gyurica csak a homlokát látta maga előtt, mely az egészen mélyre, az oldalt csuklott arc fölé borult. Felemelte a kezét, és arcul ütötte az embert. A fej átbillent a másik oldalra.

– Egy null! – mondta a civilruhás. – Jöhet a másik, és vége az előadásnak.

Gyurica megtántorodott. Először hátrabillent, aztán egyensúlyát keresve, felemelt karral előre dőlt. Keze kapkodva a levegőben beleütődött az ember derekába, s az órás odaszédült az ember mellére. Ott maradt mozdulatlanul, ujjai görcsösen szorították a meztelen testet, és a szemei lecsukódtak.

– Nyomás! – kiáltotta Macák. – Ne húzza az időt!

– Most már gyerekjáték! – mondta a civilruhás. – Fejezze be, és el van intézve minden!

Macák megfogta Gyurica karját, és odaállította az órást az előbbi helyére:

– Nyomás!

Gyurica felemelte a fejét, aztán a karját, és arcon ütötte az embert, ahová az előbb is ütött. A fej megbillent, felbiccent először a vállhoz, aztán visszahullott középre. A szemek felnyíltak egy pillanatra, ránéztek az órásra, aztán lecsukódtak. Erőlködve vonták össze magukon a szemhéjakat, mind összébb és összébb, egyre összébb és összébb, görcsös, fájdalmas erőlködéssel egyre összébb, míg végre az sem látszott a szeméből, amit a puffadt, dagadt hús eddig látni engedett.

Gyurica szemei csukva voltak. Úgy, csukott szemekkel fordult meg, és karjait kissé széttárva maga előtt, ujjait mereven, feszülten szétnyitva, az ajtó felé indult. Karjai mind széjjelebb nyíltak, távolodtak a testétől, ujjai egyre széjjelebb nyíltak, mintha ott akarnák hagyni a tenyerét, s mire az ajtóhoz ért, a karjai egészen szét voltak tárva, fel egészen a váll magasságáig, és a felgyűrődő kabátujjakból messze, magasra feszültek az ujjak.

– Meg van bolondulva?! – mondta a fegyveres őr a kapuban. – Tegye le a karját, és menjen rendesen!

– Hogy…? – mondta Gyurica, és szembe fordult a nyilassal.

– Eressze le a karját! – mondta a nyilas. Gyurica felnézett a karjaira. Lebocsátotta őket, és ott állt továbbra is a nyilas előtt.

– Vissza akar menni? – kérdezte a nyilas.

– Nem! – mondta Gyurica.

– Akkor tűnjön el innen!

– Igen! – mondta Gyurica.

Megfordult, és elindult a járdán. Kiskabátban volt, a feje födetlen. Lassan, meg-megimbolyogva haladt, a két karja lógott az oldala mellett. Kihaladt a kis mellékutcából és ráfordult a főútvonalra. Világosodott már. Két teherautó vágott át nagy sebességgel haladva el az utca előtt. Távolról villamos zúgása hallatszott. A köd felszállt, világos, nedves nap ígérkezett a városra.

Két férfi jött szemközt. Amikor pár lépésnyire voltak Gyuricától, megálltak és nézték, amint elhaladt mellettük. Az egyik megszólalt:

– Beszívtál, apuskám…?

– Hogy? – mondta Gyurica és megállt.

A férfi az arcába nézett:

– Valami baj van?

– Nem tudom… – mondta Gyurica, és állt továbbra is az emberek előtt.

– Piás! – mondta a másik.

– Beszívtál, haverom?

– Nem! – mondta Gyurica.

– Beleütötted az orrod valamibe, amihez semmi közöd, mi? És megkaptad a magadét?

– Nem tudom… – mondta Gyurica.

Álltak még egy darabig egymással szemben:

– Na… csak igyekezz szépen hazafelé!

– Jó… – mondta Gyurica.

– Ilyen az élet! – mondta a másik.

– Ilyen! – mondta Gyurica.

– Hol laksz?

– Pesten… – mondta Gyurica.

– Kösz! Ezt jól megmondtad…

A másik intett a fejével:

– Na eredj szépen…!

– Igen! – mondta Gyurica és továbbindult.

A következő útkereszteződésnél újra autó vágott eléje. Visszalépett, és befordult a mellékutcába. A járda közepén ment, eleresztett, lógó karokkal, messze előrevetett tekintettel, mely nem látott semmit jóformán. Amikor az utca végére ért, felvinnyogtak a szirénák. Elkésett riadó volt. A szirénaszóval egyidőben robbanások rázták meg a levegőt, s a bombák sivítása túlzúgta a szirénák üvöltését.

Gyurica megállt. Mozdulatlanul meredt a távolba:

– Pesten! – motyogta. – Pesten lakom… és haza akarok menni… Nem! Köszönöm… Hazatalálok magam is… ne tessenek fáradni…

Lelépett a járdáról, és az úttest közepén haladt tovább. A robbanások szakadatlanul követték egymást. A szirénák elhallgattak, és kis idő múlva, amikor a fül megszabadult a zúgásuktól, és a bombák pillanatnyi csendet hagytak, hallani lehetett a repülőgépek monoton, mély búgását a levegőben. A robbanások egyre közelebbről csattantak. Nem messze hatalmas tűzoszlop tört az égnek, és nyomában sárga, majd gomolygó piros füsttel szennyezett lángok csaptak magasabbra. Állandó vad bömbölés töltötte be a levegőt. A robbanások hangja összevegyült a bombák sikoltásával. Dübörgő reccsenés rázkódtatta meg a környéket, mintha maga a föld szakadt volna fel vagy omlott volna a mélységeibe. Gyurica változatlanul az út közepén haladt, mereven előre szegezett tekintettel. Karja lassan emelkedni kezdett, egyre magasabbra és magasabbra úgy, mint amikor kilépett az utcára, és a nyilas őr visszaszólította. Úgy, széttárt karokkal ment tovább.

– Köszönöm – mondta –, hazatalálok magam is…!

Kiért a főútvonalra, mely hazáig vezetett. Ráfordult a járdára. A repülők zúgását a feje fölött hallotta, mintha szakadatlanul ott köröznének felette. Hatalmas reccsenéssel szakadt fel előtte a járda betonja. A túlsó oldal lámpaoszlopa vágódott át és pattant ketté az ütődéstől. A túlsó oldal házai tompa morajlással omlottak össze, a falak füstölögve végigzuhantak az utca kövezetén.

Gyurica megtántorodott, és végigzuhant a járdán. A bombák a szemközti házakat sorozták végig, egy percre sem szűnt a gépek zúgása, a bombák süvöltése, és robbanás robbanás után követte egymást. Gyurica odakúszott a megremegő falakhoz.

– Köszönöm… – mondta, amíg négykézlábra támaszkodott –, természetesen hazatalálok…

Felállt. A gomolygó por- és füstfelhőben, mely úgy vette körül, mint a tegnap esti köd, meginogva a lábain továbbindult. Karjai ismét széttárva, mint az előbb, ujjai felmeredtek fehéren a remegő levegőben. Háta mögött felgyúlt, égett a világ. Pernye és korom szállt mindenfelé, a porban és a füstben. Lába falak omladékain és törmelékén taposott tovább. Ment egy pillanatnyi megállás nélkül, tántorogva, bukdácsolva a romhalmaz között. Befordult a vendéglős utcájába. A házak némák voltak, az ablakok redőnyei lehúzva. Ide nem ért el a bombázás. Elhaladt a lehúzott rolójú vendéglő előtt. Amikor a maga utcájához ért, megállt és rámeredt az ismerős tájékra. Kezét a homlokához emelve, végighúzta rajta az ujjait. Egyenként, sorban nézte végig a házakat. A bombák robbanása egyre rázta, reszkettette a levegőt. De szeme előtt épen, csendesen álltak a házak. Csak az arrább lángoló tüzek fénye lengett, villant az ablakok üvegjén.

Állt és nézte a házakat. Az utca kis fordulójában ott állt a négyablakos, földszintes ház, középen a bolthajtásos kapuval. Hosszan nézte a házat. Aztán odalépett a sarokház falához, és a karjára hajtotta a fejét. Először halkan, aztán egyre hangosabban zokogni kezdett. Lassan lecsúszott a fal mentén a földre, arcát a vakolathoz szorította, és szemeit a kis házra szegezve zokogott tovább.

A repülőgépek elvonultak. Csak a távoli tüzek reccsenése hallatszott, és a beálló csendben felhallatszott Vecsés alól az ágyúk dörgése.