Az ötödik pecsét – Húsz óra – Az áruló

 

 

 

 

Az ötödik pecsét

„Amint ugyanis körbejárva megtekintettem szentélyeiteket, olyan oltárra akadtam, amelyen ez a felírás állott: Az ismeretlen istennek. Nos hát én ezt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül is tiszteltek.”

(17) Az aeropáguszi beszéd. 23.

 

1.

Nagyon erős hideg volt, és ami ritkábban esik meg, a hideg mellett akkora köd támadt, hogy alig lehetett látni valamit.

Bent a kocsmában viszont meleg volt, a kocsmáros pedig jókedvű:

– Nos, uraim, a következő üveg az én számlámra megy! – mondta, és felemelte hatalmas termetét az asztal mellől.

– Jöhet, ameddig belefér! – mondta a kerek fejű könyvügynök, akit Svung úrnak becéztek a környéken. Nem egyébért, csak mert nagyon gyorsan járt, a sarkokon meg úgy fordult be, oly lendülettel, hogy isten őrizze, aki eléje került. – Jöhet! – mondta, és elővéve a zsebkendőjét, megtörölte a homlokát.

– Nem veszi le a kabátját? – nézett rá az asztalos. Nagyon magas ember volt, mondták is neki: ilyen ember szobafestőnek menjen inkább, ne asztalosnak, ahol éppen eleget kell hajladozni a gyalulásnál! Így szokott válaszolni rá: Hatvan koronáért adott el az én édesanyám erre a szakmára, abból lett a stafírungja, nem tehettem mást!

Így válaszolt, de ennek ellenére senki nem tudta meg, hogy mi az a hatvan korona, milyen stafírungról van szó?

– Igaza van! – állt fel a könyvügynök. – De hiszen még a sál is a nyakamban van!

– Korán akar hazamenni! – jegyezte meg az órásmester, Gyurica Miklós, aki négy esztendeje volt özvegy, és három gyermeket nevelt mindenkitől becsült tisztességgel. Mindazonáltal az a hír járta róla, hogy nem is egy kislánynak csavarta el a fejét. Izgalmasan és veszélyesen fiatal leánygyermekeknek, ahogyan a kocsmáros mondta, és – felháborítóan gazember módra, valóságos liliomtiprás, ahogyan az asztalos jegyezte meg, ha szóba került a dolog. Persze senki sem volt bizonyos benne, hogy mi történik a kis műhelyben a csilingelő, bimbamozó órák között.

– Borjúszegyet kaptam, és azért akarok korán hazaérni – mondta Svung, az ügynök. – Még ma este szeretnék egy nagyot enni belőle…

– Akkor talán nem hal meg? – kérdezte az órás hátradőlve székén, és az óraláncát megcsörgetve ujjai között.

– Micsoda?

– Azt kérdeztem, hogy akkor nem hal meg?

– Mikor?

– Ha még ma este eszik a szegyből?

Az asztalos felemelte a kezét:

– Na és ha meghal? Egyszer mindenkinek meg kell halnia…

– Újra filozófus kedvében van, úgy látszik – mondta az ügynök. – Ugye, sok disznóságot művelt ma is?

– Hát, kérem, ki-ki azt műveli, amije van neki!

– Ez az igazság! – tette le a kocsmáros az üveget az asztalra. – Ki borjúszegyet fogyaszt estére, ki pipi mellét – ha van képe hozzá! Egyébként az a véleményem, hogy borjúszegyhez csak egészen tisztességtelen úton lehet jutni manapság.

– Piszkos, nem piszkos… maga is megenné, ha tehetné! – vélte az ügynök, miközben a kabátját, sálját a fogasra akasztotta.

– Meg! Szó se róla, az vesse magára az első követ…

– Én a maga helyében – mondta Gyurica, az órás – azzal a kíváncsisággal látnék hozzá, hogy: no, kóstoljuk csak ezt a husikát, amelyikről fogalmunk sincs, hogy milyen husika?!

– Szegy! – mondta az asztalos.

– De milyen szegy? – kérdezte az órás.

– Most mondtam itt a maga füle hallatára – mondta az ügynök –, hogy borjúszegy! Máskor tartsa nyitva a hallókáját!

Az órás felvonta a szemöldökét:

– Honnan tudja maga azt, hogy borjúszegy és nem emberszegy, teszem azt?

– Ne gusztustalankodjon – mondta a vendéglős. – A perverzitásait tartsa meg otthonra!

Az asztalos megemelte az üveget:

– Hajajj… nem mese az, gyermek! Hogy a költő szavaival éljek!

– Ne vegyék el az ember étvágyát – mondta az ügynök. – Egy Czuczor-Fogarasit adtam érte…

– Azt nekem hiába mondja, úgysem tudom, mit jelent!

– Annyi szent – mondta a vendéglős –, hogy ebben a világban már minden megtörténhet. Ha azok odakint szappant főzhetnek emberekből, akkor velünk is azt zabáltathatnak, amit éppenséggel akarnak…

Svung becsukta az egyik szemét és úgy nézett a kocsmárosra:

– Gondolja meg, hogy mit beszél! Nekem semmi közöm az egészhez, hogy maga mit gondol, de az ilyen kiszólásait tartsa meg magának!

– Semmi szükség arra, hogy ilyesmivel töltsük az időt! – emelte fel poharát az asztalos. – Ingyen ihatunk, ne késlekedjünk vele. Proszit!

Felemelték a poharaikat.

A kocsmáros kivételével valamennyien fenékig itták.

– Mit mondott az előbb, hogy milyen könyvért kapta ezt a húst? – kérdezte a kocsmáros.

– Czuczor-Fogarasi nagyszótár…

– Az micsoda?

– Nyilván – szólt közbe az órás – valami lexikonszerű dolog, amiben benne vannak a szavak…

– Hát ha szótár, akkor nyilván szavak vannak benne, okos úr! – mondta az asztalos. – De nem mindegy az, hogy milyen szavak vannak benne. Nem igaz?

– Magyar szavak vannak benne – mondta az ügynök, aki azonnal elemébe jött, mihelyt könyvekről beszélhetett. Fel is könyökölt az asztalra, hogy hosszabb magyarázatba kezdjen, de amint felpillantott, az órás vörös hajára esett a tekintete. Elkapta róla a szemét, akkor meg az asztalos krumpliorrát látta maga előtt. Legyintett, és azt mondta:

– Mindenféle szavak vannak benne!

Már fordult is a kocsmároshoz:

– Igen jó a bora, Béla kolléga, nem is tudom, hogyan tud hozzájutni?

– A jó kocsmáros szerezzen, ez a dolga! – mondta az órás.

– Ha így beszél, akkor nem is érdemli meg, hogy ilyen bort ihat! – mondta a vendéglős, Béla kolléga, akin egyébként úgy ragadt ez a szokatlan megszólítás, hogy előzőleg közönséges – bár kedvelt és megbecsült – csapos volt ebben a vendéglőben, még a régi gazda idejében, akinek elhalálozása után elvette annak özvegyét. Igen jóravaló férj vált belőle, a környék lakói szerették is, de nem tudtak leszokni a régi megszólításról, amikor egyszerűen Bélának hívták. Lett aztán belőle Béla kolléga, hogy mindenki jól járjon, és senki ne veszítsen semmit. – Tudja maga, hogy mit jelent az, hogy ilyen bor van a maga poharában? Tudja, hogy mi mindent kell elkövetnie ezért a vendéglősnek?

A társaság helyeselt:

– Csak tréfa volt, Béla kolléga! – mondta az asztalos. – Egy ilyen régi vendég megengedhet magának egy ilyen apró tréfát…

Odafordult az óráshoz:

– Nem tudja meggondolni a tréfáit?

– És ha meggondolom, akkor nem hal meg maga is meg a védence is?

Az ügynök elhúzta a száját:

– Hagyja, Kovács úr… – szólt az asztaloshoz –, ezen már semmi nem segít!

– Magán talán segít? – kérdezte az órás.

– Nem! Ha mindenáron tudni akarja, hát egyszer és mindenkorra kijelentem magának, hogy én is meg fogok halni egyszer!

– Még kedves, hogy kijelenti… – mondta Gyurica.

– Kijelentem! Meg van elégedve?

– Ha magának kedvére van, akkor igen. Egyébként soha nem szabad idegeskedni, mert árt az egészségnek!

A vendéglős a társaság elé emelte az üveget, és így szólt:

– Azt mondom maguknak… járják nyugodtan végig a környéket. Hol találnak még ilyen borra? Melyik kocsmáros teszi kockára az egészségét, hogy ilyen bort szerezzen a vendégeinek!?

– Ez szóról szóra így igaz! – mondta az asztalos. – Szeretném látni azt a kocsmárost!

– Ezen vitatkozni sem érdemes! – helyezkedett el kényelmesebben a könyvügynök. – Még ha könyvről lenne szó, akkor magam is megjegyezném, hogy nemegyszer a szó legszorosabb értelmében lejárom a lábam, hogy kielégíthessem valamelyik régi vevőmet – de jó bort manapság ritkább keríteni, mint könyvet! Persze értékes könyvről beszélek, nem holmi limonádéról vagy malacságokról…

Az asztalos előbbre könyökölt az asztalon:

– Mondja, uram… már ne haragudjon, ha őszinte leszek, de ismerheti a természetemet, nem takargatom sem a más, sem a magam hibáját: könyv ide, könyv oda, tudom, nem kell prédikálni róla, de azt magyarázza meg nekem, hogy mit esznek rajta?

– Ilyet művelt ember nem is kérdezhet! – mondta a kocsmáros, és egyetértő pillantást vetett a könyvügynökre.

– Bah! – mondta az asztalos. – De én nem vagyok művelt ember, hanem tisztességes iparos és becsületes családapa!

Az ügynök ránézett az asztalos kövér orrára, kortyolt egyet a poharából, s végül így szólt:

– Hosszú lenne azt megmagyarázni magának, Kovács úr!

– Szóval annyira ütődöttnek néz, miszerint nem lennék képes megérteni, ha megmagyarázza?

Az órás elfintorította az arcát:

– Feltéve, ha képes értelmesen megmagyarázni!

– Magát… – csattant fel az ügynök – most sem kérdezte senki. De ha már belekotyogott, akkor válaszoljon a kérdésemre. Hány esztendeje javítja maga a családom óráit?

– Ennek semmi köze a maga könyveihez meg az olvasáshoz…

– Mindössze annyi, hogy maga évek óta tanúsíthatja, hogy ha elromlik a házban valamelyik óra, akkor nem kontárkodok a maga mesterségébe, hanem odaadom, hogy csinálja meg, és egy ujjal sem nyúlok hozzá, mert nem értek hozzá!

– Nem is ért hozzá! – mondta az órás, és szemével egy légy repülését követte az asztal felett.

– Úgy van! – mondta az ügynök. – S mert nem értek hozzá, nem is avatkozom bele a maga dolgába. Így hát maga is hallgasson, ha könyvekről van szó. Ha csak nem akar éppenséggel kérdezni valamit, amit nem tud, s akkor én készségesen megmagyarázom…

– Feltéve, ha tudja – követte tovább a legyet Gyurica.

– Ha pedig nem tudom, akkor azt mondom magának, hogy kérdezze meg valamelyik okosabb barátomat, mert magam nem tudok erre választ adni!

– Na látja! Ezzel kellett volna kezdenie – emelte vissza a tekintetét az órás az asztalra, aztán az ügynök szemébe. – Ezzel kellett volna kezdenie, hogy nem ért hozzá!

A kocsmáros megtöltötte a poharakat:

– Ne hagyja bosszantani magát, Király úr! – mondta az ügynöknek, és most is, mint valahányszor, csak az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie, hogy ne Svungnak szólítsa. – Ne törődjön vele. Ismerheti már, hogy nem érdemes vitába keveredni vele! De ami a könyveket illeti, megvallom őszintén, hogy magam is sokszor elgondolkoztam már rajta: mi a fenének az a sok papír? Boldogabb lesz tőle valaki? Mije lesz jobb annak, aki rákölti a pénzét? Szóval nehezen megy ez nekem a fejembe, bár meg kell mondanom, hogy az iskolában mindvégig kitűnő tanuló voltam, és többször szavaltam is március tizenötödikén…

– Október hatodikán nem szavalt? – kérdezte az órás ismét felfedezve az őszi legyet a mennyezeten.

– Nem…

– Pedig akkor is lehetett szavalni!

– Maga se törődjön vele! – mondta az ügynök. – Ne is figyeljen arra, ha közbeszól, egyszer úgyis elviszi az ördög, s akkor végleg elhallgat majd…

Felemelte a poharát, és körbeintett vele, nem hagyva ki természetesen az órást sem:

– Hát akkor…!

Mindannyian ittak.

Aztán Svung odafordult az asztaloshoz:

– Maga azt kérdezte, hogy mit esznek rajta, mármint ezeken a könyveken, így van?

– Így, szóról szóra… – mondta Kovács –, mert ha teszem azt, valaki ennivalóra költi a pénzét, akkor rendben van, annak megvan a maga szemmel is látható haszna, ha például hízik valaki tőle vagy visszaszerzi az erejét, vagy megjavítja a leromlott egészségét, de mit szóljak ahhoz, ha valakinek jóformán rendes ruházata sincsen, és ilyesmire költi a pénzét?

– Na, látja Kovács úr… az ilyen embert kell igazán megbecsülni! – emelte fel az ujját a könyvügynök.

– Már megbocsásson, ha az ilyen embert kellene becsülnöm, akkor alig lenne, akit becsülhetnék egyáltalán…!

– Hoppá! Miből lesz a cserebogár?! – emelte fel a hangját az órás.

– Ebben igaza van – a maga tapasztalatai szerint, Kovács úr! De csak úgy! – válaszolt az ügynök. – De ha az én helyemben lenne, és az én pozíciómból ítélne, akkor nyugodtan állíthatná, miként én azt meg is teszem, hogy igen sokan vannak az ilyen tiszteletre méltó embertársaink.

– Tudja, mi az igazság, Király úr? – szólalt meg a kocsmáros. – Ahány embert én eddig láttam, aki a könyvet bújja napestig, meg mindig csak azzal látni együtt, az mind korábban meghalt, mint a többi. Elvitte a tüdőbaj meg a hátgerince, a sok görnyedés, szóval mind hamarabb patkolt el, mint a többi. Ha pediglen így van – és így van, mert magam tapasztaltam –, akkor ugyan mi a fenének nekem a könyv? Nincs igazam?

Gyuricához fordult, mint aki részéről bizonyos lehet a helyeslésben.

– A hátgerincnek attól semmi baja nem lesz! – mondta az órás.

– Már hogyne lenne, ha úgy görnyednek fölötte, mint valami nyomorékok?

Király, az ügynök megérintette a kocsmáros könyökét:

– Egyáltalán nem a hátgerincről van szó, Béla kolléga! Arról a nemes örömről beszélünk, amit az olvasás szerez az embernek, az értő és a szomjas léleknek, a műveltségre és tudásra vágyó szellemnek, hogy úgy mondjam. Ami örömet nyújt a felüdülni kívánkozó, az élet sok szennyétől szabadulni kívánkozó léleknek. Nem akarok más példát említeni, csak a magamét, ha megengedik. Amikor este kezembe veszem valamelyik illusztris és másoktól igen nagyrabecsült szerző művét, akkor úgy érzem magam, mintha fürdőt vennék, mintha kellemes zuhany alá állanék, ahol a szavak helyettesítik a víz cseppjeit, melyek sűrű sorokban követik egymást, valósággal ráömölve az ember lelkére, és tisztára mossák a rárakódott szennytől. Ilyenkor aztán úgy érzi magát az ember, mintha abban a bizonyos paradicsomi állapotban leledzene, amikor tudvalevőleg még nem ismerte a rosszat, és lelke egy volt a világmindenséggel, hogy így fejezzem ki magam. Amikor – hogy például ezt említsem meg – azt olvassa az ember, hogy a pillangók könnyű libbenéssel szállottak tova a virágok borította rét selyme fölött; és a napsugár örömmel játszadozott a szárnyaikon, és mit tudom én, arrább a kis patak csobbanásai hallatszanak botladozva a kövek ezüstjén, és az égben, mely egészen kék, madarak röpködnek, és daluk betölti a vidéket, arrább pedig az erdő hűvösében őzek ugrabugrálnak, és olyan magasztos az egész természet, és a levegő maga is oly friss, nem úgy, mint itt bent a kövek és kémények között, mondom, ilyenkor behunyja a szemét az ember, és úgy érzi, hogy maga is ott van a rét közepén, és mindez a szépség ott körülötte történik… Szóval kérném: ez az a szépség, amiről beszéltem itt az előbb…

Király elhallgatott egy pillanatra, hogy kivegye kabátja belső zsebéből a zsebkendőjét.

Az asztalos megjegyezte:

– Nem mondom… én is ki szoktam vinni a gyermekeket kirándulni, csak ne lennének olyankor annyira tömöttek a villamosok.

– Az azért van – mondta a vendéglős –, mert mindenki csak akkor menne. Vasárnap vagy szombaton!

– Hát nekem talán akad máskor időm? Én is csak akkor tudom kivinni őket… De ha a város jobban törődne a közlekedéssel, akkor nem kellene olyan tumultusban utazni senkinek!

– Azért arról sem szabad megfeledkezni – mondta a kocsmáros –, hogy az én legénykoromban még a villamos sem járt odáig, ha maga is a Hűvösvölgyre gondol? A Széna térnél vége volt az egésznek…

– Az lenne tulajdonképpen a rendjén való, ha az embernek lenne egy kis telke a hegyek között, persze olyan helyen, ahol már közművesítettek is!

– Másként nem is érdemes! – mondta a vendéglős. Gyurica megkopogtatta az ügynök vállát:

– Ha maga, teszem azt, borjúszegyet eszik vacsorára, akkor is jönnek magának a pillangók meg a csobogások ott a köveken?

– Akkor is! Mit szól hozzá?

– Hát… Ami azt a zuhanyt meg a vizet illeti, az magára is férne… Csak azt nem tudom, hogy ha ennyire odavan az ilyesmiért, akkor miért nem szerez ezért a szegyért valami pillangócsobogást magának, ha már azért a másik könyvért képes volt szegyet szerezni?

– Ha rám hallgat – folytatta az asztalos a vendéglőshöz hajolva –, akkor azt a lőrinci telket vette volna meg. Kész város épült már ott. És milyen kellemes környezet? Ráadásul Lőrinc olyan magasságban van, mint a Gellérthegy…

– Most már mindegy! – válaszolt a vendéglős. – Majd hozzálátunk a háború után…

– Mikor? – fordult hozzá Gyurica. – Mikor akar hozzálátni, jó ember?

– Majd a háború után! Mit bámul?

– Semmit! Jó humorérzéke van magának…

– Ha nem a háború után, akkor a háború alatt! – mondta az asztalos.

– Meg a Pimpőke a gumirádlin! – mondta Gyurica.

– Örüljenek, ha megvakarhatják a hátukat, ha viszket…

Odafordult az ügynökhöz:

– Szóval akkor is jönnek magának a pillangócsobogások, ha szegyet eszik előtte?

Király ránézett:

– Látta? Látta, hogy meg akartam magyarázni nekik, hogy mi a szép és felemelő az olvasásban? S nézze, hogy miről beszélnek most?

– Na és…? Csak nem gondolja, hogy egész előadást tarthat itt róla? Beszéljen inkább arról, hogyan készíti el otthon a borjúszegyet…

– Áh…! Borjúszegy… – emelte fel a fejét a kocsmáros. – Hát figyeljenek csak rám, kérem! Az én feleségem a következőképpen szokta csinálni…

Felemelte a poharát, hogy a szegykészítés részletezése előtt felhajtson belőle, de Gyurica közbeszólt:

– A magáé a szegy vagy a Király úré?

– A Király úré, természetesen…

– Akkor legyen udvarias, és hagyja Király urat beszélni!

– Nem szóltam semmit! – dőlt hátra sértődötten a székén a vendéglős.

– Nahát!

Az ügynök lesepregette maga előtt az abroszt, a morzsákat a tenyerébe gyűjtve.

– Ha úgy gondolják, akkor szívesen elmondom, hogy magam hogyan szoktam készíteni. Ez persze nem zárja ki azt, hogy Béla kolléga felesége, akit a magam részéről is igen tisztelek mint háziasszonyt, nem készítheti el különbül és ízletesebben… szóval: a spékelésen kezdődik a dolog. Ezen múlik minden!

– Pontosan így van! – tette a tenyerét az asztalra Kovács, és egyetértésre váró tekintetet vetett a kocsmárosra, de az nem viszonozta a pillantását.

– Vannak azok a bizonyos hártyák a szegyen, ezek a rétegek, vagy hogyan is nevezzem őket? Ezeket szépen behasítjuk, kis táskákat készítünk benne, hogy a spékelés beleférjen…

– Úgy van, pontosan úgy van… – bólintott az asztalos.

– Ami fontos, az az, hogy ne csak a töltelékeket készítsük el, hanem legalább annyi gondot szenteljünk a spékelésre! És mivel spékeljünk? A pirított szalonna! Olyan szalonnára gondolok, amelyik nincsen egészen ropogósra pirítva, hanem éppen csak hogy üveges legyen, értik, hogyan mondom? Hát ezt kell szépen beletűzdelni a szegybe, de akkor még nincs vége a dolognak. Most kell beletenni azt, amitől a legfinomabb lesz… Mit gondolnak, mi lesz az? Nem tudják, kérem! Én ezt egyébként egy olyan valakitől tanultam, akinek az egyik rokona Eszterházy szakács volt. Képzelhetik, hogy nem akármilyen konyhát vezetett – szóval úgysem jönnek rá: sajtot kell beletenni! Úgy, ahogyan mondom! Az ember szép kis szeleteket csinál a sajtból, nem nagyokat, olyan fél ujjnyi hosszúságú és egészen, de egészen vékony szeleteket. Na most aztán: ezeket a szeletkéket bedugdossa szépen a szalonna mellé, persze előtte ezt is megborsozza egy keveset, nem is kell mondani… Mi történik ettől a sajttól? Hát ez a lényeg, kérem! Mert ez a sajtszeletke, amikor a hús már bent van a sütőben, elkezd szépen olvadni. Olvad, olvad, szép lassan süti az ember, ugyebár, és vigyázva, hogy állandó legyen a hőmérséklet, olvad, olvad, és kérem tisztelettel, átjárja az egész húst ennek a sajtnak az íze, az aromája. Hogy úgy mondjam, egész szép hártyával borítja be a húst ez a megolvadt sajt… Hát ezt kell aztán megkóstolni!

A vendéglős megmozdult a helyén:

– Szeretném én látni azt a szegyet, amit maga így készít!

– Hogy azt szeretné látni?

– Azt! – mondta a vendéglős, és odafordult az asztaloshoz. – Látott már maga jó sültet, szegyet különösen, fokhagyma nélkül? Na, mondja meg: látott vagy nem látott?

Svung nem engedte szóhoz jutni az asztalost:

– Na persze… Hát az is van benne! Az csak természetes! Az, kérem, annyira természetes…

A kocsmáros tovább magyarázott Kovácsnak, és nem vette figyelembe az ügynök szavait:

– Látott olyan sültet vagy nem látott? Nem én mondom meg, hanem maga!

– Fokhagyma nélkül nincs sült! – mondta az asztalos.

– Nem is lesz! Nem is lesz, efelől megnyugodhat! A feleségem a következőképp csinálja…

Gyurica felkönyökölt az asztalra:

– Halljuk, halljuk…

– A következőképpen csinálja: veszi azt a borjúszegyet, ugyebár. Nem nagy darabot, olyan háromnegyed, egy kilósat, megmossa szépen…

A vendéglős eltolta maga elől a poharát, és mind a két könyökét az asztalra helyezte. Majd a széket is közelebb húzta:

– Két vízben mossa meg, ugyebár, mert egy léből az nem ér semmit. Ezután következik a tej! A tej bizony, amibe szépen beleáztatja – nem hosszú ideig, világért sem, csak éppen hogy benne maradjon egy kevés ideig, de azért annyi ideje legyen…

– …hogy felszedjen valamennyit a tejből! – bólintott helyeslően az órás, és a szeme sarkából az elnémult ügynökre pillantott.

– Hogy felszedjen valamit belőle, úgy van! Na mármost: ezután következik a szegynek a felhasítása. De hogyan? Azt kérdezem én, hogy hogyan? Magának mindegy például, hogyan fűrészeli fel azt a deszkát, amivel éppen dolgozik? Hogy merről áll hozzá, és melyik oldalról, vagy milyen irányból kezdi vágni? – fordult az asztaloshoz.

– Dehogyis mindegy! Éppenséggel, hogy nem mindegy… Jól is néznénk ki, ha csak úgy nekimennék, mindegy, hogyan!

– Na, látja! Egyáltalán nem mindegy itt sem, hogy hogyan és melyik oldalról kezdi vágni a szegyet…

Az órás felemelte a poharat.

Közben elismerően, bátorítóan bólintott az asztalos felé:

– Nem értek a maga szakmájához – mondta –, de tökéletesen igaza van! Nem is lehet jó asztalos, aki nem tudja mindazt, amit maga most mondott…

– Mondtam? – ráncolta össze a homlokát Kovács. – Én, kérem, még semmit sem mondtam tulajdonképpen! Ha az összes furfangját el akarnám mondani, akkor nem is tudom, hogyan érnénk a végére…

Az órás érdeklődve nézett Kovácsra:

– Nyilván nem mindegy az sem, hogy milyen fával van dolga.

– Hogyan képzeli? Hogy az mindegy lenne? Tudja, hány fajta fával dolgozik egy mesterember? Nem is képzeli, hogy hány fajta fával van dolgunk…

A vendéglős már harmadszor nyitotta szóra a száját, most kihasználta a pillanatnyi szünetet – amíg az asztalos felemelkedve a helyéről, közelebb húzta magát az asztalhoz –, és megszólalt:

– Tehát elkezdi a feleségem vágni a szegyet, mégpediglen a következőképpen. Leteszi a deszkára…

– Ott van például a tölgyfa – emelte fel a hüvelykjét Kovács –, erős, nem száladzó, sima port adó deszka, egészen szívesen fogadja a fűrészt, már úgy értem, hogy a többihez viszonyítva…

– Veszi a deszkát – emelte fel a hangját a kocsmáros –, és ráteszi a húst…

– Azért a többihez viszonyítva – folytatta az asztalos –, mert vannak ritkábban használt anyagjaink, amiket aztán igazán csak nagy fáradsággal lehet megmunkálni. A gyertyánra, a kőrisre gondolok elsősorban, a juharról, ébenről nem is beszélek, habár a kőrist talán még ezek után kellett volna említenem, egyidőben a tiszafával. Bár azt is meg kell mondanom, hogy az utóbbival nekem nem volt dolgom, eltekintve az inasidőmtől, de ha őszinte akarok lenni, hát akkor azt kell mondanom, hogy csak amit hallottam róla, arról beszélhetek inkább. De hát legyen őszinte az ember, nem igaz?

– Persze! – mondta Gyurica.

– Azért mondtam én is – sietett megszólalni a vendéglős –, hogy nem mindegy az, hogy hogyan áll hozzá az ember például a húsokhoz. A szegyet azt leteszi a feleségem a deszkára, veszi a kést…

Gyurica közbevágott:

– Ejnye, Béla kolléga! Igazán jobban ügyelhetne az illendőségre. Ha emlékezetem nem csal, akkor a Király úr kezdte elmondani, hogyan készíti a szegyet. Lehetne annyi tapintat magában, hogy hagyja végig beszélni…

Az ügynök elmerült tekintettel nézett az órás szemébe:

– Nincs igazam? – kérdezte tőle Gyurica.

– Nem szégyelli magát? – kérdezte csendesen bólogatva az ügynök. – Azt hiszi, nem látom, hogy mit művel itt?

– Maga megkergült, jó ember! – méltatlankodott az órás. Körülnézett a társaságon: – Felszólalok az érdekében, s akkor ilyen hangnemben válaszol nekem… Szóljanak hozzá?!

A kocsmáros megfogta az asztalos hajtókáját:

– Pontosan úgy kell belehasítani a húsba, ha szegyről van szó, ahogyan a húsnak a rétegződése is halad…

Az asztalos készségesen bólintott, és rátette a kezét az órás vállára:

– Ez nem azt jelenti – mondta –, hogy ne bírnék ismeretekkel a tiszafát illetően is…

– Igazán szégyellhetné magát! – nézett továbbra is Gyurica szemébe az ügynök.

– Mi baja van velem?

– Öröme telik az ilyesmiben felnőtt ember létére?

Gyurica megvonta a vállát:

– Mondom, hogy mindig baja van velem…

Megnyílt az ajtó, és a ködből alacsony, feltűrt gallérú emberke lépett be, eléggé körülményesen fordulva meg maga körül, és üggyel-bajjal téve be az ajtót.

– Nem lehetne valamivel gyorsabban mozogni, édes uram? – emelkedett fel a vendéglős a helyéről. – Semmi szükség, hogy nyakunkra hozza valamelyik légóst!

– Jó estét kívánok! – mondta az emberke, és fél kézzel még a kilincsen levette a kalapját, aztán lelépett az alacsony lépcsőről. – Szívesen csinálnám gyorsabban, de nem megy…

Most vált láthatóvá, hogy az egyik lába hiányzik, és a nadrágszárából holmi bot lóg ki, nagy gumigömbbel a végén.

– Így már más…! – mondta Gyurica. Megfogta a poharát, hátradőlt a helyén, és így szólt az ügynökhöz: – Nem tenné meg azt a szívességet, hogy leveszi az ábrázatomról a szemét?

– Szégyellhetné magát! – mondta immár harmadszor Király, aki nem tudta elfelejteni, hogy Gyurica miatt nem fejezhette be előadását a szegyről. – Nincsen magában semmi tisztelet semmi iránt!

– Már megint felelőtlenül nyilatkozik! Legalább annyira szeretem a szegyet fokhagymával és anélkül, mint maga vagy a Béla kolléga felesége! Nagy a köd kint, barátom? – nézett az új ember felé, aki koppantva igyekezett a pult felé, közben a kabátját gombolgatva.

– Hát kérem… – mosolygott a vendég – lehetne kisebb is.

– Egyszer én olyan ködben voltam – kezdte Kovács, az asztalos –, hogy nem láttam az ujjamat sem, ha magam elé tartottam. 1929-ben volt, lent dolgoztam abban az időben Békéscsabán. Egyébként az volt az érdekesség az egészben, hogy augusztusban történt…

– Augusztusban nincs köd! – mondta Király elfordulva a székén, hogy szemügyre vehesse az új vendéget.

– Ha azt mondom, hogy van, akkor ne kételkedjen benne, hanem várja meg, amíg megmagyarázom! Éjszaka jöttem hazafelé gyalog, és valami víz mellett haladtam el. Már eléggé hűvös volt az éjszaka, és végig a víz mentén olyan jó egy méter magasságig csupa köd volt minden. De csak lent a föld színén, mondom, úgy egy méter magasságig…

– Az nem köd volt, hanem pára!

– S a köd az mi, az nem pára?

– Már megbocsát, ha a köd pára lenne, akkor párának neveznék, és nem ködnek, ennyit igazán tudhatna.

A vendéglős – Béla kolléga – már a pult mögött állt, és megszokott mozdulattal törölte végig a bádogot:

– Mivel szolgálhatok?

– Hát kérem… – mosolygott az emberke – én magam sem tudom, mit kérhetnék?

– Hát… csak gondolkodjon, aztán majd akad valami!

Az emberke zsebkendőt húzott elő, és aprót köhécselve megtörölte az orrát meg a száját.

– Megfáztam… – mondta, és rámosolygott az asztalnál ülőkre.

– Hideg idő… hideg idő… – mondta az ügynök, és eltakarva a száját ásított.

– Na… azért messze van ez még a hidegtől! – jelentette ki az asztalos.

– Persze hogy messze van még az egészen hideg téli időktől – mondta Király –, de az évszakhoz viszonyítva eléggé kitesz magáért.

– Akkor – mondta Gyurica, szemét az új emberen nyugtatva – mondja azt, hogy hűvös, és ne azt, hogy hideg…

– Milyen precíz lett hirtelen?

– Egyáltalán nem vagyok precíz, ami az ilyesmit illeti, de szeretem, ha tisztességesen fogalmaznak… Uram! Kérjen forralt bort, azt hiszem, az fér most a legjobban magára! – mondta emelt hangon.

A kis ember mosolygott, és a kocsmároshoz fordult:

– Látja, az valóban jó lenne most nekem…

– Uram! – mondta a vendéglős. – Ne hallgasson arra, amit az az ember mond! Tegyen úgy, mintha nem is hallotta volna! Forralt borom nem volt, nincs, és nem is lesz egyelőre…

Az emberke végigtörölte az arcát is a zsebkendővel. Aztán Gyuricára nézett, és ismét megjelent az arcán a kisfiús, félszeg mosolygás: – Úgy látom, hogy jókedvükben vannak?

– Mivel szolgáljak, uram? – kérdezte Béla kolléga, és ujjaival dobolni kezdett a pult bádogján.

– Talán… adjon egy fél liter bort, ha szabad kérnem!

– Egy fél liter bor! – mondta a vendéglős, leemelve a fedőt a pultba illesztett porcelánról.

– Hát ez meg hogyan történt magával, tisztelt úr? – intett a vendég lábára Gyurica, miközben a kezébe vette a poharát. – Kívül a kaszárnyán, valahol Oroszországban? Vagy miféle nyalánkság?

– Ne csináljon viccet az ilyesmiből! – mondta az asztalos. – Ha le akar ülni, uram, hát csak tessék ide hozzánk…

– Nagyon szépen köszönöm! – mondta a jövevény, és kezében a poharával odabicegett az asztalhoz. – Jó estét kívánok! – köszönt újra, amikor az asztalhoz ért. – Ha nem veszik rossz néven, akkor valóban leülnék egy pillanatra…

– Üljön csak nyugodtan! – mondta Kovács. – Sok jó ember kis helyen is elfér… tessék csak, tessék!

Helyet csinált, arrább húzta a székét.

– Igen megköszönöm – mondta a féllábú –, de talán levetném a kabátomat is, elég meleg van itt bent…

– Persze hogy vegye le – állt fel Király szolgálatkészen, miközben figyelmeztető pillantást vetett Gyuricára, aki elhúzta a száját az ügynök nagy igyekezetén. – Majd segítek magának, bajtársam, adja csak ide…!

Segített levetni a kabátot, aztán a féllábú szabadkozása közben odavitte a fogashoz, és felakasztotta a magáé mellé.

– Emberek vagyunk, kérem! – telepedett vissza az asztalhoz.

A vendéglős is visszatért a helyére. Hozta a vendég rendelte bort. Letette eléje, aztán helyet foglalt, elővette a cigarettáját, és sorba kínálta a társaságot.

– Mi van? Feltörtünk, Béla kolléga? – kérdezte Gyurica, miközben rápillantott a Darlingos dobozra. – Annyit sír, mint egy mosakodós kislány, s közben vagyonokat rejteget a zsebében…

A kocsmáros jólesően elmosolyodott:

– Áh, ne gondolja! Egy századostól kaptam ajándékba.

– Én a magam részéről soha nem kedveltem az ilyesmit – mondta Kovács, miközben figyelmesen válogatva kivett egy cigarettát a dobozból. – Őszintén szólva nem is tudom megérteni, hogy mit szeretnek rajta az úriemberek? Nincs ebben semmi jó, éppen olyan, mintha kölnivizet szippantana az ember…

– Mit szeretnek… mit szeretnek? – vett ki Király, az ügynök is egyet a dobozból. – A flancot! Azt kedvelik benne! Ne higgye azt, Kovács úr, hogy ízlik nekik! Nem ízlik azoknak sem, de hát mutatni kell a módot. Meg a nagyuraságot! Hogy azt mondja: légy oly bátyám, parancsolj venni belőle! De nem ízlik egyiknek sem, csak hát a flanc, hogy az meglegyen!

Az asztalos bólintott:

– Azt hiszem, igaza van Király úrnak! Talán nem is szívják, amikor egyedül vannak, legalábbis férfi nem szívja. Abból gondolom, hogy egy alkalommal voltam egy igen jómódú embernél, még segéd koromban, amikor Budán dolgoztam a Tuschek és társánál. Az az úriember aztán megkínált engem valami dobozból, egyik rekeszben Levente volt, a másikban meg ilyen Darling. Úgy tartotta a dobozt, hogy én ebből vegyek, de ő a Leventéből gyújtott rá…

A kis ember megmozdult a széken:

– Talán… az történhetett, hogy a vendégeinek tartotta a finomabbat, maga pedig az erőset szerette!

– Ez is lehet – mondta Kovács –, mindenesetre ő a Leventéből gyújtott rá…

– Flanc az egész! – mondta Svung. Megvárta amíg a vendéglős tölt a pohárba.

– Nekem elhihetik, hogy flanc az egész! Nem azért mondom, de a szakmámnál fogva sokat megfordulok ezeken a helyeken, és elmondhatom, hogy ismerem őket. Ennyi esztendő alatt? Nem rossz emberek ezek, de sokat adnak olyasmire, amit mi nem is igen tartunk fontosnak.

A vendéglős végigtörölte a poharakat:

– Így igaz! – mondta. – Amikor még fent a Hűvösvölgyben dolgoztam, a Balázsnál, hát ott is laktam egy istenáldotta jó és becsületes családnál, szűken voltunk, igaz, de mind dolgos, tisztességes ember, az egész család. Hát ott lakott velünk szemben egy főtanácsos. A minisztériumban volt valami igen nagy úr. Hát az, kérem szépen, minden áldott reggel teljesen meztelenül kiállt az erkélyre, és ott tornászott, csapkodta a karját meg ugrált meg hajladozott meg ütögette a mellét. De akár tél, akár nyár volt, mindig csinálta, minden áldott reggel…

– Biztos mániája volt! – mondta Kovács.

A kis ember megtöltötte a poharát. A vendéglős természetesen nem töltött neki, de most várakozó pillantással méregette, és várta, hogy megkóstolja a borát.

– Ha szabad nekem is beleszólnom – kezdte az új ember –, én egy alkalommal voltam egy ilyen úri családnál…

– Mi a foglalkozása, ha szabad kérdeznem? – szólt közbe Kovács.

Az emberke elmosolyogta magát:

– Én kérem… – kissé megbólintotta a fejét – fényképész vagyok. De… hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy tulajdonképpen művészi fényképész vagyok. Keszei. Keszei Károly.

Gyurica, az órás behunyta az egyik szemét, és azt mondta: – Áhá!

– Nem dicsekvésből mondom – folytatta a fényképész –, de manapság, amikor annyi a szakmánkban a kontár, mint még soha talán, úgy érzem, nem szükségtelen ezt kihangsúlyozni.

– Szóval fényképészmester – bólintott az ügynök.

– Művészi fényképész! – hagyta helyben az asztalos. – Olyan ez, mint akár az én szakmámban is. Ott sem mindegy, hogy hogyan dolgozik az ember. Az emberek összespórolják a kis pénzüket, hogy valami szépet kapjanak, ne csak a jót, tetszik érteni, hanem szépet is! Tehát nem mindegy, hogy hogyan dolgozik a mesterember! Így van?

– Tökéletesen így van! – mondta Keszei. – Ha pedig szabad azt is megemlítenem, hogy milyen örömet képes okozni, amikor az ember a maga, hogy úgy mondjam, egyéni és kiforrottabb ízlését érvényesíteni tudja egy másik illetővel szemben – akkor tűnik ki igazán, hogy mennyi minden múlik egy jó szakemberen, jelen esetben ugyebár egy művészi fényképészen…

Az ügynök arrább tolta a poharát:

– Hát az ízlések, ugyebár, nem egyformák. Én a magam részéről csak azt szeretném lefixálni, hogy nem lenne semmi értelme az életnek, ha mindenkinek egyforma lenne az ízlése! Én ki merem jelenteni, hogy akkor nem is óhajtanék élni. Akárhová mennénk, ugyanazt látnánk mindenütt. Aztán itt vannak a könyvek. Az író csak egyforma dolgot írhatna, s mi lenne akkor a sok mély dologgal, ami benne van, és nem jöhet elő vele, hogy úgy mondjam, mert csak egyforma dolgok kellenének? Isten ments, hogy bármiben is egyformák legyünk. Ki-ki szeresse azt és úgy, ahogyan az neki jólesik!

A fényképész nyugtalan mozdulatot tett, és elpirulva szólalt meg:

– Azért én úgy gondolom – ha ugyebár szabad nekem egyáltalán gondolni bármit is –, úgy gondolnám, kérem szépen, hogy a fennköltebb ízlésnek azért joga van bizonyos erővel élni az irányban, hogy az alantasabb vagy a kevésbé fejlett az mihamarabb megváltozzon! Erre, hogy úgy mondjam, a fennköltebbnek joga van!

Gyurica újra lehunyta a fél szemét, és azt mondta, de most valamivel csendesebben:

– Áhá!

– Tetszett szólni valamit? – kérdezte a fényképész.

– Azt mondtam, hogy: áhá! – mondta az órás. A fényképész elpirult. Elvörösödött az egész arca, és azt mondta:

– Mire tetszett érteni?

– Semmire! – mondta Gyurica. – Csak beszéljen tovább, tisztelt úr…

– Ne törődjön vele! – mondta Kovács. – Szereti bosszantani az embereket…

– Szóval, arra gondolok, hogy ha mi magunk már megtanultuk, vagyis birtokába jutottunk a nagyobb tökéletességnek, akkor talán kötelességünk az elmaradókat mintegy ösztökélni, biztatgatni arra, hogy változtassák meg a véleményüket, és adják fel addigi álláspontjukat…

– Áhá! – mondta harmadszor is Gyurica, és felemelte a poharát. – Ebből lesz a cserebogár! – mondta, s hosszút kortyolt a borból.

– Mi lesz ebből? – kérdezte az asztalos.

– A cserebogár! – mondta Gyurica, és így folytatta. – Hát akkor isten-isten, és igyunk arra, hogy mindenkinek az tetszedjen, ami neki tetszik!

– Úgyis van! – mondta a vendéglős. – Ne fosszunk meg senkit az örömétől, ha a csúnyácska szép az ő szemében, hadd örüljön vele!

– Őszintén szólva, jómagam is azon a nézeten vagyok – mondta az ügynök, hogy ha a főtanácsosnak az okozott örömet, hogy meztelenül táncoljon ott fenn az erkélyén, akkor táncoljon vagy mit csináljon, ameddig csak éppenséggel akar! Én ezt most, kérem szépen, egyáltalán nem szarkasztikus ízzel mondtam, hanem nagyon is komolyan. Elvégre az ad értelmet az életünknek, hogy bizonyosak vagyunk arról, hogy jogunkban áll azt tenni, ami a saját elhatározásunkból ered. Ha nem így lenne, nevezhetnénk-e magunkat embernek egyáltalán? Nem így van?

– Bizony… bizony! – mondta a vendéglős.

– Úgy igaz, ahogy mondta! – szólalt meg Kovács. – Ez akkora igazság, hogy csak az ördögnek nem tetszene!

A fényképész megforgatta maga előtt a poharát:

– Na, persze… persze…

– Mert gondoljunk csak bele! – folytatta Svung, a könyvügynök. – A maga tanácsosa, illetve főtanácsosa, kedves Béla kolléga, aki meztelenül sétált ott az erkélyen, az tulajdonképpen azért talált ki ilyen lehetetlen dolgot, mert nyilvánvalóan másképpen gondolkodik, mint az egyszerű emberek. Nem megszólásképpen mondom, de képzeljék csak el, hogy mondjuk, arra a főtanácsosra az van bízva, hogy ő ossza el a kenyérjegyeket az országban. Vagy még a háború előtt esetleg az volt reá bízva, hogy a kenyér- meg a gabonaügyeket intézze! Na mármost ebből az következik, hogy ha este hazamegy, mindig az van még akkor is a fejében, hogy mennyi búza fog teremni meg mennyi rozs, meg hány embernek kell kenyérjegyet adni, meg aztán általában, hogy minden úgy fog menni, ahogyan azt ő sürgeti, jobban nem! Hát milyen lehet a koponyája belülről egy ilyen muksónak? Most aztán képzeljék el, hogy ha kimegy az utcára, és lát egy csomó embert, asszonyt, férfit, gyereket, szerelmeseket meg öregeket meg mindeffélét, s akkor azt gondolja: no, ezek is azt a kenyeret eszik, amit én osztottam el nekik! S akkor aztán már nem is embereket lát, hanem fejadagokat! Azt mondja: ott megy két fejadag, amott megy egy fejadag, ott megy egy öreg fejadag, amelyik jövőre, úgy tetszik, már nem lesz fejadag, mert köhög a szerencsétlen cefetül, s alig bír már járni. Ha meg gyereket lát, akkor azt mondja: ezek meg jövőre lesznek nagy fejadagok!

A vendéglős elkacagta magát:

– Nem is tudtam, hogy ilyen humora van magának, Király úr!

– Na persze, azt én is tudom – mondta az ügynök –, hogy humorosan hangzik, de valójában nincs mit nevetni ezen. Képzeljenek el például egy magas rangú katonatisztet, mondjuk egy tábornokot, aki a Hadügyminisztériumban dolgozik, és teszem azt, az utánpótlás ügyeit intézi. Az sem olyan egyszerű ember, mint a többiek! Az is mit csinál, amikor megy az utcán!? Embereket lát, férfiakat…

– Azok nem járnak az utcán – mondta az asztalos –, azok autóval mennek mindig! A maga főtanácsosa is autóval járt mindig, igaz, Béla kolléga?

– Úgy van, kérem! Jött érte minden délelőtt az autó, meg aztán hozta ebédelni is, meg délután is haza…

– Na, látja!

– Akkor még inkább úgy van, ahogyan én mondom! – emelte fel a hangját az ügynök. – Akkor még inkább úgy van, mert még beszélni sem hallja az embereket, csak azt látja legfentebb, hogy mozog a szájuk és mutogatnak, s így aztán még inkább azt gondolja, hogy azok csak fejadagok, vagy pedig hadkötelesek; mint ahogyan a tábornok mondaná! Képzeljék csak el…! Kinéz az autóból, s lát egy embert, akinek nem hiányzik sem a lába, sem a karja, sem a fél szeme, hanem rendesen megvan rajta minden, és sétáltatja a kislányát, viszi, tegyük fel, a Margit-híd felé. Na mármost, ha én ilyesmit látok, vagy mi mindannyian, akik itt vagyunk, ilyesmit látunk, akkor arra gondolunk, hogy rendes férfi, rendes apa, mert nem korhelykedni jár, meg a szeretői után, hanem azt mondta neki otthon a felesége: Apa, levihetnéd a gyereket sétálni, amíg megfőzök vagy amíg rendet csinálok, vagy mert régen nem volt már a levegőn a gyerek! Ezt gondoljuk mi – de mit gondol a tábornok? Azt mondja magában: az annyát! ott egy jó vállas hadköteles, miért nincs a fronton?

Béla kolléga rákacsintott az asztalosra:

– Van humora, mi…?

– Nem is olyan humoros dolog ez, Béla kolléga! – jelentette ki komoly arccal Kovács. – Ha elgondolkodik rajta, akkor meglátja, hogy nem is olyan humoros ez!

– Na mármost – folytatta Király –, mit akarok én ebből kihozni? Azt akarom kihozni belőle, hogy a nagy emberek számára az élet nem olyan, mint a mi számunkra! Ők egészen mások! Tudják is, meg érzik is, hogy ők nem tartoznak a többi ember közé, mert ők különbek a többi embernél…

– Már miért lennének különbek? – mondta a vendéglős. – Azok is éppen olyan emberek, mint én vagy maga!

– Hát… ha úgy vesszük, akkor igen, de ha másképpen vesszük, akkor nem! Magának talán már támadt olyan gondolata, hogy ott megy egy hadköteles? Na, látja… Soha nem gondolt ilyesmire! Soha nem jutott eszébe, hogy az utcán olyan emberek mennek, akiknek maga feljebbvalója vagy intézője, vagy hogy fejezzem ki magamat, parancsolója, meg olyan, akitől függ annak az embernek az élete. Magának eszébe sem jut, hogy különb, mint a többi. Igaz vagy nem igaz? Ezeknek viszont, ha akarják, ha nem, mindig az kell az eszükbe jusson, hogy mennyi mindenben mások, mint a többi ember. Ezért van aztán, hogy másképpen viselkednek egy rakás dologban, mint a többi ember…

– Pontosan így igaz, ahogy mondja, Király úr! – húzta ki a derekát az asztalos. – Hogy mást ne mondjak, én egy alkalommal munkát adtam át egy úriháznál. Aztán megkínáltak, hogy uzsonnázzak ott. Annyi minden volt ott elkészítve nekik, hogy az sok… Ülök a konyhában, a szakácsnő meg készíti a tálcákat, aztán vágja a kenyeret. Mondom neki: mit csinál maga? – Hogyhogy mit csinálok? – kérdezi.

– Hát kinek vágja maga azokat a kenyereket, mondja? – így kérdeztem tőle, mert olyan vékony szeleteket vágott, hogy szavamra egyik sem volt vastagabb egy cigarettapapírnál. Úgy pontosan, ahogyan mondom! Keresztül lehetett látni rajtuk, még szuszogni sem mert jóformán az ember, nehogy elszálljanak onnan az asztalról. Hát ennek meg mi értelme volt? Csak a flanc miatt van az egész, úgy, ahogyan Király úr mondta az előbb…

A fényképész arrább tolta maga elől a poharát, és kis köhécselés után azt mondta:

– Ez egyébként azért is lehet, kedves Kovács úr, mert azok a magas rangú urak jól táplálkoznak, és nem hiányzik nekik a kenyér. Általában úgy van, hogy ott fogyasztanak sok kenyeret, ahol nem tud a család bőségesen táplálkozni egyéb kiadós dologból…

– Én is valami ilyesmire gondoltam, de akkor is furcsa volt, nem? Akár a cigarettapapírok…

– Szóval, kérem… – mondta az ügynök –, elég az hozzá, hogy mindenben másképpen akarnak viselkedni, mint a többi ember! Ott van például, amikor magázzák egymást, a férj meg a feleség. Az ember azt gondolná, ha hallja őket, hogy nem is ismerik egymást, mintha nem is volnának egy életre egymáshoz kötve. De ez még hagyján, ez csak az ő bajuk! De az ilyen jegyelosztók meg a tábornokok meg a hasonlók, akik az egyszerű emberek sorsát intézik, hát van ezeknek egyáltalán nyugodt éjszakájuk?

– Van! – szólalt meg Gyurica, az órás. – Igen nyugodt éjszakáik vannak!

– Hát én ezt a magam részéről igen nehezen tudom elhinni, Gyurica úr!

Kovács megvakarta a fejét:

– Hát…! Ha belegondolunk, akkor bizony nehéz elhinni, hogy nyugodtan alszanak, vagy nyugodtan alszik egy… mondjuk például egy miniszterelnök?! Vagy teszem azt egy ügyész, vagy magas rangú bíró! Vagy képzeljenek el egy királyt! Vagy egy hadvezért, vagy hasonló magas rangú embert?

Gyurica álmos szemekkel nézett a fényképészre:

– Maga hogyan vesztette el a lábát?

– Ennye, Gyurica úr…! – mondta rosszallóan az ügynök.

– Mi az, hogy ennye? Nyugodjon meg, ha az eszét vesztette volna el, akkor nem kérdeznék semmit sem tőle. Magától sem kérdeztem semmit! Mi történt a lábával, uram?

A fényképész elpirult, és arrább mozdult a székén:

– Hát, kérem nem én vagyok az egyetlen, sajnos… sajnos, nem én!

– Akna?

– Az, kérem! Úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva: Don-kanyar meg a többi!

– Na, látják! – mondta az ügynök. – S akkor még azt mondja, hogy nyugodtan tud aludni egy miniszterelnök vagy egy hadvezér? Maga tudna nyugodtan aludni meg nyugodtan élni, vagy mit tudom én, lefeküdni egy asszonnyal, ha maga parancsolta volna ki ezt az embert a frontra, hogy azt mondja: hív a kötelesség, menjél csak szépen!

Béla kolléga bólintott:

– Ami igaz, az igaz… Senki nem látott még minisztert a fronton vagy miniszterelnököt a fronton! Talán látott már valaki féllábú miniszterelnököt?

– Nincs is! – mondta Kovács. – Mert ha azoknak kellene kimenni a frontra, akkor soha nem lenne háború, ezt én mondom maguknak! Olyan igaz, mint ahogyan itt ülök ezen a széken…

– Azt mondom én – emelte fel jelentőségteljesen az ujját Svung –, hogy legjobb olyan egyszerű embernek lenni, amilyenek vagyunk! Ha valami biztos, akkor az, hogy nekünk aztán senki miatt nincs lelkiismeret-furdalásunk. Miért is lenne? De gondoljanak csak egy bankigazgatóra vagy gyárigazgatóra, vagy egy földbirtokosra! Mi a helyzet? Rendben van, van neki mindene, amit csak kíván, szép háza, villája meg nyaralója a Balatonon meg a Börzsönyben vagy a Mátrában. Meg egy csomó cselédje, szolgája, szakácsnője, szobalánya, autója, sofőrje meg mindenféle…

– Nincs gondja, annyi szent! – mondta a vendéglős.

– S akkor nem halnak meg? – ásított Gyurica.

– Mikor?

– Ha annyi mindenük van?

– Tudja, milyen maga, Gyurica úr? – kérdezte az ügynök. – Mint a fűszeres papagája, az is mindig csak azt hajtja: alászolgája, alászolgája!

– Nagyon helyes – mondta Gyurica. – Okos papagáj, okosabb, mint sok könyvügynök Európában –, akarom mondani: Ejrópában!

Király felkapta a fejét:

– Mi baja van megint velem?

– Szóltam magához?

– Azt hiszi, nem hallottam azt az Ejrópát? Vegye tudomásul, hogy én azt igen művelt emberektől hallottam így mondani. Olyan művelt emberektől, amilyeneket maga talán még nem is látott. És ha azoknak jó volt úgy, hogy Ejrópa, akkor magának is jó lehet!

– Rendben van! Ezentúl a telefonba is mondja azt, hogy helló vagy azt, hogy áló… maga ejrópai ügynök.

Gyurica elmosolyogta magát a saját szavain, és élvezettel nézett az ügynök arcába.

– Nyugalom, Király úr! – tette a vállára a kezét Béla kolléga –, tudja, hogy nem élhet, ha nem rosszmájúskodik. Az fáj neki, hogy szépen megvagyunk egymással, és nyugodtan beszélgetünk… Folytassa csak nyugodtan!

– Meglátják, hogy elviszi egyszer az ördög! – mondta az ügynök, aztán odafordult a többiekhez. – Szóval: azt hiszik, hogy nyugodt az álma az ilyenfajta embereknek, mint akiket elsoroltam az előbb? Ugyan kérem! Hát miből van nekik a nagy gazdagságuk meg a nagy kényelmük, meg mindenféle? Kérdem maguktól, hogy miből van? Abból kérném szépen, hogy másnak még annyi sincs, hogy becsületesen megtömhesse a bendőjét…

– Ott a szegy a táskájában! – mondta az órás.

– Igen! De mi van azzal, akinek nincs ott a szegy a táskájában? – mondta az ügynök.

– És különben is – szólt közbe Kovács. – Hányszor van? Az ügynök bólintott, és elnyomta a cigarettáját:

– Erről van szó! – mondta. – Abból van nekik a jómód meg a gazdagságuk, hogy másnak tele van az élete gonddal! Azt hiszi, hogy ők nem tudják ezt? Én olvastam, kérem, egy Zola nevű írótól olyan könyveket, ahol ez a nyomorúság mind le van írva, és kérem nem is egy igazgatóságon adtam el ezekből a könyvekből! A legtöbb igazgató meg is jegyezte, hogy nagyon szereti ezt az írót! Hát akkor bizonyosan tudják is, hogy mi van azokban a könyvekben, és hogy miből van az ő gazdagságuk. Meg aztán nem buta emberek azok! Szóval – szeretem a hajnalt! Nagyon jól tudja mindegyik, hogy gazember a maga személyében…

– Hát… ez még hagyján – mondta a vendéglős. – De tényleg… azok a miniszterek meg hadvezérek meg mindazok, akik azt mondják, hogy ők irányítják az embereket? Itt van például a vendégemnek a lába… Hogyan tudja magára venni a hadvezér vagy akárki, aki aláírta, hogy háborúba kell menni, hogyan tudja a lelkére venni ezt a nyomorúságot – már bocsásson meg, ha így nyilatkozom, vendég úr, de ez az igazság! Nem lesz már magából soha olyan ember, mint amilyen annak előtte volt!

Kovács összehúzott szemekkel nézett maga elé:

– Igaz… igaz… de azért, tudja, nehezebb is a dolog, Béla kolléga. Mert ha így vesszük a dolgot, akkor magának igaza van, de ugyanakkor az is igaz, hogy valakinek el kell dönteni, hogy ki és mikor menjen háborúba, illetve azt akarom mondani, hogy kell legyen, aki vezeti az országot, egy kormány vagy egy miniszterelnök, vagy uralkodó… Aztán ha arra kerül a sor, hát olyan idő is jöhet, amikor az országot meg kell védelmezni. Akárhogyan forgatjuk a dolgot, ez is igazság! Nem?

Béla kolléga előrehajolt az asztalra:

– Mi a maga szakmája, Kovács úr?

– Hogyhogy mi…?

– Csak úgy kérdezem.

– Ja? Asztalos…

– A kezében van a szakmája?

– Igen!

– Szükségük lesz az embereknek mindig bútorra, székre, ágyra, asztalra meg a többire, amit maga készít?

– Hát… ha úgy vesszük, akkor igen…

– Ki lehet venni a maga kezéből a szakmáját?

– Hát azt már bajosan! Illetve azt kell mondanom, hogy ha becsületesen dolgozom, és nem csalok meg ilyesmi, akkor soha nem vehetik ki a kezemből!

– Na, látja…! Akkor meg mit érdekli magát, hogy ki rendeli meg magától? Hogy ki ki ellen akar háborút? Akárhogyan is van a világ, maga így is, úgy is asztalos marad, és magára meg a maga munkájára mindig szükség lesz. Így van, Király úr, vagy nem így van?

– Nem könnyű erre válaszolni – simította el a tarkóját az ügynök. – Azért nem könnyű, mert az ember azért csak szereti a hazáját, és könnyen adódhat olyan helyzet, hogy annak az érdeke előbbre való…

– Ne tréfáljon, Király úr! Van olyan érdek, amely felér egy háborúval? Már én igazán műveletlen ember vagyok, nem is tagadtam soha, de annyit tudok, és állítom bárki előtt: nincs olyan érdek, amely megérne egy háborút, akármilyen érdeknek legyen az feltüntetve!

A fényképész megköszörülte a torkát:

– Ha szabadna közbevetnem valamit, és ha igénybe vehetném a türelmét: ha például valaki azt állítaná – hangsúlyozom, hogy nem én állítom, csak úgy feltesszük a dolgot –, ha valaki azt állítaná, hogy önnek nincs igaza, akkor mit tenne?

Béla kolléga megvonta a vállát:

– Legyen neki könnyű – és jócakát! Slussz!

A fényképész csendre intette a szólni kívánó Királyt, és így folytatta:

– És ha teszem azt, nem csak ezt mondaná, hanem azt állítaná, hogy ha maga ilyesmit mond, akkor hülye?

Béla kolléga pislogva nézett a fényképészre.

– Na, na… – mondta a fényképész –, félreértés ne essék most sem: ezt nem én mondom, hanem valaki így mondhatná! Feltesszük a dolgot! Mit csinálna maga, kérem?

A kocsmáros, mint az erős, tisztességes, de nem nagy koponyával megáldott emberek általában, igyekezett előbb jól megérteni a kérdést, s utána a legpontosabban válaszolni. Összevonta a homlokán a bőrt, a karjait az asztalra helyezte, rá az állát. Aztán bizonytalanul nézett körül:

– Tudja a franc, hogy mit csinálnék…? Már bocsánat, hogy így fejezem ki magam… – tette hozzá mentegetőzve.

– Na, mégis…?

– Hát nyilván attól is függ, hogy ki mondja nekem?

– Na de mégis…?

– Hát… megmondanám neki, hogy nincs igaza, mert nem mondtam hülyeséget…

Gyurica elnevette magát. Most nevetett először, amióta a társaság együtt ült az asztalnál. Megemlítjük: ha az olvasó emlékezetébe idézi azokat a kellemetlen arcú embereket, akik elmosolyogva magukat szinte gyermekes ártatlanságot tükröznek, akkor maga előtt láthatja a mi órásmesterünket.

Így szólt:

– Tisztességes bolond maga, Béla kolléga!

– Most ez nem érdekes! – mondta az ügynök élénken. – Azt mondja meg, Béla kolléga, hogy mit csinálna, ha az a valaki, az a pasas továbbra is azt állítaná, hogy maga hülyeséget mondott?

A fényképész folytatta:

– És bármit mondana maga neki, ő kitartana amellett, hogy maga hülye!

Béla kolléga megdörzsölte az állát, tanácstalan pillantást vetett az asztalosra, majd a tenyerét kezdte nézni, szélesre nyitva maga előtt a markát:

– Olyan nincs, hogy ok nélkül ilyet mondjon a másiknak valaki!

Az ügynök rácsapott az asztalra:

– Az isten áldja meg magát, hát az az oka, hogy ő másként vélekedik, mint maga!

– Vagyis – mondta a fényképész – ő meg van győződve arról, hogy maga hülye… És az utcán és mindenütt utánakiabálja magának, hogy maga hülye!

– Akkor… – mondta Béla kolléga, és hatalmasat ugrott az ádámcsutkája – akkor, azt hiszem, kénytelen lennék megverni az illetőt, amiért ok nélkül sérteget engem!

Király meg a fényképész összenézett:

– Na, látja! – mondta az ügynök. – Így lesznek a háborúk is! Elkezd maga is verekedni egy ilyen semmiségért, méghozzá annyira verekedni, hogy esetleg meg is halhat, vagy maga öl meg valakit…

A fényképész felemelte a mutatóujját:

– Nana… Semmiségnek azért nem semmiség! Tudniillik van itt egy dolog, amire nem fordított ön sem kellő figyelmet…

Az ügynök kissé csalódottan, de udvariasan nézett a fényképészre:

– Parancsoljon…

– Arról van szó – mondta a fényképész –, hogy annak az embernek is volt egy elképzelése a dolgokat illetően. Úgy vélte, hogy az ő elképzelése vagy az ő gondolata az helyesebb, mint a magáé! Mit tett? Nem nyugodott bele abba, hogy maga téves álláspontot képvisel, hanem igyekezett meggyőzni magát arról, hogy nincs igaza…

– Azzal, hogy hülyének nevez engem? – kérdezte Béla kolléga.

– Hát… azt nyilván csak a későbbiek során mondta, amikor is az indulata, mely a meggyőződéséből táplálkozott, már egészen felhevítette. Mert kérem, mi érdeke lett volna annak az embernek az egész vitában – ha nem hiszi mélységes meggyőződéssel a saját igazát? Tovább menve: ha ő úgy vélte, hogy a saját hite a helyes, akkor nem tiszteletre méltó dolog-e, ha magát is a helyes útra akarja vezérelni?

A vendéglős megcsóválta a fejét:

– Már megbocsásson! Nem értem egészen, amit mond, de azt tudom, hogy micsoda ember az, aki csak azért, hogy a maga véleményét érvényesítse, képes a másiknak gorombaságokat mondani. Az nem tisztességes és még csak nem is rendes ember. Mert vegyük csak így a dolgot, ahogyan én most mondom…

Körülnézett az asztalnál ülőkön, mint aki kérdést akar intézni valakihez, és Gyuricán állapodott meg a tekintete. Az órás azonban megszólalt:

– Menjen egy házzal arrább, uram!

Béla kolléga legyintett, és így fordult az asztaloshoz:

– Azt kérdezem magától, Kovács úr: jutott-e magának valaha is eszébe, hogy ha törik, ha szakad, rákényszerítse valakire a saját véleményét?

– Hogyan tetszik mondani? – kérdezte Kovács, és előrehajolt.

Az ügynök megszólalt:

– De édes uram! Itt nem ilyesmiről van szó, hanem komoly dolgokról! Vagyis nem arról, hogy paprikázzuk-e a sajtot vagy nem, együnk-e hagymát a bableveshez vagy nem.

– Így, így! – bólintott a fényképész.

– Arról van szó – folytatta az ügynök –, hogy valakinek van egy elképzelése, mondjuk az egész emberiséget érdeklő problémával kapcsolatosan! Nyilván az is él benne, hogy az az elképzelés hasznos az emberiségnek – azért mondok ilyen, hogy úgy fejezzem ki magam: nagy példát, hogy könnyebben megértsük egymást! Az a véleménye, hogy úgy helyes, ahogyan ő mondja, és azt nem akarja magában tartani, hanem úgy szeretné, hogy az mindenki véleménye legyen, mert meggyőződése, hogy azzal használ. Kvázi: jót akar az embereknek! Tetszik érteni?

Béla kolléga odafordult az asztaloshoz, és oldalra billentett fejjel azt kérdezte:

– Mondja meg, Kovács úr! Volt már magának olyan elhatározása, hogy beleszóljon abba, hogy hogyan vélekedjenek a többi emberek?

Kovács melléhez emelte a kezét:

– Isten őrizz, kérem! Én, kérem – aki itt ül, az mind megmondhatja –, születésem óta élek itt, de mindenki dolgos és becsületes, szolid embernek ismer. Így van, Gyurica úr, vagy nincs így?

– Persze! – mondta az órás, és tovább követte a legyet a mennyezeten.

– Nekem, kérem, még soha senkivel nem volt bajom! Hogyan is vehetném én a bátorságot ahhoz… én nem is tudom, hogy mit mondjak… hogy beleszóljak mások dolgába?!

Az ügynök letette maga elé a tenyerét, és nyomatékkal így szólt:

– Na, látják, kérem! Ne haragudjon rám – fordult a fényképészhez –, én tudtam, hogy ide lyukadunk ki, és mindössze azért segítettem magának, hogy megértsék a többiek is, hogy miről van szó! Szóval: így van ez jól, kedves Kovács úr! És így van ez jól, kedves Béla kolléga! Mert ilyesmi csak a minisztereknek jut eszébe meg a királyoknak meg a hadvezéreknek meg hasonlóknak! Ebből lesznek a miniszterek! Gondolják csak meg, nem arról van-e szó, hogy ezek az emberek szemérmetlenül gőgösek és beképzeltek – tehát eleve nem rendes emberek –, annyira el vannak telve önmaguktól, hogy azt hiszik, ők egyedül tudják az igazságot, és a többi ember az nem tud semmit, legyen bár közöttük sok öreg és tapasztalt vagy még akármilyen nagy tudású ember is! Vagyis az ilyenek kifundálnak valamit, és azt mondják, hogy az úgy lesz jó – akinek meg nem tetszik, azt elintézik. Aztán meg, ha úgy gondolják, akkor elviszik az embert katonának, hogy meghaljon azért, amit ezek a pasasok jónak tartanak! S közben még az sem jut eszükbe, hogy megkérdezzék az egyedül illetékest, az édesanyát, hogy vihetik-e katonának a fiát?

– Na hiszen… – mondta Béla kolléga – éppen azok adnák oda a fiaikat, hogy a frontra vigyék! Meghiszem azt…!

– Tehát kérem – folytatta Király –, ott kezdődik minden baj, hogy vannak ilyen egészen abnormális emberek, akik azt mondják, hogy azt kell hinni mindenkinek, amit ők gondolnak. Ha nem: akkor kámpec! Akkor kitörik az ember nyakát! Aztán elég a világban két-három ilyen dilinyós, és kész a baj, mert ugyan melyik fogja elhinni közülük a másiknak, hogy nem neki, hanem annak van igaza, amikor mindegyikük a másik nélkül jött rá a maga maszlagára? Pedig nem kellene mást tenniük, mint elgondolkodni egy keveset. Ha a másik azt mondja, hogy az ő oldalán van az igazság, meg aztán én is azt mondom, hogy nálam van az igazság, meg a harmadik is azt mondja – akkor smafu az egész, mert annyi igazság nem létezhet, s ha mégis létezhet annyiféle, akkor egyik sem az igazi. Világos, Béla kolléga?

– Nekem aztán teljesen világos!

– Mit röhög?! – fordult Gyuricához az ügynök. – Ha magát nem érdeklik az ilyen komoly dolgok, akkor hagyjon másokat nyugodtan beszélgetni!

A vendéglős legyintett:

– Hagyja, hadd röhögjön! Biztosan az angyalát látja… Én pedig azt mondom: az a legjobb, ha úgy él az ember, ahogyan mi magunk is tesszük. Elvégezzük a dolgunkat, élünk tisztességgel, és megbecsüljük egymást!

Kovács, az asztalos megdörzsölte a homlokát:

– Bocsánatot kérek… én is mondanék valamit! Arra is gondolni kell azonban, hogy ha például Krisztus urunk nem hitte volna olyan erősen azt, amit hitt ugyebár, és azt nem akarta volna mindenáron az egész emberiségnek megtanítani meg elfogadtatni a maga véleményét, akkor hogyan lehetnénk mi keresztények, és hogyan üdvözülhetnénk? Mert csak úgy történhetett az egész, hogy erősen hitt a maga tanításaiban, és az volt a meggyőződése, hogy megtalálta az igazságot. Nem igaz?

– Jó vicc! – mondta a könyvügynök. – És mire ment azzal, hogy megtalálta az igazságot? Meg elmondta az embereknek? És megtanították rá a fél világot? Talán változott valamit a helyzet vele?

– Már hogyan mondhat olyant, hogy nem változott?

– Hát mit mondjak, jó ember?

Kovács megcsóválta a fejét, és segítségkérőn nézett körül. A fényképész még mindig elpirultan dobolt az ujjaival. Gyurica álmos szemekkel nézett a poharába. Béla kolléga nyújtózkodott.

Király végignézett rajtuk:

– Én nem dicsekvésképpen mondom, de már a szakmám is úgy hozta magával, hogy elolvassak nagyon sok könyvet. Természetesen nem állítom azt, hogy minden könyvet elolvastam, amit írtak, de azért belenéztem jó néhányba, többek között olyanba is, amely a történelmet tárgyalja. Okkal és joggal mondhatom, hogy nem változott a helyzet Krisztus óta sem! És remélem, hogy ezen szavaimat nem vonják kétségbe… És, kedves Kovács úr, bár tisztelem az ön véleményét, megkérdezem magától: ha Krisztus tanításai nem hatottak oly mértékben az emberekre, mint azt elvárhattuk volna, akkor ugyan bizony mondja meg nekem, akadhat-e valami különb ember, akinek a tanításait meghallgatja az emberiség? Mert annál különbet és hogy úgy mondjam helytállóbb tanítást vagy éppenséggel tanácsokat senki nem tudna kitalálni! És mégis hol vagyunk vele? Hát akkor jöhet valaki, aki okosabbat tud mondani? Mert mi a helyzet? Jött ez a Krisztus – akit én is tisztelek a magam módján –, és azoknak az igazságoknak a birtokában, amelyek eltöltötték, azt mondta, hogy ő a világ királya, mindenki hallgasson rá! Most aztán akárki jön ezután, és azt mondja, hogy ő a világ királya, mert ő is meg van győződve róla, akkor annak is igaza lesz? Mikor az elődje sem tudta semmire sem vinni?

Az ajtóra pillantott, és lecsendesítette a hangját:

– Mondja meg igaz lelkére, Kovács úr! Főztek valamikor is szappant emberek húsából meg csontjából meg zsírjából? Pedig ma már igazán mindenki ismeri Krisztus tanítását? Mondja meg igaz lelkére? Nem illik beszélni róla, ugyebár, de mindannyian tudjuk, hogy mi történik körülöttünk. Remélem, hogy uraságod sem érti félre – nézett a fényképészre –, mert csak leszögezzük a tényeket, ennyi az egész! Látott még ilyet a világ? Soha, kérem! És mindez miért? Mert akadt egy ilyen gőgös, beképzelt figura, aki azt meri állítani, hogy ő egyedül okosabb mindenkinél, és ő meg tudja mondani az egész emberiségnek, egész Ejrópának, hogy hogyan kell élni ezután!

– Helló – mondta Gyurica, és csettintett a nyelvével.

– Mit mond? – kérdezte Béla kolléga.

– Ne törődjön vele! – legyintett az ügynök. – Szellemeskedik a mester úr…

Elővette a szipkáját, és cigarettát dugott bele. Aztán ugyanolyan lehalkított hangon folytatta:

– Most képzeljék el egy ilyen megszállott alaknak az éjszakáját! Tud nyugodtan aludni, amikor mindennap ezer meg ezer ember hal meg miatta?

– Tud! – mondta Gyurica. – Édesdeden alszik!

– Magáról elhiszem, hogy tudna aludni! De képzeljenek el egy ilyen embert! Naponta halnak meg, mert ő a fejébe vett valamit, és abból nem enged! Azt mondja: vagy úgy fog élni a világ, ahogyan azt én kitaláltam, vagy utánam az özönvíz, nem fog majd senki sem élni sehogyan sem…

– Annyi szentigaz – mondta Kovács –, hogy ezeknek a királyoknak meg ilyenféléknek, az ilyen nagy uraknak nem lehet nyugodt éjszakájuk! Látták tavaly vagy tavalyelőtt azt a filmet, amiben az egyik király megfojtja a testvérének a gyermekeit, valaki mást meg belefojt valami boroshordóba, hogy ő lehessen a nagyfőnök és ne más?

– De nem csak az…! – emelte fel a fejét a vendéglős. – Ott van a mi történelemkönyvünk, hogy a királyt a saját sátrában ölték meg…

– Meg a Tisza Pista! – mondta Kovács.

– Persze! Egynek sincs biztonságban az élete! Talán máson sem jár az eszük, mint ki mikor akarja őket megölni! S akkor mondják meg, mire való ez a nagy hatalom? Meg a nagy gazdagság? Mit érnek vele, hogy parancsolhatnak, meg pénzük van, meg minden, ha mindig attól kell tartaniuk, hogy jaj, istenem, ki fog leszúrni, ki fog lelőni vagy hasonló…?

– Na, látják! – mondta az ügynök elégedett arccal. – Mindig ezek csinálják a bajt! Akik a fejükbe vesznek valamit, hogy ők hogyan változtatnak a világon meg minden… És gondolják el azt a sok átkot meg mindenfélét, amit nap mint nap zsebre kell vágniuk, amit az emberek mondanak rájuk! Az anya szidja őket, mert elvették a gyermekét, a feleség mert elvették az urát… és így tovább! Nem cikk az, higgyék el nekem!

– Nézzék – mondta Kovács –, én igazán nem vagyok gazdag ember, nem is parancsolok senkinek, magam dolgozok, úgy élek, ahogyan éppen meg lehet élni! Nem panaszkodom, mert a betevő falat az megvan… Sok mindenre nem jut, bármennyire is igyekszem, és van gond, talán még sok is, de azért…

Elhallgatott, és hátradőlve a széken letette a két tenyerét az asztalra:

– Szóval azt akarom mondani – és elérzékenyült a hangja –, azt akarom mondani, hogy – de ne nevessenek ki érte – én egészen kisgyermek korom óta szeretnék egy fonográfot. Belebeszél az ember… és visszahallja, amit mondott. Gyerekség, de mégiscsak egy embernek a vágya sok évtized alatt és után… Hát nincs fonográfom! Nem tudtam megvenni – és bederesedett közben a fejem! Pedig becsületesen dolgozom, mondhatom, hogy látástól vakulásig, és leéltem egy életet úgy, hogy nem teljesíthettem ezt a nagy vágyakozásomat, ami igazából nézve: semmiség!

– Így is van! – mondta a vendéglős. – Semmiség tulajdonképpen…

– Az… – bólintott az asztalos. – Néhány drót meg lemezféle meg tekercs meg az isten tudja miféle, talán tíz kiló az egész, s ezt a tíz kiló nem tudom mit én nem tudtam megszerezni egy életen át. Mert hol cipő a gyereknek, hol ez, hol az, hol a házacskához kellett valami, hogy ne hagyjam itt semmi nélkül a családot, ha elmegyek, hogy a gyerekek könnyebben kezdhessék majd… szóval: nem ment!

– Így van! – mondta az ügynök, és elmeredt a tekintete.

Kovács folytatta:

– És mégis azt mondom maguknak… Többet ér az én kis életem, így, ezzel a sok csalódással meg gonddal, mint valami ilyen nagyfejűé! Az én nevemet nem említi senki, hacsak jó emlékezettel nem. Nincs gazdagság, nincs hatalom – még az a vacak fonográf sem –, de nyugodt a lelkiismeretem. Inkább hagyom én másnak a parancsolgatást meg a nagy gazdagságot, de legyen nyugodt az éjszakám, s ha keresztülmegyek az utcán, mondják azt: ott megy Kovács, az asztalos, rendes, dolgos ember! S ennyi elég… Igazam van, Béla kolléga, öreg barátom?

– Így van, szakikám, pontosan így… Így aztán nem tapad semmi rossz a nevünk után. Nem csináltunk nagy dolgot semmit, meg a történelemkönyvekben sem lesz benne a nevünk – az anyja szemit! – de rossz az nem tapad ránk. Így is van ez jól! Aztán elmegyünk egyszer, de hát… senki nem él örökké. Igaz, Gyurica mester?

– Természetesen! – mondta az órás ásítva, és kezébe vette a poharát.

Felemelték a poharaikat.

– Hát így vagyunk, kedves vendég úr! – mondta Béla kolléga a fényképészhez fordulva. – Isten éltesse sokáig! Egészségére, kedves… na, hogy is…

A fényképész pislogva nézett fel a vendéglősre:

– Keszei… – mondta –, Keszei Károly…

– Örülök – mondta a vendéglős.

Mindannyian kezet fogtak, aztán felhajtották a boraikat. A fényképész megköszörülte a torkát, eltörölte a száját, és így szólt, pislogva és a szokásos zavartsággal dobolgatva az ujjával az asztalon:

– Azért… kérem, ha megengedik… Tudják, abban is van valami, ha az ember nemcsak a hasával törődik, meg azzal, hogy meglegyen a házikó. Az ember ott érzi a szívében a vágyat arra, hogy ne csak neki, hanem minden embernek legyen jó itt a földön, és spekulál, spekulál rajta, hogy hogyan is lehetne ezt megoldani…? Jár-kel az utcán, sétál, megy hazafelé… aztán meg elalvás előtt is gondolkodik rajta, hogyan is lehetne jobb, mit kellene tenni az emberiségnek? Aztán, ha úgy véli, hogy megtalálta a módját, hogy segítsen az emberiségen… akkor ugyebár azt szeretné, ha meghallgatnák a szavát, ha mindaz, amit ő kigondolt, valóra is válna…

Kissé meghajtotta a fejét, és az abrosz szélét kezdte morzsolgatni az ujjai között:

– Szóval azt akarom mondani, hogy… az ember még az életét is oda tudná adni azért, hogy ne csak magának legyen jó, hanem az, amit elgondolt a világról, az valóra is váljon!

Az órás felhúzta a szemöldökét, és azt mondta:

– Hopp!

A fényképész ránézett:

– Mire tetszett most ezt mondani?

– Semmire! – mondta Gyurica, és hátradőlt a székén. Nézni kezdte újra a mennyezetet.

– Nekem meg, tudják – mondta a vendéglős –, az volt mindig a vágyam, hogy olyan kertet csináljak valahol, amilyen Franciaországban van egy nagy kastélynál! Verszájnak hívják, ott, ahol a békekötés volt. Suttyó koromban az uraságnál a kertész mellé kerültem. Micsoda mester volt az! Két évig voltam a keze alatt – de az mindent megért. Az mesélt nekem erről a kastélyról meg erről a kertről. Mutatta a fényképét is. Kilencvenezer rózsatő volt benne állandóan, nem tájkert volt, hanem kompozit munka, ami azt jelenti, hogy elöl a kastély körül a növényágyak meg a fasorok meg a bokorsorok mind egyformán mennek, meg a medencék is ugyanúgy, de hátrább aztán már igazi tájkert következik, gyönyörűséges angolkert, szoliterek, meg kis nyersfa hidak, szóval olyan, mint nálunk az Eszterházynál. Hát én magam, tudják, azt határoztam el, hogy addig nem halok meg, amíg nem csinálok egy ilyen munkát, s amíg nem nézem meg azt a kertet ott Verszájban! Aztán mi lett belőle? Nem lett belőle semmi… Ez az egyedüli igazi kívánságom volt! Nem is gondolok már rá – egye meg ott a fene, ahol van! Mit csináljak most már vele? És mégis azt mondom – ha olyan ára lett volna annak, hogy meglássam azt a kertet, meg megcsinálhassam itthon a mását, ha olyan ára lett volna, ami miatt a lelkiismeretem nem nyugodt, akkor inkább így van jól. Egy nagyúrnak annyi lett volna az ilyen vágya, mint nekem egy lépés a pultnál – de inkább legyen így minden, de énutánam ne átkozódjon senki, meg ne kelljen féltenem az életemet, hogy annyian törnek a helyemre, hogy le sem tudom nyugodtan hajtani a fejem… Ott egyen a fene mindent, ha nincs nyugalma az embernek…

– Úgy van jól minden, ahogyan van! – mondta az asztalos. – Jól is néznék ki, ha ablakon keresztül látnám az embereket, hogy ott járnak-kelnek, én meg ott az üveg mögött, s semmi közöm nem lehet hozzájuk… Nem cikk az! Igaza van magának, Király úr!

– Szegénység ide, szegénység oda, én, ha kikacagnak is érte, megmondom úgy, ahogy van – mondta Béla kolléga –, akkor érzem jól magam, ha olyan vagyok, meg azt csinálom, amit a többi ember! Olyan érzés az nekem, mint amikor jó meleg fürdőben meglubickolja magát az ember. Egyszer az történt velem meg a feleségemmel, hogy elmentünk a Fórumba, ismerik, hogy milyen előkelő hely, csak bemutató filmeket játszik mindig. Nem tudom már, hogy melyik film volt, de nem kaptunk már nekünk való jegyet, csak valami egészen előkelő helyre ülhettünk. No, menjünk, mondom! Csupa ilyen elegáns úriember közé kerültünk, a legjobb helyre. Én mondom maguknak: soha olyan rosszul én még nem éreztem magam! Én nem is tudom, hogy micsoda csodabogarak azok? Ha hiszik, ha nem, még csak nem is ott kacagtak, ahol kellett volna. Ahol meg mi kacagtunk a feleségemmel, ott meg mindjárt pisszegni kezdtek, meg aztán a szünetben úgy néztek ránk, hogy attól kezdve nem mertünk még szuszogni sem jóformán. Úgy ültük végig a mozit, hogy nem mertünk sehol semmit sem csinálni, mert nem tudtuk, hogy nekik mikor hogy tetszik. Egész beleizzadt a gallérom… A franc aki érti őket!

Svung felemelte az ujját:

– Azt mondom én, barátaim, hogy nem is kell törődni velük…

– Hiszen nem is az a baj – mondta Béla kolléga –, hogy mi törődünk velük. Törődjön a pócsi koldus! Hanem az, hogy ők törődnek velünk! Ha kell, ha nem! Így, most úgy, most ezt csinálj, most úgy csináld, most ezt fizess az államnak, most azt fizess ezért, most azt azért, most ide állj, most oda állj, most gyere katonának, mert mi kitaláltunk valami magas dolgot, amit te úgysem értesz, mert a moziban sem tudod, hol kell röhögni, most gyere körmenetre, most lobogózd fel a házat, most vedd le róla, most ilyen jegyért kapod a kenyeret, most olyan jegyért a zsírt, most meg azt higgyed, amit én mondok, most meg, amit a másik pártnak a főnöke mond, ha abból lesz a miniszterelnök… mint a paprikajancsit! Úgy cibálják az embert…!

Kovács elmosolyogta magát:

– Olybá kell venni ezt, Béla kolléga, mint a jégesőt! Jön, ahogyan akarja, és nem lehet tenni ellene, hogy ne jöjjön! Így van ezzel is! Amióta világ a világ, így volt, és így is lesz… Megveri az eső az embert, aztán lerázza magáról, mint a kutya is a vizet. Mit tehet egyebet?

– Hát éppenséggel lehet még fejjel a falnak menni! – mondta az ügynök. – De száz szónak is egy a vége: olyan a világ, mint egy nagy katonaság! Van benne egy csomó millió közlegény, aztán van néhány százezer őrmester meg szakaszvezető, szóval néhány százezer zupás, amolyan jutasi fajta. Aztán néhány tízezer tiszt, akik megmondják a zupásoknak, hogy mit csináljanak, aztán van néhány száz tábornok, azon felül néhány vezértábornok, és legfelül a fővezér vagy hadúr, vagy hogyan is nevezik, mert annyi nevet találnak ki maguknak, ahány ország van. Ilyen a világ! Na mármost aztán mit tud például, maga – fordult a fényképészhez –, mit tud maga, mit tud maga, mint közlegény kezdeni ebben a katonaságban? Nincs magának más dolga, mint befogni a száját és csinálni mindent úgy, ahogyan azt az őrmester meg a szakaszvezető mondja. Nem a tábornok áll szóba magával, ne feledje el, hanem csak az őrmester vagy a tizedes. Semmit nem tud csinálni! De álljon meg a menet: azt hiszi, hogy azért, mert az őrmester dirigál magának, és mert ő mint altiszt, lophat magának némi velőscsontot a konyhán, jobb helyzetben van, mint maga? Nagyon téved. Az is csak azt teheti, amit parancsolnak neki a tisztek. Milyen tisztek parancsolnak neki, kérdem én? Hát azért, mert fehér abrosznál étkeznek, és nem ott zabálnak, ahol a közlegény, meg amiért bojt fityeg rajtuk imitt-amott, azért azok különb helyzetben vannak, mint maga? Szó se róla! Az is csak azt teheti, amit parancsol neki a tábornok! Semmivel nem különbözik magától. Annyi az egész, hogy magának a zupás, neki meg a tábornok parancsol. Jó vicc! Hát mi a különbség? Egyik sem tehet mást, mint amit mondanak neki… Köszi szépen az ilyen különbséget!

– Hát azért csak van valami különbség – mondta Kovács –, ha egy tábornok parancsol, az mégis másképpen veszi ki magát!

– Miben, atya? Miben?

– Így van, ahogyan Király úr mondja! – helyeselt Béla kolléga. – Sőt még azt is hozzátenném, hogy a közlegény még okosabbnak is bizonyul, mert azt mondja: én egy nagy darab semmi vagyok, nekem csak azt szabad tenni, amit az őrmester meg a többi zupás parancsol! Az a szerencsétlen tiszt meg a tábornok meg azt hiszi a maga nagy fejével, hogy nála más a helyzet. Mert neki esetleg tegezve mondják, hogy mikor jobbra, mikor balra és a többi…! Jól kinéznek! Mintha bármit is változtatna a lényegen, hogy ő sem mukkanhat, csak akkor, ha engedik, s akkor is csak csendesen. Azt hiszik, hogy amiért ők lefele parancsolnak, hát ők nem éppolyan semmik fentről nézve, mint előttük a közlegény vagy az őrmester!

Svung bólintott:

– Ez az, Béla kolléga! Látom, megértette, hogy miről van szó… S akkor gondolja el a tábornokot meg a vezértábornokot. Azok talán más helyzetben vannak? Úgy feszítenek a sok csingilingivel meg mütyürkével az oldalukon meg a mellükön meg mindenütt, mintha ők lennének a spanyolviasz! Vagy a hóhem a vurstliból, az ezüstportás! Na, ne vicceljünk, kérem! Ők sem mukkanhatnak egy szót sem parancs nélkül. És mindegyik azt hiszi mégis magáról, hogy ő a nagy koponya meg a lumenlampion! A maga főtanácsosa is csak azt teheti, amit a miniszter mond neki, az alispán meg azt, amit a főispán mond neki, a főispán meg azt, amit a miniszterelnök mond neki. Jól kinézünk! Hát akkor már inkább van nekem annyi eszem meg becsületem, hogy azt mondjam, amit a közlegény mond nagyon okosan: nincs nekem semmi szavam, s nem én vagyok a világ teteje…

Kovács elgondolkodva bólogatott:

– Pontosan így van minden! Ugye, milyen egyszerű? – nézett Gyuricára.

– Még annál is egyszerűbb! – mondta az órás, s hátradőlve a székén felemelte a fél fenekét, és jól hallhatóan szellentett.

Király, aki gesztikulációra emelte a kezét, mozdulatlanná merevedett. A fényképész félrehajtotta a fejét, és a fülét mintegy előre tolva nézett az órásra.

– Gyurica úr…! – vörösödött el az ügynök.

– Tessék? – mondta az órás.

– Gyurica úr! – ismételte Király.

A vendéglős lehajtotta a fejét és elmosolyodott. Kovács pislogva nézett Gyuricára, majd Királyra.

– Én nem viselem el ezt tovább! – kiáltotta az ügynök. – Senki nem kényszeríthet arra, hogy ilyen emberrel üljek egy asztalnál!

– Miért, maga mit szokott csinálni vele? – nézett rá zavartalanul Gyurica. – A gomblyukába teszi? Vagy a zsebébe?

– Legalább most hallgasson! – csapott az asztalra Király.

– Amióta maga itt ül, azóta nem csinált ilyet? Azt akarja mondani? – kérdezte az órás.

– Ezt egyszer és mindenkorra kikérem magamnak!

Kovács az asztalra nézett:

– Tudja nagyon jól, Gyurica úr… hogy én tisztelem magát… de az ilyesmitől azért megkímélhetne minket!

A vendéglős csendesen megjegyezte:

– Esetleg megszokhattuk volna már…

– Az ilyesmit nem lehet megszokni! – dadogta a felindulástól az ügynök. Aztán a fényképészhez fordult: – Kérem, felejtse el ezt a… minősíthetetlen dolgot…!

A gallérját babrálgatva hallgatott el. Megigazította a nyakkendőjét, állát közben egészen előrenyújtva és megcsavarva a nyakát. Aztán valamivel csendesebben így szólt az órásra:

– Komolyan mondom, hogy maga rosszabb egy vásott kölyöknél! Hát legyen már egy kis tapintat magában, ha más nincs is. Annyit kívánunk csak, hogy legyen már egyszer tekintettel az emberekre egy kissé! Olyan nehéz ezt megérteni?

– Folytassa csak a mondókáját, Király úr! – mondta Béla kolléga.

– Az ember nem azért ül le a barátaival beszélgetni – mondta Svung, felhúzva, majd leengedve a vállait –, hogy ilyen disznóságokat… Eh!

Megrázta a fejét, és odafordult a vendéglőshöz:

– Parancsol, Béla kolléga?

– Mi van tovább azzal a katonasággal?

– Semmi! Kész az egész úgy, ahogyan mondtam!

– Hát pontosan úgy igaz, ahogy itt elmondta!

– Az egészből azt akartam kihozni, hogy ha a világ olyan, mint egy katonaság, amelyikben csak a korlátolt hapsik hiszik azt, hogy ők a maguk feje után cselekedhetnek, akkor úgy is kell bánni az ilyen világgal… Ér az valamit, ha a közlegény ugrál a parancs ellen? Ugyan? Ismerjük a menetrendet! Nekem egy alkalommal azt mondta az őrmester negyedórával a kimenőm előtt, hogy mossam fel a klozettet, mert valaki lemocskolta. Mondtam neki, hogy nem én csináltam, azonkívül meg nem az én rajom jár arra az árnyékszékre. Erre felmosatta velem mind a két emelet valamennyi árnyékszékét – vasárnap délután, kimenővel a zsebemben! Azonkívül kihallgatásra rendelt, mert amikor jelentettem neki, hogy készen vagyok a felmosással, akkor állítólag fenyegető kifejezést tapasztalt a szememben. A tisztnek azt mondtam a kihallgatáson, hogy igazságtalanság történt velem, mire kijelentette, hogy ne kritizáljam a hadsereget, és fogdába záratott. Attól kezdve aztán én lettem a próbababa az egész században, és nem volt olyan disznóság, amit végig nem csináltak velem! Na mármost – nem így van a világban is? Kinyitod a szád – és attól kezdve te vagy a gumimajom. Meg a keljfeljancsi! Mindenki téged pécéz ki, és vége a dalnak! Egyszer kinyitod a szád, és attól kezdve mindig rajtad lesz a szemük, és – képletesen szólva – fel fogod mosni attól kezdve az összes létező árnyékszékeket!

– Emlékeznek, hogyan jártam tavaly karácsonykor? – kérdezte az asztalos. – Azzal az autóval meg azzal a nővel?

A vendéglős megemelte az üveget:

– Na, ezt hallgassa meg, uram! – pillantott a fényképészre.

– Hát ebben aztán benne lesz minden! – mondta az ügynök is.

Kovács közelebb húzta a székét.

– Kint voltam szenteste előtt való nap a nővéremnél, a Wekerlén. Valami ajándékot vittem a keresztfiamnak. Amikor jövök visszafelé, beugrottam az egyik szaktárshoz a Baross utcába valami apróságért. Amint jövök a Körút felé, látom, hogy az egyik kis utcában két megtermett pasas cibál egy nőt. De világos volt még, illetve lehetett egészen jól látni őket, ott erőszakoskodnak vele, odaszorítják a falhoz, kiáltana szegény, de befogták a száját, még a szoknyája is végighasadt a kis, rövid bunda alatt. Odaszaladok, és mondom, hogy micsoda dolog ez? Azt mondja az egyik pasas, hogy tűnjek el, amíg jó dolgom van! Erre aztán nekimentem, és kezdtem kiszedni a kezük közül a szerencsétlen asszonyt. Kaptam én is, adtam én is: – Piszok csirkefogók, adok én, így bánni egy nővel! – kezdtem kiabálni, és ütöttem, amennyire csak bírtam. Egyszer csak megáll a járda mellett egy luxusautó, kiugrik belőle még egy pacák, és zsupsz be engem is a kocsiba meg a nőt is! – Befogod végre a szád, te hülye? – mondta nekem az egyik, a másik meg úgy szájon vágott, hogy alig bírtam szuszogni…

– Így kell mosni az árnyékszéket! – mondta az ügynök.

– Elég az hozzá – folytatta Kovács –, hogy a rendőrségre vittek, mert a nő valami zsebmetsző vagy betörő vagy mi volt, ezek meg detektívek, és ott csípték el éppen az utcán! Mit kell magának mindenbe beleavatkozni, maga szerencsétlen!? – mondta aztán a detektív, amelyik szájon vágott. – Minek üti bele az orrát olyasmibe, amihez nincs köze? Nahát, kérem… Nekem meg azt tanították a cserkészetben meg a kongregációban meg mindenütt, hogy ahol tudok, segítsek! Szépen kinézünk, mondhatom… Most aztán mit csináljak?

– Nagyon egyszerű! – mondta az ügynök. – Mint a katonaságnál! Ami nem a maga dolga, ahhoz ne szóljon egy szót sem!

– Nagyon helyesen mondta az előbb, Béla kolléga: ha azt mondja a világ, hogy nyald fel a padlót, akkor fel kell nyalni, és el van boronálva minden! Közlegény – kuss! Ne láss, ne hallj! Ez a magunkfajta embernek a parancsa! Hogy aztán – közben mit gondolunk, az már teljesen a magunk dolga, abba aztán senki bele nem szólhat. Legalább ennyi kijár nekünk! Nem igaz?

A fényképész elsimította maga előtt az abrosz mintáit, és azután is ottmaradt a mutatóujja, egyre nyomon követve körbe-karikába a mintázatot:

– Én… azért azt mondom – és ismét elpirult, mint valahányszor, ha beszélni kezdett –, azt mondom, hogy ha még tízszer lát ilyen esetet, akkor tízszer is menjen oda! Ez, hogy úgy mondjam, emberi kötelesség, hogyan becsülhetnénk magunkat, ha nem így teszünk?

– Hajajj…! – sóhajtott Király. – Maga javíthatatlan ember, úgy látszik…

Kovács odafordult Gyuricához:

– Hát mit szól mindezekhez, Gyurica úr?

– Azon csodálkozom – mondta Gyurica –, hogy nem hűlt még ki a gyomruk!

Az ügynök felemelte a poharát:

– Persze… Ha holmi liliomkorban levő kislányokról beszéltünk volna, akkor nem vágna ilyen flegma ábrázatot a mester úr!

– Úgy gondolja? – nézett rá Gyurica.

– Úgy gondolom, drága barátom!

Gyurica Kovácsra pillantott, és felemelte az ujját.

– Óvakodjon az olyan emberektől, akiknek szavajárása a drága barátom! Nem őszinte emberek, hanem hintásak!

– Úgy gondolom! – mondta ismét az ügynök. – És ha van egy csöpp érzés magában, akkor tegye el, de sürgősen tegye el azt a förtelmet a kezéből, mielőtt itt hagyom magát…!

Gyurica, miközben beszélt, a felsőzsebéből ócska papírszipkát húzott elő, s miután kétszer-háromszor beléfújt, gondosan elkezdte beleigazítani a cigarettáját. Az a fajta toll-szárú szipka volt, melyet három-négy fillérért árultak a trafikokban, s amelyek igen praktikusnak bizonyultak, mert két-három cigaretta elszívása után el lehetett dobni őket, s ekképpen nem büdösítették az ember zsebét vagy tárcáját, mint a többi szipka. Amikor Gyurica belefújt a kis szipkába, mindenféle orrfacsaró, kellemetlen bagószagot lehetett érezni. A szipka szemmel láthatóan igen régi volt, bár a figyelmes tekintet gondos pucolás nyomát vehette észre rajta.

– Még ez sem tetszik magának? – pillantott fel álmos szemeivel Gyurica, miközben megcsavarva kissé a cigarettát, felnyomta a szipkába.

– Hogyan lehetséges az egyáltalán, hogy egy ember, akinek megvan a maga tisztességes keresete, ilyen rondaságot hordozzon magánál? Ezt magyarázza meg nekem végre?

– Megmondhatom: ha nem tetszik, akkor ne nézzen rá. Egyébként pedig semmi köze hozzá!

Felnézett az ügynökre:

– Szólt valamit?

– Csináljon vele, amit akar! – mondta Király, és elfordult a széken. Kivett a vendéglős dobozából egy Darlingot.

– Szabad, Béla kolléga?

– Hogyne… Tessék parancsolni! Parancsoljanak valamennyien… – nyújtotta körbe a dobozt a vendéglős. – Ami pedig Gyurica úr szipkáját illeti, szóval… hogyan is állunk vele?

– Ha még egy meggyfa vagy borostyánkő lenne? De ezzel leélni egy életet?! Van egy ízlése magának is, mondhatom! Törje össze vagy dobja el, az isten megfizeti, holnap hozok helyette magának egy borostyánkövet, isten az atyám, hogy hozok, csak dobja már a fenébe!

– Ne ölje meg a barátját, Király mester! – mondta a vendéglős. – Tényleg ebből akar szívni egész életében?

Gyurica felhúzta a szemöldökét, és nevetséges, de jóindulatú grimaszt vágott a vendéglősre, s egyúttal meglepő pontossággal utánozta az ügynök hangját:

– Mit szól hozzá, hogy igen? De hogy a kedves ejrópai barátjának örömet szerezzek, megígérem, hogy halálom óráján kettéroppantom! – mutatta az ujjával, és tovább utánozva az ügynököt, így folytatta: – Meg van elégedve, drága barátom?

Az ügynök kivételével mindenki kacagni kezdett. A fényképész azonban változatlanul gondolataiba mélyedten ült, sovány, sápadt arcát pirosság borította továbbra is.

Gyurica rágyújtott. Mintha álmossága eltűnt volna az arcáról. Bár a tekintete változatlanul lusta volt, és lusták maradtak a mozdulatai is, ahogyan előrehajolt a székén. Nem emelve a többire, felhajtotta a poharát, kényelmesen visszakoppantotta az asztalra, és odafordult az asztaloshoz:

– Szóval… hogy mit szólok én mindezekhez? Azt kérdezi, kedves uram?

– Igen… igen… – mondta készségesen Kovács.

– Azt, hogy jó lenne, ha Béla kolléga adna még nekünk egy kis bort! A magam részéről a szokásos hosszúlépéssel fejezem be, Béla kolléga, ha nincs ellene kifogása…

Béla kolléga felállt. Összeszedte az üres poharakat, aztán várakozóan nézett a fényképészre, aki előtt mindössze egy ujjnyi bor állt a pohárban.

– Hát magának jó vacsorája lesz ma, Király úr! – mondta az asztalos, és ellegyezte maga elől a Darling füstjét. – De nem fejezte be az előbb, hogyan csinálja azt a szegyet. Maga készíti el, vagy a felesége?

– Természetesen én készítem el, úgy, ahogyan az előbb elkezdtem mondani… Vagyis, amikor a spékelés megvan, akkor következik a töltelék adagolása, illetve még előbb a tölteléknek az elkészítése…

A fényképész rátette a tenyerét a poharára:

– Köszönöm, nem… Igen kedvesek, hogy meginvitáltak ide az asztalukhoz, de már megyek is, csak elszívom ezt a cigarettát. Igazán nagyon kedvesek voltak…

– Kérem! – mondta Béla kolléga, és zsibbadt lábait meg-megnyújtóztatva elindult a pulthoz, hogy kihozza a társaságnak a szokásos hosszúlépést.

Az olvasó nyilván tisztában van már azzal, hogy dacára az olyanfajta megszólításoknak, mint Kovács úr, uram, és kedves barátom, meg a gyakori és különböző udvariaskodások, mint: ha engedi megjegyeznem, ha szabadna a figyelmét kérnem és hasonlók, tehát ezek ellenére olyan társasággal van dolga, melyben régóta ismeri mindenki egymást. Az effajta emberek lélektanát ismerve, az ilyenfajta embereknek, mint amilyenekkel most e történetben van dolgunk, a szokásait és apró allűrjeit ismerve, tudhatjuk, hogy az érintkezésnek ez a formája igen erős összeszokottságot, szeretetet és megbecsülést takar. Ez, a külső szemlélő előtt olyannyira nevetségesnek tűnő érintkezés, a maga közhelyeivel egy sajátságos társadalmi rétegnek egyfajta társalgási formája. Ha elkísérnénk egy alkalommal Királyt a barátjához, az asztaloshoz, akkor hallhatnánk, amint így köszönti a háziasszonyt: Á, csókolom a kezeit, drága nagyságos asszonyom, hadd puszilom meg azt a kis kacsóját…! Mire az asszony: Ó, a Király úr, az ember mindig jobbat vár, lám, lám… A dologban az a különös, hogy mindez tréfás felhanggal történik. Arra kell következtetnünk, hogy nem egyébbel van dolgunk, mint holmi „alászálló kultúrérték” szemérmes és egyben ironikus befogadásával. S ez olyannyira kötelező magatartás, hogy elmulasztása vagy egyszerűen az, ha valaki nincs birtokában e formáknak, az idegenség letörölhetetlen bélyegét nyomja a homlokára. Mindezt azért jegyeztük meg, hogy az olvasót ezzel is megerősítsük abban az eddigiek során már amúgy is kialakult véleményében, hogy egymást nagyon becsülő, örömeikben és bánataikban megosztozó és együttérző polgárocskákról van szó – olyanokról, akiket az olvasónak már számtalan irodalmi alkotásban volt alkalma és szerencséje megismerni. De kikről mondhatnánk el, hogy teljesen ismerjük már őket? S ha már ezt elmondtuk, hadd tegyük hozzá: nincs kevésbé szabad és inkább kötöttebb ember az írónál. Nem tehet engedményt a hűség rovására mivoltának kockáztatása nélkül. S ha úgy követjük e pár ember beszélgetését, mint azt az eddigiekben is tettük, akkor az éppenséggel a nagyon célszerű – a végén kiderül majd, hogy mennyire szükséges – hűség kedvéért történt.

– A tölteléknek az elkészítése az legalább annyira fontos, mint a spékelés! – folytatta az ügynök. – Nem tudom, mert ugyebár, ahány ház, annyi szokás, de én a következőképpen szoktam készíteni: mindenekelőtt veszem ugyebár a tojást, zsemlét, zsírt, petrezselymet, zöldségféléket meg a többit, meg a többit, de a lényeg, az ezután következik… Próbálja meg majd egyszer, Kovács úr! Most következik az apróra, de egészen apróra vágott, illetve vagdalt téliszalámi! Tetszik érteni? Téliszalámi! Úgy, ahogy mondom! Erre nem tetszettek gondolni, ugyebár?

A vendéglős közben visszaérkezett a hosszúlépésekkel, és letelepedve meglökte az asztalos könyökét.

Fejével az ügynökre intett:

– Fokhagymát tett már bele a tisztelt úr?

– Tettem, kollégám, tettem! Többet tettem bele, mintsem azt maga gondolná…

– Pedig abba csak annyit szabad tenni, amennyi éppen való bele. Nem igaz, Kovács úr?

– De én még tettem bele, hogy magának ne lehessen kifogása ellene, okos úr!

Kovács odafordult Béla kollégához:

– Maga szokott téliszalámit tenni a töltelékbe?

– Na ne vicceljen!

– Én meg teszek bele! Na mit szól hozzá! – mondta az ügynök. – Úgy, ahogy hallja, nem tetszik?

– Lókolbászt nem tesz bele? Esetleg disznófősajtot vagy kvárglit?

– Nem! De egészen vékonyra vágott vagdalt téliszalámit igen. Tudja maga, hogy mi az? Evett már maga ilyet? Ha nem, akkor ne beszéljen, drága barátom, hanem becsülje meg az okosabb tanácsát!

– Szóval, mi történik a kvárglival?

Kovács közbeszólt:

– Téliszalámit mondott…

– Helyes… akkor mi történik a szalámival?

– Ezt teszem egészen apróra vágva a töltelékbe. Mintegy elmorzsolom a zsemle és a főtt tojás között… tetszik érteni…

– Nem is lehet rossz – mondta Kovács.

Svung a pohara után nyúlt, és közben Gyuricára esett a tekintete. Visszatette a poharát az asztalra:

– Na, nézzék! Nézzék azt… azt a…

Az órás egészen hátradőlve himbálódzott, és összehunyorított szemekkel, elhúzott szájjal nevetett, előre-hátra billenve a széken.

– Most minek örül már megint? – kérdezte az ügynök. – Az angyalát látja, vagy mi szállta meg? A Lucifer elmehetne tanulni magához, ha látná a képét ilyenkor! Mit vigyorog, az isten áldja meg!

Gyurica meghimbálta magát a székén:

– Nem szabad?

– Hogyne lenne szabad! Láttam én már négylábúakat is örülni… Csüngtek a rácson, és örültek a fülüknek!

– Maga meg ott állt, és élvezte őket, mert komolyabb dologra nem futja az elméjéből…

Előrelendült a széken:

– Egyébként, ha nagyon kíváncsi, megmondhatom, hogy eszembe jutott valami, és annak örültem. Maga is benne van a dologban! Mondja meg nekem, hogy mit szeret jobban: a csicsókát vagy a töltött borjút?

A fényképész felállni készült, tenyerét már az asztal lapjára helyezte, Gyurica rászólt:

– Kérem, maradjon még egy keveset! – intett a kezével is, mire a meglepődött emberke visszaereszkedett a helyére.

– Maradjon még egy keveset! – ismételte az órás.

Visszafordult az ügynökhöz:

– Csicsókát mondtam. Tudja mi az?

Király bizalmatlanul nézett rá, aztán a többiekre pillantott, és megvonta a vállát, széttárta a karjait.

Az asztalos szólalt meg:

– Csicsóka! Az a bogyó, olyan, mint a krumpli. Nem ismeri, Király úr?

– Mi az, hogy nem ismeri… nem ismeri? – mondta Király. – Talán csak maga ismeri?

– Azt kérdeztem – mondta Gyurica –, hogy melyiket szereti jobban? A csicsókát vagy a töltött borjút?

Az ügynök elhúzta a száját:

– Szórakozzon a liliomokkal…

– Azt kérdeztem, hogy melyiket szereti jobban?

– Tudja mit – vonta meg a vállát Király. – A csicsókát, azt magának hagyom!

– Szóval a borjúszegyet?

– Igen! A borjúszegyet! Most már meg van elégedve?

Gyurica komolyan nézett rá:

– Most ne vicceljen, arra kérem…

– Mondja már meg neki – szólt a vendéglős –, hogy a borjúszegyet szereti jobban…

– A borjúszegyet! – mondta az ügynök most már őszintén és megzavarodva az órás komoly ábrázatától.

– Helyes! Köszönöm szépen… – mondta Gyurica, és visszadőlve a székén a mennyezetre tekintett.

Király értetlenül nézett a többiekre. Aztán felemelte a kezét, és elhúzta a homloka előtt.

– Plam-plam…?

– Ajjaajj! – bólogatott Béla kolléga, és elvigyorogta magát.

– Most mit spekulál ott fent a plafonon? – szólt az órásra Király.

Gyurica összehúzta a szemét:

– Azon – mondta hunyorgatva egyre –, hogy Tomoceuszkakatiti legyek vagy Gyugyu?

Az ügynöknek nyitva maradt a szája. Aztán azt mondta:

– Áh… á! Ühüm! Á… na látja, ez végre világos beszéd! Egyébként én mindig mondtam, hogy tud maga értelmesen is beszélni, csak türelmesnek kell lenni magával, és nem szabad izgatni. Na, mit szólnak hozzá!?

 

2.

Az asztalos közelebb hajolt az óráshoz:

– Mit tetszett mondani, Gyurica úr? Én… nem értettem egészen pontosan… mit nem tud, hogy mi legyen?

Gyurica levette a tekintetét a mennyezetről, és előrebillent az asztalhoz. Összefonta az ujjait, és a szemébe nézett Kovácsnak:

– Azt nem tudom, hogy Tomoceuszkakatiti legyek-e vagy Gyugyu?

– Áhá! – mondta Kovács, és bizonytalan tekintetet vetett az ügynökre, aki széttárta a karjait.

Gyurica így folytatta:

– Igen örülnék, ha segítségemre lenne, Kovács úr! Szívesen venném, ha tanácsot adna nekem. Őszintén szólva, eléggé kellemetlen helyzetben vagyok…

Kovács pislogva nézett az órásra, de azért együttérzően kezdett bólogatni:

– Állok rendelkezésére… De, ugye… nem sül ki valami disznóság belőle, vagy tréfa… vagy ilyesmi?

– Legyen egészen nyugodt felőle!

Rátette a kezét az asztalos karjára:

– Mondja meg őszintén, Kovács úr, hogy mit választana maga, ha megkérdeznék magától, hogy mi akar lenni: Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu…?

– Nem tréfa ez?

– Nem! Az a kérdés, hogy ha maga meghal, akkor jogában áll feltámadni egyiknek vagy a másiknak. Vagy Tomoceuszkakatitinek vagy Gyugyunak. Melyiknek óhajtana feltámadni?

– Ezt én nem értem… bocsásson is meg, de úgy látom, hogy mégis tréfál, Gyurica úr!

– Még szép, hogy nem érti! – mondta az ügynök.

Kovács tovább pislogott az órásra:

– Mert, megbocsát, ugyebár… de azt sem tudom, hogy ki az a Tomotiki vagy hogyan hívják, meg ki az a Gyugyu. Arról nem is beszélve, hogy semmit nem értek az egészből, és arról nem is szólva, hogy halálunk után Isten ítélete elé kerülünk, és nem szólhatunk egy szót sem…

Béla kolléga rákacsintott az ügynökre.

– De értse meg – nézett aztán Kovácsra –, értse meg végre: ha Gyurica úr úgy határozott, hogy maga meghal, és azután választ egyet és mást, akkor az Isten ne szóljon egy szót sem, örüljön, hogy él, és ne haragítsa magára a mi barátunkat…

– Erről van szó! – mondta Király. – Elvégre mit számít az Isten, ha Gyurica úr közbeszól?

Gyurica változatlanul Kovácsra tekintett:

– Figyeljen rám, Kovács szaki! Menjünk szép sorjában. Azt pedig előre megígérem, hogy az isten nem szenved majd semmi csorbát…

– De ezt valóban komolyan mondja! – szögezte le az asztalos.

– Valóban komolyan! A legkomolyabban – bólintott Gyurica.

– Így már rendben van a dolog… De mit mondott az előbb, hogy kik ezek a nem tudom kicsodák? És mit kell nekem választani?

– Hát akkor menjünk sorjában! – mondta újra Gyurica. – Ez a Tomoceuszkakatiti, akit elsőnek említettem, egy igen nagy úr, ő Lucs-Lucs szigetének a fejedelme, alattvalói persze nem fejedelemnek nevezik, de az nem változtat a lényegen…

Király megjegyezte:

– Persze, Kovács szaki, közölnöm kell magával, hogy olyan sziget, amilyent a barátja említett, nincs az egész földkerekségen, de ha ez nem zavarja magát, akkor nem szóltam egy szót sem…

– Közölnöm kell magával… – mondta zavartalanul Gyurica –, hogy van ilyen sziget! Sokkal jobban van ilyen sziget, mint azt maga vagy az ejrópai barátja gondolhatná!

– Igazat mond? – kérdezte az asztalos egyikről a másikra pillantva.

Gyurica letette a tenyerét az asztalra, és nyomatékosan így szólt:

– Van, Kovács úr! Becsületszavamat adom magának arra, hogy van ez a sziget. Hogy mást ne mondjak: nem is valami újkeletű képződmény – miként nem egy korallsziget az –, hanem nagyon is régi. Emberemlékezet óta létezik, Lucs-Lucsnak hívják, és igen örülök annak, hogy ezentúl maga is tudni fog róla!

Odafordult az ügynökhöz:

– Magát meg fogja lepni, kedves ejrópai barátom, hogy mennyire létezik ez a sziget!

Egy pillanatig ottfelejtette a tekintetét az ügynökön, aztán elmosolyodott:

– Bizony, bizony… de még mennyire létezik!

Visszafordult az asztaloshoz:

– Tehát az a bizonyos Tomoceuszkakatiti ennek a bizonyos szigetnek a nagyfőnöke, ha így jobban tetszik…

– S ha szabad kérdeznem… nekem mi közöm van ehhez a Takatitihez? – kérdezte Kovács.

– Ez végtelenül egyszerű! Magának azért van igen sok köze ehhez a Tomoceuszkakatitihez, mert azon a szigeten ott él Gyugyu, akit az előbb már volt szerencsém említeni. Ha Gyugyu nem élne ott, akkor semmi dolgunk nem lenne sem a nagyfőnökkel, sem a szigettel, amely egyébként rendkívüli gyönyörűségekkel megáldott föld. Hogy mást ne mondjak, a patakjaiban például dögivel van pisztráng, folyóiban a csuka meg a ponty. A tenger aranyban, ezüstben, kékben örökkön-örökké változó hullámzásáról nem is beszélek, de föltétlen megemlítem az égbe nyúló hegyeit, melyek csodálatosan festenek a hold előterében vagy akár a kelő nap sugaraiban! A síkjain, ó, uramisten, micsoda humusz, mert valósággal humusz ott az istenáldotta föld minden darabja! A kertjei buják és gazdagok, szelídek vagy ős bőségben tobzódók, lankái elgyönyörködtetik a szemet lágy és finom hajlataikkal, a dombjai nektárt teremnek, füves sztyeppéin annyi a vad, hogy azt el sem tudom mondani magának… és így tovább, és így tovább! És mindezek fölött ott uralkodik az istentől rendelt Tomoceuszkakatiti, és ott él társai között Gyugyu…

– Ez mind rendben van… – mondta Kovács – de mi közöm van nekem mindehhez, és ki az a Gyugyu?

– Rabszolga! – mondta az órás. – Annyit már igazán tudhatna, hogy ahol istenáldotta föld, halakkal teli folyók, vadakkal gazdag erdők meg hasonlók vannak, onnan természetesen nem hiányozhat sem Tomoceuszkakatiti, sem Gyugyu. Ez csak világos, nem?

Az asztalos fölhúzta a szemöldökét:

– Na és… mit kell nekem itt választani?

– Hogy melyik bőrébe akar feltámadni a halála után! Tetszik érteni?

– Nem! – mondta az ügynök.

– Magát kérdezem, Kovács úr! Úgy vesszük, mintha maga rövidesen meghalna, s amikor rögvest utána feltámad, akkor vagy Tomoceuszkakatiti lesz magából vagy Gyugyu, aszerint, hogy most melyiket választja.

– Akkor ez egy játék? – mondta az asztalos.

– De még mennyire! – mondta Gyurica. – Az egészből mindössze az valódi, hogy Lucs-Lucs létezik, s következésképpen létezik Tomoceuszkakatiti is meg Gyugyu is, magának pedig választani kell közöttük. Ettől eltekintve a többi az mind játék…

– Így már értem! – mondta Kovács. – Tehát mit is kell akkor nekem csinálni?

– Egyszerű! Meg kell hallgatnia, amit mondok. Tehát figyeljen jól rám: ez a Tomoceuszkakatiti… illetve, nem is! Vegyük először a Gyugyut! Tehát ez a Gyugyu közönséges rabszolga Lucs-Lucs szigetén, ennek a Tomoceuszkakatitinek az uralma alatt. De milyen rabszolga? Hát olyan rabszolga, kedves Kovács úr, hogy az, amit maga az iskolában tanult a rabszolgákról, az mind kutyafüle meg kéjgáz ahhoz képest, ahogyan a mi Gyugyunk rabszolga… Ez aztán a rabszolgaság! Úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, sőt még annál is jobban! Hogy mást ne mondjak, ilyesmik estek meg vele: a nyelvét kivágták, nem is olyan régen, harminckét éves korában, mert egészen véletlenül akkor találta elmosolyogni magát, amikor ura és parancsolója átment az egyik termen, ott Gyugyu előtt. Ura és parancsolója így szólt hozzá: Mit mosolyogtál, gazember? Gyugyu, aki érezte, hogy baj lesz, őszintén felelt: Valami eszembe jutott, uram, és azon mosolyogtam el magam! – Úgy! – mondta az úr. – No, majd gondoskodom arról, hogy többet ne jusson eszedbe semmi! És kivágatta Gyugyu nyelvét, azt gondolván az ostoba, hogy ha megfosztja a szolgát nyelvétől, akkor elintézte egyúttal a gondolatait is! Az igazság kedvéért még hozzá kell tennem, hogy Gyugyu viszonylag könnyen megúszta, ha azt vesszük figyelembe, hogy Tomoceuszkakatiti egy alkalommal, nemhogy a nyelvétől fosztotta volna meg egyik alattvalóját, hanem egyenesen lenyakaztatta. Mi volt ennek az alattvalónak a bűne? Elmosolyogta magát? Nem. A nagyfőnök így indokolta meg a családja körében a lenyakaztatást: Ennek a Bubunak – mondta – igen értelmes arca van, és ennek ellenére jóformán soha nem szól egy szót sem! – Ezek után lerágta még a paradicsommadársült combját, hümmögött egyet-kettőt, majd kiadta a parancsot, hogy nyakazzák le Bubut! De térjünk vissza Gyugyuhoz: mint mondtam, a nyelvét kivágták, de az annyira hétköznapi dolog volt, hogy Gyugyu maga sem csinált belőle különösebb tragédiát. Amikor a lányát elvették tőle – tizenegy éves gyönyörű gyermek volt, Tomoceuszkakatiti kapta ajándékba Gyugyu gazdájától –, akkor sírt egy sort. Amikor megtudta, hogy kislánya belehalt Tomoceuszkakatiti kedvtelésébe, akkor kétségbeesett, de pár esztendő alatt elfelejtette a fájdalmát, és belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Aztán – két ével később – elvitték a kisfiát is. Gyugyu gazdája kedveskedett vele Tomoceuszkakatiti udvarnagyának, egy élveteg öregúrnak. Gyugyu fájdalma óriási volt – de az idő ment tovább, és be kellett látnia, hogy ez így történik majd halála napjáig, és nem lesz szabadulás belőle. Már ebből is kitűnhet – ezekből az esetekből –, hogy Gyugyunak nem volt aranyélete…

Az ügynök felsóhajtott:

– Haj, haj… magának már nem elég a liliom! Látja, hová vezet a disznólkodás, Gyurica barátom? Először kislánykák, aztán már miről kéjeleg itt? Kisfiúk – nem mondom…!

Kovács megjegyezte:

– Ezek valóban nagyon borzalmas dolgok, Gyurica szaki…

– Aztán – folytatta az órás – meg kellett érnie, hogy levágják a felesége orrát, valami ügyetlenségéért, amit munka közben elkövetett. Egy évre rá kiszúrták az ő egyik szemét, mert rálépett a gazdája kedvenc majmocskájának a farkára. Azt hiszem, hogy ezek után felesleges elsorolnom a mindennapi megkorbácsoltatást, azt hogy gazdájának gyermekei az ő arcán és állán tanulták a leghatásosabb bokszütéseket, hogyan kell valakit gyorsan és ügyesen állon vágni, hogyan kell hatásosan sújtani a gyomorszájra és így tovább. Mindezeket el kellett viselnie Gyugyunak, és el is viselte, hiszen azt látta, hogy körülötte mindenütt ez történik, és számtalan hozzá hasonló ember viseli napról napra a hasonló szenvedéseket. Talán egyetlen dolog volt, ami szinte elviselhetetlen szenvedéssel töltötte el. Nem fizikai fájdalom volt, s ez őt magát is megzavarta és elgondolkodtatta. Ha vendégek érkeztek, akkor Gyugyunak az ajtó elé kellett feküdnie, hogy a port a lábukról az ő testére lépve töröljék le a látogatók. Ilyenkor – haláláig nem értette meg, hogy miért is –, ilyenkor mindig sírnia kellett, bár ha józan ésszel végiggondolta, a sok egyéb szolgálathoz hasonlítva, ez messze elviselhető volt, szinte pihentető.

– Az anyját! – mondta a vendéglős. – Szép kis hacacáré…!

– Csak a tényeket sorolom! – mondta Gyurica. – De menjünk tovább, és ne szaporítsuk a szót. Arról van szó, hogy Gyugyu így élte végig az egész életét, és mind az évek alatt egészen a sírjáig – mely egy jól fejlett párduc gyomrában várta – egyetlen vigasztalása akadt. Így szólt önmagához: a legszerencsétlenebb sors jutott osztályrészemül. Nyomorult rabszolga vagyok, kiszolgáltatva kényre-kedvre. Meggyötörhetnek, megalázhatnak, kiszúrhatják a szemem, elvehetik a gyermekemet, megölhetik az asszonyomat, vadállatoknak vethetnek elébe, mi vigaszom maradhat tehát? Az egyetlen: ment maradtam a bűntől! S úgy érzem, hogy ez nagyon nagy dolog! Nem én tettem ilyesmit másokkal, hanem velem cselekedtek ilyesmit mások! S ez nagyon nagy szó! Ha van vigasztalás, akkor ez az! Ha van érdem, akkor ez az! Ha adhat nyugalmat valami, akkor ez! Ment maradtam mind e bűnöktől, és azt hiszem, minden bűnöktől, mert szenvedéseim nem engedtek gazembernek lennem! Az igazak közé tartoztam mind utolsó pillanatomig. S ez nagyon nagy dolog! A kisemmizettek, a megkorbácsoltak nagy családjába tartoztam egész életem során, és lelkem tiszta maradt, mint amilyennek megteremtette az, aki mindannyiunkat teremtett… S ez aztán igazán nagy szó! Ekképpen vigasztalta magát Gyugyu, és ami a legcsodálatosabb: meg is vigasztalódott ilyenkor!

Király közbeszólt:

– Ahogyan azt maga elképzeli, Ibolyka!?

A vendéglős felkapta a fejét:

– Miért? Nem volt igaza? Nem ő volt a tisztességes, azok meg a gazemberek?

Gyurica felemelte az ujját:

– Ne vitatkozzanak! Rátérünk Tomoceuszkakatitire… Aztán majd beszéljenek…

– Hát nem mondott igazat! – erősítette továbbra is a vendéglős. – Angyal volt azokhoz a csirkefogókhoz képest… Mi az, hogy nem volt igaza?

– Na, ne vicceljünk, jó ember! – rázta meg a fejét az ügynök. – Micsoda vigasz az magának?

– Rátérünk Tomoceuszkakatitire! – mondta emeltebb hangon Gyurica. – Hát kérem, Kovács úr! – nézett az asztalosra. – Ez a Tomoceuszkakatiti mindenben pontosan az ellenkező életet élte, mint a szerencsétlen Gyugyu! Ő volt a nagyfőnök, a fejedelem, neki engedelmeskedett egész Lucs-Lucs. Az, hogy ő volt a fő főnök Lucs-Lucsban, azt jelentette, hogy ha Gyugyu gazdájának a lelkét teszem azt hetven kiszúrt szem és nyolcvan kivágott nyelv terhelte, akkor az övét megszámlálhatatlanabbul több! Nyilván: mert annyival volt nagyobb hatalma, és annyival volt több rabszolgája, neki szolgált egész Lucs-Lucs testestől-lelkestől, szőröstől-bőröstől. Hihetetlen, hogy miket vitt véghez ez az ember! Elképzelhetik már abból is, hogy hogyan nyakaztatta le azt az előbb említett embert. Megtörtént például, hogy egy rabszolga nem úgy helyezett az asztalra egy tányért, ahogyan azt éppenséggel megkívánták tőle, mondjuk megcsörrent mellette az evőeszköz. Ilyenkor Tomoceuszkakatiti intett a fejével, és egy ajtónálló már vitte is a szerencsétlent, és levágta a fejét. Nyissz – és vége az egésznek! Egyik ágyasa egy alkalommal eltüsszentette magát, mert már isten tudja mióta fetrengett meztelenül a nagyúr előtt – bőven elég volt a lenyakaztatáshoz. Más alkalommal egyik fuvolása az egyik futamot másképpen fújta, mint azt Tomoceuszkakatiti megszokta – intett, és vége volt a dalnak, kerékbe törték a szerencsétlen fuvolást. Azt hiszem, hogy ennyiből is kiderül, hogy milyen főnök volt ez a Tomoceuszkakatiti! Elég, ha annyit mondok: nem átkoztak még embert annyian, mint ezt a fickót! S ez így rendben is volna, ha nem lenne a dolognak egy plánéja. Méghozzá igen jelentős plánéja. Tomoceuszkakatiti ugyanis meg volt győződve afelől, miszerint ő a világ legrendesebb embere! Annak tartotta őt szülőanyja – míg le nem fejeztette őt is –, és annak tartották a gyermekei is. Valahányszor levágatta valakinek a fejét, vagy kitépette a nyelvét, az anyja – amíg élt – így szólt az unokákhoz, vagyis Tomoceuszkakatiti gyermekeihez: figyeljétek jól apátokat, hogy ti is tudjatok majd rendesen viselkedni, nehogy azt mondhassa bárki, hogy nem volt jó gyerekszobátok! Egy krónikás, akit aztán Tomoceuszkakatiti patkányokkal falatott fel, feljegyezte, hogy uralkodásának első évtizedében kilencezer-hatszázhuszonnégy embert ölt vagy öletett meg, ebből négyezer asszony volt, mintegy hatszáz pedig gyermek, akik kisebb szolgálatra voltak köréje rendelve, a hátát masszírozták, a fejbőrét dörzsölgették és ilyesmi, a többi férfi, öreg és fiatal vegyesen. Háromezer házastársat választott el egymástól, hétszáz gyermeklányt és fiút ragadott el szüleitől, mindegyiket még tizenharmadik életévük előtt. Kétezer embert vakíttatott meg teljesen vagy fél szemre, ezerötszáz nyelvet tépetett ki, közöttük hatvan kiskorúét. Elevenen elégetett százharmincat, karóba húzatott hetvenet, és keresztre feszíttetett harminckilencet…

– A többit talán tartsa meg magának! – mondta az ügynök. – Mindig tudtam, hogy perverz, de sose gondoltam, hogy ennyire romlott legyen. Azt hiszik véletlen az, hogy ennyi disznóságot tud kapásból elsorolni…?

Kovács tiltakozott:

– De hiszen ezt mind az a Tomosztiki vagy hogy hívják követte el, Gyurica úr csak elmondja őket…!

– Hogyne! S azt nem látja, hogy mennyire csámcsog rajta?

– Hadd fejezze be! – mondta a vendéglős. – Na és aztán…? – fordult Gyuricához. – Mit akar mindebből kihozni?

– Azt – mondta Gyurica –, hogy mindezek ellenére Tomoceuszkakatitinek nem volt egy szemernyi lelkiismeret-furdalása sem, mert korának erkölcse szerint cselekedett!

– Hogy… mi szerint? – kérdezte az asztalos.

– Korának erkölcse szerint! Vagyis úgy nőtt fel, hogy mindig azt látta maga körül, amit ő maga is tett később, s ezért mindezt természetesnek tartotta, és eszébe sem jutott elgondolkodni afölött, hogy helyesen cselekszik-e? A legtermészetesebbnek tartotta, hogy mindezt jogában áll megcselekedni, és semmi sincs inkább rendjén, mint az, ha így tesz!

– Már ilyent azért ne mondjon, Gyurica úr! – tiltakozott Kovács.

– Pedig így van! Pontosan így, Kovács szaki…

– Akár így van, akár nem… – mondta a vendéglős –, piszkos gazember volt és utolsó tróger!

Kovács egészen kikelt magából:

– Aki ennyi disznóságot meg borzalmat követ el, és nem holmi félkegyelmű elmekóros, az nagyon is jól tudja, hogy gazemberséget művel…

– Már megbocsásson – tette a mellére a tenyerét Gyurica –, manapság vannak emberek, akiknek még betevő falatra sem telik, és vannak autótulajdonosok! Elérkezik majd az idő, amikor azt fogják mondani az utódaink: hogyan volt képük autón járni, amikor másoknak nincs tisztességes cipőjük meg ruhájuk?! Nem sült le a képükről a bőr, annyit költeni autóra, amennyi másnak egész havi fizetése, és csak nyomorog belőle? Tomoceuszkakatiti igen jól érezte magát, és eszébe sem jutott, hogy lelkiismeret-furdalást érezzen!

– Akkor is gazember volt! – mondta az ügynök.

– Mi van? Megszólaltunk? – nézett rá az órás.

– Piszkos csirkefogó volt – mondta újra Király.

Kovács megdörzsölte az állát:

– Elnézést… de nekem azért más a véleményem! Annak a szerencsétlennek igaza volt, amikor azt mondta, hogy az ő lelkiismerete nyugodt, és nem terhelik bűnök, nem mocskolta be magát ilyen szörnyűségekkel. Ami pedig azt a másikat illeti, azt a maga főnökét, az tisztára állat volt, és nem ember!

– Egy mocskos gazember volt! – mondta a vendéglős.

– Ám legyen! – mondta Gyurica. – Én mindenesetre csak azt szögeztem le, hogy nyugodtan élte le az életét, mert mindazt, amit tett, kora helyénvalónak ítélte, rendbenvalónak tartotta mint jogot, ami Tomoceuszkakatitit megilleti. Hogy ő mennyire a legtermészetesebb jogának tartotta, arról már beszéltem… Elégedettségben élte le az életét, nagy lelki nyugalomban, szeretteitől szeretve és barátaitól megbecsülve…

– Szép kis nyugalom lehetett! – mondta Kovács. – Meg szép kis gondtalanság egy csomó agyongyötört, levágott orrú, kiszúrt szemű, látástól vakulásig hajtott ember életének és nyomorúságának az árán… Mondhatom!

Gyurica elővette a mellényzsebéből az óráját, és rápillantott:

– Hát kérem! Öt perce van arra, Kovács úr, hogy eldöntse, hogy Tomoceuszkakatiti akar lenni vagy Gyugyu!

– Hogyhogy öt perc? – nézett rá az asztalos.

– Úgy, ahogyan mondom! Az öt perc leteltével maga meghal, a következő tíz másodperc múlva már fel is támadt, méghozzá vagy Tomoceuszkakatiti bőrében vagy a Gyugyuéban. Érti most már? Tessék választani lelkiismerete szerint!

– Ne butáskodjon, Gyurica szaki…!

– Nem érti?

– Nem…

– Hát akkor figyeljen ide! Én vagyok a jóisten, és itt ülök magával… Jó, rendben van! Nem vagyok a jóisten, hanem én vagyok a mindentudó Csurubá, és azt mondom magának: hatalmamban áll téged meghalatni öt perc múlva és feltámasztani rögtön utána. De annak támadsz majd fel, amit most, amíg élsz, magad választasz. Tetszik érteni? Tehát jól fontolj meg mindent, becsületed, lelkiismereted, emberséged, itt-ott kinyilvánított szavaid és a többi szerint! Tehát mondd meg: minek akarsz feltámadni, zsarnoknak vagy rabszolgának? Tertia non datur!

– Az mi? – kérdezte Béla kolléga.

– Harmadik lehetőség nincs! – mondta az ügynök, és rövid, elismerést váró pillantást vetett Gyuricára.

– Ilyen nincs! – mondta az asztalos.

– Milyen?

– Ilyen, amit maga mond…

Az ügynök közbeszólt:

– Ilyen! Hogy maga a Csiribiri-Csurubá! Ilyen nincs! Tetszik érteni?

Gyurica elmosolyodott, és úgy nézett az ügynökre:

– Az lehet! De amit kérdeztem, az van!

Hirtelen a fényképészre pillantott:

– Igaz? Tisztelt úr!

Keszei lehajtott fejjel ült a helyén, sápadt volt, ujjával az abrosz mintázatát követte. Gyurica szavára felrettent. Zavartan nézett a társaságra, majd visszahajtotta a fejét:

– Persze, persze… – dünnyögte, és fel-felpillantott az órásra.

Csend támadt, melyet Kovács tört meg:

– Ez… hogy úgy mondjam… komolyabb dolog, mint gondoltam!

Sorra nézte az embereket:

– Nem…?

Aztán így folytatta:

– Tudniillik itt arról van szó…

Az ügynök közbevágott:

– Miről van szó? – mondta ingerülten. – Arról van szó, hogy a barátunk szórakozni akar, ennyi az egész! Nem látják, hogy ennyi az egész?

A fényképész felemelte a fejét:

– Úgy gondolja?

– Úgy!

– Én azt hiszem, hogy Kovács úrnak igaza van, amikor azt mondja, hogy ez nagyon is komoly dolog. Én hozzáteszem: komolyabb, mintsem gondolnák!

Gyuricára nézett:

– A magam részéről teljesen megértettem magát! És hozzáteszem ismét, nagyon örülök, hogy feltette itt ezt a kérdést…

– Tulajdonképpen – mondta az asztalos – tőlem kérdezte Gyurica úr! Én pedig úgy vagyok vele, hogy értem is meg nem is…

– Hogy az igazat megvalljam – ráncolta össze a homlokát a vendéglős –, én még mindig nem értem, hogy miért kell és mit kell itt választania magának…

– Ugyan! – mondta Kovács. – Hát nem emlékszik, Béla kolléga, hogy miről beszélgettünk itt az előbb? Hogy akármilyen szegény és gondokkal küzdő, egyszerű emberek vagyunk is, nem bújnánk bele a főtanácsosnak meg a tábornoknak meg annak a fejadagos embernek a bőrébe?

– Na, és most belebújna? – kérdezte az ügynök.

– Hát… végeredményben erről van szó! Nem, Gyurica úr?

A fényképész kiegyenesedett, és közelebb húzta az asztalhoz a székét:

– Bocsánat… Nem jól emlékezik, kedves Kovács úr! Ha jól tudom, akkor Gyurica úr azzal kezdte, hogy ő gondolkodik erősen valami kérdésen, hogy ő maga spekulál rajta. Én tökéletesen értem önt – nézett az órásra –, ha egy ilyen Csiribá feltenné a kérdést egy olyan embernek, aki tisztességesnek tartja magát, és az igazi nagy dolgokban nemcsak a szája jár, hogy így fejezzem ki magam, akkor annak az embernek most be kellene bizonyítania, hogy nemcsak a levegőbe mondja a nagy szavakat, hanem igaziból is úgy gondolkodik, ahogyan beszél…

– Ez az, kérem… – mondta az asztalos –, ez az, amit én úgy éreztem, hogy megértettem, csak nem tudtam szavakkal ilyen jól kifejezni. Nagyon jól tetszik mondani, Keszei úr…

A fényképész odafordult Béla kollégához:

– Nem tetszik érteni a dolog lényegét?

– Arról van szó – mondta lélegzetet véve a vendéglős –, hogy mi akarok inkább lenni? Egy ilyen gazember, mint ez a Tikitaki, vagy olyan, mint a rabszolga, az a Gyugyu. Erről van szó?

– Pontosan! – mondta a fényképész. – Vagyis arról, hogy igazat beszéltünk-e mi itt az előbb vagy sem? Sok mindent mondtunk itt az előbb, ugyebár – és a Gyurica úr most megkérdezi tőlünk, hogy mi akarunk lenni, ez a Tomoceusztakatiti – ha jól mondom a nevét –, vagy az a tisztességes és becsületes Gyugyu, akinek nem terhelik bűnök a lelkületét.

– Mi az, hogy tőlünk kérdezi? – kérdezte Király, felhúzott homlokkal. – Talán a Kovács úrtól kérdezte, nem?

– Úgy van! – mondta elgondolkozva Kovács.

– Na de, kérem…! – emelte fel a kezét a fényképész. – Lehet nyugodt lelkiismerettel ülni tovább egy embernek, aki meghallotta ezt a kérdést, és nem válaszol?

– Lehet! – mondta nyomatékkal Király. – Lehet! Tudja maga, mi az a pihent ész? Az, amit itt látott az előbb! Ez a maga Csiribije az a pihent ész, ez, aki ott lesi most a plafont, mintha nem is itt ülne az asztalnál! Mondja meg tiszta lelkére, Kovács szaki: jutott magának valaha is ilyesmi az eszébe? Vagy nekem? Vagy Béla kollégának? Miért nem jutott eszünkbe? Mert megvan a véleményünk a világról, és nincs szükségünk semmi Tomotikire meg Gyugyura, anélkül is tudjuk, hogyan is állunk. Azonkívül meg eléggé el vagyunk foglalva a mindennapi munkánkkal, hogy kenyeret keressünk meg eltartsuk magunkat. Ha pedig van egy kis időnk, akkor szórakozni akarunk, és nem köldököt mustrálni meg szellemet idézni…

Rámutatott Gyuricára, aki hátradőlve a székén valóban a mennyezetet nézte.

– Tudják, hogy mit csinál most ott az a Csiribiri vagy minek nevezzem? Röhög magukon, drága barátaim! Hogy bevesznek egy ilyen bolhát a fülükbe. Na, ezeknek jól beadtam – gondolja –, most aztán itt a pofám előtt kell felvágniuk a hasukat, hogy mi van a bőrük alatt?

– Nézze! – mondta Keszei. – Én nem tudom, hogy magának igaza van-e vagy sem, hogy röhög-e – bocsánat a kifejezésért –, hogy röhög-e a Gyurica úr vagy sem? Felteszem, hogy nem röhög, hanem tudja, milyen komoly dolgot kérdezett tőlünk. Mondom: nem tudom! De hogy olyan dolgot kérdezett, amin nem lehet nem elgondolkodni, abban aztán bizonyos vagyok…

A vendéglős a szavába vágott:

– Maga talán már tudja is, hogy melyiket választaná?

A fényképész szétnyitotta a karjait:

– Egyelőre még nem tartunk ott. Egyelőre arról van szó…

– És maga – intett a vendéglős Királyra –, maga már tudja talán?

– Mi az, hogy talán? Mi az, hogy tudom talán?

– Azt mondta az előbb, hogy aki tudja, hogy mi a véleménye a világról meg mindenről, annak nincs szüksége arra, hogy ilyesmiken spekuláljon. Ha pedig valaki tudja a véleményét a dolgokról, akkor azt is egyből tudnia kell, hogy melyiket választja? Nem így van?

Odapillantott Kovácsra:

– Nincs igazam?

Az asztalos elgondolkodva, elborult tekintettel nézett az abroszra. Láthatóan teljesen a gondolataiba mélyedt:

– De… de… természetesen – mondta. – Természetesen tudnia kell…

– Maga talán annyira tudja már? – kérdezte az ügynök.

– Hogy én? – kapta fel a tekintetét Kovács.

– Maga, maga, jó ember! Maga talán már tudja, hogy annyira helyesel?

Gyurica előrebillent a székén:

– Ne firkáljon itt, ejrópai barátom. Magától kérdezték először, hogy tudja vagy nem? Meg a Keszei úrtól! Mit forcírozza akkor a Kovács urat?

– Maga tudja talán?

– Már megint másról beszél…! – mondta az órás. – Maga beszélt itt az előbb egy Zola nevű íróról meg azokról, akik a más húsán élősködtek meg mifene…

– Nem… nem… – ingatta meg a fejét az asztalos. – Gyurica úr kifejezetten tőlem kérdezte először ezt a dolgot, és Király úrnak igaza van, amikor azt mondja, hogy nekem kell válaszolnom…

– Álljunk meg kérem egy pillanatra! – mondta felemelt ujjal a fényképész.

Szokatlanul heves hangon szólalt meg, és jobban elpirosodott, mint egyébként szokott:

– Vagyis… ha megengedik, azt akarom mondani, hogy teljességgel mindegy, hogy kitől lett kérdezve, hogy speciel éppen Kovács úrtól és nem… tőlem, ugyebár, vagy nem Király úrtól! Ezt a kérdést úgy kell felfogni…

Arca mintegy ünnepélyes lett, és szavainak komoly, nehéz hangsúlyt adott, amíg végignézett az asztalnál ülőkön:

– Ezt kérem így kell felfogni: legyen bárki, történjen bármily úton-módon, történjék bárhol, hangozzon el bármely időben és lett légyen bárki, aki megkérdezi – aki meghallotta, annak válaszolni kell. És nincs felmentés, és nem nyugodhat, ameddig nem válaszolt, vagy le nem vonta a megfelelő konzekvenciákat!

– Helyes! – mondta Béla kolléga. – Vagy pedig hallgasson, és ne prédikáljon semmit! Van egy esze magának! – nézett Gyuricára. – Inkább maradt volna otthon, és disznólkodta volna ki magát…!

Kovács nem nézett Gyuricára, amikor megszólalt:

– Mondja, Gyurica szaki… Az a Mumotaki, az… egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy… milyen izéket… szóval, hogy milyen dolgok azok, amiket csinál…?

Gyurica felemelte a poharát:

– Nem! Ebbe született bele, s ezért mindent a legtermészetesebbnek talál!

– Akkor – mondta Kovács – lehet, hogy nem is bűnös! Nem?

Gyurica ránézett:

– Ezt már döntse el maga!

– És… – folytatta elgondolkodva Kovács –, hol van akkor az Isten? Az Isten, amelyik benne van?

– Ezt talán kérdezze meg tőle és a kollégáitól!

– Az annyát! – mondta megcsavarva a nyakát Béla kolléga, majd felnyúlt és meggombolta a nyakán az inget.

– Úgy értem – mondta Kovács –, hogy van az, hogy nem szólal meg benne az Isten?

– Fogalmam sincs! – mondta az órás.

– Mindenesetre nem szólal meg! – mondta a vendéglős.

– Hm… – nézett vissza az abroszra az asztalos.

– Na, és mit ér maga azzal… – mondta az ügynök –, mit ér maga azzal, nem mintha kedvem lenne ilyen marhaságba beleavatkozni, de mit ér maga azzal, ha teszem azt, valaki azt mondja, hogy ő… nem akar olyan gazember lenni, mint a maga nagyfőnöke? Ezt mondja, és közben azt gondolja magában, hogy jó vicc, le van az egész, majd bolond leszek levágatni az orromat vagy kiszúratni a szememet…?

Béla kolléga elnevette magát:

– Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát! He… he…

– Az az isten, amelyik nem szól semmit, ott abban a pasasban? Arról az istenről beszél?

– És magában szól esetleg? – kérdezte a fényképész.

– Hogy énbennem?

– Igen! Tomoceuszban nem szólt, ez fix. De mint vélekedik maga: magában sem szól?

– Bizony… bizony! – bólogatott az asztalos.

– Mit bizony, bizony? Itt egyáltalán nem Istenről van szó!

– Hanem? – kérdezte a fényképész.

Király megrántotta a vállát és elhallgatott.

– Ha jobban tetszik, akkor nevezze tisztességnek! Így megfelel? – kérdezte a vendéglős.

– Mert – mondta Keszei –, ha arról vitatkozhatunk is, hogy van-e Isten vagy nincs – tisztességnek bizonyosan kell lennie! Vagy nem?

– És ha van – vette át a szót újra a vendéglős –, akkor milyen tisztesség az? Ilyen, amolyan vagy pedig valóban tisztesség?

– Így van… így, így – bólintott Kovács. – Vagy ilyen-amolyan, vagy az igazi… Így bizony!

Ebben a pillanatban megnyílt az ajtó, és a finoman megszólaló csengettyű alatt egy egyenruhás nyilas lépett be a helyiségbe, nyomában egy másikkal. Az első magas volt, mintegy harmincesztendős, értelmes, mondhatni, hogy finom, szinte elegáns arcú, nyugodt és magabiztos tekintettel.

A másik hasonlóképpen vállas, de tagbaszakadtan, formátlanul, darabosan, mint a zsákolók vagy a nehéz testi munkások legtöbbje.

A vendéglős felállt, és megigazította magán a kötényét. Betolta a széket az asztalhoz, és elindult a söntéshez.

– Kitartás! Éljen Szálasi! – mondta a zsákoló, és magasba lendítette a karját.

A társa épp hogy megemelte a kezét, rövid és hanyag mozdulattal. Megbiccentette a fejét, utána nyomban a kesztyűjét kezdte húzni, és elindult a pult felé. Egyenként húzta minden ujjáról a kesztyűt, aztán levette a sapkáját, könnyen elsimította a haját, és mosolyogva fordult a vendéglőshöz:

– Jó estét!

Odapillantott az asztalhoz:

– Hol a boldogság mostanában…? – Mosolyogva fejezte be az idézetet. – Barátságos, meleg szobában…

– Hát igen! – mondta a vendéglős. – Tessék parancsolni? Megszokott mozdulattal kezdte törölgetni a bádogot a pulton:

– Mivel szolgálhatok?

A nyilas könnyedén odaintett a társához:

– Tessék! Mit iszik?

– Pálinkája van? – kérdezte a zsákoló.

– Hát… – kezdte a vendéglős, és egy pillantást vetett a pult mögé, a sarokba.

– Nyugodtan… – bólintott mosolyogva a nyilas – a barátunk majd behunyja a szemét, és úgy issza meg!

– Tudniillik… – mondta a vendéglős, és azt akarta mondani, hogy nem szabad pálinkát mérnie. A nyilas közbeszólt:

– Adjon neki egy decit! Elég lesz? – nézett a másikra. A zsákoló megtörölte a kezével a száját:

– Hát… Megkóstoljuk! – mondta, és elkacagta magát. Rögtön utána vigyázzba állt. – Köszönöm szépen!

Aztán ránézett a vendéglősre:

– Nyomás! – mondta.

A vendéglős kitöltötte a pálinkát, közben megkérdezte:

– Önnek? Szabad valamit…?

A nyilas arcáról először eltűnt a mosoly, és hűvös pillantást vetett a vendéglősre. Aztán elnevette magát:

– Nem… Nagyon kedves, nem kérek…

A másik felemelte a poharát:

– A győzelemre!

A nyilas biccentett, és a kesztyűt áttette a másik kezébe.

– Az istenit! – krákogott a vendéglősre a zsákoló. – Honnan szerezte…?

– Akar még egyet? – kérdezte a másik.

– Mintha tiszta tűz lenne…! – mondta a zsákoló.

– Adjon neki még egy pohárral!

A vendéglős, miközben átnyújtotta az italt, megkérdezte:

– Bort sem tetszik?

– Nem… köszönöm! Igazán, nagyon kedves…

Körülnézett a helyiségen.

– Hangulatos kis helyiség ez… – fordult vissza. – Maga a tulajdonos?

– Igen! – mondta a vendéglős.

– Derék! Derék dolog… – mondta a nyilas, és a karórájára pillantott. – Derék dolog…

– Ezt nevezem pálinkának! – mondta a zsákoló, és visszatette a poharat a pultra. – Nagy strici lehet maga, ha ilyet tud szerezni!

A nyilas levette a tekintetét az óráról, és a zsákolóra pillantott. Az arca hűvös volt:

– Tessék…?

– Mondtam, hogy… – kezdte a zsákoló, aztán krákogott, majd vigyázzba vágta magát. Zavartan, pislogva nézett maga elé.

A nyilas a vendéglőshöz fordult:

– Elnézést! Mennyivel tartozom?

– Egyhúsz! – mondta a vendéglős.

A zsákoló a zsebéhez kapott. Nagy, barna levéltárcát ráncigált elő. A tárca tele volt százpengősökkel, szélesre feszült a két szárnya a rengeteg bankjegytől.

– Ha meg tetszik engedni…

A másik aprópénzt vett elő a zsebéből, és letette a pultra:

– Köszönöm! – mondta.

A zsákoló tartotta még egy darabig a kezében a tárcát, aztán visszatette a zsebébe.

A nyilas húzni kezdte a kesztyűjét. Közben megkérdezte:

– Itt balra a következő ház a tizenhétbé, ugye?

– Igen! – mondta a vendéglős. – Az enyém a tizenhét…

Mindkét kesztyűjét felhúzta. A zsákoló ott állt mellette egyik lábáról a másikra. Most megmozdult, és a revolvertokot előrehúzta a hasához.

– Nagyon kedves volt – mondta a nyilas –, hogy ilyen finom pálinkával vendégelt meg minket!

– Kérem! – mondta a vendéglős.

– Jó éjszakát!

A zsákoló felemelte a karját:

– Kitartás! Éljen Szálasi!

– Jó éjszakát! – mondta a vendéglős.

A nyilas biccentett a társaság felé. Aztán odaintett a társára:

– Tessék! – mutatott az ajtóra.

Amikor elmentek, a vendéglős letörölte még egyszer a pultot, aztán visszament az asztalhoz. Leült, cigarettára gyújtott. A gyufa fölött Gyuricára pillantott, aztán az ügynökre. Aztán eldobva a gyufáját a fényképészhez fordult:

– Parancsol még valamit?

– Dögök! – mondta Gyurica.

Béla kolléga újra megkérdezte:

– Iszik még valamit?

– Nem, nem… köszönöm! – mondta Keszei.

Kovács csendesen megkérdezte:

– Tizenhétbét kérdezett?

– Igen! – mondta a vendéglős.

Kovács az ügynökre pillantott, aztán a fényképészre:

– Hát akkor… el is battyoghatnánk!

– Egészségünkre! – mondta a vendéglős.

– Tegyük el magunkat holnapra! – mondta Király, felemelve a poharát.

A fényképész odafordult Gyuricához:

– Ha megengedné… még nem fejeztük be, amiről beszélgetni kezdtünk…

– Lárifári… – mondta az ügynök. – Maga még ott tart?

– Én tudniillik válaszolnék a kérdésére! – mondta a fényképész.

– Igen!? – mondta az órás, miközben nehézkesen felemelkedett, és a kabátját kereste a fogason.

– Igen! És… mint talán az eddigi beszélgetésből is kiderülhetett, nekem nagyon határozott véleményem van a világ dolgairól.

– Igen? – mondta az órás. – Ez nagyon szép tulajdonság!

– Igen! Ezért nem lesz meglepő, gondolom, ha így válaszolok: igen!

– Mit igen? – kérdezte Gyurica leemelve a kabátját és kalapját.

– Gyugyu! Illetve rabszolga! – mondta a fényképész, és minden eddiginél jobban elpirult. Egyedül ült már az asztalnál. A többiek felálltak, és a fogashoz léptek. Öltözködtek.

– Gyugyu! – ismételte a fényképész.

Az órás rápillantott, aztán leemelte az ügynök kabátját:

– Itt a kabátja, Király úr!

– Köszönöm, mesterem! – mondta Király.

Kovács zsebre dugott kezekkel, szótlanul nézett a fényképészre.

– Hagyjuk a fenébe ezt a marhaságot! – mondta a vendéglős.

Kovács megszólalt:

– Tényleg azt tudta választani?

Keszei egyre Gyuricát nézte:

– Ez a véleményem! – mondta.

Gyurica beakasztotta az esernyőjét a karjába:

– Hazudik! – mondta.

Keszei elsápadt:

– Mit? Hogyan mondta… kérem…?

– Hazudik! – mondta Gyurica, majd így szólt a vendéglőshöz:

– Hát akkor lelépünk, Béla kollégánk! – a kabátját a hasához szorítva bújt ki az asztal és a fal között.

A fényképész felállt a helyéről.

– Na de Gyurica szaki… – mondta Király.

– Hogy én hazudok…!? – mondta sápadtan, elrekedő hangon a fényképész.

– Igen! – mondta Gyurica.

– Hogy én hazudok? – remegett a felindulástól, és az asztal szélébe kapaszkodott.

– Ne törődjön vele…! – mondta az ügynök, és gyorsan a fogashoz lépve, odavitte a fényképészhez a kabátját.

– Miért nem gondolja meg, amit beszél, az isten megfizeti?! – nézett az órásra.

Rosszallóan ingatta a fejét az órásra. Gyurica nem törődött vele. A sálát igazította a nyakán, és feltette a kalapját.

– Megyünk, uraim?

Béla kolléga már összeszedte a poharakat, és a pult felé tartott.

Szemmel láthatóan semmit nem hallott abból, ami az asztalnál történik. Egypár lépésre a pulttól megállt, és az ajtóra nézett:

– Micsoda dörzsölt gazember volt! – mondta csendesen bólogatva. – Mekkora gazember!

Keszei kilépett az asztaltól:

– Ezt még senki nem mondta nekem!

– Én mondom! – mondta Gyurica. – De ne csináljon belőle nagy ügyet. Mindenkivel megeshet!

– Hát kérem… – mondta Kovács –, a Gyurica úr talán kissé erősen fejezte ki magát, de nem szabad megharagudni érte. Nem rossz ember, csak ilyen hóbortos. Nekünk elhiheti, mi aztán alaposan ismerjük! Egyébként… hogy is mondjam? Őszintén szólva nagyon merész állítás, amit maga mondott, Keszei úr…

A többiekre pillantott.

– Ez az igazság! – koppantotta a falábát a padlóhoz a fényképész. – Ez az én lelkiismeretemnek és a szívemnek a parancsa, ez értelmemnek a döntése!

– Természetesen elhisszük… – mondta Király. – Miért is kételkednénk abban, amit mond? Nyilván így gondolja… az csak természetes!

Igyekezett feladni a kabátot a fényképészre, de az hirtelen megfordulva ránézett Gyuricára:

– Vonja vissza, amit mondott!

Gyurica áttette az esernyőt a másik karjára:

– Jön, Kovács szaki…?

Keszei Kovácsra nézett:

– Maga is kételkedik abban, amit mondtam?

Kovács zavartan nézett rá:

– Hát… ugyebár… amint az előbb is mondtam, nehéz… nehéz ilyen hamar véleményt mondani. Talán… elsiette a választ. Nem kis dologról van szó, gondolja csak meg!

– Szóval kételkedik abban, amit mondtam?

– Na, nem… azt ugyebár nem mondtam…

– Úgy! – mondta a fényképész. – Értem, tökéletesen értem…

Most érkezett vissza az asztalhoz Béla kolléga.

– És maga is kételkedik abban, amit mondtam? – fordult hozzá Keszei. – Maga sem hiszi el, hogy a tisztességet választottam?

– Maga már választott?

– Igen! És a tisztességet választottam! Gyugyu akarok lenni!

A vendéglős megvakarta a tarkóját:

– Hajjajj! Nehéz dolog és nagy szó ez, uram!

– Hiszi vagy nem hiszi?

A vendéglős végignézett az emberen:

– Nem mindegy magának, hogy én elhiszem-e vagy sem? Ez a fontos magának, vagy az, hogy maga választott? Mit akar még?

– Hiszi vagy nem hiszi? – koppantotta újra földhöz a lábát Keszei. Sápadt volt, minden vér eltűnt az arcából.

– Nézze! – mondta kis szünet után a vendéglős. – Először is legyen nyugodtabb, és ne csapkodjon! Másodszor: én nem tudok senkinek a bírája lenni, én vendéglős vagyok és nem püspök!

– Szóval, nem válaszol kereken, ahogyan emberhez illő!?

A vendéglős oldalra biccentette a fejét. Aztán csendesen azt mondta:

– Én nem bántottam meg magát, tisztelt vendég úr! Tehát maga se bántson engem! Harmadszor pedig: akinek igaza van, az nem kiabál! Most már azt is megmondom magának, hogy aki olyan erőszakos és ideges, mint maga most, abból nehezen lenne jó Gyugyu! A Gyugyuhoz olyannak kellene lenni, mint…

Nem tudta, mit mondjon, elhallgatott.

Odament a fényképészhez, és elvette Királytól a kabátot:

– Nem érdemes vitatkozni, vendég úr, egy ilyen ostoba játékon, tessék elhinni nekem! – szélesre tárta a kabátot, és odatartotta a fényképész elé.

Keszei mozdulatlanul állt, aztán lehunyta a szemeit:

– Értem, kérem… teljesen és mindent értek!

– Tessék felöltözni! – mondta udvariasan Béla kolléga. – Én nem is tudom, hogy mi a fenének kell magának mindig ilyen marhaságokkal jönni, Gyurica úr?

Keszei belebújt a kabátjába:

– Köszönöm! – mondta alig hallhatóan. Aztán hozzátette, ismét lehunyt szemekkel:

– És bocsásson meg!

– Ugyan! Én kérek bocsánatot… – mondta a vendéglős, és elhúzta a széket, hogy helyet adjon a fényképésznek.

– Mindenki kiitta borát, vendégeim jó éjszakát…! – szavalta Király, és felemelte a táskáját a levegőbe. – Ez az igazság, uraim! Ez, ami ebben van, ez a nagybüdös igazság!

– Csak aztán ne feledjen el fokhagymát is tenni bele! – mondta a vendéglős.

– Tudja, mennyit ért maga a szegykészítéshez, Béla kolléga? Ennyit, ni…! – és megpöccintette az ujját. – Ennyit, amennyi ez alatt van!

– Magának van igaza! – mondta a vendéglős. – És mi jár annak…?

A fényképész feltette a kalapját:

– Köszönöm a jó bort, főnök úr!

– Ugyan… Nem tesz semmit, nagyon örültem!

Keszei végigjártatta a szemét a társaságon. Mély fekete szeme volt, sötét karikákkal, az arca sápadt és sovány.

– Csak annyit mondanék még maguknak… – felemelte a kezét. – Hát igazán olyanok vagyunk, hogy nem hiszünk a jóban?

– Hát igen – mondta az asztal körül topogva a vendéglős –, így vagyunk… ugyebár…

– Mennyi az idő, Gyurica mester? – kérdezte Király.

Gyurica megnézte az óráját:

– Háromnegyed tíz lesz hat perc múlva!

Keszei némán nézte őket egy darabig. Aztán elindult az ajtó felé.

Furcsán, bicegve végigkopogott a helyiségen, aztán fellépett az ajtót előző lépcsőre. A kezét a kilincsre tette már, amikor megfordult.

– Azt mondom – nézte végig a társaság tagjait –, azt mondom: nem vagyunk méltók önmagunkhoz, mert nincs erő bennünk vállalni önmagunkat olyannak, amilyenek valójában lennénk!

Közben meghasította az ajtót. A vendéglős felkiáltott:

– Az ajtó…! – odaszaladt az ajtóhoz. – Csukja be az istenért, még a nyakunkra hoz valami légóst!

– Jó éjszakát! – mondta a fényképész, és kilépve a helyiségből, betette maga mögött az ajtót.

A vendéglős még egyszer utána csukta az ajtót. Aztán megfordult, és csípőre tette a kezét:

– Oltári nagy marha maga, Gyurica úr – hogy közöttünk legyen mondva!!

– Csatlakozom! – mondta Király, kaján szemeket vetve az órásra.

Gyurica megvonta a vállát:

– Na, jó! Hát akkor isten-isten, és jó éjszakát mindenkinek! Holnap hozom az óráját, Béla kolléga!

– Azt, látja, nagyon jól teszi – mondta a vendéglős. – Hát akkor, uraim… a holnapi viderzénig!

Az ajtón Kovács lépett ki utolsónak, s kint az ajtó előtt így szólt Gyuricához:

– Szeretnék még kérdezni magától valamit… ha megengedi?

– Tessék?

– Ha majd feltámadok… szóval, ha úgy lenne, ahogyan beszéltük, és feltámadnék akár ennek, akár annak… emlékeznék arra, hogy mi itt erről beszélgettünk, és hogy én magam választottam, hogy melyik legyek a kettő közül?

– Nem! – mondta Gyurica. – Semmire sem emlékezne majd!

– Hm…! – dünnyögte Kovács. Aztán kezet nyújtott:

– Hát… nyugodalmas, jó éjszakát!

– Kézcsókom otthonra… – mondta az ügynök.

– Én is! – mondta Gyurica.

– Holnap? – nézett rájuk az asztalos.

– A szokásos időben… – mondta Király. – Nem, órás úr?

– De. Jövök… – mondta Gyurica.

Király és Gyurica jobbra, Kovács balra ment.

 

3.

Kovácsék konyhája ragyogott a tisztaságtól. Az asszony alacsony, törékeny teremtés volt, szinte eltörpült a férje mellett. Gondosan, kedvesen öltözködött – a fején kis babos kendő, a fehér blúz gallérja kihajtva, előtte kartonkötény, a lábán magasszárú posztó házicipő. Valóban: mint akit skatulyából vettek ki! Az asztalon hófehér abrosz, a tányérok mellett papírszalvéta, az asztal sarkán virágmintás vizes szerviz kis tálcán, az asztal közepén füles, gyümölcsdíszes porcelán leveses tál, arrább damaszttal takart kenyértartó.

– Ízlik?

– Igen! Nagyon finom… – mondta Kovács.

Az asszony finoman, hangtalanul evett. Néhány kanál után férjére pillantott, kenyeret, sót tolt eléje, vizet töltött. Aztán evett tovább. Evés közben elmerült egy-egy pillanatra a tekintete. A kanál ottmaradt mozdulatlanul a levegőben, ő pedig összehúzta a szempilláit. A homlokán vékony, könnyű ráncok szaladtak egymáshoz. Aztán evett tovább, aprókat kanalazva a tányérjából, és újra a férjére pillantott, hogy nem hiányzik-e valami?

Kovács csendesen szuszogott a tányérja felett:

– Nagyon megviselte az öreget? – kérdezte, miközben kenyeret tört magának.

– Képzelheted… – tette vissza a tányérjába a kanalat az asszony. – Én komolyan mondom, hogy alig ismertem meg… Csak álltam és néztem! Nem is tudtam, hogy mit mondjak neki… Az egész arca beesett, karikás a szeme, de nem is az volt egészen más rajta, hanem az isten tudja, valahogyan az egész ember más lett, még a járása is, ahogyan néz, ahogyan a fejét tartja… Nem bírtam szóhoz jutni!

– Szerencsétlen ember! – mondta Kovács.

– Most gondold el? Nyáron a felesége, a házzal együtt, most meg az egyetlen fia… Én nem is tudom, hogy mi történne velem, ha nekem kellene ezt elviselni? Én nem is élnék tovább, azt hiszem…

– Hogy várta a levelet a gyerektől! Emlékszel, amikor itt volt?

– Igen! És akkor már halott volt a gyerek… Hát nem borzasztó?

– Mit mondott?

– Istenem… Hát mit mondott volna? Nem is engedtem, hogy végigmondja… Meg akart várni, mondtam neki, hogy ne tessék megvárni, Kis bácsi, nincs szükség rá, hanem ő fog átmenni magához… és egyáltalán ne tessék nyugtalankodni!

– Jól tetted! – mondta Kovács.

Az asszony hallgatott egy darabig. Aztán így szólt:

– Nem tudnánk valamit csinálni…

Kovács megvonta a vállát. Sóhajtott:

– Hatvan pengő…

– Igen! – mondta az asszony. – Ha nem lenne ilyen sok, ha tíz-tizenöt pengőről lenne szó…?

– Negyven pengő az anyag, ami benne van…

– Hát igen… Mindenesetre menj át hozzá holnap, és beszélj vele.

– Reggel átmegyek…

– Most mondd meg! Leélt egy életet, dolgozott látástól vakulásig ő is, a felesége is, hogy felneveljék a gyereket! Az asszony azt érte meg, hogy úgy kellett lecsuknia a szemét, hogy a fiát elvitték a frontra. Az öreg eltemette az asszonyt, és most nincs fia sem, nincs semmi az egész életéből. Egy esztendő alatt elveszett minden, ami az életét jelentette. És miért? Te meg tudnád mondani, hogy miért?

– Nem! – mondta Kovács. – Tőlem senki és soha nem kérdezte meg, hogy akarok-e háborút kezdeni, és nem kérdezte senki az öreg Kist sem… Tőlünk semmit nem kérdeznek, csak elviszik a gyerekeinket, és lebombáztatják a házainkat, azt csinálnak velünk, amit akarnak…

Szótlanul ették tovább a levest. Aztán Kovács eltolta maga elől a tányért:

– Az, hogy utána nem emlékezik az ember semmire…

– Nem kérsz többet? – kérdezte az asszony.

– Nem! Köszönöm… Az, hogy nem emlékszik arra, hogy ő választotta, hogy melyik legyen a kettő között, az igen sokat számít! Nem?

Az asszony összeszedte a tányérokat. Közben megrázta a fejét:

– Nem! Hidd el nekem, hogy semmit nem változtat semmin. Mert nem az a nehéz dolog ebben, hogy utána majd mi lesz, meg mit fogsz csinálni, hanem az, hogy mit mondasz most?

Kovács csak később mondta:

– Persze! Nem változtat semmit…

Lecsípett egy kis darabot a kenyérből, és galacsinná gyúrta az ujjai között:

– Különös egy alkotmány az ember!

Az asszony a kályhához vitte az edényeket, és letette a fazék mellé, melyben már melegedett a mosogatóvíz. Visszament, és lepakolta az asztalt. A vizet otthagyta a viaszos vásznon – az abroszt már kirázta, és betette a szekrény fiókjába –, az ablakpárkányról odahozta a karcsú, magas üvegvázát, benne olcsó, színes papírvirággal, és letette az asztal közepére.

– Hiszen – mondta csendesen –, ha az ember csak önmaga lenne!

– Hogy…? – kérdezte Kovács, és figyelte, hogyan alakul az ujjai között a galacsin.

– Ha az embernek nem lenne férje, felesége, gyermeke, egyszóval nem lenne hozzátartozója, akkor nem lenne ilyen a dolog…

– Hogyhogy nem lenne ilyen…?

– Ha csak önmaga számára kellene választania…!

Kovács megvonta a vállát:

– Semmit nem változtat…

– De férjet, gyermeket mind ebbe a sorsba rántani bele…

– Teljesen mindegy! Én megpróbáltam arra gondolni, hogy egyedül vagyok. Se gyerek, se feleség, olyan egyedül, mint az ujjam… akkor sem megy!

Kovácsné elővette az öblítőtálat. Aztán új kötényt kerített maga elé, és kigombolta a ruháját a csuklóján. Megállt:

– Van ember, aki tudna egyáltalán választani?

– Nem tudom! Az a fényképész vagy micsoda, az a rokkant, az azt mondta, hogy ő tud választani, és azt a szerencsétlent választja magának. Elhiszed neki? – nézett az asszonyra.

– Nem tudom! Nem merek semmit sem mondani… Talán ismerni kellene közelebbről, hogy milyen ember, hogyan él, van-e családja, hogyan gondolkodik egyéb dolgokról?

– Elképzelhető, hogy igazat mondott?

– Nem tudom! Mindenesetre a Gyuricának nem kellett volna annyira és olyan gorombán rárohannia… Mi értelme van?

– Nem rohant rá. Egészen nyugodtan mondta. Ahogyan beszélni szokott.

– Akkor is – mondta az asszony. – Mindegy, hogyan mondta. Képzeld el, hogy igazat mondott az ember, és nem hazudott! Hogyan eshetett neki? Szemébe mondják, hogy hazudik!

Kovács elgurította a galacsint. Nézte, ahogyan végiggurul az asztalon:

– Béla kollégának az volt a véleménye, hogy ha ez az ember igazat mondott volna, hogy ő kit választ, akkor nem sértődött volna meg a Gyurica szavain, ha mégoly bántó is volt, amit mondott. Azt mondta: ha maga így felháborodik, meg így elveszti a türelmét, mert kételkednek a szavában, akkor azt sem hiszem el magának, hogy igazat mondott az előbb!

– Ebben van valami igazság! De hát annyiféle ember van! Ki tudhatná, hogy ki milyen belülről?

– Én mindenesetre nem vagyok olyan, amilyennek hittem magam, amilyen szerettem volna lenni… és amilyennek lenni kellene.

Az asszony odajött az asztalhoz, és leült a szék sarkára szemben Kováccsal:

– Hogy mondhatsz ilyent?

– Úgy… Úgy, hogy állandóan arról beszélek, hogy így a tisztesség, úgy a tisztesség, és amikor megforgatnak egy kicsit, akkor kiderül, hogy állok, mint szamár a hegyen, és nem szólok egy szót sem, mert nem tudok mit mondani.

– Most miért mondasz ilyeneket? A Gyuricát ismerheted, különös, bogaras ember, szereti froclizni a barátait, ezt is csak azért találta ki, hogy froclizzon benneteket… Ne csinálj nagyobb dolgot belőle, mint amilyen…

Kovács felállt, leakasztotta a fogasról a kabátját. Cigarettát vett elő, rágyújtott és a vállára terítve a kabátját az ajtóhoz ment.

– Megnézem a műhelyt…

Csípős köd csapott az arcába kint. A küszöb előtt megállt, és felfújta a füstöt a magasba. Aztán elindult az udvar végébe a műhelyhez.

Holnap el kell mennem – gondolta – és megpróbálni valahol politúrt szerezni. Csak az a kérdés, hogy tud-e adni majd valaki és mennyit? Ha nem sikerül, akkor ki kell mennem a Telekire, ott aztán úgy megrabolnak, hogy isten őrizz tőle… Ez is milyen különös dolog? Ha valamelyik szaktársam ad majd politúrt a magáéból, pedig mindenkinek kevés van – akkor miért ad? Aki a Teleki téren megrabol a politúrért, amit a fene tudja, hol szerzett – az miért rabol meg? Nyilván azért van ez így, mert nem egyformák az emberek. Van, akinek van politúrja, és nem szakmabeli, tehát nincs szüksége rá, és őrzi otthon a kamrájában, csak ő tudja, minek? Más, akinek hasonlóképpen nincs szüksége rá, az eladja rendes áron úgy, hogy nem akar nyerni rajta semmit – holott kivihetné a Telekire, és szép kis summát kapna érte. Tudja ezt maga is, és mégsem csinálja! Azért, mert nem egyformák az emberek! – ahogyan a feleségem szokta mondani. Más Gyurica mester és más a Király, megint más a Béla kolléga. Akkor miért ne hinném el ennek a fényképésznek, hogy igazat mondott? Nem tudok róla semmit, tehát nem igazságos, hogy kételkedek abban, amit határozottan állít. Az lenne a szép dolog, ha pusztán azért nem hinnék neki, mert rosszul esik, hogy ő tudott így választani, én meg nem… Mondom: különös bogár az ember!

Megnézte a műhelyajtón a lakatot, oldalra kerülve az ablakot, aztán visszatérve az ajtóhoz, hozzátámaszkodott és összébb fogta magán a kabátot.

A feje tetején áll minden ebben a világban! Ez az egy, ami teljesen igaz, és amit tudni lehet teljes bizonyossággal. Ha minden úgy lenne, ahogyan annak lennie kellene az emberek között, a világban és minden országban, akkor eszébe jutott volna-e Gyuricának, hogy ilyesmit kérdezzen? Ha valaki ilyesmit kérdez, akkor nyilván elgondolkodik fölötte. Ha valaki rágódik egy ilyen kérdésen, akkor nyilván nem alaptalanul teszi. Ha kérdezünk ilyesmit, és rágódunk ilyesmin, akkor az csak azért lehetséges, mert valóban kell legyenek Tomoceuszok, és valóban léteznek Gyugyuk! Semmi nem bizonyítja jobban, hogy semmi nincs rendjén ezen a földön, mint az, hogy ilyesmit kérdezünk egymástól! S az ember képes eltöprengeni rajta! Ha minden rendben volna, jutna ilyesmi eszébe egy embernek, legyen bárki is az? Nem! Senkinek! Minden rossz, minden… És a legelszomorítóbb az, hogy mindenki azt mondja, hogy nem jól van ez így. Az ördög tudja, hogy elszomorító-e ez, vagy inkább nevetséges? Mi magunk élünk rosszul, és mi magunk mondjuk állandóan, hogy rosszul van ez így. Mi, akik rosszul élünk, és nem tudunk jót teremteni az életből. De hát ki csinálja ilyen rossznak az életet? Hiszen minden emberek műve? Ha elbeszélgetünk egy pohár bor mellett, vagy valamilyen társaságban, akkor az derül ki, hogy mindenki tudja, hogy rossz ez így, és minden ember tudja, hogy hogyan kellene viselkedni egyik embernek a másik emberrel. Én is tudom! Itt van például az öreg Kis. A nyáron lebombázták a házát, odaveszett a felesége, most meghalt a fia kint a fronton. Nem maradt semmije, tönkrementek a bútorai, velem csináltat valami asztalt, szekrényt, ágyat. Pénzt kell elfogadjak érte, mert nekem is élnem kell! Azt kellene mondanom ilyen helyzetben nem kell a pénze, majd megcsináljuk valahogyan a dolgot! De én is csak abból élek, amit fizetnek a munkámért! Nem lehetek jó, mert akkor felkopik az állam, nem lesz kenyerem, nem lesz semmim. Hát hogyan legyen akkor? Micsoda világ ez, ahol az ember azért nem lehet jó, mert élni akar! Ez az igazi ördögi dolog! Tele vagyunk mindannyian jó tulajdonságokkal, és nem élhetünk szerintük, mert az élet lehetetlen rendje arra kényszerít, hogy nap mint nap, óráról órára feledkezzünk meg a jó tulajdonságainkról, vagyis arról, hogy milyenek is tudnánk lenni valójában, és milyenek is szeretnénk lenni valójában…

Elindult a lakása felé.

Mi következik akkor mindebből? Úgy látszik az, hogy külön-külön mindannyian jók vagyunk, és jók lennénk, csak együtt vagyunk rosszak, vagy legalábbis együtt nem vagyunk képesek jók lenni! Ebből meg mi következik tovább? Az, hogy minden idegességünk, minden türelmetlenségünk mögött, mellyel embertársaink iránt viseltetünk, s amely elrontja minden dolgainkat, nincs egyéb, mint a szüntelen és emésztő rossz lelkiismeret! Rossz lelkiismeret azért, ami elmulasztunk lenni napról napra és óráról órára. És mit csinálhat ennyi rossz lelkiismeretű ember? Mire viszi ennyi rossz közérzetű ember? Ha valamit tehetünk: higgyük el egymásnak, hogy önmaga mindenki jó szeretne lenni!

Eldobta a cigarettáját, nem is szívta csak feléig, úgy tapodta el.

Az asszony mosogatott bent a konyhában. Kovács nem várta meg – mint egyébkor tette –, hanem bement a szobába, és meggyújtotta a kis éjjeli lámpát, vetkőzni kezdett.

Amikor leült az ágy szélére, hogy lehúzza a jégeralsóját, akkor megcsóválta a fejét:

Ennyire ragaszkodnánk az élethez? Vagy ennyire félünk a fájdalmaktól? Semmi kétséget nem éreznék a választást illetően, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy azért születtem a földre, hogy boldog legyek. De igaz-e ez? Azt hiszem, inkább a szenvedéstől félek! De hiszen pontosan erről van szó… persze hogy azért nem kell az a Gyugyu-féle élet, bármilyen tisztességes. Ennyivel erősebb a szenvedéstől való menekülés vágya a tisztességnél…

Belebújt a hálóingébe:

– Mégsem vagyunk egészen elveszett fajzat, úgy látszik! Hiszen tudjuk, hogy mitől óvakodunk, és mit fogadunk szívesen! Mégiscsak az előbbi logika az igaz: azért vagyunk a földön, hogy boldogok legyünk! Minden élőlény ezért van a földön! Ez az élet legnagyobb parancsa! Olyan világos, mint a nap! Ha a Teremtőnek ez a parancsa, akkor ennek kell mindenekelőtt eleget tenni. Ha nem a Teremtő parancsa, hanem a természeté, akkor meg úgy igaz. Miért szegülnék ellene a parancsnak, hogy boldogan éljek? Akkor vétkezném mindenfajta törvény ellen, ha önmagam választanám a rosszat, a szenvedést.

Az éjjeliszekrényre tette a cigarettáját, lefeküdt, és magára húzta a takarót:

– Mindenesetre a becsületesség első követelményének eleget tettem. Nem engedtem el a fülem mellett Gyurica szaki kérdését, hanem gondolkodom rajta, és nem tudok megnyugodni, szégyenkezem vagy magyarázkodom, de nem engedtem el a fülem mellett… Egészen tehát nem vagyok gazember!

Kis idő múlva hozzátette:

– Csak kis gazember vagyok… egészen piciny, de azért utolsó kis gazember…

Amikor az asszony bejött, úgy tett, mintha aludna.

Kovácsné lefeküdt.

– Alszol? – kérdezte.

– Nem! – mondta. – Csak szégyellem magam, s úgy teszek, mintha nem magam lennék itt…

– Még mindig ezen gondolkodol?

– Igen! Illetve már nem… most már nem gondolkodik a Kovács asztalos, most már hallgat…

Az asszony egészen halkan mondta:

– Te…?

– Igen…

– Én tudnék választani…

Kovács odafordult hozzá a sötétben:

– Komolyan mondod?

– Igen!

Hallgattak, aztán azt mondta Kovácsné:

– Azt hiszem, azért tudok választani, mert annyi nyomorúságban volt részem az életben, hogy az három embernek is elég lenne…

– És azért…?

– Persze… – könyökölt fel az asszony. Hallgatott, aztán visszatette a fejét a párnára.

– Tudom, hogy nektek is nehéz volt otthon, de ahogyan mi éltünk, azt még ma sem értem meg, hogy hogyan bírtuk ki egyáltalán? Még csak tizenkét éves voltam, és télen-nyáron ott voltam már hajnalban az újságelosztónál, s amire a többiek, akik velem egyidősek voltak, mentek az iskolába, én már összefagyva befejeztem a kihordást. Lépcsőről le, lépcsőre fel… Nem is tudom, hogyan bírtam ki? Volt a vágóhídon egy rokonunk, ahhoz mentem minden reggel fél nyolcra, s adott nekünk három liter savót, ezzel tartották bent a disznókat meg a borjúkat. Az volt a reggelink. Kilenc gyereknek! Édes istenem… mennyi nyomorúság! Mentem a lábossal – spárgából kötöttünk fület neki, és cipeltem magammal, amíg az újságot hordtam szét – mentem vele, és láttam a többi gyermeket, hogy mennek az iskolába. Egyik ilyen télikabátban, másik olyanban, volt, amelyik bundában járt, én meg egy rossz kalucsniban és valami régi férfi-felöltőben, ami annyit sem védett a hidegtől, mint egy jó kendő. A kirakatban meg ott vannak a hajas babák, és mindig elkeltek, mindig akadt gazdájuk, pedig többe kerültek, mint amennyit apám keresett, mit tudom, mennyi idő alatt, ha volt munkája, és nem csámborgott éppen, hogy találjon valamit, amiből eltartson bennünket. Kiabáltak, és szidták az édesanyámat, mert mindig álmos voltam, akárhol dolgoztam, és mindig aludni szerettem volna… És most én legyek olyan, aki szidja az ilyen nyomorultakat? Én tudom, hogy mit éreztem akkor! És mit éreztem akkor, amikor azokra néztem, akik szidtak engem és akiknek mindenük megvolt!

Csak később szólalt meg ismét:

– Ezért tudok választani! Inkább bármi nyomorúság… ahhoz már értek, sajnos! De az a Tiktak vagy kicsoda, az nem, inkább haljak meg!

Kovács hallgatott. Sokáig hallgattak. Aztán azt mondta az asszony:

– És mégsem tudok választani!

– Az előbb azt mondtad, hogy választottál?

– Igen! Választottam is… De nem teszem meg mégsem! Mert amikor tisztán éreztem – akár most is, hogy azt a Gyugyut választom, és semmi egyebet –, akkor eszembe jutottatok ti! Nincs igazad abban, hogy nem számít az, hogy egyedül vagyunk-e vagy sem! Úgy igaz, ahogyan szeretlek benneteket, hogy ha magam volnék, a Gyugyut választanám… De elviselhetném-e azt, hogy ti úgy szenvedjetek, mint én? Nem anyám szenvedett-e a legjobban az én szenvedéseim miatt? Nem neki volt-e a legrosszabb? És nem adott volna-e mindent oda, amit adhat, azért, hogy minket ne lásson nyomorúságban?

Megint hallgattak és újra csak később mondta az asszony:

– Mindannyian oda vagyunk kötözve más emberek életéhez, és nem dönthetünk szívünk szerint! Néha miattuk vagyunk képesek erősek lenni, s máskor miattuk vagyunk gyengék!

Aztán hozzátette:

– Nagyon, nagyon erősek… és nagyon, nagyon gyengék!

Azt már nem mondta ki, hogy a Tiktakot választotta végérvényesen. Akarta mondani, de nem volt képes kiejteni a száján.

Kovács mozdulatlanul feküdt, és belemerült a tekintete a szoba sötétjébe.

– Boldog ember! – gondolta. – Én csak magamra gondoltam…

Amikor aztán – nagyon későn, éjfél bőven elmúlt már – meghallotta az asszony egyenletes lélegzését, akkor felkelt, és óvatosan mozogva letérdelt az ágya elé, ott, ahol éppen kilépett az ágyból. Lehajtotta a fejét az ágyra, és összefonta a kezeit. Imádkozni kezdett úgy, ahogyan gyermekkorától szokta, de most meggyónta a gyengeségét, és kérte az Isten bocsánatát – elszorult torokkal és forró homlokkal –, amiért végérvényesen Tomoceuszkakatitit választotta, mert hiába, gyenge az ember, és ezt senki nem tudja jobban, mint maga az Isten!

 

4.

A kocsmáros a vendégek távozása után eloltotta a villanyt, megnyitotta az ajtót és az ablakokat, hogy kiszellőztesse a helyiséget. A sötétben – megszokott mozdulatokkal – rendet csinált a pulton. Elmosta a poharakat, feltöltötte borral a tartályt, helyére tologatta a székeket, kirázta az utcára a terítőket.

Kint az utcán felnézett az égre, és arra gondolt, hogy megússzák-e az éjszakát bombázás nélkül? Sűrű köd lepett be mindent, a kék körték jóformán semmi fényt nem árasztottak, látni is alig lehetett őket. Sorba csattant arrább valami őrjáratnak a szabályos lépése, és nagy visítással áthúzott a közeli főútvonalon egy villamos.

Micsoda dörzsölt gazember volt – gondolta a vendéglős, amikor meghallotta az őrjárat lépéseit. – Állati dörzsölt csirkefogó gazember volt! Annak a másiknak meg annyi volt a tárcájában, hogy testvérek között is kitett legalább három-négyezer pengőt! Azt mondta nekem, hogy nagy strici lehetek, ha ilyen pálinkám van. Ha én strici vagyok, akkor ő micsoda, annyi pénzzel? Ki döglött meg, hogy az a pénz nála lehessen, vagy hányan döglöttek meg? Barom! Közönséges barom. Sintér! Annyit nem gondolkodik, mint a macskám. A másik! Az igaz… az a főgazember! – A bukszás az közönséges sintér! Hülye…

Összefogta az abroszokat és visszavitte az ivóba. Visszatért, és lehúzta az ablakok rolettáit, majd lebocsátotta az ajtón is a rolót annyira, hogy átbújhasson alatta. Belülről aztán rátette a lakatot, becsukta mögötte az ajtót, és azt is bezárta.

Egy pitiáner gazember volt, a hülye… – tapogatózott végig az asztalok között a pultig, majd a lakásajtóig.

Így a helyes! Béla kollégának lenni, és semmi egyébnek. Béla kolléga kedves így, Béla kolléga kedves úgy…! Jólesik hallani, ahogyan mondják! Ha valaki azt állítja, hogy van több, amit elérhet az ember az életben, mint azt, hogy néhány ember becsülje, és jól érezze magát a társaságukban, akkor az vagy dilis vagy hazudik! Vagy gazember…

Keresztülment a kis raktárhelyiségen, mely közvetlen az ivó után következett. Tulajdonképpen az udvarra nyíló előszoba volt, de nem használták, a vendéglőn keresztül közlekedtek. Átment a hordók, ládák között, és benyitott a konyhába.

– Adj isten, öreglány!

– A nénikéd, aranyom! A nénikéd öreglány, kedvesem – mondta a felesége.

A vendéglős odament az asszonyhoz, és átölelte a vállát, megcsókolta. Nagy darab, hatalmas mellű és farú asszony volt, eléggé benne már a korban, de erőteljes, egészséges teremtés, hibátlan fogakkal, élénk és erős nézésű fekete szemekkel – az ilyenekre mondják faluhelyen, hogy „megverős” tekintete van. A rövid, virágos kartonpongyola hatalmas és kemény combokat sejtetett, és már a ránézés is elárulta, hogy a nagy, valóságos dombmellek ugyancsak kemények és feszesen duzzadók. A vendéglős nem volt alacsonynak nevezhető. Az átlagosnál jóval magasabb volt, és minden bizonnyal elérte a száz kilogrammot, de az asszony semmivel sem maradt el mögötte. A mázsa körül járhatott ő is, de egyáltalán nem formátlanná hízva, hanem – ha rendkívüli arányokban is –, de nagyon is formásan, szabályosan. Igen jól állt rajta a pongyola, szorosra húzta a derekán, minek következtében mellei magasra dagadtak, fara pedig minden lépésnél hozzálátott a férfiaknak oly tetsző billenő hullámzásba. Lábikráin kék kötött harisnya feszült, s a lábain piros szegedi papucsot viselt, mindezzel azt bizonyítva, hogy messze van még az öregségtől, sőt semmi sincs távolabb tőle, mint hogy öregnek érezze magát. A mellén a pongyola kivágása hibátlan fehér bőrt engedett látni, s a nyakából aláhulló piros, vásári gyöngy csak hangsúlyozta a fehérséget.

– Hát nem vagy öreglány? – kérdezte a vendéglős. – Nem az én öreglányom vagy te?

– Majd meglátjuk, aranyom! – mondta az asszony, és meglepő könnyedséggel bontakozott ki a férfi karjából. – Majd eldönti az idő, öregfiú, aztán meglátjuk, hogy ki kacag utoljára?

– Most talán kacag már valaki, mi? Gyöngyöm!

– Te talán már kacagnál? – hullámzott, billegett a távolodó pongyola. – Nem szeretem azokat, akik a szájukkal erősek, galambom…

A vendéglős jól érezte magát. Szeme ott felejtkezett a hatalmas hústömegen, s azt gondolta immár ki tudja hányadszor a házassága óta, hogy nagyon rendben van minden, nagyon is jól tette ő, hogy elvette ezt az asszonyt.

– Van itt minden! – mondta ki akaratlanul is hangosan a gondolatát. S bár nemcsak az asszonyra gondolt, hanem elsősorban a házra, a vendéglőre, a békességre és a gondtalan életre, az asszony megfordult, és játékosan behunyva kissé a szemét, kislányosan előretolva a fejét, így szólt:

– Van annak, aki meg nem issza, öregúr!

Azzal ment és hozzálátott a kályhánál a dolgához. Tejet és feketekávét készített a férjének minden este. Most összetöltötte őket, és tányérra téve, odahozta az asztalhoz. A vendéglős már elfoglalta a helyét, s amikor az asszony a közelébe ért, gyorsan kinyújtotta karját, s a keze el is tűnt nyomban a pongyola alatt az irdatlan hústömegben.

– Az anyád…! – húzta magához az asszonyt.

– Mi van, öreg! – kérdezte az asszony két hatalmas mellével mintegy eltüntetve a Béla kolléga fejét. – Mi van, Béla kollégám?

Amíg a férfi megitta a kávéját, az asszony eltakarította az asztalról a varródobozt, a stoppolófát és a harisnyákat – az esteli munka nyomait. Aztán bement a szobába, és tollal meg egy kék fedelű füzettel tért vissza.

– Mi van? – kérdezte a vendéglős, felpillantva a csészéjéről.

– Na mi? – kérdezte az asszony.

– Hát hányadika van ma?

– Pontosan annyi, Béla kollégám! Huszonötödike, ha nem tetszene tudni!

– Még csak most volt huszonötödike?

– Hol van az már drágaságom!? Úgy látszik, olyan jó dolgod van, hogy nem azon jár az eszed, amin kellene…

Letette a füzetet az asztalra:

– Csak ettől szabadulhatnék meg végre…!

– Jól is néznél ki te akkor, ha megszabadulnál tőle! Akkor aztán megnézhetnéd magad, malacom…! Becsületemre azt hittem, hogy még csak huszadika vagy hányadika lehet…!

– Huszadika…? – sóhajtott az asszony. – Hol vagyunk már attól?!

A férfi elővette a Darlingos dobozát, kitette a gyufáját az asztalra, és eltolta maga elől a csészét.

Az asszony nyomban felkelt, és odahozta a hamutálcát.

– Nem tudom, mi lesz velünk, ha így haladunk tovább?! – tette le az asztalra.

– Mi lenne? Semmi sem lesz! Nagyon is rendjén állunk még ahhoz képest, ahogyan nem egy kollégánk áll… Csak a gyenge és értelmetlen ember tojik be, ha bajok vannak. Bízd te csak rám a dolgot! Nagyon is jól csináltam mindent, nem lesz ezután sem baj.

Kinyújtotta a kezét a füzet után:

– Na, gyerünk csak ide vele…!

Az asszony odatette eléje a füzetet, és lecsavarta a tintásüveg kupakját. A tollat a szeme elé tartotta, és levett a hegyéről valami szálacskát.

– Nem játsszuk meg magunkat Gyugyunak…

– Minek…? – nézett rá az asszony.

– Ez privát vélemény! – emelte fel a kezét a vendéglős. – Magának semmi köze hozzá! Szóval… minden rendben lesz! Csak más ne kerüljön ennek a Szabónak a helyére, akkor aztán kezdhetnénk mindent elölről…

– Miért kerülne más a helyébe?

– Hát akkor meg nehogy lebombázzák a mi Szabó urunkat, mert akkor kezdhetjük elölről a dolgot!

– Inkább a Piller úrra legyen gondod! A Szabó helyett annyi mást kapsz magadnak, amennyit akarsz, de mit csinálsz, ha a Piller mondja fel a szolgálatot?!

– Ajjajj… – mondta a férfi összecsücsörítve a száját. – Nehéz az élet… Nehéz, nehéz!

Énekelni kezdett; miközben a kezébe vette a tollat:

– Nehéz… nehéz, olyan nehéz… mint a babám feneke!

– Hülye! – mondta az asszony. – Azon járjon az eszed. amin kell!

– Mint a babám gyönyörű nagy feneke…! – dúdolta változatlan nyugalommal Béla kolléga. Aztán rákacsintott az asszonyra: – Még két év, aranyom, és befejezzük ezt az egész Béla kolléga dolgot. Hazamegyünk a falumba, és élünk, mint Marci Hevesen, ott aztán meglátod, hogy milyenek az igazi emberek! Meg hogy mi milyenek leszünk! Kis házikó, tehénke, tyúkok meg miegymás, jó föld és így tovább, és így tovább… Az lesz a jó, aranyom, eszem azt a kis húsodat!

– Meg a diliház, ahová először bedugatom magam, nem gondolod? – mondta az asszony. Majd elmegyek neked a te koszos faludba, Piripócsra, mi? Abból te nem eszel, édes angyalom! Majd hülyét csinálok magamból! Jól néznénk ki?!

A férfi nem törődött vele. Belemártotta a tollat a tintába, és azt mondta:

– Hát akkor lássuk, miből élünk!

Felnézett az asszonyra:

– Egyébként nem kell begerjedni! Nem megyünk sehová, itt maradunk Pesten… De úgy intézzük a dolgot, hogy otthon is legyen valami, mert föld nélkül nem ember az ember! Ezt én mondom neked! Akármennyinek is, de valaminek lenni kell otthon…

Lássuk a lényeget! – tolta közelebb az asszony a füzetet. A férfi begombolta az ingét, és közelebb húzta a széket az asztalhoz:

– Nohát, akkor… nézzük, mit csinál az eszével az okos ember! Csak úgy mindent, ahogyan azt Béla kolléga eltervezi, akkor aztán rendben lesz minden előre, hátra, jobbra, balra…

Jobb kezében magasra tartotta a tollat, bal kezébe fogta az állát, és végigsercegtette a borostáját:

– Azt mondja, hogy azt mondja a Béla kolléga: hozott a Szabó mester, mint csirkefogó és mint MÁV utazó ellenőr hatvan liter pálinkát a múlt hónapban, első osztályú minőség, vám- és bérmentve. Ezért megkapja a megegyezés szerinti ötven pengőjét, ami azt jelenti, hogy beírjuk ide azt az ötven pengővicsot… – gondosan felrajzolta az ötvenes számot a vasutas neve után –, ötven kerek pengő egészben! De ezzel még nincs befejezve az ügy. A vonatvezetőnek, vagy hogyan is nevezik ezt a tisztséget, ennek viszont hallgatási díjazás, a rohadt csirkefogónak húsz, azaz húsz pengő…

– Úgy kapja meg az azt a húsz pengőt a Szabótól, mint te a toronyórát. Nem is kell adni neki semmit, csak a Szabó találta ki az egészet…

– Nocsak… nocsak! Csak csigavér és pofaszakáll… Hogy látja-e az a vonatvezető azt a pénzt, az bennünket nem érdekel…

– Szabó találta ki az egész mesét…

– Ez több mint valószínű, angyalkám! De csak hadd vigye a húszast, és hozza nekünk a pálinkát szépen úgy, ahogyan eddig! És vigye el az ördög a húszasával együtt… Így van ez jól, nem vagy te ostoba fickó, Béluskám! Így szépen… Azt mondja, hogy az összesen hetven pengő… a franc essen bele, és még csak az elején tartunk a dolognak!

Megmártotta újra a tollat, és megvakarta a tollszárral a tarkóját:

– Hát igen…!

Felnézett az asszonyra:

– Hogy viselkedett a Piller a múltkor?

– Hogy viselkedett, hogy viselkedett? Nem mondtam már, hogy hogyan viselkedett? Ez is drágább lett… az is drágább lett, ezt sem lehet kapni… azt sem lehet kapni… semmit nem lehet megfizetni, minden olyan drága lett! – be nem állt a szája egész idő alatt, amíg itt volt. Itt példálózgatott egész idő alatt, azt hittem, hogy kirúgom a végén!

– Hát azt nem szabad tenni, aranyom! Nemcsak azért, mert kereskedelmi felügyelő, egyúttal hatósági személy is, akit a törvény véd, hanem azért sem, mert akkor egy új kereskedelmi felügyelő jön, s akkor Béla kollégának elölről kell kezdenie mindent. Márpedig meg vagyon írva, hogy a beetetett jószág az kevesebbet fogyaszt, mint az, amelyik most kezdené a jó világot! Nem szabad semmit sem elhamarkodni, gyöngyvirágom…

– Szakadjon rá az ég!

– Még mindig nem értjük egymást! Egyáltalán ne szakadjon rá az ég, mert akkor ott tartanánk, mintha a Szabó urat bombáznák le a vonaton. Nagyon is jól van ez így, éltesse az isten, míg a kövek, de addig föltétlen, amíg a Béla kolléga és felesége a világon van. Szóval példálózgat a szentem? Akkor viszont nem kap többet a szokásos százasnál! Rogyjon rá az ég, beírjuk ide neki a százast, és égjen meg a lelke a másvilágon…

– Vakuljon meg a százasával együtt! – mondta az asszony.

– Nagyon helyes! Éppen azért kapja a százast, hogy ne lásson semmit, s ez megéri azt, hogy példálózgasson időnként – tehát száz pengő a Piller úrnak. Nagy pénz, nagy pénz, de mit tehetünk? Úgy boldogul az ember, ahogyan az lehetséges. Mondanom sem kell, hogy ha azt mondja legközelebb, hogy csókoljuk meg a kezét, és nagyon ragaszkodik hozzá, akkor Béla kolléga örömmel megteszi neki…

– Bár érné be azzal, mert nem kerülne pénzbe!

A férfi beírta a százast, közben egy pillantást vetett a feleségére, amikor az megszólalt. Aztán letette a tollat a kezéből, és összefonta az ujjait:

– Drága csillagom! Úgy látszik, hogy még mindig nem érted meg a te öregedet! Jegyezd meg végre magadnak, hogy a magunkfajta emberke úgy boldogul, hogy behúzza a fejét, és megteszi azt, amit a nagyobb pasasok megkívánnak tőle! Ez a szabály! Kussolj, és tedd, amit megkövetelnek tőled! Eszedbe ne jusson, hogy nem akarsz belenyugodni abba, amit a kisebb vagy nagyobb hatalmasságok megkövetelnek tőled. Azt, hogy te hogyan viselkedjél és hogyan igazítsad a magad kis életét, azt ők döntik el, neked pedig, ha van egy csöpp magadhoz való eszed, akkor soha ne legyen egyéb dolgod, mint arra figyelni állandóan nyitott szemmel meg füllel, mint a szarvas az erdőn, hogy ők mit szeretnének, hogy te hogyan viselkedj! Meg tetszik érteni engem? Figyelni kell, mert ők nem szokták megmondani, hogy mit akarnak, hogy hogyan viselkedjél – azt ki kell találnod! Gondolatolvasó kell legyél, aranyom! Így-úgy, valahogy értésedre adják a dolgot, s azon múlik minden, hogy ezt időben és jól veszed-e észre? Ebben a világban ez a boldogulás törvénye! Ezért kell majd alkalomadtán, ha úgy kívánja, sietve lesmárolni a Piller úr kezét, és minden kezet, amit arra nyújtanak feléd! Ekkor majd azt mondják rólad, hogy ez nekünk való ember, ez nem fog sohasem vizet zavarni, hagyjuk csak nyugodtan élni, mert nem lesz evvel sohasem baj! Béla kolléga pedig örül annak, hogy ő olyan ember, akivel nem lesz soha semmi baj, mert semmi sem kedvesebb őelőttük, mint az ilyen ember. Béla kolléga azért buta, mert okos, és azért okos, mert buta! Világos? De még mennyire világos, aranyom? Béla kolléga megtanulta a törvényt, és soha nem fogja megsérteni azt. Ezért aztán nyugalomban fog élni egész életében, persze nem is gazdagon, de nem is szegényen, nem is jól, de nem is rosszul, vagyis pontosan úgy, ahogyan azt fent eldöntötték, hogy hogyan szabad élni a Béla kollégáknak! Arról nem is beszélve, hogy éppen ezért az embertársai is becsülni fogják Béla kollégát, mert senki nem undorítóbb és kellemetlenebb az ilyen magamfajta kis mókusok előtt, mint az, ha valaki más próbál lenni, mint ők például, nem egyezkedik és nem ügyeskedik, vagyis megszegi a szabályt, s ezzel felidegesít sok kis ügyeskedőt, aki nem mer szabályt szegni, s ezért bosszankodik, ha másfajta emberkét lát, olyat, akinek van annyi bátorsága, hogy ne ügyeskedjen! De a lényeg nem ezen van! Béla kolléga, mint már mondottam, okos is és buta is, olyan, mint a többi Béla kolléga, és mindig kedves lesz a kis és nagy hatalmasságok előtt. Világos, mint a vakablak? Hallgass csak te mindig a te Béluskádra, és akkor minden rendben lesz mindig, lesz kaja, s akkor nincs holmi… üzemzavar, amit te nem szeretsz, ugye kis malacom?

Az asszony elhárította a férfi kezét, mely a pongyola kivágásához közeledett, és azt mondta:

– Elég disznó egy világ, annyi bizonyos!

– Disznó, nem disznó! – vette a kezébe a tollat a vendéglős. – Talán változtatni akarsz rajta? Húzd be a nyakad, és smárold le az összes létező Piller kezét, s akkor minden rendben lesz. Mibe kerül az neked?

– A százasomba! – mondta az asszony.

– Butuska lélek! – mondta a férje. – Sokkal többe kerül! De ne izgasson az soha… Sokkal többe, és nemcsak pénzbe… de ne törd rajta a fejed. Ha még csak a százas lenne?!

Legyintett, és feljebb tolta maga előtt a füzetet:

– Menjünk tovább! Most következik csak egy igazán díszes tróger. Ez aztán a díszmadár! Viszont éppen azért kell úgy vigyázni rá, mint egy valóságos madárkára. Úgy bizony, hogy hűlne rá a bőr… Na gyere csak, csizmás lábú madárkám, mutasd azt a simléderes fejedet…

– Ez hány pengő? – kérdezte az asszony.

– Hát, istenem… – húzta fel a szemöldökét a vendéglős. – Körzetvezető úr! Nem akármilyen fickó… Nagymenő a pasas.

– Egy utolsó nyilas gazember!

– Hát ez bizony igaz… Viszont, amíg ő nem volt, addig a rendőr volt a főgazember! Most meg a körzetvezető! Egyre közelebb kerülünk a hatalomhoz…

– Mennyi kell neki?

– Az a pénz, az a pénz… – csóválta meg a fejét a férfi. – Más sem érdekel téged, mint az a pénz.

– Hát mi érdekeljen, ha nem az?… Ide ötven pengő, oda húsz pengő, oda egy százas, hát mi vagyok én pénzgyáros, vagy lopom én a pénzt? Én talán nem abból élek?

– Nem a pénz itt a lényeg, öreglány! – sóhajtott a vendéglős. – Számomra aztán igazán mindegy, hogy pénzben táncolok úgy, ahogyan ők fütyülnek, vagy egyébbel kell megváltanom a nyugalmamat, kézcsókkal vagy azzal, hogy hallgatok, és befogom a szám, és nem küldhetem őket a fenébe, és nem mondhatom bele a pofájukba, hogy gazemberek! A pénz itt csak valami olyasmi, mint az úrvacsora, amiről azt tanították, hogy csak jelképes dolog. Hogy csak példaképpen mutatja azt, ami tulajdonképpen mögötte van, s ami a lényeges benne! Itt is arról van szó! Csináltak egy rendet a fejesek, és nekünk nem szabad tennünk semmit sem ellene! Nap mint nap meg kell mutatnunk nekik a pofánkat, hogy íme nincs kinyitva, hanem kussol! Hogy ezt aztán pénzben kérik tőlünk, vagy abban esetleg, hogy minden reggel fél nyolctól nyolcig négykézláb kellene állnom, az teljesen mindegy…

– Tisztára hülye vagy – nézett rá nagyra meresztett szemekkel az asszony –, miket prédikálsz itt össze? Azt hiszed, értek belőle egy szót is?

– Csitt… csitt… – intett a férfi. – Nyugalom, nagysasszony! Semmi különbség nincs közötte. Kuss! – ez a lényeg!

Csettintett a nyelvével:

– Béla kolléga meg azt mondja: dögöljetek meg, kussolok! Hogy aztán mit gondolok közben, azt nem tudhatjátok! Ezzel aztán mindenki megkapta a magáét – és nyugalom van!

– Te megkergültél! Mit röfögsz itt összevissza? Arról beszélj, hogy mennyit kell adni annak a trógernek?

– Arról beszélek én, nyanyókám! A nyilas körzetvezető úrnak eltáncolunk négykézláb öt liter pálinkát, hogy legyen vedelnivalója reggeltől estig…

– Erről aztán szó sem lehet! – csattant fel az asszony. – Majd megmondom én mindjárt, hogy mit kap tőlem! Mennyit kapott az őrmester?

– A rendőr? Két litert! De hol vagyunk már attól, galambom…? Mit számít egy rendőr? Körzetvezető! Az igen! Most neki állunk négykézláb… Azt mondja nekem a múltkor: Olyan finom pálinkája van magának, hogy már el is fogyott, amit a múltkor küldött, testvérem! Jó vicc…!

Odahajolt a füzethez:

– Öt liter! Önköltségi ár, hat pengő. Az összesen harminc. Öt liter bor a rendesből, á két pengő, az összesen tíz pengő, harminc meg tíz az negyven, az összesen tehát negyven pengő…

– Ó, a gazember! – sóhajtott az asszony.

– Bizony, gazember! – mondta a vendéglős, és kidugva a nyelve hegyét beleírta a füzetbe a negyven pengőt. A többi számjegy előtt a vasutas, illetve az ellenőr neve szerepelt, a negyven pengő elé viszont egy nyilaskeresztet rajzolt. – Így! – mondta. – Hátha hősi halált hal!

Az asszony felszuszogott:

– Ha bejönnek az oroszok, akkor felkötik a pálinkájával együtt!

A férfi oldalt hajtotta a fejét:

– És ha nem jönnek az oroszok? És ha nem kötik fel a pálinkámmal együtt? És ha ők lesznek továbbra is a főfejesek? Még jobban, mint ma? Ha megnyerik a háborút? He…? Aranyom!? Akkor ki lesz a jófiú, aki tudta a leckét úgy, ahogyan az benne van a könyvben? Béla kolléga hülye felesége, vagy Béla kolléga, aki olyan kedvesen adta neki az itókát? He… Galambom?!

Az asszony csak egy kis idő múlva jegyezte meg:

– Na mit bámulsz? Írjad annak a sátánnak…!

– Na, látod. Így szépen… Bebizonyítottuk, hogy ennivalóan rendes hülyécskék vagyunk, olyan, amilyennek egy ideális állampolgárnak lenni kell!

Hátralapozott a füzet utolsó lapjaira. Leverte a hamut a cigarettájáról, és azt mondta:

– Most pediglen mindent elkövetünk, hogy Béla kolléga felesége teljesen becsavarodjon… Egy szót se, nyanyókám!

Összeráncolt homlokkal, szigorúan nézett az asszonyra:

– Egy mukkot sem! Ha egyetlen szót is szólsz, megvonom tőled a mai napra való járandóságodat, s akkor igazán becsavarodhatsz…

Elmosolyogta magát, és megsimogatta az asszony karját:

– Dehogyis vonom meg az én kis malacomtól…

– Mondom, hogy teljesen bediliztél! – nézett rá az asszony. – Mit fecsegsz itt összevissza?

– Azt, angyalom, hogy új rovatot nyitunk, és te még a szájacskádat sem nyithatod ki miatta! Világos?

– Miféle rovatot?

– Egy okos rovatot!

Az asszony elképedve nézett rá:

– Mi akar ez lenni?

A férfi oktatólag emelte fel az ujját:

– Az olyan emberkének, mint Béla kolléga és annak gyönyörű fenekű felesége, mindig úgy kell közlekednie az élet útjain, mint amikor a Belvárosban vagy a Nagykörúton akad dolga. Állandóan jobbra és balra, előre és hátra kell kapkodnia a fejét. Éber és figyelmes pillantásokat kell vetnie mindenfelé. Lép egyet – és jobbra néz! Lép egyet – és balra néz! Újra lép – és jobbra néz, esmént lép és – balra néz! Nézz körül! – hirdetik a plakátok a legközönségesebb úttestek szegélyén. Hát akkor az élet útvonalainál milyen plakátok vannak kiragasztva? Azok mellett milyen plakátokat kell felszerelni és milyen táblákat? A Béla kolléga szerint ilyeneket: Nézz körül, mielőtt lépsz egyet! Óvakodj a balesetektől! He-he… Mert ugyebár az autós közlekedők dolga az nagyon egyszerű. Elrobognak és kész! De a gyalogos közlekedő, aranyom? A két lábacskáján evickélő ember? Az vagy körülnéz, vagy nem, s ha nem, akkor viszik a kórházba. Béla kolléga lehunyja a szemét, és hatalmas táblákat lát maga előtt. Annyit, hogy az már szinte sok is. Tábla itt és tábla ott, tábla emitt és tábla amott, tábla mindenütt: Vigyázz! – azt mondja. Nyisd ki a kukucsod! – azt mondja. Sárga, piros, kék, fekete táblák sorát látja Béla kolléga. Csak úgy kapkodja a fejét! De így van jól. Mi lenne, ha nem kapkodná? Elütnék a négy keréken robogó Tomotakakatikik! Mi az, hogy elütnék?! El bizony!

Az asszony kerekre nyílt, buta szemekkel nézett rá. Béla kolléga megfogta a kezét:

– És amikor most Béla kolléga behunyja a szemét, akkor újra egy táblát lát maga előtt. Egy új táblát a sok és rengeteg tábla között. Ez olyan lámpa, amilyen a szűk kis utcák előtt van, és állandóan kattogva felvillantja a fényét. Az van erre a táblára írva, hogy légy óvatos és körültekintő, és sürgősen adj legalább ötven pengőt a Szabónénak, aki itt lakik a következő házban, vagyis a tizenhétben… Kat, kat mondja a lámpa, és pill-pill villongat a fénye! Adj a holnapi naptól kezdve mindig valami apróságot, ne sajnáld azt az ötveneset sem havonta, úgy huszonötödike táján! Világos? És csitt legyen, galambom, és ne szólj egy szót sem, mert akkor én gerjedek be, és itt hagyom a kapitányi fülkét, és nem tudom, mi lesz akkor a hajóval!!

Az asszony elvörösödött:

– Bizony isten, elment az eszed! Mit akarsz azzal a Tititakkal meg micsoda tomotaki, meg mit akarsz a Szabóval?

A férfi ismét felemelte az ujját:

– Szabónéval, angyalom! Csak Szabónéval! Béla kollégának olyan érzése van, hogy a Szabó úrral már semmit nem akarhat többet soha! Úgy tűnik, mintha a Szabó urat ma elütötte volna Tikitakinak az autója. Nyilván nem kapkodta jól a fejét, és nem is vette figyelembe a táblákat!

– Te beteg vagy! – sápadt el most már az asszony. – Szavamra mondom, hogy az vagy, vagy pedig leittad magad…

– Nem hinném! – mondta nyugodtan a férfi. – De Szabónénak beírunk ide szépen ötven pengőt…

– Egy frászt! – kiáltotta az asszony. – Egy frászt, barátom! Kicsoda a Szabóné? Ellenőr vagy rendőr vagy vasutas vagy körzetvezető…

– Leendő körzetvezető, bogárkám! – mondta nyomatékkal a vendéglős. – Persze… ez egyáltalán nem bizonyos. Sőt, ha elgondolkodom rajta, hát igen kicsi a valószínűsége… De annyira azért lehetséges, hogy Béla kolléga ne hagyja ki azt az ötvenest, amit ide szépen beír mindjárt…

– Körzetvezető! Ó…! – kiáltotta az asszony. – Annak a felesége, akit mindenki úgy emleget, mint valami istentelent, mint valami kommunistát. Hát kicsoda az a Szabóné?

– Özvegy! – mondta a férfi. – Szabályos özvegy. Tetszik érteni?

A felesége döbbenten nézett rá:

– Micsoda özvegy…?

– Szomorú özvegy…

– Ki mondta ezt neked?

– Elvitték az urát! Egészen szabályosan és illedelmesen elvitték ma este kilenc és tíz óra között…

– Honnan veszed ezt…?

– Sehonnan! Láttam a sintéreket, amint meglóbálták a hurkot…

– Nem igaz! – mondta csendesen az asszony.

– Bent voltak ma este az üzletben! Két pribék volt, pálinkát ittak, és megkérdezték, hogy hol laknak Szabóék, illetve nem pontosan így… de nincs mese. Elvitték, galambom! Úgy elvitték, mint a sicc! Úgy igaz, ahogyan itt ülök melletted…

– Igazat beszélsz?

– Becsületszavamra!

Az asszony rámeredt a férfira:

– Ó, a gazemberek! Piszok, mocskos, utolsó gazemberek! Megveri őket az isten, úgy megveri, hogy bele fognak nyomorodni! Egy háromgyermekes apát elvinni, csak azért, mert nem hisz istenben, meg időnként bolondságokat beszél! Nyomorult gazemberek! Ugye, mondtam neki mindig: vigyázzon, Karcsikám, vigyázzon, és tartsa a száját, mert ráfizet egyszer! Nem olyan világot élünk, hogy maga csak úgy beszéljen… Most aztán itt van! Verje meg őket az isten úgy, ahogyan azt én kívánom!

Elhallgatott. Aztán száraz hangon kérdezte:

– Micsoda ötven pengő!?

– Olyan ötven pengő, amit a Szabónénak adunk holnap és ezután minden hónapban. Némely időkig!

– Frászt! – mondta az asszony. – Egy olyan frászt, amilyent csak el tudsz képzelni… Időnként küldök nekik valamit, ezt-azt, ami akad a háznál… Ez természetes! Mit csináljon a szerencsétlen a három gyermekével. De bolond azért nem vagyok!

– Okos leszel, és nem bolond! Te szépen elküldöd neki az ezt-azt, kis olajat, lisztet meg miegymást, kis levest, ennivalót, amit tudsz. Nagyon helyes, lesülhetne a képünkről a bőr, ha nem így tennénk! De az a te reszortod, és nem az enyém… Az enyém az ötven pengő! Amit minden huszonötödikén prezentálok!

Amikor látta, hogy az asszony tiltakozni akar, letette a tenyerét az asztalra:

– Egy szót sem! Annyit mondok…!

Elnyomta a cigarettáját, közben mérges szemeket vetve az asszonyra:

– Két nyilas ma elvitte Szabót! Amit tudott vagy legalábbis sejtett az egész utca, az úgy látszik, az ő fülükbe is eljutott. Nem annyira ostobák ezek sem. Láttad volna az egyiket közülük: beleborsózott a hátam! Elvitték… Ez pedig azt jelenti, hogy nem is jön vissza többet! Én még egyebet is tudok róla, de az nem tartozik senkire. Ha bejönnek az oroszok, akkor Szabónénál minden rendben van. Nagyon is rendben… Én pedig egy kommunistának a családját segítettem, s ez nekem bőven elég lesz ahhoz, hogy újra tudjam adni az ötven meg a száz pengőket, meg újra kezdhessek táncolni a fejesek előtt, egyszóval, hogy holtom napjáig nyissam meg csukjam az üzletet! Világos?

Kezébe vette a tollat. Aztán hirtelen letette és eltolta magától:

– Viszont nem írjuk be sehová! Légy észnél, Béluskám…!

Becsukta a füzetet:

– Hogy aztán hogyan és mint lesz, azt majd meglátjuk. De egyelőre így lesz, és nem akarok egy szót sem hallani, megértettük?

Ismerte az asszonyt, és ezért jól számított, és megfontolt indulattal az asztalra csapott:

– Megértettük?

Lecsapta a másik tenyerét is:

– A kutyaszentségit neki!!

Az asszony minden ütésre megrebbent, és a világért sem mert volna ellenkezni, amikor ennek a nagy darab embernek felpiroslik a képe a haragtól.

Helyes! – gondolta a vendéglős. – Most már nem nyitja ki a száját. Nem rossz asszony ez, csak bánni kell vele tudni!

– Rakd el a füzetet! – mondta nyersen. Az asszony engedelmesen állt fel, és csak a szobaajtóból szólt vissza:

– Azért nem kell úgy kiabálni az emberrel…

– Csend! – kiáltotta Béla kolléga, és hatalmas tenyerét ismét az asztalra ejtette.

Ez megvan… – gondolta hátradőlve a székén, amikor az asszony bement a szobába. – Rendes kis asszony ez, csak kissé butuska a lelkem! Majd később megsimogatjuk…

Amikor az asszony visszajött, félénk pillantást vetett az emberre. Odament a kályhához, és elpakolta a tejet meg a kávét. A férfi elégedetten követte a mozdulatait:

– Amit én egyszer megmondok, annak úgy kell lennie, és nincs vita! – mondta határozottan, de vigyázva, hogy most már ne emelje fel túlságosan a hangját.

Az asszony csendben tett-vett. Amikor végzett a dolgával, akkor a férfi így szólt:

– Gyere ide!

Az asszony odament. Odahúzta magához:

– Így kell tennünk, egyetlenem. Azt az ötven pengőt nem szabad sajnálni. Ilyen a világ! Úgy igyekszünk levegőn maradni, ahogyan tudunk…

– Akármilyen is a világ – mondta az asszony –, utolsó rongy ez a világ! Úgy kell állandóan spekulálni az embernek, mint egy bűnözőnek. Ronda dolog ez, én mondom neked…

– Mit csináljunk? Én akarom, hogy így legyen? Akarja a nyavalya, de nem én!

– Hát most mondd meg – sóhajtott az asszony. – Nem undorító dolog ez az egész? Most nem a pénzről beszélek, ott egye a fene az egészet… Hanem az egészről, hát milyen dolog ez?

– Undorító! – mondta a vendéglős. – Úgy, ahogyan mondod, de egyetlen dolgot lehet tenni: alkalmazkodni hozzá! Vagy ezt teszed, vagy megdöglesz. Így volt, így van, és így lesz! Mit csináljak? Menjek fejjel a falnak? Azt már nem! Vagy utáljam magam reggeltől estig, amiért így kell tennem? Miért tenném? Élni akarok a magam egyszerű kis életével, és nem ártani senkinek. Kinek ártok én? Meghúzom a fejem és kész. Tudnék én másképpen is élni. De még mennyire tudnék! De úgy kell élnem, ahogyan hagynak élni. Nap mint nap felteszi nekem az élet a kérdést: na, mit teszel, hogy levegőn maradj? Hát mit teszek, mondd meg?

Szakavatott, erőteljes mozdulattal simogatni kezdte az asszony gerincét:

– Mert élni azért jó dolog ám, malacom… Ugye, jó dolog, mi? Jó… mi…?

Elfordult a széken, és behúzta az asszonyt a térdei közé. A másik tenyere eltűnt a pongyola alatt, és megindult felfelé, magával emelve a pongyolát is, míg láthatóvá vált a hatalmas comb.

– Nem ártunk mi semminek és senkinek, galambom… – mondta elrekedő hangon. – Nem bántunk mi senkit… De bolondok azért nem vagyunk, de nem ám…

Egyre szorosabban vonta magához az asszonyt:

– Gyere te, malac… gyere ide a te Tomotakidhoz! Naná…? Mert majd Gyugyu…? Egészen azért nem ment el az eszünk… Gyere, csillagom…

Az asszony megbontotta a pongyoláját, és hatalmas mellét odaadta a férfinak. Lehunyta a szemét.

– Naná…? – mondta a férfi. – Azért megvan a magunkhoz való eszünk…! Jó vicc…?!

 

5.

Svung úr, a könyvügynök, amikor néhány sarokkal arrább elbúcsúzott Gyuricától, megvárta, amíg az órás belevész a gomolygó ködbe, és ahelyett, hogy jobbra, hazafelé tartott volna, óvatos lépésekkel, nehogy meghallja a távolodó Gyurica, visszafelé indult, amerről jöttek.

Nemsokára hallotta, amint a vendéglős lehúzza a rolót, utána csend támadt az egész utcán.

– Nagyon helyes! – mormogta magában. – Ebben a ködben igazán nem szívesen gyalogoltam volna keresztül két-három utcát, hogy elkerüljem Béla kolléga tekintetét…

Gyors lépésekkel haladt el a vendéglő előtt, és megnézte a karóráját.

Tíz óra lett volna tíz perc múlva.

– Gyorsabban, Lacikám, gyorsabban… – húzta be a kalapját a homlokába, miközben szorosabban fogta a hóna alatt a táskáját.

– Úgy kell majd csinálnom, hogy ne vegye észre a táskámban a szegyet! Holtbiztos, hogy elvenné tőlem, és megzabáltatná azzal a nyomorulttal. Piszkos csirkefogó! Egyedül több húst zabál, mint más hat. Egyszer már táska nélkül kellene beállítanom, és így szólnom: hát ide figyelj, angyalom! Te utolsó! Vagy ide figyelj, kedvesem… mindegy, hogy hogyan szólítanám… ide figyelj: hús nincs, mondd meg a párodnak! Nincs hús, nincs tojás, nincs szalonna, nincs bor, és többé egyáltalán nincs semmi. Megértettél engem? Ott dögöljön meg a drágalátos férjed, ahol éppen akar, de megszűnt a jó világ – megértetted?! Mit gondolsz te, hogy meddig leszek én bolond? Meddig leszek még Róbert bácsija a kanodnak? Hát nagyon tévedsz, angyalom… Az embernek önérzete is van, hogy csak erre utaljak, és semmi egyébre… Azt hiszed, hogy büntetlenül játszhatsz az ember önérzetével? Nagyon tévedsz, egyetlenem! Az ember – igen sajnálatos módon – esendő, sok disznóságot elkövet, de az önérzetébe taposni, azt aztán nem… illetve nem sokáig… hosszú időn keresztül nem! Ha az urad zabálni akar, akkor szerezzen magának. Szerezzen a művezető úr, és ne zabálja meg a mások Gombocz-Melichjeit meg Petrárkáit meg Görög-római mitológiáit… na nem, angyalom! Mindennek van határa! A mai nappal befejeztük! Mi kell neked? Én vagy a Gombocz-Melichjeim? És egyáltalán lesülhetne a képedről a bőr, azzal zabáltatni az uradat, amit a szeretődtől nyavalyogsz ki. Hát ennek most már vége! Tessék! – itt a táska, de üres! Nincs benne semmi. Nincs benne a karaj, és nincs benne a szegy! És nem lesz többet soha semmi sem benne! Soha! Vagy én kellek, vagy a szalonnák? „Ó, minden földi kincsek, hogy elfeledtem törődni véletek – Mióta őt karomban tartom és hozzá zengetem énekem…!” – Ez talán semmiség? Hát mi a szerelem, ha nem az, amikor minden egyébről elfeledkezünk?

Felhajtotta a gallérját, és kifordult a főútvonalra:

– És ezzel befejeztünk mindent! Igen, igen… – sóhajtotta –, így kellene csinálni! És akkor ott állna előttem, és olyan paff lenne, mint egy nem tudom micsoda… És akkor becsapni előtte az ajtót, és eljönni! Mint egy férfi! Hadd mondja csak: ez aztán igen!

Elhúzott előtte egy villamos, és meg kellett állnia egy pillanatra:

– Természetesen ma még nem teszem meg… Ma még hadd lássa, hogy kivel van dolga. Ne mondhassa, hogy akárki az ember… Hadd mondja csak, és kapja a szája elé a kezét – isteni szája van a dögnek! – és hadd mondja: Nahát! És ezt mind te szerezted!? Én nem is tudom, hogy milyen csodálatos ember vagy te? Tudod, hogy hetek óta senki nem látott ilyesmit, senki ebben az egész házban?! – Csak hadd mondja még ma! Mert ez az igazság különben is. Próbálja meg valaki a mai világban, két családot jól tartani hússal, szeggyel, karajjal, szalonnával meg ilyesmikkel. Talán olyan könnyű dolog az? Ma tehát… ma még… zabálja tele magát a kedves férj, illetve holnap zabálja még tele magát. A jövő héten amúgy is délelőttös lesz, s akkor nem lehet menni a bé nejéhez, azután való héten pedig beállítunk az üres táskával. Be bizony… Csak most ne vegye észre a karajt is a táskámban! A szegyet azt vigye… de a karajhoz semmi köze. Jól néznék ki! Semmit sem szeret jobban a feleségem, mint a karajt, és akkor azt is hagyjam ott a gazembernek? Hát nem, tisztelt úr, abból nem fog enni!

Kiköpött a földre:

– Ezen a héten már másodszor mondtam azt otthon, hogy a kijárási tilalom miatt nem tudtam hazajönni. Fantasztikus, kedvesem… már másodszor járok úgy ezen a héten, hogy ott kell aludnom, ahol éppenséggel vagyok, mert utolért a kijárási tilalom, hogy az ördög vigye el ezt az egész háborút! És úgy aggódom érted olyankor, hogy mennyit izgulhatsz miattam… – fuj, Laci, fuj, nem sül le a képedről a bőr?! Tudod mit csinál most otthon a feleséged? Most nézi meg isten tudja hányadszor az óráját, aztán magára teríti a kabátját, és lejön a kapuhoz, összehúzza magán a kabátot, és kinéz az utcára. Lesi a lépéseket, és néhányszor már azt hitte, hogy te érkezel. Fuj! Aztán tele mindenféle félelemmel felmegy a lépcsőn, és azt mondja: Istenem, istenem! Utolsó tróger dolog, amit csinálsz vele, hát ezt érdemli tőled? Fuj! Hát milyen ember vagy? A Béla kolléga most zabálja otthon a vacsoráját, az a nagydarab némber meg, az a kétlábon járó vagina odarakja eléje a kaját, s közben a combjait odanyomja a lábaihoz. Hát hol van az a bestia az én feleségemtől? Az igen, az egy asszony…! Most megy fel a lépcsőkön, és olyan most ott, ahogyan lépeget a vállán a kabáttal, mint egy kislány! A Kovács meg most kezd imádkozni, itt a nyakam, ha nem úgy van, hogy most térdel le az ágya elé, vagy most rakja össze a kezét a tányérja felett, csörög előtte a tányér, és a felesége… hajaj, utolsó csibész vagy, Laci! A Gyurica szaki meg…? Hát istenem… Persze egy szó sem igaz abból, hogy liliomtipró meg hasonló. Nyilván van valakije, valami fiatalabb nőszemély, és annyi az egész. Ott pepecsel most az órái között… Egyszóval mindenki tisztességes ember, csak te vagy rohadt gazember. Oltári nagy, utolsó gazember vagy, Laci…

Hatalmas lélegzettel messze előreköpött, majd eltörölte a száját:

– Mintha ezzel a köpéssel meg lenne oldva minden!? – rántotta meg a vállát. – Kiköpünk és megoldottunk vele mindent? Mégy a szeretődhöz – és közben köpködsz nagyokat? Ez az igazi aljasság! Tragédia bizony ez, tragédia elsősorban és csak utána aljasság… „S vergődve a rend béklyóiban, melyet nem magam alkoték – Bűnné korcsul a jó és rúttá a szép!” – Így igaz! Nem is képesek felfogni a költészet és a költői szavak nagyságát és igazságát azok, akik nem próbálják ki önmaguk bőrén az élet nagy küszködéseit. Micsoda kavargó mélységek lakoznak ama csodálatos szerkezetben, melyet emberi léleknek nevezünk a költő szavaival élve! Milyen árat kell fizetni azért, hogy az aljasságot művelhessük! Nem tesz-e minden bűnt jóvá az a nagy koncentrálás, amit arra fejtek ki, hogy megmagyarázzam magamnak, hogy azért még lehetek rendes ember, amiért ilyesmit csinálok? Arról nem is beszélve, hogy mennyire csökkenti minden bűnömet az a nagy erőfeszítés, amellyel két családot tartok fenn, és látok el élelemmel? Próbálja valaki utánam csinálni? Megyek az utcán, kezemben táska, legalább tíz-tizenkét kilogramm a könyvektől, és az emberek azt mondják, ott megy egy pasas táskával a kezében! Ennyi – és semmi több! De ha belátnának a lázasan dolgozó koponyába? Ha látnák a szaladgáló gondolatokat: hús, zsír, hús, zsír, olaj, liszt, olaj, liszt…! És mennyi hús és mennyi liszt és mennyi zsír?! A mai világban, olyan körülmények között, amelyeket mindannyian ismerünk! Íme, itt szalad egy ember – esendő szürke lélek –, egyik válla lejjebb csüng az évek óta cipelt terhektől, kabátja néha félregombolva, mert elmélkedése az élet nagy dolgai fölött kissé szórakozottá teszik, kalapja behúzva a szemébe, hogy vaksi pupilláit ne bántsa a fény, néha szipog, mert az eső, a köd, a nyirkos idő átjárja hosszú és ide-oda parancsoló útjai során, kuncsafttól ki, kuncsafthoz be, gyorsan megy, mert az idő pénz… és köszön mindenkinek előre, mert minden futó ismerőse vagy alig látott alak kuncsaft lehet valamikor, és ezért alázatos és kedves mosolyra húzódik a szája, és kissé oldalt is fordul, amikor leemeli a kalapját, és a köszönésével ekképpen elkíséri néhány lépésnyit azt, akit üdvözölt, és csak azután teszi ismét a fejére a kalapját – szóval így megy az utcán ez a kis szürke emberke, és ha látják, azt mondják róla: ott megy az a könyves pasas a táskájával – és slussz! Hogy aztán bent az agy tekervényeiben – mert a tekervényeinkben történik minden, amint azt Darwin zseniális lángelméje megállapította, szemben a szellemtörténeti iskolával –, hogy aztán ott milyen gondolatok emésztenek, abból ugye semmit sem látnak! A gyötrő lelkiismeret-furdalást látják talán? A kétkedéssel és szégyennel teli küzdelmet, hogy az ember szabadulni tudjon a bűnétől és ugyanakkor… nincs ereje ahhoz, hogy elveszítse azt a kis jót, amit az élet fukar keze juttat neki, vigasztalásul a terhes és nehéz életért… „Miért nem szabad szeresselek, miért kell, hogy elfeledjelek, téged…?” – Talán rosszabb lesz attól az ember?!

Áttette a táskát a másik karja alá, és megcsóválta a fejét:

– Micsoda álszent gazember vagy, Laci! Minek itt spekulálni? Magadat is be akarod csapni? Fuj! Egyszerűen arról van szó, hogy piszkos gazember vagy! Azt hiszed, nem ismerem az ügyeidet! A mocskos, kis pitiáner ügyeidet? Ismerem őket, gyermekem, egytől egyig!! Ezt ne feledd el! Odaviszed ennek a némbernek a húst, a tojást, a szalonnát meg minden egyebet, amikor otthon nagyobb szükség van rá. Illetve… azért legyünk csak igazságosak! Ne essünk egyik végletből a másikba. Odaviszed azt, amivel otthon több lenne… így: több lenne! Mert azért az is az igazsághoz tartozik, hogy megszerzed te azt, amire otthon szükség van. De ha hazavinnél mindent, akkor nem kellene napról napra élni, és több jutna mindenből. Ez az igazság! Arról van szó, hogy meglopod a családodat… És miért lopod meg? Hogy annak a csavargónak több zabálnivalója legyen, és tudjon sültet vinni magával az üzembe, hogy zsírosra kajálhassa magát otthon is… „Egyél, angyalom… nézd, milyen finom papit ad neked a te kicsikéd, nézd, mit ad neked a te kis feleséged, az a hülye szeretőm hozta el nekem a családjától…!” A bestia!

– Hát nem! – mondta hangosan, és beleintett a levegőbe. – Vége! A mai napon vége mindennek! Nincs szegy! Az a szegy ma hazamegy a becsületes otthonba, és ma mindössze az fog történni, hogy ezt közöljük a bestiával! Nem tetszik? Le is út, fel is út…! Oda fog kerülni a mai naptól kezdve minden, ahol azt megérdemlik, a hű és tiszta asszony kezébe, és vége minden mocskos dolognak. Kilábolunk a szégyenből… de előtte megmondjuk a magunkét. Szeretőt tart magának, és azzal zabáltatja a férjét, amit a szeretője dugott a paplana alá?! Egy kis szalonna, egy kis szegy, egy kis tojás? Micsoda nő az ilyen?

Megállt és lehunyta a szemeit. Arcán őszinte érzés tükröződött. Egyenként mondta ki félhangosan a szavakat:

– A mai napon végezned kell, ha egy csöpp emberség és tisztesség van benned! Méltatlan az, amit eddig műveltél!

Tovább indult, és így folytatta még mindig magának dünnyögve:

– Bocsáss meg nekem… Bocsáss meg a férjednek, aki ilyen gyenge… de nagyon-nagyon szeret téged, annyira, amennyire csak szeretni tudott valamikor is… És ti is, Béla kolléga, Gyurica mester, Kovács szaki… bocsássatok meg!

Pár házzal arrább megállt, körülnézett, és befordult a gyengén világított lépcsőházba. Lábujjhegyen felsurrant az emeletre, és szorosan az ajtó elé állva becsöngetett:

– Csak most… – suttogta –, csak most az egyszer adj erőt, istenem!

Meghallotta a zárban a kulcs halk fordulását: – Csak most az egyszer!

Belépett, és a táskát letette a fal mellé a földre.

– Nem látott senki? – hallotta maga mellett.

– Nem… – mondta, és érezte, hogy a szíve feldobban egészen a torkáig. Mozdulatlanul állt.

– Na…? – hallotta az asszony hangját. Csöndes, hízelgő és egyben méltatlankodó hang volt, duzzogó és sürgető, mint egy gyermeké.

Attól – gondolta – még semmi nem változik meg, ha megcsókolom. Bár, talán az első pillanattól határozottnak kellene lenni. Viszont…

Odahajolt és megcsókolta az asszonyt.

– Vártalak… – mondta az asszony, és hozzásimult.

Svung ott érezte az ajkán az asszony száját, és a suttogása végigbizsergett az arcán. Érezte, hogy meglódul vele a világ.

– Vesd le a kabátodat…

Levette a kalapját, aztán a kabátját is odaadta az asszonynak.

– A táskád?

– Itt, szívem… itt… a falnál…

– Hát miért oda teszed… Jaj, egészen nedves! Csak nem esik?

– Nem… – mondta –, csak köd… köd van kint…

Érezte az asszony ajkának az érintését az állán:

– Te, te huncut… mit csináltál már megint? Hisz ez olyan nehéz…!

– Igen! – mondta Svung. – Istenem! – gondolta. – Édes istenem…!

– Gyere… egészen át lehetsz fagyva…

– Elég hűvös van… – mondta.

Hagyta, hogy az asszony megfogja a kezét, és megnyitva az ajtót, bevezesse a szobába.

– Istenem… istenem…

Kis éjjelilámpa égett az ágy mellett. A kályha duruzsolt, kellemes meleg lengedezett a bútorok között.

– Na…? – mondta az asszony, és odaállt a férfi elé. Magas, jól termett nő volt. Szőke, szürke szemekkel, dús, erős ajkakkal, a nyakában vékony aranylánc, a köntöse alól, fent a melleknél fekete csipke ing szegélye villant elő. – Hát nem is köszönsz nekem…? Te, csodabogárka…

Ó… istenem… – gondolta Svung. – A bestia… Viszont a karajt semmiképpen nem adom oda neki! A karajt azt semmiképpen… Szó sem lehet róla!

Az asszony hozzásimult.

A karajt semmiképpen… – és átölelte az asszonyt. Ismét meglódult vele a világ s amikor az asszony kifordult a karjai közül, néhány pillanatig szédülten állt továbbra is a helyén. A szeme az ágyra tévedt, melyet lágy meleg fénybe vont a lámpa.

– Istenem… istenem…

Az asszony az asztalnál állt, és a táskát nyitotta ki. Magasra vonva a szemöldökét, ajkát előre csücsörítve kapcsolta ki a zárat: – Istenem! Ez… nem igaz, Lackó!!

Összecsapta a tenyerét:

– Lackó…! Ez nem is igaz… Ez az enyém…!?

Odaszaladt a férfihoz, és átölelte a nyakát:

– Lackó! Te csudabogárka…!

Megcsókolta apró kis csókokkal a férfi arcát, a szemeit, a fülét, majd rácuppantott a szájára:

– Nem is igaz… Szegy!

Otthagyva a férfit visszament a táskához. Szétnyitotta, és leguggolva belenézett. Úgy húzta elő a következő csomagot is.

– Karaj! Lackókám… Karaj!?

Svung mozdulatlanul állt a helyén, és úgy érezte, hogy elsüllyed vele a világ.

– Szívem… – mondta, és érezte, hogy egészen elreked a hangja. – Szívem… – kezdte újra.

– Lacókám! Nem is igaz…

Visszatáncolt a férfihoz, és átölelte a nyakát.

– Nincs nálad aranyosabb…

– Szívem…

– Nincs nálad aranyosabb… te édes… kis Lackó!

A kezébe vette a férfi arcát:

– Kinek a Lackója vagy? Mi? Kinek a Lackója…

Megcsókolta a homlokát:

– Gyere, gyere, ülj le szépen ide, a kályhához. Látod, hogy befűtöttem neked…

Odahúzta a kályhához, és leültette a székbe. Az ölébe ült, és megcsókolta újra a homlokát.

– Kiviszem azt a húst a konyhába… és mindjárt jövök az én… Te! – és belecsókolt a nyakába.

Svung félrehajtotta a fejét, és behunyta a szemét:

– Istenem… istenem…

– Megyek… – mondta az asszony –, és jövök vissza, hogy megmelegítselek. Jó lesz? Akarod, hogy megmelegítselek?

– Elvesztem…! – mondta hangosan Svung, amikor magára maradt. – Elvesztem… teljesen…

Kinyújtotta a lábát és lehunyta a szemeit.

– Teljesen elvesztem…

Felállt, és az asztalhoz lépve, letámasztotta rá a kezeit, a fejét pedig meghajtotta: – Elvégre… mint ahogyan az utcán is megmondtam… ma még nem csinálok botrányt! Ennyit most már igazán megérdemlek. Hogy ma még… utoljára… És különben is: holnap megszerzem újra a szegyet… és a karajt… és hazaviszem… Egy Macaulay-ért bármikor kapok szegyet az állatorvostól…

Megfordult és az ágyra nézett. Odamenet lecsatolta az óráját, aztán levetette a kabátját, és a szék támlájára akasztotta.

– Istenem – mondta, amikor leült az ágy szélére, hogy lehúzza a cipőjét. – Ó, istenem… bizony mondom, hogy nincs szerencsétlenebb teremtés az embernél…!

Maga elé nézett, és a keze megállt a cipőfűzőn. Úgy érezte, hogy forrósodni kezd a szeme, és sírnia kellene. Gyorsan az ajtó felé fordult, és felkiáltott:

– Az isten szerelmére… gyere már, te bestia!

– Abban van minden szerencsétlenségünk, hogy túlságosan nagy dolgot csinálunk mindenből! Úgy érzem most magam, mint egy utolsó rühes kutya… De vajon arányban van-e a lelkiismeret-furdalásom nagysága az elkövetett bűnnel, és főleg ennek az úgynevezett bűnnek a minőségével? Olyan nagyot vétkeztem-e, hogy ennyire gazembernek kelljen éreznem magamat? Ha valaki becsületesen – így ezzel a szóval –, ha becsületesen végigkínlódja a lelkiismerete büntetését, akkor magam vagyok az, de minden rosszallásom és minden önvád mögött állandóan valami sejtelem van, miszerint valóban bűnös vagyok-e? Valóban oly nagy-e a bűnöm, hogy undorodnom kell önmagamtól?

Király – immár a kora reggeli órákban sietett előre az éjszakát átvészelt és makacsul szétterpeszkedő ködben – kabátja gallérját felhajtva, kialvatlan szemeire mélyen ráhúzva a kalapot, táskáját, mely könnyű volt immár, a hóna alá csapva, és meg-megszippantva az orrát.

– Gondoljuk csak végig nyugodtan, hogy mi okozza az önmarcangolást? Amióta az eszemet tudom, mást sem csinálok, mint különböző törvényekhez alkalmazkodom, mégpedig olyan törvényekhez és szabályokhoz, melyeket nem magam hoztam, s melyeknek helyességéről meg sem kérdeztek engem. Élt ezelőtt isten tudja hány évvel vagy évszázaddal egy rakás ember, akik törvényeket hoztak, megmondták, hogy mi jó és mi rossz, mi az, ami szabad, és mi az, ami nem – s nekem ma – ma és nem akkor! – úgy kell élnem, ahogyan azt ők akkor kisütötték! Mindenkinek a fülébe harsogják ezek a szabályok, hogy nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy mit gondolsz, mit vélekedsz, élj aszerint, ahogyan azt mi dirigáljuk! Ez így megy, amióta megszülettem, és lassan elérik vele azt, hogy semmit nem vagyok képes a magam fejével átgondolni, hanem a szokásokra pislogok, mint holmi aggastyánra – én, a hülye gyermek –, hogy vajon mit tart afelől, amit éppen teszek vagy tenni készülök. Pontosan így van! Ha őszinte vagyok, akkor meg kell kérdeznem: Hát mondják meg, tisztelt uraim és hölgyeim, miért baj az, hogy egy egészséges ember eltölt egy éjszakát egy nővel? Ismernek ennél normálisabb dolgot? Egészen hülye-úrnak kell lenni ahhoz, hogy valaki azt válaszolja, hogy ez disznóság! A természet alkalmassá tett bennünket arra, hogy mindennap lefeküdjünk egy nővel, és jól érezzük magunkat vele. Na, de ki képes ezt otthon mindennap megcselekedni? Egyfelől tehát ott van az ember természete, vagyis maga a természet, másfelől meg egy szabály, vagy minek nevezzem, amely azt mondja: disznóságot cselekszel, ha így viselkedsz! Vagyis szegüljek szembe a természet parancsával, hogy a szokás ne találjon kivetnivalót bennem. S ami aztán betetőzi az egész históriát – ami tragédia tulajdonképpen, méghozzá mindannyiunk tragédiája – az az, hogy már nem is kell a szokás törvényére függesztenünk a szemeinket, mert a rohadt törvény belefészkelődik a legkisebb porcikánkba, átjár, mint az itatóst a tinta, belém költözik, és olyan elválaszthatatlan részemmé válik a nyomorult, mint a vesém vagy az anyajegyeim, vagy maga a gyomorsavam. És így vagyunk mindennel! Kedvem kerekedne énekelni az utcán – nem szabad, mert hülyének néznek. Nyújtózkodni szeretnék az utcán – nem szabad, mert megvan rólam a véleményük. Kedvem támad például arra, hogy most, ma, pontosan ma – ne keljek fel az ágyamból, hanem maradjak a meleg takaró alatt –, természetesen nem szabad. Mert a törvény azt mondja, hogy ne henyéljen az ember, holott mindenki henyélni szeretne a legszívesebben. Mintha bizony lenne nagyobb kötelességünk annál, hogy érezzük jól magunkat! Az már nem is hülye-úr, hanem egyenesen díszbarom, aki azt mondja, hogy ez nem így van. Jól érezni magunkat! Minél inkább jól érezni magunkat! Hát tisztára meghülyültünk, hogy nem vesszük észre ennek a gondolatnak a nagyságát!

Megállt és kissé félrefordított fejjel felpislogott a levegőbe:

– Állítom – emelte fel az ujját –, igenis határozottan állítom, hogy természetellenes dolgot művelek, amikor lelkiismeret-furdalást érzek azért, mert jól éreztem magam, és a természet parancsa szerint cselekedtem. És állítom, hogy a következők miatt kell éreznem ezt a lelkiismeret-furdalást: Az egyik a következő: nincs lehetőségem mindenben a természet parancsa szerint élni, vagyis úgy, ahogyan azt a kívánságaim megkövetelnék! A másik, az egy egészen förtelmes és undorító dolog: nincs elég pénzem ahhoz, hogy megtehessem, hogy fittyet hányok a törvényeknek és szokásoknak. Egész életemben mást sem cselekedtem, mint pénz után loholtam, és úgy éljek éjjel-nappal, hogy az másoknak megfeleljen! Nap mint nap gúzsba kötözöm magam, és nap mint nap, mint valami hülye manöken, megfordulok magam körül, s a mások szemei előtt: így tetszik, így megfelelő lesz? Fuj! Megyek itt az utcán, és a poklok poklát járom meg, mert jól éreztem magam egy nővel, és mert nem vihetek immár haza egy kiló húst. Hát mi az a hús? Hat zsák arany, maga az üdvösség vagy a bölcsek köve, hogy kénytelen vagyok ilyen nagy dolgot csinálni belőle?! Egy ronda állat még rondább darabja, és nekem, az embernek össze kell törnöm magam, hogy szerezzek belőle egy darabot! Hát így élünk, hát ez a méltóságunk, és ez a mi koronánk az élőlények között?

Ó, emberek, akik megtehetitek azt, amit tenni jónak és kellemesnek ítéltek! Akik mertek úgy cselekedni, hogy jól érezzétek magatokat! Ó, emberek, akik mertek olyanok lenni, amilyenek szeretnétek lenni! Ó, akik képesek vagytok úgy élni, hogy magatok legyetek maradék nélkül! Ó, akik betöltitek a törvényt, mondván: így kívánom! Ha van ennek a piszkos életnek valami értelme, akkor nem egyéb, mint csinálni, amit akarunk, és tenni akadály nélkül, amire képesek vagyunk! Tisztelet mindenkinek, aki mer és tud, akárhogyan is, de kívánságai parancsa szerint élni! Tisztelet nekik! Mi az, hogy mások romlása árán? Ők töltik be az emberi teljességet! Ők azok, akikért egyáltalán vagyunk! Ők azok, akiket felmutathatunk: íme, az ember! Ecce homo! – mint Munkácsy mondotta. Mutassátok meg az embert? – kérdezné egy holdlakó. – Ott! – mondhatnánk. – Ott! Nézd! Ő az! Ő a Szabad! Ő az Akarat, ő az Erő, ő az, aki Jól Érzi Magát! Ha százmillió van azért pusztán, hogy ő lehessen, akkor megéri a százmillió. Ő az ember!

Ebben a pillanatban jutott eszébe Gyurica a maga Tomoceuszkakatitijével.

Egy pillanatra megállt, aztán beleintve a levegőbe sietve tovább indult.

– Haha…! Hohó…! Gyurica mester! Nem igaz, amit maga kérdezett tőlünk… Nem igaz, hogy maga úgy vélte, hogy van egyáltalán kérdeznivaló ezen a dolgon! Maga is kissé hülye-úr, Gyurica mester! Ha nem volna az, akkor tudná, hogy nincs kérdeznivaló! Akkor tudná azt, amit én egy sokak által igen nagyra tartott francia írótól olvastam, s aki szerint az életünk másból sem áll, mint azon kínlódni, hogy mit és hogyan cselekedjünk! Akkor tudná azt is, hogy más kiváló írók megmondták, hogy ez nem igaz! Meg bizony! Olyan nincs – kedvesem –, hogy az ember ne tudná, hogy hogyan kell helyesen cselekednie?! Bizony nincs, Gyurica úr, meg író úr! Nagyon jól tudjuk mi azt mindannyian, minden esetben, hogy hogyan kell vagy kellene cselekedni! Hogy mit választani! Azt hiszi, hogy nem tudtuk mindannyian abban a pillanatban, ahogyan maga elröfögte a meséjét? Maga nagyon téved! Tudjuk – csak aztán elkezdünk spekulálni. Kezdjük megnöveszteni a fülünket, mint valami ronda formájú antennát, hogy halljuk: mit mond a szabály, amelyet illik, sőt muszáj meghallgatni! Hogy mit mond ez a nyavalyás, ez a félrehülyült világ, ez a nyomorult társadalom… Annak higgyen, órás úr, amit maga is először gondolt, nyomban azután, hogy kitalálta ezt a maga kérdését. Anélkül hogy megvárná, amíg felnyújtja a fülét! Az az igazság! A többi gazemberség, álszentség, mint ahogyan ez az egész világ maga sem áll másból…

Keresztülment a főútvonalon, és Béla kolléga utcája felé tartott.

– Tudja, mit mondok magának? Gondolja csak végig, hogy mit jelent, amikor összedugják a fejüket, és disznó vicceket mesélnek egymásnak az emberek? Úgy, ahogyan maguk is szokták a fehér asztal mellett. Gondolkodjon rajta, hogy mi van mögötte? Meg disznó rajzokat nézegetnek, meg még disznóbb képeslapokat? Tudják, hogy mit jelent ez? Amikor maga, Kovács úr, azt a meztelen aktot vásárolta meg a barátom kollekciójából, akkor tudja, hogy miért tette, hogy mit jelentett és mit jelent az? Amikor elmegy a vendéglő ablaka előtt egy kislány, liliomnyi ártatlan teremtés, és maguk összeröfögnek és egymásra kacsintanak, és utána azt mondják, hogy: az annyát! S aztán kiigazítják magukat, mondván: be szép gyermek volt, és úgy néznek utána, hogy kiesik a szemük, és rögtön utána disznó vicceket kezdenek mesélni, hogy mit csinált Móricka a húgával, és mit szólt hozzá a szobalány? Ugye, tudják, hogy mit jelent ez? Na, ugyebár… Hát akkor álljon csak meg a menet, tisztelt felebarátaim! Amikor a fröccsöt isszák ott a vendéglőben, akkor az mire való? Miért nincsenek otthon? A jó, a meleg otthonban, a szerető hitves mellett! Miért jobb a kocsmában, ha szabad kérdeznem? Csak vigyázzanak, mert Király bácsi nem jött a hathúszassal, és nem is lépett a falvédőről maguk közé! Isszák a fröccseiket, és elmesélik gáláns kalandjaikat. Gáláns? Na, ne vicceljünk! Jönnek egymás után, hogyan is volt annak idején, s amikor befejezik valamelyik nőhistóriájukat, akkor mi az a sóhajtás: hajaj! – és magukban marad a szusz, és oly elrévült tekintettel merednek maguk elé, mint annak a bizonyos Daumier-nek a rajzán a pasas, és olyan a szemük, mint a szopós borjúé vagy a márciusi macskáé! Ki kérdezte maguktól ezeket a históriákat? Ki kérdezte, hogy teszem azt: ilyen nő volt! És behajlítják a karjukat és cuppantanak hozzá, a másik meg nyel egymás után, kiszárad egészen a szája! Ne játszódjuk meg magunkat, édesapám! Talán nem tudják, hogy mit jelent, amikor a szomszédasszonynak a baráti vacsorán azt mondják: magáért, Rózsika? Magáért mindent! Egy ilyen szép asszonyért! És hozzáteszik: jaj, jaj, meghallotta a feleségem… És elröhincsélnek, mert valamit kell csinálni ezután, ugyebár. És mit mond az asszony rá, a Rózsika? Odahajol, ugyebár, és azt mondja: majd amikor nem hallja senki, Gézukám, akkor mondja… És felpiroslik a képük, és zavartan néznek körül, ha röhincsélnek is, és egy pillanatra elmegy a kedvük, ugyebár? Ez mi, ha szabad kérdeznem, szaktársaim? És amikor a fröccsök után leteszik a tenyerüket az asztalra, és azt mondják: hát… haza kell menni, barátaim! Mi az a: hát? És miért mondják a többiek: hát… bizony, így van ez! Ugye, tudják, hogy micsoda ez. Bizony megmondta már erről a véleményét a Freud – nem a BEAC vízipólósa, akire maguk gondolnak –, hanem az a bécsi nagy-nagy író, akit annyian vásárolnak! S az mi, amikor a Béla kolléga felolvasta maguknak annak a csekonicsnak, annak a Szamosi Viktornak az esetét, hogy hatvanezer pengőt emelt el a zuglói postából egy délután!? Mit mondtak rá? – Az annyát! – mondták ugye. – Na, annak aztán nem lesz gondja ezentúl! – mondták, ugye, gyermekeim. – Ha csak el nem kapják! – mondták ugyebár. – Áh, nem kapják el! – mondták ugyebár, és elmerült újfent a tekintetük. Az annyát! – és néztek pislogva egymás elé, és csakis egymás elé, mint mindig ilyen hír hallatán, és pislogtak, galambjaim! Pislogtak, bizony! Miért? – ha szabad megkérdezni a Király bácsinak? És miért mondták annyira erősködve, hogy nem fogják azt el! Szóval – lassan a testtel, felebarátaim… Ne forszírozzuk a dolgot, annyit mondok… És vigyázzunk, ha másokat megítélünk!

Ott járt már Béla kolléga vendéglőjénél. A rolók lehúzva pihentek. A járdán ott volt a nyoma a kirázott abroszoknak. A vendéglős még az igazak álmát aludta, és csak hat óra körül szokta kiküldeni a feleségét, hogy felseperjen.

– Azt mondom én magának és mindannyiuknak – nézett a vendéglőre –, azt mondom én magának, Béla kolléga, hogy ne spekuláljon azon, amit a Gyurica barátja kérdezett! Maga pedig, Gyurica mester, ugye, jól tudja, hogy tisztában vagyunk mindennel? Ami engem illet… istenem… túl sokat voltam szegény és kiszolgáltatott ahhoz, hogy egy percig is spekuláljak azon, hogy mi akarjak lenni? Szabad és nem korlátozott ember! Ez akarok lenni, mesterem! És nem ajánlom senkinek, hogy siessen ítéletet mondani felettem… Csak ne siessetek, bogaraim! Ne siessetek, mert láttalak én mindannyiotokat úgy, ahogyan itt elbeszéltem nektek! Mind erre vágytok magatok is. Mind Tomoceuszkakatitik akartok lenni, és olyan mértékben tiltakoztok ellene, és olyan mértékben tagadjátok, amilyen mértékben egyre inkább rájöttök, hogy – nem lehettek már azok!

Feltűnt az utca, és nemsokára a ház, amelyben lakott. Olyan gyorsan fordult be az utcasarkon – elvégre ezért nevezték Svungnak –, hogy hirtelen kellett feleszmélnie a gondolataiból, és hirtelen vette tudomásul, hogy néhány pillanat múlva be kell lépnie a lakása ajtaján. Megtorpant, és eszébe jutott, hogy a táskája üres, és nincs benne sem szegy, sem karaj, semmi nincs benne…

– Fuj! – mondta és megrázkódott. A vállai megereszkedtek, szeméből kihunyt a hangtalan polémia tüze, és rádöbbent a valóságra. „A kijárási… tilalom… drágám… Oly hirtelen, nem is vettem észre…”

– Fuj! – mondta ismét, és elindult a ház felé. – Egyébként már tegnap este tudtam, hogy nem kaphatok a Macaulay-ért szegyet, sem karajt, azon egyszerű oknál fogva, hogy a Macaulay-m nincs már meg… és ahhoz, hogy szegyet kaphassak érte, először meg kell szereznem valahonnan, és nem kevesebbet kell majd adnom érte, mint egy Magyar oltárokat vagy egy kis Jávorkát! És azzal… befejeződött minden erre a hétre. Erre a hétre? Ne hazudjunk, barátom… Kerek tíz napig nem lesz otthon hús, mert az utolsó adagot odavittem ennek a bestiának! És nem számít semmi okoskodás és egyáltalán nem számít, hogy ki milyen viccet mond, és mit vartyog Rózsikának, mert ezzel aztán be is érik… számukra nincs tovább – de te utolsó gazember vagy!

Összehúzott vállakkal befordult a kapun:

– Igen, Gyurica mester… akkora gazember vagyok, hogy senki nem méltóbb a Kakatiti mesterségére…

Amíg felfelé ment a lépcsőn, szemei előtt egy hatalmas trónus látványa bontakozott ki. A trónus aranyból volt, akár a Propylän egyik melléklete, és szegyek függtek rajta, karajokkal volt teleaggatva… Emberek jöttek simára borotvált fejjel, és térden csúszva szegyeket, karajokat, tojást és szalonnát, lisztet, olajat és zsírt nyújtottak a trónus felé, hatalmas amforákban bort emeltek magasra, és vajat hoztak ezüstös csillogású tálcákon. Dagadó izmú rabszolgák gyönge lányokat és teltségükben virágzó nőket hoztak karjaiknál ragadva meg őket, selyembe öltözötten táncoltak arrább holmi bajadérok, és szólt a muzsika, remegett a hárfa, búgott a fuvola… és a magasan kékben tündöklő, arannyal ékíteti mennyezetről sonkák és csülkök lógtak alá, a sorba aggatott szalonnák és szalámik közül és a cirádás mozaik padlózaton a nők, szolgák és mindenek lábai között szüntelen kavargásban aranypénzek gurultak jobbra és balra és mindenfelé…

Lehunyta a szemeit, és azt gondolta – miközben megfogta a lépcsőkorlátot –, hogy most, ebben a pillanatban kellene meghalnia. Most, ebben a pillanatban jöjjön, jöjjön gyorsan a csiribí-csiribá, jöjjön, és ne késsen egy pillanatot sem…

Felnyitotta a szemét, és a fejét oldalt hajtotta, mint ha távoli hangokra ügyel az ember, és hangosan kérdezte:

– Komolyan mondod?

Fülelt egy kis ideig, aztán szomorúan és megereszkedő arccal, meghajtva a fejét bólintott, és azt mondta:

– Igen… az isten bocsássa meg a bűnömet, igen…!

 

6.

„…ezerhétszázhatvanöt… ezerhétszázhatvanhat… ezerhétszázhatvanhét… Hm!”

Gyurica megállt, és elővette a kapukulcsot:

– Hm…! Tisztességes átlag! Ezerhétszázhatvanhét…

Ezerhétszázegy, illetve ezerhétszáznyolcvankilenc lépésnyire lakott a vendéglőtől.

– Tisztességes átlag – mondta még egyszer, míg a zárba illesztette a kulcsot.

Két egyemeletes ház közé ékelt, régi földszintes házban lakott. Az utcára bolthajtásos kapu szolgált, és a kapu két oldalán két-két ablak. Múlt századi épület volt, eléggé megviselt, alacsony mennyezettel és tűzfalnak szaladó, macskaköves kis udvarral. Tűzfal volt egyébként az udvar két oldalán is, napfényt tehát alig kapott, s a kövek között sápadt fű és moha volt látható. A házban mindössze két szoba és egy konyha volt. Jobbra két helyiség, balra egy, amely Gyurica műhelyéül is szolgált.

Gyurica belépett a kapun, bezárta maga mögött, és a bolthajtás alatt előrement az udvarig.

A saroknál tapogatózva megkereste a vedret, kiment az udvar közepén levő kúthoz, és teleeresztette vízzel. Aztán vigyázva, hogy le ne löttyintse a ruháját, odavitte a jobbra eső traktusban a konyha elé. Halkan megkocogtatta az ajtó üvegjét. A kék légópapír mögött kialudt a fény, és a kulcs csikorgása után megnyílt az ajtó. Az órás belépett, és megvárta, amíg újra felgyullad a villany. Akkor aztán odavitte a vödröt a tűzhely mellett álló hokedlihez, lerázta a kezéről a vizet, és megfordult:

– Jó estét!

Tizennégy, tizenöt év körüli lány állt az ajtónál. Most vette le a kezét a villanykapcsolóról. A haja kis kendővel volt hátrakötve, de azért szabadon hagyva a fényes fürtöket, a nyakában könnyű kis sál volt.

– Jó estét!

Elvette Gyuricától a kabátot, a sálat, és az ajtón levő fogasra akasztotta. Megfordult, és mosolyogva nézett a férfira.

Gyurica a tűzhely fölött megdörzsölte a kezét:

– Most gyújtottál be?

– Igen! – mondta a lány, és megigazította a kendőt a fején, közelebb lépett.

– Mi újság?

– Semmi… semmi különös…

Odament a lányhoz, és felemelte az állát. A szemébe nézett:

– Hogy érzed magad?

A lány elpirult:

– Köszönöm, jól…

– Nincs semmi baj?

– Nincs…

Elsimította a lány kendője alatt a haját, és elmosolyogta magát:

– Nem is lesz semmi baj…

– Szédülök… – mondta halkan a lány, és lehajtotta a fejét.

– Az vele jár – mondta Gyurica –, nem kis dolog ez elvégre.

Kis dobozt vett elő a zsebéből:

– Ebből minden este és reggel vegyél be egy szemet. Úgy tedd el, hogy nehogy megtalálja valamelyik. Ez… csak olyan nagy hölgyeknek jár, mint amilyen te vagy!

A lány felnézett, és Gyurica mosolyogva meghajtotta magát. Átnyújtotta a dobozt, és megfogta a lány kezét. A kezénél fogva odavezette a konyhaasztalhoz, és leülve maga elé állította. Szótlanul nézte egy darabig, aztán a lány mindkét kezét a tenyerébe fogva, így szólt hozzá:

– Nagyon sokat kellene neked most pihenned…

Elhallgatott egy pillanatra:

– De nem tudjuk megtenni! Sem úgy, ahogyan arra neked szükséged lenne, sem úgy, ahogyan azt én is szeretném. Amit tehetünk, az mindössze az, hogy igyekszünk minél kevesebb munkát hagyni rád. Holnap már csak a varrás lesz a tiéd. A ma esti főzést már én csinálom – úgy, mint azelőtt. Reggel áthozom neked a műhelyből a karosszéket, és abban fogsz ülni, betakarod magad, hogy ne fázz meg az ülésben, és csak akkor kelsz fel, ha nagyon muszáj… Rendben van?

A lány bólintott:

– Igen…

– Minden egyebet végezzen a Bikfic! Egyébként is okos dolog, ha több munkát adunk neki. Az ilyen szeleburdi gyereknek nem árt, ha néha felelősséget adnak neki. Néha rá kell bízni a kecskére a káposztát, különösen, ha a kecske olyan értelmes kis jószág, mint a mi Bikficünk. Sok baj volt vele máma…?

– A színház újra…

– A színház, a színház…! Ki kellene már egyszer találnunk valamit, hogy hagyjon fel vele. Nem tudom, honnan szedi ezt a színházat?

– Alig bírok vele – emelte fel a tekintetét a lány. – A többiek aztán persze nem bírnak magukkal… Hogy adjak valami rongyot függönynek, hadd tegye a kalapot a fejére a Bikfic, hadd öltözzön fel felnőttnek… meg ilyesmi.

– Holnap raportra jön majd a kölyök! Reggel azonnal, amint felkel, kihozod ide, a konyhába, és meglátod, nem lesz egy darabig baj vele. Úgy kell beszélni vele, mint egy felnőttel, nem buta kölyök az, és annyi az önérzet benne, hogy sok is… Majd megpróbálunk valamit! Szóval, mindent ő végez majd holnap. Te pedig légy okos! Ha azt látod, hogy valamit nem úgy csinál, ahogyan te szoktad, akkor ne törődj vele, hadd csinálja. Bízz rá mindent egészen, és csak akkor szólj, ha valami ostobaságot csinálna. Hadd találja örömét abban, hogy intézkedhet, rendelkezhet, és a többinek szót kell fogadni…

– Nem tudom, hogyan fognak szót fogadni neki? Állandóan lesik, hogy mikor csinál valamit, amin nevethetnek, ő pedig élvezi, és akkor megbolondulnak…

– No hát… próbáljuk meg, jó? Azért tartsd rajta a szemed, nehogy azt higgye, hogy most aztán senki nem parancsol neki… De azért hadd higgye úgy, mintha ő lenne a főnök. Stimmel?

– Én… nem érzem annyira rosszul magam! – mondta a lány.

– Persze hogy nem…

A lány szemébe nézett, és újra elmosolyogta magát:

– Nagyon megijedtél?

A lány is mosolyogni kezdett és bólintott.

– Azt hitted, hogy itt a világ vége…?

A lány mosolygott.

Gyurica közelebb húzta magához.

– Pedig – mondta – nem a vége van itt. Inkább az eleje! Ez azt jelenti, hogy egészséges vagy, minden rendben van a szervezetedben és normálisan fejlődsz. Semmi nem változott meg benned! Ugyanolyan fogsz maradni, mint eddig is voltál, de most majd elkezdesz nőni és… valamit azért, azt hiszem érezni fogsz… amit eddig nem éreztél! Hogy milyen is lesz az, amit érezni fogsz, azt én nem tudom elmondani neked, sőt az is lehetséges, hogy csak én gondolom úgy… Olyasmit, hogy talán büszke leszel egy kevéssé, és ez nem is baj… Hogyan is mondjam neked?

Elgondolkodva nézett a lány hajára, aztán lehullott a tekintete a lány kezeire, és jobban megszorította az ujjaival:

– Az élet hírt adott neked magáról, illetve arról, hogy miért is vagy a világon… Hogy miért is élsz a földön? Hogy egyszer majd te is azok közé tartozol majd, akiknek mindent köszönhetünk. Hogy egyszer majd te is édesanya leszel! Az, akit a legjobban tisztelünk az egész földön, és minden dolgok között! Az előtt az emberiség meghajtja a fejét, s aki előtt mi férfiak örökké gyermeknek érezzük magunkat. Édesanya leszel! És mindenki számára parancs lesz, hogy a boldogságot csak úgy képes megszerezni, hogy téged boldoggá tesz, és megszabadít a szomorúságtól. Hogy óvjon és féltsen téged, mert magát óvja és őrzi benned, és önmaga ellen vétkezik, ha rosszat cselekszik veled. És mindenki számára parancs lesz, hogy a te mindennél hatalmasabb és követelőbb törvényed szerint éljen, és a te törvényed szerint rendezze be az életét. A te törvényed szerint, mely azt követeli, hogy az élet az életért van, hogy minden cselekedetnek az életért kell történnie, hogy minden mozdulatunk az élet megőrzését kell szolgálja! És mindenki számára parancs lesz, hogy azért éljen a földön, hogy téged semmi ne szomorítson, bántás soha ne érjen, gond ne kísérjen, félelmet ne ismerj meg, hogy úgy foganhasson benned majd a gyermek, és úgy hordozd őt magadban a szíved alatt, hogy titkos és a vérben bujkáló emlékezet csak szépet és jót ajándékozzon neki! Erre a parancsra nősz majd fel, és ezt a parancsot fogod hirdetni az emberiségnek! – Tenyerébe fogta a lány arcát, és a szemébe nézett:

– És ami most van… ami ma történik a világban, azt el fogod felejteni! Az élet fog győzni, mert nem lehet másképpen! Amit megőrzöl belőle, az emlékezet, az mindannyiunk haszna lesz. Mert megismerted, és ezért fel fogod ismerni a gonoszt! Te fogod majd felismerni hamarabb mindenkinél! A te szemed fogja észrevenni hamarabb mindenkinél. A te szíved fog feldobbanni, és a te szavad fog kiáltani mindenki szavánál előbb! Te fogod majd meglátni őt, ha előbújik a vackáról, te fogod meglátni akkor, amikor másnak még nincs szeme rá, és tekintete nem sejt semmit! Te fogod meghallani a lélegzetét, amikor senkinek nem lesz még füle rá! Te fogod megérezni a jelenlétét, amikor még senki nem vette észre! Te fogsz kiáltani először, és te fogsz rámutatni az ujjaddal, amikor rejtőzik még, és te leszel, aki kiáltva parancsot adsz, hogy el kell pusztítani. És senki nem fog kételkedni a szíved sejtésében, senki a te kiáltásodban, mert mindenki tudni fogja, hogy te vagy az ő legnagyobb ellensége! Így lesz, és így marad majd örökké!

A lány nézte a férfi arcát, és meghajtotta a fejét.

– Ugye, hiszel benne? – kérdezte Gyurica.

A lány nem válaszolt.

– Hiszel benne?

A lány összeszorította a száját. Ajkai remegni kezdtek, és remegni kezdett az egész arca. A tiszta és érintetlen arc meggyűrődött, a szemek rebbenve, majd remegve lezárultak. Sírni kezdett, és megingatta a fejét, hogy nem… nem hisz benne! Az egész testét megrázta a hirtelen zokogás, és leguggolva a férfi elé, fejét annak térdére hajtotta. Tenyerét a szájára szorította, hogy elfojtsa a sírását, és ne hallja senki.

Gyurica rátette a tenyerét a lány fejére. Csendesen mondta, küszködve a szavakkal:

– Hinned kell! És tudnod kell, hogy ami van a világban, az el fog múlni! Semmi nem marad belőle… Ami ma van a világban, az az ember ellenére van! Az ember jó! Ezért múlik el tőle minden gonosz! A rossz idegen az embertől, olyan idegen, mint a betegség, amelyből felgyógyulunk, s amely csak akkor keríthet a hatalmába, ha nem vigyázunk magunkra…

– Én nem akarok hinni semmiben… – mondta a lány, és felcsuklott most már szabadon a zokogása. – Én meg akarok halni! Az emberek rosszak és kegyetlenek… Én nem akarok élni!

Gyurica felállt, és magához ölelte a lányt. Megvárta, míg elcsendesül a gyermek sírása, s akkor odavezette a szoba ajtajához.

– Feküdj le, kicsim… És az isten bocsásson meg mindannyiunknak!

Megnyitotta az ajtót. Ahogy beesett a fény a szobába, kis ágyak sora vált láthatóvá. Végig a falak mentén követték egymást, és két ágy volt összetolva a szoba közepén is. Meleg gyermek levegő áradt a megnyitott ajtó felé.

– Takard be a Bikficet… – mondta Gyurica.

Maga is odalépett az első ágyhoz. Fekete hajú kisfiú szuszogott a takaró alatt, a karja a feje alatt. Gyurica óvatosan a hátára fordította a gyermeket. Odalépett a következő ágyhoz. Hasonló korú gyermek feküdt ott, a takaró lecsúszott róla, az inge felgyűrődött a derekához. Amikor Gyurica föléje hajolt, akkor megmozdult, és átfordult a másik oldalára. Még kilenc ágy következett. Hét a falak mentén és kettő a szoba közepén. Az egyik üres volt, a takaró félrehajtva. A párna érintetlen.

Gyurica odalépett a lányhoz. Még mindig küszködött a sírással. Végigsimított a fején.

– Jó éjszakát…

– Jó éjszakát… – mondta a lány. – A füzeteket odatettem az asztalra!

– Köszönöm! – mondta Gyurica.

Amikor betette maga mögött az ajtót, egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát. Aztán odament a tűzhelyhez, és leguggolva megpakolta a tüzet. Megnézte az óráját.

– Tíz múlt tíz perccel… Több mint másfél órám van! Vajon milyen lesz a gyerek…?

Felállt, és a konyhaszekrény aljából lábast, fazekat vett elő, aztán az üveges részből elővette az olajos üveget, lisztet, a fiókból fakanalat, és sorba odavitte a kályhához. Megpiszkálta a tüzet.

– Először elkészítem a reggeli levest, s amíg fő, megpucolom a krumplit. Egyebünk nincs, szalonnával csinálom a krumplipaprikást, és készítek bele nokedlit is… Ha ecetes hagymát is csinálok hozzá, akkor rendben leszünk a savanyúval is, valamivel több krumplit tisztítok, és kész a krumplisaláta…

A lábast feltette a karikára, és olajat öntött bele. Felnyitotta a fal mellett a nagy ládát, és krumplit vett ki belőle, kis kosárba szedte át, és leült a kis székre a kályha előtt. Pucolni kezdte a krumplit. Néhány darab után felállt, telemerte vízzel a fazekat, az olaj is forrósodott már, belekavarta a lisztet, és ott maradt mellette, amíg megpirult a rántás. Két fej hagymát vett elő, és megtisztítva beletette a levesbe.

Mire végzett a krumplipucolással, kész volt a leves. Félrehúzta a kályha szélére, sót tett bele, ott hagyta a kályha szélén. Újra hagymát tisztított, új lábast vett elő, olajat töltött bele, aztán beletette az apróra vágott hagymát. Amíg az olaj forrósodott, kötényt tett maga elé, és hozzálátott a nokedli-készítéshez. Cseréptálban kavarta a lisztet. A kredenc előtt állva kavarta, sebesen járt a kezében a fakanál. Amikor meghallotta az olaj sercegését, visszatért a kályhához, beletette az apróra vágott szalonnát, és a fakanállal elegyengette, hogy egyformán piruljon minden darabja. Aztán paprikát tett bele, ráöntötte a megmosott krumplit, és lefedte a lábast. Mire kiszaggatta a nokedlit és elkészült az egész főzéssel, fél tizenkettőre járt az idő. Felseperte, majd felmosta a konyhát. Leült, és rágyújtott egy cigarettára. Csendesen maga elé nézve szívta végig. Aztán levette maga elől a kötényt, vizet töltött, és megmosta a kezét. Odament az ablakhoz, és az egyik tolltartóból piros ceruzát vett elő. Leült az asztalhoz, és maga elé húzta a gondosan egymás mellé rakott, kék papírba kötött füzeteket.

– Éjfélre végeznem kell! Nem szabad egyébnek maradnia, csak a stoppolásnak…

Az első füzeten, amit a kezébe vett, szépen rajzolt betűkkel Éva felírás állt. A nagylány, mielőtt aludni tért, mindig a saját füzetét tette legfelülre. Gyurica felállt, és halkan a szobaajtóhoz lépett. Megnyitotta az ajtót, és odament a szoba közepén álló ágyhoz. A lány arcát a karjaiba temetve aludt. Néha fel-felhüppögött álmában. Gyurica lehajolt, és óvatosan megcsókolta a haját. A szobát betöltötte a tizenegy gyerek szuszogása. Az egyik mondott valamit álmában. Gyurica odalépett hozzá, és megsimogatta a homlokát.

– Alszik szépen Péterke… – mondta. – Nyugodtan alszik…

A fiú felnyitotta a szemét, s amikor álmos szemeivel megismerte a férfit, akkor elmosolyodott, és azt mondta gyönge, selypítő hanggal:

– Alszik Peti…

Az oldalára fordult, és egyenletesen lélegezve újra álomba merült.

Gyurica elhagyta a szobát, és visszaült a füzetek fölé. Az első füzetben, szép kék vonalakkal Európa térképe volt felrajzolva. A hegyek zöldek voltak és barnák, az országhatárok pirossal voltak felrajzolva. Föléje írva: „Európa éghajlati övezetei”, és szaggatott vonalak határolták el egymástól az óceáni, a szárazföldi és a mediterrán öveket. Gyurica felnyitotta a füzet mellé helyezett könyvet és átfutva az aznapi dátummal megjelölt szakaszt, ellenőrizte a rajzot a füzetben. Az utolsó két füzetben nagy ákombákomok sorakoztak, „g” majd „p” és végül „j” betűk. Átjavította a rosszul rajzolt betűket, aztán kezébe vette a könyvet, és kijelölte a holnapi leckét. Néhány egyszótagos szót írt a sorok elejére mintának.

Tizenkét óra múlt néhány perccel, amikor végzett a füzetekkel. Felállt, és mindannyit az ablakpárkányra helyezte.

Odament az ajtóhoz, és magára terítette a kabátját, fejére tette a kalapot, cigarettára gyújtott. Megpakolta újból a tüzet, és visszatérve óvatosan megnyitotta a konyhaajtót. Végighaladt a macskaköveken, és elment a kapuhoz. Összébb szorította magán a kabátot, és hozzátámaszkodva a kapuhoz, szótlanul szívta a cigarettáját.

– Holnap – gondolta – eladom a fekete kakukkos svájcit! Nagyot fog nézni a Felvinci, ha beállítok hozzá: tessék, uram, teljesül a vágya, itt az óra, mától a magáé! – Hát mégis megválik tőle, Gyurica úr? – Meg! De nem nyolcvan pengő, hanem száz! – Az sok! – mondja majd. – Akkor nincs óra! – mondom én, és ő kifizeti. Nekem pedig jó pár napra nem lesz gondom! Meglesz a rántott leves, tej a kicsiknek, és lesz újra kolbász, Svung azt mondta, hogy tud szerezni, ha nagyon akarom…!

Lépéseket hallott az utca felől. Odahajtotta a fejét a deszkához, és a kezét rátette a kilincsre. Megforgatta a kulcsot a zárban. A lépések megálltak a kapu előtt. Megnyitotta a kaput.

Kint – a változatlanul gomolygó ködben – egy férfi és egy gyermek állt.

– Jó estét…

– Gyorsan… – mondta Gyurica, és félreállva utat engedett.

Amikor becsukta a kaput, ottmaradt még egy pillanatra és kihallgatódzott az utcára. Csend volt. – Erre tessék… – mondta megfordulva, és előrement.

Amikor betette a konyhaajtót, odafordult a jövevényekhez. A férfi alacsony, szemüveges ember volt, mellette a gyermek talán öt-hat esztendős kislány.

A férfi megszólalt:

– Minden rendben van, nem látott senki…

– Azt hiszem, ő lesz az utolsó – nézett Gyurica a gyerekre. – Nincs több helyem…

Odanyújtotta a kezét a gyermekhez:

– Szervusz… mindjárt megkapod a mackódat. Egy ilyen nagy doboz cukorkája van, és alig várja, hogy odaadhassa neked! Azt fogja mondani: tessék…! Úgy ám, nagyon ügyes mackó…

A kislány pislogott a fényben, és nem eresztette el a férfi kezét.

– Én nem kapok a cukorból? – kérdezte a férfi.

– Nem bizony – mondta Gyurica –, azt csak az ilyen okos és szép kislányoknak adja a maci…

– És a mackóval sem játszhatok?

– Hogyne…! – mondta Gyurica, és megfogta a kislány kezét. – Az is csak a miénk. Csak az ilyen ügyes kislányoknak jár mackó… De ha jó leszel, akkor egy kicsit odaadjuk. Ugye, odaadjuk? – nézett a gyerekre.

A kislány megvonta a vállát, és azt mondta:

– Nem tudom…

– Tudod mit? Adjunk majd neki egy kis cukorkát, ha megint ide jön… Jó? Addig is vesd le most a kabátodat, mert a mackó fél azoktól, akiken kabát van meg sapka. Azt mondja, hogy ő csak azokat szereti, akik itt laknak nálunk…

– Hadd maradjak itt én is! – mondta a férfi.

– Nem lehet… – mondta Gyurica. – Itt csak azok maradhatnak, akik szeretik a mackót… és akit szeret a mackó!

Odament az ablakhoz, és nagy, masnis mackót hozott a gyereknek. A mackó karjai között kis csokoládésdoboz volt.

– Szereted ezt a kislányt, mackó? –– guggolt le a gyerekhez, odatartva a mackót eléje. Megbólintotta a mackó fejét:

– Na, látod! Szeret téged… Adsz cukorkát a kislánynak? Kérdezd meg tőle szépen, hogy ad-e neked cukorkát?

A gyermek körülnézett a helyiségben. Rátekintett a kályhára, az asztalra, aztán a szobaajtóra nézett.

– Mackó! – mondta Gyurica. – Kérdezd meg ettől a kislánytól, hogy hívják!

A kislány felnézett Gyuricára, és megkérdezte:

– Ide nem jönnek majd, hogy elvigyenek?

Gyurica leengedte a mackót. A férfira nézett, aztán a gyerekre:

– Nem, gyermekem… Innen senki nem vihet el téged!

A kislány Gyurica arcába nézett:

– Te jó bácsi vagy?

– Igen! – mondta Gyurica. – Itt, ebben a házban mind jó emberek vannak… Te pedig itt maradsz közöttünk. Ott bent a szobában még sok ilyen kisgyermek van, mint te, és azok mind szeretni fognak téged!

Intett a férfinak.

– Szervusz! – mondta a férfi a kislánynak, és lehajolt hozzá. – Viselkedj szépen, és szeresd ezt a bácsit. Ő is nagyon szeret téged!

– Gyere! – állt fel Gyurica. – Vessük le a kabátodat…

– Ők is jók, akik ott bent vannak? – nézett az ajtóra a kislány.

– Igen! Ők is mind olyan kisgyermekek, mint te vagy… Most alszanak, de holnap majd megismered őket, és meglátod, hogy mennyire szeretnek majd… Vesd le szépen a sapkádat!

– Te vagy az apukája azoknak a gyerekeknek?

– Nem! Csak háromnak vagyok én az apukája… A többire én vigyázok, amíg az apukájuk és az anyukájuk visszajön és hazaviszi őket…

A kislány levette a sapkáját:

– Az én apukám és anyukám nem jön vissza többet!

Ránézett a mackóra:

– Most nem kell a maci… Éjszaka aludni kell neki! Add ide, majd én leteszem…

Gyurica odaadta neki, és a kislány mackóval a kezében körülnézett:

– Hol szokott aludni?

Gyurica odavezette a gyermeket az ablakhoz:

– Ide tedd szépen…

– Az ablakba? Nem fázik meg itt az ablakban…?

– Tulajdonképpen – mondta Gyurica –, nem itt szokott aludni. Most csak azért volt itt, mert várt téged. Tegyük le ide, a székre, és amikor te is lefekszel, akkor magaddal viszed, hogy ott aludjon az ágyadban…

– Nem esik le innen a székről?

– Nem… Úgy tedd szépen, hogy üljön. Addig én kikísérem a bácsit…

A gyermek megfogta a mackó nyakán a masnit:

– Nem szorítja a nyakát?

A férfi kezet nyújtott.

Amikor Gyurica visszatért, a gyermek ott ült a széken, a mackó az ölében volt, a masni nem volt a nyakában.

– Hogy hívják a mackót?

– Csak úgy, hogy Maci… – mondta Gyurica.

– Az enyémet úgy hívták, hogy Tündi… Olyan édes volt, ezt miért nem hívják Tündinek?

– Mert más nevet kapott, amikor kicsi volt. Ha új nevet adnánk neki, akkor nem értené meg… Téged hogy hívnak? Odament, és levette a gyermek nyakából a sálat.

– Akkor maradjon most is Maci a neve… Tedd le ide az asztalra, amíg leveszem a kabátomat! – mondta a gyerek.

Amíg kigombolta a kabátját, a kályhára nézett:

– Te főzöl?

– Igen…

– Én is tudok főzni… A Tündinek is mindig én főztem. Mit főzöl?

– Krumplit… Add ide a kabátodat…

Felakasztotta a gyermek kabátját az ajtóra:

– Hogy hívnak téged?

– Ani…

– Hát akkor, Ani, most valóban hagyjuk aludni a Macit…

– Nem viszed be a szobába?

– Nem. Majd te viszed be, amikor aludni mégy!

Leült az asztalhoz a másik székre:

– Gyere ide hozzám…

A kislány felemelte a mackó karját:

– Te tényleg jó bácsi vagy?

– Igen.

Felnézett a férfira: – Igaziból mondod…?

– Igaziból! Na, gyere ide szépen…

A kislány lecsúszott a székről, és macival az ölében odament hozzá. Gyurica az ölébe emelte.

– Nagyon fog itt téged mindenki szeretni!

– Nem csapsz be engem?

– Hogy mondhatsz ilyent? A jó bácsik nem csapnak be senkit…

A kislány végigfektette a mackót az asztalon, és ráterítette az abrosz szélét:

– Az én apukám is jó bácsi volt, és mégis becsapott engem…

– Hogy mondhatsz ilyet? Az apukák és az anyukák nem szokták becsapni a gyerekeket. A te apukád sem csapott be téged, egészen biztos…

A kislány megigazította az abroszt a mackón:

– De…! Engem becsapott az apukám! Azt mondta mindig nekem, hogy nagyon szeret, és ő csak azért van a világon, hogy mindig vigyázzon rám. Azt mondta, hogy mindig velem lesz, egészen addig, amíg nagy leszek, hogy mindig segítsen nekem, és vigyázzon rám, és azt is mondta, hogy soha nem hagy el engem. Anyukám is azt mondta, és most ő sincs itt velem…

– Apukád és anyukád – mondta Gyurica – rám bíztak téged, hogy vigyázzak rád, amíg ők visszajönnek. Addig én fogok segíteni neked mindenben. Tanulni fogunk, úgy, mint a többi gyerek. Itt mindegyik gyereknek van könyve és füzete. Kapsz majd tőlem ceruzát, radírgumit, tolltartót, és megtanulsz írni, olvasni. Azt hiszem, hogy nagyon jó tanuló lesz belőled…

A gyermek összehúzta a szempilláit, és azt kérdezte:

– Mekkorára kell nőni az embernek ahhoz, hogy megöljék?

Gyurica szembe fordította magával a gyermeket:

– Hogy lehet ilyen butaságot kérdezni?

– Nekem mekkorára kell megnőni, hogy engem is megöljenek?

– Ilyen butaságokat kérdezel tőlem, Ani?

– Miért kérdeztem butaságot? Nem mindenkit ölnek meg, hogyha megnő? Vagy csak azokat ölik meg, akiknek nincs puskájuk?

Gyurica kezébe vette a gyermek arcát:

– Figyelj ide, Ani!

– Én nem akarom, hogy engem is megöljenek. Megölték a macimat is, pedig olyan jó volt, és soha nem is bántott senkit! És miért mondta apukám, hogy mindig velem marad, ha aztán becsapott engem?

– Apukád nem csapott be téged! És nem csapott be anyukád sem…

– Akkor miért nincsenek itt velem?

– Most én vagyok itt veled, és én vigyázok rád! Nagyon jól fogod érezni magad, majd meglátod. Sokat fogsz játszani, és sok kis pajtásod lesz. Tudsz varrni babaruhát?

– Igen! De most a babám sincs meg… Nincs velem sem apuka, sem anyuka, sem a macim, sem a babám… Mivel szokták megölni az embereket?

– Majd meglátod, hogy milyen szép babát kapsz majd tőlem! És ha tudsz varrni, akkor csinálhatsz neki babaruhát, Éva ad majd neked tűt, cérnát, és segíteni fog neked…

– Ki az az Éva? A barátnőmet is Évának hívták, és ő sincs már velem… Úgy lövik le az embereket, mint a vadászok szokták a puskával csinálni?

– Éva az már nagy lány – mondta Gyurica, és fűzni kezdte a kislány cipőjét. – Közben levetkőzünk, jó? Ő már egészen nagy lány. Őrá is én vigyázok most… De ő már olyan nagy, hogy sokat fog segíteni neked. Nagyon szép ruhákat tud varrni, és ketten fogunk tanítani téged olvasni meg írni. Jó lesz?

– Én már le tudom írni a nevemet! Apukám tanította meg, hogyan kell leírni…

– Nagyszerű. Tudtam, hogy nagyon ügyes és okos kislány vagy… Éppen ezért szeretnék kérni valamit tőled! Megteszed? Egészen könnyű dolog…

Lehalkította a hangját, és úgy folytatta:

– Ezentúl próbálj te is így beszélni, ahogyan én beszélek most. Ilyen halkan, jó? És mindig ilyen csendesen beszélj, jó?

A gyermek megvonta a vállát:

– Én nem szeretek csendesen beszélni! Mindig mindenki azt mondja, hogy csendesen beszéljek, meg halkan… Én úgy akarok beszélni, hogy mindenki megértse, amit mondok. Így… ilyen hangosan!

Gyurica az ablakra pillantott:

– De ha szépen megkérlek rá?

A kislány utánozni kezdte Gyuricát:

– …akkor… nem… érti meg… senki amit… mondok.

– Dehogynem! Látod, én is megértettem! A többi gyerek is ilyen halkan beszél, és mind megértik egymást. Én nem is kérek semmi egyebet tetőled, csak azt, hogy így beszélj…

A gyerek elgondolkozva nézett a férfira. Összevonta a homlokát, és Gyurica szemébe nézett:

– Miért akarod, hogy így beszéljek?

– Ugye, megteszed az én kedvemért?

– Akkor nem ölnek meg, ha így beszélek?

Gyurica összeszorította a száját. Aztán így szólt:

– Igen… de ha hangosan beszélsz, akkor megtudják, hogy itt vagy, és eljönnek a rossz emberek! Beszélj mindig olyan csendesen, mint én… jó?

– A macimmal is csendesen beszéljek?

– Igen!

A gyermek kikapcsolta a ruháját:

– Úgy szokták megölni az embert, ahogyan a vadászok is lőnek a puskájukkal?

Mind a két cipőjét lehúzta már a gyermeknek, és most felállította a maga helyére, a székre:

– Várj… hozom a hálóingedet…

A gyermek lehúzta a ruháját:

– Nem – mondta Gyurica –, nem tudnak mindenkit megölni…

– Lehet, hogy én is azok között leszek, akiket nem tudnak megölni?

– Na, lássuk a hálóingedet – tette az asztalra a táskát Gyurica. Egy szoknya volt a táskában, két kis ing, egy hálóing és más semmi. Ennyi volt minden, ami ezé a gyermeké volt.

– Szép hálóinged van! Gyere, segítek felvenni! Majd meglátod, hogy milyen jól fogsz aludni a macival…

– A macikat miért ölik meg? Pedig azok nem is nőnek meg. Miért baj az, ha valaki megnő?

– Hopp! Így szépen… ide tesszük a ruhádat, a másik székre…

Amikor a gyermek készen volt az öltözködéssel, vagyis ott állt bokáig érő hálóingben, akkor Gyurica az ölébe vette:

– Hozzad a macit is! – hajolt le a gyerekkel, hogy az elvehesse az asztalról a mackót.

– Velem fog aludni?

– Persze! Vigyázz rá, hogy mindig jól be legyen takarva…

– Nem raktam rendbe a ruhámat… – mondta a gyermek.

– Ma én rakom rendbe! – mondta Gyurica, megnyitva a szoba ajtaját. – Holnaptól kezdve aztán te pakolod el mindig. Ide hozod majd be, és itt lesz a helye ezen a széken, az ágyadnál. De most vigyázz, hogy ne ébresszünk fel senkit…

– Mennyi gyerek van itt…?!

– Majd meglátod, hogy milyen kedvesek… Úgy, itt a te ágyad!

Jobbra, a fal mellett keskeny tábori ágy húzódott meg a többi mellett. Balra tőle – ugyancsak hasonló ágyon – egy kislány feküdt. Talán tízéves lehetett, karja a takaró fölött, békésen aludt.

Gyurica lefektette a gyermeket. Betakarta, és segített a párnára helyezni a mackót. Aztán rájuk húzta a takarót, és megcsókolta a gyerek homlokát.

– Jól fekszel?

A kislány nem válaszolt. Az ajtórésen keresztül pontosan az arcára esett a fény. Összehúzott szempillákkal nézett a férfira, akár kint az előbb.

– Jól fekszel? – kérdezte újra a férfi.

A gyermek nem válaszolt.

– Miért nem mondod meg, hogy jól fekszel-e?

– Úgyis tudom – mondta a gyermek –, hogy nem mondtad meg nekem, hogy mekkorára kell nőjek ahhoz, hogy megöljenek?

– Buta vagy! – mondta Gyurica. – És ha nem hiszel nekem, akkor nem is szeretlek téged! Aludj szépen…

Bár sok dolga volt még, felállt, becsukta az ajtót, és visszaült a gyermek mellé. Elsimította a homlokából a haját:

– Alszik szépen Anika…

Tovább simogatta a gyermek haját. A kislány lehunyta a szemét. Egy idő múlva felsóhajtva azt mondta:

– Ó… istenem… istenem…

Oldalra fordította a fejét, és magához ölelte a mackót… és Gyurica nemsokára hallotta, hogy egyenletesen lélegzik, hogy alszik, és ha nem tovább, hát reggelig elfelejt mindent, és nem gondol semmire.

A konyhában egyet mutatott a falon az óra. Gyurica rendbeszedte a gyermek holmiját, és bevitte a szobába, az ágy végéhez. Aztán visszatérve kihúzta a konyhaasztal fiókját. A fiók két részre volt osztva egy kartondarabbal. Az egyik oldalon szépen egymásba csomagolva, egymásba gömbölyítve feküdtek a kis fekete, szürke, drapp harisnyák. A kartonlap másik oldalán pedig azok, amelyek mosás után voltak és várták a stoppolást. Ott volt mellettük a tű és a cérnák. Gyurica magához vette őket és a kályhához ment. A tűz már kialudt. Magára terítette a kabátját, és leülve az alacsony székre, az ölébe teregette a harisnyákat. Összerakta őket párosával. Egyet felhúzott a stoppolófára, cérnát fűzött a tűbe… és a villany felé fordulva beleöltött az első harisnyába.

 

7.

Másnap este – mint mindennap – Béla kolléga kihozta a bort, és letette az asztal közepére. Megtörölte a kezét a kötényében, és leült a helyére. Kovács, az asztalos megkérdezte:

– Mi van a drágalátos Svungunkkal?

– Nyilván jól belakott az este a szeggyel, és a gyomrát kúrálja. Esetleg új szegy után szaladgál, ha marad lassan eladni való könyve egyáltalán. Azt még meg tudom érteni, hogy húst tud szerezni a könyveiért – ha van olyan marha, aki húst ad könyvért –, de azt már kevésbé értem, hogy honnan szerez annyi könyvet, ha mindegyiket húsra cseréli be? Hol itt az üzleti körforgás? Hogy teszem azt: áruból pénz, pénzből áru, sőt több áru…?

– Ne féltse csak őt! – mondta Kovács. – Látott már maga ügynököt éhen halni?

– Olyat nem… de tönkremenni, azt igen!

– Én attól sem féltem! Az olvasás, az olyan dolog egyeseknél, mint a cigaretta vagy a vakarózás. Volt nálunk a katonaságnál egy őrvezető, majdnem karpaszományos, de nem végezte el rendesen az iskoláit, nem volt meg az érettségije. Hát az, kérem, minden pénzét könyvekre költötte. A zsoldját is, meg amit hazulról kapott. Ha kimenő volt, akkor meg a könyvtárakat bújta, ha meg vasárnapra esett a kimenő, akkor bevetette magát a körletbe, s ott olvasott egész nap…

– Ismertem én is ilyen extra pókokat – mondta a vendéglős. – Tudja, ki volt ilyen? Emlékszik az öreg Kothenznek a fiára, arra a langaléta gyerekre? Na, az volt ilyen. Ha néhanapján helyettesítette az apját az üzletben, hát akkor az isten őrizzen meg tőle! Itt a nyakam, hogy az tette tönkre a boltot! Ha bement az ember hozzá, fel sem emelte a fejét, csak dünnyögött valamit az orra alatt, és úgy adta oda az embernek a cigarettát, hogy azt sem tudta, hogy mit ad tulajdonképpen, csak úgy kaparászott a kezével, s oda sem nézett. Adott az Leventét Symphonia helyett, meg Memphist Hunnia helyett. Akkor is ott volt a szeme a könyvén, amikor a pénzt elrakta. Itt a nyakam, ha nem az tette tönkre az öreget…

Kovács elővette a cigarettáját meg a gyufát:

– Ezt az őrvezetőt, ha valamin vitatkoztak a tisztek, akkor mindig behívatták, és őt kérdezték meg, hogy kinek van igaza. Tegezték is egyébként, ha mi nem hallottuk, nem mindegyik persze, de a legtöbben azért pertuzták. Tudott az mindenfélét! Ha meg ő volt az ügyeletes, akkor azt csinálta mindenki, amit akart. Ha nagyon nagy volt a cécó, vagy történt valami disznóság, akkor csak megcsóválta a fejét: ennye, ennye… hát emberek volnánk, vagy mi a szösz! S ezzel vége volt az egésznek…

A vendéglős elővette a zsebkendőjét és beletrombitált:

– Szép kis őrvezető, mondhatom… Az ilyenekkel babrált ki aztán a legjobban a nép!

– Hát, tudja, hogy van az…! Mondtam is mindig a többieknek: ne marháskodjatok! Miért nem az őrmesterrel disznólkodtok, ha annyira oda vagytok? De hát… ott él vissza a legtöbb ember a jósággal, ahol van belőle!

– Ez már így van! Nem érdemes jónak lenni, az az igazság…

– Hát igen! Hogy van a kollégáné?

– Jól. Jól, hál’ istennek… az epéjét fájlalja időnként, de nincs különben semmi baja…

– Mi az ördögtől tud úgy fájni az az epe? Megfigyelte, hogy az asszonyoknak fáj leginkább? Az én anyám, szegény, amióta csak az eszemet tudom, mindig azzal kínlódott. Szorította a kezét az oldalára, jajgatott, azt sem tudtuk, mit csináljunk vele olyankor, mert nem használt semmi…

– A Szarvas az most adott neki valami egészen új orvosságot. Valami kúpokat, olyan, mint a csokoládé, hogy a fene essen bele… Hát az egészen jól használ!

Rágyújtott az asztalos csomagjából. Kovács odatartotta a gyufát.

– Az egy igazi úriember – mondta. – Ilyen finom ember kevés akad, még orvosban is, én mondom magának…

– Tudja, hogy tanársegéd volt?

– Persze! És tudja, hogy miért jött el a kórházból? Nahát: volt egyszer valami igen komoly eset, és neki más véleménye volt, mint a tanárnak. Összeszólalkoztak. Aztán persze, úgy volt minden, ahogyan ő mondta, a beteg pedig meghalt…

– Az annyát… s ezért aztán eljött!

– Igen!

– Jól is tette. Én is eljöttem volna…

– Azt mondta: az ő renoméja nem engedi meg, hogy ilyen helyen maradjon tovább!

– Látta a kezét? – nyújtotta maga elé a tenyerét a vendéglős. – Azt mondják, hogy kísérletezett valami új gyógyszerrel, és közben égett meg az egész keze. Azóta olyan fehér a bőr a kezén, olyan, mintha csak a hártya lenne rajta…

– Szóval – mondta az asztalos –, én mondom magának, hogy hálát adhatunk az istennek, hogy itt lakik a mi környékünkben… Olyan orvos az, hogy Bécsben is megállná a helyét, nemcsak itt Pesten…

– Hogy megállná? – húzta fel a homlokát a vendéglős. – Hát azt hiszi, hogy nem hívták? Az egyik nagy szanatóriumba akarták vinni, de ő azt mondta, hogy nem hagyja a betegeit! Szóval… kevés ilyen orvos van az országban! Igaz, órás úr? – fordult Gyuricához, aki hátradőlve a székén a poharat forgatta a kezében. – Igaz, hogy kevés ilyen orvos szaladgál az országban?

– Nem igaz! – mondta Gyurica.

A vendéglős felcsattant:

– Azt sem hiszi, hogy Bécsbe akarták vinni, és ő nem akarta itthagyni a betegeit, mert olyan ember…?

– Azt sem hiszem! – mondta Gyurica és elmosolyodott. – De azért ne keseredjen el…

Kovács legyintett:

– Hagyja, ne törődjön vele! Ne is szóljon hozzá!

A vendéglős elvörösödött:

– Volt már valami, amire maga nem az ellenkezőjét mondta volna? Vagy valami, amit ne fitymált volna le?

– Hagyja… – mondta Kovács.

– Volt már valami, amivel elégedett lett volna, hogy az úgy is van jól, ahogyan van?!

– Nemigen… – mondta Gyurica. – Mit csináljak? Így van…

– Úgy látszik, nem sikerült eleget disznólkodni otthon, s azért van ilyen rossz napja! Nem sikerült valami, angyalom? Olyan a képe, mintha ecetet ivott volna…

– És mikor nem olyan? – kérdezte Kovács. Közelebb tolta a hamutartót a vendéglőshöz. – Na nézzék…! Nézzék… a királyok Királyát, micsoda lendülettel tör rá az emberekre?!

Az ügynök valóban nagy lendülettel, széles mozdulattal nyitott be az ajtón, s már a helyiség közepén járt, amikor gombolni kezdte a kabátját:

– Áldás, békesség… minden jóakaratú embernek! Na mi van, Béla kolléga…? Spórolunk a tüzelővel? Sajnálja a fát a vendégeitől?

Odalépve megérintette a kályha oldalát:

– Ojjé… melegszik már, melegszik!

Levetette a kabátját:

– Tiszteletem… tiszteletem… – hajolt meg mindannyiuk felé, aztán odaszólt az óráshoz. – Óppardon! Magára nem vonatkozik, mester úr…

– Mit csinál a köd? – kérdezte a vendéglős, felfordítva a poharat.

– Uralkodik, mélyen tisztelt barátaim! Kijelentette, egyesek szerint, hogy: a hatalmat átveszem… A hatalmat átveszem! A hatalmat átveszem!! És nem hajlandó távozni…

A vendéglős elmosolyogta magát:

– Majd elmegy, barátom, higgye meg, hogy elmegy, és nyoma sem marad majd egyszer…!

Gyurica megforgatta a poharát:

– Gondolja?

– Megszólaltunk, angyalom? Ezt a kitüntető figyelmet! Na, mit szólnak hozzá, nem kérdezte senki és megszólalt!

– Mert én nem vagyok biztos benne! – mondta Gyurica.

– Hát mi biztos, édes egy uram? Mi biztos a világon, na, mondja meg nekem…?

Kovács meglökte a vendéglős könyökét:

– A szegyek! Meg a hasonló nyalánkságok – az biztos!

– Hát persze! Na, látja… erről egészen megfeledkeztem! Kimocskolódta magát otthon azzal a szeggyel?

Kovács megtöltötte a poharakat:

– Bezabált, ügynök úr? Bevette a kis hasikája?

Az ügynök rágyújtott:

– Kisztihand… – bólintott az asztalosra, amikor visszatette eléje a cigarettás csomagot. – Bevette, drága barátom! Na mit szól hozzá, hogy bevette? Méghozzá téliszalámival, na, mit szól hozzá?

– És még mindig ügynöknek tetszik lenni? – kérdezte a vendéglős. – Hogyan tetszik ezt csinálni, árulja már el nekünk?

– És maga hogyan csinálja? Lopja még a pénzt a becsületes keresők kezéből? Ha majd lecsukják egyszer, jöjjön nyugodtan hozzám… a könyves Svunghoz, tetszik érteni: a Svunghoz! Az majd beviszi magát a boltjába, és viheti utána a táskáját!

Odaintett Gyuricára:

– Meghozta az óráját?

– Meg, meg… – mondta a vendéglős. – Ahhoz képest, hogy ilyen pancser-kontár, elég jól megcsinálta.

Király elfújta a gyufát:

– Ahogy azt maga gondolja, édes uram! Azt hiszi, azért, mert jár, minden rendben van vele? Kilopta, ami ért benne valamit, és összecsapta, hogy járjon, amíg maga átveszi tőle! Látott már maga becsületes órást?

– Hallja mit beszélnek magáról? – kérdezte a vendéglős Gyuricától.

Gyurica felemelte a poharát, és koccintásra nyújtotta:

– És akkor nem hal meg?

Kovács megvakarta a tarkóját:

– Na, végre… Helyben vagyunk!

– Mikor, jó ember? – kérdezte a vendéglős.

– Akkor, hogyha úgy csinálom meg az óráját, hogy soha ne romoljon el!

– Kezdi a pasas! – bökött az órás felé Király. – Nem sikerült a pipihús az éjjel, mesterem?

A vendéglős felemelte a poharát:

– Egészségünkre!

Ivott, és akkor eltörölve a száját, előrekönyökölt az asztalon:

– Ide figyeljen, Lucifer úr… Maga pancser órás! Ha egyebet nem is, de azt tudom, hogy tovább húzom ezt a bőrt magamon, mint ön! Érti, amit mondok? Magát annyival hamarabb viszi el az ördög, amennyivel okosabb fej nálam…

– Úgy gondolja? – kérdezte Gyurica.

– Úgy, édesapám… Annyival élek tovább, mint maga. Nem fog tégla esni a fejemre, autó sem gázol el, és gombamérgezést sem kapok majd… Végelgyengülésben fogok meghalni, amikor magát régen elvitték már a haverjai a pokolba!

– Biztos, hogy nem esik tégla a fejére?

– Biztos, angyalom… mert nem megyek háztető alá, és nem megyek az utca közepére sem…

– És gombát sem eszik…?

– Azt sem! Mit szól hozzá? Azt sem eszem…

– Ez a beszéd, Béla kolléga! – mondta az ügynök. – Gombát nem enni, tető alá nem állni, úttesten nem haladni… Ez a beszéd!

– Naná… mert majd pimpőke! – mondta a vendéglős.

Kovács megköszörülte a torkát, és kihasználva a kis csendet, így szólt az óráshoz:

– Ha szabadna kérdeznem valamit, Gyurica úr…?

Király rákacsintott a vendéglősre:

– Ez egy jól nevelt ember, mi? Ha szabadna megkérdeznem, meg a többi…! Magát egyszer berámázzák, Kovács szaki! Isten az atyám, hogy berámázzák egyszer. Na, látja! – intett Gyuricának. – Ő aztán nem fog meghalni, ő megdicsőül majd. Angyalok ragadják az égbe, mint Szűz Máriát…

– Szóval – folytatta Kovács –, mindössze azt akartam kérdezni, azzal a tegnapi dologgal kapcsolatban, hogy… szóval azzal a meghalással meg a többivel kapcsolatban…

– Ajjé… – sóhajtott a vendéglős –, hát maga még itt, barátom?! Úristen, maga tényleg a mennybe megy majd!

– Mondtam vagy nem mondtam! – erősítette az ügynök. – Ugye, megmondtam az előbb?

Gyurica elővette a szipkáját:

– Tessék, Kovács úr…?

Szétterjedt a szipka bűze, és Király hátrább dőlt a széken:

– Mondja, mester… van egyáltalán valami, ami nem büdös magán? Mondja meg, hogy mit adjak magának e helyett a klozett helyett?

– Mondtam – szólt Gyurica –, ha meghalok, magának adom…

A vendéglős felemelte a kezét:

– Nem azt mondta! Azt mondta, hogy a halála óráján széttapossa…

– Akkor legyen úgy… – mondta Gyurica. – Szóval, miről van szó? – fordult az asztaloshoz.

– Arról, hogy… – kezdte Kovács.

Király rászólt:

– Tudott maga egyáltalán aludni az éjjel?

– Őszintén szólva – mondta az asztalos –, én nagyon erősen elgondolkodtam ezen a dolgon…

– Édes emberem… – tette a karjára a kezét Béla kolléga. – Ugye, hogy az égbe viszik majd magát? Ne szégyellje bevallani, mondja meg szépen…?

Kovács zavartan nézett körül, aztán mint ahogyan a régen megérlelt gondolatait szokta az ember, gyorsan beszélni kezdett:

– Én arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem a leghelytállóbb ilyen kérdés elé cibálni az embert. És egyáltalán nem helytálló maga a kérdés sem…

Svung összecsapta a tenyerét:

– Na, ne mondja? Szavamra, maga tényleg rájött erre?

– Maga egy lángeszű zseni! – mondta Béla kolléga. – Megérte, hogy egész éjszaka nem hunyta le a szemét!

– Kérem, hallgassanak végig! – mondta Kovács, és neheztelés érződött a hangjában.

– Folytassa csak nyugodtan! – mondta Gyurica. – Nem kell törődni velük!

– Szóval – mondta Kovács, és előrehajolt az asztalnál –, énszerintem azért nem helytálló a kérdés, mert nemcsak úgy lehet valaki tisztességes ember, ha éppenséggel olyan életet él, mint az a Gyugyu, és nemcsak akkor lehet gazember, ha éppenséggel olyan, mint az a másik, az a Tomotaki, vagy hogyan hívják az illetőt. Én igazán távol állok a Kakatititől, de azért nem merném azt mondani, hogy teljesen kifogástalan ember volnék. Ami pedig azt illeti, egyáltalán nem vagyok olyan körülmények között, mint az a Gyugyu, és mégsem mondanám azt, hogy gazember vagyok. Nem tudom, sajnos, jobban megmagyarázni, de azt akarom mondani vele, hogy én egyszerű, kis ember vagyok, ha szabad így mondanom, és nem vagyok sem nagyon jó, de gazember sem vagyok azért, és csirkefogó sem vagyok. Olyan ember vagyok, mint a többi! És ha elgondolkozom rajta, mi, azt hiszem, mindannyian olyan emberek vagyunk itt, mint a többi. Nem parancsolunk a világon senkinek, uralkodni még kevésbé uralkodunk bárkin is…

– Erről megkérdezhetné a Béla kolléga feleségét! – szólt Király, és elnevette magát.

– Na, csak hallgassunk, gyermekem, jó? – mondta Béla kolléga.

– Mindannyian olyan emberek vagyunk… – folytatta az asztalos –, mint a többi nem tudom hány millió! Nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak, s én azt hiszem, hogy ez nem is megvetendő dolog! Ember, ugyebár, nincs hiba nélkül. Minden azon múlik, hogy van-e annyi jó tulajdonság benne, hogy a hibáival szemben ne maradjon alul. Valahogyan így akarom mondani. Nem tudom, hogy meg lehet-e érteni?

– Mi az hogy! – mondta a vendéglős. – Nem lopunk mozdonyt, és nem piszkolunk az asztalra. Slussz-passz!

– Erről van szó! – mondta Király.

– Igen! Valahogyan így akarom mondani én is… – mondta Kovács, némileg felbátorodva a helyeslésektől –, nem ütjük az orrunkat olyan dolgokba, amihez semmi közünk, éljük a magunk mindennapi életét, hol jobban, hol rosszabbul… és hát, kérem szépen, ennyi az egész! Elmegy felettünk az idő, ugyebár, és ha eltűnünk majd, senki nem fog tudni rólunk, hogy kik is voltunk tulajdonképpen, nem írnak majd rólunk a könyvekben, voltunk, és ezzel vége mindennek. Nem csinálunk semmi nagy dolgot, ahogyan mondani szokták, nem voltunk sem hősök, sem gazemberek, csak próbálgattunk megélni úgy, hogy senkinek baja ne legyen velünk, és lehetőleg mi se okozzunk bajt senkinek. Ennyi az egész… Ért engem, Gyurica szaki?

– Már miért ne értené? – emelte fel az üveget az ügynök. – Persze hogy érti! Mi van ezen nem érteni való?

– Így van! – tolta előbbre a poharát a vendéglős. – Kis piszkok vagyunk a világ térképén, és nagyon is jól van ez így! Icurka-picurka kis piszkok… de nem is olyan utolsó dolog ilyen kis piszkocskának lenni. Igazam van, ügynök úr?

– Ahogy dadogni méltóztatik! Legyen oly bátyám még közelebb tolni a poharát…

– Nem így van? – kérdezte Kovács Gyuricától.

– De! – mondta Gyurica. – Így van!

Király megtöltötte az ő poharát is:

– Na, okos úr! Akkor minek itt a felhajtás? Minek ide akkor a ki hogy, ki mint? Most már látja, hogy mindig marhaságot beszél?

Kovács odafordult hozzá:

– Maga is ilyesmire jutott, Király szaki?

– Hogy én? Ne vicceljen, Kovács úr, drága barátom. Hát azt hiszi, hogy nekem nem volt jobb dolgom, mint ezen spekulálni, meg ezen járatni a koponyámat? Minek néz maga engem?

– Komolyan kérdezem, Király úr!

– Na! És én nem komolyan válaszolok? Hát mi vagyok én? Üdvhadsereg vagy teológia, vagy micsoda? Nincs nekem jobb dolgom, mint hogy ilyesmivel töltsem az éjszakáimat?

– Amikor ott a szegy! – mondta a vendéglős.

– Vili! – mondta az ügynök. – Végre sikerül az embernek egy kis rendes kaját szerezni, hazamehet főzőcskézni vele, s akkor álljon le meditálni. Hát pihent észnek néz engem is?

– Mennyi volt az a szegy? – kérdezte a vendéglős.

– Hogyhogy mennyi? Mondtam, hogy egy Czuczor-Fogarasit adtam érte…!

– Nem úgy értem! Súlyra mennyi volt…?

– Ja! Másfél kiló…

– Az már ehető! Mit csinált belőle…? Tényleg tett szalámit bele?

– Nézze, Béla kolléga! Ha mindenáron cukkolni akar, kezdje mással, és hagyja ezt a figurát! Tettem bele szalámit, és el van intézve! A lényeg az, hogy hazamentem, és megsütöttem, és nem álltam le marhaságokon meditálni, nem néztem a köldökömet, hogy mikor virágzik ki? Isteni illatok a konyhában, sül a hús, serceg a zsír, hát van ennél szebb?

– Nincs! – mondta a vendéglős. – Ez a világ közepe, nem Karcag!

Kovács ránézett a vendéglősre:

– Magának sem jutott eszébe ez a dolog?

– Dehogynem! Reggelig le sem hunytam a szemem. Nem hallotta, hogy mennyit forgolódtam? Egész nyitásig meditáltam. Ez csak világos, nem?

– Komolyan kérdezem! – mondta Kovács, és Gyuricára pillantott, aztán vissza a vendéglősre.

Béla kolléga ránézett, és megrázva a fejét, nevetni kezdett:

– Magát valóban elviszik az angyalok! Hát azt hiszi valóban, hogy eszembe jutott akár egy percig is?

– Úgy gondoltam, hogy…

– Úgy gondoltam, úgy gondoltam…! Miért nem megy el médiumnak? Úgy ugratja magát itt ez az órás, ahogyan neki tetszik. Minek ugrik neki? Inkább kérdezze meg tőle, ha annyira kíváncsi, hogy ő mit csinált az éjszaka, és ő melyiket választotta a kettő közül?

Az ügynök felkapta a fejét.

Ránézett Gyuricára:

– Úgy van! Nagyon helyes… Na, tessék, Gyurica mester, most hadováljon!

– Őszintén szólva – mondta bizonytalanul Kovács, és Gyuricára pislogott –, erre, hogy úgy mondjam, magam is kíváncsi lennék, Gyurica szaki! Nem mintha különösebben forcírozni akarnám, de azért… szóval szeretném magam is tudni, hogy hogyan választott?

Király nem vette le a szemét az órásról. A vendéglős szélesre húzott szájjal vigyorgott az órásra.

Gyurica megvonta a vállát:

– Nem tudom, Kovács szaki! Fogalmam sincs róla.

– Mi az, hogy fogalma sincs róla? – kiáltotta az ügynök. – Tessék tisztességesen viselkedni! Ez éppen olyan, mint amikor az angolok azt mondják, hogy ami felől bizonyos az ember, abban nem illik fogadni. Itt pedig megfordítva, arról van szó, hogy ne tessék másokat…

Elhallgatott, aztán Kovácsra intett:

– Például Kovács szakit, olyasmivel molesztálni, hogy olyasmire válaszoljon, amire maga sem tud felelni. Vagy tisztességesen játszunk, vagy sehogy!

Gyurica hátradőlt a széken:

– Feltűnően ideges maga, ejrópai barátom! Hát nem mindegy magának, hogy mit válaszolok? Magát nem érdekli a dolog, tehát ne avatkozzon bele.

– Engem aztán valóban nem érdekel! – vonta meg a vállát Király. – Ennyit nem érdekel! – pöccintette meg a körmét.

– Hát akkor minek idegeskedik itt? – Hagyjon minket a Kovács szakival beszélgetni róla.

– Ami azt illeti – mondta a vendéglős –, engem is hidegen hagy a dolog, és eszembe sem jutott az egész, de ami illik, az illik. Erről van szó mindössze! Tessék válaszolni, ha már beugratta itt a Kovács szakit!

– Világos! – dörmögte Király, és elfordulva a széken, aprókat pillantott az órásra.

– Na, nem… Nem így gondoltam! – mondta Kovács. – Az ember legtermészetesebb magánügye, hogyan vélekedik ilyesmiről, és akar-e válaszolni rá, hogy mit gondol. Ha nem akar, akkor nincs jogunk arra, hogy forcírozzuk…

– És neki volt? Meg ahhoz volt joga, hogy itt marasztalja még azt az izét is, azt a fényképészt, amikor menni akart már? Csak azért, hogy tőle is megkérdezze?

– S még le is gorombítani a végén, hogy nem mond igazat?! – mondta az ügynök. – Ahhoz volt joga? Szóval: legyünk észnél, azt mondom! Hiába néz…! Hiába néz a képembe! – mondta Gyuricának. – Azzal nem változtat semmin! Hiába mereszti a szemét!

Gyurica megvonta a vállát, és visszabillenve a széken, kezébe vette a poharát.

Odanézett Kovácsra:

– Nem tudom, Kovács szaki! Fogalmam sincs…

A vendéglős legyintett:

– Na, hagyjuk a fenébe ezt az egész marhaságot! Tartsa a poharát, Király mester! Azt kérdezi máma tőlem a feleségem, hogy mikor eszünk egy kis szegyet vagy karajt? Mondom neki, hogy ne tőlem kérdezze, hanem Király úrtól… Tetszik érteni?

Király így szólt Kovácshoz:

– Most aztán láthatja, hogy kivel van dolga! Így ugorjon be neki máskor! Én békésen megsütöttem a szegyemet, és eltettem magam másnapra… Maga meg hókuszpókuszolt otthon egész éjszaka, ezen a dilinyós óráson… Hát így vigyázzon máskor!

Kovács a szemébe nézett az ügynöknek:

– Most nagyon komolyan: maga tényleg nem gondolkodott rajta?

Király széttárta a karjait, és a vendéglősre nézett:

– Most mit mondjak neki? Úgy igaz, Kovács szaki, hogy eszembe sem jutott egy pillanatra sem, mint ahogyan itt ülök magával szemben… Mondja már meg neki, Béla kolléga!

– Holt zikker, hogy így van! Átnéztem az üzleti könyveimet, és vége volt a dalnak, mentem hájcsikálni. Ennyit nem jutott az eszembe! Jól néznénk ki!

Felemelte a poharát:

– Szóval, mikor lesz valami disznóság? – nézett Királyra.

Az ügynök Gyuricát nézte. Béla kolléga szavaira elvette róla a tekintetét:

– Mit mond?

– Azt kérdezte a feleségem, hogy mikor eszünk valami disznóságot? Mondtam neki, hogy kérdezze meg magától…

– Az este kérdezte?

– Akkor is…

– Az előbb azt mondta, hogy az üzleti könyveit nézte át!

– Azért beszélhettünk egyébről is…

Király elnyomta a cigarettáját:

– Nem tudom, Béluskám… Azt mondta a kuncsaftom, hogy egyelőre nem tud adni… egy jó hétig vagy tíz napig. Miért, miért nem, azt nem tudom. Úgy látszik, nehezebben megy már neki is.

– Ne feledkezzen meg, Lacikám…

– Ugyan! Amint lehet, hozom…

Egy kis időre csend támadt. Aztán Király lecsendesítette a hangját:

– Mit tud a Szabóról, Béla kolléga?

Felvonta a szemöldökét, és lefelé fordított tenyerét elhúzta maga előtt:

– Hm…?

A vendéglős az ajtóra pillantott:

– Vége! – mondta.

Közelebb húzta a székét az asztalhoz.

Kovács is közelebb hajolt:

– Biztos?

– Biztos!

– Látta az asszonyt? – kérdezte Király.

A vendéglős bólintott.

– Az annyát… – mondta maga elé nézve az ügynök. Megingatta a fejét. Tekintete ott maradt az asztalon.

– Így van! – sóhajtott a vendéglős.

Kovács egyikről a másikra nézett:

– Két gyereke van vagy három…?

– Három! – mondta a vendéglős.

– Három bizony! – mondta Király. – Két fiú meg egy lány, nem?

– De! – mondta a vendéglős.

– És igaz? – kérdezte Kovács.

– Micsoda?

– Hát, hogy izé… kommunista volt?

– Mit tudom én? – mondta a vendéglős. – Elvitték! Ez a biztos…

Király megfogta a poharát, és lekoppantotta az asztalra:

– Azt mondja meg nekem valaki, hogy hová a jó istenbe teszi az eszét az ilyen ember? Ezt mondják meg nekem! Ott van a családja, három szép gyermeke, hát mi a jó francnak nem tud az ilyen ember megülni a helyén?

– Esztergályos… – mondta a vendéglős.

– Kis nyomorult esztergályos, kákabélű, egy cipős, egy nadrágos, zálogházas nyomorult emberke a három gyermekével, hát mit akar? Ő fogja megfújni a harsonákat, vagy mi a jó isten? Ő fakaszt vizet a sivatagban, vagy mit képzel?

Kovács eltolta maga elől a poharát:

– Mit mond az asszony?

– Mit tudom én? Sír… – mondta a vendéglős.

– Otthagyja a családját… – mondta az ügynök – és elkezd itt nyári mikulást játszani. Most aztán megnézheti magát meg a családját! Ott az asszony és ráadásul olyan flepnivel, hogy elvitték az urát. Mire való az ilyesmi? Azt mondja meg nekem? Fogja be a száját, és hallgasson! Ha az az ára annak, hogy eltartsa a családját, akkor kussoljon. Dekkoljon szép csendesen, és húzza, ameddig bírja az igát. De mit kezdi itt bedobni a kivagyoként? Beszélt az asszonnyal?

– Hogyan beszéltem volna? – nézett rá a vendéglős. – Én aztán igazán nem vagyok tróger, de azért csak nem képzeli, hogy leállok diskurálni vele? Hiányzik nekem, hogy ott lássanak trafikálni vele?

Ránézett Kovácsra:

– Mi az, nem tetszik? Álljak oda dumálni a szerencsétlennel, hogy így sajnálom, meg úgy sajnálom, meg ez, meg az? Úgyis tudja mindenki, hogy sajnálom. Ki nem sajnál egy asszonyt, aki ott marad három gyerekkel? De azért bolond nem vagyok! S ha magának nem smakkol, akkor tegyen róla… Menjen, és ajánlja fel a szolgálatait, aztán meglátjuk, hogy hol köt ki a végén?

– Igaza van Béla kollégának! – mondta Király. – Itt nem arról van szó, Kovács szaki, hogy az ember nem érez egyet velük, hanem arról, hogy nem megyünk fejjel a falnak. Mit használ vagy kinek használ az, ha magát is bajba keveri? Ilyen az élet! Mit csináljak? Álljak a fejem tetejére, vagy kezdjek ugrálni? Ez a szerencsétlen nem azt csinálta?

– Nem is gondoltam ilyesmit! – mondta Kovács. – De… mondják meg, hát nem disznóság, hogy csak úgy megfognak egy embert, és elviszik kinyírni, mert mit tudom én, mit beszélt? Hát mit csinált tulajdonképpen? Dolgozott, kereste a kenyerét…

– Meg járt a szája, ha nem tetszene tudni, meg bedobta a nagyfiút! – mondta az ügynök. – Maga miért nem dobja be a nagyfiút? Vagy Gyurica mester miért nem dobja be a nagyfiút? Vagy Béla kolléga? Mert tudjuk, hogy semmi értelme! A magunkfajta kis piszok úgy ugrál, ahogyan fütyülnek neki, és ezzel el van intézve az egész világtörténelem. Ha azt akarod, hogy szuszoghass, akkor fogd be a szád, és ha azt mondják, hogy nyald fel az aszfaltot, akkor felnyalod, és kész! Mit ugráljak? Majd ha meszet ettem, akkor igen… de addig nem, gyerekem!

– Azt hiszem – mondta a vendéglős –, hogy vannak rokonaik vidéken, azok talán segítenek valamit!

– Még az a szerencse! Máskülönben itt fordulhatnának fel a szerencsétlenek. Ki merne adni nekik valamit? Sokkal kevesebbért is elvittek már embereket, nemhogy ilyesmiért…

– Sajnos, így igaz! – mondta a vendéglős. – Itt nem arról van szó, hogy nem adna szívesen az ember…

– Persze hogy nem arról…

– Itt ha rásütnek valamit az emberre, akkor vége… alászolgája, ugyebár… Az embernek meg az az első kötelessége, hogy életben maradjon. Hát akkor mit csináljon? Egyet kinyírtak, most nyírassam ki én is magamat? Itt nem lehet mást csinálni, mint az ember befogja a száját, és dolgozik. Húzza az igát és kész! Egyedül laknak, vagy van valaki még velük?

– A húga az itt dolgozott a Szabónak, itt is lakott, de nem tudom, hová lett. Úgy két hónapja nem láttam már. Kérdeztem a Szabótól, azt mondja, nem tudja, merre van, talán megszökött valami férfival…

– És maga elhitte neki? Az is valami marhaságot csinál, meglátja… Kutya legyek, ha nem úgy van!

A vendéglős Kovácsra nézett:

– Így van, Kovács szaki! Senki nem kockáztathatja a bőrét azzal, hogy segíteni próbál rajtuk. Mindenki felelős a maga dolgáért, amihez meg nincs köze, ahhoz nincs köze. Ez a törvény! Élünk – és felelősséggel tartozunk magunkért!

– Azért ez nagyon borzalmas dolog! – mondta Kovács. – Hát nem így van? – nézett Gyuricára.

Gyurica szótlanul felhajtotta a borát. Felnézett a mennyezetre, mintegy a tegnapi legyet keresve, és nem válaszolt.

Mindannyian kiitták a borukat. Király azt mondta:

– Ebben senki nem lehet okos, Kovács szaki.

– Szomorú dolog ez, hogy emberek között ilyesmi eshet.

– Úgy két hete, vagy mennyi ideje – mondta Béla kolléga – itt volt nálam. Egy fél liter bort vitt haza. Mondom neki: hová merült el szép szeme világa? Mert úgy állt ott, amikor eléje tettem az üveget, hogy észre sem vette. Mondom neki: na, mi van? Felnéz, és elmosolyogja magát, azt mondja: rövid az élet, Béla úr! – Hát az bizony igaz! – mondtam neki. Kifizette a bort… és vége, elment…

– Nyilván tudta már, hogy vaj van a fején – mondta Király.

– Az ő esetében nem jó ez a kifejezés – mondta az asztalos –, nem lopott, nem csalt, nem volt bűnöző, hogy azt mondjuk, hogy vaj volt a fején…

– Jó vicc! – mondta Király. – Tanulja meg, Kovács úr, hogy mindig az a vaj, amit a hatalom annak tart! Ne is próbálja másképpen magyarázni! Az a bűn, amire az állam meg a törvény azt mondja, hogy az bűn… S ezen maga aztán ne spekuláljon! Csinálhat mindent, csinálhat bármit, akármilyen disznóságot – ha a törvény azt mondja rá, hogy az nem bűn, akkor nem lesz magának semmi baja, és mert nem büntetik meg érte, az emberek is azt fogják mondani, hogy maga rendes, törvénytisztelő ember, ami azt jelenti, hogy becsületes ember! No, próbálja maga eldönteni, hogy mi bűn, és mi nem bűn! Az a bűn, amit a nagyfejűek annak nyilvánítanak – ezzel kész a kocsi!

– Nana… azért nincs egészen így! – tiltakozott Kovács. – Hányszor van úgy, hogy a törvény elítéli az embert, s ugyanakkor az emberek azt mondják, hogy rendes ember volt! Meg megfordítva is: hányszor nem ítéli el a törvény, s az emberek azt mondják, hogy piszkos gazember, és nem állanak szóba vele…

– Na, látja! A különbség pedig az, hogy köszönöm szépen, ha az emberek rendesnek tartanak, és a törvény lecsukat! Mi kell magának inkább? Hogy az emberek rendesnek tartsák, és maga hűsöljön, vagy mondjanak magáról, amit akarnak, és szabadon mászkálhasson?

Kovács elgondolkozott:

– Hát… igen… – mondta végül. – Nehéz dolog…

– Na, látja!

Gyurica eltette a szipkáját, és odafordult Kovácshoz:

– Hogy van a felesége, Kovács úr?

– Köszönöm… jól van. A feje szokott fájni néha, de hát ez már így lesz, azt hiszem, mindig…

– A vérnyomása?

– Azzal sem tudom, hogy mit csináljak? Száznyolcvan, százkilencven… Ritkán megy lejjebb! Azt mondja az orvos…

– Szarvas…? – kérdezte Király.

– Persze…

– Az, kérem, egy olyan orvos, hogy a párját is keresni kell! Neki aztán nem számít, hogy kivel van dolga, úgy beszél az emberrel, olyan finoman, udvariasan, hogy nem is lehetne jobban elvárni…

– Igen… Azt mondja, hogy ezen már nem lehet segíteni. Nincs különösebb vész, de vigyáznia kell magára…

A vendéglős megtöltötte a poharakat:

– Mondtam: igya azt a teát, amit a feleségem adott neki. Kilencféle fűből van összekeverve, egy hét alatt lehúzza a vérnyomást. Tíz kortyot este és tíz kortyot reggel. Tegnap este is én készítettem el az asszonynak, meg lehet nézni, hogy semmi baja sincs azóta, hogy használja…

– Na de az nem is volt olyan komoly…

– Hát nem, hál’ istennek…

– Azt mondta az előbb – mondta az ügynök, hogy a könyveit nézte át az este, most meg kiderül, hogy nemcsak húsról diskuráltak, hanem teázgatott is.

Nem teázgattam, hanem teát főztem a feleségemnek! Az üzleti könyveimet pedig átnéztem, ha mindenáron tudni akarja…

Király elvigyorogta magát:

– Tényleg a könyveit nézte át?

– Igen! Mit akar vele?

Az ügynök tovább vigyorgott:

– S akkor nem hal meg, ha átnézte őket?

– Látja… – nevette el magát a vendéglős, és az órásra nézett –, beleavatkoznak a szakmájába!

– Hát nem is kis dolog az! – mondta az ügynök. – Egyszer esik meg az életben…

– Micsoda? – kérdezte Kovács.

– Az, hogy meghal…

– Az már nem az életben van!

Király kacagott:

– Mondom, hogy elviszik egyszer az angyalok!

– Egyszer haldoklott egy pasas – mondta a vendéglős –, s azt mondja a családjának, hogy hallgassák meg a végrendeletét. Hagyok – azt mondja – a Nemzeti Múzeumnak százezer pengőt. Hagyok nektek, a családomnak kétszázezer pengőt. A szegényházakra meg hagyok háromszázezer pengőt. Megszólal a felesége: de kedvesem, hiszen nincs egy vasad sem!? Mire az öreg: az igaz, de hadd lássák, hogy milyen nagylelkű vagyok!

– Ez a beszéd! – mondta Király. – Így kell végrendelkezni, látják…

Lecsendesítette a hangját:

– Mi van a Sári kisasszony férjével?

Kovács megrázta a fejét:

– Hagyják ezt a históriát, mert felfordul tőle a gyomrom…

– Ugyan… miért fordulna fel? Rendes szabályos házasság, templommal és anyakönyvvezetővel. Mi baj lenne vele?

– Disznóság!

– Miért lenne az? Az öreg kapott egy húszéves nőcikét – ráadásul jóképű kis macska, azt meg kell adni, a nőcike pedig kap vagy húszezer pengőt, ha az öreg lehunyja a szemét…

– Meg a házat! – mondta a vendéglős. – Meg az üzlet… Meg a szőlő Hidegkúton!

– Hát az üzletet, azt kihagyhatjuk a számításból. Azt hiszi, hogy kell majd neki a bolt? Ha ma lehunyja a szemét az öreg, akkor holnap már eladja…

– Az igaz! De az nem pénz? Ne tréfáljunk…

– Igaz! Mennyit kaphat érte?

Béla kolléga megdörzsölte az állát:

– Hát nézze… sarokház, ugyebár, saroküzlet, és be is van jól dolgozva, mert az öreg, az értette a dolgát, az szent…

– Ez biztos… és érti most is…

– Hogyne értené… Szóval: summa-summárum, a húsz-, harmincezret megkapja érte…

– Az annyát… – mondta Kovács. – Ha nekem annyi pénzem lenne, akkor letenném a lantot az egész életre.

– Szóval, tudja a kis bestia, hogy mit csinál! – mondta Király. – És mondják meg: az öregnek nem volt igaza? Mit csináljon a pénzével? Menjen el vele Monte-Carlóba? Vagy vigye utána a gyászkocsi? Nem rakhatja a hátára sem a házat, sem az üzletet. Szerez magának öreg korára néhány jó napot, és fütyül a világra! Ott heverészik azzal a kis macskával, és böfög nagyokat…

Kovács elhúzta a száját:

– Azért… gondolják csak meg! Idősebb az a lány, mint a saját fia volt…

– Na és aztán? Csak azt bizonyítja, hogy nem ejtették a fejére az öreget. Nézze meg a Gyurica urat! Hol van még a hatvan esztendőtől, és mégsem kap egy rendes nőt magának… kénytelen irtózatos bűnöket venni a lelkére kis tapasztalatlanokkal…

A vendéglős összeráncolta a homlokát:

– Ez erős volt, Király úr!

Király őszintén megszeppent.

– Csak tréfa volt… szavamra… Ne haragudjon, Gyurica szaki!

Gyurica megvonta a vállát:

– Nem történt semmi… folytassa nyugodtan.

A vendéglős megingatta a fejét, és úgy nézett az ügynökre. Kovács felköhögött, és azt mondta gyorsan:

– Akárhogyan is van, disznóság, amit az öreg művel…

– Én csak azon spekulálok – mondta a vendéglős –, hogy mit tud kezdeni vele az öreg? Maguk elhiszik, hogy tud még kezdeni valamit azzal a kis ribanccal?

– Az úgy van… – mondta Király –, hogy ami nem megy erővel, azt pótolja művészettel…

Elkacagták magukat. Gyurica is elmosolyogta magát:

– Maga azt honnan tudja olyan jól?

Király felszabadultan nevette el magát, amikor Gyurica hozzá szólt:

– Magától tanultam, mesterem…

– Ide figyeljenek… – mondta a vendéglős becsippentett szemmel – emlékeznek még arra a kis cigánylányra, aki a szőnyeget szokta árulni itt tavaly meg azelőtt…?

– Igen – mondta az asztalos. – De nem láttuk már nem is tudom, mióta?

– Most nem arról van szó! – legyintett a vendéglős. – Szóval, bejön hozzám egyszer, és kér egy kis pálinkát. Jóformájú kis dög volt, az annyát, ilyen mellekkel, meg volt ott minden, ami kell… de éktelenül koszos, a fene egye meg, én nem is tudom, hogy mikor mosakodhatott az utoljára?

– Nem volt az olyan nagyon koszos! – mondta Kovács. – A többihez képest nagyon is rendes volt.

– Mi az? – kérdezte Király. – Már maga is felcsap szakértőnek? Mi történt, angyalom?

Kovács elpirult:

– De, kérem… még a feleségem is mondta, hogy nézzem meg, mennyivel gondozottabb, mint a többi…

– Ismerjük az ilyen mellébeszélést, most már ne magyarázkodjon, mert rosszabb lesz!

– Figyeljenek már ide! – mondta a vendéglős. – Adok neki pálinkát – egyébként holtkoszos volt, úgy, ahogyan mondom –, s amikor eléje teszem, elkezd ott nyavalyogni, hogy vegyek tőle szőnyeget, meg jósol a tenyeremből, meg hasonlók. De jó kis dög volt, az biztos! Mondom neki, hogy merről jön? Mond valamit, nem emlékszem már, hogy mit, de nem is az a lényeges, hanem mondom neki, hogy ha most megy az öreghez, akkor ne igya meg a pálinkát, mert az öreg nem szereti a részeg nőket… – Dehogynem! – azt mondja. – Még csak azokat szereti igazán! – Tudják, az öreg noszogatta abban az időben ezt a kis cigánylányt…

– Vagy két évig! – helyeselt Király.

– Nahát! Azt mondom a lánynak: mondd meg nekem tiszta lelkedre, tud még csinálni valamit az öreg? Azt mondta rá: de tud ám… csak kicsit hamar megy! Így… Az annyát…!

Kovács lehajtotta a fejét, és úgy kacagott. Király vigyorogva tette le a tenyerét az asztalra:

– Jól van… De mikor volt az? Mikor, édesapám, mikor? Két éve! Hol vagyunk már attól? Egyébként is az ilyen dolgokban szakértőt kell meghallgatni. Igaz… órás úr?

– Az órás úr másban utazik – mondta Béla kolléga. – Igaz?

Gyurica ránézett:

– Igaz! Maga nem is sejti, hogy mennyire igaz!

Ebben a pillanatban erős és gyors visítással fék csikordult a vendéglő előtt. Aztán kivágódott az ajtó, s mire felkapták a fejüket, a helyiségbe három egyenruhás pártszolgálatos lépett be meggombolt revolvertokkal. A lépcső alatt megálltak, és szétvetett lábakkal állva végignéztek a társaságon. Nem köszöntek, csak nézték őket s az egyik megindult az asztal felé. Kintről behallatszott a kiáltás, amint nyilván a sofőrnek szólhatott valaki:

– Nyisd ki a hátsó ajtót!

Béla kolléga a szokott mozdulattal a kötényét igazítva felállt, de a szék felborult mögötte. Utánakapott, és a lába a gyors mozdulattól belegabalyodott a szék lábaiba, és teljes hosszában végigvágódott a földön. Zavartan állt fel és tette vissza a helyére a széket. Elsimította a haját.

– Kösz! – mondta feléjük tartva a nyilas. – Maga rendes ember! Szó nélkül is tudja, hogy mit kell csinálnia…

Az ajtónál a két nyilas közül az egyik odament a pult mögötti ajtóhoz, és kezébe vette a revolverét. Amelyik az ajtónál maradt, hátrább lépett, és szabadon hagyta az ajtóhoz vezető utat.

Király – ő ült a vendéglős mellett – felugrott, és segítségére akart sietni a szomszédjának.

– Maradjon a helyén! – mondta a nyilas. Amikor Király tétovázva még egy mozdulatot tett, akkor rákiáltott:

– Azt mondtam, hogy ne mozduljon!

A vendéglős nehézkesen állt fel, és zavartan igazította meg a kötényét. Visszatolta a széket a helyére, és megtörölte a kezét a kötényébe.

– Elnézést… – mondta. Tekintete a két revolveresre esett, szemei megtágultak, felemelte a kezét, és elsimította a haját. Aztán előbbre lépett:

– Tessenek parancsolni…!

Az ajtón még egy nyilas jött be, ugyancsak egyenruhában, kigombolt zubbonyban. A zubbony ujjai a hűvös ellenére fel voltak gyűrve a könyökéig, a sapkája feltolva a homlokából, a revolvere a hasánál lógott, nyitott tokkal.

Körülnézett:

– Ezt már szeretem! – mondta. – Áldott és ünnepélyes csend…

Odament a söntéshez, és felemelte a tartály fedőjét. A csap alól poharat vett magának, és megtöltötte borral.

– Csés jó estét! – mondta, és felhajtotta az italt.

A vendéglős felemelte a kezét:

– De kérem szépen…

– Kuss! – mondta a felgyűrt ujjú.

– Megjött a mikulás bácsi! – mondta a nyilas, aki ott állt előtte. Megfogta a simléderét, és megemelte a sapkáját. – Örülök, hogy ilyen szépen együtt vagyunk!

Elővette a revolverét, és lelógatta az oldala mellett:

– Egyezzünk meg abban, hogy maguk most szép sorjában kimennek az ajtón, és eljönnek kocsikázni velünk egy keveset! Helyes?

A vendéglős elsápadt:

– De kérném… Én… nem értem az egészet! Mi ez, kérem?

A feltűrt zubbonyos kényelmesen végigjött a helyiségen, és a vendéglőshöz érve hirtelen mozdulattal szájon vágta:

– Hogy érthetőbb legyen!

Elkiáltotta magát:

– Nyomás kifelé!

Megfogta a vendéglős vállát, és előrelódította. Aztán Királyhoz lépett, aki sápadtan állt a helyén. A vendéglős után lökte:

– Nyomás!

Megfogta Kovács gallérját, és felrántotta a székről. Az asztalos bukdácsolva lódult az ajtó felé.

Gyurica mozdulatlanul ült a helyén. Ajkát beharapta kissé, szeme az asztalon.

Amikor a nyilas felemelte Kovácsot a helyéről, akkor odanyúlt a cigarettájához, és zsebre tette, majd eltette a gyufáját is, felállt, és a fogashoz lépve leemelte a kabátját:

– Nincs kabát! – kiáltotta a nyilas.

Gyurica visszaakasztotta a kabátot, és oldalt fordulva – hogy elférjen az asztal és a fal között – kilépett a helyéről és elindult az ajtó felé.

– Nyomás! – mondta a nyilas, amelyik elsőnek lépett eléjük, és az éppen feltápászkodó Kovács után lépve fenéken rúgta. Kovács megfordult:

– Csigavér! – mondta a nyilas.

– Kérném… – mondta Kovács. – Én Kovács János asztalosmester vagyok. Ezek meg itt a barátaim, és mind egytől egyig…

Nagyot nyelt, és azt mondta:

– Valami félreértésről van szó bizonyára…

A felgyűrt ujjú odalépett eléje, és felmutatott a mennyezetre!

– Nézze, mi van ott!

Amikor Kovács elfordított fejjel felnézett, akkor teljes erejével pofon vágta:

– Mars! – kiáltotta.

Az egyik revolveres – amelyik az ajtónál maradt –– odalépett Kovácshoz, és megragadva a karját kituszkolta az ajtón.

A felgyűrt ujjú a vendéglőst nézte. Béla kolléga a megnyitott ajtószárnynál állt, és a pultot nézte és mögötte a nyilast.

– Mit bámulsz, csillagom?

Gyors mozdulattal pofon ütötte, s amikor a vendéglős felemelte a karját, ökölbe szorított kezével, akkor gyomron ütötte. A másik nyilas megfogta a karját, és kilökték az ajtón.

A nyilas odafordult a felgyűrt ujjúhoz:

– Itt maradsz és körülnéztek. Ha van valami jó pálinkája, akkor hozzátok magatokkal!

– Igenis! Az asszony?

– Attól függ… Rád bízom!

Régimódi postaautó állt kint, hátul felnyitott ajtóval. Utolsónak éppen Béla kolléga hágott fel a lépcsőn. Amikor eltűnt a kocsi mélyében, akkor egy revolveres rácsapta az ajtót, és megforgatta a kulcsot a zárban.

– Kész!

A revolveres elindult a sofőrüléshez. A másik is megkerülte a kocsit, és az előbbi nyomában ő is beült a kocsiba. Felbúgott a motor, és a kocsi nagy, kíméletlen ugrással elindult a vendéglő elől.

A kocsi belsejében sötét volt. Az egyik oldalon Király és Gyurica ültek egymás mellett, a másikon Kovács és Béla kolléga. A vendéglősnek vérzett az orra, rászorította az arcára a zsebkendőjét.

– Mi… van most velünk? – kérdezte Kovács. A pad szélébe kapaszkodott, a homlokát kiverte a veríték.

– Hallgasson! – mondta Gyurica.

A sofőrfülkéből kis rácsos ablak nyílt a kocsi belsejére. Halvány, kék fény szűrődött rajta keresztül. A vendéglős hátrahajtotta a fejét, és az orrára szorította a zsebkendőt. Hatalmas, erős melle úgy járt, akár egy fújtató.

Király, mint aki most tért magához, felugrott a helyéről, és keresztüllépve Gyurica lábán, öklével nekiesett a sofőrfülke falának:

– Álljon meg! Álljon meg! Milyen jogon merészelik ezt csinálni? Álljon meg, ha azt mondom!

A kocsi ment tovább, Gyurica meg megfogta az ügynök karját, és visszarántotta az ülésre maga mellé:

– Nem érti, hogy hallgasson?!

– Nincs joguk hozzá… hogy békés embereket! – kiáltotta Király, és szabadulni igyekezett az órás szorításából. – Micsoda gengszterizmus ez! Azonnal álljanak meg!!

– Maradjon csendben! – szólalt meg meglepően nyugodt hangon a vendéglős. –– Ha még egy szót szól, velem gyűlik meg a baja…

Köhögni kezdett, és előrehajolva kiköpött a padlóra. Káromkodva hajolt hátra:

– Az anyátok úristenit… rohadt gazemberek!

– De mi…? Mi ez egyáltalán? – kérdezte Kovács. – Maguk értik ezt? Úristen…! Hát… mi ez egyáltalán, Gyurica szaki?!

– Maradjon nyugodtan! – mondta Gyurica. – Kiderül majd, hogy valami félreértésről van szó…

– De hogyan történhet ez? Hogyan lehet ezt csinálni egyáltalán? Hát mit csináltunk egyáltalán? – kezébe temette az arcát. – Nem tudom, nem tudom… hogyan lehetséges ez! Nem értek semmit… semmit az égvilágon… Ó, Istenem…!

Király felugrott:

– Álljanak meg azonnal! Nem lehet tisztességes polgárokkal így eljárni! Semmi joguk nincs hozzá!!

A vendéglős felemelkedett, és visszalökte Királyt a helyére:

– Nem ért a szóból, a teremtésit magának! Ha azt mondtuk, hogy hallgasson, akkor ne nyissa ki a száját…

Gyurica megfogta az ügynök karját:

– Maradjon nyugodtan a helyén, és várja ki a végét! Valami félreértésről van szó, nemsokára ki fog derülni… Üljön vissza maga is, Béla kolléga!

A vendéglős visszaült a helyére:

– Ha még egyszer hisztériázni kezd, nem felelek magamért… Üljön a fenekén és hallgasson!

Gyurica elővette a cigarettáját:

– Gyújtsanak rá és maradjanak nyugodtan!

A vendéglős felkapta a fejét:

– Van cigarettája?

– Van… majd én meggyújtom a magamét, és maguk arról gyújtanak majd rá…

Meggombolta a kabátját, és szétnyitotta a szárnyait:

– Álljon fel, Béla kolléga, és takarja el azt az ablakot! Fellobbantotta a gyufát. Aztán körbeadta a cigarettát, hogy a többiek is rágyújthassanak.

– Remélem nem érzik meg…?

A vendéglős mélyen leszívta a füstöt.

– Kösz… Gyurica szaki!

Kovács lehajtott fejjel szívta a cigarettát, Király az ajtó felé fordult, és a tenyerébe tette a fejét:

– Borzalmas… nem tűröm, nem tűröm tovább…!

Aztán szótlanul szívták végig a cigarettát. Amikor eltaposta a csikket, akkor a vendéglős így szólt Gyuricához:

– Ide figyeljen, Gyurica szaki…

– Igen! – mondta Gyurica.

– Nem haragszik meg, ha kérdezek valamit?

– Tessék…

– Nem haragszik meg?

– Nem!

A vendéglős hallgatott egy darabig. Aztán megkérdezte:

– Nem csinált maga valami olyasmit, amiért elvihetnék magát?

Gyurica eltaposta a cigarettáját:

– Nem! – mondta.

– Biztos?

Gyurica hátradőlt a kocsi oldalához, és összehúzta magán a kabátot.

– Miért éppen tőlem kérdi?

A vendéglős újra csak később válaszolt:

– Nem szóltam semmit!

Előrehajolt, és kiköpte a szájába gyűlt vért a földre.

– Apám ütött meg utoljára… – mondta Kovács, és két kézzel átszorítva a tarkóját, lehúzta a fejét egészen a térdéig.

 

8.

Amikor Keszei, a fényképész előző este elvált a társaságtól, és kilépett az utcára, felhajtotta a kabátját, mélyen a zsebébe süllyesztette a kezeit, és a fal mellett haladva elindult a főútvonal felé.

– Istenem – suttogta maga elé –, micsoda tragédia! Nyomorult emberiség…! Mi tette ilyenné őket? Mi égette ki belőlük a jót, a szépet, a nagyságot? Mi felejtette el velük legmélyebb valójukat: a felelősséget!?

Mindig a fal mellett haladt. Szégyellte a kopogó lábát, és a falak mellett haladva, hamarabb nyert támasztékot magának, ha szüksége volt rá.

– Ha azt mondom nekik, hogy gazember leszek, nyomban elhiszik, és nem is nehezteltek volna érte. Nem is az a baj, hogy nem vonták volna kétségbe a gazemberségemet, a gyöngeségemet. De nem vetettek volna meg miatta! Nyoma sem lett volna bennük a szemrehányásnak és a haragnak! Mint ahogyan nem vetik meg önmagukat sem, és holnap borotválkozás közben nyugodtan néznek majd szembe önmagukkal! Az az órás hazugnak nevezett! Felmenthetem-e érte? Mert ne csak azzal törődjünk, hogy mekkora sérelem esett rajtam – bár elviselhető-e ekkora sértés? Azt hiszem, embere válogatja – ki viselheti, ki nem! Ez sem kis dolog! De nem csak erről van szó… Megbocsátható-e a romlottság és a flegma? Nemde az egész emberiséget köpte szemközt, amikor gazembernek nevezett, illetve azt mondta, hogy hazudok, ami ugyanazt jelenti? Csak rajtam esett-e sérelem? Önmagán nem ejtett szinte letörölhetetlen foltot? Nem az egész emberiséget vágta pofon és szennyezte be azzal, hogy kételkedett az emelkedettségben, az emberségben, a jóban? Így rontják önmagukat! Nap mint nap meggyőzik önmagukat az aljasságukról és a korcsosultságukról… S az én feladatom? Hagyhatom-e magamon – és végeredményben mindannyiunkon száradni ezt a foltot? Micsoda tragédia, mekkora tragédia… hát mi lesz veled, emberiség?! Mi lesz, édes jó istenem… mire jutunk?!

Éles, hasító fájdalmat érzett a lábában, a lábfejében – abban a lábfejében, amely nem volt meg. Megállt, s mint ahogyan szokása volt, megemelte a falábát, hogy könnyítsen a fájdalmán úgy, mint azok is teszik, akiknek ép a lába, s ha görcs húzza, felemelik kissé a földről. Pontosan érezte, hogy a fájdalom a hüvelykujjától indul el, és éles nyilallással bevándorolja a lábfej csontjait fel egészen a bokájáig.

– No hát ez egészen természetes – mondta megkapaszkodva a falba –, ilyen esetekben az egészen természetes, hogy az ember ott érzi a fájdalmat, ahol nincs is lába, mert…

Gyors gesztikulációt végzett a kezével, és nem fejezte be a mondatot. Megvárta, míg szűnik a fájdalom, és tovább indult.

Amikor először érezte ezt a fájdalmat – a lábában, ott, ahol nem volt láb, akkor rettenetesen megdöbbent. A kórházban történt, a front mögött az amputálást követő második héten. Megébredt hajnalban, felpattantak a szemei, és mozdulatlanul meredt a halvány világosságba öltözködő mennyezetre. Megszokta már a fájdalmat, de akkor érezte először, hogy ott fáj, ahol hiányzik a lába. Egy pillanatra megszédült. Még alig tért magához az álomból, a bokáját éles nyilallás hasította át.

Olyan pontosan érezte a bokáját, hogy elképedve és lázas izgalomban felült. A homlokát verejték lepte el, és nem tudta, hogy mi az álom, az hogy fáj, ami nincs, vagy az, hogy itt fekszik a kórházban, vagy az emlékezés, hogy levágták a lábát. Mi ez? Nehezen lélegzett és ledobta magáról a takarót, kezével odanyúlt a fájdalom centrumához. A csupasz lepedőt érintette meg, és a derengésben meglátta a fehérbe bugyolált csonkját.

Visszahanyatlott a párnájára, és sírni kezdett.

Délelőtt elmesélte az orvos-hadnagynak, hogy mi történt vele.

– Oda tudtam volna tenni az ujjamat a fájdalom helyére, a bokámra, hadnagy úr…!

Az orvos elmosolyogta magát:

– Hát persze… Nem tudja, hogy miért van így?

Keszei értetlenül nézett rá. Az orvos mosolygott:

– Persze hogy tudja… gondolkodjon csak!

Úgy nézett rá, mint aki biztos abban, hogy neki csak gondolkodnia kell, és megoldódik minden rejtély. Pislogva nézett az orvosra, aztán felcsillanó szemekkel nevetni kezdett:

– Hát persze…! Persze… Látja, hadnagy úr, ez nem jutott eszembe…

– Na látja… – mondta az orvos –, ez csak természetes…

– De hogyan is nem jutott eszembe mindjárt…?!

– Na, feküdjön szépen… – mondta az orvos, és továbblépett a következő ágyhoz.

Keszei tovább mosolygott, és néha megingatta a fejét, aprókat nevetve, szemrehányóan önmagára, hogy nem jutott eszébe, miért és hogyan is van ez az egész dolog. Valójában fogalma sem volt arról, hogy mit kellene tudnia, és miért fáj a lába ott, ahol nincs lába. De attól kezdve úgy nézett a betegtársaira, mint akinek titka van, amelyet ő és az orvos ismernek. A másik, mert szakmája, ő, mert művelt és nem akármilyen ember. Ha megkérdezték tőle – először rögtön azután, hogy az orvos kiment a kórteremből –, hogy miért érezte úgy, és mi a magyarázata, akkor újra felnevetett, és szemrehányóan ingatta a fejét:

– Hogy én erre nem gondoltam…!? – és nem válaszolt, csak legyintett a társai felé.

Később aztán – el is hitte, hogy tudja, miről van szó. Olyan bizonyos volt felőle, mint ahogyan nem kételkedett abban, hogy kétszer kettő az négy. Ha belehasított a hiányzó lábába a fájdalom, akkor megállt, és így szólt:

– No hát ez egészen természetes. Az ilyen esetek legtöbbjénél ez a jelenség szinte törvényszerűen lép fel, kivéve egy-két egészen komplikált… – nem folytatta tovább, hanem jellegzetes gesztikulációt végzett, ami a szavakat pótolta, és így fejezte be:

– Természetes. Nem?

Most is újra zsebre süllyesztve a kezeit, míg tovább haladt, csendesen maga elé dörmögte:

– Egészen érthető. Nem…?

Gondolataiba mélyülten érkezett haza, és levetve a kabátját, begyújtott a kis vaskályhába. Kicsiny szoba volt, alig néhány négyzetméter, elsötétített ablaka mögött a szűk, mocskos világítóudvarral. A kályha a szoba közepén állt, kéménye végigkígyózott a mennyezet alatt, és sötét foltot hagyva a falon, kibújt a konyha kéményéhez. Ágy, kis toalettszekrény fakó tükörrel, régimódi szekrény, a tetején vulkán-bőrönddel, asztal, szék, mosdó, vizesveder, ennyi volt az egész bútorzata. A csupasz, burátlan égő sovány fényt szórt a mennyezetről.

– Meg kellett volna pofoznom! – mondta, míg a fellángoló gyújtósra újabb fadarabokat pakolt… – Odalépni eléje, és ott mindenki előtt felpofozni…

Becsukta a kályhaajtót, és végigbicegett a szobán. Karjait összefonta a háta mögött, és a homlokát ráncba vonta.

– Ezek… ezek okozzák minden szerencsétlenségünket. Ők herélik ki a nagyra született emberiséget. Ők veszik el önbecsülésünket, ők fertőzik meg a hitetlenséggel, ők taszítják a nemtörődömség mocskába. Ők köpik arcul egyik nap úgy, mint a másikon. Mert nem az a baj, hogy önmagukat nem becsülik annyira, hogy méltók legyenek az ember nevéhez és mindahhoz, amit az ember jelent, hanem az, hogy kétségbe vonják az egész emberiség nemességét és fennköltségét. Tulajdonképpen nem becsülik az embert, s mert nem tartják becsülésre méltónak, nem is szerethetik… nyoma sincs bennük a nagyságnak és a felelősségnek!

Megállt a tükör előtt, és nézte az arcát:

–– Úristen! Mennyire szeretem az embereket… nyilván a szenvedés tett olyanná, amilyen vagyok! Talán azért vagyok képes a jóságra és erre a határtalan szeretetre, mert nagyon is megismertem a szenvedést. Aki sokat szenved, az mit sem becsül jobban, mint az emberi szeretetet. Tisztában van az értékével és a nagyságával! Aki sokat szenved, és ott jár a halál mezsgyéjén, nem is egyszer az élete során, az tudja, hogy semmi nem ment meg inkább a rossztól és a bűntől, mint a szenvedés maga. A halál szomszédságában a bűn és a rossz elveszíti vonzásának erejét, hiábavaló lesz minden, amihez általa juthatunk. Hiúság, gőg, nagyképűség? Pénz, vagyon, hatalom? Hol vannak a szenvedés nyitotta tisztaságtól? Ne tartóztasd meg magad a szenvedéstől, hogy jó lehess, és ott légy majd azok között, akikről János Jelenéseinek angyala feltöri az ötödik pecsétet!

Behunyta a fél szemét, és felnézett a mennyezetre. Iskolásan mondta el újra, a felfedezés örömével:

– Igen! Ne tartóztasd meg magad a szenvedéstől, hogy jó lehessél…

Körülnézett, és elégedetten elmosolyogta magát. Arcán lassan húzódott szét a mosoly, és ráárnyékolt a szemei alatt húzódó karikák sötétje. Megfordulva újra végigsétált a szobán:

– Ha van szépséghibája a szenvedésnek, akkor nem egyéb, mint hogy keveset látnak belőle az emberek! Eltakarva maradnak a gyötrelmeink, és úgy mennek el mellettünk az emberek, hogy mit sem sejthetnek belőle. Pedig tisztelettel kellene felénk fordulniuk, és a fejüket kellene meghajtaniuk. A világ, amelyik nem becsüli a szenvedést, a lélek gyötrődését, az a világ nem méltó az emberhez. Miről van szó? Egy kis, parányi emberke, ahelyett hogy az élet múló örömei után futkosna, ahelyett hogy a közönséges és mindennapi élvezetekkel törődne, ahelyett hogy azon járassa az eszét, hogy mit tömjön a hasába, hogy milyen odút ácsoljon össze magának holmi szilva- és almafák tövében, és a pénzt dugdossa a fehérneműs szekrény polcaira, mind ehelyett az élet nagy dolgaival, a lét kérdéseivel emészti önmagát, maga vállalva a gondolkodás terhét, nem szűnik meg gondolkodni a világ sorsán – van ennél becsületre méltóbb? És mit tesz vele a világ? Mit lát belőle a világ? Hogyan becsüli a világ? Nem lát belőle semmit, és nem is kíváncsi rá, és nem is jutalmazza semmivel! Egyre inkább távolodunk a hősök megbecsülésétől, a nagyság tiszteletétől… mintha célunk és legmagasabb emberi hivatásunk nem a hősi élet volna?! Az ember célja a hős! Tudni ezt a célt, akarni és vállalni ezt a célt! Mi más a tiszteletre méltó? Ott tartunk, hogy… Ott vannak például a kivégzések, hogy mást ne mondjak. Tudja-e manapság valaki is, hogy hol és mikor pusztul el egy hős? Két, három csirkefogó van körülötte – azok is maguk a pribékek – és slussz! Arról aztán nem is beszélek, hogy milyen társadalom az, amely megtűr magába, sőt dotál olyan embert, olyan élőlényt, aki hajlandó megölni másokat, akiket nem látott soha, s akikről nem tud semmit, s akik soha nem bántották meg őt egy ujjal sem! Nem a hóhért kellene először felakasztani, mert vállal ilyen munkát? De nem erről van szó! Hanem arról, hogy a középkorban és még azelőtt is a legrégibb időkben és mindenkor azelőtt, ha valaki meghalt valami nagy hitért, valami meggyőződésért, az igazságért és hasonlókért, egyéb nemes dolgokért, akkor… ott vehetett búcsút az életétől mindenki szeme előtt és utolsó kiáltását hallhatta, hogy úgy mondjam, az egész világ! Ott állt a bitó előtt vagy a máglya előtt, vagy mit tudom én, mi előtt és a tömeg körülötte, asszonyok, férfiak és mindenféle… elkísérték tekintetükkel a nagyszerű megsemmisülésig, és ott álltak körülötte, és látták, mint harapnak bele a testébe a lángok, és hallhatták, amikor felkiáltott: bosszuljátok meg a halálomat, vagy értetek halok meg és ontom a véremet, vagy hasonlók… De mi van ma? Felakasztják az embert valami kis lyukban, pincében vagy ilyen helyen, és a svábbogarak látják legfeljebb. Esetleg golyót eresztenek a koponyájába, a tarkójába valami mellékhelyiségben, és ráhúzzák a vizet, ha már darabokra vagdalták. Ott aztán szólhat az emberiséghez, legyen mégoly nemes cél, amiért feláldozza önmagát! Bizony: el lehet gondolkodni fölötte, barátaim, hogy érdemes-e hősnek lenni, ha senki nem tud róla!?

Odaállt az alacsony ablak elé, melyben halványan láthatta arcának a körvonalait és a homloka fehér, világos foltját:

– Képzeljük csak el: lehet-e csodálkozni azon az emberen, aki, hogy úgy mondjam, gyermekkora óta készül a hősi életre és hősi cselekedetekre és a hősi eltávozásra, s akkor ilyen perspektívával találja szemközt magát?! Különben is nincs komplikáltabb valami, mint a hősi alkat! A hősi alkat! Mily sokrétű és csodálatos, meglepetésekben bővelkedő dolog? Hányszor van úgy, hogy a hős mások szemében gyáván viselkedik! Bizony nem is egy esetben történik meg az ilyesmi. De lehet-e csodálkozni a hősön, ha úgy gondolkodik: mindent alá kell rendelnem az én nagy hivatásomnak, annak a nagy tettnek, amiért születtem egyáltalán! A pillanatot kell várnom, mely beteljesíti a nagyságomat, amikor az nem meddőn a süket falaknak szól, hanem az egész emberiséghez: lássátok! értetek halok meg? Arról van szó, hogy senki nem félti inkább az életét, mint a hős! Senki nem óvja jobban, mint az elhivatott! Tudja, hogy dolga van a világban, tudja, hogy a legnagyobb elvégzésére született, és arra kell megtartania önmagát. Ezért minősítik néha egészen ostobán és felületesen gyávának a legnagyobbat! Mert vegyük például a ma esti históriát: egy ember azt mondja nekem, hogy hazudok! És ennek ellenére – bármily sértés volt is –, próbáljunk nyugodtan gondolkodni felőle. Én felállok, és úgy viselkedek, ahogyan azt a többiek tették volna az én helyemben: odalépek és pofon ütöm. De mi történhet: ő feláll, és tegyük fel, hogy egészen rossz idegzetű ember és hozzá primitív is, aki a továbbiakat is erővel akarja elintézni. Feláll: az agyát elborítja a vér, felemeli a széket, és mielőtt bárki megakadályozhatja benne, a feje fölé emeli, és leüt engem. Megtörténhet? Meg! Nyugodtan megtörténhet így, ahogyan elmondtam most… Mi történt tehát: megtoroltam egy sértést és elvesztettem az életemet. És akkor vége mindennek, vége mindannak, amire gyermekkorom óta készültem! Nyilván arról van szó, hogy a hős a sejtjeiben, a porcikáiban érzi, hogy féltenie kell önmagát, őriznie kell önmagát, nem teheti kockára a jövendő nagy tetteket. Úgy is lehetne mondani ezt: az elhivatott nem rendelkezhet csak úgy önmaga felett, óvnia kell elhivatottságát, mint felbecsülhetetlen értékét, mely nem is az ő tulajdona, hanem a közösségé, amelyben él, az egész világé… Az isten, a sors bízta rá és így tovább! Valaki a Mont Blancra indul – és törje ki a lábát holmi vízmosásban? Ugyan… Nem tartozik bizony senki nagyobb felelősséggel az életéért, mint az elhivatott…

Odabicegett az ágyhoz, és lecsatolva a falábát hasra feküdt a vetetlen ágyneműn.

– Hogy ez aztán egy csomó önmarcangoló szenvedéssel jár? Hát istenem?

Lehunyta a szemét, és a csonkjára gondolt:

– Mennyit szenvedtem, istenem…! De menjünk csak tovább: a szenvedés vállalása, az igen! Az aztán a feltétlen kötelessége az elhivatottaknak. Honnan meríthetne erőt és nagyságot, hogy különbözzön a kicsinyektől, ha nem a hánytorgó gyötrelmekből, melyek olyan mélységekbe viszik a lelkét és gondolatait, mint semmi egyéb? Vajon tudják-e azok abból a kocsmából, hogy mily fájdalmat hoztam magammal? Fájok – és őérettük fájok! Volt-e nagyság a poklok kínja nélkül? Nem a szenvedés nyomában tör-e fel a nagyság, mint a forrás a föld mélységeiből? Bolond világ! Az emberi nagyság iszonyatos kínokat vállal – és senki nem tud róla! Nem úgy mennek el az ember mellett az utcán, hogy fogalmuk sincs arról, hogy kivel találkoztak, és kitől választotta el őket mindössze néhány lépés vagy még annyi sem? Nehéz! Iszonyatosan nehéz. És mennyi csalódás, csak csalódás és csalódás, és azok részéről, teremtő isten, akit szolgálni elhivatottak vagyunk! Értetlenség, közömbösség, sértegetések, és mind azért, mert a nagyság egyelőre rejtve óvja önmagát, és bujkálva munkál a napon, mely eljövend majd…! Mit láthatnak a roppant szeretetből, mely ott forrósodik a szív kamráiban, mint valóban a forrás vize a föld mélységében…

Arrább csúszott az ágyon, és a kiskabátja zsebéből, melyet a szék támlájára akasztott, cigarettát vett elő. Hanyatt fordult és a magasba fújta a füstöt:

– Egyébként, hányszor intettem önmagamat, hogy ne nyíljak meg, ne tárulkozzak ki az egyszerű emberek előtt!? Nem szabad! Hogyan is méltányolna? Nem hisz önmagában – miért hinne a nagyságban? Hogyan érhetne fel a magassághoz, amikor önmagához mér mindent…?

Karikát fújt a mennyezet felé, és követte a szemével, amint forog, kavarog. Alacsony szoba volt és a karikák rövidesen beleütköztek a mennyezetbe. Oldalt fordult, és a könyökére támaszkodva a szoba szabadabb térségei felé fújta őket. – Igen! Elviselni még a megaláztatást is! És ha majd ott látják maguk előtt a beteljesült élet pompás méreteit, a nagyság óráját – akkor mit tesznek majd? Megrendültök, és verni fogjátok a melleiteket. És így szóltok: mennyi szenvedést vállalt vak szemeink előtt, anélkül, hogy értettük volna…

Összehúzta a szempilláit és merev, mozdulatlan szemekkel nézett a karikák után. Az arca egyik pillanatról a másikra megváltozott. Vállai megestek, összehúzódtak. Lábát felhúzva összekucorodott, eldobta a cigarettát, és nyitott szájjal kezdett lélegzeni, míg karjait átfonta izgatottan emelkedő mellkasán. Arcára rettenet és mélységes fájdalom költözött. Hanyatt fordult és a mennyezetre meresztve a tekintetét, suttogni kezdett:

– Ahogy parancsolod, nagyuram… Úgy legyen, kívánságod szerint… A meghajtott fejű szolgád… úgy cselekszik, ahogyan korbácsoddal megparancsolod neki… Igen, nagyuram… a térdeimen csúszva közeledek trónusod felé! A bőröm felhorzsolódott, és nagyon fáj, nagyon-nagyon fáj… sebes már a durva kő érintésétől! De hallgatok… nem nyitom ki panaszra a számat! Amikor elvitted tőlem a gyermekemet, semmit nem láthattál a fájdalmamból, ott lent kavargott csak a lélek legmélysőbb zugaiban. Ó… ő volt az én életem gyönyörűsége… Akárcsak az asszonyom, akit megcsonkíttattál, levágva az arcából az orrát, és aztán az ágyasod korbácsolta halálra valami apró mulasztásért… Most itt kúszok a lábaid előtt, és feléd nyújtom a tálat, mely aranytól és ezüsttől fénylik és drágakövekkel ékes, s melyben ott van Afrika gyümölcse és ott van Ázsia fűszere… és nem nyitom panaszra a szám. Hallgatok! Szemeim a padozat kövén… Nem látod a szemeimet, mint ahogyan nem láthatod a szívemet sem. Mit tudsz a mérhetetlen fájdalomról, mely emészt, mit tudsz a megaláztatásról, mit tudsz az emberről, aki itt mászik előtted, és engedelmesen nyújtja feléd, amit kívántál, hogy töltsd be gyönyörűségedet, és enyhítsd szomjadat? Mit tudsz az élet fenekén kavargók nyomorúságáról, a megkorbácsoltak fájdalmáról és gondolatairól? Mit tudsz arról, hogy aki lábaid előtt a földet szenvedi, milyen törvényt tölt be majd az időben? Hogy szenvedései mit érlelnek, s milyen parancstól terhesek? Hogy miért hordozza vállán a korbácsod adta sebeket, és mivé sűrűsödnek a lélekre csordult könnyei? Mit tudsz arról, hogy az ítéletre erősítik borzalmai, melyet tőled visel? Nem láthatod, hogy a szemei tiszták a könnyek mögött, nem láthatod, mert eltakarom előtted őket… csak a kicsiny testet látod ott a földön, és nem tudsz a lélekről, mely áthullámzik a csontok, a hús és a bőr börtönén, és megtölti a világot…

Apróra zsugorodva az ágyon hasonlóan aprónak látta önmagát. A képzelet odavarázsolta eléje a hatalmas termet és a tálat és a fájdalmat és a szaggató kínt a térdekben. Valami ingféle volt rajta, egészen bokáig hullva alá, hajától fosztott koponyája alázatosan közeledik a lépcsők felé, és kinyújtott karjai, mint az ágak a gyönge fákon, vékonyak, és kiütköznek rajta a csukló és a könyök csontjai.

– A szemeim tiszták, és nem sejted, hogy kit mindenétől megfosztottál, kinek életét nyomorulttá tetted, kit elszakítottál az örömtől, akit a porig aláztál, az felkel majd, odalép trónusodhoz, és ledönti majd. Ott áll majd, aki ledöntötte a cifraságaidat, ott áll majd a megalázottak és megkorbácsoltak élén, és karját kinyújtva kiált: üljetek törvényt! Tegyetek igazságot! És ott áll, és nem ereszti le a karját, és nem mozdul a helyéről, csak áll kinyújtott karjával, és kiált: én mondom nektek, hogy így cselekedjetek. Én, aki megismertem a szenvedést jobban mindannyiotoknál!

Látta maga előtt a szerencsétlenek seregét – levágott orr, csorba fülek és fül nélküli fejek, hajlott hátak, munkától dagadtak a vállban vagy munkától csenevészek és csont és bőr csupán, puffadt hasak az éhségben lerágott füvektől és a szüntelen vedelt víztől, kék és áttetsző horpaszok az éhezéstől, üres szemgödrök, ijesztők, döbbenetesek, mint rabolt és hányatlan sírok, redvesen forradt csuklók a levágott kéz nyomán, billegő és vágott szárnyként csapkodó karok a vállak tövén – látta őket, amint előrehaladnak némán és félelmetesen, és ruháját súrolva haladnak el mellette, ki előre szegezett karral áll. Hallotta az ércesen csendülő, és csörögve, majd sikoltva omló trónust, melynek lármája nyomán megpattannak az ablakok, és fény árad mindenfelé. Friss, tavaszi ízzel terhes levegő száguld végig a fejük fölött, és madarak cikázó és bódult seregét hordozza a hátán, és a pattanó rügyek illata összevegyül az illanó harmat párájával, mely siet megtölteni minden zugot. A közeli és messzi patakok és források vize ezüsthangon kezd csobogni, nagy, ünnepélyes és áradó hangverseny az egész természet, és körülzsongja, körülhömpölygi a falakat, és zengi örömittasan a jóság és az igazság győzelmét és dicséretét. Ő pedig ott áll, összefonja a mellén a karjait, és megforrósodó szemmel nézi a sokadalmat, mely nem szűnik özönleni az ég négy tája felől, és kiáltanak:

– Kit ünnepeljünk?

És válaszolnak rá karjaikkal feléje mutatva:

– Őt!

És a föld felszakad és magasra emelkedik magával emelve őt a sokaság fölé, és ő így szól az emberekhez:

– Talán a hangomat sem hallottátok mind a mai napig! Pedig ott voltam veletek minden fájdalmaitokban, és vártam az időt, mely betelik a győzelem órájára! Talán gyávának tartottatok eddig, meghajtott fejemet és szótlan ajkaimat látva. Hallgattam és a földre omoltam a trónus előtt. Miattatok cselekedtem! De ott élt lelkem és szívem közöttetek, és hordozta az igazságot és a reményt! És ünnepeljetek most, ünnepeljétek a napot, melyen szabaddá tettelek benneteket!

Szemeit forróság öntötte el. Mély lélegzetet vett, és kinyújtotta a lábát. Karjait széttárta, és lassan, egyenletesen engedte, bocsátotta ki tüdejéből a levegőt.

– Ilyen intenzitással nem lehet hazudni – mondta.

Kifújta a füstöt, és visszafeküdt a párnára:

– Persze… ha valaki látott volna ilyenkor, azt hinné, hogy bolond vagyok…

Hasra fordult. Arca rendkívül sápadt volt, szemei alatt elmélyültek a karikák.

– A lélek soha nem hazudik! Vajon tudják azok ott a kocsmában, hogy kibe tapostak bele? Lábbal tipornak mindent, ami szent, és amikor találkoznak valakivel, aki helyettük is ember maradt, akkor a szemébe kacagnak… Tudják-e, hogy mibe rúgtak bele? Nincs semmi előttük, ami tiszteletre méltó maradhatna. Nincs semmi, amire felnéznének, és kételkednek az emberben a legutolsó módon ahogyan csak tehetik… Hazudik! – mondta az órás. Hát nem, uraim! Maguk rontják meg a földet a közömbösségükkel! Mindent ledegradálnak a maguk alantas színvonalára… Maguk az emberiség rákfenéje! Mind egytől egyig nyomorultak, akiket el kell söpörni. Nem engem sértettek meg, hanem az emberiséget, mely romlatlanul él és munkál bennem! Milyen büntetés lenne méltó a bűnükhöz? Amíg önök itt élnek, és terjesztik maguk körül, mint a görény a bűzét, amíg itt terjesztik a kételyt és a közömbösséget, addig mire juthat a hős? Nem, uraim, nincs szükség magukra… Az emberiség elsepri magukat az útból…

Elhallgatott, és nyitott szemmel feküdt tovább. Látta az órást, a vendéglőst. Az egyik ott állt előtte, és azt mondja: hazudik! A másik oldalra hajtja a fejét, és szigorúan így szól: túl ideges maga ahhoz, hogy elhiggyem, amit mond! A nyomorultak! Feküdt az ágyán és hajnalra megérlelődött benne a gondolat, hogy a sértést, mely rajta és természetesen rajta keresztül az emberiségen esett, meg kell torolni. Illetve nem is megtorlás a helyes kifejezés, hanem a büntetés. Megtorolni – lehet alantas indulat is. Az emberiség és a jó: az büntet.

A legcélravezetőbbnek azt látta, ha elmegy reggel a nyilaspárt körzeti irodájához, és feljelenti őket néhány olyan kijelentésért, amit előtte tettek, füle hallatára két nyilas pártszolgálatosra, akik betértek egy fél deci pálinkára.

 

9.

A szobában kevés bútor volt: egy tintapecsétes íróasztal, mögötte szék, az ablakoknál egy dohányzóasztal fotellal.

Amikor a civilruhás belépett a szobába, akkor a szőke, alacsony nyilas, aki annak idején először lépett be a vendéglőbe, felállt és magasra lendítette a karját. A felgyűrt ujjú és egyik revolveres társa az ablaknak támaszkodtak. Kiegyenesedtek ők is, vigyázzba vágták magukat, és felemelték a karjukat.

A civilruhás a középtermetnél valamivel magasabb, megnyerő arcú, barna hajú és barna szemű férfi volt. Öltözéke és egész tartása alapján tanárnak vagy tisztviselőnek nézhette az ember. Ruhája jól szabott, tartózkodóan egyszerű volt. Az ujján karikagyűrűt viselt.

Megbiccentette a fejét:

– Minden rendben van?

– Igen – mondta az alacsony, szőke nyilas. – Amint referáltam: bagatell história, kis mókusok…

– Hol vannak?

– Itt, a másik szobában…

– Vendéglős, órás… és a többi?

– Vendéglős, órás, asztalos, ügynök…

– Milyen ügynök?

– Könyvügynök.

– Ó…!

Ránézett a két revolveresre:

– Elkezdték már?

– Most akarjuk…

– Tessék… – intett az ajtóra.

Odament a dohányzóasztalhoz, és leült a fotelbe. Keresztbe tette a lábát, elsimította a haját, aztán két kezét egymáson nyugtatva a combjára helyezte.

Az egyik nyilas eljött az ablaktól, az íróasztalról elvette a hamutartót, és odavitte a kis asztalhoz. Összerakott sarokkal, zaj nélkül, távol maradva az asztaltól helyezte a kis terítőre.

– Köszönöm! – mondta a civilruhás.

A nyilas visszament az ablakhoz.

– Macák! – mondta a szőke nyilas az ajtóra intve a fejével.

A felgyűrt ujjú lecsatolta a derékszíját és odalépett a másik szobába nyíló ajtóhoz. Meghasította az ajtót, és csendesen kiszólt:

– Nyomás az egyiket…!

Egy ingujjra vetkőzött nyilas Kovácsot vezette be a karjánál fogva. Amikor meglátta a civil ruhást, elengedte Kovácsot, és összecsapta a bokáját, felemelte a karját. Aztán megfordult, és csendesen betette maga után az ajtót.

Kovács tétován nézett körül a villanyfényben. Felemelte a kezét a melléhez, összefonta az ujjait, de mindjárt le is engedte, és ellógatta a karjait az oldala mellett.

– Nem tanultál meg köszönni, gyermekem? – kérdezte Macák.

Kovács a civilruhásra pillantott, aztán a kis szőkére az íróasztal mögött.

– Jó estét… – mondta, és esetlenül meghajtotta a fejét.

– Gyere ide! – mondta a kis szőke.

Kovács újra a civilruhásra pillantott, aztán Macákra, és elindult az íróasztal felé. A szőke mozdulatlanul nézte. Az asztal előtt megállt és újra megbiccentette a maga esetlen módján a fejét. A nyilas, amelyik az ablaknál állt, rágyújtott, és visszatámaszkodott az ablakdeszkához. Felfújta a füstöt a mennyezet felé.

– Nem tudsz beszélni, gyermekem? – mondta Macák, és odamenve megállt Kovács háta mögött. Egészen szorosan mögéje állt, annyira, hogy az asztalos érezte a leheletét a tarkóján. Hallotta maga mögött a nyilas szuszogását, megnedvesítette az ajkát, a szája ki volt száradva, érezte, hogy egészen száraz a szájpadlása. Felnézett a szőkére:

– Kérem…

– Mit? – mondta a nyilas.

– Kérem… – kezdte újra Kovács, aztán előbbre lépett, és felemelte a kezét, akárcsak az előbb a melléhez. – Én… Kovács János… asztalosmester vagyok…

– Tényleg? – mondta a nyilas.

– Igen… – mondta Kovács, és nyelni próbált kiszáradt torokkal. – Rendes iparengedélyes asztalos vagyok… És családom van… Egészen biztos, kérem szépen, hogy valami félreértésről van szó! Egészen biztos, hogy valakivel össze tetszenek téveszteni engem… és nemcsak engem, hanem… mindenkit, akit most ide tetszettek hozni… Másról egyáltalán nem lehet szó, kérem… Tessék talán ellenőrizni, hogy kit… kellett volna ide hozni helyettünk…

– Hová hozni? – kérdezte a szőke. A tekintetét változatlanul Kovács arcán tartotta. Nyugodt, mozdulatlan volt.

– Ide… kérném szépen…

– Hová?

Kovács pislogva nézett körül, és bizonytalan mozdulatot tett a kezével:

– Ide… kérném…

– Azt kérdeztem, hogy hová ide?

Kovács kissé megemelte a karját, aztán visszaejtette az oldala mellé. Újra nyelni próbált, aztán a szája elé emelve a kezét, megköszörülte a torkát.

Hallgatott.

– Na, látod! Hát szabad ennyire tudatlannak lenni? – kérdezte a nyilas. – A tudatlanság végzetes betegség! Megpróbálunk majd segíteni rajta! Jó?

– Kérem szépen – mondta Kovács –, én nem tudom, hogy miért tetszettek… ide hozni engem! Tessék megkérdezni tőlem, hogy csináltam-e valamit, amiért engem ide kellett hozni? Én… becsületes asztalosmester vagyok…

– Na, látod – mondta a nyilas –, itt a félreértés közöttünk! Mi vagy te, gyermekem?

– Asztalos… iparengedélyes asztalosmester…

A nyilas ránézett a revolveresre, aki az ablaknál állt. Megingatta a fejét: – Micsoda rögeszme?!

Visszanézett Kovácsra. Tekintete derűs volt.

– Ezek szerint – mármint ha te tisztességes iparos vagy, becsületes asztalosmester, akkor például a feleséged is tisztességes asztalosmesterné, és nem kurva? Így gondolod?

Kovács először értetlenül nézett a nyilasra, aztán elsápadt. A szája nyitva maradt, és kissé oldalt fordította a fejét. Aztán artikulálatlan kiáltás tört fel belőle, és felemelte az öklét. Abban a pillanatban a felgyűrt ujjú, aki a háta mögött állt, megragadta a csuklóját, és magához rántva az arcába csapott. Hátracsavarta a karját, és újra lesújtott az állára. A másik nyilas, aki az ablaknál állt, lassan, kényelmesen odament, és pofon ütötte:

– Nem szabad idegeskedni! – mondta.

A szőke ránézett a civilruhásra, aztán így szólt:

– Amint látod, a tudást nem adják ingyen! Erőltesd meg a koponyádat, és próbáld megjegyezni, hogy te közönséges lator vagy, a feleséged pedig egy mocskos kurva, aki végigstrichelte a fél várost, mielőtt a te ringyód lett. Világos? Mondjad néhányszor magadban, és akkor nem felejted el többet! Mármost: ha egy lator, akinek a felesége utolsó, rongy kurva, dögnek nevezi a tisztességes embereket, akkor a tisztességes emberek ezt kikérik maguknak. Világos? Egyszerű és közvetlen modorban tudomásodra hozzák, hogy eltaposni való féreg vagy, s mert meglehetősen butuska fejed van, kézzel foghatóan is megmagyarázzák ezt neked.

A felgyűrt ujjú megcsavarta Kovács karját, s amikor az felordítva hátradőlt, akkor térdével ágyékon rúgta. Abban a pillanatban a másik öklével az arcába csapott kétszer-háromszor egymás után. Macák elengedte, és Kovács elterült a földön.

A nyilas kilépett az asztal mögül, és megállt fölötte:

– Mielőtt elpatkolsz, jónak találtuk ezt megmagyarázni neked! Ha nem értenéd, akkor szólj, és újra megmagyarázzuk! Az olyan utolsó féreg, mint te is vagy, végezze a dolgát, és fogja be a pofáját. Ha pedig egy nyilas vagy esetleg kettő bemegy egy vendéglőbe, akkor állj fel, és hason másszál oda eléje, és nyald meg a talpát. Stimmel?

Kovács nyöszörögve, egészen kicsire kucorodva, kezét az ágyékára szorítva feküdt a földön. A szájából folyt a vér, és kegyetlenül nyögött. A nyilas szavaira azonban megcsendesedett. Rázkódó vállakkal sírni kezdett, akár egy gyermek.

– Na, látod! – mondta a szőke. – Kezdesz egészen értelmes lenni. Máris a földön fekszel, és kifejezed a tiszteletet, amit érzel irántunk… Mire megdöglesz, egészen komoly koponya leszel, szinte kár lesz érted!

A csizmája orrával maga felé fordította Kovács arcát:

– Most pedig eredj gondolkodni!

Intett a felgyűrt ujjúnak. Az meg a másik felemelték Kovácsot a földről. A szőke megnyitotta az ajtót az íróasztal mögött, aztán becsukta utánuk.

A civilruhás elgondolkodva nézett maga elé:

– Nem rossz! – mondta. – Nem rossz, de nem is a legjobb… Megenged néhány megjegyzést? Nem először hallja tőlem és nem is utoljára. Szeretném, ha végre teljesen megértené, hogy miről van szó tulajdonképpen, és nem feledkezne meg arról, amit mondok…

Kissé lejjebb csúszott a fotelben, és az ujjait egymáshoz illesztette. Elgondolkodott, aztán így szólt.

– Mindenekelőtt egy szemléleti hiba! Tehát: maga, ugyebár, azt mondta az előbb, amikor megkérdeztem, hogy egy egészen bagatell ügyről van szó. Így referált, nem? Arra szeretném kérni, hogy magyarázza meg nekem pontosabban, hogy miért tartja ezt bagatell ügynek?

– Hogy miért bagatell? – kérdezte a nyilas, és két tenyerét az asztalra helyezve előretámaszkodott.

– Igen…

– Hát nem bagatell?

– Mondja meg, hogy miért az?

– Egyszerű, nem? Tegnap lelőtték két testvérünket. Meghalt mind a kettő! Tegnapelőtt bombát dobtak a pártházra! Ma délelőtt elfogtunk két suhancot, akik röpcéduláztak! Ezek nem bagatell dolgok! Négy ember egy vendéglőben dögnek és gyilkosoknak nevez bennünket – aztán megisszák a boraikat, és hazamennek. Nyilván máskor is neveztek bennünket dögnek és gyilkosnak, és akkor is megitták a boraikat és hazamentek… Járt a szájuk! De mikor nem járt a szájuk? Beszélnek, aztán ledöglenek a feleségük mellé. Az ügy tehát bagatell! Amíg másokat képesek vagyunk elfogni, addig egy csomó véráldozatot kell hoznunk. Azok revolverrel a zsebükben járnak, és védekeznek az utolsó töltényig. Ezek érzésem szerint soha nem láttak revolvert, és nem hiszem, hogy tudnák, mit kell kezdeni egy tölténnyel, nem hiszem, hogy akár meg is kellene kötözni őket, hogy kivégezhessük, úgy fognak oda állni a revolver elé, mint a bárányok…

– Ki akarja végezni őket?

– Természetesen!

– Akkor miért verette meg őket?

– Hogyhogy miért verettem meg őket? Hát mit csináljak velük? Adjak csokoládét, vagy tanítsam meg horgolni őket?

A civilruhás elgondolkodva nézett rá:

– Hány éves maga?

A szőke vigyázzba vágta magát:

– Huszonnyolc!

– Aha! Bölcsész?

– Igen!

– Ismeri Huizingát?

– Igen!

– Ortegát?

– Igen!

– Tönnies-t?

– Őt is…

– Honnan jött fel?

– Kőszegről…

– Elég kis város, nem?

– Eléggé…

A civilruhás lehajtva a fejét, homlokát az ujjaihoz érintette.

– Kérem… miért ver maga?

– Miért verek?

– Igen… Egyáltalán: miért ver maga? Gondolkodott már ezen?

A szőke hátralépve hozzátámaszkodott a falhoz. Ő is meghajtotta egy pillanatra a fejét:

– A megszerzett hatalomnak a jogán – mondta felemelve a tekintetét. – Az eszméim keltette indulat parancsára!

– Kész?

– Azt hiszem! A vallatásokról nem beszélek, ott nyilvánvaló…

– Csak ezért ver?

– Azt hiszem, igen!

A civilruhás felállt, és zsebre dugott kezekkel végigsétált a szobán. Közben megnyílt az ajtó, a két nyilas érkezett vissza.

– Hagyjanak magunkra! – mondta a civilruhás.

– Szóval… – állt meg a szőke előtt. – Hadd javítsam ki mindenekelőtt egy tévedését! Az előbb bombákról és egyebekről beszélt itt, nem?

– De igen!

– Hát kérem… bombát dobnak egy pártházra – bagatell ügy, mondom én! Röpcéduláznak, telefirkálják a falakat – bagatell ügy! Rálőnek a testvéreinkre – bagatell ügy! Elfogjuk az illetőket, felakasztjuk vagy tarkón lőjük – el van intézve, bagatell ügy! Bagatell, bagatell és bagatell… Na de hát, édes barátom, nekünk azokkal nem sok dolgunk van, akik bombát dobnak meg röpcéduláznak meg lövöldöznek! És akiket aztán kivégzünk annak rendje és módja szerint? Azok meghalnak, barátom! Azok elfogynak előbb vagy utóbb! Gyönyörű hullák lesznek! Ezek az ország lakosságának mindössze egy minimális töredékét képezik! Mennyi? Ezer, tízezer, húszezer…? De mi van a többivel? Aki nem lövöldözik, aki nem dob bombát, aki nem röpcédulázik? Azokkal mi van?

Felemelte az ujját:

– Azok itt vannak, élnek, szuszognak – és nekünk velük van dolgunk! Azok itt vannak a nyakunkon, s az igazi dolgunk velük adódik! A tömegek korát éljük, tanár úr, az undorító tömegek korát, mely tömeg soha olyan illúziót nem táplált magáról és önnön szerepéről, mint azt ma teszi! Hányingerlően undorító, hogy mit hisz önmagáról e században a tömeg! Sztrájkok, tüntetések… hát hol élünk? A tömeg így, a tömeg úgy…!

Tovább sétált:

– Ami ezt a négy embert illeti, természetesen nem végezzük ki! Akkor miért hoztuk be? – kérdezi maga, ha nem tévedek. Miért riasztottunk kocsit, sofőrt, pártszolgálatost, csoportvezetőt? Egyszerű: azért, hogy ez a Macák, vagy hogyan hívják, betörje az orrukat, leüsse őket, ficamítsa ki a karjukat, rúgjon a lágyékukba, maga pedig nyugodtan mondhassa azt nekik, hogy a feleségük kurva annak ellenére, hogy minden bizonnyal jóravaló és tisztességes családanyák. Hogy ez a négy ember tanulja meg, hogy magának jogában áll ezt mondani és egyáltalán bármit mondani, és jogában áll összetöretni az orrukat, kiverni a fogukat, belerúgni a veséjükbe, latornak nevezni őket, és természetesen jogában áll odamenni a vendéglőbe, vagy akár a lakásukra akkor, amikor az magának tetszik, és elhozhatja őket akkor, amikor az magának tetszik, hogy összeveresse a képüket! Ezért ver maga, tanár úr! Hogy megtanulják, hogy nekik semmit, magának pedig mindent szabad! És ezért nem öli meg majd őket, hanem hazaengedi szépen egytől egyig! Halottakat produkálni könnyű – de olyan halottakat, amelyek esznek, isznak, dolgoznak, és úgy tudják befogni a szájukat, akár egy valóságos és originál halott, az már nehezebb dolog! Magának nem komilfó hullákra van szüksége, hanem élőkre, akik úgy engedelmeskednek, és úgy fogják be a szájukat, mint a hullák! Vagyis, maga pedagógiából ver, és nem azért mert… – hagyja azt az újságoknak meg a szónokoknak! Persze – mondhatná – bárkit behozhatunk akkor az utcáról, és futószalagon sorba verhetjük őket, akár csináltak valamit, akár nem! Akkor viszont nem ismeri maga ezeknek az emberkéknek az életfilozófiáját. Tudja, hogy hogyan vélekednek és hogyan gondolkodnak ezek az életről, és önmaguk felől?

Fejét magasra emelte, szemét a mennyezetre függesztette, és mint valami memoritert, mondani kezdte:

– Mi kis semmik és senkik vagyunk! Semmi beleszólásunk a világ dolgaiba! Esetleg – mert nagyon kedvelik az ilyen fordulatot – kis légypiszkok vagyunk a világ asztalán! Egyetlen jogunk van: befogni a szánkat! Kuss! A nagyfejűek azt csinálnak velünk, amit akarnak. Ki vagyunk szolgáltatva nekik kényükre-kedvükre! Ha tehetünk valamit, az nem egyéb, mint behúzni a fejünket, hadd menjen el a fejünk fölött a történelem, s mi maradjunk észrevétlenek! És így tovább… és így tovább… Nos, hát akkor! Magának nem egyéb a dolga, mint bebizonyítani nekik, hogy ez valóban így van!

Eléje érkezve újra megállt a szőke előtt:

– Értjük egymást? Semmi egyebet nem tesz, mint statuálja: úgy van, ahogyan gondoltátok! Persze, erre aztán meglepődnek kissé, hogy ők nem egészen így gondolták! Dehogynem! – mondja maga. – Nagyon is jól gondoltátok, s hogy ne feledkezzetek meg róla, most összetöröm a heréteket, karotokat s a többi… És természetesen nem öli meg őket, hanem hazaengedi valamennyit, hadd hirdessék mind a négy égtáj felé, Angyalföldön és Kispesten, Pesten és Budán, hogy valóban úgy van, ahogyan azt gondolták, kis piszkok a világ asztalán és semmi több! Vagyis: nem indulat meg rózsavíz – hanem pedagógia!

A belsőzsebéből zsebkendőt vett elő, és apró, könnyed mozdulattal megérintette a száját. Ránézett a szőkére:

– Ami ezt a négy fickót illeti… most már azt hiszem, egyetért velem, és hazaküldi őket? Csak szólni kell ennek a Macáknak, vagy hogyan hívják, hogy ne simogassa őket, hanem vegye alaposabban kezelésbe. Ez amit itt csináltak az előbb, megfelel egy óvodában, de nem itt… És várja meg a reggelt, hogy világosságban menjenek végig az utcán, és mindenkinek sírják el a bánatukat!

– Igenis! – mondta a szőke. – Hány óra körül engedjem őket?

– Mit tudom én? Amikor világosodik már… de előtte szóljanak nekem!

– Beszélni akar velük? – kérdezte a szőke.

A civilruhás megrázta a fejét:

– Megértett maga engem teljesen? Mindent megértett abból, amit mondtam?

– Azt hiszem, igen!

– Egészen bizonyos?

– Úgy hiszem, igen! Azt gondolom, hogy…

Elkacagta magát:

– Örülök, hogy a keze alá kerültem! Kőszeg – úgy látszik, mégiscsak Kőszeg!

A civilruhás legyintett:

– Azon gondolkodjon, hogy nem hagyott ki semmit a számításból?

– Ennél a négynél?

– Igen! Gondolkodjon csak… Vigye tovább azt a logikát, amit kifejtettem maga előtt! Semmi nem hiányzik? Vége a láncnak?

A szőke megvonta a vállát:

– Nem tudom, mire gondol…?

– Elég baj! Hát akkor, kérem, figyeljen rám! Félnek tőlünk, ugyebár – és ez rendben is van. Gyűlölnek is – ami még inkább rendben van, jobban félnek majd legalább! De mit éreznek önmagukkal szemben? Kért ez az asztalos bocsánatot magától? Mondta, hogy szánom-bánom, és többet nem csinálok ilyesmit? Kérte, hogy bocsásson meg neki, és ezentúl jó fiú lesz? Hallott maga valaha ilyesmit tőle?

– Nem… nem hallottam – mondta a szőke.

– Én sem!

Körbejárta a szobát. Rápillantott az órájára, aztán odalépett az íróasztalhoz, és előrehajolt:

– Én sem hallottam! És nem tudom, hogy a többitől, az ügynöktőt, az órástól meg a másiktól fogja-e hallani?

Meghajtotta a fejét. Hajában meg-megcsillant a villany fényében egy-egy ezüst szál.

– Soha ne feledkezzen meg arról, hogy az emberek becsülni is képesek önmagukat, olyan mértékben, amilyen mértékben a felfogásuk szerinti tisztességhez hűek tudnak maradni. Nem hiszem, hogy tévednék, ha azt mondom, hogy ezek itt nem maradtak mentek az önbecsüléstől… Nem kértek bocsánatot, barátom! Maradt valami bennük az önérzetből… Tud ennél veszélyesebbet?

– Azt hiszem – mondta a szőke –, örülnek, hogy kimehetnek innen…

– Persze… És semmi egyéb?

– Azt hiszem! Az előbb beszélt ön a filozófiájukról! Asszony… otthon… ulti, néhány fröccs és nyugalom! Most visszakapják!

– Ennyi az egész?

– Ilyen értelemben – azt hiszem!

– Elhiszi, hogy ezért mindenre képesek lennének?

– Nem tudom… Lehet!

– Ha maga, tegyük fel, azt mondaná ezeknek, hogy például egészen nagy vagyonhoz jutnának, de mocskos úton, viszont erről a mocsokról senki nem tudna, akkor mit gondol, kellene nekik a vagyon?

A szőke elgondolkodott:

– Nem tudok válaszolni rá!

– Én tudok! – mondta a civilruhás. – A vagyont választanák – csak a világ ne tudjon arról a mocskos útról, ne tudjon a garnírungról! Ulti, fröccs, tiszta és rendes asszony…?! S amire még vágyakoznak…!? Ha ezt tudná? Ha beléjük látna?

– Nem változtat azon, hogy örülnek, hogy hazamehetnek, és ezzel vége mindennek…

– Téved! Ezek becsülni fogják önmagukat, amiért felemelték az öklüket, amikor Macák beléjük rúgott, vagy amikor maga ringyónak nevezte a feleségüket. Nem idegesíti ez magát?

Felegyenesedett, és újra körüljárta a szobát:

– Lázadni, tiltakozni, protestálni, ellenére tenni… – csak az képes, aki becsülheti önmagát! Úgy is mondhatnám: aki megbízhat önmagában! Még úgy is: aki tisztelheti önmagát! Mi következik ebből? Kiengedne innen embereket, akik gyűlölnek bennünket, félnek tőlünk – és becsülik önmagukat? Számíthatnak önmagukra, ha úgy tetszik? Elkövetne ilyen hibát? Amíg önérzetüknek valamelyes nyoma akad bennük, amíg az önbecsülésnek a szikrája él – addig kevés a rettegés, és kevés a félelem! Addig hiába veri a szívükbe, a lelkük közepébe, a csontjukba, a koponyáik tekervényeibe a félelmet!

Rámosolygott a szőkére:

– Abból kell kiindulni, hogy az ember rettenetesen szereti a nyomorult életét! Ha mit meg nem tenne a vagyonért – akkor mire képes, hogy megmentse az életét?! Az ember nagyon gyenge és tulajdonképpen rettenetesen utálatos valami! Nyomorult fajzat! Maga szereti az embereket? Minden részvétem a magáé… Hitler nem is tudja talán, hogy milyen nagy dolgot mondott, amikor azt tanácsolta a fiataloknak, hogy legyenek olyanok, mint a vadállatok! Ez nem alkalmi szólam. Ez filozófia! Tiszteletet érte, és le a kalappal előtte!

Rápillantott az órájára:

– Meg kell utáltatni önmagukat önmaguk előtt! Amíg ezt nem tette meg, addig semmit sem végzett! Semmit az égvilágon! Utálniuk kell önmagukat és megvetni… Akkor kész a munka! Keltsenek fel hajnalban, és addig is, ami a maga teendőit illeti, azt a felgyűrt ujjú testvért állítsa ide az ajtóhoz. Amikor a következő belép, azonnal üssék le. Mossák fel, és amint magához tér, állítsák lábra, és azonnal üssék le újra! Csak azután menjen oda maga elé. Magának ezután sem szabad ütnie… maradjon tiszta és nyugodt a feje! Beszéljen! – mindössze ez a dolga. Várja meg a szüneteket, amikor kevésbé jajgatnak, és akkor beszéljen. Aztán üttesse le újra, és bízza időnként a legényeire, hogy meddig akarják ütni… Hogy miért és mi a bibi, arról soha egyetlen szót sem! Ha megmondaná nekik, hogy mi a bűnük és miért veri őket, akkor csak azok a polgárok félnének, akik hasonlót cselekedtek. Ne tudják! És féljen mindenki kint a világban, bűnös és ártatlan egyaránt!

Így történt aztán, hogy sorban – a vendéglős, aztán Király és végül Gyurica – mihelyt beléptek a szobába, Macák ütése alatt azonnal elvágódtak, és amíg ki nem kerültek a szobából, nem szűnt róluk az ütés. Ha védekezni próbáltak – mint azt a vendéglős tette újra és újra –, akkor ketten estek neki, és senki nem válaszolt a kérdésükre, hogy mit is követtek el tulajdonképpen?

 

10.

A szoba, amely a négy ember zárkájául szolgált, a magasföldszinten volt. Széles folyosóról nyílott, mely arrább, a kijárat előtt tágas hallba torkollott. A hall ablakai be voltak deszkázva, miként minden ablak a szobában is. A szoba mennyezetéről piszkos körte szórt valamelyes világosságot. A helyiség teljesen üres volt, a négy fal és a csupasz parketta mocskos, foltos.

A vendéglős a parkettán feküdt, a fal mellett, a feje alatt Gyurica kabátja. Az arca fel volt puffadva, a szemei teljesen bedagadtak, a bőre véraláfutásos, az ajka fel volt repedve. Nyitott szájjal lélegzett, a szemeit viszont csukva tartotta. Mióta belökték a szobába, nem nyitotta szóra a száját, csak feküdt és hallgatott.

Gyurica eljött az ablaktól, ahol hátát a deszkának vetve, zsebre dugott kezekkel állt, és odahajolt föléje:

– Nem nyomja a kabát a feje alatt?

A vendéglős nem válaszolt. Felnyitva a szemét rápillantott az órásra, aztán újra lecsukta.

Gyurica visszament az ablakhoz. Bal karja élettelenül lógott, a ruhája ronggyá szaggatva, a homloka dagadt és véres, és egy kis nyílt sebből még egyre szivárgott a vér.

Király, az ügynök végigbicegett a szobán:

– Soha nem hittem volna, hogy ezt lehet csinálni emberekkel? Hát hol vannak a törvények? Hol van az állampolgár joga? Mi ez egyáltalán? Őskorszak… állatvilág? Mi ez? Azt mondja meg nekem valaki, hogy mi ez, és hogyan lehetséges…?!

Kovács a falnak támaszkodott a vendéglőssel átellenben. Fejét egészen magasra emelve, a koponyáját a falhoz támasztotta. Az ajka akár egy négeré, a haja csapzottan hullott a homlokába. Néha felnyúlt a kezével, és megtapogatta a száját.

– Ez nem huszadik század! – mondta Király. – Ez nem az emberek világa! Ez nem világ… ez maga a szörnyűség és maga a mocsok és a pokol!!

Bicegve, egyik lábát kínlódva húzta maga után. Megfordult és odaszaladt, botladozva és ugrálva az ajtóhoz. Felemelte az ökleit, és dörömbölni kezdett:

– Nyissák ki! Azonnal nyissák ki!!! Gengszterek… Vadállatok!!

– Jöjjön el az ajtótól, és hallgasson! – Gyurica odament, és átfogva az ügynök vállát, elvezette az ajtótól:

– Próbáljon uralkodni magán, nem segít semmit, ha elveszíti a fejét… Nyugodjon meg, Lacikám!

– Nem vagyunk emberek! – mondta Király. – Nem vagyunk emberek…! Szörnyűséges! Mi ez, édes istenem? Mi ez… mondja meg!?

A kezébe temette az arcát, és a falhoz támolygott:

– Szörnyűséges, rettenetesen szörnyűséges ez!!

Gyurica állt egy darabig mellette, kezét a vállára téve, aztán visszament az ablakhoz és hozzátámaszkodott. Csak Király csendes, fojtott sóhajtása hallatszott. Gyurica végignézett a társain, aztán Kovácsra pillantva megkérdezte:

– Kovács szaki! Próbáljon visszaemlékezni… Nem mondták magának, hogy miért hozták ide?

Az asztalos megingatta a fejét, felnyúlt a szájához:

– Azt… mondták… hogy a feleségem ringyó!

Sírni kezdett. Először igyekezett uralkodni magán, hüppögött, akár a gyermek, aztán szabadjára engedte a sírást:

–… hogy… ringyó… hogy utolsó ringyó… a feleségem…

– Nem mondtak semmi olyasmit, amiből gondolhatná, hogy miért hoztak ide minket?

– Nem tudom… nem tudom! A feleségem… ringyó… azt mondták!

A válla megrázkódott a zokogástól, feldagadt ajkai remegtek. Király hirtelen kiegyenesedett, eljött a faltól, megállt a szoba közepén. Mereven nézett maga elé, megtágult pupillákkal. Pár lépést tett előre, és újra megállva, különös, meredt tekintettel Gyuricára nézett.

– Gyurica úr… – mondta egészen elváltozott hangon. A szavak monoton hangsúlytalansággal hagyták el az ajkát, és a tekintetében riadt döbbenet ült –, Gyurica úr!

– Igen! – mondta az órás.

Az ügynök szemei rémültté tágultak. Egészen csendesen mondta:

– Ebben a világban nem lehet élni!

Lassan, mintegy önkéntelenül felemelte a karját, és a mutatóujját maga elé tartotta:

– Ebben a társadalomban nem lehet élni!

A vendéglős megmoccant a padlón, és megszólalt:

– Jó vicc! Rájött?

Király még mindig döbbenten táguló szemekkel, és feltartott ujjal odalépett hozzá:

– Béla kolléga! Ebben a világban nem lehet élni…!

Belemeredt a vendéglős arcába, aztán hirtelen megfordult:

– Kovács szaki! Ért engem, Kovács szaki?! Nem lehet élni!

Kissé meghajtva a derekát, mozdulatlanul nézett az asztalosra, aztán felegyenesedett, és odarohant az ajtóhoz. Rácsapott az öklével, és kiabálni kezdett:

– Gengszterek…!! Gazemberek…!! Nyissák ki az ajtót!!

Az ütései mind erőtlenebbekké váltak, és végül odahajtotta a fejét a karjára, nekidőlt az ajtónak, és nem szólt többet. Gyurica odament a vendéglőshöz:

– Hogy van, Béluskám? Hogy érzi magát?

– Rosszul! Mondja meg ennek az ügynöknek, hogy nem látja meg többé a napot…

– Fáj még a feje?

– Mindenem fáj!

Odafordította a fejét Gyuricára: – Na, mi van… maga pancser órás? Félti azt a nyomorult életét, mi?

– Tudja, hogy egy van belőle, Béluskám!? – mondta Gyurica. – Nem kellene felülnie? Akkor kevesebb vér megy a fejébe.

– Hagyja a fenébe…! – mondta a vendéglős. – Inkább hozza el az ajtóból azt az ügynököt. Mit vár ott az ajtónál? A messiást vagy a villamost? Nem hallja, hogy jöjjön már el onnan?

Király megfordult, és odabicegett hozzájuk. Megállt Gyurica mellett, a szeme a padlón volt. Csendesen és nyugodtan szólalt meg:

– Gyurica szaki…

– Igen!

– Lehet, hogy nem engednek el minket innen? Lehetséges?

A vendéglős lecsukta a szemét:

– Ne legyen gyerek, Lacikám! Itt fogunk megdögleni valamennyien!

Király továbbra is a padlót nézte:

– Biztos benne?

– Biztos! – mondta a vendéglős. – Olyan biztos, mint amennyire biztos az, hogy a szegybe nem kell téliszalámi…

– Gyurica úr…! – mondta ismét az ügynök.

Gyurica ránézett:

– Tessék?

– Hisz maga abban, hogy van büntetés?

– Nem! – mondta Gyurica. – Nincs sem büntetés, sem jutalom. Semmi nincs!

– Biztos benne?

– Biztos vagyok benne! Semmi nincs!

– Rosszul tudja! – mondta Király. – Minden van! Jutalom is van, és büntetés is van!

– Lehet… – mondta Gyurica.

– Én tudom, hogy van! – mondta Király.

A vendéglős felkönyökölt, és a fejét lógatva köhögni kezdett: – Akkor… – mondta meg-megszakadó szavakkal. – Akkor maga… most bűnhődik… amiért becsapta a kuncsaftjait…

Hanyatt vetette magát:

– Szóval félti az életét, órás úr?

– Igen! – mondta Gyurica.

– Hát az baj… látja! Ide figyeljen, Király úr! Maga még hazamehet, ha nagyon akarja… Nem viccelek, becsületemre mondom!

Bedagadt szemeivel Királyra nézett:

– Mit bámul? Tudja, hogy nem értek a vicchez? Ha azt mondom, hogy hazamehet, ha nagyon akarja, akkor úgy is van! Maga nem akar hazamenni, órás úr?

– Mindannyian hazamegyünk! – mondta Gyurica. – Ne izguljon, Lacikám! Kiderül rövidesen, hogy csak félreértésről van szó, és elengednek bennünket!

– Komolyan gondolja? – kérdezte Király.

– Nem! – mondta a vendéglős. – Az órás úr hazudik! Jobban tudja, mint maga vagy én, hogy nem megyünk ki innen többet!

Király ráemelte a tekintetét:

– Miért mondja, hogy én még kimehetek innen?

– Mert kimehet! Menjen, és kérjen bocsánatot tőlük. Mondja meg nekik, hogy nem tudja ugyan, hogy miért van itt, de szánja és bánja a vétkeit, ezentúl jó fiú lesz…

– Ne gyerekeskedjen, Béluskám… Mire jó ez? – mondta Gyurica és Királyra pillantott.

– Van kedve tréfálni? – kérdezte Király.

– Én aztán nem tréfálok!

– De tréfál!

– Ha legközelebb bejön valamelyikük, akkor menjen oda hozzá, és mondja azt, hogy a főnökkel akar beszélni… Aztán mondja azt a főnöknek, amit most mondtam itt magának az előbb!

Király bizonytalan tekintettel nézett a vendéglősre:

– Tréfál velem?

– Nem! Próbálja meg, és meglátja, hogy nem tréfáltam!

Király Gyuricára nézett:

– Maga mit gondol erről?

– Nem tudom! – mondta Gyurica. – Mindenesetre meg lehet próbálni. Esetleg valóban úgy van, ahogyan Béla kolléga mondja…

A vendéglős megemelte kissé a fejét. Először Királyra nézett, aztán az órásra:

– Hagyja, Gyurica szaki! Ha maga is ezt mondja neki, még elhiszi a végén, és elkezd zörögni az ajtón, hogy küldjék ide a főnököt… Nem zörög ki, Lacikám? Zörögjön nekik.

– Lehetséges, hogy úgy van – kérdezte az ügynök –, ahogyan a Béla kolléga mondja?

– Lehet!

– Mondtam, hogy hagyjon békét neki! – szólt a vendéglős.

– Lehet, hogy úgy van! – mondta Gyurica. – Mindenesetre meg lehet próbálni, semmit nem veszíthet vele…

– Nem veszítek semmit! – mondta Király, megismételve az órás szavait.

– Tényleg nem veszít? – kérdezte a vendéglős. – Komolyan mondja, hogy nem veszít semmit?

Király a gondolataiba mélyedt, és nem válaszolt. Keresztülment a szobán, és megállt az ajtó előtt. Hátra rakta a kezeit, és lehajtotta a fejét.

A vendéglős odaintett a fejével:

– Mondtam, hogy hallgasson? – szólt Gyuricára. – Ha maga is megszólal, akkor elkezd gondolkodni rajta… Megjáratta a szemét az óráson, aztán megfogta a kabátját:

– Nem így gondolta, mi… öreg fiú?

– Micsodát? – rebbent fel a gondolataiból Gyurica.

– Hogy így végzi…?

– Még nem biztos, hogy így végezzük…

– Ne legyen gyerek…

Hosszan nézte az órást.

– Nem akarom emlékeztetni rá… Pár nappal azelőtt, hogy meghalt a felesége – ne haragudjon, hogy mondom, bejött hozzám az üzletbe, az asszonyt kereste, valami tésztareceptet beszéltek. Bejött, hozta a nagy hasát, pár napja volt még a szülésig, mondom neki: na, Piroskám, fiú lesz, meglátja. – Bár az lenne! – mondja. – Mi lesz a neve? – Azt mondja: Én legszívesebben Miklósnak nevezném! Az apja után, ugye? – Igen! – mondja. – De hát van már egy Miklós! – mondom neki és kacagok. – Azt mondja erre: – én legszívesebben mindegyiket őutána nevezném el! – és elpirult, mint egy gyermek…

Gyurica hallgatott. A vendéglős újra felkönyökölt, és köhögni kezdett:

– Vége a dalnak! – mondta erőlködve a köhögéstől. – Ezt a mi szakmánkban úgy mondják, hogy: fájrant.

Gyurica maga elé nézett.

– Akarok kérdezni magától valamit – mondta visszafeküdve a vendéglős. – Ha akar, válaszol rá, ha nem akar, ne haragudjon, amiért megkérdezem… Figyel rám?

– Igen! – mondta az órás.

A vendéglős odafordította a fejét:

– Nem tudja, miért hoztak ide minket?

Gyurica ránézett:

– Nem! – mondta.

– Tényleg nem tudja?

– Tényleg nem tudom…

Aztán hozzátette:

– Miért kellene tudnom?

– Én mindig azt hittem – mondta a vendéglős –, de ne vegye rossz néven, amit mondok –, hogy maga olyan ember, akinek van valami vaj a fején. Tisztességes vaj, úgy gondolom!

– Téved! – mondta Gyurica.

– Nem vagyok biztos benne…

– Akkor nem tudom, mit mondjak? Miért ugratja Svungot?

– Mert szeretném elhinni, hogy úgy van, ahogyan neki mondtam…

– Azt hiába szeretné, Béluskám!

– Ez a baj! Én – ha kicsiben is –, de üzletember vagyok. Az a véleményem a világról, hogy mindenki mindig ad valamit és mindig mindenki kap valamit! Ez a lényeg! Adunk-kapunk – ekörül forog minden!

– Téved!

– Nem hinném! Próbáltam gondolkodni ezekről a marhákról, akik idehoztak minket. Ha lenne valami kis sütnivalójuk, akkor ők is így gondolkodnának! Elintéztek már mindannyiunkat – engedjenek ki! Ha meglátnék később egyet közülük, akkor hason csúsznék a pulthoz, hogy kiszolgáljam, s ha pénzt akarna adni, megcsókolnám a fenekét, hogy ne sértsen meg azzal, hogy fizetni akar. Olyan szabályos muksó lennék, hogy annál a miki-egér sem különb! Hát akkor mi jó van abban, hogy kinyírnak minket? Hol térül meg a befektetés? Minek hülyére verni, ha utána kifingatnak? Hol itt az üzlet?

Király eljött az ajtótól, és odabicegve megállt a vendéglős lábánál:

– Nincs kizárva, hogy igaza van magának, Béla kolléga. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy kiengednének innen!

– Megmondtam – szólt Gyurica –, meg kell próbálkozni! Mit veszít vele?

– Maga innen nem megy ki soha többet, Lacikám! – mondta a vendéglős. – Ne is próbáljon reménykedni benne!

– Mindent meg kell próbálni! – mondta Gyurica. – Semmit nem veszít vele, ha minden lehetőséget felhasznál ahhoz, hogy hazamehessen.

Kovács, még mindig lecsukott szemekkel, megszólalt:

– Én megpróbáltam… mondani nekik, hogy nem csináltam… semmit! Akartam mondani nekik, hogy ne haragudjanak… ha valami olyasmit tettem… ami miatt ide kellett hozni engem… akkor az akaratomon kívül történt… De nem engedtek szóhoz jutni! Egy szót sem… engedtek beszélni… csak ütöttek és… azt mondták, hogy a feleségem… ringyó!

Az ajtón keresztül az egész házat betöltő kiáltás hallatszott. Szörnyűvé torzuló férfihang volt, mely később jajgatásba fulladt.

Király megremegett, és a falhoz támaszkodott.

– Hogy… ringyó a feleségem… azt mondták! – mondta Kovács.

A vendéglős az ajtóhoz intett:

– Ez a kolléga, látják… nem kért bocsánatot!

Csendesebben mondta, hogy csak Gyurica hallhassa:

– Bár úgy lenne, hogy elég bocsánatot kérni…

– Nem is engedtek… szóhoz jutni… – mondta Kovács –, csak ütöttek, és ringyónak nevezték a feleségemet…!

Ellépett a faltól, és odajött Gyurica mellé:

– Maga azt mondta az előbb – mondta, és kezével elsimította a homlokát –, azt mondta, hogy… mit veszít… az ember, ha bocsánatot kér tőlük? Maga mondta az előbb Király úrnak… Béla kolléga meg azt mondta, hogy sokat veszít vele, legalábbis ezt jelentették a szavai. Nincs igaza, Béla kolléga! Az embernek mindent jogában áll megtenni az életéért! Nem úgy van, ahogyan maga mondja, mert amikor az ember élete veszélyben van, akkor mindenről megfeledkezik, és csak az életnek az ösztöne szól benne, és az parancsolja, hogy mit csináljon. Maga… bizonyára arra gondolt, hogy… az embernek a becsülete és egyéb ilyesmi az ára annak, hogy életben maradhasson. De ilyen kényszerhelyzetben az nem számít! Az, hogy élni akar az ember, az nagyobb parancs mindennél! Komolyan mondta, hogy ha megalázkodik előttük az ember, akkor kiengedik? Tényleg komolyan mondta?

– Komolyan mondta! – mondta Gyurica.

– Az nem lenne bűn – mondta Kovács egyre az ajkain tartva a kezét –, az Istennek is az a parancsa, hogy éljen az ember!

– Hát persze – mondta a vendéglős. – Emlékezzen vissza, hogy Király úr egész előadást tartott róla, hogy még az aszfaltot is fel kell nyalni, ha úgy parancsolják azok, akik parancsolhatnak.

– Az nem bűn! – mondta Kovács. – Az a bűn, ha az ember nem követ el mindent az életéért. És azért sem bűn, mert kényszerítve van rá, hogy azt tegye…

– Egyáltalán nem megalázó! – mondta Király. – Az ember élni akar… és akkor semmi nem számít.

– Bár úgy lenne… – mondta a vendéglős.

– Ha jönnek – mondta Király –, akkor megmondom nekik, hogy ne haragudjanak… Nem tudom, mit csináltam, de ha ők rossznak tartják, akkor nyilván igazuk van, és én nem teszek többet olyasmit, ami nem tetszik nekik!

Nem szólt senki. Király rájuk nézett:

– Rongy ember vagyok ezért?

– Nem! – mondta Kovács.

Király lehajtotta a fejét:

– Pedig… rongy ember vagyok, ha ezt csinálom! És mindenki rongy ember, aki ezt csinálja! Soha nem tudok majd a saját szemembe nézni. Azt veszíti el az ember, ami ér benne valamit: hogy becsülheti önmagát!

– Mit akar? – kérdezte a vendéglős. – Becsülni önmagát vagy élni?

– Mindent elveszítek… – mondta Király.

– Hát… egy kis életet azért megtart magának?

– Azt mondták a feleségemre… hogy ringyó! – mondta Kovács.

Gyurica már előbb otthagyta őket. Visszament az ablakhoz, és hozzátámaszkodott. Lehunyt szemekkel állt, a homlokán meggyűrődtek a ráncok, a vér egyre szivárgott a sebéből. Az ajkai össze voltak szorítva. Szemmel láthatóan megfeledkezett a többiekről.

– Na, mi van, órás úr? – kérdezte a vendéglős. – Kezd olyan lenni, amilyen! Megint nem akarja kinyitni a száját, csak minden félévben?

Gyurica nem válaszolt.

– Hány óra lehet? – kérdezte Király.

– Nem tudom! mondta a vendéglős. – Az ilyen kérdéssel forduljon szakemberhez.

Az ajtó előtt lépések hallatszottak, aztán kulcs fordult a zárban. A megnyitott ajtóban a felgyűrt ujjú nyilas állt egy revolveres kíséretében. A revolveres lelógatta az oldala mellett a fegyverét.

A felgyűrt ujjú végignézett rajtuk:

– Na, mi van, latrok? Nem buziztátok le egymást?

Belépett a szobába, és megállt az ajtó mellett:

– Nyomás kifelé, újra itt a Mikulás bácsi!

A vendéglős feltápászkodott a földről. Gyurica ellépett az ablaktól, és hozzálépve segítségére sietett. Kovács levette a kezét az arcáról, és iszonyodva nézett a nyilasra. Király elsápadt, és tétova lépésekkel elindult az ajtó felé. Amikor elhaladt Macák előtt, akkor megszólalt:

– Kérem… szeretném ha…

– Kuss! – mondta a nyilas.

Utoljára a vendéglős lépett ki az ajtón. Gyurica karjára támaszkodva.

– Hogy vagy, vitézem? – nézett rá Macák – mintha szelídebb lennél valamivel? Neked nem is a Mikulás, de egyenesen a Jézuska hozott valamit!

Végigvezették őket a folyosón. A hall mennyezetén igen erős égő szórta a fényt. A hall közepén, kis távolságra a villanytól, egy mennyezetre akasztott csiga mélyre hulló kötelén egy férfi függött hátracsavart karokkal, úgy, hogy csak a lábujja érte a földet. Felsőteste meztelen volt, a bőre véres, mellét sebek szántották végig, arca hatalmasra volt dagadva, tele sebbel és véraláfutással, a koponyáján nem volt haj, a fejbőre tele volt nedvező sebekkel, olyan volt a felhasadt fejbőr, mint a disznó bőre, amikor megpattan a perzselésben. Csendesen, ütemesen ingatta a fejét, a szájából véres nyál csurgott, és ugyancsak szabályos időközönként, követve a fej ingását, bugyborékoló nyögés hagyta el a száját.

– Itt a Mikulás! – mondta Macák a felhúzott testre intve.

Odalépett, és öklével megemelte a férfi állát:

– Szuszogsz még, gyerekem?

Odaintett a fejével a négy emberre:

– Nézd, mit hozott neked a bácsi…!

Elvette az öklét, és a férfi feje visszahullott a mellére. Elkezdte újra a szabályos ingását jobbra, balra, jobbra, balra… és feltört belőle újra az ütemes bugyborékolás, a jaj, amely már nem volt képes szóvá formálódni.

– Lehet gyönyörködni! – mondta Macák. – De nem így, gyermekeim! Tessék csak szépen sorban állni, mint a jó gyerekekhez illik! Így, vitézeim, tudtok ti rendesen is viselkedni!

A helyiség hátterében faragott, oszlopos falépcső vezetett fel az emeletre. Lépések hallatszottak, aztán megcsikordult a lépcső. Először a kis szőke nyilas tűnt fel, mögötte a civilruhás frissen fésülten, kellemes, könnyed lépésekkel haladva lefelé. Amikor a lépcső aljára értek, akkor rászólt a szőkére:

– Maradjon itt, szemben velük!

Lelépett a lépcsőről. Elhaladt, egészen közel a felfüggesztett ember mellett. A két nyilas vigyázzba vágta magát. Megállt a négy ember előtt négy-öt lépésnyire tőlük, kissé oldalt, hogy szabadon hagyja a tekintetnek a függő embert. A felgyűrt ujjú elkiáltotta magát:

– Felnézni!

A civilruhás ránézett:

– Miért kiabál? Semmi szükség az ilyesmire. Ne viselkedjen úgy, mintha kocsmában lenne!

Futó pillantást vetett a négy emberre:

– Itt értelmes emberek vannak, akik megértik magát akkor is, ha csendesen beszél…

Kis szünetet tartott, aztán megbiccentette a fejét:

– Jó reggelt!

Gyurica feszült vonásokkal, becsukott szemekkel állt. A többi sem mozdult, de Király megköszörülte a torkát, és elrekedő hangon, felpislogva megszólalt:

– Jó… reggelt…

A civilruhás elmosolyodott, és biccentett az ügynök felé. Aztán megnézte az óráját:

– Azt hiszem, ideje, hogy visszatérjenek a családjukhoz! Sajnos, tovább maradtak el az otthonukból, mint annak szabadna megtörténnie. Hogy mennyire volt jogos az önök idehozatala, azt sajnálatomra nem sikerült minden kétséget kizáróan megállapítanom. Következésképpen azt sem, hogy mennyire volt indokolt az a nézeteltérés, ami önök és néhány munkatársam között támadt az esti órákban.

Ránézett Kovácsra:

– Mindenesetre az, hogy a maga felesége kurva, az véleményem szerint nem helytálló megállapítás. Az ember nem állíthat olyat, amiről nem győződött meg. Ezt nem engedi meg sem a felelős gondolkodás, sem a korrektség. Önök viszont gondoljanak arra, hogy tévedni és hibázni emberi dolog, olyannyira, hogy egyikünk sem mentes tőle. Kérem, hogy feledjék el ezt az epizódot. Egyáltalán: nem szeretném, ha magukban különösebb nyomot hagyna mindaz, ami tegnap este történt önökkel. Nem mintha könnyen el lehetne felejteni, elvégre az ember szabadnak született, és méltósága is van. Semmit nem nehezebb elviselni, mint ennek a megsértését! De mit tegyünk? Mindannyian ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek, melyeknek alakításához semmi közünk nincs, s amelyek befolyásolására semmi lehetőséggel nem rendelkezünk. Olyanok vagyunk, mint a kis csónakok a viharzó tengeren. Mit tudunk tenni? Hallgatunk, és belenyugszunk a megváltoztathatatlanba. Bár képes lenne valaki különb tanáccsal szolgálni az egyszerű mindennapi embernek, aki mindössze a családját szeretné eltartani, meginni néhány fröccsöt vagy hosszúlépést, néha moziba menni, és élni nyugodtan és békességben! De akad-e, aki szolgálhatna különb tanáccsal? És vajon szükség van-e egyáltalán tanácsra? Nem felnőtt férfiak-e önök is mindannyian, szabad és felelős emberek, akik képesek a maguk fejével gondolkodni? Egyfelől ott van az önök felelősségteljes gondolkodása az életet illetően – másfelől meg ott vannak a törvények, melyek szabadságot biztosítanak minden állampolgárnak, hogy ki-ki maga döntse el, hogyan kívánja berendezni az életét, és milyen etikai és egyéb normák szerint kívánja tölteni a napjait. Én nem hiszem, hogy csalódnék, ha azt állítom, hogy önök egytől egyig valóban és mindössze egyszerűen és békés nyugalomban kívánnak élni…

Végignézett rajtuk. A vendéglős hátratett kezekkel a földet nézte, Király oldalt biccentett fejjel szaporán pislogva állt, és az arca halottsápadt volt. Kovács a szájához emelt kézzel nézett a civilruhásra. Gyurica mozdulatlan tekintetét a felfüggesztett emberre szegezte.

A civilruhás odaintett a szőkére:

– Megvallom őszintén, a kollégámmal némi nézeteltérésünk támadt az önök szabadon bocsátását illetően. Ő azon a véleményen volt, hogy ne engedjük el önöket, hanem öljük meg. Nem emlékszem, hogy akasztani akarta-e magukat vagy lelövetni, de ez most már hál istennek teljesen mindegy. Sikerült megváltoztatnom az elhatározását. A magam részéről azt indítványoztam, hogy ne mulasszunk el lehetőséget adni önöknek arra, hogy bebizonyíthassák a becsületességüket és az őszinteségüket. Azt állítják, hogy valami félreértés következtében kerültek ide, és ez véleményem szerint egyáltalán nem kizárt dolog! Ezért vetettem latba a befolyásomat abban az irányban, hogy ne mulasszuk el meggyőződni az önök bizalmáról irántunk, és nem utolsósorban a segítőkészségükről, röviden szólva nézeteink azonosságáról. Ezért azt indítványoztam, hogy hozzuk fel ide ezt a homunkuluszt, aki itt lóg most ezen a kötélen, s akinek amint láthatják, már csak percei vagy legjobb esetben órái vannak hátra. Ez a szánalmas lény egyébként vasöntő volt egészséges korában, és nemrégiben felrobbantotta egyik fegyverraktárunkat, mert, mint mondotta, utolsó gazembereknek tart bennünket, a szabadság eltipróinak, minden emberségünkből és minden becsületből kivetkőzött bestiáknak, Caligula és Néró utódainak, hazaárulóknak, egyszóval: gazembereknek! Nem tudtuk meggyőzni a tévedéséről! Amiben nyilván az is közrejátszik, hogy teljesen erkölcstelen családból származik, hogy mást ne mondjak, a felesége például kurva, a lánya pedig – holott fiatal gyerek még – szabályos bárcás, máris nagyobb ribanc az anyjánál! Nos: azt indítványoztam, hogy ne öljük meg magukat lent a pincében, hanem adjunk alkalmat arra, hogy hazatérjenek a családjaik körébe, és arra is, hogy kifejezhessék megvetésüket ez iránt a homunkulusz iránt…

Hátrább lépett, és kezével a felhúzott emberre intett:

– A gyakorlati kivitelezést úgy képzeltem el, hogy távozásuk előtt – mielőtt hazatérnének a családjukhoz –, sorban odamennek ehhez a szuszogó förtelemhez, és két pofont mérnek az arcára, úgy egyik, mint a másik feléről. Elkerülhetetlen, hogy közben össze ne mocskolják a kezüket, de meleg vízzel könnyen lemoshatják otthon, és nyoma sem marad a bőrükön. A sorrendet azt önök döntik el, az kezdi, aki akarja… Parancsoljanak!

Ismét odaintett rövid és gyors mozdulattal a felhúzott emberre, és mintegy utat nyitva, arrább lépett kissé.

A vendéglős melle rettenetes erővel emelkedett fel-alá. Szemét a civilruhásra emelte. Ajkai nyitva voltak. Megdagadt nyelvével megnyalta a szája szélét. Előrehajlott feje remegett.

– Te sátán…! – mondta. Tisztán és jól lehetett érteni minden szavát.

A civilruhás az órájára pillantott:

– Nemsokára indulnak a villamosok!

Kovács a felhúzott emberre fordította a tekintetét. Szemei valósággal kidagadtak az üregükből, hangosan szedte a lélegzetet, akárcsak a vendéglős. Ádámcsutkája sebesen szaladgált fel-alá.

– Istenem… – suttogta maga elé.

A felhúzott ember egyre ingatta a fejét. Jobbra-balra fordította szabályos időközökben, és minden ingásnál felnyögött. Amikor Kovács megszólalt, akkor megállt az ingása. Egy másodpercre a mell közepére bukott a koponyája, aztán nehéz, kínlódó mozdulattal, súlyos, nehéz lélegzetekkel felemelte az arcát. A szemei megnyíltak, és lassan, erőlködve minden moccanásért, végignézett az előtte állókon. A homlokáról vérrel sötét verejték szakadt és csurgott végig az arcán. Egyenként nézett az előtte állókra, aztán hirtelen mintha leütötték volna, visszaejtette a fejét a mellére. Felnyögött újra és ingatni kezdte a fejét tovább: jobbra, balra, jobbra, balra…

Király feje hasonlóképpen a mellére volt szegezve. Nem lehetett hallani a lélegzetét. A szája vékonyra volt szorítva, a feldagadt ajkak eltűntek az izmok szorításában. A két keze ökölbe szorulva feszült a combjához. Megszűkült szemei pattanásig feszülten meredtek a cipőjére. Amikor meghallotta Kovács sóhajtását, akkor felpillantott. Alig moccantva a fejét, oldalról vetette az asztalosra a tekintetét, aztán mélyre hajtott homloka alól, lassan fordítva a másik irányba a fejét, a civilruhásra nézett. A vendéglős állt mellette, látta annak szakadatlan fujtató mellét. Kissé feljebb emelte a fejét, és a kötélen lógó emberre nézett.

– Istenem… – hangzott fel újra Kovács sóhajtása. – Segíts meg, édes istenem…

Gyurica szemei a felhúzott ember arcán ültek. Szempillái megszűkültek, sápadt volt, az ajkai összezárva. Egymás után nyelt ő is, és az ádámcsutkája hasonlóan a Kovácséhoz, járt le-fel, le-fel megállás nélkül.

– Na de hát mi lesz akkor – szólalt meg a szőke a feljárónál –, ha nem akarják bebizonyítani a becsületességüket?

– Be fogják bizonyítani, az csak természetes! – mondta a civilruhás. – Nem olyan könnyen öli meg maga őket, barátom!

Kovács megmozdult, és kilépett a sorból. Az első lépés után megingott, majd megállt. Aztán elindult az ember felé. A szája nyitva volt, a feldagadt húson fénylett a nedves bőr, a halántékáról, a haj bozótjából indulva két széles érben csorgott alá az arcára a verejték. A következő lépésnél ismét megtántorodott, és imbolyogva kereste meg újra az egyensúlyát. Szemei mint a megbűvölté tapadtak a haldokló ember arcára. Továbblépett.

– Lehet nyitni az ajtót! – szólt emelt hangon a civilruhás.

– Istenem… – suttogta Kovács. Ott állt az ember előtt. Tekintete előtt ott vöröslött, feketéllett a mell véres, ütésektől felszaggatott bőre. Egészen közelről hallotta a férfi nem szűnő nyögését, amint jobbra, balra ingatta a fejét a halálos kín értelmetlen parancsára. Orrába csapott az izzadság melege és a vér émelyítő szaga. Alacsonyabban állt, mint a másik, aki a lábujjhegyére támaszkodott. Felnézett az arcra. A fej ingása lassan csendesült, halkult a nyögések panasza is, míg mozdulatlanná nem vált a fej, újra ráhullva a mell csontjaira. A szemek lassan megnyíltak, és rávetették tekintetüket Kovácsra. Egymás szemébe néztek. A férfi ajka megmozdult, nyelve erőlködve kínlódott a hangokkal, a torokból szaggatott bugyborékolás tört elő, végül a kínlódó nyelv tehetetlenül fordult ki a dagadt ajkak közül, és véres, hosszú pókhálófonálban sötéten lecsordult belőle a nyál. A szemek továbbra is ott nyugodtak az asztalos tekintetében.

– Egy-kettő, és kész az egész! – mondta a civilruhás.

– Édes Istenem… – mondta Kovács.

Lassan felemelte a kezét, egészen magasra emelte, aztán lecsukódtak a szemei, és végigvágódott a padlón. Karja – úgy, ahogyan ütésre emelte – elnyúlva, nyitott tenyérrel csapódott a parkettához.

– Hülye! – mondta a civilruhás. Rákiáltott a revolveresre:

– Vigye félre onnan, és térítse magához!

Kovács felsírt:

– Nem…! Nem… Istenem… bocsássa meg… a bűnömet!

Zokogni kezdett, s amikor a revolveres lehajolva hozzá megragadta a karját, akkor felordított, mint ahogyan a tébolyultak ordíthatnak:

– Nem…! Nem!!! Istenem… nem!!!

A civilruhás rákiáltott a revolveresre:

– Vigye már el innen, maga barom! Tegye rá tenyerét a szájára, maga díszökör!

Odafordult a többiekhez:

– Tessék! Ne spekuláljanak! Haza akar menni, vagy nem?

A vendéglős, nehéz nagy fejét előretolva nézett rá.

– Tessék! Ki következik?

– Nagyon helyes! – mondta a szőke. – Mehetünk a pincébe…

Megindult le a lépcsőn:

– Nagyon helyes!

Király tátott szájjal, zihálva nézett a revolveresre, amint végighúzta a földön Kovácsot. Nézte, amint az asztalos feltámolyog a földről, kiszakítva magát a nyilas szorításából, és arcára szorított kézzel egyre kiáltja:

– Nem!! Édes istenem… nem!!

A revolveres hátracsavarta a karjait, és maga elé taszítva elvezette a folyosó felé.

– Úristen! – mondta Király. Az arca eltorzult, és a szemeibe halálos rémület ült ki.

Ütést, majd zuhanást lehetett hallani a folyosó végéről és az asztalos elcsukló zokogását:

– Nem… nem tudom…!!

Király megmozdult és előrelépett. Szemét maga elé szegezte, és odafordult a felhúzott férfi felé. Megtette a következő lépést is, amikor megérezte a karján a vendéglős szorítását. Megbillent és visszatántorodott a helyére.

– Nem megy sehová, Király úr! – hallotta maga mellett a vendéglős rekedt, eltorzult hangját. Lehunyta a szemeit, megingott, és odakapott a vendéglős karjához:

– Eresszen el, az Isten szerelmére… – suttogta.

– Itt marad! – mondta a vendéglős. A tekintetét még most sem vette le a civilruhásról. Elengedte Királyt, és megbicsakló térdekkel elindult a civilruhás felé:

– Nyomorult gyilkosok…

– Vigyázz! – kiáltotta a szőke. – Macák!

A vendéglős tovább haladt a civilruhás felé, egyre rászegezett szemekkel, és megroggyanó lábát kínlódva húzta maga után: – Nyomorult… utolsó gyilkosok…!!

Macák már a háta mögött volt, és felemelve a revolverét, lesújtott vele a vendéglős koponyájára.

– Béla kolléga…! – kiáltotta az ügynök. Üres tekintettel nézte a mozdulatlan vendéglőst.

A homlokához vitte a tenyerét, rászorította, és ringatózni kezdett előre-hátra, mint a gyermek, mikor játszik:

– Teremtő úristen…

Gyurica egész idő alatt mozdulatlanul nézte a lógó testet. A tekintete nem rebbent, csak tele lett könnyel. Teljesen mozdulatlanná merevedve állt, és nézte maga előtt a férfit.

– Végeztünk! – mondta a civilruhás.

A szőke eltette a revolverét. Mosolygott:

– Hamarabb nem tehettük volna meg?

Amikor a civilruhás ránézett, akkor hozzátette:

– Nem gondolja?

A civilruhás odaszólt Macákhoz:

– Intézze el őket!

– Igenis!

– Pedagógia nélkül! – mondta a szőke.

Gyurica megszólalt:

– Várjanak… kérem!

A civilruhás ránézett:

– Nocsak!

– Várjanak még! – mondta Gyurica.

Szeme változatlanul ott ült a felhúzott emberen. A haldokló nem nyögött már. Rettenetes erőfeszítéssel oldalra fordította a fejét. Szemei nyitva, a civilruhást nézte, aztán a vendéglős elzuhant testét. Szája megnyílt, véres, megdagadt nyelve újra szavakkal küszködött, aztán lomhán kibuggyant az ajkai közül. Amikor meghallotta az órás hangját, lassan középre fordította a fejét, és mellére ejtett állal, zihálva nézett az órásra.

– Nocsak! – mondta a civilruhás. – Kiderül, hogy akad önök között rendes ember!

Intett a kezével:

– Parancsoljon!

Gyurica előrelépett. Ajkai szorosan összezárva, az arca mozdulatlan volt. Bőre fényes a verejtéktől.

– Bátran, barátom, bátran! – mondta a civilruhás. – Egy-kettő, és vége az egésznek! Azt hiszem, hogy nyithatja is már az ajtót! – szólt a szőkére. – Minek kétségek és aggodalom közt hagyni a feleségét?

Gyurica megtette a második lépést is, amikor az ügynök megfordult, és dermedt mozdulatlansággal nézett az órásra. Tenyere úgy, ahogyan elvette a homlokáról, szétnyitva maradt a levegőben, ajkai megnyíltak:

– Gyurica… Gyurica szaki…

Gyuricát mindössze két lépés választotta el az embertől, akinek megcsendesedett a zihálása, és nyitott szemeit a közeledőre szegezte. Szájából egyre csorgott a vér és a nyál, a fog nélküli feltört ínyeken feketére száradt az alvadt vér.

– Gyurica szaki… – suttogta Király. – Gyurica szaki… az istenért… mit csinál?

Odanézett a földön fekvő vendéglősre, riadtan kapta oda a szemét, mintha őt is meg akarná szólítani.

Gyurica odaért az ember elé. Felnézett az arcára, és mint az előbb, amikor Kovács emelte fel a fejét, találkozott a tekintetük. Pillantása először a véres szájra, a puffadt, feldagadt ajkakra, a fog nélküli ínyekre, a felszakadt vérző orra esett, aztán felemelkedett egészen a szemekig. Mozdulatlan tekintet mélyedt az arcába. Orrába csapott a lihegő száj bűze, a vér és az izzadtság szaga, a hónaljak vad, csípős kigőzölgése s az égett bőr és hús büdössége.

Király tántorogva lépett feléjük:

– Az Istenért… Gyurica szaki…! Nem… nem… ne tegye meg…!

Arca eltorzult, szája megremegett:

– Nem… nem azt akarja… Egészen biztos, nem azt akarja…!

Riadt, megbomlott tekintettel nézett körül. A civilruhásra esett a tekintete:

– Ne…! – mondta. – Ne engedjék…!!

Visszafordult és felkiáltott:

– Ne! Ne engedje…! Béla kolléga… ne engedje! Az istenért… Béla kolléga!!!

Odarohant Gyuricához, és belekapaszkodott a karjába:

– Nem szabad! Menjen el innen!! Menjen el innen! Azonnal menjen el innen…!!

Gyurica nem nézett rá. Tekintete belekapaszkodott a másik ember tekintetébe.

– Üsse le azt a marhát! – mondta a civilruhás.

– Nem! – kiáltott Király, és egyik kezével egyre szorítva az órás karját, odafordult, ahol a vendéglős feküdt. – Nem szabad…! Ugye, nem szabad… Béluskám! Nem szabad…!!

Karját magasra csapva a revolver ütése alatt pár lépésnyire arra tántorodott, ahol a vendéglős teste feküdt. Aztán hátratántorodott, és a következő ütéstől elzuhant. Gyurica lábai mellé.

A haldokló szeme elmozdult Gyuricáról. Lenézett az elzuhant emberre. Nyugtatta rajta egy darabig a tekintetét, aztán lezárta a szemhéjait. Gyurica csak a homlokát látta maga előtt, mely az egészen mélyre, az oldalt csuklott arc fölé borult. Felemelte a kezét, és arcul ütötte az embert. A fej átbillent a másik oldalra.

– Egy null! – mondta a civilruhás. – Jöhet a másik, és vége az előadásnak.

Gyurica megtántorodott. Először hátrabillent, aztán egyensúlyát keresve, felemelt karral előre dőlt. Keze kapkodva a levegőben beleütődött az ember derekába, s az órás odaszédült az ember mellére. Ott maradt mozdulatlanul, ujjai görcsösen szorították a meztelen testet, és a szemei lecsukódtak.

– Nyomás! – kiáltotta Macák. – Ne húzza az időt!

– Most már gyerekjáték! – mondta a civilruhás. – Fejezze be, és el van intézve minden!

Macák megfogta Gyurica karját, és odaállította az órást az előbbi helyére:

– Nyomás!

Gyurica felemelte a fejét, aztán a karját, és arcon ütötte az embert, ahová az előbb is ütött. A fej megbillent, felbiccent először a vállhoz, aztán visszahullott középre. A szemek felnyíltak egy pillanatra, ránéztek az órásra, aztán lecsukódtak. Erőlködve vonták össze magukon a szemhéjakat, mind összébb és összébb, egyre összébb és összébb, görcsös, fájdalmas erőlködéssel egyre összébb, míg végre az sem látszott a szeméből, amit a puffadt, dagadt hús eddig látni engedett.

Gyurica szemei csukva voltak. Úgy, csukott szemekkel fordult meg, és karjait kissé széttárva maga előtt, ujjait mereven, feszülten szétnyitva, az ajtó felé indult. Karjai mind széjjelebb nyíltak, távolodtak a testétől, ujjai egyre széjjelebb nyíltak, mintha ott akarnák hagyni a tenyerét, s mire az ajtóhoz ért, a karjai egészen szét voltak tárva, fel egészen a váll magasságáig, és a felgyűrődő kabátujjakból messze, magasra feszültek az ujjak.

 

11.

– Meg van bolondulva?! – mondta a fegyveres őr a kapuban. – Tegye le a karját, és menjen rendesen!

– Hogy…? – mondta Gyurica, és szembe fordult a nyilassal.

– Eressze le a karját! – mondta a nyilas. Gyurica felnézett a karjaira. Lebocsátotta őket, és ott állt továbbra is a nyilas előtt.

– Vissza akar menni? – kérdezte a nyilas.

– Nem! – mondta Gyurica.

– Akkor tűnjön el innen!

– Igen! – mondta Gyurica.

Megfordult, és elindult a járdán. Kiskabátban volt, a feje födetlen. Lassan, meg-megimbolyogva haladt, a két karja lógott az oldala mellett. Kihaladt a kis mellékutcából és ráfordult a főútvonalra. Világosodott már. Két teherautó vágott át nagy sebességgel haladva el az utca előtt. Távolról villamos zúgása hallatszott. A köd felszállt, világos, nedves nap ígérkezett a városra.

Két férfi jött szemközt. Amikor pár lépésnyire voltak Gyuricától, megálltak és nézték, amint elhaladt mellettük. Az egyik megszólalt:

– Beszívtál, apuskám…?

– Hogy? – mondta Gyurica és megállt.

A férfi az arcába nézett:

– Valami baj van?

– Nem tudom… – mondta Gyurica, és állt továbbra is az emberek előtt.

– Piás! – mondta a másik.

– Beszívtál, haverom?

– Nem! – mondta Gyurica.

– Beleütötted az orrod valamibe, amihez semmi közöd, mi? És megkaptad a magadét?

– Nem tudom… – mondta Gyurica.

Álltak még egy darabig egymással szemben:

– Na… csak igyekezz szépen hazafelé!

– Jó… – mondta Gyurica.

– Ilyen az élet! – mondta a másik.

– Ilyen! – mondta Gyurica.

– Hol laksz?

– Pesten… – mondta Gyurica.

– Kösz! Ezt jól megmondtad…

A másik intett a fejével:

– Na eredj szépen…!

– Igen! – mondta Gyurica és továbbindult.

A következő útkereszteződésnél újra autó vágott eléje. Visszalépett, és befordult a mellékutcába. A járda közepén ment, eleresztett, lógó karokkal, messze előrevetett tekintettel, mely nem látott semmit jóformán. Amikor az utca végére ért, felvinnyogtak a szirénák. Elkésett riadó volt. A szirénaszóval egyidőben robbanások rázták meg a levegőt, s a bombák sivítása túlzúgta a szirénák üvöltését.

Gyurica megállt. Mozdulatlanul meredt a távolba:

– Pesten! – motyogta. – Pesten lakom… és haza akarok menni… Nem! Köszönöm… Hazatalálok magam is… ne tessenek fáradni…

Lelépett a járdáról, és az úttest közepén haladt tovább. A robbanások szakadatlanul követték egymást. A szirénák elhallgattak, és kis idő múlva, amikor a fül megszabadult a zúgásuktól, és a bombák pillanatnyi csendet hagytak, hallani lehetett a repülőgépek monoton, mély búgását a levegőben. A robbanások egyre közelebbről csattantak. Nem messze hatalmas tűzoszlop tört az égnek, és nyomában sárga, majd gomolygó piros füsttel szennyezett lángok csaptak magasabbra. Állandó vad bömbölés töltötte be a levegőt. A robbanások hangja összevegyült a bombák sikoltásával. Dübörgő reccsenés rázkódtatta meg a környéket, mintha maga a föld szakadt volna fel vagy omlott volna a mélységeibe. Gyurica változatlanul az út közepén haladt, mereven előre szegezett tekintettel. Karja lassan emelkedni kezdett, egyre magasabbra és magasabbra úgy, mint amikor kilépett az utcára, és a nyilas őr visszaszólította. Úgy, széttárt karokkal ment tovább.

– Köszönöm – mondta –, hazatalálok magam is…!

Kiért a főútvonalra, mely hazáig vezetett. Ráfordult a járdára. A repülők zúgását a feje fölött hallotta, mintha szakadatlanul ott köröznének felette. Hatalmas reccsenéssel szakadt fel előtte a járda betonja. A túlsó oldal lámpaoszlopa vágódott át és pattant ketté az ütődéstől. A túlsó oldal házai tompa morajlással omlottak össze, a falak füstölögve végigzuhantak az utca kövezetén.

Gyurica megtántorodott, és végigzuhant a járdán. A bombák a szemközti házakat sorozták végig, egy percre sem szűnt a gépek zúgása, a bombák süvöltése, és robbanás robbanás után követte egymást. Gyurica odakúszott a megremegő falakhoz.

– Köszönöm… – mondta, amíg négykézlábra támaszkodott –, természetesen hazatalálok…

Felállt. A gomolygó por- és füstfelhőben, mely úgy vette körül, mint a tegnap esti köd, meginogva a lábain továbbindult. Karjai ismét széttárva, mint az előbb, ujjai felmeredtek fehéren a remegő levegőben. Háta mögött felgyúlt, égett a világ. Pernye és korom szállt mindenfelé, a porban és a füstben. Lába falak omladékain és törmelékén taposott tovább. Ment egy pillanatnyi megállás nélkül, tántorogva, bukdácsolva a romhalmaz között. Befordult a vendéglős utcájába. A házak némák voltak, az ablakok redőnyei lehúzva. Ide nem ért el a bombázás. Elhaladt a lehúzott rolójú vendéglő előtt. Amikor a maga utcájához ért, megállt és rámeredt az ismerős tájékra. Kezét a homlokához emelve, végighúzta rajta az ujjait. Egyenként, sorban nézte végig a házakat. A bombák robbanása egyre rázta, reszkettette a levegőt. De szeme előtt épen, csendesen álltak a házak. Csak az arrább lángoló tüzek fénye lengett, villant az ablakok üvegjén.

Állt és nézte a házakat. Az utca kis fordulójában ott állt a négyablakos, földszintes ház, középen a bolthajtásos kapuval. Hosszan nézte a házat. Aztán odalépett a sarokház falához, és a karjára hajtotta a fejét. Először halkan, aztán egyre hangosabban zokogni kezdett. Lassan lecsúszott a fal mentén a földre, arcát a vakolathoz szorította, és szemeit a kis házra szegezve zokogott tovább.

A repülőgépek elvonultak. Csak a távoli tüzek reccsenése hallatszott, és a beálló csendben felhallatszott Vecsés alól az ágyúk dörgése.

 

 

 

Húsz óra

 

I.

7 óra

Az asszony tojást hozott, friss uborkát, hagymát, héjától fosztott kenyeret.

– Fogyasszák egészséggel… Jobban esik majd utána a pálinka is!

– Látja – mondta a férfi –, tudja az asszony, hogy mi kell a férfiembernek…

Az asszony letette a tálcát az asztalra:

– Ez az én emberem is mindig ide ülteti magát a fák alá, majd azt tetszik hinni a végén, hogy egyebünk sincs, csak ez a lóca meg az asztal… Tessék gyorsan, úgy jó az, melegen!

– De még töltsünk egyet… – mondta a férfi, s már töltötte is a poharakat. Igen erős pálinka volt, szilva, legalább hároméves. – Egészségére!

– Isten éltesse! – néztem az asszonyra. Az a reggel volt egyébként, amit a legjobban szeretek. Némi pára van a levegőben, a nap könnyű függönyön keresztül jut a földre, a pára nem szállt még fel a fűről, levelekről, s ettől meg-megcsillan a táj, messzire hallatszanak a hangok, s az ég tele van madárral.

– Egészségére! – biccentette meg a fejét az asszony. Aztán nézte, hogyan látunk hozzá a rántottához. Amikor ismét rátekintettem, láttam, árnyék ül az arcán, s ahogy néz bennünket – lassan meghajtja a fejét.

Csendesen mondta:

– Csak fogyasszák egészséggel… – és megigazítva kendőjét, ment vissza, fordult csendesen a ház felé.

– A fia jutott az eszébe – mondta a férfi.

Villát tett elém:

– Tessék, amennyi jólesik!

– Köszönöm. Nem emlékszik, ki mondhatta magának, hogy ez a Varga rendőr most valamerre?…

– Tudja a jó Isten! Beszélik. Aztán vagy igaz, vagy nem. Minden megeshet… Tudja: azóta sem jött haza a falujába! Bevitték a kórházba, ment vele az orvos is, mert nem tért még magához, és vérzett kegyetlenül… Aztán rendbe szedték valahogyan, de ide már nem jött vissza. Aztán figyelje meg: ha találkozna valakivel itt a faluban, akit Vargának hívnak, az rögtön hozzámondja majd, ha kérdi, hogy ők nem az a Varga család, amelyikből ez a szerencsétlen való, hanem a másik. Azért mondják, hogy a szégyent elkerüljék… Vitte a családját is, csak az apja meg egy testvére van itt, azok együtt laknak.

Meghámozott egy uborkát, és elém tette:

– De nem hiszem én, hogy rendőr lenne, mert ha más nem is merné bántani, de az igazgató elvtárs, a Jóska, hogy már úgy mondjam a nevét, ahogyan szoktam, az megtalálná még a föld alatt is, és levétetné véle az egyenruhát…

– Gondolja?

– Olyan biztos az, ahogyan most itt ülünk!

Szótlanul ettünk egy darabig.

– Tudja… – mondta kis idő múlva – úgy van aztán most, hogy hát két ember van, aki nem teszi be ebbe a faluba a lábát. Az én fiam az egyik, a másik meg az a Varga! Oszt nem is volt semmi dolguk egymással, s az Isten tudja, mikor látták egymást utoljára, van annak tán hat esztendeje is, ha igaz…

Elnevette magát, s ahogyan az ilyen parasztemberek szokták, ha keserűségükben nevetnek, megrázta a fejét:

– A jó Isten tudja, micsoda világ ez… – no együnk!

Felvágta hosszára az uborkát.

– Mióta nem volt itthon a fia?

– Rég, nagyon rég… Rögtön azután, hogy megtörtént vélem és Jóskával, evvel a mi igazgatónkkal a dolog, rögtön azután jött, s kereste a Jóskát, leste valósággal, mint a farkas, de az meg nem volt itthon, járta a vidéket, két hétig is nem volt idehaza. Így aztán nem találhatta az én fiam. De azt mondja nekem: Édesapám! Jól figyeljen rám! Mához egy hetire én eljövök magukért, s úgy készüljenek, hogy jönnek velem, s ide többet nem teszik be a lábukat. Amijük van, viszünk mindent, bútort, malacot, semmi itt ne maradjon… itt maga többet egy kapanyelet sem fog meg! Nekem még akkor gipszbe volt a karom, hagytam, hadd beszéljen. Megértette, édesapám? – mondta – megértette, amit mondtam? Mához egy hetire jövök magukért, s többet aztán még csak ide se gondoljanak!

– Hová vitte volna magukat?

– Őhozzájuk. Úgy mondta, hogy megleszünk mink náluk, szép lakása van, akkor őszön kapta a gyártól, munkáslakás… Hát hogy odavisz minket! Nem szóltam, hadd beszéljen – gondoltam. De aztán egy hetire meg is jött, két autóval meg emberekkel, a barátaival, még ketrecet is hoztak a disznónak. Pakolunk, édesapám! Igen köszönöm, édes fiam, hogy ennyire gondolsz ránk, de azt mondom én neked, hogy hiába jöttél, mert nem megyünk mi innen sehová egy tapodtat sem! Na, akkor aztán látta volna! Előbb szép szóval, aztán meg hogyan kiabált! Majdnem baj lett ott belőle – az anyja, az meg sírt szegény, nem tudta, mit szóljon, s ki mellé álljon. Így telt az idő, míg végül azt mondta ez az én fiam: Hát figyeljen reám, édesapám! Azt mondja meg énnékem: milyen ember az, aki a falat kenyérért magán hagyja a szégyent, s akképpen sompolyog vissza a vályúhoz, mint a kutya, ha hagyja a disznó? Milyen ember az, azt mondja meg énnékem!? Hallgattam. Hát én megmondom azt mondja –, nem ember az, s úgy érdemli a sorsát, ahogyan van! Néztem s hallgattam. A kocsiról még azt mondta: Engem ide aztán ne várjanak! Mert ki maga szántából áll újra kötél alá, ahhoz énnékem közöm nincsen többé…

Kenyeret tűzött a villájára, és megmártotta a tálban.

– Hát azóta aztán nem jött, s nem megyek én sem!

– Látogatóba sem?

– Nem! Ismerem a fiamat – én neveltem –, nem engedne be!

Megáll a kezében a villa:

– Hát tán mindenki menjen el? Azt mondtam én akkor néki: ide rendelt a sorsom, ide születtem, hun lenne hely máshun az én számomra? Itt maradok, tettem, amit tettem, s akárhogyan jöjjön is, akármi jöjjék is ezután: maradok! Tán mindenki szedje a cókmókját?

A kutya jött felénk a fák közül, szép, nagy, fehér állat, komondor, akkora, akár egy borjú. Felszagolt az asztalra, aztán megfordult maga körül és lefeküdt. Épp az embernek a lábához, s mindjárt nyújtotta is fel a lábát a férfi térdéhez, és úgy kaparta végig a nadrágját:

– Eredj, te! – mondta a férfi. – Ez is utánam koslatna mindig… Na látja: ezzel is mit csináltam volna a városban, a fiam házában? Így van ez jól, így bizony… Na eredjél, öreg!

Eltettem a késemet, és megtöltöttem a poharakat.

– Elég volt? – nézett rám.

– Bőven! Nem is találkozott azóta a fia Jóskával?

– Nem! Nem, hála Istennek… De a Jóska, az itt volt egyszer nálam, hintóval jött, tartott hazafelé valamelyik majorból, bekiáltott, s hogy kimegyek, azt mondja nékem, még abban az időben volt ez is, gipszbe volt még a karom: Ide figyelj, Anti! A te fiadat én háromszor láttam, amikor keresett engem… – No – gondoltam! Mert nem hazudik ez a Jóska, nem hazudott világéletében. Ott voltam, s láttam, de kimentem a lakásból a konyha felől, máskor meg a kerten mentem haza, hogy elkerüljem… Tudtam, hogy igazat mond, s azt is tudtam, hogy ha az én fiamra egyet ráütne, az menten elpusztulna, mert akkora ereje van ennek a Jóskának, s még senki elől meg nem futott gyerekkora óta! Hát csak ezt akartam mondani neked, Anti!… S ment is tovább, szólt a kocsisának, hogy hajtson. Így volt! Elkerülte, hogy baja ne legyen a fiamnak, megfutott inkább! Pedig revolver volt nála, s akármit csinál, kutya baja sem lett volna… Olyan idők voltak azok!

– A felesége meglátogatja néha a fiát?

– Meg, hogy az istenbe ne! De tudja… ha a Jóska jön erre, vagy találkozik vele valahol, akkor csak elfordítja a szemét. Most volt egy hete, hogy Jóska kint járt erre s bejött, aztán jött az én feleségem, sarlózni volt a disznónak valami zöldet, jön, s megy a ház felé. Köszön neki a Jóska, ez meg, a Bözse, csak nézte a földet, és Jóskára egy pillantást sem vetett. Azt mondja Jóska: Nem békéltél meg, Bözse? Csak ment tovább, mintha nem is hallotta volna. Lásd – azt mondja Jóska –, két asszony néz így rám a faluban, a te feleséged meg a Vargának a nénje. Éppen egyformán néznek engem!

Megáll egy pillanatra a beszédben, és megtölti ismét a poharakat.

– S tudja: elgondolkodom én néha ezen! Az én feleségem meg a Vargának a nénje, azok néznek így egyformaképpen a Jóskára. Egymásra meg ők sem vetnek soha egy pillantást sem. Így nézik a Jóskát, s így egymást is. Pedig ezek egy fedél alatt voltak, az én Bözsém meg a Varga Juli. A cselédházban ugyanegy szobában laktak, s ott nőttek fel születésük óta. És lám! A Jóska meg én meg a Varga, meg akit a Varga megölt, a Kocsis Benjámin – mi is mind egy vályúból való cselédek voltunk, egy birtokon, egy uraságnál, egy nyomorúságban, egyforma sorsban. S mi lett vélünk? Én ezt a karomat már nem tudom úgy használni, mint annak előtte. Ennek köszönhetem, ennek a Jóskának! A Bénit meg, a Kocsis Benjámint a Varga ölte meg. Ő lőtte le, akivel egész cselédsorsukban egy kenyeret ettek, s egy bánat alatt voltak! A Vargát meg ez a Jóska üldözte el innen a szülőfalujából! A fiam itt kereste napokig a Jóska halálát, pedig Jóska hordozta őt magával pendelyes korában, ezt az én fiamat, s tán még szóra is ő tanította, mert az ő nyomába járt mindig, ott bukdácsolt a Jóska sarkaiban, amikor épp hogy járni tudott még… Micsoda világ ez? Azt mondja meg énnékem, hogy micsoda világ ez?

– Egészségére!

– Egészségére! – emelte a poharát. – Milyen világ ez? Tán a fiamnak nincs igazsága? Van annak, s nem is akármilyen, tudom én azt! A könny a szemembe szökött, amikor kifordultak az autókkal az udvarról, s ment, hogy ne lássam többet. Ha én itt az igazságot össze akarnám szedni, hogy odaadjam a maga tenyerébe, hogy láthassa, le kéne járnom bizony a lábamat, hogy mind összegyűljön, ahány helyen van, annyi helyről! Mit csináljak véle? Ülök; teszem újra a dolgom s – hallgatok!

Elővette a dózniját, és cigarettát sodort magának.

– Mennek reggel Jóskával? – gyújtott rá, s fújta el a füstöt.

– Megyünk! Jöjjön velünk, nézze meg ezt az új gépet…

– Láttam már, tegnap még a Bábosikban volt, de Jóska átparancsolta onnan, mert erős neki a domb. Mikor megy a grófhoz?

– Holnap…

– Azon is van annyi néznivaló, mint a gépen…

– Van… – álltam fel. – Mondja meg, hogy köszönöm a tojást!

Felállt, s elindultunk hátra, az ösvény felé, mely kivezetett a dűlőútra. A kutya ott paskolt a nyomunkban. Eljött egészen az árokig, s ott aztán megállt, ahogyan jó kutyához illik: egy lépést sem el a portától!

 

II.

8 óra

A gazdaságnak ez a majorja kissé távolabb esett az országúttól. Gyümölcsösön mentem keresztül először, aztán egy kis dombocskán szőlő között, s végül egy vegyszeres kukoricatáblán, talán harminc holdon. Megizzadtam, mire átvergődtem rajta, de az oldalánál ott volt mindjárt az út.

A motor ott állt, nem messze attól a helytől, ahol kibukkantam, egy nagy eperfa árnyékában. Ketten álltak mellette. A magasabbik embernek a kabátja a kormányra volt dobva, az inge felgyűrve egészen a könyökéig, a keze tele olajjal, a sapkája feltolva a homlokából. A másik ott állt mellette, és fújta a füstöt, valamivel alacsonyabb volt, elöl kopasz, s már eresztett némi pocakot.

Ez nyújtott kezet először:

– Éppen ebben a pillanatban mondtam, hogy nem a porlasztóval van a hiba, hanem e miatt az átkozott és elvtelen proletárliberalizmus miatt romlott el a motor! Most mondja meg őszintén: úgy jó néhány évvel ezelőtt történhetett volna ilyesmi?

A másik leguggolt a motorhoz, a könyökével csúsztatta feljebb a nadrágot a térdén. Csak a csuklóját nyújtotta, és fel sem pillantva megkérdezte:

– A barátja felutazott már neonfényes fővárosunkba datolyát zabálni?

A másik elővette a zsebkendőjét, és megtörölte a tarkóját:

– Ha nincs ez a Kádár-féle proletárliberalizmus, már régen messze járnánk! Arról nem is beszélve, hogy diktatúránk hősi korszakában soha nem vette volna magának a bátorságot egy pártbizottsági motor, hogy elromolni merészeljen…

– Honnan jönnek? – kérdeztem.

– A Vörös Hajnalból – mondta a motoros. – Sötétebb a legsötétebb éjszakánál. Volt már náluk?

– Voltam.

– Ismeri az elnöküket?

– Igen.

– Akkor vágná el mindannyiunk torkát, amikor azt büntetlenül megtehetné, vagy legalábbis amikor úgy gondolhatná, hogy nem jönnek rá, hogy ki tette!

– Ez még hagyján… – mondta a másik, miközben cigarettával kínált. – Ez még hagyján, de kilenc mázsa dinamitja van otthon, hogy megfelelő időben felrobbantsa a népköztársaságot. Kennedytől kapta borítékban születése napjára. Íme a liberalizmus gyümölcse!

A motoros nem törődött vele, a szerszámait emelte ki a vászonból:

– Szívből utál minden kommunistát, s úgy kell neki a szövetkezet, mint hátára a púp…

– A falu meg megválasztotta elnöknek – fújta ki a füstöt a másik. – Egyébként valóban ért a mezőgazdasághoz, és mindent megtesz, hogy menjenek valamire!

– Annyit hazudik, ahányat lép! Bevitte a fél családját a vezetésbe, az egyik ilyen bizottsági elnök, a másik amolyan, s még volt pofája elém állni, hogy a lányát vigyük el tanfolyamra, őt akarná könyvelőnek. Lesül a képemről a bőr, hogy egyáltalán szóba állok vele. „Elnök elvtárs…” – és nem szakad a fejemre az ég!

– Hová süllyedt a proletárdiktatúra! – sóhajtott a másik. – Egyébként egyetlen szövetkezet a járásban, amelyiknek nincs adóssága semmi, csak valami elenyésző kölcsöne, és harminchárom forintot fizetnek majd az ősszel egy munkaegységre…

– Amíg rá nem jövök, hogyan csinálják! – mondta a motoros. – Még a megyéből is kikergetném a gazembert! Visszautazott már a barátja neonfényes fővárosunkba?

– Már tegnap reggel…

– Mondja meg neki, ha majd utánamegy, hogy ne feledjen banánt is zabálni – a keserves úristenit! Én meg nem tudom, hová adassak hamarabb traktort, hová osszam azt a néhányat, ami van, s ami nincs éppen bedögölve… A Várat kikozmetikálták már? Ha nem lehetne tízezer traktort venni az árából, akkor egyet sem! De így aztán lesz kék termünk, lila termünk, pepita előcsarnokunk meg kupolánk, hogy a franc essen belé, meg zöld vécénk. Én meg tegnap lejártam a lábamat, hogy kétezer forintot kerítsek a banktól, hogy legyen mit szétosztani harminc ember között, akik három hónapja nem láttak egy fillért sem, mert nem dolgozik rajtuk kívül senki az égvilágon, csak a hasukat süttetik… Nesze neked, új vonal, liberalizmus…

A köpcös rám vágott a szemével:

– Hiába, nem lesz itt rend, amíg ki nem emelünk egy-két embert a bolyból, hajnalban és rövid úton!

– Úgy, ahogy mondod! Rendet csinálnék én huszonnégy óra alatt!

– Csinálj rendet egyelőre a motorodban – aztán ráérsz a többire is! Hát mit szól mindezekhez? – nézett rám.

– Látták az új trágyaszórót Jóskáéknál?

– Megérkezett?

– Meg! Most mondta az öreg Balogh Anti, hogy Jóska átküldte a Ganyó részére…

– Ki mondta magának? – nézett fel a motoros.

– Balogh Antal…

– A majori?

– Az!

– Ott volt nála?

– Igen…

– Gratulálok! Bizonyára jól eldiskuráltak?

– Beszélgettünk. Lassan mindenkit megismer az ember…

– Meg! – mondta, gyorsan rám vetve a tekintetét. – Meg. Ha másképpen nem, hát madarat tolláról, embert barátjáról!

Felemelkedett, és törölni kezdte a kezét egy rongydarabba:

– Mondja meg tiszta lelkére… szóba tud állni azzal az emberrel?

A másik nevetett:

– Volt már a grófnál?

– Holnap megyek…

– Na, mondja el majd, hogy mit beszéltek! Egyszer már nekem is meg kellene néznem. Nem láttam grófot tizenöt éve legalább! Nem nézzük meg egyszer, Bohati elvtárs?

– Nem! – mondta a motoros. – Én csak egyféleképpen nézném meg, de azt ne adja meg neki az Isten!

Most, hogy a kezét törölgetve egészen felénk s egyúttal a napba fordult, látni lehetett jól az arcát. A szeme karikás, az arca nyúzottan fáradt, a szájvonala keserű.

– Mondok én magának valamit a múltkori beszélgetésünkhöz…

Közelebb lép, és törölgeti kezéről az olajat:

– Ha engem innen leváltanának, ebből a funkcióból, ahol most vagyok – ránéz a köpcösre, és úgy ismétli –, ha egyszer leváltanának ebből a munkámból, és jönne a helyembe valaki más, aki aztán egy idő után nagyobb eredményt mutatna fel, mint én, s azt mondaná: Íme, többet értem el! – akkor annak az elvtársnak nyilván igaza lenne. De! – és ezt akarom én mondani. – Abba az ő eredményébe bizony benne lenne az én tizenöt esztendőm is, úgy, ahogyan az a tizenöt esztendő volt! S e nélkül a tizenöt esztendő nélkül én bizony nem tudom, hogy mit mutathatna fel őelvtárssága, ami különb s jobb, mint az enyém volt! Ez így igaz! Csak – még azt nem tudjuk, hogy mi lesz, amit felmutat! Békét! – mi? Olyan gyönyörűséges békességet, hogy süket minden ettől a nagy békességtől! Olyan ez a békesség házról házra és faluról falura… hogy összeszorul tőle az embernek az ökle!

– Mondtam – jegyezte meg a köpcös –, nem lehet élni ebben az átkozott és elvtelen liberalizmusban! Egyáltalán: hogyan merészelnek nyugodtak lenni az emberek? Most már bizonyisten végveszélyben a proletárdiktatúra…

A motoros elrakta a szerszámokat, és felvette a kabátját:

– A grófjának pedig adja át kézcsókomat, mint legkevesebbet, ami minden békés állampolgárnak kijár…

Berúgta a motort, és feltette a védőszemüveget:

– S ha ismét találkozna Balogh Antallal, mondja meg neki, hogy meghatott és boldog vagyok, és igazán hálásan köszönöm, hogy ha velünk nem is, de nincs ellenünk… Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neki a proletariátus nevében, mindenesetre adja be majd jutalmazási kérvényét az össznépi államhoz!

A másik elhelyezkedett a hátsó ülésen:

– Menjen ki valamelyik nap a Dózsába, és ismerkedjen meg az új agronómussal. Kíváncsi vagyok a benyomására!

Indulóban még visszaszólt a motoros:

– Adok magának egy találós kérdést: a művet dicsérjük, az alkotót gyalázzuk. Hogyan van ez?!

– Ne felejtse el a Dózsát! – kiáltotta a köpcös. – Jóskának meg mondja meg, hogy üdvözlöm, és kívánok neki egy jó általános gépszerelőt az állami gazdaságba, és vasárnapra terített betlit…

Az út itt megkanyarodik, nagyot kerül egy kis mocsaras kedvéért, de kis gyalogösvényen feleolyan távolság az út a faluig. Keresztülléptem az árkon, és friss tarlón indultam toronyiránt, a tarló után a tanítók földjén haladva keresztül, gyenge, rosszul tartott kukoricák között.

 

III.

9 óra

– Kérek egy csomag Kossuthot és egy doboz gyufát!

A kocsmárosnak szélesre szalad a szája:

– Igenis… Merre tetszett járni?

– Ha lehet, akkor jó puha csomagot válasszon!

– A legpuhábbat, ami csak akad… Éppen most mentek el a Szabó elvtársék a járástól. Elromlott az autója, és a Bohati elvtárs motorján jöttek. Nem tetszett látni őket?

– De, találkoztam is velük…

Fontoskodva hajolt keresztül a pulton.

– Az a Bohati elvtárs – mondta lehalkítva a hangját – igen rosszul néz ki. Valami betegsége van talán? Csak néztem, amikor itt voltak, s azóta is csak aggódom miatta…

Várakozón nézett, az ajka kissé megnyílva maradt.

– Valóban nincs a legjobb színben – mondtam. – Tud visszaadni?

– Már hogyne tudnék… gyufát is tetszett kérni, ugye? Leemelte a gyufát a polcról, s már fordult is vissza.

Szélesre szaladt ismét a szája:

– Már csak megbetegszik az ember, akár akarja, akár nem. Azalól aztán nem lehet kivételt tenni… he, he?!

A pult végében, eléggé távol tőlünk, egy idős parasztember állt, nagyon idős, talán hetvenöt körül járhatott, de szikár, erős még. Ostor volt a kezében, előtte nagyfröccs. A hangja is erős, egészséges:

– Az elvtárs van itt a gazdaságban, Pestről?

Nem mozdult a helyéről, támaszkodott tovább a könyökével a pultra. Erősen barna, barázdált arcú, szürke, rövidre nyírt hajjal, erős, határozott vonásokkal.

– Ő hát, az elvtárs az!… – szólt készségesen a kocsmáros.

Nem találkoztunk még – mondta az öreg, és tetőtől talpig végignézett, aztán az arcomon maradt a tekintete.

– Nem! – mondtam.

Kényelmesen felemelte a poharát, megforgatta benne az italt, és ivott néhány kortyot.

– Csak kérdeztem… – tette vissza a poharat.

Elsimította a bajuszát, és visszanézett rám. Zavartalanul, figyelmesen járt a tekintete az arcomon.

A kocsmáros aprót köhécselt. törölgetni kezdte a pultot. és így szólt az öreghez:

– Rossz lehet azoknak a lovaknak kint a napon, Sándor bátyám! Csak meg ne ijedjenek valami autótól…

Az öreg nem törődött vele:

– Hát nem is rossz az – szólalt meg –, ha valakinek sok ismerőse van Budapesten! Sose lehet tudni. mikor veszi hasznát annak…

Egy pillanatra megvillant a szeme:

– Nem igaz?

Kivettem a zsebemből a Kossuthot, megbontottam. és odaszóltam a kocsmárosnak:

– Adjon egy kisfröccsöt!

– Hordanak, tetszik tudni – mondta a kocsmáros –, aztán be-beugranak egy fröccsre. De – az öregre vágott a tekintetével – nemigen időznek, megisszák egykettő, s mennek is tovább, épp csak, hogy megisszák…

Az öreg felhajtotta a borát.

– Adjál még egyet! – mondta, és nézte, követte az embert, ahogyan elveszi a poharat előle.

– Meleg lesz ma – mondtam.

– Az lesz ma, igen, meleg, nem jó az a lovaknak sem, ilyen melegben a napon lenni… – mondta a kocsmáros.

– Abból még soha baj nem lett, ha az embernek jó komái vannak fent Budapesten. Sok mindenre jó orvosság az! – mondta az öreg. – Adjál gyufát is! – tette hozzá, amikor letették eléje a fröccsöt.

Elővettem a magam dobozát:

– Tessék! – nyújtottam feléje.

– Itt van már, adja a Bandi… – mondta, és elvette a csapostól a gyufát. Rágyújtott, és eltaposta a gyufaszálat:

– Ügyes embernek sok ismerőse van… A nagyon ügyes embernek! Jól jön az még az állami gazdasági igazgatóknak is! Már miért ne jönne jól!

Szembefordult, és végigmért a tekintetével:

– Amikor mi itt 19-ben megcsináltuk a direktóriumot, akkor az úgy történt, hogy minékünk sehun semmilyen ismeretségünk nem volt! Sehun az ég egy világon… Ellenségünk viszont, az volt annál több! Úrból, magunkfajtából, mindenféléből! Mert a szegénységnek akkor van a legtöbb ellensége, ha maga akarja a kezébe venni a sorsát! S ha már úgy áll a dolog, hogy a kezébe is vette, akkor annál több félnivalója van, hogy meg is tarthassa a kezében… Minél inkább a kezében van, annál inkább! Ez ennek a törvénye! Ez volt, s ez is marad!

– He, he – kezdte törölgetni a csapos a pultot –, szeret, tetszik tudni, ekképpen filozofálgatni a mi Sándor bácsink.

Az öreg folytatta:

– Aztán meg az is törvény, tisztelt úr, hogy a szegénységnek a legnagyobb ellensége, az saját maga! Mert ha kivakaródzik a nyomorúságból, akkor nem tudja, mit csináljon jó dolgában, s többet árt magának, mint azt akárki is tehetné… Magamagába harap, mint a veszett eb, vagy a maga fiába, mint a rossz disznó… Ott pusztítaná akkor magamagát és egyike a másikat, ahol megteheti! A gróf meg az úrinép, az persze védte minden pereputtyát, megtett vón az mindent, hogy a magafajtájából egynek is baja ne essék. Mint kutya a kölykére, úgy vigyázott, hogy azt mondja, inkább hat más pusztuljon, mint akár egy is az ő véréből! De ha nem is vére volt, csak jó szolgája, s az ő szekerét ha tolta valaki, amellett aztán úgy kiállt, akár a magáé mellett… Még ha hibázott is valamelyike, csak azt nézte, hogy véle van-e vagy ellene, s megvédte minden ellen. Meg! Mert megtanulta a történelmek idejében, hogy másképpen az ő hatalma nem élhet meg! Vagyis: megtanulta a törvényt!…

Pénzt vett elő, és kirakta a forintokat a pultra:

– Volt esze megtanulni… Itt a pénzed, Bandi!

Felemeltem a poharamat, és megkérdeztem:

– Maga ugye a Varga Sándor édesapja?

Felhajtotta a borát:

– Az – nézett rám –, én vagyok annak az édesapja!

Eltette a visszajáró pénzt, és a kocsmárosra nézett:

– Át kellene küldeni már egyszer a grófért, hogy jöjjék vissza, s legyen minden, ahogyan volt, mert az kell nekünk! Abba szoktunk mink bele, hadd dögöljünk meg mán abban is, úgy, ahogyan a világra jöttünk… Nem való más minékünk!

– Tréfál mindig, Sándor bátyám… – nevetett a csapos, hol rám, hol az öregre pillantva.

Az öreg visszatolta a poharát a pult közepére, aztán a kalapjához emelte a kezét:

– No… sok szerencsét! – s ment az ajtó felé.

Csak most láttam, hogy húzza a lábát, igen erősen sántítva, egészen elvetve magától a bal lábfejét, és a válla is utánaereszkedik minden lépésnél, egészen mélyre.

– A direktórium óta húzza… – intett utána a kocsmáros. – Elvitték utána, hogy megváltozott a diktatúra, s csak egy esztendő után jött haza. Összetörték a tisztek a lábát, az öccse, az meg haza sem jött. Mert az is benne volt a direktóriumban, s azt aztán el is emésztették valamerre, azóta sem tud róla senki, hol, merre pusztíthatták el…

Közelebb hajolt hozzám:

– Tessék megmondani az igazgató elvtársnak, hogy tettem félre neki pár üveg Kinizsit, mert nem lesz aztán, csak szombaton, s akkor is ki tudja, mennyit kapok…

Az ajtó felé intett:

– Nem állhatja az igazgató elvtársat az öreg, nem mondja ki még a nevét sem…

Kijött utánam egészen az ajtóig:

– Ne tessék elfelejteni szólni a sörről…

Az öreg épp kezébe fogta az ostort, a gyeplőt, és szólt a lovaknak. Egyenesen ült a bakon, nem nézte volna az ember így távolabbról még ötvennek sem.

 

IV.

10 óra

– Iszik még egy pohár bort?

– Igen.

– Nem akar sört inkább?

– Nem szeretem összekeverni…

– Akkor viszont le kell jönnie velem a pincébe, amire úgyis sor került volna előbb-utóbb. Nem mindenkinek mutatom meg, de maga azok közé tartozik, akik méltányolni képesek!

Felállt, elnyomta a cigarettáját:

– Adja ide a táskámat! – intett a földre, a fotelom mellé. A szokásos orvosi táska volt, de vadonatúj, mint minden a lakásban.

– Mikor kapta a lakást?

– Tavaly… Csak a pince ér benne valamit! Hová szokott járni Pesten?

– Mindenfelé…

– Mégis? Astoria, Duna, Nagyszálló, Palace?

– Fehér Ökör és Kéményseprő, de nem rossz a Klub sem éjfél után…

– Ott lehányják az embert, vagy jobbik esetben hülyére verik. Viszont történik valami legalább. Így gondolja? Vallja be, hogy azért jobb a Gellért?!

– Jobb!

– Sssu-sssu, tárridu… Micsoda nénik, uramisten! Azok a tejfölhajak, azok a hosszú körmök!… Jöjjön csak utánam, és hozza a cigarettáját!

Keresztülmentünk a kisebbik szobán, aztán az előszobán, majdnem a bejáratig.

– Elővesszük az a kulcs… – mondta, és felhúzta a szemöldökét, miközben a táskában keresgélt. Aztán dudorászni kezdte: – Megtaláltuk az a kulcs! Parancsoljon, kedves barátom, azt a táskát pedig akassza fel arra a fogasra, a jobb füle mellett. Nem akar megfésülködni?

– Nem… Azt hiszem, egészen jól érzem így magam!

– Parancsoljon!

Megnyitotta az ajtót, és megindultunk lefelé a betonlépcsőkön. Kellemes hűvösség csapott meg, és valami ismerős szag vagy illat, amit nem tudtam hirtelenjében megnevezni.

– Mit szól a lámpákhoz?

– Nagyon jó!

– Érzi? – szippantott bele a levegőbe.

– Igen!

– Féléve nem szellőztettem, ablakok bedeszkázva, oxigén nuku… Tényleg a Klubba jár?

– Oda is.

– Fehér Ökör?

– Ühüm!

– De jobb a Gellért?

– Jobb!

A pince nem volt nagyobb négyszer négy méternél. Piros fény hullt le a mennyezetről, az ablakok valóban be voltak deszkázva, előttük függöny.

– Mondja meg, hogy ezt nem várta?

– Nem! Igazán nem vártam. Mennyibe került?

– Bagatell! Ócskaságokból van az egész. Kimustrált söntéspult az exvendéglőstől, alatta ládák, hogy magasabb legyen. A székek darabja húsz forintért megemelve, hogy elérje a pultot… Négy asztal á kétszáz froncsi, tükör, bárszekrény holmi könyvespolcból, a pálma dicső nénikémtől… Ki az ajser?

– Maga!

– Egy pillanat…

Még három égőt gyújtott fel. Egyet a bárszekrény fölött, és kettőt a falak mentén.

– Bort?

– Igen.

– Gin?

– Bort…

– Tényleg a Fehér Ökörbe jár?

– Oda is…

– Az a jó Breitner Tomi! Most figyeljen…

Bekapcsolta a magnót. Piaf énekelte a Lordot.

– Mit szól hozzá?

Felült mellém a székre, rákönyökölt a pultra, és kitöltötte a boromat.

– Klassz?

– Mióta van itt?

– Három éve!

Beletette az arcát a tenyerébe:

– Három kerek és hosszú, hosszú éve! Nem tudom megszokni! Igazán akartam, mert beláttam, hogy nem tehetek mást, hacsak nem akarok egészen tönkremenni. Nem megy! Ott nőttem fel, ott jártam iskolába, ott jártam egyetemre, ott van anyám, apám, mindenki, akit szeretek, és akihez valami közöm van… Nem megy!

– Egészségére!

– Amit ember megpróbálhat, azt mind megpróbáltam. Hivatás, könyvek és megint könyvek… Hiába! Lemezek, magnó, televízió, folyóiratok, munka látástól vakulásig, hogy ne vegyem észre magamat… Semmi! Minden hiába! Tényleg nem akar gint?

– Nem kérek, köszönöm!

– Kétezerbe került az egész. Martinit?

– Nem, köszönöm… Hanem: a Kocsis Benjáminnál maga volt kint annak idején?

– Nem értem.

– Szeretném, ha elmondana néhány szót arról, amikor kihívták ahhoz a Kocsis Benjáminhoz. Emlékszik még rá?

Rám nézett, aztán eltolta maga elől az üveget:

– Na nem! Ilyesmit nem játszunk, édesapám!

– Nem emlékszik már rá?

– Nem játszok ilyesmit! – mondta még egyszer.

Odament a magnóhoz és visszaforgatta.

– Hány éves lehet Piaf?

– Negyven és ötven között… Ugye maga volt kint nála?

– Ha hallotta valamikor is keverni a gyerekeket, akkor most nyissa ki a fülét!

Megindította a szalagot.

– Ha legközelebb felmegyek Pestre, magammal viszem ezt a masinát, vagy pedig fent veszek egy másikat, s elmegyek vele a Pipacsba. Úgy kettő körül, s amikor a legnagyobb lesz a zrí, akkor felveszem az egészet, és hazahozom ide a pincébe. Mit szól hozzá? – kiáltotta, mert telebömbölte a zene a fülünket. – Állandóan menne vele a szalag, eldugnám a tükör mögé, vagy felraknám valami polcra!

Bement a pult mögé, gint töltött magának, citromot vett. cukrot. és keverni kezdett.

– Erre nem számított, mondja meg őszintén?! – intett körül a fejével.

– Nem…

– A múltkor végigjártam minden üzletet, hogy találjak egy Gauguin-reprodukciót, a Bonjour Monsieur-t, nincs sehol, lejártam utána a fél lábamat. Nem tudja megszerezni valahonnan? Már megvan, de egészen kicsi, és nem színes… Akárcsak jómagam, amikor átmegyek reggel a rendelőmbe!

Még mindig kiabált, mert nem lehetett hallani a magnótól.

– Amikor megyek keresztül az úton… Bon jour, bon jour. Jó napot, jó napot…

– Csendesítse le azt a magnót!

– Legközelebb szereltetek rá egy istenes hangerősítőt, hogy kétszer ilyen hangosan szóljon…

Aztán odament, és elzárta a gépet. Rátámaszkodott a tenyerével:

– Nem megy! – mondta csendesen. – Nem is fog menni soha! – megfordult: – Soha nem fog menni! Mondja meg, mit csináljak?

– Szerettem volna, ha mond néhány szót arról az esetről, amikor ez a Varga lelőtte azt az embert…

Megrázta a fejét, és odajött a pulthoz az italáért:

– Nekem semmi közöm hozzá, édesapám… Ezt kérdezze meg azoktól, akik csinálták. Én orvos vagyok, s ha úgy tetszik, már azért sem beszélhetek róla. Na, még egy eresztést! – lépett vissza a magnóhoz.

Bekapcsolta a gépet, és végigjátszotta a számot. Aztán megnézte az óráját:

– Záróra! Igya ki a borát!

Amikor a lépcsők fölött betettük magunk után az ajtót, és megforgatta a kulcsot a zárban, azt mondta:

– Ami ezt a Vargát és a másikat, a Kocsis Benjámint illeti, valóban én voltam kint náluk. De amilyen áldott szorgalommal megszereztem a diplomámat, éppen úgy megtanultam, hogy soha ne feledkezzem meg arról, miszerint: semmihez semmi közöm… Semmihez, édesapám! Jól néznénk ki!

Kopogtattak a bejárati ajtón.

– Igen!?

– Itthon van, doktor úr?

Nehéz férfihang kérdezte.

– Megyek már, kérem, várjanak türelemmel!

– Igen ám, de bevérzett az asszony, hát jöjjék először hozzá, még a rendelés előtt!

– Nem kell megijedni, kérem. Nyugodjon meg, azonnal megyek!

Hozzám fordult:

– Hát akkor, uram? – nyújtotta a kezét.

– Jó volt a bora, és szép a pincéje!

– Ne beszéljen róla senkinek! Mondtam: az egész házban az ér valamit – a gazdát is beleértve!

Megnyitotta az ajtót. arcunkba csapott a nap, és a paraszt leemelte a kalapját.

 

V.

11 óra

Ránéztem ismét az ajtóra, most már tisztábban láttam – így félig nyitva átsütött rajta a nap –, ott volt mind a négy lyuk, haránt sorozva át az ajtó lapját. Talán négy-öt centiméterre lehetett egymástól mindegyik, az utolsó azonban egészen magasra csapott, el a többitől, az ajtó sarka felé.

Az asszony krumplit tisztított, amikor megérkeztem, de átadta aztán a kést az öregasszonynak, s most csak ült a széken, ölébe ejtve a kezét és hallgatott. Az arca mozdulatlan, egy moccanás nincs rajta, néz maga elé. Nyilván hallja az öregasszonyt, de nem néz feléje.

– Ami elmúlt, elmúlt – mondja az öregasszony –, azon már kár gondolkozni. Mén tovább az élet, ahogyan azelőtt is volt, meg mindig is volt, szegénynek nehéz, gazdagnak könnyű. E már az életnek a rendje, e volt, s ez is marad mindörökkön-örökké, ameddig a jó Isten csak élteti az emberiséget! Csak hát, nehezebb most neki az ura nélkül, mert ha ember nincs a háznál, akkor bizony az asszonynak tán jobb is lenne, ha meg sem született volna. A virág is elesik a karó nélkül, hát még az asszony, ha nincs mellette az ura, hogy megmondhassa, hogy mit mikor és mit hogyan. Meg aztán mindent elvégezni magának az asszonynak, jobb arról nem is beszélni, mert nem lehet azt szóval elmondani sem. Nem ér már annak az asszonynak az élete semmit, semmitlen semmi az, amit ér! De hát itt a két árva gyerek a nyakán, segítenek, nem mondhatjuk, amit tudnak, a nagyobbik, az meg igen különösen, de mire megy azzal az ember, a nagyobb dolog, az csak idemarad, az anyjának a kezére. Ruháztatni, öltöztetni, kosztjuk hogy tisztességesen meglegyen! Amit én megtehetek ilyen idős koromra, azt megteszem, de nyolcvan felé járok már magam is, bizony olyan nagy időt taposok én már, s abból is harmincat özvegyen, mint ez most itt, ez a szerencsétlen – megteszem, ugye, ami tőlem kitelik, hogy meleg étel jusson minden napra, meg egy kis mosást is, s a tyúkokat, csirkéket etetgetem, de bizony a disznót már nem tudom etetni, hull ki a kezemből a veder, nem emelhetem már, mint valamikor ahogyan emeltem, még két esztendővel ezelőtt is, nem megy az már énnékem, nem megy már semmi sem, ahogyan kellene – a halál, az jövöget már, az jön rendesen, azt már el nem kerüli senki. Nem tudom már jószerivel a gallyat sem törni, úgy hasit bele a karomba, ha csak kicsinyt is erősebben fogok. Nem sok hasznomat látják, de amit tudok magamtól, azt megcsinálom, a többi aztán mind neki marad, ennek a szegénynek. Ez a Jóska, aki most igazgató az uradalomban vagy gazdaságban, ahogyan mondják, az csinált néki helyet, a tyúkoknál van, odajár minden hajnalon, de oda is pontosan kell menni, s nem érkezik, csak délben, haza, akkor meg kapálni kell kimenni, abba a kicsibe, amit még meghagytak, meg mikor milyen dolognak van a sorja éppen, varrni meg magam sem látok, hát így aztán az is csak reá marad… Nehéz szegénynek, igen nehéz! Csak elnézem, minek is szültem ilyen nyomorúságra!

Rá sem néz a lányára, csak mondja a magáét, peregnek a szavak, azok is szinte hangsúly nélkül, mintha csak ahhoz kellenének, hogy járjon a kés a kézben, és pucolódjon a krumpli.

– Ha tudná az ember, hogy mire szüli az ő gyermekét, bizony sokszor nem is engedné a világra jönni… Ennek is, fiatal, még nincs negyvenesztendős sem, oszt itt van magamagának, hogy ne lásson már jót ebben az életben, csak küszködést meg betegséget. Mintha az ura elvitte vón magával ennek is az egészségét… A sincs már néki, mintha elment volna az urával az is… Pedig kicsiny még a gyerek, messzire nő az még fel, s addig csak ő van nékik, senki más, csak ez az anyjuk van nékik, s más senkijük, mert ha számíthatnak is valakire, azért csak az édesanya az, aki ott áll őmellettük mindig, mert az megmarad nekik mindig olyannak, hogy nem hagyja őket, akármi is legyék… Pedig szépen éltek, magamnak sem kívánhattam volna jobban, pedig az én uram is, ennek az asszonnak az apja, az is olyan ember volt, hogy engem meg nem ütött volna soha, s attól én goromba szót nem is hallottam soha, csak: édes lelkem, így, édes lelkem, úgy, vagy Flórám, így, Flórám, úgy, így beszélt az mindig énvélem. S ez meg, ennek az ura, Kocsis Benjámin, az meg éppenséggel úgy, mintha az enyémet láttam volna. Becsülte ez is az asszonyt, soha többet rá nem rakott, csak amit elbírt a válla, nem ütötte, s még halála előtt is két nappal, hogy valami zsákokért voltak, hát olyan szép pár cipőt hozott néki, mert az vette mindig, nem szólt: csak látta, hogy kellene már valami, hát ahogy kapta a fizetést a gazdaságtól, vette, ami kellett… Ilyen ember volt a Béni, nyugosztalja az Isten! Az ilyen ember után aztán duplán marad egyedül az asszony, mert csak jót kapott tőle életében, s ekképpen azt már nem pótolhatja semmi sem, s nem jöhet békesség már az asszony lelkére ezentúl. Csak ha utánamén majd maga is, hogy találkozzanak… Pedig mondom néki: ami már megesett, azon már változtatni nem lehet. Olyan az élet, hogy ami jön, azt úgy kell tőle elfogadni, ahogyan jön, nem az ember ül a bakon, hanem maga csak húzza, s oszt amérre csapják, arra kell néki szelídüljön… Így van, s nem másképpen!

Eltapostam a cigarettámat, és odafordultam az asszonyhoz:

– Miért akarja itthagyni ezeket a lyukakat az ajtón?

Felemeli a szemét, egy pillanatra ránéz az anyjára, aztán az ajtóra – nem szól semmit, csak megigazítja a kendőt a fején.

A nap egészen rásüt az ajtóra, és a fény áthullik a négy lyukon, az éles pászmák áthasítják a levegőt és a konyha homályát, hogy megüljenek aztán a padlón, négy kerek, fehér folt.

– Miért nem csináltatja be őket?

Egyenesen az arcomra emeli a tekintetét, a szemöldöke összeszalad, éles, kemény ránc képződik az orra fölött. A szemembe néz mozdulatlanul.

Nem szól semmit.

– Hiszen mondtam én neki, tetszik tudni – szólal meg az öregasszony –, mondom neki: oszt mondd már meg énnékem, minek hagynád úgy őket? Mi oka lehetne annak? Mire jó az tenéked? Hogy úgy maradjon az az ajtó? S hány esztendeje mán? Télen még csak el-eldugogatom ronggyal, papírral, azt még hagyja… de máskülönben csak így akarja tartani, pedig nem jó az semmiképpen, nincsen annak bizony semmi értelme. De nem lehet beszélni véle! Ha mondom néki, csak int a fejével, „jól van az úgy” – azt mondja, és nem lehet beszélni néki. „Jól van az úgy” – s csak az Isten tudja, hogy mi jó van neki abban, hogy otthagyja, meg hogy ott látja mindig? Amikor a csendőrök megszúrták az egyik Bartha legényt, már régen, amikor a kutat csinálták, abban a tavaszban, akkor annak is az anyja azt a nadrágot, amiben a fia volt, a szerencsétlen, mert a lágyékába szúrt volt a csendőr – úgy mondták aztán, hogy a lábába akart volna, mert úgy kellett azt nekik csinálni, hogy csak megbénítsák az embert, de baja ne essék –, az is, a szerencsétlen asszony eltette a gyerekének a nadrágját, oszt őrizte volna. De nem úgy lett aztán, hanem szétszabta, s csinált belőle, a jó Isten tudja már, mifélét, s úgy aztán elhasználódott, pedig mennyire mondta, hogy ő azt el nem pusztítja, hanem megőrzi úgy, ahogyan volt, a fia vérével… – s lám meddig tartott?! S igaza is volt! Nincsen az ilyesminek semmi haszna, lányom! Azon legyél inkább, hogy elfeledjed, mert az is nagy törvénye a szegénységnek, hogy ami rossz véle megesett, azt feledje el minél hamarabb, mert ami rossz véle történik, annak az emlékit mind megőrizné, akkor úgy megtelne véle, hogy leroskasztaná az idő előtt a földbe! Ezért aztán elfeledi inkább – akár nem is lett volna! S így van ez jól! Csak aki magamagának akarja a rosszat, az cselekszik másképpen!

– Jól van az úgy! – szólalt meg az asszony.

A földön volt a tekintete, az arca mozdulatlan. Csendesen mondta, mintegy magamagának, de utána rögtön felemelte a fejét, és rám nézett. Valami különös fény lobbant a tekintetében – aztán visszahajtotta azonnal a fejét, és ült tovább, csendesen.

– Jól van, jól van! Minek van az jól! – mondta az öregasszony. – Amikor a tanácstól itt voltak, akkor is minek nem engedted, hogy megcsinálják? Mert itt voltak, tetszik tudni, utána talán egy fél esztendővel, hogy azt mondják, csináltassa be az ajtót, hogy a lövések ne látszódjanak. E meg nem akarta, akárhogyan parancsolták is! Elmentek, de aztán jöttek megint, hogy megcsinálják ők maguk a tanács pénzéből, nem kell minékünk egy fillért sem adnunk, mindent ők állnak – a lányom azt sem engedte. Akármit beszéltek neki, mondták szépen és magyarázták, de ő csak: „úgy fog maradni” – csak azt hajtogatta nekik. Aztán meg jöttek volt, hogy öreg mán ez az egész ház, hogy nem lehet ebben már lakni, s mondták, hogy elrendelik, hogy ha tetszik, ha nem, csináltatni kell, mert hogy így akarták vón, hogy engedje megcsináltatni az ajtót. De ez akkor is csak hajtogatta: „úgy marad az, ahogyan van!” – s nem, az Istennek sem! Még az öreg tanítóhoz is elment ez a szegény, hogy megtudja, van-e joguk csináltatni bármit is, ha ő maga nem akarja, hogy abban adna néki útbaigazítást. Nem engedte! Én meg mit csináljak véle?…

Megérintettem az asszonynak a kezét:

– Miért nem akarja megcsináltatni?

Összeszűkül a szeme, még egy darabig nézi a földet, aztán ugyanazzal a különös fénnyel a szemében rám néz:

– Mert úgy kell annak maradni!

Árnyék szökik a helyiségbe, az ajtón megjelenik egy legényke, talán tizennégy éves.

– Adjon Isten!

A küszöbön megáll és körülnéz, nem lép beljebb. Egy pillantást vet rám, aztán az öregasszonyra.

– A nagyobbik fiú? – kérdezem az öregasszonytól, miközben felállok.

– Az, az, a lelkem…

A gyerek az anyjára néz. Ül a helyén, mint eddig, nem is emeli fel a tekintetét. A fiú rám néz. Nyújtom a kezem.

– Jól megnőttél… – mondom.

Magas, izmos fiú. Barna a haja, a szeme. Ing nélkül van, izzadt, barna a felsőteste, fekete csíkokban ül rajta a por, mocskos, poros a homloka is. Rövid, biztos tekintettel az arcomba néz, aztán elkerüli a kezemet, odamegy az anyjához, és a szék háta mögött, kissé oldalt odatámaszkodik a falhoz.

– Visszük át a gépet a téeszhez, a Jani bátyámék meg bementek a kocsmába – mondja, és engem néz egyre.

– Eszel valamit? – kérdezi az öregasszony.

– Nem! – mondja a fiú.

Most már az anyján van a szeme. Figyeli az arcát, végignéz az egész asszonyon, ahogy ül ott, ölébe ejtett kezekkel. Összevonja a szemöldökét, ugyanúgy, mint az anyja. Egyébként nem hasonlít az anyjára, úgy látszik, az apjára ütött inkább. Úgy néz vissza rám, összevont szemöldökkel:

– Mit akar az édesanyámtól?

Rögtön az anyjára néz megint, gyors, kutató tekintettel. Aztán vissza rám.

Most látom, hogy erősen jár a melle, emelkedik nagy lélegzetekkel.

– Beszélgetünk csak, gyerekem, beszélgetünk… – mondja az öregasszony.

– A gazdaságban dolgozol? – kérdezem.

– Mit akar az édesanyámtól? – kérdezi, és egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét.

Nézem. Hány éves lehet? Tizennégy, tizenöt? Ott van már a karjaiban a munka. Ott van a vállaiban. Ott van már a szemében, a tekintetében, a szavában, a mozdulataiban, a hangjában, az egész csöppnyi emberben – ott van minden porcikájában, ahogy áll előttem, az anyja széke mögött. Négy órakor már bizonyára felkelt, és elvégzett eddig egy felnőttnek valót.

Odaintek az ajtóra.

– Csak azt akartam megtudni az édesanyádtól, hogy miért nem akarja megcsináltatni ezt az ajtót?

– S az elvtársnak miért baj az, ha nincs megcsináltatva? Az édesanyám háza, azt csinál véle, amit akar! Ahhoz senkinek beleszólása nincsen! Az adóját megfizetjük, ami azután van, az meg a mi dolgunk…

Az öregasszony felemeli a hangját:

– Hiszen nem is arról van szó, kicsi Béni, csak úgy elbeszélgettünk, nem hivatalos ember ez, már hogy így mondom, ne tessék haragudni érte – teszi hozzá, de nem is pillant rám –, az édesapádról kérdezett, s arról beszélgettünk… Szépen, becsületesen elbeszélgetett vélünk… s nem is mondott rosszat sem nekem, sem az édesanyádnak. Ki mondta néked, hogy itt van?

A gyerek hallgat egy darabig, végigmér tetőtől talpig. Aztán elmozdul a faltól. Odamegy az ajtó mellé a vederhez. Bögrét vesz, iszik, kiissza egy húzásra, eltörli a száját, s míg a másik kezével visszateszi az edényt a székre, rám néz, és azt mondja:

– Akkor meg megmondta már magának az édesanyám, hogy az az ajtó úgy fog maradni! Ahogyan most van! S most én is megmondhatom magának, meg maga is megmondhatja, akinek éppen csak akarja, hogy én is azt mondtam: úgy marad, ahogyan van!

– Úgy, lelkem, úgy!… – szólal meg csendesen az anya, és felemelve a fejét nézi a fiát, ahogyan az visszalép melléje. S amikor ott van már a közelében, akkor megismétli: – Úgy, lelkem, úgy!

Ránézek a fiúra:

– És meddig akarod úgy hagyni?

Támaszkodik a falhoz, és nézi a földet. Nem válaszol. Az anyja is néz maga elé. Nem mozdulnak, és nem válaszolnak egy szót sem.

Az öregasszony felsóhajt, beleloccsantja a pucolt krumplit a vízbe, és újat vesz a kése alá.

 

VI.

12 óra

– Azon az éjszakán, amikor ez a história Balogh Antival meg vélem megesett, azt mondja nékem a feleségem – jobban szólva, már az este mondta a vacsoránál, hogy menjünk el mi is valamerre, mint a többiek. Mondta ezt már szegény az első naptól kezdve, amikor ugyancsak éjszaka beállított hozzám a járástól ez a Simon Sanyi, aki most az oktatási osztályon van, illetve a művelődésin, vagy hogy a francba hívják. Jött ez a Sanyi, izzadt volt, alig kapott levegőt, úgy fújtatott a szerencsétlen, hogy csak mondom neki, ahogyan áll ott az előszobában: na, hát véled mi van, megkergetett a kismalac? Adjak bort neki, azt mondja. Ivott egyhúztában vagy fél literrel. Tudott az máskor is inni, de most hajtotta magába, s jár az ádámcsutkája, mint szopósnak. Na, mi van, mondom neki, hozzak még egy hordóval? Csak int a kezével, s azt mondja, oltsam el a villanyt. Oltsa a nyavalya! Ha sötétet akarok, kimegyek az udvarra, ott aztán van belőle! Remegett ennek a szerencsétlennek a keze úgy, hogy megsajnáltam! Gyere, ülj le – mondom –, aztán mondjad, amit akarsz! Hát azt mondja, hogy menjünk véle, én is, az asszony is, meg a gyerek is, tud ő helyet, ahol nem talál meg minket az Isten sem, s ott meglehetünk. Meg van ez bolondulva, gondoltam! Ez is megbolondult, azt se tudja, mit csináljon! Azt mondja, hogy a megyei titkár leadta telefonon mindenüvé, hogy menjen mindenki, amerre lát, meneküljön, amerre tud, el is ment már mindenki, menjek én is. Ő meg azért jött, hogy szóljon nékem is, van hová menni, csak siessek. A titkár, a megyei, az már el is ment kocsival, az Isten tudja, merre.

Nézem én ezt a Sándort, hát sápadt, mint a holdvilág, s reszket a kezében a cigaretta, alig bírja fogni. No, Sándor – mondom néki –, ide bizony kár volt eljönnöd! Köszönöm én néked, hogy nem sajnáltad az utat, de mondok neked valamit, s azt jól figyeld meg. Azt mondom neked: ha nekem dolgom nincs valahol, hát akkor én nem is megyek oda! Így hát nem is kell most énnékem sehová sem mennem, te menj, ha akarsz, de én nem megyek sehová! De azt még megmondom neked, ha a titkároddal találkoznál, akkor azt üzenem néki, hogy elmenni, azt könnyű, mert mi sem kell hozzá. De visszajönni, az aztán igen-igen nehéz lesz, olyannyira nehéz, hogy jól tenné, ha már most gondolkozna rajta, hogyan akarja majd nyélbe ütni. Ezt mondd, hogy ezt üzenem néki!

Az igazgató elhallgat, rágyújt. Kint ültünk a verandán, a lugas szőlője védett a naptól, vártuk az ebédet. Bejött a kocsis, és megállt a lépcső tetején:

– Így aztán csak ki lehet bírni a napot?

– Ki hát. Gyere, igyál egy pohár bort…

– Csak azért jöttem, hogy megyünk-e délután valamerre, mert ha nem, kimennénk az asszonnyal kapálni…

– Eridjél csak, nem megyünk sehová… No, fogd a poharat.

– Isten éltessen mindannyiunkat!

– Merre kapáltok?

– Itt, csak a háznál…

Leteszi a poharat, és eltörli a száját:

– Tudod, ki van itt a faluban?

– Nem…

– A kicsi Kiskovács… Megyek a hintóval, kivittem ezt a földmérőt az állomásra, hát ahogy fordulnék meg, nézem, hát jön ki a vonattól, bőrönddel meg ballonkabáttal a karján… Csak nézem: ez nem az! De aztán ő volt, ott kellett elmenjen mellettem… Csak nézem, a szentségit, ez ő bizony, nem más…

Az igazgató megtöltötte a poharakat:

– No… s aztán mi van véle?

– Hogy mi van? Mi lenne? Még köszönt is, azt mondja, nem vinném be a faluba? Vigyen a nyavalya, gondoltam, még jó, hogy nem vágtam meg az ostorral…

– Hát még?…

– Mondom neki: hát hazajöttél? Haza! – azt mondja, s áll ott a kocsi mellett. Na, elvisz, vagy nem visz el? – kérdi. Nézem, ahogy áll ott előttem. Mondom neki: Aztán találkozol-e az igazgató elvtárssal?

– No csak?…

– Hallod… azt mondja: Lehet, Jani bátyám, mert egy hétig itt leszek! – Bátyád az öregisten! – No, akkor csak eredj, mert nekem még máshová is kell mennem! – mondtam s elhajtottam.

– Hát, hallod, ha megjött, itt lesz…

– Még tán be is hoztam volna?

– Ne filozofálj, hanem emeld a poharadat, s menjél, kapálj az asszonynak…

A kocsis felemelte a poharat, tartotta egy darabig a kezében, végül a szájához emelte, de le is engedte mindjárt, anélkül hogy ivott volna:

– Nem értek én itt már semmit sem, Jóska!…

– Mit nem értesz?… Megjött, s itt van, mit csináljak véle?

– Hogy mit?…

– Azt! Mit csináljak véle?…

A kocsis elhallgatott, és forgatta a kezében poharát. Kis idő múlva azt mondta:

– Nem szóltam én semmit… De valamit azért mégis mondok. Éspediglen azt, hogy nagyon megisszuk mi még egyszer a levét annak, hogy: mit csináljak véle?… De akkor aztán nem úgy isszuk, ahogyan már egyszer kóstoltatták vélünk, hanem akkor fenékig, hogy egy csöppje se maradjon…

– Úgy gondolod?

– Úgy mondtam, ahogy mondtam!… Mert egyszer csináltuk rosszul mi, de akkor nagyon rosszul, éspediglen, amikor kimásztunk a bajból, s fegyver volt a kezünkben, s amikor lapult már valahány, meg csendes volt mindegyik. Akkor ki az Isten kérdezte volna, hogy kit miért lőttél le? Akkor kellett vón végezni valamennyivel! Most aztán az egyik ilyen szakember, a másik olyan szakember, s nem lehet még görbén sem nézni rájuk, mert az embernek törik be a feje, nem az övék…

Megnézte a borát. Felhajtotta egy húzásra.

– Nem az én eszemnek való ez az egész… az aztán bizonyos!

A házigazda hallgatott. A kocsis visszatette a poharat az asztalra:

– Holnap mikorra fogjak be?

A házigazda nézte a poharát. Rágyújtott, és elfújta a füstöt végig az asztal lapján. Ránézett a kocsisra, és azt mondta:

– Fogjál be ötre! Kimegyünk megnézni ezt a trágyaszórót. A Bábosikból átküldtem a majori oldalra, oda megyünk… Iszol még?

– Nem!

– Na, akkor áldjon meg az Isten!…

Nézett utána, ahogyan ment le a lépcsőkön, aztán végig az udvaron, át a kiskapun, a gazdaság felé.

Töltöttem a poharunkba.

– Ki az a Kiskovács?

Legyintett:

– Egészségünkre!…

– Egészségünkre!

Hátradőlt a székében – öblös, fonott karszék volt –, kinézett az udvarra. Végigtörölt az arcán, s mert fenékig ittuk az előbb, előrehajolva megtöltötte ismét a poharakat.

– Szóval… Aztán el is ment még akkor mindjárt tőlünk ez a Sándor. Valami majorba, tanyába mentek ki, az Isten tudja, merre, eléggé messzire innen, nem is ebben a megyében, illetve nem is tanya volt az, hanem valami présház vagy pince, az Isten tudja már… Nahát, akkor mondotta az én feleségem…

Elhallgatott, és kinézett megint az udvarra. Nézett, amerre elment a kocsis.

Rágyújtottam, és fújtam a füstöt. Két-három csirke átszökött hátulról, ide, a füves udvarra, s most a hangtól – hess-hess! – kiáltotta valamelyik gyermek – esetlenül, nyújtott nyakkal szaladtak vissza a baromfiudvar felé.

– Na igyunk! – mondta végül a házigazda.

Elég nehéz bor volt, de tiszta, jól kezelt, és sok szódával ittuk.

– Szóval, akkor mondta a feleségem, hogy ő nem marad itt, menjünk mi is a Simonékkal, illetve oda, ahol azok is vannak. Azt mondja: akinek családja van, az ne menjen a maga feje után, hanem azt nézze, hogy a családnak mi az érdeke, és aszerint cselekedjék! Féltette egyszóval a gyermekeit! Mit csináljak véle? Akkor lett csak csend, s akkor hallgatott el aztán, amikor tényleg jöttek, s úgy, ahogyan vártam is őket, éjszaka és a kiskapun keresztül… Mert jöttek! Úgy, ahogyan ez a Simon is megmondotta, s ahogyan őérette is mentek. Szóval tudta az, miről hápogott ott énelőttem, ő már túl volt rajta!

S azt mondom én most, aki a maga fajtájával nem állott még szemben – mégpediglen úgy, hogy puska kint és puska bent –, annak én nemigen tudom elmondani, hogy miképpen van az! Mert szemben én állottam vélek eleget – de annak mindenkoron ők és nem más látta a hasznát! Álltam én szemben sok emberrel a földosztástól kezdve, az állami oktatáson keresztül a téeszig, mindenféle dologban. Hogy a vajákosokhoz ne járjanak, hogy eriggyenek orvoshoz, hogy a fiaikat adják iskolába, hadd tanuljanak tovább, ma már nem urat csinálnak ott belőlük. S az Isten a megmondhatója, mi mindenben? S nem volt az gyerekjáték! – Fölért az, ha mindent összeveszünk, akár egy ilyen éjszakával is. De mégis más volt! Mert ezen az éjszakán szó nemigen esett! Csendben voltunk, csendesen ők is az ablak alatt, csendesen magam is, s a Balogh Anti puskája, az csak pontot tett a csendre.

Szóval: jöttek, s hallottam, hogy jönnek! Vártam is mindennapon, s úgy van ezzel az ember, hogy mintha könyvből olvasná: ma lesz az! S éppen úgy! Hangot s utána a kutyát hallottam mindjárt. A kutyát! – s mégpediglen úgy, hogy megugatta a magáét, s hallom is a hangja után, hogy szalad – de azután meg azt is, hogy elhallgat, s bár jönnek, hallom, nem ugat már a kutya! Csendben van! Nem féltem én soha, még tán az Istentől se! De hogy jöttek, s a kutya nem ugatja őket – attól megállt a kezem, ahogyan éppen mozdult volna, megállt, s nem tudta, mit akart csinálni! Öreg kutya e már, húszesztendős volt akkoron, s akit én ismertem, ő is ismert, akit én szerettem, annak megkezeskedett mindenkoron ő is! Kivált cselédnek, parasztnak, akit látott s szagolt kölyökkora óta… S most nem ugatott! Azt csináltam egyébként akkor, hogy a szobának az ajtaját csuktam be magam után, illetve csuktam volna – s úgy állott meg a kezem. Bent meg a család, a szobában! Lefektettem őket mind sorban a szőnyegre, a kicsit, azt még úgy tettem le, hogy fel sem ébredt, úgy raktam le dunyhástul, s akképpen a másikat is. Az asszony sír, de egy árva hang nélkül, csak szorította a lányt magához, a fiú, az meg azt mondja: Jöttek, édesapám? Mert ezt hallotta mindig az anyjától! Ahogy megyek kifelé, csak néz engem az a gyerek, s nőnek a szemei, s azt mondja, amikor az ajtóhoz értem volt: Ne féljék, édesapám! Félt a jó Isten! Őket féltettem, ezeket, ott a szobában! De magam nem… amíg, hogy elhallgat a kutya, azt meg nem hallottam. Akkor igen! De nem is jól mondom én azt! Mert az sem félelem volt, nem, bizonyisten, nem az volt, hanem másvalami, még ha úgy nézett is ki, mintha félelem lenne! Nincs annak neve, hogy egyből megmondja az ember… Mert énérettem jöttek, s olyanok, akit a kutya meg nem ugat, s ettől állott meg az én kezem, amikor az ajtót csuktam volt be!

Rágyújt, és eldobja messzire a gyufát, el a lépcsők felett az udvarra. Aztán a konyha felé int a kezével, s közben fújja és legyezi el maga elől a füstöt:

– Itten állottam meg a konyhának az ablaka előtt! Mire odaérkeztek, akkorra már én is ott voltam bent a konyhában. Aki mihozzánk jött, az mindig a konyha felé került, én meg mondtam magamban: Tudjátok az utat, hát én se megyek másfelé! Ha szóltatok, ott mentem ki nektek! Ha jöttetek – ott eresztettelek be! Most se legyen másképp, csak a rövid útján, s ha eddig nem kerültünk, ne kerüljünk most sem! Így legyék! Az ablak, az meg nyitva volt, mert ott ültem a konyhában leginkább, s nyáron, ősszel az betéve nem volt soha, hát nem csuktam be most sem! Legyen minden akképpen, ahogyan máskor is s más őszben is volt… Ott állottam, ahol annak a lövésnek a helye látszik, attól nem messzire, úgy, hogy a hátam a falnál, szemben vélem az ablak, azon túl meg, kint a holdvilágban ezek. Nem volt szabad a hold, erős pára volt, nagy udvara ereszkedett. s bujkált is, de többnyire látni lehetett azért elég jól…

Álltam a falnál, a hátam nekivetve, a puska meg, ez a kétcsövű, az meg ott egy karnyújtásnyira tőlem, a kredenc sarkánál. S most is csak azt mondom: aki még a maga fajtájával szemben ekképpen nem állt, hogy puska kint és puska bent, annak én sokat nemigen tudok mondani! Ne próbálja, s ne kívánja! Inkább haljék meg mindjárt! Mert ha meg is nyugoszik utána, ott, abban a pillanatban, rosszabb néki, mintha a pokolba vinnék. Mert gróf s báró nem jött! Nem jött!… Hanem akinek a lábáról a ganyét alig mostuk le, a koszból épp hogy kivakaródzott, aki nemigen hányja-veti, mit tesz, haragja van – lobban! Mert mindig hamarabb járt az indulatja, mint az esze tette volna, s a keze is mindig hamarabb mozdult, mint hogy meggondolta vón, hogy kire emeli.

Álltam ott, s azt gondoltam: Hát az én életem, az meg mire való volt, uramisten? Hát az én esztendeim mire mentek hát el, uramisten! Az én fáradságom, tanulatlan paraszté, rongyos cselédé, mire lett jó? Az én sok esztendőm mibe hullott? Hányszor kék tanulnom még? Hányszor kék még igazamnak lenni, hogy akkor higgyék a szavamat, amikor mondom, s ne utána, ha vérrel s verejtékkel adják meg az árát! Én meg mit vétettem, s miben vétkezhettem?

A földet sokan nem akarták elfogadni negyvenötben! Úgy kellett hajtani őket, kapuról kapura járni s ajtóról ajtóra végig a soron: ne féljél, nem jön az már vissza, nem jön az uraság, mitől félnél hát? Itt a földed, jár az tenéked, vigyed, kié lenne az, ha nem a tiéd, ki érdemelné, ha nem magad, ki beléölted már a fél életedet, s hasznát soha nem láttad, pelyváját, ocsúját, csigerét kaptad mindig? Ha szántottad, ha arattad, ha kapáltad, egyebet nem láttál belőle! Most hát mitől félnél? Vigyed a magadét, hasítsd a tiédet, szántsad, vessed, arasd! Hány szó kellett hozzá?! Hányszor hallottam: „Böjtje lesz még ennek! Nem félsz az Istentől, Jóska, a másét elvenni?! S ha az úr visszajön, kinek a hátából hasítanak szíjat? Csak bajt hozol miránk! Miért nem nyughatol? Ez az élet rendje: úrnak van, cselédnek nincs, tán még az Isten sem rendelte másképpen! Visszajön még az uraság, meglásd, mert visszajött mindig, vissza tizenkilencben is, oszt hányat emésztett el, hányat akasztott fel?” Így s ekképpen mennyit hallgattam én? Míg az ekét belé nem akasztották!

Aztán föld volt, és szerszám semmi! Mit kezdjen véle a paraszt, mit ér néki, ha övé a föld, s nincs mivel szántani? A gyerekét fogja elé? Mert asszonyt, azt láttam, hogy elöl volt az ura, apró kis asszony volt, úgy fogta az ekeszarvat, hogy a mellén is feljebb volt tán a két keze! S akkor kezdtek menni a gazdákhoz: „Gazduram így, gazduram úgy, ha ezt a kis földemet megszántaná, hiszen itt a nyakamon az idő, el is mén lassan, ne maradjon parlagában, miből étetem a családot? Jöjjék már, s szántassa meg, adja a lovát, adja az ekéjét meg a boronáját meg a lovát s szekerét megint, hogy eső el ne verje, be ne fulladjék a drága élet, nem tudom hordani, miből lesz kenyerünk?!” Meg a másikhoz: „Csépeljék már nékem is, gazduram, szóljék már, néném, a gazdának, hogy ne hagyjon így a nyomorúságban engem!” Mert így volt! A cselédségből kilépett a nép, földje volt: s mehetett a cselédsorba megint! Egész esztendőre nem bújt ki a napszámjából, mit ősszel s tavaszon meg a nyárba szerzett, hogy a kenyere meglegyék. A földtelen nyomorúságból bele a másikba; amikor földje van, s mégsem a maga gazdája, nem a maga ura! Aki csak kicsit gondolkodott, látta, mint s hogyan lesz ez végül! Ott a föld – s marad a nyomorúság, marad a veríték. Hogy más parancsol ismét. A módos gazda! – Aki tudja, az tudja, hogy rosszabb az a nagynál, mert kicsi, s nagyobb akar lenni. Nemcsak a módjában, hanem az uraságban is! Nem parancsoltathat, hanem maga parancsol – hát kétszer keményebben! Az uraság sok kicsit elnézett, s sokat meg sem látott – de ennek a szeme mindenen ott van, s maga jár mindennek utána, megveszi az árát mindennek, kegyetlenebbül az úrnál!

Oszt mégis inkább így maradtak volna! Csak közösen semmi ne legyék! Csak szövetkezet ne legyék! S mondták nekem: „Messzire mégy megint! Hát tenéked mindig más utat kell járni? Hát miért nem nyughatol már? Sohasem lész már békén?”

Én az egyik embert annak idején a nyakánál fogva vittem a községházára, hogy írassa ki a földet, amit adnánk néki a földosztáskor! Ide se tedd, oda se tedd, agyonnyomorgatott ember volt, kanász az uradalomban! Nem volt rossz ember, de az apját megölték tizenkilencben, s ott verték halálra a szemei előtt, e meg gyerek volt akkor, s ott ment minden a szeme előtt! Az anyja aztán megtanította, hogy soha úrnak s feljebbvalónak, legyen csendőr, kisbíró, munkavezető, annak ellent ne mondjon. Oszt a lelke nem heverte ki, amit akkoron látott gyerekfővel, amikor az apját agyonverték, mert benne volt a direktóriumban. Ezzel a Varga Sándor bácsival volt egyébként együtt az apja, ez él már csak közülük, aki most fogatos a téeszben. Oszt mindig lapulni kellett ennek, akiről szólok, mert egykettőre az orra alá vágták, hogy ki fia borja, s oszt ettől lett olyan, hogy ne szólj, s nem fáj! Én meg ezt az embert, amikor az istennek sem kellett neki a föld, mert annyira félt, hogy visszajön az uraság, megfogtam, s erőnek erejével elvittem, s erőnek erejével alá is írattam véle, a nyakát fogtam, s úgy írattam alá, mert másképp nem akart. Gyereke meg volt otthon kilenc! Hát ennek a fia aztán egy este, hogy valami gyűlésből mentem haza, leütött engem. Tán két hetire rá, hogy az apjával a földet megírattam. Amikor aztán a közöst először kezdtem mondani, hát abban az időben mondták énnékem: „Megint nem nyughatol, ugye? Meglásd – mondták, amikor csak mentem újra, hogy itt másképpen segíteni nem lehet, csak közössel –, meglásd, úgy jársz megint, mint a Vencel fiával, de tán még rosszabbul is!” Mert az ütött le engem, a Vencel gyerek, de nem tudtam meg, csak sokára. Nagyon sokára. Akkor aztán csak azt mondtam néki: – Ide figyelj, Vencel Gyuri, csak azt mondd meg nékem, hogy a ház, amiben most lakol, nem abból a földből van-e, amit én a te édesapádra ráparancsoltam, úgy, ahogyan csináltam, nem szépítek én azon semmit!? – Azt mondja: Osztán miért mondja ezt nekem, Józsi bátyám? – de pislogott, pislogott szaporán, azt sem tudta, hová nézzen, s megpirosodott az arca egészen erősen. – Csak úgy kérdeztem, édes fiam! – s nem szóltam aztán semmi többet. Úgy éjfél felé aztán odajön hozzám – valami mulatság volt, tán augusztus huszadika –, s azt mondja: Igyon már vélem valamit, Józsi bátyám! – Igyunk! – mondtam. Hát erre mondták, hogy csak úgy ne járjak. Mondtam az embereknek: ha úgy járok én, mint a Vencel fiúval, akkor csak legyék akár ma éjszakán is, ahogy megyek hazafelé! Mert későbben belátjátok majd az igazamat!

Rám néz, s egy pillanatra valami kis derű csillan meg a szemében, úgy is nyúl az üveg után:

– De igyunk is!

– Egészségünkre! – mondtam.

– Hát aztán álltam ott a konyha falánál. Mire is voltak jók az én esztendeim? Mert a Vencel gyerekkel én még ittam aztán későbben is, de akit golyó talál, az már nem fizethet, s annak már nem is fizethetnek. Ki s kire lőne mostan? Ki jön az éjszakában? A kutya miért nem ugatja őket, s az én kezem miért nem mozdul a puska után? Miért állok a falnál, s miért mondom magamban furtonfurt, mintha mást mindent elfeledett volna a gondolatom: hát mire jutottunk? Hát nem úgy volt-e, hogy jött aztán a közösbe mind a cselédje, mert másképpen nem boldogulhattak? Házat nem abból építettek-e? Hát nem barom lakik-e most a cselédsoron? Ott, ahun emberek laktak előbben? Nem annak volt-e igaza, aki azt mondta nékik: erre halad a világ, erre jöjjetek ti is, ha boldogulni akartok? Hát ki gyereke ment tanulni, ki gyereke, ha nem az övék? S kinek kellett hajtani őket: adjátok a fiút! Ne papra, ne úrra – ide hallgassatok! Hát kinek mondtam volna, ha nem nekiek: van most földed? Mennyid van, hat hold, nyolc hold, tizenkettő? Megélsz rajta? Meg hát, hisz nincs nyugtod hajnaltól éjszakáig, hogyan ne élnél meg belőle – de a gyerekeidre mit hagysz? Mennyi jut egynek, ha elmégy a világból? Mire hagyod őket? Mennyit adhatsz egynek? Annyit, hogy a te nyomorúságodat elölről kezdhesse? Mennyivel? Kettővel, eggyel, három holddal? Mert több nem jut néki, kéri majd mindenik a részét? Hát mire hagyod itt őket? Te megélsz belőle – de a gyerekeid, ha elosztódik közöttük, mit kezdenek a maguk részével, hisz annyi se jut egynek, hogy a krumplija meglegyen becsületesen?! S ha így van, akkor miért mondjátok, hogy megfizették az én szavamat? Negyvenötben ki fizetett? Azelőtt – ha úr ellen, ispán ellen szólani kellett – ki fizetett engem? Tán akkor is fizettek? Tán negyvenötben is? Tán fizettek, hogy a földet rátok parancsoltam, amelyiketeknek nem kellett, mert félt az uraságtól? Tán ti fizettetek akkor engem? Hát néktek nem kell az olyan ember, aki a maga házán kívül is tenni akar, a többiért is? Hát mi kellene tinéktek? Még a barom is magától mén a vízre, ha megérzi, hogy olthatja a szomját, de ti a kutyának vetnétek, aki jobbat akar! Tiközöttetek csak málét adjon az ember, de aztán bőviben, s akkor rendben van már minden! Hová elsőnek mehetnétek, s mert először mentetek, gazda lennétek, oda hajtani kell titeket, hogy keserű legyen annak is, aki csinálja, s annak is, aki akarná? Hát honnan szedett benneteket az Isten? Milyen nyomorúságban teremtett, hogy kullogtok csak minden után, ami szépet s jót mind az emberiség akarna? Hát nem kezdhetnétek már egyszer magatok is? Micsoda nép vagytok?

Kint meg az ablak előtt hallom egyiknek a hangját: Itthun van az, nem ment az sehová! S utána mindjárt a Kiskovácsnak a hangját! Azt aztán megismertem mindjárt. Hogy az istenbe ne ismertem volna meg! Azt mondja: No csak hadd legyék itthon, úgy jó az, ha itt találjuk! – És mindjárt mondja is utána: Hé, jöjjék már egy keveset kijjebb, igazgató elvtárs! – Aztán meg más kiáltja: No, tán csak nem a pincéből kell feljönni, hogy olyan sokáig tart?! – S kacagnak rá! Valaki meg mond ismét valamit, kacagnak rajta újra. Én meg elindultam az ablakhoz, és mentemben felcsavartam a villanyt, ami kifelé szolgált az udvarra, s amikor odaértem az ablakhoz – világosságban voltunk egészen –, akkor azt mondtam nékik: – Tudjátok-e, mit tesztek, bolondok?!

Akkor aztán hallom:

– No, Anti bátyám…!

Az meg lőtt! Vélem egy vályúból való, gyermekkoromtól egy nyomorúságban lévő, vélem volt cselédember!

 

VII.

1 óra

Amikor beléptem a kapun, az asszony éppen az udvar mélyéről jött előre, moslékosveder volt nála, nyilván etetni volt. Könnyű, finom termetén eléggé kopott ruha, amolyan házi, konyhai ruha, amely nem mentes néhány folttól, pecséttől sem. A haja babos kendővel felkötve. Amikor meglátott, megcsörgette a vedret a kezében.

– Segítsen lehozni kukoricát a padlásról, kaphat érte egy duplát…

– Mibe hozzam?

– Ott van a kosár a feljáró mellett… Egyébként jól tette, hogy jött, beszélni akarok magával!

– Bizalmasan?

– Nyugodjon meg… A legbizalmasabban! Tessék, ott a kosár, ne sajnálja a lábait!

Mire lehoztam a kukoricát, már nem volt az udvaron, hallottam, hogy bent tesz-vesz a konyhában.

– Üljön le! – mondta.

Kávét öntött a darálóba.

– A tanársegéd urat merre találom, asszonyom?

– Csak hagyja a tanársegéd urat… Mondjon neki tanítót, s akkor igen nagy szolgálatot tett nekem!

– Úgy legyen! Nyilván a csirkéinél van?

– Csirkéinél?!… – húzta fel a szemöldökét. – Hol él maga, kedvesem? Mióta jár a tanársegéd úr a csirkéihez? Hol vannak már azok az idők?

– Hagyjuk a tréfát… Merre van Bandi?

– Én aztán igazán nem tréfálok… Ha tréfálok, akkor különben is két kis gödröcske van az arcomon. Nemdebár?

– Igaza van!

– Na látja! Megdarálja nekem ezt a kávét, s akkor ejtünk majd néhány szót a maga barátjáról. Mit akar tőle egyébként?

– Nyilván ismer valami Kiskovács Gézát, hozzá szeretnék protekciót kérni…

– Mit tudom én, ki az?… De biztos ismeri!

– Rég ment el?

– Rég! Szóljon, ha megdarálta a kávét, addig én elmosogatom azt a pár edényt. Mit szól a délelőtti öltözékemhez?

– Nagyon kedves…

– Gondolom…

Amikor ledaráltam a kávét, és ott sustorgott a főzőben, akkor azt mondta:

– Figyeljen rám! Próbáljon értelmes lenni félórára, amíg beszédem van magával! – Odahozta a hokedlit, keresztbe rakta a lábait. – Tudja maga, hogy mióta vagyunk mi itt?

– Hogyne! Ötvennyolc vagy ötvenkilenc óta…

– Ötvenkilenc tavasza… S azt tudja, hogy én hol születtem?

– Mi akar ez lenni?

– Tudja, vagy nem tudja?

– Tudom… Pesten!

– Na, látja, nem tud semmit: A Krisztinán születtem! Abban a házban, ahol a nagyanyám is lakott, s amelyikben az apám is született, két házzal arrább az anyám szülőházától, ahol viszont a másik nagyanyám lakott… Világos?

– Mondjuk…

– Abban sem kételkedik, hogy nem volt disznónk odahaza, se kacsánk, se libánk, és reggeli után nem mentem a fürdőszobába moslékot keverni?

Most vettem észre, hogy a könnyed, a falusi értelmiségi asszony kedvesen ostoba kötekedő hangsúlya mögött – melytől, úgy látszik, még ő sem szabadulhatott – őszinte nyugtalanság rejlik.

– Nem kételkedik benne?

– Mi van magával? Hol van a Bandi?

– Bent van az iskolában, az osztályában, ül az asztala mellett, és tanulmányt ír.

– Tanulmányt?

– Igen!

– S ettől törik el a mécses?

Meghajtotta a fejét. Egy pillanatig tartott az egész, aztán felnézett.

– Arra kérem, hogy beszéljen Bandival, mondja meg neki, hogy ne menjen el innen a falujából, maradjon itt, és éljen úgy továbbra is, ahogyan eddig éltünk, ötvenkilenc óta! Maradjon itt, tanítson, tanítok én is… neveljük fel a két gyermeket, és szeressük egymást, spóroljunk bútorra, házra, olvasson, szeressen engem… és hát mit akar még, mit akar megint, az Isten megfizeti? Hát nem volt elég eddig? Újra akarja kezdeni az egészet? Soha nem jön már meg az esze? Énnekem nincs már miről lemondanom, nekem már semmim nincs, amit ott ne hagytam volna, amit el ne dobtam volna magamtól. Anyámat, apámat, az ismerősöket, a színházat, mindent, mindent, a gyerekeket, akikkel együtt nőttem fel, minden barátomat. Semmim nincs már, mert nem akartam egyebet, mint azt, hogy ők legyenek nekem, Bandi és a két kicsi!

Összefogta a két kezét, és ráhajtotta a fejét:

– Hát mit akar megint? És miért? Nem vagyunk elég neki? Hát nem elég talán, hogy moslékot keverek, tyúkot tojózok, hóba, sárba járok utánuk, nem is tudom, hogy megismerne-e valaki, aki nem látott azóta? És mégis elégedett tudok lenni! – Hát miről mondjak le még? És boldog tudok lenni mégis, mert Bandival vagyok, mert szeretem a gyerekeket, és mit akkor nekem más a világon? Láttam napról napra, amikor bújta azt a kongresszust, úgy láttam a szemén, a mozdulatán, arról, ahogyan hallgatott, mindenen úgy éreztem, mintha beleláttam volna a gondolataiba!… Azt mondtam neki valamelyik nap, te Bandi, emlékszel, amikor ott voltunk a Szigeten? Hogy?… – mondja – na persze, persze!… – És nem mert reám nézni! Amikor másodszor kijött a börtönből, ötvenkilencben, akkor kivitt a Szigetre. A gyerekeket otthon hagyta, sétáltunk, fizetett egy málnát, és azt mondta: Te, Csigó, eljössz velem a falunkba? Tanítunk, és felneveljük a gyermekeinket! Eljössz? El! – mondtam. – De nem lesz ám ott se színház, se Széchényi Könyvtár, se Parlament, semmi nem lesz, még a Krisztina is itt marad. Megállod majd? Meg – mondtam. – Hát kell még egyéb ahhoz, hogy boldog legyen az ember, Csigó? Van annál több, hogy együtt vagyunk azzal, akit szeretünk? És más semmi. Se párt, se politika, se semmi ostobaság, csak az, aminek valóban értelme van, és amiért a földre születtünk: dolgozni a gyerekekért, a tanárnőből tanító néni lesz, és lesz kis ház, és lesz csend, és… Ó, Istenem! – És mondta így tovább…

Felhajtottam a kávémat:

– Hívják újra a járáshoz?

– Igen! És el fog menni…

– Biztos?

– Biztos… Beszéljen vele! Beszéljen még ma, és mondja meg neki, hogy maradjon itt. Nem volt elég? Harmincöt éves ember, még annyi sincs, és abból hét évet ült már börtönben. Hát mit akar elölről kezdeni? Amikor ötvenháromban kijött, azt mondta – még a menyasszonya voltam csak, és akkor is hogy vártam, hogy jártam a beszélőre, hogy utaztam utána, ahová csak vitték, és mit hallottam érte az egyetemen – azt mondta akkor, hogy most már béke lesz, csend és nyugalom! És ötvenkilencben megint ott a Szigeten!… Azt hiszi, nem fog belépni megint a pártba? De hát miért él az ember a földön? Hát mit akar ettől az élettől? Felesége van, aki szereti, itt vannak a gyerekei, okos, kedves jószágok, úgy szeretik őt, ha csak a hangját meghallják, hogy jön… futnak eléje. Még ez a kamasz is! Négyezer forintot keresünk ketten, olyan sokan keresnek annyit ebben az országban? Szeretik itt a faluban, itt nőtt fel, itt az anyja, az apja. Itt vagyok én, mindent megteszek, amit csak kíván, ki sem kell mondania, amit szeretne. Megtanultam főzni, társaságot teremtettem magunknak – és azt akarom, hogy felneveljük most már békességben a gyerekeinket! Mi hiányzik neki?

– Ő nem mondta?

– Tegnap este… Ettől a perctől féltem mindig! Azt mondja, felolvas nekem valamit, meghallgatnám? Meg… – mondtam. Ne lepődj meg. Tudod mi a címe? Nem! Az egységes paraszti osztály kialakulása, eredményei és feltételei stb. stb. Meglepődtél? Nem! – mondtam. Hallgatott, aztán azt kérdezte: Akkor miért haragszol? Olvasd! – mondtam. És akkor kezdte mondani, amit ugyanúgy hallottam tőle ötvenötben is: Csigó! Nem tudok úgy élni, hogy mindenki tesz, hat, beleszól, mindenki odaadja minden erejét, hogy boldoguljon ez az ország, én pedig a kertecskémet műveljem?! És akkor kezdett beszélni, hogy ő nem tud úgy élni, hogy behúzza a fejét, és engedje elmenni maga fölött az időt. Azt mondja: Az állam százezer forintot költött rá, ha nem többet, hogy suttyó parasztból diplomás legyen. Nem bűn-e és nem erkölcstelenség parlagon hevertetni mindazt, amire megtanították? Hogy nem tud élni a mozgalom nélkül! – És mind, mind, így tovább, amit úgy ismerek, hogy jobban el tudnám mondani talán még nála is!

– Mikor voltak kint a járástól?

– A múlt héten… A járási titkár volt itt. Itt beszélgetett vele előttem. Azt mondta – amikor látta, hogy magukra akarom hagyni őket –, ne menjen, kérem, magára is tartozik, amit mondani akarok… Hát igen! Amiről már hallottunk innen-onnan: ez a járási tanács dolog, hogy bevinnék a járáshoz, és a többi, és a többi… Ültem egy darabig, aztán kijöttem…

Cigarettára gyújt, ideges, finom ujjai vannak, de meglátszik rajta a munka, a moslék, a tyúkok, a mosás, a gyerek.

– Ha egy asszony szeret – akkor mindenre képes a férfiért! Így mondják, és így is van! Én pedig azt mondtam neki: Menjél, Bandi! Írj, fejezd be a tanulmányt, add, ahová akarod, ahol hasznát veszik! És menj a járáshoz is, s aztán a megyéhez és aztán mindenüvé, ahová mégy majd, ahová visz a tehetséged! – Én viszont – engedd meg egyetlenegyszer nekem – nem megyek veled! Itt maradok, és – megvárom, amíg visszajössz! Akárhonnan jöjj is vissza! És – akárhogyan is!

– Mit mondott?

– Hallgatott, nézte a földet – ahogy ismeri maga is –, aztán kiment. Hallom, rágyújt a tornácon, sétál. Aztán bejön, és azt mondja: Én veled akarok menni, Csigó! Nélküled nem megyek sehová – de azt akarom, hogy gyere! Csigó… – mondja – én voltam az első MADlSZ-titkár ebben a járásban, én lettem az első szakérettségizett, és bárhogyan is volt – nem tudok másképpen élni! – Börtön nélkül?! – mondtam… Ó, Istenem! És gyötörtük egymást, nem tudom meddig… Istenem! Hát miért nem akarja megtanulni végre, amire mindig keservesen kell aztán rájönnie?

Kint felvinnyogott a kutya, röviden vakkantgatott. Aztán lépések a verandán. Kissé megsötétül a konyha. Nagy darab ember – a házigazda.

– Szeretettel üdvözlök mindenkit…

Felálltam:

– Hol csavarogsz ilyenkor?

Felemelte az ujját:

– Holnap megtudod…

Odament az asszonyhoz.

– Szervusz, Csilla… Mit főztél?

A két vállánál fogja, aztán szembefordítja magával az asszonyt, és a tenyerébe veszi az állát, a szemébe néz. Utána rám pillant.

– Hát igen… – mondja, és lassan leveszi a kezét az asszonyról. – Így állunk! Itt maradsz ebédre?

– Köszönöm, ettem már… Ismersz valami Kiskovács Gézát?

Felém fordul:

– Mi van vele?

– Beszélni szeretnék vele, de nem ismerem…

– Nincs itt a faluban…

– Ma érkezett…

– Akkor meg ráérsz.

– Nem biztos, jobb ma, mint holnap…

– Szóval itthon van?…

– Igen! Gyere el velem hozzá…

Lassan végigdörzsöli a borostáját.

– Nehéz dolog…

– Gondoltam… De hát: menjünk csak!

– Ő volt itt a Kisgazda ifjúsági titkár… FISZ vagy hogyan hívták?

– Stimmel!

– Sok bajunk volt egymással – meg apámnak is az ő apjával!

– Azért csak menjünk…

– Aztán együtt voltunk a börtönben ötvenben…

– Nem baj…

– Aztán ötvenhétben is Kistarcsán…

– Tényleg?

– Azt mondta nekem: mi van, elvtárs, hát mindig itt találkozunk?

Az asszony hozzálátott a terítéshez.

 

VIII.

2 óra

Odafordulok az öregemberhez:

– Messze van ez a présház?

– Nincs! Két kilométer talán… Szóval: szólt nekem úgy egy hónappal ezelőtt a Pista, az új párttitkár – illetve csak úgy célozgatott rá, hogy visszavennének a pártba. Nem mondta ki kereken, inkább csak úgy tapogatódzott, hogy hogyan is állok én most… Hagytam, hogy beszéljen, kedves fiú, igen szeretem. Nagyon értelmes is, okos és meglepően művelt, beszélget vele az ember, és észreveszi, hogy erről is tud, arról is tud. Hát te ezt mikor olvastad? – kérdem. – Úgy olvasgat az ember ezt, azt! – mondja, és még zavarba is jött! Na szóval: mondja ott nekem a magáét! Én meg hallgattam, és törtem a fejem: mit mondjak néki…

– Miért nem mondta meg, amit akart?

– Ezen gondolkodtam én is: miért nem mondom meg neki azt, amit gondolok? Aztán rájöttem: igazad van – mondtam magamban –, hallgass! Ne szólj neki semmit! Okos, értelmes – végre olyan titkára van a falunak, aki nem boltvezető, tanácstisztviselő, nem postás, nem ügyvezető – hanem olyan, mint a többi ezer, akinek a dolgát intézi: paraszt, egyszóval kétkezi munkát végző ember, onnan van közülünk, tudja mindnek a dolgát, baját, nem lehet becsapni – s ő se csaphat be mást, mert együtt élnek mindennap és minden dologban. Minek rontsak én ennek a fiúnak a kedvén?

– Azzal rontott volna, ha belép?

– Nem!

– Hát akkor?

– Ha megmondom neki, hogy miért nem lépek be! Azzal rontottam volna… Mert azért egyszerű gyerek ez a Pista, s akármilyen okos is: nem értette volna meg, amit mondok neki…

Dűlőúton mentünk, jobbra, balra szőlő, itt-ott egy-egy ember közötte.

– Biztos, hogy kint lesz a Kiskovács?

– Hol lenne máshol, ide járt azelőtt is mindig a keresztapjához, szeret inni, meg az öreg is szereti őt… Leülnek, s tíz-tizenkét literig abba sem hagyják! De nem is látszik meg rajtuk! Így születtek, már csecsemőkorukban boros kenyeret ettek, hogy aludjanak…

– Elég baj az!

– Így volt… De ma már nemigen! Nézze meg egyszer a rendelést! Az orvosi rendelőt! Ha a gyerek megvágja a lábát, vagy valami tövis megvérzi egy kicsit, az anyja már viszi az orvoshoz… Azelőtt? Ha már félrebeszélt – akkor ha vitték! Most aztán tele van a váró annyi néppel, hogy ember legyen, aki győzi…

– Kár, hogy egyedül van ez az orvos…

– Nagyon rendes ember! Fiatalba, mai fiatalba ilyet – tisztelet a kivételnek – ritkán látni! Pedig ugyebár Pestről jött, pesti fiú, és mégis, mintha itt született volna. Kedves mindenkihez, ha hajnalban, ha éjszaka, az első szóra megy azonnal, nem kíméli magát! Nagyon szeretik nálunk! Kapott szép új házat, kétszobás lakással, mindent megadunk neki, hogy jól érezze magát… Meglátja, kérem, nem fog elmenni tőlünk, idevalósi marad már… Ennyi tisztesség és becsület, ennyi kedvesség és udvariasság mai fiatal orvosban ritka, kérem! Ezért fog boldogulni, és ezért fogja úgy érezni magát köztünk, mintha itt született volna, mert látják, hogy ilyen, s ezért szeretik őt magát is… Más pedig mi kell egy embernek?

– Persze! De mi van azzal az úttal? Elfogy alólunk?

– Nem, kérem, csak ösvényen megyünk tovább… Olyan ez, kérem – mosolyodott el –, mint ahogyan én megyek az utamon! Egy ember kommunistának mondja magát, illetve vallja magát, és nem lép be a pártba! És ez nem gyerekjáték, kérem! Nagyon sok mulatságos esetet tudnék mesélni! Nem tudom, mennyire ismeri a magunkfajta, úgynevezett régi szakembereket, vagy más néven a mi régi értelmiségünket. Igen nehezen hiszik el rólunk a magunkfajták, a kollégák, a régi ismerősök, a munkatársaink, hogy valóban kommunisták vagyunk! Különös helyzet ilyesmit hallani: Mondja, Ernő bácsi, maga komolyan hiszi ezt az izét… amiket tegnap is mondott azon vagy ezen az értekezleten, tanácsülésen vagy hasonló helyeken és alkalmakkor?

Mit mondana rá? Végeredményben egy ilyen kérdés a legsúlyosabb sértésnek minősül. Az embert kétszínűnek, hazugnak mondják. Ez így van, kérem – de minősíthetem-e sértésnek azt, amivel nap mint nap találkozom iksz esetben, például bátyám, nővérem, sógorom és még igen sok, egyébként tisztességes ember száján? Vagy tételezzem fel, hogy ezek mind tisztességtelen emberek? Ez még a jobbik eset, talán hisznek nekem, mert ismernek, és nem tartanak becstelennek, és feltételezik, hogy otthon, a családi körben nem folytatom azt a kisded játékot, amit – mint gondolták – kint elkezdtem! De amikor alig ismert emberek beszélnek úgy előttem, hogy kénytelen vagyok vitába szállni velük – akkor látná a tekintetüket: Maga… esti egyetemes kolléga? – és néznek az emberre felhúzott szemöldökkel. Nem – mondom –, nem… harmincban végeztem, kedvesem, azt hiszem, maga akkor még gimnazista lehetett! És az eredmény? Valahogy így: Dörzsölt fickó az öreg! Vagy: Micsoda vén hintás az öreg! Így megjátszani?! És persze csodálkoznak, hogy az öreg nem esik ki a szerepéből, Ez aztán a teljesítmény! Szóval – ugye, milyen különös helyzetek vannak az életben? Megjegyzem, valami még ebben is a kommunista eszmét dicséri – úgy látszik, ez a fiatalok hite! Ha az öregség – ily módon kizáró ok!

– De hát: nem is ezt akartam én mondani. Valahol ott hagytam abba – egyébként kevesebbet kell már mennünk, mint amennyit jöttünk, itt kanyarodunk el –, ott hagytam abba, hogy hogyan is van az, hogy valaki kommunistának vallja magát, látja megvalósulni – és egyre jobban és egyre tetszőbben – eszményének a programját, és íme, nem tudja, mit mondjon egy párttitkárnak, aki nem tudja, hogyan fogjon hozzá a mondókájához, amelyben a pártba hívja ezt az embert. Jöjj közénk – mondaná –, ismerünk, itt a helyed közöttünk! – Nos – mi az, amit nem akartam elmondani ennek a pártfunkcionáriusnak – aki egyébként a maga házigazdájának, a Jóskának a tanítványa, nemcsak kommunistának, de embernek is. A szülei szegények, nem sokat tehettek érte, nagyon egyszerű és nagyon korlátolt emberek, tele babonával, előítélettel és mindenfélével, nem utolsósorban a vallási dolgokat illetően, s ekképpen igen erős tiltakozással a párttal szemben. Szóval – a következőket mondhattam volna…

Megáll, felemeli a botját, s ahogyan az ilyen bottal járó emberek szokták, felbillenti a botnak a végét, majd újra visszacsusszantja a tenyerébe. Fején gazdászkalap van, fácántollal.

– Attól tartok, meglepi majd, amit mondok – de utána, úgy hiszem, igazat fog adni nekem, vagy legalábbis megért engem – mert ahogy mondják: – sok mindenek vannak égen és földön – de én úgy szeretem ezt befejezni, hogy: amire eddig nem gondoltunk kellő figyelemmel! Arról van szó, hogy az emberek természete különböző, alkati dolog ez! Nem bolondság Kretschmer karakterológiája! De tőle eltekintve is – látom az állatvilágban, hogy azonos fajtájú egyedek mily különböző természetűek! Nem is gondolná az ember! Nos – mit szólt volna ez a Pista gyerek, ha azt mondom neki: rendben van, belépek, de ha én éppenséggel tarokkozok, akkor engem ne hívjatok gyűlésbe, se szemináriumba és egyáltalán sehová sem – bármily fontos dolog is légyen az –, mert nem megyek, nem hagyom ott a tarokkot és… még az ultit sem, pedig hol van az ulti a tarokkhoz? Nos: mit szólt volna ehhez a Pista gyerek? Tréfára fogta volna a dolgot – és mit tegyen egyebet? Én pedig kénytelen lettem volna folytatni: de, de… így van ez! Bizony nem hagynám a tarokkot, mert lusta vagyok felállni, mert igen szeretem ezt a játékot, és különben is nincs most kedvem emberek közé menni – ezek itt nem számítanak, mert nem szólnak egy szót sem, csak adják a lapot, és spekulálnak, hümmögnek – Istenem, mit is játsszak ki? –, hát van ennél szebb?! – Aztán micsoda dolog lenne, ha ez a Pista gyerek értem üzenne, hogy most azonnal menjek el a pártba – s én éppen a sziesztámnál tartanék? Soha nem tudnám megmagyarázni neki: kedvesem, én már harminc esztendeje egy órától fél háromig heverek, szundikálok! S a háború egy-két napjától eltekintve, ezen a szokásomon nem változtattam, és ezután sem fogok változtatni rajta! Hát ennyi az egész, kérem! Azt hiszem, hogy alapjában véve: lusta disznó vagyok! Mit csináljunk hát! Ezért zártak ki tulajdonképpen a pártból is annak idején… Mit tegyek? Kibújhat egy ember a bőréből? Elvégre – bocsánat a hasonlatért – micsoda lusta ember volt például az apám, nem is láttam soha templomba járni – és mennyire szerette az Istent…

Felemelte a botját, és előreintett vele:

– Erre parancsoljon… Ott, az a kunyhócska! Az ott a maga Kiskovácsa, az öreg pedig mellette a keresztapja…

 

IX.

3 óra

A férfi lehajtott fejjel, figyelmesen hallgatott, aztán letette a tenyerét az asztalra:

– Megértettem, kérem, hogyne értettem volna…

Felállt, és kiitta a borát:

– Beszélgessenek csak, keresztapám, a mérnök úrral, mi elmegyünk egy keveset széjjelnézni…

Az öreg paraszt végigmért a tekintetével:

– Mit akar véle?

– Semmit! – mondta helyettem Kiskovács. – Igyanak csak nyugodtan, keresztapám…

Amikor elhaladva a présház mellett, odaérkeztünk a szőlőhöz – meredeken szaladt le a talaj a lábunk előtt –, elővette a tárcáját, és rágyújtott. Belefricskázta a gyufát a szőlőbe. A cigaretta ott maradt a szája sarkában mindaddig, amíg a gyufát és a tárcát vissza nem tette a zsebébe.

– Ez a szőlő, amit itt lát, a mienk volt, illetve az apámé, de amikor már híre járt a szövetkezetesítésnek – úgy negyvennyolc vége felé vagy még a nyarán – akkor ráírattuk a keresztapám nevére. Pontosabban: úgy tett apám mindent, mintha eladtuk volna az öregnek. Nem volt rossz gondolat, de haszon se lett belőle! Annyian adták így el a magukét, és mind kulákok, hogy mindenki tisztában volt vele, miről van szó… Viszont szegény apám megpróbálta, amit lehetett! Aztán más kérdés az, hogy az öreg annak idején vállalta – az egyezségben, ami közte és apám között történt –, hogy a haszon azért, valami kis részt leszámítva, a mienk lesz, de az első esztendő kivételével nem adott semmit az apámnak. Magyarán mondva: becsapta! De akkor már megszokta az apám, hogy az ő neve: kuss!

– Miért nem akart az asztalnál beszélgetni?

Megrázta a fejét:

– Nincs szükségem tanúra! Egyébként azt is mondhattam volna magának, hogy igya meg a borát, és lépjen le…

Most először nézett rám, amióta bemutatkoztunk egymásnak:

– Így van?

– Így – mondtam.

Felemelte a cigarettáját, s míg megforgatta az ujjai között, kissé összehúzódott szemekkel nézte a parazsát.

– Szóval, kérem… Az én apám örökölt tizennyolc hold földet, anyám hozott kilencet, az összesen 27 hold. Szerzett hozzá huszonkettőt, és lett neki 49 holdja! Napszámosokkal dolgoztatott, cselédje meg állandóan volt, nem is egy, kettő, volt esztendő, amikor a szolgálót nem számítva három cselédje volt, kettő tanyákon, egy bent ővele! Az öreg maga is dolgozott, akkor kelt, amikor a cselédjei, s alig hagyta valamivel korábban abba, de a hajnali etetésnél ott volt. Ha napszámosok voltak, akkor meg mindig azokkal volt, ahol legnehezebb s legsürgősebb volt a munka. Miért volt velük? Mert akkor úgy hajtotta őket, ahogyan maga is dolgozott, s aki elmaradt, az másnap szedhette a sátorfáját! Olyan törvénye volt ez a gazdának, a jó gazdának – mint teszem azt, nálunk a sztahanovistáé, vagy most a szocialista brigádoké: hajtanak, hogy menjen utánuk a többi is! Egyébként igen rossz híre volt apámnak. Nem szívesen jöttek hozzá, de sok volt a szegény, kevés a gazda, mást nem tehettek.

– Azt mondta nekem apám, amikor gimnáziumba adott: Ügyvéd leszel! Teneked egyéb dolgod nincs, csak az, hogy tanuljál, s megálljad az úri gyerekek között a versenyt, a többi az én dolgom, én kihajtom azt, amire neked szükséged lesz! Az volt itt a szokás, hogy a gazdaember egy fiát legalább megtartotta a birtokon. Apámnak kettő volt, de azt mondta anyámnak: menjék mind a kettő, mi már úgyis ebben nőttünk, mi majd csináljuk helyettük is! Úgy hajtotta az anyámat is, mint a szolgálóját! Ha bejöttek hozzám az internátusba, akkor anyám csak leült, legalább akkor pihenjen valamit, meg a vonaton oda-vissza! Olyankor aztán apám – mert mindig reggel érkezett – megállt az utcán, s nézte, hogyan megyünk át az internátusból a templomba, onnan meg az iskolába. Megnézett minden egyes gyereket, s amikor délután kikért engem, akkor elvitt és kikérdezett: ki kinek a fia, és olyan kabátot, sálat, cipőt vásárolt nekem, amilyent a legúribb gyerekeken látott: Ne mondják, hogy büdös paraszt vagy! – s vett mindent. Lemberdzseket, órát, svéd pulóvert. Nem leszel te egyiknél sem alábbvaló! – mondta. A bátyám akkor már akadémiára járt, abból mezőgazdászt csinált apám. Megkapta a diplomáját, nyárra még hazajött – augusztusban leesett az apám cséplőjéről, s ott a helyszínen meghalt. Engem aztán még a tarlótól is féltett apám! Egyszer megbetegedtem, a téli szünidőben, tüdőgyulladást kaptam. Ott volt az ágyam mellett apám: Édes fiam, ha te meghalsz, akkor én meg mán mire éljek tovább? Hisz teéretted csinálok én mindent, nincsen az embernek egyéb öröme az életben, mint az, hogy a gyerekéből különbet csináljon, mint maga volt! Hát teéretted van minden! Egyszerű ember módján ott sírt az ágyam mellett! Volt itt egy öreg tanító, nyugdíjas volt már, a felesége igen jól beszélt németül. Azt meg felfogadta a húgom mellé, hogy tanítsa. Ott mondta az anyámnak énelőttem: ahány nyelvet az ember beszél, annyi embert ér! S amikor meghalt ez az asszony – akkor minden héten kétszer a városból hozatott tanárt hozzá, hogy abba ne maradjon a húgom tanulása!

Odaintett a cigarettájával felém:

– Ami pedig inkább érdekli magát, azt most mondom. Együtt evett kint mindig a napszámosaival. Úgy főzött anyám, hogy jó étel kerüljön a fazékba. Szerette apám a húst, úgy főzte anyám mindig neki a levest, sok hússal. Amikor kivitték utána a földre az ételt, akkor együtt ült le a munkásaival, s egy tálból ettek. De! Ha apám kínálta is, rajta kívül senkinek sem volt szabad húst kiszednie a fazékból. Krumplit, tésztát, levét azt szedhették, de a húshoz nem volt szabad nyúlni. Nem szólt érte, ha valaki szedett mégis – de másnap elküldte valamilyen ürüggyel. Vagy azt mondta, hogy elég lesz most már kevesebb ember is, vagy nem volt megelégedve a munkájával, hibát, kifogást mindig talált és elküldte! Tudta ezt már mindenki a faluban – magam csak későbben tudtam meg, de ez nem számít, és nem változtat semmit, semmin – tudta mindenki, és nem nyúltak a húshoz. Ő meg ott ette meg előttük a maga részét! Fukar ember volt, mint teszem azt, van fukar orvosban, mérnökben, tanítóban, írnokban és mindenfélében egyaránt! Azt hiszem, így lett neki az ötven holdja, így lett nagyapámnak harminc, s így lett énbelőlem gimnáziumi tanuló, hogy ügyvéd legyek – ha úgy lett volna, ahogyan apám akarta s szerette volna! Meghalt ötven decemberében, karácsony napján, nyugosztalja az Isten! Magam ötvenben mentem volna egyetemre, de a maga házigazdája nem engedte! Nem kértek tőle véleményt, úgy volt elintézve pénzzel, hogy sikerüljön – sokba került apámnak, pedig nehéz idők jártak már felette, de megfizette még az Istent is.

– A maga házigazdája meg megtudta, ma sem tudom, honnan és hogyan, mert úgy csináltuk, hogy itthon se legyek, s azt mondták itthon apámék, hogy gyárban dolgozom, segédmunkás vagyok. Ma sem tudom! Azt hiszem, rajta volt a szeme az apámon, s nem hitte el azt sem, hogy gyárban dolgozom, s azt még kevésbé, hogy apám ne járasson egyetemre, még ha az inge is rámegy. Akkor már Műegyetemről volt szó egyébként. Úgy változott a világ! Megtudta valahonnan, és levelet íratott a pártszervezettel, a községivel. Másnap már tudtuk – volt a pártvezetőségben – mint ahogy mindig van –, aki elmondta a magunkfajtának, hogy mi s hogyan van, miről tárgyaltak. Apám felutazott, s próbálta intézni, amit lehetett. Sokan pártfogoltak – nem tudom, milyen úton s hogyan jutott apám hozzájuk. Felvettek. Ősszel aztán – tán egy hónapot voltam az egyetemen – a maga házigazdája felutazott az egyetemre, s engem egy nap alatt kipakoltak a menzáról, kollégiumból, egyetemről mindenből! Hazajöttem – és apám harmadnapra rá azt mondta nekem, hogy megyünk az igazgatóhoz, ahogy ő mondta, az igazgató Jóskához, a maga házigazdájához. Addig üzent szegény, s addig járt, amíg azt mondta neki ez az igazgató, hogy elmehet hozzá velem együtt – mert úgy kérte apám. – Vasárnap fél tizenkettőre. Én nem akartam menni – de apám nem hagyott, anyám sírt!

– Ebben a házban laktak akkor már az igazgatóék, ahol most, a régi intézői lakásban. Apám elöl, én utána – bementünk! A maga házigazdája kijött az előszobába és köszönt: Jó napot! Apám tegezte azelőtt, mert volt nála ez sokat napszámon. Volt bizony! S most nem tudta, hogyan s miképpen szólítsa, elvtársat nem mondhatott, tegezni nem merte, hogyan szólítsa hát? Csak úgy köszönt – se így, se úgy! – Kerüljenek beljebb! – mondta az igazgató. Már otthon megfogadtam: én egy szót nem szólok, istentől és embertől semmit nem kérek! Aztán megkérdezte apámtól, hogyan szolgál az egészsége, és hogyan érzi magát az anyám! Szegény apám percről percre tért magához, az arca pirosodni kezdett, a szeme megfényesedett! Nagyon, nagyon félt ő ettől a találkozástól, s félt akkor, már nem is tudom, mióta. Akkor már kulák volt, nem járt az utcán sem, házából ki nem mozdult, rendőr az ablaka alatt, s az újságban ott az írás: mindenki ellensége, üsd, vágd, ahol éred! Most meg ott ül, s azt mondja neki ez az igazgató: hogyan szolgál az egészsége? Ültünk egy darabig, s akkor apám elkezdte mondani a fia dolgát, ahogy a parasztember szokta, célozgatva először, kerülgetve aztán, s végül ott volt már, hogy kimondta: a fiam dolgában jöttem… mint egyik apa a másik apához!… – így kezdte. Akkor felállt a maga házigazdája, azt mondta: erre ráérünk még, éppen készen van az ebéd, lássuk szívesen a meghívást, és üljünk az asztalhoz, aztán majd beszélünk tovább… Így volt! S kitették elénk a tányért, húsleves volt, tyúkhússal, s a tányérban már ott volt mindenkinek kipakolva az étel – az ő tányérja tele hússal, a mienk meg csak üresen a levessel. Csak akkor értettem meg, hogy nincsen rendben valami, amikor apámra néztem – addig azt sem tudtam, mit eszem, azt sem, mi van előttem, hallgattam csak, s vártam, hogy elmúljék tőlem ez az óra. De apám foga a kanalát, a feje meghajtva, és nem mozdul a keze! Aztán szépen belemerítette a tányérba, és nem nézve fel sem róla, kanalazni kezdett. Ismertem minden mozdulatát! Láttam, hogy baj van vele, piros az arca, a nyaka… Megette mind a levest! Akkor aztán az igazgató körbenyújtotta a tálat, amiben krumpli volt, és vett mindenki, apám is, én is, aztán a másikat nyújtotta, abban meg paradicsom volt, mártás! Apám abból is vett… Aztán felemelte a tálat, amiben a tyúkhús volt, s szedett magának az igazgató, s amikor megrakta a tányérját, akkor felnézett apámra: Jó étvágyat! – mondta. – Együnk! Ott volt a tányérunkban a krumpli meg a mártás… Ő meg letette a húsostálat, félre előlünk, az asztal végére. Néztem őket. Apám keze remeg, a halántéka ver, dagad az ér, és pirosodik a nyaka… Átnéztem az igazgatóra… Evett… kezében valami szárny vagy comb…

Felálltam, s odamentem apámnak a széke mögé: Menjünk, édesapám! No, hát hova ilyen hamar? – kérdezte az igazgató. Apám felállt, azt hittem, elesik, úgy fogta a széknek a támláját. Jöjjön, édesapám! – mondtam. Megfogtam a karját, és elindultunk a lépcsők felé, mert ott terítettek, kint a szőlőstornácon…

– Na, kérem! Az előzmény pedig a következő volt: nincs talán egy ember sem a faluban a földhözjutottak között, aki az én apámhoz napszámba ne járt volna. Egyik sem kerülhette el az ő birtokát! Szegény község volt, az uradalom felszedett belőle annyit, amennyit bírt, de az sem volt több, mint amennyi. A falu szegénye az mind ott próbálkozott a gazdák körül, így az én apám is válogathatott nyugodtan. Ez az igazgató meg egy időben oda járt maga is az apámhoz. Meggyűlt a birtokon valamelyik intézővel vagy hasonlóval a baja, és kitették a szűrét, így aztán jött napszámba. Nem szerette egy gazda sem, mert rossz híre volt – olyan értelemben, hogy okosabb, értelmesebb volt, mint a többi, és nem hagyta a magáét. De dolgozni, azt tudott, kettő helyett is megtette a magáét. Egyszer aztán – annál az esetnél, amit most mesélek – a feleségével együtt volt az apámnál, s ott velük a gyerekük, az első. Meghalt már régen. Kicsiny gyerek volt az akkor, talán négyéves lehetett. Szegények voltak ezek nagyon, ahogyan mondani szokták, épp csak a betevő falatjuk volt meg – amikor megvolt egyáltalán. Megjött az ebéd, körbeülték és ettek. Apám a húst szedte a fazékból, a többiek – a napszámosok meg a levesét. Tudták a rendet, tudta ezt az igazgató is, ez a Jóska meg a felesége is. Úgy ettek, mintha húst nem is látnának a fazékban. Apám megengedte, hogy a magukéból adjanak a gyereknek is – persze a levéből, ahogyan annak a rendje volt. Ezek adtak is a gyereknek! Nagy szó lehetett, mert más ennivalójuk nem volt! Aztán a gyerek elkezdett sírni, és húst kért. Ott volt előtte a fazékban, látta is, ahogyan eszi az apám. Sírt, és hiába csitították, csak kérte. Akkor az asszony, ennek a Jóskának a felesége, felállt, és elvitte a fazéktól, elment vele ő is, otthagyta az evést, mert nem lehetett békében maradni a gyereknek a sírásától, így aztán az asszony sem evett, csak csitítgatta valahol arrább a gyereket. Szótlanul ült mindenki a fazéknál. Egy idő után aztán ez az igazgató felállt, elment a gyerekért, felvette az ölébe, és visszahozta az ételhez. Hozta a feleségét is. Leült, és elkezdte etetni hússal a gyereket. Rá sem nézett apámra, hanem csak szedte a fazékból, és adta a gyereknek. A feleségére meg rászólt, hogy egyen tovább. Mondtam az előbb, hogy apám senkire rá nem szólt, hogy ne egyen húst! Nem szólt most sem! Az meg adta a gyereknek egyik falatot a másik után, maga nem is evett, csak tömte a gyerekbe. Aztán felállt, eltette a kanalát, és ment az asszonnyal vissza a kapához. Apám nem szólt neki semmit, kapáltak estig szó nélkül. Másnap aztán, mikor jöttek a munkába, akkor elküldte mindkettőjüket, mondván, hogy nincs már szüksége kapásra, de akkor már ott volt két új ember, akik akkor álltak be ezeknek a helyébe. Itt minálunk meg a gazdák között olyan megállapodás volt, hogy elküldött napszámost a másik sem vesz fel – így jobban kézben tarthatták őket! Ezek ottmaradtak munka és kenyér nélkül!

Befricskázta a cigarettavéget a szőlőbe. Odafordult hozzám:

– Úgy látszik, hogy az életnek van valamilyen rendje! Ez pedig úgy hangzik, hogy szemet szemért, fogat fogért! Nem tetszik? E szerint a rend szerint: fizess vissza mindent! Apámnak fizettek! Én nem tartoztam – és velem is fizettettek! Talán tartoztam én? Akkor fizessünk mind! Körbe, körbe, amíg a végére nem érünk… Apám akkor kezdett meghalni, amikor engem kitettek az egyetemről. Amikor kijöttünk a maga házigazdájától – a bizonyos ebéd után –, akkor apám agyvérzést kapott, és karácsonyra elment! Értem élt – úgy ahogyan élt –, és miattam halt meg! Kerek élet! Hát akkor fizessünk mindig; apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre. Hetedíziglen! Én nem akartam! De most már rajtam nem fog múlni, amíg bírom, addig fizetem! Aki bírja, marja! Valaki túléli a másikat… Harmincegy éves vagyok, és kilenc évet voltam a börtönükben. Még futja az időből, egészen a kötélig! Így indítottak el engem – most már menjen ekképpen tovább!

Eldobtam a cigarettát:

– Megértettem…

– És nem is hallotta senki! Letagadhatom, amit mondtam. Nem akarok újra börtönbe menni csak azért, mert a szám járt! Annak nagyobb ára kell legyen! Nem babra megy a játék – valaki fizet a végén mindent! Fiú az apáért, nemzedék a nemzedékért, hetedíziglen… Ahogyan az ősapáink elkezdték!

Zsebre rakta a kezeit:

– Akar valamit még? Szolgáljak részletekkel?…

– Nem… Köszönöm…

– Akkor hagyjon nyugodtan a keresztapámmal, és menjen a fenébe…

Ott maradt a helyén, amikor eljöttem mellőle. Nézett le a falura, amely – fészek a lombok között – ott nyugodott a domb aljában.

 

X.

4 óra

A községházának a helyiségében négyen ültünk. Az elnök íróasztala mögött, széles karosszékben, egy tagbaszakadt, hatalmas termetű férfi. Bozontos, fésűnek nem engedelmeskedő haj, széles, értelmes homlok.

– Levizsgázok én majd, hogy az istenbe ne vizsgáznék le! S azt is megmondom, hogy annál egyszerűbb dolog az én számomra nincs. Olyan egyszerűen oldom meg, hogy olyat még az Isten sem látott.

Rámosolygott a tanácselnökre:

– A te dolgod, az már nehezebb lesz, abban nem tudok tanácsot adni… Csak aztán vigyázz, hogy tyúkot ne vigyél a tanító úrnak, nehogy megpróbáld lekenyerezni, mert vébétag, aztán egyszeriben botrányt csinál belőle…

– Itt aztán már nem számít a szocialista összeköttetés – kacagott az elnök. – Talán ha elengedem az ultiját, akkor szó lehetne róla, de arra meg nem visz rá a lelkiismeretem, inkább buktasson meg!

A nagydarab ember felnézett a járási titkárra:

– Mondom, János… olyan simán elintézem én ezt, hogy abban hiba nem lesz! Tudod, mi kell hozzá?

Félrehajtotta a fejét, és úgy nézett a titkárra:

– Nem tudod, ugye? Na, majd én megmondom… Az kell hozzá, hogy megfogom a géppisztolyomat, leteszem oda eléje az íróasztalára, oszt azt mondom neki: Na, elvtárs, most aztán vizsgázunk! Kérdezhet engem! Akár a polgári radikalizmusból is! Megválaszolok én magának arra is, ha nagyon muszáj! Még a… Supka Gézából is, meg a Zsolt Bélából is, ha kíváncsi rá, meg még a nyavalya tudja, kiből is… De a történelmet azt kiváltképpen kérdezze, mert arra emlékezem én a legjobban… Abban aztán nem lesz hiba egy sem, mert úgy emlékezem én arra, hogy magát a hideglelés fogja elővenni, ha mindent elsorolok szép rendjén…

A tanácselnök kacagni kezdett. Közben félszemmel a titkárra nézett:

– Mást fog az kérdezni a történelemből!

A járási titkár azt mondta:

– Elment a te szépeszed, Sándor?

– El? Úgy gondolod? – felemelte az ujját. – De akkor nem én vagyok egyedül, akinek elment. Elment akkor az enyémmel a fél járásnak meg a fél megyének. Még azt is megmondom neked, hogy nem is a fél megyének ment el először!

– Hanem kinek?

– Annak, pajtás, aki elvette az enyémet is meg a többiét is – ha egyáltalán elment az eszünk! Annak ment el, aki elvette a fél megyéét!

A tanácselnök – félszeme a titkáron – megjegyezte:

– Azért… nehéz ám az a géppisztoly, Máté elvtárs!

– Nehéz a nyavalya! – mondta Máté. – Nehéz annak, aki elindított valamit, aztán nem tudja, hogy mi lesz a vége! Annak nehéz – nem a géppisztoly! Futottam én már azzal gyakorlaton három kilométert is, aztán mégsem volt nehéz…

– Hát ott valóban könnyebb… – mondta a járási titkár.

Máté behunyta a félszemét, úgy nézett a titkárra:

– Ott könnyű az a fegyver – ahol jó kézben van! Ha rossz kézben van, akkor bizony nehéz, akármit is csináljanak véle…

Felállt, zsebre rakta a kezét, és hozzátámaszkodott az íróasztal mögött a falhoz. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán felemelve, egészen más hangon, csendesen és nagyon komolyan azt mondta:

– Nem tudom, ki találta ki, és főleg azt nem tudom, hogy kinek van és kinek lesz haszna belőle! Különösen azt nem, hogy kinek lesz! Csak azt tudom… földet osztani jó voltam diploma nélkül! Pártot szervezni jó voltam diploma nélkül! Téeszt szervezni, békekölcsönt jegyeztetni, hóban, sárban gyalogolni, gyomorbajt kapni a sok hideg ételtől, jó voltam diploma nélkül! Most – nem vagyok jó nélküle!

Intett a kezével:

– Rendben van! Elmaradtam a fejlődéstől, elmaradtam a követelményektől! Így kell mondani? No, így kell, vagy nem így kell mondani?

Nem válaszolt senki. A tanácselnök a titkárra nézett, a titkár szó nélkül nézte Mátét.

– Így kell, vagy nem így kell? – kérdezte ismét.

– Mondjad csak! – szólt a titkár.

– Mit kell azt kerülgetni?… – folytatta Máté. – Megmondták azt már énnékem nem is egyszer, és nem is csak egy elvtárs mondta! Csak azt nem tudom, hogy miért éppen az idén maradtam el a fejlődéstől s miért nem hatvanban, amikor a téeszt csináltam? Akkor még elég volt, amit tudtam? Nem volt nekem akkor sem diplomám! Vagy volt talán? Akkor nem maradtam el a fejlődéstől?

Egy darabig szótlanul nézett a titkárra.

– Rendben van! – folytatta. – Az idő halad, s az emberek különbek lesznek, mint tavaly voltak. Aki pedig lemarad, az elhullik. Magam tanítottam ezt, s magam prédikáltam tizenhét esztendőn keresztül, magam rágtam az emberek fülébe. Hát illik akkor nekem is tudni! Magam küldtem az embereket: menjetek és tanuljatok! Magam veszekedtem az emberekkel: van hely, add a fiad a technikumba, nem fog megélni ezen a földön azzal a tudással, amivel az apja elboldogult! Magam mondtam: ne álljál meg a technikumnál, iratkozzál be az estire, iratkozzál levelezőre, és szerezz diplomát, mert enélkül nem lesz a mi kezünkben a mezőgazdaság! Tinéktek kell a kezetekbe venni mindent!

Felemelte ismét az ujját:

– Nem az én érdemem! Azt tettem, ami a kötelességem volt! Az ország adta hozzá a pénzt, az állam adta az ösztöndíjat! De honnan lett a pénz? Onnan, pajtás, hogy mások dolgoztak látástól vakulásig, hogy meglegyen a pénz – és meglegyen a diploma a suttyóparaszt kezébe! Hogy diplomás lehessen belőle! Olyan lett az a pénz, hogy magam nem iratkozhattam sehová, hanem hajtottam magam, és hajtottam még az Istent is, hogy legyen termés, legyen erős párt, legyen öntudat, legyen békesség a téeszben, ne veszekedjenek, hanem termeljenek, hogy pénze legyen az országnak! Abból lett, hogy nem mehetett mindenki tanulni! Ahhoz, hogy a zászlót feltűzzük, nem elég egy ember. Aki maga feltűzi, az úgy ment a tetőre, hogy mások álltak alatta: lépjél csak a vállamra, pajtás! Lépjél csak, s gondod ne legyen, megtartalak, még ha az Isten se akarja, akkor is! Ha a lábamat húzgálják akkor is! Lépjél csak nyugodtan, tartunk mi itt alól téged, hogy nyugodtan kapaszkodhass! S közben még azon is rajta leszünk, hogy egyéb dolgot is elvégezzünk… Az istenbe a gyomorbajjal! Az istenbe az alvással! Az istenbe véle, hogy a feleségem nem lát, csak éjfél után! Hajnalban ismét jövök, hogy kapaszkodhass! Csak te magasabbra mehessél! Rongyos paraszt gyermekéből mezőgazdász lehess, mérnök lehess, közgazdász lehess, meg ami éppenséggel akarsz, meg amire szüksége van az országnak!

A tanácselnök ránézett a járási titkárra:

– A Bereki elvtárs elvégezte már az Akadémiát?

– El! – mondta a titkár.

– El! – mondta Máté. – Elvégezte! De nem is láttam én őt a vébén soha! De nem is láttam én őt, s nem találkoztam vele sehol, sem országúton, sem ösvényen. Volt úgy, hogy hónapokig nem látta senki! Egy esztendőben fél év szabadság – Isten neki! Jól tette, hogy elvégezte! De amíg ő elvégezte, addig az ő munkája mitől készült el? Magam csináltam meg a Tóth Sári meg a Jakab Béla… Hat község helyett nyolc! Éjfél helyett éjjel kettőkor! Hat elnök helyett nyolccal veszekedni!

Rágyújtott, és ledobta a gyufát az asztalra:

– Hát nincs diploma! Nincs! Nem vagyok diplomás ember!

Csendesebben folytatta:

– Nagy bűnöm van: úgy éltem bele az életemet ezerkilencszáznegyvenöt óta abba, hogy szocialista ország legyen ebből az országból – hogy nem szereztem közben diplomát! Úgy ment az életemnek majd a fele, hogy másoknak csináltam diplomát, s aki most akar magasra menni, annak az én vállam már nem kell! Mert nemcsak a vállamon tartottam, hanem lépcsőt is építettem közben – hogy eztán könnyebben mehessen magasra! Megvan a lépcső, s most már meg lehet kérdezni tőlem: Hát, elvtárs, nincs diploma? Lehet már lépcsőn menni – hun a diploma, elvtárs? Hun a bizonyítvány? – Nincs! Nincs, elvtárs! Nincsen énnekem semmiről semmi bizonyítványom. elvtárs!… Olyan ember vagyok én – tudja –, akinek nincsen bizonyítványa!

A járási titkár felállt, odament az asztalhoz, és leverte a cigaretta hamuját a hamutartóba. Aztán két tenyerével az asztalra támaszkodva felnézett Mátéra:

– Most azt mondd el szépen, hogy mi bajod van?

Máté a szemébe nézett:

– Nékem?

– Neked!

– Ó… hát nincsen énnékem semmi bajom! Mikor volt Máténak valami baja? Soha! Nem volt annak soha semmi baja!

– Azt kérdeztem, hogy mi bajod van?

Megjáratta a szemét Máté arcán:

– Voltál az Akadémián?

– Voltam…

– Ma voltál?

– Ma!

– Kivel beszéltél? Rimóczyval?

Máté elhallgatott egy pillanatra.

– Na, mondjad?… – kérdezte a titkár. – Vele beszéltél?

Máté felnézett a titkár arcába:

– Ide figyelj, Csűrös elvtárs! Mondok én tenéked valamit!

Kereste egy darabig a szavakat.

– Azt mondom: hagyjuk mi ezt a dolgot a fenébe, úgy, ahogyan van! Ne vesztegessünk rá szót, mert nem érdemes… Elmegyek vöröskeresztes titkárnak, azon leszek ott is, hogy úgy menjenek a dolgok, ahogyan annak menni kék… Eddig egy asszony csinálta, most majd én csinálom. Oda is kell egy ember – s ott is becsületesen kell dolgozni! Ennyi az egész! Mit vesztegessük rá a szót? Végezd el itthon a dolgodat, aztán menj ki a Petőfibe, s tedd ott is, ami dolgod van… Ami pedig ezt a Rimóczyt illeti, hát véle beszéltem!

– Mit mondott?

Megvonta a vállát:

– Semmit!

Felvonta a szemöldökét, és úgy nézett a titkárra.

– Semmit! Az égvilágon!

Hátralépett az asztaltól, és visszatámaszkodott a falhoz. A földre nézett:

– Még kedves is volt! Nagyon kedves…

– Mit mondott?

– Apróságokat. Nagyon örvend, hogy magam is beláttam a fejlődés követelményeit, megértettem az idők szavát… hogy ő ezt el is várta tőlem, és reméli, hogy nem fog csalódni bennem!

A tanácselnök megcsóválta a fejét:

– Az anyját!… – nézett a titkárra.

– Ilyesmit!… – mondta Máté. – Amikor meg kijöttem, megfogta a karomat: Fel a fejjel, kérem! Az idő megy, és együtt kell menni az idővel… Hiszem, hogy nem fogok csalódni magában! És így tovább, nagyon kedvesen… Például: Remélem, tisztában van azzal, hogy az a tanulási lehetőség, amit most maga kap, az állam bizalmát jelenti maga iránt! Úgy kell igyekezni, hogy ne éljen vissza vele, tehát méltó legyen erre a bizalomra…

– Az anyját! – mondta a tanácselnök.

– Szóval egészen kedvesen… Akartam még kérdezni tőle valamit, de felállt: Megbocsát, nagyon sok a dolgom, majd a titkárnőm megadja a szükséges felvilágosításokat, milyen könyvet hol, mikor szerezhet be! – Aztán kinyitotta előttem az ajtót. De ott aztán még egy pillanatra megállt, akármennyi dolga is volt. Azt mondja: Hát, Máté elvtárs, ilyen a történelem, ilyen az idő… halad, és nem lehet megállítani, aki pedig lemarad, az bizony úgy kell gondolkozzon, hogy a nyomába érjen – és felemelte az ujját –, hacsak nem akar végérvényesen lemaradni, mert az is előfordulhat! – Aztán meglapogatta a vállamat meg a lapockámat, és betette utánam az ajtót!

Megvonta a vállát:

– Ennyi az egész… Aztán mire mindennel végeztem, kint az utcán egyszerre indultunk tovább. Én szálltam a motoromra, ő meg az autójába…

– Fejlődő ember! – mondta az elnök.

Máté előjött az asztalhoz, és rátámaszkodott, szemben a járási titkárral:

– No, pajtás! – mondta. – Szóval hogyan állunk? Ki mer engem ebben az országban kioktatni arról, hogy mit kék csinálni a bizalommal? Ki veregetheti meg az én lapockámat, hogy azt mondja: Jár az idő, elvtárs, csak le ne maradjunk! Csak vissza ne éljünk a bizalommal? Vagy tán így van rendjén? Magam sütöttem, hát magam is egyem meg? Mert így van! Én magam voltam, aki megsütöttem, szent igaz! Én magam voltam, aki még a koalíció idején elmentem hozzá: Nem jó útra tette maga a lábát, Rimóczy úr! Nem vezet az sehová, ahol most jár maga! – Mert akkoriban ott paktált mindennap a Kisgazdákkal, még a saját pártja is rá-ráintett! – Én, a sült paraszt, a hat elemimmel, én mondtam neki: Azért jöttem magához, hogy elmondjam: arra való a maga tudománya, hogy a népet szolgálja, hogy azokat segítse, akik nem a maguk hasznára pártoskodnak, hanem az ország javát akarják! Akik fejlett ipart, korszerű mezőgazdaságot akarnak ebben az országban! Ide álljon, mimellénk, ha azt akarja, hogy a nép hasznára váljon, amit tanult! – Mit mondott akkor nékem? Ha szabadna kérdeznem – így mondta, emlékezem én még arra –, ha szabadna kérdeznem, önnek milyen iskolai végzettsége van? – Hat elemi! – mondtam. – Akkor úgy gondolom, igen nehezen tudnánk megérteni egymást! És felállt, s ki is kísért szépen, egészen az ajtóig, s még meg is tapogatta a lapockámat: Nem történt semmi baj, kérem! – mondta, mintha Isten tudja, tán sáros lábbal mentem volna a házába. S aztán beszélt, ugye? Szónokolt a más hatalom megbízottairól, korlátoltakról meg csizmadiákról, akik beleártják magukat olyan dolgokba, amihez nem értenek? Hogyne szónokolt volna, a polgári radikális istenit – hogy nem megyünk egyik fasizmusból a másikba, akármilyen színe legyen is! S amikor városi titkár lettem, ki jött hozzám, hogy segítsek rajta? Hogy a dolgozó nép szolgálatába akarja állítani a tudását? Miután ki akart menni az országból, és leszedték a vonatról. Ő jött hozzám, s nem az atyaisten…

Felemelte a kezét:

– Így volt? Így, és nem másképpen! Most meg ott a keze a lapockámon: jár az idő, vigyázni kell, le ne maradjon az ember! Bizalmat kaptál – szolgálj is rá! Én megyek vöröskeresztes titkárnak – ő meg mén a kocsiján a vébé-ülésre, mert nem hiányozhat onnan a szakember! Hogyan is hiányozhatna? Megbecsülünk mi minden állampolgárt! Csak meg ne bántódjék, csak meg ne sértődjék, nehogy úgy bánjunk véle, hogy megorroljon! Máté? Az nem orrol meg, az ide tette le az életét, véle csinálhatunk bármit, elküldhetjük fináncnak is akár, úgysem orrol az meg, nem sértődik az meg, ide van letéve az ő élete, ide tette a mi ügyünkre, nem mén az el ettől az ügytől még a halála percén sem… Ugye így van? Nem sértődik az meg akkor sem, ha elküldik, hogy legyen meglapogatva a háta. Hallgatni fog, s nem köpi le azt az embert, mert belátja, hogy kell a szakember, s hozzánk változott már az a szakember? Így van, ugye? S ha majd bajba lesz a néphatalom, akkor megvédi a Máté! Veszi a géppisztolyát, s megvédi a néphatalmat, mert másképpen nem akar élni! Megvédi Rimóczy katedráját! Hogyne védené meg? Megvédi azt is a néphatalommal együtt!

– Szóval – folytatta –, azt mondom én, János, buta ember vagyok én mindehhez! Tényleg kevés, amit én tanultam, nem elég a gimnáziumot elvégezni, ténylegesen több kell ide, hogy olyan ember legyek, hogy értsem azt is, amit az okosabbak jobban megértenek! Nem elég az én eszem ide! A tiéd, az elég – s akkor már könnyebb is minden! Így van?

A járási titkár bólintott:

– Így! Senkinek nem könnyebb, mint nekem… Hiszen itt vagytok ti ketten, te meg a Rimóczy, itt vagytok a két oldalamon, s akkor miért ne lenne könnyű?

Máté ránézett:

– E meg mit jelent?

– Semmit! Csak azt, hogy könnyű a dolgom… Miért ne lenne az? Tán nehéz?

– Hát… – mondta Máté. – Tán mindent összevetve könnyebb, mint mondjuk, belenézni az én szemembe nyugodtan s úgy, hogy ne rebbenjen meg senkinek a tekintete… Sem az enyém, sem azé, aki a szemembe néz!

– Hát persze – mondta a járási titkár –, hiszen azt csinálom én, semmi egyebet, mint hogy úgy nézek mindkettőtök szemébe, hogy ne rebbenjen meg a tekintetem…

– He, he… – nevetett a tanácselnök.

– Mit nevetsz? – kérdezte a titkár.

Az elnök elkomolyodott:

– Hát… csak, csak úgy, hogy… nem is olyan könnyű dolog ez!

 

XI.

5 óra

A tanácselnök betette az ajtót.

– Miért nem ment a titkár elvtárssal?

– Majd visszajön értem estére…

– Átmennek a Kossuthba?

– Igen!

– Mi lesz ott, vezetőségi?

– Igen!

Visszaült az íróasztalhoz, és elnyújtotta a lábait.

– Az anyját… – csóválta meg a fejét.

Kigombolta az ingét, és vakarni kezdte a mellét. Közben fel-felhümmögött:

– Hm… – pillantott rám, aztán megvonta a vállát:

– Nem egyszerű a politika, igaz?

– Igaz!

Szemben ültem vele, távolabb az asztaltól, egy kimustrált fotelben:

– Azért – mondta – van igazság abban is, amit a járási titkár elvtárs mondott…

– Természetesen…

– Már hogy milyen könnyű az ő dolga… Mert nem azért mondta ő, hogy könnyű, mintha valóban az lenne! Éppen másképpen: hogy milyen nehéz őnéki annyiféle emberrel, mint teszem azt ez a Rimóczy egyik részről, a másikon meg a Máté elvtárs! Egyik ilyen, a másik olyan, oszt őnéki kell tartani a gyeplőt, hogy el ne szaladjon egyik se! Ami azt a Rimóczyt illeti, hát az nem tartozik az ő hatáskörébe, de ismeri jól, mert volt egy darabig a keze alatt, itt a gazdaságban, s így aztán ismeri alaposan, annyira, hogy az még tart tőle ma is… Szóval sok igazság volt abban, amit mondott!

– Persze…

– De azért – pillantott fel –, ha az ember megnézi, hát akkor – nem úgy mondom, mintha én védeni akarnám vagy mifene –, de azért abban is van valami, amit itt a Máté elvtárs mondott! Nem annyi, ugye, mint a titkár elvtárséba, de azért akad abban is… valami igazság?

– Persze…

Előrehajolt az asztalon:

– Mert ami igaz, az igaz… Sokat dolgozott a Máté elvtárs itt a járásban. Ment az ember akár télben, akár nyáron, de úgy nem mehetett, hogy vele össze ne akadt volna valahol… Kint a földön szántáskor, kint gépnél aratáskor, s nemcsak nálunk, hanem ott volt az mindenütt, hogy csak nézte az ember, hogy hát mikor alszik ez, vagy mikor étkezik? Szóval, megdolgozta a magáét, ezt aztán nem lehet letagadni! Mikor tanult volna? Ha mindenki elment vón tanulni, akkor ki szervezte volna a szövetkezetet, meg ki csinálta volna a többit?

Lecsendesítette a hangját:

– S úgy van az tulajdonképpen, tudja, hogy elgondolkodik az ember: való igaz lenne, hogy az ővéle a baj, s azért tették el a járástól, mert nincs diplomája? Az Isten tudja, hogy úgy van-e?… Mert az is az igazsághoz tartozik, hogy amikor a Sztálint kitették, akkor ez a Máté nem úgy beszélt, ahogyan kellett volna. Nem tudom… ugyebár, nem tudom, hogy pontosan így lett volna, magam is csak úgy hallottam, de hát csak beszélnek, ki tudja aztán, hogy mi igaz? Szóval, hogy azóta sem változott, hogy még más baja is lett volna a kongresszussal, hogy nem értett egyet véle! Aztán ez az igazi baj, nem a diploma! Azt csak úgy mondták volt, hogy meglegyen az oka, amivel eltávolíthatják, na… hogy úgy mondjam!

Felemeli és belenéz a tenyerébe, úgy mondja tovább:

– Persze, csak amolyan szóbeszéd… Mert hát, úgy is van az, ahogyan a titkár elvtárs mondotta: a mai világban s a fejlődésnek a mai szakaszában bizony elmarad, aki nem tanul, s nem tart lépést! Magam is most végzem az általánosban az utolsó évet. Nem könnyű, de így kell annak lenni, ahogyan a titkár elvtárs is elmondotta itt előttünk! Na, de hát magas énhozzám a nagypolitika! Amondó vagyok én, végezze az ember a dolgát, s oszt se nagyon hidegen, se nagyon melegen ne egye a levest, mert úgy jó az, ha nem is forró, meg nem is hideg! Úgy használ a legtöbbet az ember! Igazam van? Mert, hogy őszinték legyünk: ezt a Máté elvtársat nem szeretik itt a faluban az emberek! S nem nagyon szeretik sehun sem a járásban – ez is igazság! Úgy beszélt ez az emberekkel annak idején, magam akkor párttitkár voltam egy darabig, mint a kapcájával! Úgy mondom meg, ahogyan igaz! Az csak parancsolni tudott, de szépfajta szót nemigen hallott tőle az ember! Ha mondtam neki, hogy Máté elvtárs, azért másképpen is kellene szólni, akkor már mondta is: Nem karácsonyfa-ünnepély ez! Bizony, sok dolgot megcsinált, jobb nem is beszélni róla, hogy mit meg nem tett egynéhány emberrel ő a maga kezével… Ha magam is benne voltam, mert muszáj volt, bizony azt néztem csak, hogy minél hamarabb szabaduljak az egésztől. Nem volt valami jó a májam, oszt azzal hagytam oda a titkárságot! Szóval sokat megcsinált ő, amit embernek nem lett vón szabad, kommunistának meg még úgy sem – ahogyan most már hivatalosan is mondják! Amondó vagyok én most is – mert sokat megértem én mint titkár is, aztán mint téeszelnök is, aztán most ebben az elnökségben is, hogy legjobb az ösvény közepén menni, ott aztán nem lép mellé az ember, s nem lesz belőle baj!

Elkacagta magát:

– Tán ez kell hozzá, hogy egyenesen menjünk!

Rágyújtott:

– No, de visszatérve a Balogh Antalhoz… Amikor mondták nékem, hogy ő lőtt be a Jóskának az ablakán, hát csak mondtam: Vigyázzatok a szátokra, nem lehet igaz az! De ő volt! Nem igaz az! – mondtam. S jól mondtam, ha úgy vesszük, hogy inkább elhittem volna tán még azt is, hogy senki sem lőtt rá, mint azt, hogy a Balogh Anti tette volna. De ő lőtt! – mondják.

Hajtja maga elől a füstöt, és megint előrehajol az asztal fölött:

– Mert megértettem volna én, ha mással csinálja… Mindent hamarabb megértettem volna, de azt, hogy épp a Jóskával, azt nem! Mert egy vályúból valók voltunk mind! Magam is, Jóska is, Béni is, akinek a felesége most is őrzi a lyukat az ajtón, amin keresztül lelőtték az urát, meg az volt a Varga is… Az, az anyját!… Mint ahogyan, csak éppen megjegyzem, egy vályúból való ez a Máté is meg a Csűrös elvtárs is! Egy szegénységből jöttünk mindannyian, a nyavalya essen bele!

Legyintett:

– No, szóval… Maradjunk csak annál, amit maga kérdezett. Negyvenöt előtt ez a mi Jóskánk, az igazgató meg az Anti, azok mind együtt voltak. De még kicsinykorukban is ott nőttek fel egy fedél alatt, ebben a régi cselédlakásban, ahun nem lakik már ember, hál’ Istennek! – S hogy itt is az igazságnál maradjak: az igaz, hogy Jóska csinált belőle fialtatót, de Máté mondta néki: Addig néked Jóska, nyugalmad ne legyen, amíg abban ember lakik! Itt mondta a községen vébé-ülésen! Szóval, elég az hozzá, hogy egy fedél alatt nőttek ketten, Jóska meg ez a Balogh Anti. S azután is akármi volt, mindig együtt maradtak. Amikor Jóskát kiparancsolták az uradalomból, akkor véle együtt parancsolták ki az Antit is! Együtt csináltak ezek mindent! Most meg aztán – ő lőtt rá a Jóskára! Az Isten se gondolta volna! Már csak azért sem, mert amilyen mindenbe beleszóló fajta volt azelőtt az Anti, olyan csendes lett az utóbbi években!

– Hogyhogy csendes lett?

– Úgy, hogy ötvenkettő végén letette a párttagsági könyvét a pártiroda asztalára, s azt mondta: Az én nevem ezentúl Balogh Antal, és nincs utána semmi! Azt értette alatta, hogy nem elvtárs már többé az ő neve! A Varga Sándor volt akkor a párttitkár, aki lelőtte a Bénit, az aztán kezdett kiabálni vele – de az Anti csak kiment az irodából. Akkor még itt laktak a faluban, csak későbben költöztette ki őket a Jóska a majorba. A könyvét meg a következőkért adta vissza: Ott lakott akkoriban nála az unokája, olyan ötéves forma gyerek. Olyan esztendő volt az, hogy harminc deka kenyeret kapott akkor a parasztember, s egy hétre kellett azt beosztania, az asszonyok vágták a csalánt az árokpartról, és azt főzték, azt ette a család! Nehéz idők voltak – ez a Máté meg azt hitte, hogy sok beszéddel meg paranccsal mehet valamire! Láttuk, mire ment!

Ennek az Antinak az édes testvéröccse, az meg vasutas volt Győrben. Küldött onnan a városból harminc kiló lisztet az Antinak, honnan szerezte, az Isten tudja, de küldte, mert ez az unoka az ő keresztfia volt. Délelőtt kapták meg Antiék a lisztet, oszt délben már ott volt náluk a tanácstitkár, meg a rendőr meg egy tanácstag – a szegény Gecse Gábort vitték magukkal –, hogy adják oda a lisztet, mert halmoznak! Miféle lisztet? – kérdezte Anti. Amit délelőtt kapott! – mondták neki. Persze nem adta: Amíg én az unokámnak nem tudok rendesen enni adni, addig ide senki ne tegye be a lábát! Nem adja? – kérdezte a titkár. Nem! – mondta Anti. – Amikor cseléd voltam, akkor sem adtam oda, ami az enyém volt, hát most aztán még úgy sem! Erre aztán mondták neki, hogy a nép ellensége, aki élelmet halmoz! Az vagy magad! – mondta neki Anti, a tanácstitkárnak. – Meg az édesanyád, aki a világra hozott!

Ez a tanácstitkár, tudja, régen is a községházán volt, negyvenöt előtt! Meg aztán az itteni mozisnak volt a fia… Csak aztán úgy forgolódott, hogy baja ne legyen, s akkora szava volt a faluban a végén, hogy még magam is tartottam tőle, mert ha valamit szóltam, hogy hát nem jó ez így, akkor ment és jelentette. Meg is tette! Pedig két házuk is volt ezeknek a faluban. De okos ember volt, és úgy fújta mindig a nótát, ahogyan ezt fent kívánták, és így aztán még nekem is kuss volt előtte. Ötvenhatban aztán eldisszidált!

Szóval ezt mondta neki az Anti! Szidta a mozis anyját meg mindent, s amikor az be akart menni a lisztért, akkor az Anti felkapta a konyhaajtó mellől a baltát, s azt mondta, aki lépik még egyet, azt agyonüti: Aki ide lép, az meghal! – kiáltotta. Ott álltak szemben egymással! A felesége, az meg odaszaladt hozzá: Édes egy uram, Anti, édes uram, mit csinálsz? Sírt ott az ura körül! Addig, míg Anti is sírni kezdett! De úgy, pontosan, mint egy gyerek! Úgy sírt ez a nagydarab ember! Azt mondta később az orvos, hogy elvesztette egy kis időre az eszét! Úgy is lehetett, mert ledobta a baltát a kezéből, és elkezdte verni a homlokát a falba, és kiabált közben, hogy: Lőjél, rendőr, lőjél! Alig tudták elvonni onnan a faltól, de akkor meg úgy, ahogyan volt, a véres fejével, mert eleredt az orrának a vére, kiment az utcára, és csak fogta a homlokát, és ment az út közepén kiabálva: Ide lőjél, kommunista rendőr, ide lőjél! – s szakította az inget a mellén, hogy mutassa a mellét! Ötvenkettőben volt…

– Elvitték a lisztet?

– El hát! Mán miért ne vitték volna, mit számított azoknak? Felrakták a kisbíró hátára, az Anti kapujára meg plakátot tettek, hogy ebben a házban az imperializmus bérence lakik meg ügynöke, vagy mi a fene! Ez a szegény Jóska aztán ment az Antihoz, de nem engedte be magához! Aztán elment valahová az Anti, elutazott, oda volt vagy két napig, s amikor aztán hazajött, akkor tette le a könyvét az irodán az asztalra! Pedig együtt szervezte ez a pártot a Jóskával, meg együtt osztották a földet, meg mindent abban az időben ők csináltak!

– Ki volt akkor a párttitkár?

– A Varga Sanyi! Az meg feljelentette a Balogh Antit izgatásért meg erőszakért!

Kopogtattak az ajtón, és egy asszony lépett be.

– Jó napot kívánok, elnök elvtárs…

– Jó napot! – mondta az elnök.

Csontos, ötvenéves asszony volt, a lábszárain vastag hurkákban kéklett, kígyózott a megdagadt ér, a lábfeje szürke a portól. Amikor odaért az asztalhoz, egy kissé hátrafordulva nekem is köszönt

– Jó napot kívánok!

– Adjon Isten…

– Na, add ide a papírodat, Terus! – mondta az elnök.

Elvette az asszony kezéből a papírt, és miközben tollat keresett, folytatta:

– Szóval így volt ez az Anti dolog! Attól kezdve aztán nem tette be a lábát sem a tanácsba, sem a pártba. Ült otthon, meg járt dolgozni, de egyéb semmi, a szavát sem lehetett venni nyilvánosan.

Felnézett az asszonyra:

– Kapod az injekciókat?

– Kapom – mondta az asszony.

Az elnök a papír fölé hajolt:

– Hogy van a grófod?

– Jól, hál’ istennek… – mondta az asszony. – A múlt héten panaszkodott a gyomrára, de aztán a kisdoktor volt kint nála, s nincs most már baja véle, aluszik is rendesen!

– Hát a lába?

– A még nincs rendben… – Kissé hátrafordult, és félszegen rám mosolygott: – Ilyen korban már nehezebben gyógyul az ember, akármi legyék is a baja…

Igen fáradt, megviselt arca volt. Eres, kidolgozott kezei, bütykös ujjai, dagadt lábai, mind a nehéz, fárasztó munkáról tanúskodtak. De a mosolya akár egy gyermeké, félszeg és tiszta.

– Nagy bolond vagy te, Terus! – mondta az elnök. – Meddig leszel még az?

Az asszony hátrább lépett egy keveset, és jobb kezét esetlenül, szégyenlősen az asztal szélére helyezte:

– Ó… ameddig a jó Isten megengedi! – Mosolyog. – Nem sok van már hátra énnékem! Elmén az idő gyorsan!

Lenéz a földre, elveszi az asztalról a kezét:

– Elmegy bizony!

– Nincs ez jól, Terus! – mondta az elnök.

– Ahogyan az Isten rendeli, úgy van jól minden!

Megigazítja a kendőjét, megszippantja az orrát, és nézi az elnök kezét, amint ír.

– Nem jön a fiad?

– Nem! – hajtja le a fejét. – amíg az apja él, addig nem jön, azt mondja… nem teszi be a lábát a házamba!

– Apja? – néz fel az elnök. – Hát apja volt ez őnéki? Milyen apja volt néki a gróf úr? Még a kutya is jobban törődött volna a kölykével…

– Az ő vére! – mondja csendesen az asszony.

– Az! Annyira, hogy akár fel is fordulhatott volna felőle, amikor itt volt az ezer holdjával…

Odanyújtja a papírt:

– Na, jól van… Van tenéked bajod elég, énnélkülem is! Eredj, és add oda Sárikának, hogy üsse rá a bélyegzőt, s oszt fizesse ki a pénzt rá…

Gyorsan elveszi a papírt, és azt mondja az asszony:

– Köszönöm, Gergely…

Az elnök legyint:

– Ne énnékem köszönd… Inkább azt mondd meg, mit adtál néki reggelire?

Mintha megcsillanna az asszony szeme:

– A mézet kívánta; meg a kakaót…

Az elnök sóhajt:

– Na, eredj innen, amíg meg nem gondolom a dolgot! Az asszony felemelte a papírt, úgy igazítja meg a kendőjét:

– Elmehetek?

– Eredj, mondtam, amíg rád nem szedem az égből a szenteket…

Aztán csendesebben folytatja:

– Na, eredj szépen, és vidd a pénzedet…

Pár lépés után az asszony hátranéz, és nekem is köszön:

– Jó napot!

– Jó napot…

Az ajtónál ismét visszafordul:

– Tetszik jönni holnap hozzánk?

– Igen! – mondom.

Ránéz az elnökre, és elmosolyogja magát. Aztán megnyitja és beteszi maga után az ajtót.

Az elnök utána néz:

– Mit csináljunk véle? He?

Feláll, és belöki székét az asztalhoz:

– Mézet meg kakaót! Szakadjon rá az ég a bitangjára! Ez a szerencsétlen asszony meg kidolgozza a lelkét miatta…

– Mennyi pénzt adott neki?

– Százötven forintot! Ennyit adunk neki minden negyedévben a szociális keretből! Tán még én sem dolgoztam annyit cseléd koromban sem, mint ez a Terus most. Kapálni, mosni, súrolni, takarítani, kacsolni, az Isten tudja, mit nem végez a szerencsétlen, hogy a grófjának meglegyen, ami kell…

– Ahogy az Isten rendeli…

– Igen… Hogy a nyavalya essen bele a kakaójába. Amikor az övé volt itt a határ, mit adott minékünk? Épp hogy fel nem fordultunk éhen…

– Térjünk vissza az Antihoz…

Legyint:

– Nincs már azzal sok hátra…

– Azt mondja meg nekem: mit mondott utána Balogh, hogy miért lőtt a Jóskára?

– Semmit…

– Valamit csak kellett mondania?

– Nem mondott semmit, akárhogyan is kérdezték. Nézett az emberre – és hallgatott. Azt csinálja most is… Néz a világba és hallgat.

 

XII.

6 óra

A falu fölött már felszállt a füst. Először csak egyetlen kémény eresztette magasra a füstöt, aztán második, harmadik követte, és végül füst lengi be végig a falu fölött a levegőt.

A kályhák előtt asszonyok guggolnak, törik a tavalyi venyigét, ahol akad még a háznál, máshol a gallyat aprították az előbb kint a tönkön, s ha valamelyik hosszabbra sikerült, mint kellene, akkor az asszony a nyitott kályhaajtónál megtöri a térdén. Fellobban a láng, s ahogy az első darabokat rádobják, szétterjeng a konyhákban az akácfa csípős, friss illata. Már lobog a fa, de alatta még őrzi a parazsat a kukoricacsutka, meggörbül szépen, könnyűvé válik, mint maga a hamu, de parázslik mindaddig, míg olyan vékonyka lesz, mint egy pántlika. A felszálló, majd csendesen elterülő füsthöz fellebeg a csordaverte por. Először a téesz tehenei ballagnak végig az úton, aztán a háztájiak követik őket, lassú kérődzéssel, esetlen, suta ügetésbe csapva át az otthon előtt, amint feltűnik a szélesre tárt kapu, előtte a gyerekkel vagy az asszonnyal, akinek valami földről szedett gally vagy pálca van a kezében: Ne, Bori, ne, ne… – és meleg, jóleső bődüléssel, lomhán bekocog a jószág, megdobogtatva a deszkákat az árok fölött.

Elmúlik a csend – a nyári napok fülledt csendje –, hogy egy kis időre átadja helyét a mindent betöltő neszezésnek: itt az ágas csikorog, amint vizet húz a legény, ott csattog még a fejsze az udvaron, amott ló prüszköl a víz fölé hajolva, majd felnyerít, és hirtelen megugró csikó patája dobban a földön, valahol énekszó is hallik, arrább nem ér véget a lány ajkán a szapora hívogatás: Pi-pi-pi-pi-pi! És a kertek aljából, a fészerek, istállók, csűrök zugaiból előszaladnak a tyúkok, csirkék, és méltóságát vigyázva jön a kakas is. Az asszonyok némelyike elmegy egészen a kerítésig, és kihajolva az utcára, hívja, kiáltja a gyermekeket, szemben ugyanezt teszi a másik asszony, aztán sebes nyelvvel perelni kezd: Hová a csodába tűnhettek megint… – a másik már indul, fordul vissza a házba, és közben mondja, mintha hallaná is ugyan valaki: Megállj, csak gyere haza…! – de már csapja is össze a tenyerét, mert buta, kimért kacsázással jönnek arrább a libák, és nem a helyükre mennek, hanem az udvar gyepét keresik megint, a kerítések tövében a gazt, burjánt, laput… Hess, hess… – és csattan az asszony tenyere. Az úton alig szállt el a marhák pora – rémült hápogással futnak a kacsák, mert ott pöfékel, dübörög nyomukban a traktor, rajta félmeztelen, szürke-fekete porosan a legény. Ó, micsoda ördögszekere ez, mindjárt elgázol minket! – aztán rendbe szedelőzködve mennek tovább, szapora sápogással méltatlankodva és panaszolva egymás között.

Mindebből csak valami finom lüktetés száll fel a dombra vezető útig. Talán nem is hallja az ember, de ismeri e zajokat, és ott bizsereg benne mindez a hang, amikor meglátja a felszálló füstöt a kéményekből.

 

XIII.

7 óra

A rendőr biciklije hozzá volt támasztva egy akácfához, nem messze tőle egy rönkön ült a gazdája, mellette pedig az igazgató kocsisa.

– Tessék már rágyújtani az enyémből is – kínálta a dózniját a kocsis.

– Köszönöm!

– Vegyél te is, Péter… – nyújtotta a rendőrnek.

– Most dobtam el… – mondta a rendőr.

– No, vegyed csak… azt mondta mindig az én édesapám: Ne törődjél vele, az a fő, hogy ártson! Olyankor mondta, ha anyám rászólt: Soha ki nem mén a szájából az a bagó!

A rendőr rágyújtott. A lábait kissé széjjelvetve ült a rönkön, kezeit belógatta a térdei közé, a sapkája fel volt tolva a homlokából.

– Ha minden jól megy, akkor félórán belül itt lesz!

– Itt, a lelkem… – mondta a kocsis. – Ide jön az szépen, pontosan a szemed elé!

A kocsis elém tartotta gyújtóját, mosolygott közben:

– Ha már megtisztelt minket a barátunk, és meglátogatta a faluját, akkor úgy gondoltuk, hogy mi is köszönünk neki! Már hogy az istenbe ne köszönnénk… Úgy illik az!

– Idejön az! – erősítette meg a kocsis. – Erre, szépen, pontosan a rendőr bácsi keze alá…

– Azt hallottam – mondtam a rendőrnek –, hogy az a Varga rendőr most valahol?

– Az a nyavalyát! – válaszolta. – Beszélnek az emberek összevissza, anélkül hogy tudnák, mit mondanak…

– Pedig azt mondják! – mondta a kocsis.

– S te is elhiszed?

– Tudja az Isten…

– Ne légy mán te is bolond! Valaki kitalálta, hogy bosszantsa véle a népet, meg hogy lehessen rosszat mondani… Úgy rendőr az, ahogyan én püspök vagyok! Ne higgye el! – fordult hozzám. – Hogy hol, s merre van, magam sem tudom. De hogy elég baja van szegénynek, az biztos. Ha már valaki a maga falujába nem tud hazajönni, akkor annak elég a baja, s megverte akkor azt az Isten…

– Ez meg hazajött, látod! – mondta a kocsis, és felintett a fejével a dombra, a messze húzódó szőlők felé.

– Ha jött is – egyhamar nem fog még egyszer jönni! – mondta a rendőr.

Kivette a zsebkendőjét, és leemelve a sapkáját, letörölte a homlokát:

– Nem volt az olyan rossz ember, a Varga, mint mondják! – nézett rám. – Elvitte az indulata mindig, ez volt a baja…

– Nem volt a rossz valóban – mondta a kocsis –, csak a kötél hiányzott neki a nyakából, s akkor rendes ember lett volna belőle!

– Bolondot beszélsz! Ha neki kötél jár, akkor ennek, akit itt vársz, mi járt volna?

– Néki is az! Egyik egyik felől, másik meg a másik oldalról… Úgy lett volna kerek a világ!

– S Balogh Antinak mi járt volna?

– Annak – mondta a kocsis –, pontosan az, neki is!… Sem több, sem kevesebb!

– Na lásd! Én meg is készítettem neki az utat, hogy elmenjen érte…

– Maga akarta elvinni? – kérdeztem.

– Én, illetve magam is…

Hárman voltak – nézett rám a kocsis –, ez itt, ez a rendőr, aztán a Varga meg a Suba István, de mán csak ez van itt közülük… Aztán a Jóska, az meg nem engedte be magához őket, és elparancsolta magától mindegyiket!

– Parancsolta a jóistent, de nem engemet! Ő nékem nem parancsolt sem akkor, sem mostan…

– Elküldte magukat. Nem? – kérdeztem.

A rendőr felemelte az ujját:

– Ő énnékem nem parancsolt sem akkor, sem most!

Ránézett a kocsisra.

– Amikor én visszajöttem a faluba, akkor itt már csend volt!

– Volt a nyavalyát csend… – mondta a kocsis.

– Ebben a faluban akkor… – emelte fel a hangját a rendőr – már semmi baj nem volt! Hogy az emberek mit beszéltek meg mit nem, az már nem ide tartozik, de baj, az már nem volt!…

– Egyedül jött vissza?

– Nem! Az erdőben vélem volt egy másik rendőr is, azzal jöttem. Illetve hárman, mert először a járáshoz mentünk, s ott aztán találkoztunk a Varga Sanyival! Őneki már megvolt a géppisztolya, mi meg csak azután kaptunk, s indultunk haza, úgy hárman… Úgy is érkeztünk meg, s úgy is mentünk legelőször az igazgató elvtárshoz. Azt mondja nekünk: Na, madarak, megérkeztetek?

Megvonja a vállát, és rám néz először, aztán a kocsisra:

– Úgy mondom én, ahogyan volt, nem szépítek semmit sem rajta! Azt mondja: Aztán nem fáztatok meg az erdőben? Hát ettetek-e elég gombát, vagy már az sem volt? Oszt remélem, összebújtatok, s melegítettétek egymást!? Azt mondja rá Suba István: Nem erről van mostan szó, hanem arról, hogy az igazgató elvtárs mondja meg, kit vigyünk magunkkal? Hogyhogy kit? – kérdezte. Kit kell elvinni, azt mondja meg! – mondja a Suba. Erre aztán azt mondta: Hát azt tinektek kell tudnotok, mert ti vagytok a rend őrei, ti esküdtetek fel, nem én, tinéktek kell tudnotok, mi történik a faluban, s ki az, aki megszegi a törvényt! Így van, vagy nem így van? Ahogyan az eskütök mondja: jóban, rosszban kitartotok! S így mondta aztán még tovább is, azt hittem, hogy soha nem lesz már vége! A Varga, aki itt volt párttitkár, az nem szólt semmit, csak állt az ajtónál, nem is igen jött beljebb. Pedig neki mondta elsőbben, amit mondott az igazgató, mert az igazat szólva – még hamarább elmenekült innen, mint énmagam vagy akárki más. Hát csak hallgatott, és rágta a szája szélét – ahogyan szokta, hogy nézi a földet…

A kocsis közbeszólt:

– Nem nézett az, tudja, sohasem az ember szemébe, csak hol ide, hol oda… Az ember azt hihette, hogy nem is tudja az felemelni a fejét tisztességesen!

– Az is hallgatott meg Suba is! Én aztán megszólaltam végül. Azt mondtam: Ahogy volt, úgy volt, ezen már nem segít a Szűzmária sem, nemhogy a szentbeszéd! Persze hogy nem! – mondta Jóska. – De arra gondoltam, hogy jólesik emberi szót hallanotok, ne csak a varjakat meg a baglyot az erdő szélén meg a sűrűjében!

– Úgy is van az valahogy… – mondta a kocsis, és a rendőr háta mögött becsippentette a szemét!

– Úgy hát! Persze hogy úgy! Azért mondtam én aztán neki, hogy: Ha Gerő elvtársnak szabad volt akkorát szaladni, akkor én is elmehettem a szomszéd erdőbe, mert én mégiscsak közelebb maradtam! Aztán én megint itt vagyok, de hun van Gerő elvtárs? Azt mondja erre: Hát te Gerőre esküdtél-e fel vagy a Népköztársaságra? Azt mondja erre a Suba Pista: Hát a Gerő elvtárs rám esküdött-e vagy a Népköztársaságra? Ha a megyei titkár elszaladt – pedig az aztán fejlett ember volt –, akkor én mi az édesanyámat kerestem volna itt egyedül? Annak főiskolája volt, nékem meg szemináriumom, ha nékem is főiskolám lett volna, akkor én is messzebb mehettem volna, s nem fagyoskodtam volna az erdőben, a jóistenit a prédikációnak, mert én is tudok ám beszélni, ha sokat piszkálnak, hogy nyissam ki a számat. Így volt! A Varga Sanyi, az meg csak hallgatta, hallgatta, s azt mondja a végin, de úgy mondta, hogy most sem nézett senkire, csak úgy pislogott a világba: Sok itt a beszéd, amint történt, úgy történt, te itt maradtál, tenéked kell tudni, kit kell megsimogatni… Azt mondja erre az igazgató: Ide figyelj, Sándor! Tenéked a legkönnyebb itt mindannyiotok között. Annyit kell csinálnod mindössze, hogy emlékezzél arra, hogy kiket simogattál te meg régebben itt a faluban, s amikor összeszedted őket a fejedben – ha beleférnek egyáltalán –, akkor eridjél, s megvan máris a dolgod! De nemcsak a tied! Hanem, adtál te itt nékünk annyi dolgot jó pár esztendőre, hogy csak lássunk kimenni belőle…

– Azért mondta így a Jóska – szólalt meg a kocsis –, mert ez a Varga Sanyi tán még a saját anyját is elvitette volna a Rákosi-időben, ha csak egyet is panaszolt volna, hogy így s úgy, ez nincs jól, vagy az nincs jól…

– No, szóval! Azt mondja az igazgató, hogy menjünk, és keressük meg a Kiskovácsot! Hát a többit? – kérdezi Varga. Milyen többit? – kérdezi. A többit, aki még itt volt nálad! – mondja a Varga. Csak néztünk, hogy honnan tudja, s mit beszél egyáltalán, mert úgy mondta, mintha rásütne valamit az igazgatóra. A többivel tinéktek ne legyen semmi bajotok – azt mondja Jóska –, a Kiskovács a ti dolgotok, s más semmi, de az után is mehettek már, mert elment. A Varga csak áll az ajtónál: S elment tán a Balogh Anti is? – kérdezte, s úgy nézett ismét, hogy hol itt a szeme, hol ott. Hogy a Balogh Anti elment-e? – kérdezte az igazgató. Igen! – mondta Varga. Egy kicsit hallgattak, s akkor az igazgató odament egészen a Varga Sanyi elé: Ide figyelj, Sándor! De nagyon jól jegyezd meg, amit én most neked mondok! A te kezedben most ott van a puskád, és visszajöttél az erdőből, vagy ahun voltál. Hatalom van a kezedben! Mindegy, hogyan volt, futottak nálatok nagyobbak is, ti sem tudtátok, hol a fejetek! – De – keresd a Kiskovácsot, ahun tudod –, de másra te kezet ne emelj, és a Balogh Antira pedig kiváltképpen nem! Erre aztán Varga elkezdett mosolyogni úgy, ahogyan ő szokott, csak húzta a száját. Azt mondja: Tán a Kiskovács lőtt be az ablakodon? És nem a fél falu volt ott? – Csak néztük, hogy honnan tudja? Azt feleli az igazgató: Nem éppen a Kiskovács, hanem ketten lőttek! S azt is megmondom tenéked, hogy a másik te voltál! Úgy bizony, édes lelkem! Ha Anti lőtt is, bizony ti adtátok, a te fajtád, az ő kezébe a puskát, a jóistenit a szemeteknek! – Erre aztán csend lett! A Varga, az nem szólt – igen keveset beszélt mindig, csak mosolygott úgy, ahogyan szokott! Azt mondja az igazgató: Éngemet akart megölni, hát majd én számolok véle! Ha te csak a szemedet is rá mered nyitni az Antira, akkor énvélem találkozol utána a leghamarább! Ezt úgy jegyezd meg, hogy el ne feledd sohasem! A te főztödet ettem, amikor rám lőtt – hát aztán most hallgass! S ami elintéznivalóm énnékem van véle, azt én elintézem, nyugodjál meg, mert én még az életemben elintézetlenül semmit sem hagytam, s ezt magad is jól tudod! De te, Sándor, még a szemedet se emeld rá! Így mondta, én meg hallgattam, s hallgatott a Suba is… A Varga meg azt mondta: No, Jóska, hát akkor én megértettem! Mit értettél? – kérdezte az igazgató. Mindent, amit kellett! Úgy látszik, megint elölről kezdjük mi ketten! – Mit kezdesz elölről, azt mondd meg? De a Varga nem válaszolt, csak intett nekünk, hogy menjünk, és nyitotta az ajtót. Éjszaka volt, olyan tizenkettő felé járhatott az idő…

A rendőr elhallgatott. Mindketten felemelt fejjel figyeltek bele az erdő csendjébe. Az útról – még távolról – motorzúgást lehetett hallani.

– Ez az! – mondta a kocsis.

Felállt, és rögtön felemelkedett a rendőr is. Úgy állva hallgatták még egy pillanatig a motorzúgást. Aztán a rendőr meghúzta a derékszíját, megigazította a sapkát a fején, és odaszólt a kocsisnak:

– Te maradj itt, és ne szóljál semmit!

– Maradjon a tetű, de nem én. Látni akarom én!…

– Itt maradsz, azt mondtam! – mondta a rendőr, s azzal indult is az út felé.

– Úgyis a szemébe nézek… – mondta a kocsis. – Jöjjék közelebb maga is! – szólt rám.

– Jól vagyok itt! – mondtam.

A kocsis odament egészen az akácoshoz, pár lépés választotta el csak az úttól, és megállt egy nagyobb fa oldalánál.

A motor már egészen a közelben zúgott, és az emberi beszédet is ki lehetett venni.

– Megállni! Fék csikordult.

– Állítsa le a motort!

Csend lett.

– Jó napot!

– Adjon Isten! – hallottam az öregembernek a hangját.

– A maga pincéjében voltak?

– Igen!

– Tudják, hogy italosan nem szabad járművet vezetni?

– Hát hiszen, éppen csak fent voltunk…

– Fogyasztottak bort?

– Bort? Hát amit mi megittunk, az tán egy gyereknek is kevés lett volna…

– Ittak, vagy nem ittak?

Most szólalt meg Kiskovács.

– Hagyja, keresztapám!

– Magáé a motor?

– Tudja, hogy nem az enyém…

– Van jogosítványa?

– Nincs! Azt is tudja?

– Hogy mit tudok és mit nem, az az én dolgom. Fogyasztott italt?

Az öreg hangja:

– Hiszen éppen csak hogy…

– Hagyja, keresztapám! Fogyasztottam!

– Tudja, hogy nem szabad italosan vezetni?

– Tudom! Egyébként mindent tudok…

– Hogy mit tud, mit nem, az engem nem érdekel!

– Rendben van! Most aztán mi történik?

– Leszáll a motorról, és betolja utánam a faluba az őrsre! Ez a szabály!

– Látszik, jól megtanulta a szabályokat!…

– Ha hivatalos közeggel beszél, akkor beszéljen tisztességesen, s a megjegyzéseit tartsa meg máskorra. Szálljon le!

Csend. Aztán a rendőr hangja:

– De ha úgy tetszik: bizony megtanultam a szabályokat… jobban mint gondolná! Na, fogja, és tolja, tudja az utat még, remélem…

– Szálljon le, keresztapám!

A rendőr ismét feltűnt a tisztáson. Odament kerékpárjához, majd széthajtva az ágakat, kivitte magával az útra. Felénk csak a sapkáját érintette meg.

– Na, indulás előre!

Majd távolabbról:

– Aztán máskor, ha erre jár, tartsa szem előtt, hogy italosan tilos járművet vezetni, mert ezzel mások testi épségét veszélyezteti, az pedig büntetendő cselekmény…

Aztán elvesztek a hangok.

A kocsis, úgy álltában, feljebb húzta a derekán a nadrágszíjat, és elindult vissza a rönkhöz. Felvette a földről a kalapját:

– A betyár szentségit! Ez is megvolt! Nem sok – de valami! Tudtam, hogy itt lesz a szőlőben.

 

XIV.

8 óra

Így szólt az öregember:

– Amikor annak idején a Jóskáék a földet osztották itt a faluban, amikor iratkoznia kellett volna annak, aki földet akart igényelni, akkor a Jóskáéknak igen sok baja volt azokkal, akik nem mertek jelentkezni, mert attól tartottak, hogy visszajön az uraság, megfordul a helyzet, s akkor baj lesz belőle, amiért elfogadták a földet. Azon a napon, amikor sorsot húztunk, hogy kinek hová jusson a földje, amit kap, vagyis hát honnan, melyik részéből kapjon az urasági földből, akkor az egyik emberrel igen meggyűlt a baja a Jóskának. Az istennek sem akarta elfogadni a földet. Eljött a gyűlésbe a szerencsétlen, mert félt a Jóskától, megszorongatta az már a nyakát néki, eljött, de amikor a nevét szólították, akkor nem akart mozdulni…

– Vencelnek hívták ezt az embert?

– Az, az, akinek a fia aztán leütötte a Jóskát… Szóval, a Vencel, az nem akart kijönni az asztalhoz, hogy kihúzza a nevét meg a számot, hogy hol lesz a földje. Tudtuk, hogy mitől fél! Beszélt ott neki a Jóska, de minden hiába! Már majdnem megfogta megint a nyakát, hogy úgy vigye az asztalhoz, de a Vencel, a szerencsétlen, elkezdett kiabálni, majdhogynem sírt, hogy azt mondja: neki sok gyereke van, neki nem a föld kell, hanem az, hogy ő megmaradjon, s ne ölje meg az uraság, ha visszajön! Szóval nagy cirkuszt csinált ott!

– Nem ő volt az egyetlen…

– Nem, hát… De ő aztán csinálta tíz helyett is! Nomármost: én akkor szépen kiálltam a sorból, odamentem az asztalhoz, s elkiáltottam magam, hogy: Csend legyék! Még Jóska is elhallgatott, pedig igencsak robbant volna már az indulatja, mert látta, hogy ahogyan kárál ott a Vencel, hát az emberek kezdenek topogni, meg kezdik a földet nézni – szóval, rossz hatással volt ott az egészre, amit ez a Vencel jajgatott. Meg aztán, mondjuk meg őszintén, volt is igazság abban, amit mondott. Mert hány forradalom volt már, aminek a parasztember mindig a levét itta csak később? Volt annyi, hogy éppen elég belőle! S ha benne nem is voltunk mi magunk mindannyian – de emlékezünk rá bizony, mert nem múlik az emléke. Szájról szájra jár, akár a mese meg a nóta. S ekképpen tudja azt mindenki, hogy aki az élre állt, az ilyen időkben vállalta a nehezét, annak bizony a húsát is megégették, vagy a nyakát metszették, vagy agyonlőtték, mint tizenkilenc után! A parasztember, az meg annyi ilyesmire emlékszik, hogy bizony kétszer is meggondolja magát, hogy kimozduljon-e a viskójából, ha nagy idők járnak!

– Szóval, én akkor kiálltam oda az asztalhoz, s azt mondtam, hogy csend legyék. El is hallgatott mindenki, mert tudják – nem dicsekvésből mondom –, nem szeretek én, csak akkor szólani, ha mondok is valamit véle! S ezt tudták rólam! Azt mondtam a Vencelnek: Na, ide figyelj, te szerencsétlen, jól nyissad ki a füled meg a szemed, hogy lássál s halljál! Nem tudták, mit akarhatok! Én meg odafordultam az öreg tanítónkhoz, aki ott irkált a bizottságban, mondom néki: Na, tanító úr, van-e valami papírja, amire írhat még! Van – azt mondja –, van!… No, akkor – mondom – vegye elő, tegye maga elé, írja, amit én mondok magának, aztán adja ide, hogy aláírjam a tulajdon kezemmel! Csak nézett rám a Jóska is, hogy mit akarhatok! Tudja, azt mondták ott, akkor, annak a Vencelnek, hogy menjen csak, s húzza ki a földjét, s ne féljen, mert ha visszajönne az uraság, akkor azt mondhatja, hogy parancsra tette, hogy elfogadta a földet! Márhogy a Vencel mondhatja majd az uraságnak, hogy nem tehetett mást, így parancsolták néki a kommunisták! S akkor nem lesz baja! Erre aztán tudja, zúgni kezdett a nép, hogy hát úgy is van, menjen csak, mert parancsra teszi! Persze, arra gondoltak, s nem is kevesen, hogy hát akkor nem csak a Vencel, hanem ők is elmondhatják majd – ha már így ki lett mondva –, csak a parancsra vették el a földet s ültek bele! Ismerem én a fajtámat! Na írja – mondtam az öreg tanítónak, meghalt tavaly, az Isten nyugosztalja –, na írja, amit mondok: Én, Csókos Cuha András, a méltóságos uraság szegődött cselédje, semmitlen semmivel, csak a maga szegénységével meg hat gyerekével rendelkező, nincstelen földönfutó, az uraság földjéből magamnak s mind a gyerekeimnek örök időkre, a magamnak Isten s ember előtt járó földet, azaz nyolc holdat kiszakítottam. Tettem ezt a magam akaratából, gyermekségemtől való nyomorúságom és szegénységem jogából, s én azt a földet senkinek vissza nem adom, s ami hitvány életem van, csak annak az árán veheti el éntőlem még maga az Isten is!

– Írta a tanító szépen, ahogy mondtam, még ismételte is utánam, ahogy írta. Én meg odaszóltam ennek a szerencsétlen Vencelnek: Hallod, te ütődött, Isten borja? Amikor meg készen volt véle a tanító úr, akkor mondtam néki, hogy adja ide, hogy aláírhassam a nevemet. Mást nem, de a nevemet, azt le tudtam írni! Menjen el egyszer a tanítónak az özvegyéhez, él még, s nézze meg nála, mert ott van a falon, bekereteztette az öreg tanító, s ott tartotta a falon a szobájában. Én meg mondtam, hadd legyék – amikor bosszantottak véle –, hadd legyék, mert az az igazság!

Megtömi a pipáját, elbabrálgat vele, aztán azt mondja:

– Amikor megjöttek az agitátorok, akkor én elküldöttem őket, hogy menjenek a tanító feleségéhez, s nézzék meg, hogy milyen írás alatt van ott az én nevem! Ezt mondtam nékik 49-ben is, ezt végig az ötvenes esztendőkben, s ott hatvanban is, amikor itt voltak csőstül, s nem mentek el a küszöbömről hét nap, s váltották egymást, hogy a fáradtságtól el ne aludjanak. De én elküldtem őket, hogy menjenek, s nézzék az írást – aztán jöhetnek beszélgetni! Azt mondtam nékik: ha gyermekkoromban valamelyikünk adott a másiknak valamit, hogy azt néki adja, s azután meg ment, hogy visszakérje tőle, akkor mi annak azt mondottuk: Cigány adta, visszakéri! Másvilágon ég a lelke! Így mondottuk, afféle gyermekrigmus volt: Cigány adta, visszakéri, másvilágon ég a lelke! S az ilyen gyerek aztán szedte a sátorfáját, s elment úgy, hogy aznap nem is láttuk többet sehun, elbújt szégyenével a szemünk elől! Az én nyomorúságomnak s apám, anyám meg azok apjának meg anyjának minden cselédségéért s minden nyomorúságáért az a nyolc hold volt a kárpótlás! Ezer esztendeig kellett várni rá, ezer esztendeig szerette vón mindegyik, hogy föld legyen a talpa alatt, ezer esztendeig próbálták kiszakítani maguknak, hogy a talpuk alatt legyen, ezer esztendőkig bíztak benne, hogy meg is lesz majd egykoron. Hát meglett! Énnekem jutott, az én életemben jött el az ideje! Ahányan voltak a történelmek idejében, mind az ezer esztendőben, ahányan Csókos Cuhák voltak, azok mind azért küszködtek, könnyet s botot azért viseltek, fejüket azért adták, magukat meg azért égették, hogy énnékem egyszer meglegyen! Most aztán meglett – s én az én kezemből ki nem adom! Nem! Úgy, ahogyan a tanítónak diktáltam akkor, amikor a többinek kellett leckét adni s példát tőlem még az Isten is csak a halálban veheti el! Cuha-föld lett az, s az is marad – legalábbis amíg én életben maradok!

Elhallgatott, aztán beleintett a levegőbe, és csendesen mondta:

– Nem sok idő az már, ki lehet várni, mint a kutya a csontot… úgy ki lehet várni!

– Hányan maradtak itt a környéken egyéniek?

– Itt a környéken egy sem! A járásban – ha jól mondják – kilencen mindössze, s az is mind volt cseléd! Talán egy van közötte, akinek azelőtt is volt valamije… Ennyien maradtunk!

– A gyerekek mit szólnak hozzá?

– Semmit! Szét vannak már azok, egyik itt, másik ott, nem törődnek már azok véle! Cuha-föld? – mondják. – Tán még venni is akar hozzá, édesapám, nem szerez még hozzá egy darabot? Nem haragból – csak úgy mondják, ha hazajönnek. Az egyik, az őrnagy, az mondja leginkább! Jön, amikor jön, s kikacagja az apját: Tömörülni kellene maguknak, édesapám, mondja, miért nem csinálnak valami szervezetet maguk kilencen, oszt kezdjék elölről a történelmet! Mit csináljak véle? Nem haragszom én rá! Amit ő már nem érthet meg, azt úgysem értheti meg soha! Nem tudja az már, mit jelent kimenni a tavaszon a földre, a maga földjére… Nem tud az ebből már semmit! Más érzület szerint gondolkodnak már ezek mindannyian!

Előveszi a gyufát, forgatja a pipája fölött, behorpad a két arca, ahogyan szipákol, aztán otthagyja a fogai között a pipát. Erős, széles, egészséges arca van, kemény, hasított barázdákkal, barna, mint maga a föld, csak a homloka fölött húzódik egy vékony, keskeny sáv sápadtfehéren, a kalapnak a nyoma, oda nem ér sohasem a nap. Széles, erős vállai vannak, nyugodt, biztos mozdulatai – úgy teszi le a gyufát is az asztalra.

– Emlékezik, amikor a múlt héten ittunk odafönt a Kecskés Pistuéknál?

– Hogyne!

– Azt tudja-e, hogy sok ideje ez volt az első alkalom, hogy elmentem valahová? Egy esztendeje ez volt az első eset, nem számítva a rokonságot, ahová elmén az ember, keresztelőre meg beteget megnézni, meg ilyesmi ha adódik! Most is csak a Jóska kedviért mentem, jólesett, hogy ő maga jött, szólt nékem, meg aztán szeretem is a Pistu borát! S aztán – hogy kimondjam – kellett már az is, hogy emberek között legyek. Nagyon kellett már!

– Nem értem! Szeretik és becsülik magát…

– Ez igaz! Csak éppen azt nem tudják, hogy miről beszéljenek vélem!

Felemeli a tekintetét. Gyönge, nyugodt, tiszta mosoly ül az arcára. A hangja csöndes, lassan ejti a szavakat:

– Úgy, ahogyan mondom! Eleinte még jártak hozzám – csodabogár nézni! Aztán még tudták egy darabig, mit kérdezzenek. Mit adott a búza, mennyit a kukorica? Hogy lássák, kinek mén jobban, nékik-e vagy énnékem?! Hogy hogyan is lett volna, ha ők is kívül maradnak? Aztán mit mondhattam nékik? Egyszer többet adott a búzám, s kevesebbet a kukoricám. Aztán kevesebbet a búzám, s kevesebbet a kukoricám, aztán megint többet a búzám – s ezt nem lehet évekig elbeszélgetni! Egy esztendeig, kettőig igen, tovább már nemigen! Ők már más dolgokban gondolkodnak. Lesz-e gép, ad-e a járás, ki legyék a brigádvezető, ki menjék onnan, próbálkozzanak-e törpegyümölccsel vagy ne, lerágja-e a nyúl vagy nem, bé tudják-e keríteni az egész gyümölcsöst vagy nem, kapnak-e hozzá drótot vagy nem, s így tovább… Ha meg ott vagyok, akkor rám-rám néznek, s látom, zavarom őket. Zavarom, mert minduntalan úgy akarnák a beszédet, hogy én is beszélhessek, szólhassak, de hát… nem megy nékik! Megint azt kérdezzék, mit adott a búzám? Megkérdezték azt már, amikor ideje volt! Aztán más van talán ebben a zavarukban – annyira mondták mindig, hogy inkább az özönvíz, mint a szövetkezet, együtt mondtuk, most meg lám! Hogy benne vannak a szövetkezet dolgában s gondjában, mit beszéljenek hát előttem? Más világ a falu – s más vagyok én! Bántani nem akarnak, s úgy vigyáznak, hogy egy szavuk se legyen, ami rosszulesnék nékem, vigyázva meg sok mindent lehet, de beszélgetni nem! Hát akkor minek legyek a terhükre, minek okozzak gondot nékik, s minek kössem meg a szavukat?

Hátrább tolja a székét, és előrekönyököl a térdeire, a kezét belógatja a térdei közé.

– Van Cuha-föld – s úgy vagyok, mint az ujjam!

Felnéz:

– Egyedül maradtam! Mindig kimondtam én magamnak is, amit gondoltam, amit gondolnom kellett. Így van: egyedül maradtam, mint az ujjam!

Nézi az asztal lapját. Lassan megereszkedik a feje. Könnyű, finom haja fehéredik már erősen – előrebillen a homlokába. Úgy marad, hallgat. Aztán hirtelen felkapja a fejét:

– Na!… – mondta. – Hát akkor jöjjék velem!

Felállok. Megfogta a vállamat, és kivisz az ajtó elé. A pipájával átmutat a szemközti házra. Az udvar, kerítés és az országút van közöttünk. A kerítés mellett eperfa, ágai kihajlanak az útra. A pipájával mutat előre:

– Szóval… Itt álltam én ezen a küszöbön, és néztem, hogy merre mennek a Vargáék. Aztán amikor láttam, hogy benyitnak már a Kocsis Benjáminék kapuján, s engem nem láthatnak – ha csak vissza nem néznek, a fene a szemükbe –, akkor előrementem, egészen odáig az eperfáig, hogy halljam s lássam, mi történik. De akkor már féltem erősen, ismertem a Bénit, tudtam, hogy nem fog olyan nyugodtan viselkedni, mint én, amikor az előbb az egész házamat felforgatták, s úgy beszéltek vélem, mint valami rablógyilkossal. De még oda sem értem a fához, amikor hallom, suttog valaki a hátam mögött. Hát a szomszédom – ez itt, a falu felé való, mert akkor még itt, ezen az oldalon az enyém volt az utolsó ház, szemben meg a Bénié – ez a szomszédom volt, a Varjú Laci: Mi volt, te? – suttogja ott nekem. Csak úgy gatyában volt, hallhatta, amikor engem felzörgettek a Vargáék, s most jött, hogy megtudja, mi történt. Mondom neki: Ide figyelj, Laci! Menj, végy ruhát magadra, s szaladj a gazdaságba Jóskához, s mondd meg neki, hogy jöjjön minél hamarább, de azonnal, mert baj van! Ha kérdi, micsoda, hát mondd meg néki, hogy a Varga csinálja!

– El is ment rögtön, én meg álltam ott az árnyékban – erős hold volt –, s néztem, mi lesz a Béniéknél. Hát hallom, ahogy verik az ajtót a géppisztollyal: Kinyitni! – kiáltja a Varga. Így verte nálam is egy negyedórája! Így ugrasztott ki engem is az ágyból!

– Hányan voltak?

– Ketten! Ez a Varga, meg aztán egy rendőr volt véle, a Suba, de az nem idevalósi, maga azt nem ismerheti. Úgy mondják, hogy vélük volt, amikor az erdőből előbújtak. A mi mostani rendőrünk is velük volt, de az hallgatott a Jóskára, és nem tartott ezekkel, hanem lefeküdt. Ez a Varga veri ott az ajtót – aztán végighallgatom én az egész beszédet. Így volt:

– Ki az? – kiáltott a Béni, és nyilván nyitotta is már az ajtót, mert hallani lehetett egészen tisztán a hangját.

– Az, akit nem vártatok! – mondja Varga.

– Mit akarsz énnálam!

– Álljál félre az ajtóból, aztán majd megtudod!

– Mit zörgeted fel ilyenkor az embert, eredj s aludj, annak van éjszaka az ideje! – így a Béni.

– Fogd be a szád, és eredj az útból! Nem vártátok, hogy megjön még a Mikulás az éjszaka, mi? Azt hittétek, nincsen annak ideje? Na, szedd csak a lábad, és eredj az útból…

– Azt kérdeztem, hogy mit akarsz énnálam? Minek vered fel az embert éjnek idején!

Lehetett hallani, ahogyan a Varga megcsörrenti a puskájának a závárzatát:

– Vége a pünkösdi királyságnak! Azt hittétek, hogy sose láttok minket, ugye? Most majd megtanuljátok a rendet! Meg, bizonyisten, a sunyi isteneteket! Félre az ajtóból, mert keresztüllőlek!

Így jött ez, tudja, énhozzám is, pontosan így! Házról házra kezdte járni a falut. Azt mondta, hogy jön leckét adni, hogy észrevegyék, hogy újra itt van. Hun a fegyver?! S hiába mondtam néki, nincs énnékem semmi fegyverem, nem használt. Csak ordított, hogy megtanít ő engem kommunistákra lődözni! Egy gazemberek vagytok valamennyien! – mondta, s többet nem lehetett beszélni véle.

Azt mondja néki a Béni, de hallottam annak is a hangján, hogy ott van már benne az indulat, s nem bírja majd türelemmel

– Ide figyelj, Varga Sándor! Cselédnek sem voltál te jó, embernek se voltál te jó, bolond ember vagy te, ez az igazság. Eredj haza szépen, és aludd ki magad…

– Álljál félre az útból, ha azt parancsolom!

– Parancsolj te a bagolynak a sűrű erdőben, nem énnékem! – mondta Béni. S azzal már be is csukta az ajtót.

Erre meg a Varga:

– Nyisd! A proletariátus nevében!

S akkor már lőtt is! Végighúzta kétszer a géppisztolyt az ajtón, úgy srégen, ahol a Bénit sejtette mögötte. Mint a traktor, ha pufog! Még a tüzét is láttam!

Azután már csak csend lett, s csak úgy egy pillanat múlva, amikor elment a fülemből a lövésnek a hangja, akkor hallottam meg a Béni feleségének a sírását: Béni! Béni!

Arra aztán már én is ott voltam. Az istenit az anyjának, ez meglőtte a Bénit! Át az úton – szaladok az udvarra!

– Megállj! – kiáltja a Varga.

De akkorra már a kerítéseken is jöttek az emberek. Hallottak azok is mindent, hallották már azt is, amikor engem abajgatott. Most aztán már jöttek is! Mert hiába volt ez a Varga itt párttitkár, utálta azt valamennyi! Én is úgy voltam véle – hiába, hogy puska volt a kezében, hiába, hogy bolond, és lelőhet, azért most már meg kell újra fogni a kezét, mert ki tudja, mivel folytatja!? Hányszor adjunk leckét néki?

– Vissza! – kiáltja, és tartja ott rám a géppisztolyát.

– Mit tettél, te szerencsétlen!? – kiáltom néki.

Csak ordít egyre:

– Vissza! Mert téged is megtanítlak!

– Mit tettél, szerencsétlen?!

Az asszony, az meg jajgat ott bent, sír kegyetlenül, és csak kiáltja az urának a nevét:

– Béni, Béni, Béni lelkem!

Akkor már szaladtak az ajtóhoz. Elsőnek az öreg Juhász András bácsi:

– Nyisd ki, lelkem, nyisd ki! – mondja ott az öreg az ajtónál. Ez a Varga, az meg forog ott az udvaron, mert jött már akkor mindenki, erről is, arról is mentek feléje.

– Az anyátokat! Kommunistákra lődözni, az kéne nektek? Itt az ára, itt a fizetsége, de még csak az eleje, a többit még eztán kapjátok!…

S forog ott a géppisztolyával…

– Szaladjatok orvosért! – kiáltja az öreg Juhász. Aztán felállt, s odafordult Vargához

– Megölted, Sándor!

Aztán odafordult az emberekhez:

– Meghalt ez, emberek! Meglőtte!

– Majd ti is mentek utána mind! Voltam én már a ti gazdátok – csak elfeledtétek! Majd megtanuljátok újra! Ekkor érkezett meg a Jóska. Mögötte a Varjú Laci. Úgy futva jöttek, csizma a Jóskán, nagykabát, de alatta semmi, csak a gatyája, ahogy szaladt végig az udvaron. E meg, az öreg Juhász, ment eléje:

– Megölte, Jóska, megölte Bénit!…

Csak szalad oda a Jóska a Bénihez, és guggol le melléje.

– Béni – mondja –, Béni, hallod, Béni!?

De hát mondhatta már annak! Nem volt már abban lélek, merő vér volt az egész ember ott a küszöbön.

– Most pedig azt mondom magának: Én a Jóskát ismerem akkora kora óta, amikor az anyja megszülte! Olyan volt gyereknek is, hogy előtte se Isten, se ember meg nem állhatott, ha az indulatja elöntötte. Akkor az Isten őrizzen meg tőle mindenkit – olyan volt! De most – mintha nem is ő lenne! Abbahagyta a szólongatást, és csak guggolt ott a Béni mellett! Az Isten tudja, mennyi idő telt el. Nem szólt semmit, nem is nézett semerre, csak a Béninek az arcára. Hallgatott. Magam is azt csináltam – mi a jó Istent tettem volna? E meg csak kuporodik ott, ez a Jóska! Már azt hittük, hogy megnémult! Mert nem ilyen volt ő! Tudta ő mindig, mindenben azonnal, hogy mit kell tennie, s azt tette is, mindjárt, azonnal! Most meg mintha belőle is elszállt volna a lélek! Olyan volt még az arca is, mintha megfagyott volna, nem volt azon egy rebbenés sem! Ott voltam mellette, tartottam a villanyt, ahogyan lehúztam egészen az ajtóig a drótján, láttam jól mindent! Aztán csak megmozdul, és ellöki a kezemből a villanyt! Nézi a Bénit, aztán megfogja a fejét, és odafordítja magához, mint a gyereknek a fejét, ha alszik. Aztán felállt, és levetette a kabátját. Olyan nyugodtan, hogy olyannak én még sohasem láttam! Ráterítette a Bénire! Felállt, és megfordult az udvar felé. Ott meg mindjárt a Juhász Andris állt. Azt mondja neki a Jóska: Álljon innen, Andris bátyám! Olyan csendesen mondta, hogy alig lehetett hallani. Meg mintha nem is az ő hangja lett volna, olyan más volt! A küszöbön megállt egy pillanatra. Odanézett Vargára. Erős hold volt – láttunk jól! Nézi a Vargát, aztán lelép a küszöbről, és elindul feléje. Gyors járású ember ez a Jóska, ismerheti! De ha akkor látja, nem ismert volna rá! Mintha nem is ő lenne! Olyan lassan indult el feléje! Csak néztük, mi lesz ebből? Ment feléje, s amikor olyan félúton volt, akkor a Varga megszólalt:

– Ne bolondozz, Jóska! – de annak is alig jött a hangja. Az úgy látszik, még nálunk is jobban ismerte! Egy cseléd volt ez, tudja, mind a három. Jóska is, Béni is, Varga is. Ismerték egymást mindenkinél jobban!

– Térj az eszedre, Jóska! – mondta Varga, és úgy fordította a pisztolyát, hogy a Jóska felé legyen.

Az meg csak ment feléje. Úgy, ahogyan elindult, hogy nem nézett se jobbra, se balra, nem is sietett – de a jó Isten őrizzen meg engem attól, hogy így jöjjön felém egyszer…

– Eredj vissza, azt mondom!… – mondja Varga. Ez meg csak lépett tovább! Ment, mintha nem is hallotta volna!

– Vissza, mert lövök!

De akkorra már oda is ért. S ami csendesség volt eddig benne, az most mind elment. Nem szólt egyetlen szót sem! Megrúgta először valahol, mert hanyatt esett a Varga.

– Aztán már nem sok volt hátra! Úgy ütötte le a Vargát, mint a kutyát! S amikor lent volt az már a földön, a csizmája orrával belerúgott a fejibe, s akkor aztán megbolondult. Szűkölt, mint a kutya! Mintha maga az lenne! Felemelte a Vargát – felemelte, s az Isten tudja, hogyan bírta el –, egészen a feje fölé tartotta, és úgy dobta le a földre, hogy aztán rúgja megint, és emelje megint! Alig bírta megfogni őt a Juhász Andris. Amikor már ott volt a kezünkben, akkor is alig bírtuk tartani: Állj, Jóska, állj! – csak mondtuk neki. Szűkölt – mondom –, mint a kutya! Nem volt az akkor az eszénél! Nem! Mert amikor elengedtük, akkor úgy esett össze, mintha rongyból lenn. Leesett a térdeire, és előrebukott a földre – éppen mint a kutya, ha vizet iszik a patakból. És ott szűkölt a földön, úgy a térdein, a fejét meg szinte fúrta volna bele a földbe, mintha alája akarna kerülni, úgy szűkölt! A Varga fejéből meg ott folyt a vér a földre, mint a patak…

– Ez meg csak szűkölt ott a földön, csak szűkölt egyre…

 

XV.

9 óra

– Mikor kerül ágyba?

– Az nem énrajtam múlik, sajnos… Talán egy óra körül, ha minden jól megy, de az is meglehet, hogy csak kettőkor!

– Mit szól hozzá az asszony?

– Megszokta már… Így volt már, amikor elvettem feleségül, már akkor tisztában volt vele, hogy ki lesz a férje, és mihez kell tartania magát.

– Nem könnyű dolog…

– Á, az külön cég… a sofőrfeleség!

Lefékezett, és körülnézett a vasúti kereszteződésnél, aztán gázt adott, és keresztülhajtottunk a síneken.

– Gyerek van?

– Kettő, hála Istennek! Egy fiú és egy lány. Most jön a harmadik!

– Akarták?

– Igen. Így szerettük volna, már annak idején, amikor együtt jártunk, és beszélgettünk róla, hogyan és miként lesz majd, ha egybekelünk. Három gyermek – s akkor már van család!

– Igazuk van… Hogy bírják anyagilag?

– Hát nézze: én nem panaszkodhatom. Nem iszom, nem költekezek semmire, az asszony meg dolgozott eddig, ő is hozott valamit a házhoz. Ezután már nem tudom, hogy engedem-e dolgozni? Mégis, három gyerek mellett nem lenne könnyű. Parasztleány, aztán gyorsíró meg gépíró iskolát végzett annak idején, de ami a ház körül kell, azt ő, mondhatnám, mind előteremti. Van egy kis kertünk, meg most is van egy kocánk, a napokban várjuk, hogy fialjon. Kettőt megtartunk belőle, februárban vagy márciusban eladjuk a többit. Így csinálja minden esztendőben az asszony, s mindjárt van egy kis pénz beruházkodni meg vásárolni, ami kell éppen. Tojásból, tyúkból is kerül valami, illetve, hát abból is megcsinálja ő a magáét, sokszor nem is tudom, csak előáll véle, hogy neki van ötszáz forintja, dugi pénze, ahogyan mondani szokta…

– Sokat ér az ilyen feleség!…

– Én mondom magának, hogy semmi a világon nem ér többet! Sokszor csak elnézem ezeket a mostaniakat, pedig hát magam is harmincnégy éves vagyok, mit akarnak ezek, hát minek élnek? Összeállnak, aztán eltelik egy esztendő, gyerek nincs, hogy tudjanak flancolni, élni, ameddig lehet – ahogyan mondják –, aztán mennek szét, válnak el, mintha a kabátjukat cserélnék vagy a harisnyájukat? Szerencsétlen emberek ezek, maguk sem tudják, hogy milyen szerencsétlenek!… Én bizony, ha rajtam múlna, nem engedném, hogy úgy kaparják el a gyereket, mint ahogyan – már bocsánat a kifejezésért – a cigarettát dobja el az ember! Micsoda törvény ez? Kinek van haszna belőle? Annak idején, ha valakinek tíz volt, annak sem vették el, ha beledöglött is a pénztelenségbe, most meg bemegy valaki az utcáról, s kész van! Úgy járnak a kórházba, mintha pisilni mennének… Milyen emberek lesznek ezek? Mert nem egyébből, hanem önzésből van az egész, higgye el nekem! Forduljon fel a világ meg minden rendje a világnak, csak mi jól élhessünk! Erről van szó! Mi meg azt mondjuk, hogy új erkölcsre neveljük az embereket. Hát ha ez szocialista erkölcs, akkor én vagyok kötni való bolond, vagy az, aki a törvényt aláírta…

– Igaza van!

– Én, ha rajtam múlna, azt mondanám: megházasodtatok, felnőttek voltatok már hozzá? Hát akkor viselkedjetek is úgy, ahogyan felnőtthöz illik, kezdjétek tanulni a felelősséget a családdal! Azzal, hogy megtudd már fiatal ember korodban, hogy nem önmagadért, hanem másokért élsz a világban. Mindjárt másképpen gondolkodnának egyéb dolgokban is! Bizony másképpen! Mert ez így nem jól van!

– Teljesen igaza van…

– Azért mondom én mindezt, hogy vannak olyan dolgok, amik a nagy politika mellett eltörpülnek, de ha ezekre néz az ember, akkor sok mindenen elgondolkodik, hogy hát hogyan is állunk az emberek átformálásával… Mondom, nem értek én a nagy politikához, kismiska vagyok hozzá, de ott élek az emberek között, és tudom, hogy miről mit mondanak…

Rágyújtottunk.

– Mióta van a járásnál?

– Tíz éve – meg négy éve!

– Az összesen tizennégy…

– Az összesen hét… – kacagott.

– Ez milyen keresztrejtvény?

– Kérdezze meg Máté elvtársat, a vöröskeresztes titkárt…

– Nem lehetne egyszerűbben?

– Dehogynem… Éppen most délután gondoltam rá megint. Mentünk a Csűrös elvtárssal ehhez a Rimóczyhoz. Nem tudom, mit akart a titkár elvtárs nála, de azt tudom, hogy ennek a Máténak a dolgában járt, mert vele beszélgetett először, s akkor emlegették állandóan ezt a Rimóczyt, aztán amikor a Mátét letettük, akkor azt mondta a Csűrös elvtárs, hogy hajtsak Rimóczyhoz, pedig nem volt a programban, s elég messze is van, jó negyven kilométer… Szóval közben jutott megint az eszembe, s majdnem mondtam is a titkár elvtársnak, hogy kérjen erre az útra más sofőrt, de én ennek a Máténak a dolgában nem viszek senkit. Biztos az egyetemi ügyében kellett odamennünk. Szóval, elmondom, hogyan jártam én ezzel a Mátéval, a vöröskeresztes titkárral…

Kacagni kezdett, és rám nézett:

– Jó, mi? Vöröskeresztes titkár. Az anyját!

– Nagyon szép megbízatás!

– Az hát, ki mondta, hogy nem az? – kacagni kezdett megint. – Nem mondtam én, hogy nem szép, meg nem komoly, meg nem felelősségteljes. Már hogyan is ne lenne az? Az enyém talán nem az? Hány ember van az én kezemre bízva? Megesik, hogy hat egyszerre… nem úgy, mint Máténak! Annak a kezére ott a Vöröskeresztben legalább negyvenezer lesz bízva! Úgy bizony – az anyját!

Az egész arcán szétterült a jóleső, fickós nevetés.

– Szóval volt nekem egy esetem ezzel a Mátéval…

– A vöröskeresztessel?…

– Azzal bizony! Úgy volt az, hogy mielőtt itt nálunk lett volna, itt a bizottságban, titkár – mert az volt ő itt először, járási titkár, hát annak előtte elvitték először máshová, ugyancsak titkárnak. Én voltam akkor is a sofőr, énvelem járt mindig. Ez ezerkilencszázötvenkettőben volt, tavasszal. Körülbelül két hónapot jártunk együtt, amikor egyik nap, ahogy viszem be a kocsit, mondják, illetve csak úgy súgják, mert mindenki suttogott akkor, a fene enné meg, suttogják ott nekem, hogy a Máté elvtársat leváltották egyik napról a másikra. Nem igaz! – mondom. De úgy van az! – mondják. Csak ne szóljak senkinek! Ez is olyan marhaság volt, tudja, hegy senki ne szóljon senkinek, aztán mindenki úgyis tudott mindent! Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett? Mi a jó Isten lehet ezzel az emberrel? Vele járok már két hónapja, nem úgy ismertem meg, hogy valami baj lehetne vele… Mi történhetett? Hát aztán pár nap múlva kiderült, hogy miről van szó. Az a járási titkár, aki az ő helyére került, az ő régi helyére, az jelentést tett a pártnak, hogy az elődje, mármint ez a Máté, kispolgári életet folytatott mint járási titkár, és kispolgári környezetben töltötte az idejét! Ennél már csak az imperialista ügynök a rosszabb! – mondta nekem az adminisztrátora. Nem lehet igaz! – mondtam. – Ismerem, vele járok, ha akármi igaz is, ez nem! Tudja, hogyan van ezzel az ember! Ismer valakit, s ha mondanak róla ezt, azt, akkor meg tudja mondani, hogy igaz lehet-e vagy sem… Azért élünk együtt, azért ismerünk embereket, hogy véleményünk is lehessen róla, és meg is alkotjuk magunknak a véleményt abból, amit tapasztalunk. Így van ez rendjén! Na szóval: felfüggesztették a mi titkárunkat! Nem történt egyelőre különösebb baja semmi, csak nem járhatott be a bizottságra, nem csinálhatott semmit, várnia kellett! Akkor már ott lakott bent a városban, a felesége beteg volt, a fia kollégiumban, hát ő járhatott csak vásárolni. Úgy fordultak el tőle, mint a leprástól! Emlékszik, hogyan volt abban az időben! Tartotta magát egy-két napig, s úgy ment, felemelt fejjel – ahogyan mondani szokták –, de aztán már csak úgy sétált a fal mellett, s inkább akkor járt ki, ha sötétedett már. Szóval, megroppant szegény! Én meg mondtam a megyei káderesnek, amikor kint volt azokban a napokban, hogy én nem tudom elhinni ezt a Máté elvtársról. Csak kérdezi éntőlem, hogy merre szokott járni a titkár? Csak a dolgát végzi! – mondtam. – Nekem semmi olyan tapasztalatom nincs, ami miatt elhinném, hogy ő kispolgári, vagy mi az isten! Nem úgy néz ki a Máté elvtárs – mondtam –, valahol csak kitűnne az belőle, nézzenek jobban utána ennek a jelentésnek, mert nem lehet igaz! Nem tetszett a megyének, amit mondtam, de mit mondhattam volna, ha nem az igazat? Azzal segítem a pártot, ha igazat mondok! – gondoltam én! Na, aztán elmentem egyik napon a Mátéhoz, és azt mondtam néki – nem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy senki még csak rá sem néz, úgy kerülik, mint valami leprást –, elmentem a lakására, be is eresztett, és azt mondtam néki, hogy én a magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy itt valami félreértésről van szó, rosszul tájékoztatott valaki valakit, és biztos vagyok benne, hogy kiderül majd az igazság, és nem lesz semmi baj. Addig is, ha valamiben a segítségére lehetek, hát csak szóljon! Tudtam én, hogy nem lehetek a segítségére, de azt akartam, hogy jólessen neki, hogy van ember, aki nem fordul el tőle, mert vizsgálják valamilyen ügyét! Láttam, hogy igen jólesett neki, hogy felkerestem – pedig nagyon nagy zavarban volt, szégyellte a helyzetét, de hát mit csináljunk, ilyen az ember! Még az is kiderült, hogy nem is tudja még, hogy mi a vád ellene, miért függesztették fel! Én mondtam meg neki, hogy olyasmit emlegetnek – amiről itt beszéltem az előbb! Szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől! Hogy ő kispolgári? Azt se tudta, mit mondjon rá!

– Hát később kiderült, hogy miről van szó. Rászokott ez a Máté a feketére, mégpediglen úgy, hogy az orvos tanácsolta neki, igyon legalább kettőt napjában. Ő aztán – maga nem főzhetett –, hát elment mindennap a presszóba, ott, a régi helyén, és megitta a dupláját, ült mellette egy keveset, aztán ment tovább, haza vagy a dolga után. Hát ennyi volt az egész! Ezt jelentette aztán az a titkár, aki a helyére ment. Hogy presszózik, meg kispolgári környezetben forog, és így tovább! Emlékszik azokra az időkre?

– Hogyne!

– Hát ennyi volt az egész! Három hétig tartott a vizsgálat, meghurcolták a szerencsétlent, egészen lefogyott, belesoványodott, különösen az az idő tette, amikor azt sem tudta, hogy miért függesztették fel – aztán a végén rendbe jött minden, és közölték vele, hogy folytassa a munkáját, el van boronálva minden, vegye át újra a járást! Azt hiszem, hogy nála jobban csak én örvendtem! Vártam is, hogy találkozzam vele, hogy kezet szorítsunk szépen, tisztességgel, hogy ezen már hál’ istennek túl vagyunk… Hát tudja, mi történt? Elküldtek szabadságra, amire meg visszajöttem, addigra megkaptam a papírt, hogy áthelyeztek a megyei zöldségesekhez, ott leszek sofőr, az igazgatónál… Nem értettem. Kerestem a Mátét, hogy beszéljek vele, hát hallja, mindenki úgy viselkedett velem, ott a bizottságnál, mint pár héttel előtte a Mátéval, éppen hogy csak szóba álltak velem, de a Máté elvtárs, az nem ért rá, akárhányszor kerestem is. De hát mi bajuk vélem? Mit követtem én el, hogy nem vagyok jó a pártnál, csak a zöldségeseknél?… Hiába akármi: senki nem szólt semmit! Elmegyek én a lakására a Máténak – mondom magamban. El is mentem egy vasárnap délelőtt. Be kellett engedjen, mert ott álltam az ajtóban. Hát kérem! A következőket mondta nekem akkor ez a Máté: nem viselkedtem pártszerűen akkor, amikor ő fel volt függesztve! Mert ha valaki ellen a párt vizsgálatot indít, és arra a következtetésre jut, hogy az illetőt fel kell függeszteni a munkájából, akkor a jó kommunista higgyen a pártnak, és ne érintkezzen azzal az emberrel, aki ellen vizsgálat folyik. Így, szó szerint! Most mit csináljak véle, gondoltam? Leköpjem? Családom van, nem tehetem meg! Kommunista is vagyok – nem köphetek le egy járási titkárt, akit a párt állított a munkába? Nem szóltam semmit, nem is köszöntem, csak kifordultam az ajtón… De a híre, az megmaradt, mármint annak, hogy vélem baj volt, valami nem tiszta körülöttem, ahogyan akkoriban szokás volt mondani, megmaradt ennek a híre, és a végén a Tefunál kötöttem ki, s azt is a Csűrös elvtársnak köszönhettem, mert ő tett oda engem, amikor a zöldségesigazgatónak sem voltam már jó, mert hallott valamit – maga sem tudta, hogy mit? – de nem voltam jó neki!

– A Csűrös elvtárs itt volt már akkor?

– Itt, hogyne… Egyszerű instruktor volt itt a bizottságon. Elmentem hozzá, és ő segített a Tefuhoz! Amikor meg ötvennyolcban járási titkár lett, akkor visszahozott ide a bizottsághoz, s ezért vagyok én, mint mondtam, hét éve itt, összesen…

Végigreflektorozta az utat, elkerült egy felfénylő traktort, és rám nézett.

Kacagni kezdett újra:

– Az anyját!

– Mit kacag?

– A Vöröskeresztet… De ne értsen félre, komoly hivatal az, hogy az ördögbe ne lenne komoly meg fontos, nem mondtam én egy szóval sem, hogy nem az!…

Mosolyogva hajolt a kormány fölé.

Jöttek szembe a világosság díszébe öltözött lombok az út két oldalán, nyúl futott keresztül a fehér úton.

Kis idő múlva megszólalt:

– Tudja, mit mondok én erre az egész ügyre? – mondta komolyan. – Gondolja csak végig, hogy mit jelentett számomra az, hogy elmondtam a magam véleményét úgy, ahogyan magam éreztem egy emberrel kapcsolatban! Előfordulhatott volna-e az, hogy azt mondom: egye meg a fene az egész pártot meg az egész mindenséget úgy, ahogyan van, ha ilyen emberek lehetnek titkárok benne? S ha engem azért, amit tettem, ki lehet túrni a helyemből, és végig lehet csinálni velem egy olyan tortúrát, amelyikben senki nem mond semmit, semmi bűnöm nincs, csak éppenséggel nem vagyok „tiszta”. Senki nem tudta, hogy miért nem vagyok az, de mégsem vagyok tiszta! Az ember nem két lábon járó brosúra! Annak is van érzelme – hogy a magam egyszerű módján fejezzem ki magam –, annak is van tisztessége meg becsülete. Én meg az után mentem! Amit a tisztességes érzésem diktált! Megkaptam az árát!

Hátrább fészkelődött az ülésen:

– Mindjárt odaérünk a szövetkezethez…

 

XVI.

10 óra

Az Újfalusi Kossuth Termelőszövetkezet vezetőségi ülésének jegyzőkönyve:

Bakó István szövetkezeti elnök beszámol a nyári mezőgazdasági munkálatok állásáról és a várható terméseredményekről. Előterjeszti a megtárgyalásra kívánkozó napirendi pontokat. A vezetőség a beszámolót és a napirendi pontokat jóváhagyja, illetve tudomásul veszi. Bakó István elnök átadja a szót az első felszólalónak.

Csűrös János elvtárs, a Járási Párt Végrehajtó Bizottság titkára: Egyetért Bakó elvtárssal abban, hogy a szövetkezet a tavalyi esztendőhöz viszonyítva jobb eredményekre számíthat. A munkaszervezés szemmel láthatóan jobb volt a tavalyinál, nőtt a tagok aktivitása is, nagyobb lesz az egy munkaegységre jutó érték is. Szeretné azonban felhívni a figyelmet arra, hogy nem lehet teljesen megelégedni az eredményekkel, mert ha növekedett is a szövetkezet termésátlaga, még mindig elmarad a lehetőségektől. Ő a maga részéről éppen ott nincs megelégedve, ahol az elnök elvtárs éppen a legelégedettebb, pl. a kukoricahozamnál.

Bakó István elnök: A tavalyihoz viszonyítva 1,2–1,3 métermázsával lesz több a kukorica holdátlagban. Ő ezt jó eredménynek tartja.

Csűrös elvtárs: A tavalyihoz viszonyítva jobb is. De mindig az a fontos, hogy mihez viszonyítjuk. 1930-ban például a kukorica holdanként 6,8 métermázsát hozott, májusi morzsoltban számolva. 1952-ben pedig csak 6,4 métermázsa volt az országos átlag. Ha ehhez hasonlítjuk az ez évi várható eredményt, akkor nincs semmi baj, minden rendben van. Ha a tavalyi eredményt, a 12,4 métermázsás átlagot vesszük figyelembe, akkor az ideire tervezett 13,5–14 mázsás átlag elfogadható, ez nemigen marad el az országos átlagtól sem. De itt van a szomszédban az állami gazdaság, amely hasonló minőségű földön termel, és mégis már a tavalyi átlaga is mintegy 2,5–3 métermázsával múlta felül a szövetkezet hozamát. Erre gondoljon az elnök meg a vezetőség, és ehhez hasonlítsa a maga eredményét.

Nagy András vezetőségi tag: A környék szövetkezetei nem érik el a tizenhármas átlagot sem, talán csak egy-két kivétel van. Ő tehát elégedett ezzel az eredménnyel, amit a szövetkezet elért. Az állami gazdaság jobb feltételek között dolgozik, ezért nagyobb a hozama.

Horváth József szöv. párttitkár: Tavaly a pártszervezet kezdeményezésére nyolc főből álló csoport járt az állami gazdaságban tapasztalatcserén. Akkor mindenki láthatta, hogy a gazdaságban a kukoricát nem érte kapa egész esztendőben. Szakemberek magyarázták el, hogy a vegyszeres termesztés mennyivel többet hozamoz. Négy-öt lépést is mehet az ember a kukoricában, amíg valahol gyomot látott, pedig két esztendeje vegyszereztek abban a táblában, és úgy került bele immár másodévre a kukorica. Az egész küldöttség a maga szemével győződhetett meg arról, hogy így volt.

Csűrös elvtárs járási titkár: Ő is ott volt ezen a tapasztalatcserén. Már akkor megmondta, hogy igényeljen vegyszert a szövetkezet, és ne sajnálja érte a pénzt. Akármilyen drága is, megtérül az ára. Egész évben mondta, de nem volt foganatja. Azt mondták, hogy nem kell, mert pénzbe kerül, inkább megkapálják a kukoricát háromszor is.

Bakó István elnök: A tagság határozott úgy, hogy ne vegyenek vegyszert. Ő nem tehetett egyebet. Az történik, amit a tagság határoz.

Gergely Imre agronómus: A tagság már olyan határozatokat is hozott kis híján, hogy osszanak mindenkinek három hold háztájit, meg fizessék a munkaegységet csak pénzben meg csak kukoricában. A tagság sokszor nem látja a maga igazi érdekeit.

Bakó elnök: A tagság három esztendővel ezelőtt akart így határozni a háztájival kapcsolatosan. Azóta mindenki belátta már, hogy arra csak ráfizetett volna a szövetkezet.

Csomós Gábor vez. tag: A vegyszerért sok pénzt kellett volna kiadni. A kapálást viszont a tagság végezte el. Minek adtak volna ki pénzt olyasmiért, amit a tagság maga is el tud végezni pénz nélkül.

Csűrös elvtárs: Itt van a nagy hiba szerinte. Az ilyen fajta gondolkodásban. Miért nem tanulnak meg végre gazdaságosan gondolkodni, és nagyüzemi módszerek szerint termelni? Azt mondja Csomós elvtárs, hogy a vegyszer pénzbe került volna, a kapálás meg nem került pénzbe.

Csomós Gábor: Megerősíti, hogy így van.

Csűrös elvtárs: Azt kell végre megérteni, hogy a kisparcellás gazda úgy gondolkodott, hogy csak akkor ad ki pénzt valamire, ha azt a maga erejével nem tudja pótolni. Még ha belátta is, hogy traktorral könnyebb szántani, azonnal arra gondolt, hogy azért pénzt kell kifizetnie, s akkor inkább a maga erejét adta oda. A kisgazdaságban ment is ez így. De gondolkodjon el Csomós elvtárs azon, hogy hány napig és hány ember kapált kukoricát a szövetkezetben? Azután számolja ki, hogy hány munkaegység ment rá erre a kapálásra. Ha ez megvan, akkor számítsa ki, hogy mennyi az egy munkaegységre jutó érték. Mennyi az pénzben? Olyan pénzben, amit a szövetkezetnek ki kellett fizetnie a tagságnak? Tehát nem ingyen volt az a kapálás, hanem pénzbe került.

Csomós Gábor: Azt mondja, hogy ez igaz, de az a pénz, amit a kapálásért fizetett a szövetkezet, az a pénz a tagság zsebébe került, és nem ment idegenbe.

Csűrös elvtárs: Megkérdezi, hogy ez milyen okoskodás? Kifejti, hogy a kapálással a kukorica átlaghozama 12 mázsa lett. Vegyszeres gyomirtással viszont elérte volna a 16–18 mázsát is. A különbség tehát holdanként 4–6 mázsa lett volna. Ahány mázsával több lett volna, annyival több pénzt kapott volna az egész szövetkezet, és annyival több jutott volna egy munkaegységre. Tehát megnövekedett volna a munkaegység értéke. Vagyis a tagság több pénzt kapott volna zárszámadáskor, mint egyébként a kapálással. Ismét hangsúlyozta, hogy a nagyüzemi termelési módot kell megtanulni, és aszerint dolgozni meg gondolkodni. A kapálással szereztek maguknak vagy tíz munkaegységet – már aki kapált –, de lerontották az egy munkaegységre jutó értéket. Nemcsak az a haszon, amit azonnal zsebre lehet tenni. Ott van rá a példa, hogy vethetett volna a szövetkezet saját kukoricát is, mégis pénzért vásárolták meg a hiányzó hibridet, mert arra már rájöttek, hogy az nagyobb haszonnal jár. Tehát kiadták érte vita nélkül a pénzt. Megkérdezi, hány esztendő kell még ahhoz, hogy ne a saját kárukon akarjanak mindent megtanulni? Elmondja, hogy ő maga is itt volt cseléd azelőtt, a tagság jó részével együtt, az uraságnál. Emlékezzenek vissza, hogy az uraság mindig a szakemberek tanácsa szerint termelt.

Nagy András vez. tag: Elmondja, hogy amikor erről a vegyszeres dologról volt szó, és szavazásra került a sor, akkor mindössze kilenc szavazattal vetették el. Azelőtt való évben pedig még beszélni sem engedtek róla, annyira nem akarta senki, annyira mondta mindenki, hogy kapálás nélkül nincs kukorica. Az emberek, ha lassan is, de elfogadják az okosabbat, mint az utolsó szavazás is bizonyítja, de legyünk türelemmel. Nagy dolgot jelent, hogy az utolján csak kilenc szavazaton múlt a dolog.

Csűrös elvtárs: Azt mondja, hogy türelem az van. de ő azt szeretné, hogy kisebb ára legyen annak, hogy az emberek elfogadják a jobbat. Eleget szenvedett a szegénység már ahhoz, hogy mindent előbb a saját kárán akarjon kipróbálni. Kár minden percért meg napért, amit nem a legjobb körülmények között tölt el, ha megvan már a módja rá.

Császár Imre vez. tag: Elmondja, hogy már eddig is több mint ötszáz munkaegységet szerzett a fiával, tehát azok közé tartozik, akiknek minden gondja a szövetkezet boldogulása. De valamivel nem tud egyetérteni. Itt van ez a vegyszeres dolog. Miért kell a szövetkezetnek pénzt kiadni azért? Miért nem kaphatná ingyen? A szövetkezettől mindenki csak pénzt kér. Amikor az állam egy gyárat felépít, akkor nem kér pénzt a munkásoktól, akik abban a gyárban dolgoznak majd, hanem odaadja nekik ingyen a gyárat. Megcsinálják a gyárat, berendezik gépekkel, beszerzik a szerszámokat, és aztán azt mondják a munkásoknak, hogy itt van minden, gyere és dolgozz, én meg majd fizetek a munkádért. Azt mondja nekünk mindenki, hogy ma Magyarországon a legfontosabb a mezőgazdaság. Így is van minden bizonnyal, mert ne feledjük el, hogy ha a paraszt nem termel, akkor senki nem eszik semmit, mert akkor se kenyér, se hús, se tej, se semmi! Ha pediglen ennyire fontos a mezőgazdaság, a nagyüzemi termelés, akkor azt kell a legfontosabbnak tartani pénz dolgában is. Nem azon kell akkor lenni, hogy ha összeállt egy szövetkezet, akkor nosza, csak fizessen mindenért, épp elég baja lehet egy szövetkezetnek az emberek maradi gondolkodásával, nemhogy még ide is fizessen, meg oda is fizessen. Ha a gyárat készen kapja a munkás, akkor ne fizettessék meg a paraszttal sem a szerszámait meg a gépeket. Gondoljuk csak el, hogy mi az, amiért nem kell fizetni a szövetkezetnek? Semmi. Mindennek megveszik az árát. Ha építünk, ha gépet akarunk, ha vegyszert akarunk: fizess! El kell már végre venni abból a pénzből, amivel a gyárakat építjük, s vagy két-három esztendőre ideadni a mezőgazdaságnak, hadd épüljön fel itt is becsületesen a nagyüzem, és legyen meg mindene a korszerű termeléshez.

Berkó János vez. tag: Az a sok hitel, amit a szövetkezet kap, az is pénz. Bizonyos, hogy azt is elvette valahonnan az állam, bizonyos, hogy nem épített meg egyet és mást, ami a tervében lett volna, csak azért, hogy ideadhassa a pénzt a mezőgazdaságba. Mert a sok hitel, amit a szövetkezet kap, az is pénz. Amit hitelez az állam, azért az állam is pénzt fizet, tehát sokat ad így is a mezőgazdaságnak.

Császár Imre: Azt mondja, hogy a kölcsönnek is meg a hitelnek is egy a vége: vissza kell fizetni. Mit csinálhat a legtöbb téesz, ahol 20 forint se jut egységenként? A munkás sem fizet, ha berendezik a gyárát, miért fizessen a szövetkezet a maga szerszámaiért? Lassabban kell menni az iparral, és több pénzt kell adni a mezőgazdaságnak, ez a fontos az egészben.

Csűrös elvtárs: Szót kér, és megkéri Császár Imrét, hogy válaszoljon neki arra a kérdésre, hogy van-e a megyében munkanélküliség?

Császár Imre: Azt mondja, hogy ő azt nem tudja, mert csak a maga faluját ismeri alaposan. És ez nem is tartozik ide. Különben azt hiszi, hogy nincs munkanélküliség, mert aki dolgozni akar, az kaphat munkát, akár ide is eljöhet, ebbe a szövetkezetbe.

Csűrös elvtárs: Azt mondja, igaza lehet Császár Imrének, ha azt mondja, hogy csak a maga faluját ismeri alaposan, és nem tudja, hogy van-e ma munkanélküliség. Ő viszont tudja, hogy nincs ma a megyében munkanélküliség. De azt is tudja, hogy lesz. Ne lepődjön meg senki azon, amit ő most mond, de a megye vezetői nagyon jól tudják, hogy pár év múlva itt a megyében legalább tizenöt-tizennyolcezer lesz a munkanélküliek száma. Ez pedig nem gyerekjáték. Mert a következőkről van szó: ha a mezőgazdaság gépesítése olyan ütemben folyik tovább, ahogyan azt a tervek előírják, vagyis amint a távlati tervezés azt megszabja, ha minden szövetkezet gépesítve lesz, és úgy szervezzük meg a munkát, ahogyan egy gépesített nagyüzemben azt szervezni lehet és kell, akkor olyan munkaerőfelesleg keletkezik majd, amely – mint mondotta – megközelíti a húszezer főt. Megkérdezi, hogy érthető-e, amit mond? A mezőgazdasági gépek sok ember munkáját végzik el. A vegyszerek, a gyomirtók sok ember munkáját teszik feleslegessé, a szállítás gépesítése úgyszintén, a trágyázás, a betakarítás gépesítése úgyszintén. Amihez azelőtt hat ember kellett, s annak a hat embernek tíz vagy tizenöt munkanapja, azt a gép egymaga, egy vagy két emberrel elvégzi két vagy három nap alatt. Minél több gép dolgozik majd, annál kevesebb emberre lesz szükség a földeken. A tervezésünk pedig olyan, hogy belátható időn belül maximálisan akarjuk gépesíteni a szövetkezeteket. Megkérdezi Császár Imrétől, hogy hány gyereke van? Ha három gyereke van, s a háromból még kettő iskolás, akkor mondja, hogy mi lesz a gyerekeivel, ha a szövetkezetben nem lesz szükség minden egyes emberre, aki idevalósi, ebbe a faluba? Talán tanító vagy mérnök lesz a két gyerekből. Legyen úgy. De mi lesz azzal, akiből se mérnök, se tanító nem lesz, sem írnok, sem orvos itt a faluban?

Horváth József párttitkár: Azt mondja, hogy a fiatalok már úgyis valahogy ekképpen gondolkodnak, és mind a városi munka felé orientálódnak.

Csűrös elvtárs: Azt kéri, hogy mondja meg Császár Imre, hogy mi legyen azokkal, akiket az előbb kérdezett tőle? És mi legyen azzal a közel húszezer emberrel, akik nem tudnak majd elhelyezkedni a mezőgazdaságban? Ő megmondja. El kell helyezni őket az iparban. Ha a mezőgazdaság nem tudja felvenni őket, akkor egyéb munkaalkalmat kell teremteni a számukra. Vagyis ipari munkaalkalmat kell teremteni a számukra. Vagyis iparosítani kell továbbra is az országot, és iparosítani kell a megyében is. Nemcsak ezek miatt az emberek miatt, hanem azért is, hogy legyen megfelelő mennyiségű ipari termék az országban, de ez az ipar ad majd kenyeret az embereknek. Hát akkor adjunk-e minden pénzt a mezőgazdaságra? Megtehetjük-e, ha felelősséggel gondolkodunk az ország jövőjéről, a szocializmusról? Állítsuk-e le az ipari beruházásokat? Megkéri Császár Imrét, hogy válaszoljon.

Császár Imre: Azt mondja, hogy egyelőre nem tud válaszolni, de érti, amit Csűrös elvtárs mond. Későbben még visszatér majd erre a kérdésre, ha most nem is tud válaszolni.

Bakó István elnök: Azt mondja, hogy tavaly befejezték a fiaztató építését, idén meg a borjúnevelő építését. Ha ezt a maguk pénzéből akarták volna megvalósítani, akkor soha nem készültek volna el vele, vagy pediglen az egész költség a munkaegység rovására ment volna. Így azonban az állami hitel, mert igen hosszú lejáratú, mindössze pár forintot jelent munkaegységenként. Arról nem is beszélve, hogy ha az ipar nem fejlődne, akkor nem lehetne kielégíteni a szövetkezetek gépigényeit. Tehát nemcsak a munkanélküliség majdani veszélyéről van szó. Javasolta, hogy a továbbiakban tárgyalják meg a kertészet dolgát. Ő a maga részéről amellett van, hogy növeljék a kertészet területét. A tavalyi esztendő és már az idei is bebizonyította, hogy az egyik legkifizetődőbb termelési ág a kertészet. Legalább negyven holddal kellene növelni a földterületet. Ha a vezetőség a javaslatot jóváhagyja, akkor az azt jelenti, hogy eddigi tizenkét fő helyett legalább huszonöt főnek kell jórészt a kertészetben foglalatoskodnia.

Kovács Kiss Lajos vez. tag: Ő a maga részéről egyetért a kertészet növelésével, de megkérdezi, hogy honnan és minek a rovására növelnék a kertészet területét.

Császár Imre: Az a célszerű, ha a kertészet egy tagban van. Másképpen sok baj adódna az ide-oda járkálásból, meg sok nehézség adódna az öntözéssel is. A Laposi-részen, ahol most kukorica van nyolcvanholdas táblában, onnan kellene elvenni a negyven holdat.

Bakó István elnök: Maga is erre gondolt, de mondja el mindenki a véleményét.

Burkus Géza vez. tag: Megkérdezi, hogy azt jelentené-e ez, hogy a jövő évi üzemtervben a kukorica-vetésterület csökkenne negyven holddal? Ha így lenne, akkor ő a maga részéről nem egyezik bele. Csökkentsék a gabona vetésterületét, s akkor nincs semmi kifogása. Az a fontos, hogy a kukorica vetésterülete ne csökkenjen. A kukoricából minden szemre szüksége van a tagságnak. Tavaly is éppen csak annyi kukorica jutott egy családnak, hogy szűkösen elég volt, de az sem mindenütt.

Berkó János: Ha a kukorica vetésterületet kell csökkenteni a kertészet javára, akkor ő ellene szavaz.

Kiss József, Antal Péter, Nagy Samu, Kerekes Ferenc vez. tagok: Kijelentik, hogy ők sem egyeznek bele a kukorica-vetésterület csökkentésébe.

Bakó István elnök: Kijelenti, hogy megint a háztájira gondolnak egyesek. Oda kell a kukorica, s azért védik annyira.

Berkó János: Azt mondja, hogy ez így is van. Ő is lekötötte magát a szerződéses hizlalásra. Az is az állam haszna, ha ő teljesíti a szerződését. Ahhoz azonban kukorica kell a munkaegységre.

Császár Imre: Ő is lekötötte magát szerződésre, de úgy kell gondolkodni, hogy az egyéni érdeket összeegyeztessük a közös érdekkel, a szövetkezet hasznával. Ha már közösen gazdálkodunk, akkor úgy csináljuk a dolgot, hogy elsősorban itt találjuk meg a számításunkat, és innen éljünk. Ha a kertészet területét növelik, akkor növekedni fog a munkaegység értéke is.

Kócsi Gerzson vez. tag: Nem arról van szó, hogy ne növeljék a kertészetet, hanem arról, hogy minek a rovására. Különben úgy véli, hogy a gabona-vetésterület csökkentését a járás úgysem hagyja majd jóvá. Neki is szüksége van a kukoricára, de a járás nem engedi, hogy kevesebb legyen a gabona.

Gergely Imre agronómus: Azt mondja, hogy egy termelési ág hozamát nem az szabja meg, hogy mekkora területet vonnak művelés alá. Az a negyven hold, amiről szó van, hozamozna 500–600 mázsa kukoricát, ha az eddigi termésátlagot vesszük figyelembe. De nekünk úgy kell gazdálkodni, hogy kevesebb területen is tudjunk nagyobb hozamot biztosítani. Szavazza meg a vezetőség, s majd szavaztassa meg a tagsággal is a vegyszeres gyomirtást a kukoricánál, s akkor be lehet hozni a negyven hold kiesést a megmaradt területtel. Ez az ésszerű gondolkodás. Nemcsak a földterület mennyisége számít, hanem az is, hogy mennyit hozunk ki belőle.

Császár Imre: Ő a maga részéről már tavaly is megszavazta a vegyszert. Egyetért Gergely Imrével. Alkalmazni kell az új eljárásokat, és úgy boldogulni.

Gergely Imre agronómus: Ő a maga részéről garantálja, hogy nem lesz kiesés a kukorica mennyiségében, ha a vezetőség megszavazza a pénzt a vegyszeres dologra.

Horváth József párttitkár: Döntsön mindenki ebben a dologban úgy, hogy egyúttal gondolja meg azt is, hogy a régi módon akar-e gondolkodni meg gazdálkodni, vagy használni akarja a modern termelési eljárásokat. A föld mennyisége nem minden. Ezt tanulják meg végre mindannyian. Vágjanak neki az újnak, ha máshol bevált, itt sem lesz rosszabb, ha jól csinálják. Termeljen a szövetkezet kisebb területen több kukoricát. Akkor nem lesz hiba.

Csűrös elvtárs: Ő abban a helyzetben van, hogy ismeri az egész járásnak a gondjait. Részt vett egy értekezleten, ahol kiszámították, hogy járásonként mennyi gabonát kell biztosítani az állami felvásárlásnak. Ennek a mi járásunknak is megvan a normája, hogy mennyi kenyérgabonát kell biztosítson.

Berkó János: Azt kérdezi, hogy ki számította azt ki, és hogyan, hogy ki mennyi gabonát adjon?

Csűrös elvtárs: Hozzáértő emberek számították ki. Nyugodjon meg a felszólaló, hogy szakemberek számították ki. Arról van szó, hogy a felsőbb szervek Pesten kiszámolják, hogy mennyi gabonára lesz szüksége az országnak a következő esztendőben. Mennyi kerül állami feldolgozásra, és mennyit kell biztosítani közvetlenül a háztartásoknak. Ezek a szervek tudják, hogy az állandó fejlődés mennyivel növeli esztendőről esztendőre az igényeket, mennyivel lesz nagyobb a kereslet jövőre, mint az idén volt. Amikor ezt a mennyiséget kiszámították, akkor azt elosztják a megyék között. Egyik megye ennyi, másik megye meg annyi gabonát kell termeljen, hogy az egész szükséglet kijöjjön. A mi megyénk is annak rendje és módja szerint megkapta, hogy mennyit kell termeljen. A megye aztán elosztotta ezt a mennyiséget járásonként. Mi meg elosztottuk szövetkezetenként. Ebből nem lehet engedni, mert igaz, hogy kell a háztáji gazdálkodásba a kukorica, de az országnak is kell a kenyér. Az első pedig az egész ország érdeke.

Nagy Samu vez. tag: Azt mondja, hogy ő maga elismeri, hogy az ország érdeke az első. Mindenki megmondhatja, hogy alakulás óta dolgozik becsülettel a szövetkezetért. Alapító tag is. De mondja meg neki a járási titkár, hogy az alapító iratban meg a szabályokban miért van benne az, hogy a szövetkezeti demokrácia jegyében a szövetkezet azt csinál, amit akar, azt és annyit termel, amennyit akar, anélkül hogy abba bárki beleszólhatna, ha egyszer a járás azt nem fogadja el és megmásíthatja. Miféle demokrácia ez? Belátja ő, amit a járási titkár mond, de akkor húzzák ki a szabályokból azt a részt, amelyik azt mondja, hogy a szövetkezet dolgába senki nem szólhat bele.

Csűrös elvtárs: Azt mondja, hogy az a rész valóban benne van a szabályokban. És ha ragaszkodnak hozzá, akkor ő nem is szól bele abba, hogy mennyi kukorica és mennyi gabona legyen… De megkérdezi az elnököt, hogy bent van-e ennek a szövetkezetnek az igénylése Zetorra vagy sem? Ő úgy tudja, hogy bent van…

Császár Imre: Kell az a gép, mint egy falat kenyér.

Csűrös elvtárs: Elhiszi, hogy úgy kell az a gép, mint egy falat kenyér, de a kenyérgabona is úgy kell az országnak meg a városi lakosságnak, mint egy falat kenyér. Ha őt megkérdezik majd, hogy melyik szövetkezet kapjon Zetort – mert van benn igénylés bőven –, akkor ő, megmondja kereken, ennek a szövetkezetnek nem fog adni. A szövetkezet azt termel és annyit, amennyit akar, mert jogában áll a szabályok szerint, úgy, amint Nagy Samu is mondotta, ő meg annak ad gépet, akinek akar, mert az meg neki áll jogában, vagy legalábbis véleményezheti, ha megkérdezik tőle. Mert ha a szövetkezetnek annyira kell a gép, akkor a gabona is legalább annyira kell az országnak. Mert ha gabonából lesz a kenyér – akkor az is igaz, hogy kenyérből lesz a gép. Kijelenti, hogy így is lehet társalogni.

Nagy Samu: Ő így nem akar társalogni, mert az ilyen üzlet nem kommunistáknak való.

Csűrös elvtárs: De az sem való kommunistáknak, hogy a háztájiba mindent, és az országnak csak azután. Megkérdezi az agronómust, hogy garantálja-e, hogy nem lesz hiány kukoricában, ha a vezetőség megszavazza a vegyszer dolgát?

Gergely Imre: Garantálja, akár írásban is.

Császár Imre, Molnár József Kis Pál az illetékes brigádból: Mindannyian garantálják, csak szavazza meg a vezetőség.

Császár Imre: Egy út van előttünk a jövőben is gondolkodva, az a jó mindannyiunknak, ami a szövetkezet haszna. Ha vita nélkül nem megy semmi, az sem baj, de a végén az okosságnak kell mindig felülre kerekedni. Itt a vegyszer, az majd kihozza a földből, ami hiányozna egyébként.

Bakó István elnök: Gondolkodjon a dolgon a vezetőség, s a javaslatot majd a taggyűlés elé terjesztik. Rátér a következő napirendi pontra. Szekér János vezetőségi tag bejelentette, hogy lemond a vezetőségi tagságról. Mindenki tudja, hogy komoly dologról van szó. Ő a maga részéről azt ajánlja, hogy a vezetőség ne fogadja el a lemondást. Arra kéri Szekér Jánost is, hogy vonja vissza itt a vezetőség előtt az elhatározását, mert az amúgy is csak felindulásból születhetett. Szóbeszédre meg fecsegésre soha nem szabad adni. Egyesek felelőtlenül nyilatkoznak, de az ilyen nyilatkozatoknak semmi köze a tagság véleményéhez. Maga a vezetőség is mindig ügyel arra, hogy meggondolatlan emberek, akik nem a jelen meg a jövő dolgait tartják a legfontosabbnak, ne csináljanak zavart.

Antal Péter vez. tag: Nem ért egyet az elnökkel abban, hogy nem kell törődni azzal, amit egyesek beszélnek. Nem is egyesek, de ha nem is sokan, de többen vannak, akik arról beszélnek, hogy a volt gazdáknak, akik csak az utóján léptek be a szövetkezetbe, és eszerint a készbe ültek bele, nincs helyük a szövetkezet vezetésében. Ő maga is hallott ilyen megnyilatkozásokat, nem is egyszer. Legutóbb éppen Csűrös Bertalan beszélt arról a többieknek a hordásnál, hogy olyanok dirigálhatnak most a tagságnak, mert a vezetésben ülnek, akik azelőtt jobb módúak voltak, s akikhez még napszámra eljárt azelőtt a szegénység. Akik ekképpen bontják a szövetkezet egységét, azoknak a fejével kell beszélni, nem pedig eltűrni, hogy hozzáértő, sok tapasztalattal rendelkező, becsületes emberek hagyják ott a vezetőséget az ilyen beszédek miatt. Ő, a maga részéről nem volt cseléd soha, mert volt földje, de a gazdák közé sem számított, mert kevés földje volt. Ő az igazságot mondja, anélkül hogy akár ide, akár oda húzna is. Sem egyiknek, sem másiknak, hanem a szövetkezetnek az érdekét nézi.

Nagy Samu: Elmondja, hogy annak idején ő maga is járt napszámra gazdákhoz, középparasztokhoz, s akképpen járt éppenséggel Szekér Jánoshoz is. Régen volt, elmúlt. Azon járatni manapság az embernek az eszét, hogyan is volt meg miképpen a múltban, semmi értelme nincs. Ő a Csűrös Bertalannak is megmondta, hogy az ilyesminek csak kára van, s a szövetkezet issza meg a levét. Egy dologban vagyunk most már mindannyian, annyi értéke van mindenkinek, amennyit a szövetkezet javára dolgozik.

Berkó János: Nem arról van szó, mintha Csűrös Bertalan lázítaná a népet, kiváltképpen a régi földhözjuttatottakat. Arról van szó, hogy sok gazda meg középparaszt, aki csak az utóján lépett be a szövetkezetbe, hiába tag papíron, nem dolgozik még ma sem a közösben. Megteszik, mert van kitartásuk, még olyan is akad, amelyik eldicsekszik vele, hogy bírja még a magáéból, és nem szorul a szövetkezetre. Van kitartása valóban, mert van pénze a takarékban abból, amivel megváltották a jószágát meg a szerszámait a belépéskor, szerződhet mindenfélére, ott a juttatott háztájija, abból is pénzelhet. Nem szorul a munkaegységre. Csak nézi az ilyen, hogy más hogyan dolgozik, és semmi gondja a közössel.

Burkus Géza: Így igaz, ahogyan Berkó János mondja. De most arról van szó, hogy annak mi értelme van, hogy azt bántják, meg azon járatják a szájukat, aki becsületesen, szívvel dolgozik mindennap a közösben, még ha olyan középparaszt volt is, s még ha a végén lépett is be. Ha becsülettel végzi a dolgát, akkor senki ne vegye szájára a nevüket, mert akárki tudna volt nincstelent mutatni, aki maga is csak kerülgeti a munkát inkább.

Berkó János: Elmondja, hogy arra azért van eszük az ilyen embereknek, hogy ha nagy munkaegységet biztosító munkáról van szó, akkor eljönnek dolgozni, hogy annyi munkaegységet szerezzenek, aminek jogán a háztáji földet megtarthatják. Más dolgozik gyatra munkán is egész évben, ők meg jönnek a nagy értékű munkára s a többire nem. Ő azt mondta hordáskor is, csépeléskor is, hogy aki a kis munkára nem jött, azt most ne fogadják el, hadd lássa aztán, mi tesz a háztájival, ha ily módon akar spekulálni. Mégis az történt, hogy mind ott dolgozhatott, és szerezhette a munkaegységet a hordásnál meg a cséplésnél. Megmondja kereken, hogy Szekér János csinálta így a dolgot, mert ő volt az egész munkának a felelőse, s ekképpen azt csinálhatott, amit akart.

Szekér János vez. tag: Csak annyit kíván mondani a vezetőségnek, hogy emlékezzenek vissza, hogy ott lógott-e az eső egy hétig a fejük felett vagy sem az egész hordás idején? Ha Berkó János lett volna a felelős az egész munkáért, akkor mit csinált volna? Mit tett volna, hogy idejében asztagba kerüljön a gabona, és lemenjen a gépen? Ő megmondja, hogy ha a gróf jött volna, hogy dolgozni akar, azt is elfogadta volna, csak baj ne legyen a gabonával. Ezért fogadta el, s úgy igaz, hogy még üzent is némelyikért, azokért is, akikről szó van. Mondja meg Berkó János vagy akár Csűrös Bertalan, hogy ők mit tettek volna, ha az ő vállukon van a szövetkezet kenyere? Ő középparaszt volt, utóján is lépett be, de egyéni idején sem hagyott ő még egy szem gabonát sem veszendőbe. Most sem fog mást tenni, mint úgy dolgozni, olyan felelősséggel, ahogyan az egész életében megszokta. Így hát nem arról van szó, hogy a fajtáját pártolja, amikor így cselekszik. Különben lemond a vezetőségi tagságáról, nem hiányzik az neki, amíg van két keze, addig ő elvégez minden munkát, és megél a munkája után.

Burkus Géza: Így van, ahogyan Szekér János mondja. Ő is járt napszámba hozzá, de megmondhatja akárki is, az egész falu, hogy jobb gazdát keresni is nehéz lett volna Szekér Jánosnál. Meg kellett csak nézni a portáját, és meg is nézhette mindenki. Rendben ment ott mindig minden munka. A másik félnek is van igaza, de az a baj, hogy nem tesznek különbséget. Tud ő példát mondani mindkettő igazságára. A múlt héten mentek ki a peregei részre kaszálni. Az egyik gazda meg, akár a nevét is megmondhatja, ott ült a szőlőjében, csak hűsölte magát, és nézte, hogy ők mennek a kaszával a vállukon. Meg is mosolyogta őket. De olyan is van, aki nem volt gazda, földhözjuttatott volt, akárcsak ő maga, és hétszámra nem látni a szövetkezetben. Vagyis az az igazság, hogy embere válogatja az egészet. Egyébként bolond embernek tartja ő azt, aki feléli a tartalékát. Nem a szövetkezet fogja kárát látni annak, hanem ő maga, aki feléli. Mi most, úgy igaz, hogy őhelyette is dolgozunk azért, hogy a későbbiekben könnyebb legyen a közösnek, őhelyettük is folyik a verejtékünk, de nem ad bele sok időt, azok is idekanyarodnak majd. Semmi nem tart örökké, legyen az a tartalék mégoly nagy is.

Berkó János: Ő azon a véleményen van, hogy nem szívesen dolgozik azért, hogy más azután csak beleüljön a készbe. Amikor a neheze van, akkor mi izzadjuk ki, amikor meg minden jól lesz, akkor jönnek, akik csak messziről nézték meg mosolyogtak, és beleülnek, mint a kakukkfióka a más fészkébe.

Császár Imre: Azt mondja, hogy Berkó Jánossal együtt ő maga is azok között volt, akik megalakították ezt a szövetkezetet. Mindössze 22 család volt akkor, még annyi sem a legelején. De emlékezzen Berkó János, hogy akkor azt mondták ők, hogy nem baj, ha vállalják a nehezét, mert majd itt lesz egyszer az egész falu. Abban, amit ők kezdtek el először. Vállalták a nehezét, még a gúnyolódást is. Most aztán itt az egész falu, ahogyan ők gondolták valamikor. Miért vállalták volna ők régebben a nehezét, ha most zúgolódnak a kisebb bajokon. Őneki semmi baja nincs sem Szekér Jánossal, sem a többivel, csak azzal van baja, aki nem dolgozik, az pedig éppúgy akad volt nincstelen, mint volt gazda. Ha ő úgy értene a földhöz, mint Szekér János ért, akkor igen örülne neki. Most is a Szekér János keze alatt dolgozik, de nem bánja, mert csak tanulhat tőle szakértelemben, emberségben is.

Horváth József párttitkár: Arról van szó, hogy azért dolgoztunk, hogy egyszer majd az egész falu hozzánk kanyarodjon, és mind szövetkezetben legyen. Ha meg most úgy van, akkor ne háborogjon senki azon, hogy az egész falu képviselve van a vezetésben. Ez a rendje, ez az igazság. Ez volt a cél, így kell legyen. Szekér János pedig ne törődjön azzal, amit felelőtlen emberek beszélnek, legyen az akár Csűrös Bertalan, akár más.

Csűrös járási titkár: Sajnálja, hogy éppen az ő bátyja beszél ilyeneket. Arra kéri Szekér Jánost, hogy gondoljon arra, hogy Bertalan mindig hirtelen ember volt, hamarább járt az indulata, mint az esze. Ő a maga részéről megmondta a bátyjának már, hogy ha ellentéteket szít a szövetkezetben a volt szegényebb meg a volt jobbmódú tagok között, akkor ő nem várja meg, amíg a szövetkezet pártszervezete intézkedik, hanem ő maga fogja kezdeményezni, hogy vigyék pártfegyelmi elé az ügyet. De azt is megmondja, hogy nem minden volt gazda gondolkodik úgy, mint Szekér János. Van olyan, aki még mindig azt mondja, hogy nem jön a szövetkezetbe, volt koszosok meg cselédek keze alá dolgozni, inkább a tartalékját éli fel. Milyen ember az ilyen? Annyi bizonyos, hogy okosnak nem okos. Szerencse, hogy kevesen vannak és egyre kevesebben. Az igazság az, hogy Császár Imre most a Szekér János keze alatt dolgozik, s ott dolgozott egész nyáron meg tavaly is. Szekér János meg a Bakó István keze alatt, pedig az is járt hozzá napszámra. Mégis megértik egymást.

Bakó István, Császár Imre, Szekér János: Kijelentik, hogy így van.

Bakó István elnök: Kéri Szekér Jánost, hogy a szövetkezet érdekét nézze, és ne törődjön a szóbeszéddel, a lemondástól pedig álljon el.

Császár Imre: Kéri a járási titkárt, hogy beszéljen ismét a bátyjával, mert ha nem változik Bertalan, akkor ő mint a fegyelmi bizottság elnöke veszi kezébe az ügyet. Javasolja, hogy tegyék szavazásra, hogy elfogadja-e a vezetőség Szekér János lemondását.

Bakó István elnök: Megállapítja, hogy a vezetőség egy szavazat – Berkó János szavazata – ellenében nem fogadja el Szekér János vezetőségi tag lemondását. A következő napirendi pontban ajánlja, hogy tárgyalják meg a járási tanácshoz küldendő kérést, amiben támogatást kérnek a szegtelki bekötő út mihamarabbi megjavításához.

Horváth József párttitkár: Az út megcsináltatása kétszázezer forint körüli összegbe kerülne. Ha az őszi szántás előtt kezdhetnék el a munkát az állami építők, akkor a szövetkezet társadalmi munkában elvégezhetne körülbelül hatvanezer forintnyi munkát. Ha a szövetkezet ezt a társadalmi munkát biztosítja, akkor simábban menne a dolog. Akkor az állami építők hamarabb sorjába kerítenék ezt az utat, egyébként várni kellene még.

Berkó János: Azt mondja, hogy ne tárgyaljanak erről érdemében mindaddig, míg a járástól pontos választ nem kapnak, hogy mit akarnak az útépítők. Ha lehet, takarítsa meg a szövetkezet a társadalmi munkát, mert dolog mindig akad egyéb is, és nem muszáj dolgozni akkor, ha nem muszáj. Próbálják meg először úgy a dolgot, hogy a társadalmi munkát ne is említsék. Ha mégsem menne a dolog, csak akkor mondják meg, hogy a szövetkezet is hozzájárulna a maga erejével.

Bakó István, Császár Imre, Burkus Géza, Nagy Samu: Így kell csinálni, ahogyan Berkó János mondja. A járási titkár meg ne szóljon senkinek arról, hogy így áll a helyzet.

Bakó István elnök: A talajjavítás dolga következik. Tudja, hogy sok vita folyik rajta az emberek között, és a vezetőségnek most az a dolga, hogy jól fontolja meg, hogy mit csináljon a szövetkezet. A Róka-dűlő úgy áll, hogy egyre inkább elrontja a víz. Mintegy száztíz hold termőtalaj áll veszélyben, s ha nem vigyáznak, akkor rövidesen bajba kerül az egész alsó rész a dűlő alatt. Mossa a víz az egész oldalt, olyan suvadások vannak már rajta, hogy nehéz odaférkőzni már a gépeknek is.

Gergely Imre agronómus: Komolyan fontolja meg a vezetőség a dolgot, mert nem gyerekjáték, ha belekezdenek. Igen sok pénzbe kerül, és nem hitelre, sem kölcsönre, hanem az egyéni jövedelemre megy a dolog. A talajjavítóktól a múlt héten kint volt a mérnök. Három napig volt itt, alaposan megnézett mindent, azt mondta, lehet segíteni, de nem kis pénzbe kerül.

Bakó István elnök: A szövetkezet csak saját erejéből fizetheti ki a munkálatokat. Arról van szó, hogy a jövő esztendei munkaegység rovására tudjuk csak elvégeztetni a javítást. Viszont száztíz hold földről van szó, s ha az aljban levő területet is figyelembe vesszük, akkor mintegy kétszáz holdról. Valahogyan úgy áll a dolog, hogy mi csak az árát fizetjük saját zsebünk rovására, a hasznát meg nem mi látjuk elsősorban, hanem akik utánunk jönnek majd. Ő azon a véleményen van, hogy mindenképpen meg kell javíttatni azt a földet, mert nem lehet csak úgy odahagyni a pusztulásnak az egészet.

Berkó János: Azt mondja, hogy nem könnyű ebben a dologban dönteni. Gondolkodni kell rajta, mert nincs rosszabb dolog, mint pénzt kiadni. Megkérdezi, hogy mennyi lehet majd a teljes kiadás.

Bakó István: Kétszázezer forintnál semmi esetre sem kevesebb. De a jövőről van szó végeredményben. A földről, amiből él az ember, s amiből majd az unokáinknak is élni kell, akik a helyünkbe jönnek.

Burkus Géza: Igazat ad Berkó Jánosnak, hogy az ember nem szívesen adja oda a pénzt, amiért megdolgozik, s amivel odahaza is lenne mit kezdeni.

Kócsi Gerzson: Látja, hogy senki nem akar szólni. Ezért azt javasolja, hogy térjenek át a következő napirendre. Amíg azt tárgyalják, addig mindenkinek lesz ideje gondolkodni. Mert úgy igaz, hogy kell a pénz odahaza is. Különben is, amire azt mondják az elején, hogy kétszázezer, akkor az a végére meglesz háromszázezer is.

Bakó István: Azt mondja, hogy már csak két napirendi pont van hátra. Az egyik Faragó Antal segélykérelme. Az öregnek a felesége már régen betegeskedik, ketten vannak, segítségük nincs, az öreg se bírja jól a munkát már. Nem kérte az öreg a segélyt szabályosan, csak célozgatott rá. Javasolja, hogy vegyék úgy, mintha kérte volna az öreg, és szavazzon meg a vezetőség kétszáz forint segélyt.

Császár Imre: Azt kérdezi, hogy mennyit használtak fel eddig a szociális keretből.

Tisza József könyvelő: Még 1600 forint áll rendelkezésre. Ha nagyon szorulna a helyzet – ha nem is egészen szabályosan –, de tud majd pénzt biztosítani későbben is.

Császár Imre: Az a helyzet, hogy az a kétszáz forint rendben volna, de azzal még nem oldódik meg az öreg Faragó Antal gondja. Látja ő az öregen, hogy nem megy annak a munka, csak kínlódik alatta, s egyszer még baj lehet miatta. Olyan megoldást kell találni, ami leveszi az öreg válláról, amit már nem bír, s amivel azért a számítását is megleli valahogyan.

Nagy Samu: Ő is gondolkodott már ezen, és az a véleménye, hogy el kell rendezni az öregnek a dolgát. Őszre nyugdíjba lehetne küldeni Pályi Andrást, s akkor Faragó Anti bácsi mehetne a helyébe éjjeli istállósnak. Nem sok dolga van vele, el tudja végezni, és tisztességesen megkapja az árát is. Addig is a maga részéről megszavazza a segélyt.

Berkó János: Faragó Antalt csak akkor lehet az istállóhoz vinni, ha Pályi András nyugdíjba megy. Pályi András azonban be akarja fejezni a házának a javítását meg a nyári konyhát, amit hozzáépít. Azért nem ment eddig sem nyugdíjba, hogy annak kilegyen az ára. Ha most elküldenénk, akkor bajba kerülne az építkezéssel. Meg kell várni, amíg befejezi.

Kócsi Gerzson: Akkor viszont egy esztendeig nem kerülhet oda Faragó Antal.

Burkus Géza: Azt kellene megnézni, hogyan áll az öreg az építkezésével. Hátha meg lehetne valahogyan gyorsítani.

Császár Imre: Azt mondja, hogy az elnök nézzen utána ennek az építkezésnek. Ha kiderülne, hogy nincs sok hátra belőle, s nem nagy dologról van szó, akkor talán a szövetkezet is segíthetne, hogy szabaddá váljon az út mihamarabb a Faragó Antal számára.

Kócsi Gerzson: Deszkánk van. Valami kis téglánk is maradt. Hozhatna a vezetőség olyan határozatot, hogy az öregnek az eddigi munkájáért és nyugdíjba vonulása alkalmával befejezi azt a kis munkát maga a szövetkezet. Ezzel rendbe lehet tenni mindent.

Tisza József könyvelő: Megjegyzi, hogy ő is kényszerül néha apróbb szabálytalanságokat elkövetni, de amit a Császár Imre meg Kócsi Gerzson mond, az annyira szabálytalan, hogy ő nem vállalja érte a felelősséget.

Bakó István elnök: Megkérdezi a járási titkárt, hogy mit szól a dologhoz, mennyire szabálytalan, ha így cselekednek?

Csűrös elvtárs: Kijelenti, hogy a szabályokban benne van, hogy a szövetkezeti demokrácia jegyében a szövetkezet úgy dönt a dolgaiban, ahogyan akar, és abba senki nem szólhat bele.

Nagy Samu vez. tag: Megjegyzi, hogy a járási titkárnak máskor is lehetne ez a véleménye, nemcsak most.

Bakó István: Szavazásra teszi fel a kérdést. Aztán határozatba hozza a vezetőség döntését és azt, hogy a könyvelő úgy intézze el a dolgot, ahogyan akarja, de baj ne legyen belőle sehogyan sem. Utolsó napirendi pontként Szabó Károly fiának az iskoláztatását javasolja megtárgyalni.

Horváth József párttitkár: Három dolog is szól amellett, hogy a vezetőség a javaslatot elfogadja. Az első az, hogy a gyermek, Szabó Gergely kitűnő tanuló volt ez ideig mindig, az általánosban is és most a gimnáziumban is. Másodszor az, hogy ha a szövetkezet ösztöndíjasaként végzi el az egyetemet, akkor ide, ebbe a szövetkezetbe jön majd vissza mint diplomás szakember, hozzáértő mezőgazdász. Harmadszor mellette szól az is, hogy a szüleinek is nagy könnyebbséget jelentene, ha az iskoláztatás költségeit levennénk a vállukról. De a legfontosabb az, hogy idevalósi fiatalember kerülne a szövetkezet szakemberei közé, olyan ember, akit mi magunk is ismerünk, s aki minket is ismer, az embereket is mind, a falut, a határt is.

Burkus Géza: Azt kérdezi, hogy mi a garancia arra, hogy a Szabó gyerek, amikor megkapta a diplomáját, valóban ide jön vissza a falujába, és nem megy máshová, valami nagyvárosba vagy annak környékére? Nem azért kérdezi, mert nem tartja megfelelőnek a Szabó gyereket, de tudja mindenki, hogy sok fiatal legény hogyan gondolkodik a falusi életről. Alig várja némelye, hogy kitegye a lábát a határból.

Kócsi Gerzson: Burkus Gézának igaza van. De ő inkább azt kérdezné, hogy mi a garancia arra, hogy az állam vagy az iskola nem helyezi máshová a gyereket, ahol szerintük nagyobb szükség van rá. Mert a Szabó gyerekkel még lehetne beszélni, de az állammal már nehezebben.

Horváti József párttitkár: Az államnak semmi érdeke nincs abban, hogy egy ösztöndíjas gyereket máshová vigyen, mint ahonnan küldték. Különben is arról van szó, hogy a gyereknek szerződést kell kötnie, hogy a tanulmányai után ide tér vissza. Szabó Gergely meg, mindannyian ismerjük, komoly, megfontolt embernek indul, nem olyannak, aki nem állna a szavának, és nem is olyan, aki itthagyná a szövetkezetet. Most már negyedik nyara, hogy mindig itt dolgozik, megismerhettük ez idő alatt is.

Császár Imre: Azt kérdezi, hogy mennyi az az ösztöndíj, hogyan kell fizetni, kinek a kezéhez kerül?

Bakó István elnök: Az ösztöndíj havi ötszáz forintot jelentene. Ha a gyerek kitűnően tanul az egyetemen, akkor a szállást és a kosztot is ingyen kaphatja. Az ötszáz forint ez esetben a gyerek többi kiadásaira szolgál majd, tanszerekre, ruházkodásra meg effélékre.

Nagy Samu: Kijelenti, hogy ő maga pártfogolja a dolgot, mint azt már annak előtte is megmondotta, amikor még csak beszélgettek róla. De ötszáz forint, az nagy pénz. Ha kosztja, lakása megvan a fiúnak, akkor mire neki annyi pénz? Megszokja már fiatalon, hogy pénze van, anélkül hogy megdolgozzon érte.

Kócsi Gerzson: Nagy pénznek nagy pénz az ötszáz forint, de ő úgy véli, hogy nem ingyen kapja azt a gyerek, és semmiképpen sem munka nélkül. Ő maga ott lakik a Szabóék közelében, látta, hogy a gyerek délután négy órakor jön a kisvasútról, és épp hogy eszik, már ül is le a könyvei közé meg a füzetei közé. S így megy ez napról napra, egész esztendőben, amíg az iskola tart. Reggel fél ötkor pedig már felkel, és megy a vonathoz, hogy beérjen az iskolába. Jószerivel annyit dolgozik, ha nem is kétkezi munkát, mint egy felnőtt, időben legalábbis annyit.

Bakó István elnök: Az ő fia is gimnáziumba jár. Most készül az is egyetemre. Van olyan nap, hogy éjfélkor még a könyveit bújja. Ráadásul ezek a gyerekek még szombaton is megkapják a leckéjüket, vagyis vasárnapra is megvan a munkájuk, amikor pedig minden egyén pihenhet. Elmondja, hogy amikor ő meg a maga korabeliek jártak iskolába, akkor inkább csak a vizsgák idején látták az iskolát, mert hol mentek, hol nem mentek, s az utolsó, felsőbb osztályokban ő nem tudja, hogyan kapták a bizonyítványt. Mert marhát őrizni, választott báránnyal járni s bizony még kaszálni is kellett már mindegyiküknek. Ő azt mondja, hogy megdolgozza munkában a Szabó gyerek a pénzt, amit kapna. Ne feledje el a vezetőség azt sem, hogy a Szabó Károlyéknál még hat gyerek van a háznál, ennyi száj mellett nem könnyű egy ilyen legényforma embert ruházni, aki ráadásul még városra is kerül, ahol jobban megnézik az embert.

Burkus Géza: Azt mondják, hogy öt esztendeig kell tanulnia a Szabó Gergelynek. Az akkor 500 forintjával számolva pontosan harmincezer forint. Nagy summa.

Berkó János: Akkor lenne az igazán sok, ha egyszerre kellene kiadni és nem öt esztendő alatt. Ő azon a véleményen van, hogy sem ez nem fontos, sem egyéb, hanem az, hogy parasztember gyereke kerüljön az egyetemre, és az szerezzen diplomát. Akár visszajön a faluba, akár nem. Őt még az sem érdekli tulajdonképpen. Kicsoda az a gyerek? – az a fontos.

Császár Imre: Ez az igazság. De van ennél nagyobb igazság is. Az pediglen az, hogy a gyerek ide fog visszakerülni. Vagyis idevalósi szakember, miközülünk való szakember lesz a szövetkezet vezetői között. Úgy kell mindenben gondolkodni, hogy a szövetkezet érdekét nézzük. Az igazság pedig az, hogy idevalósi szakembere lesz a szövetkezetnek. Ez pedig nem akármilyen dolog. Hadd legyék csak mindenkoron közülünk való a vezető. Jó ez mindenképpen. Akármire is gondolunk. Akárhogyan is forgatjuk a dolgot. Az a jó.

Kócsi Gerzson: Kijelenti, hogy ez a legfontosabb igazság a dologban. Ha így van, akkor fele már rendben is van minden dolognak. Legyen akármiről is szó.

Burkus Géza, Nagy Samu, Szekér János, Kis Pál, Molnár József: Kijelentik, hogy ez az igazság.

Bakó István: Szavazásra teszi fel a dolgot, aztán határozatba hozza, hogy Szabó Gergelyt, Szabó (Suta) Károly fiát a szövetkezet ösztöndíjjal egyetemre küldi.

Bakó István elnök: Bejelenti, hogy több tárgy nincs. Térjen vissza a vezetőség a talajjavítás dolgára. Megmondja ismét, hogy igazsága van a felszólalóknak abban, hogy többe is kerülhet ez a munka kétszázezer forintnál. De az a kérdés, hogy milyen felelősséggel gondolkodunk a földről. Nagy dolog az egyéni haszon is, nagy dolog, ha többet vihetünk haza munkaegységből. Ő megmondja őszintén, hogy kevesebb lesz ezzel a munkaegység, s ezzel az egyéni jövedelem. Haszon itt csak a közös jövőjének lesz. Szavazzon a vezetőség belátása szerint.

Nagy Samu: Kijelenti, hogy ő a maga részéről gondolkodott a dolgon. Nem tudja azonban, hogy kinek mi a véleménye?

Burkus Géza: Tekintve, hogy azt látja, hogy mindenki csak hallgat, és nem nyilatkozik, azt javasolja, hogy tegye fel az elnök szavazásra a kérdést.

Bakó István elnök: Felteszi szavazásra a kérdést, aztán határozatba hozza, hogy ellenszavazat nélkül a vezetőség úgy dönt, hogy a Róka-dűlőben levő földet javíttassák meg.

 

XVII.

11 óra

Időnként, egészen váratlanul, a legszokatlanabb órában is beállított hozzám a Tábornok. A kalapja kajlán a fejebúbjára tolva, a cipője – kitaposott, otromba jószág – ragyog a friss pucolástól, lassan, ünnepélyesen nyitja ki az ajtót, jelentőségteljesen benéz, megkeres a tekintetével, melyben tiszteletteljes figyelmeztetés ül, aztán egészen szélesre tárja az ajtót, és feszes, egyenesre húzott derékkal félreáll, hogy utat engedjen az előkelő látogatónak, aki a nyomában érkezik, s akinek ő csak elragadtatott és mélyen alázatos, örök és megtántoríthatatlan engedelmességre szegődött szolgája. A falhoz lapul az ajtó mellett, és tisztelgésre emeli a kezét. Arcán végtelen megilletődöttség – aztán gyors mozdulattal ellép a faltól, és magasra tartott fejjel bevonul ő maga a nyitott ajtón, amelyet már én csukok be utána.

– Isten hozta! – mondom. – Igazán jólesik, hogy eszébe jutottam!

Megáll a szoba közepén. Körülnéz, lehúzza vékony, szakadozott kesztyűjét, az asztalra ejti könnyű és gyönge mozdulattal, körülményesen leemeli a fejéről a kalapot, először az egyik, aztán a másik kezével is hozzányúlva, míg aztán, két kézzel fogva a karimáját, ugyancsak az asztalra helyezi, a kesztyűje mellé. Rövid pillantást vet rám összevont szemöldöke alól, a kezeit hátrarakja, és hirtelen megfordulva az ablakhoz lép.

– Nem zavarom? – kérdezi.

– Nem! Megtisztelt a látogatásával…

– Soha nem törődtem a formákkal, és mindig szívesen vettem, ha hasonlóképpen cselekszenek. Amikor ön meglátogatott engem, azt hiszem, egy szóval sem említettem, és úgy hiszem, semmi tanújelét nem adtam annak, hogy kissé szokatlan időben történt a látogatása. Egyszerűen nem törődtem vele!

Visszafordul, kissé oldalt hajlított fejjel néz rám, aztán magasra emeli a fejét:

– Nemdebár?

– De igen! Pontosan így történt… Kérem, foglaljon helyet. Nagyon jólesik, hogy nem feledkezett meg rólam.

– Oly sokan és oly kíméletlenül feledkeztek meg rólam életem során, hogy nem engedhetem meg magamnak hasonlóképpen cselekedni. Általában a cselekedeteim helyességét mindenkor akképpen állapítom meg, hogy mennyiben hasonlítanak, illetve mennyiben ütnek el embertársaim cselekedeteitől. Minél erőteljesebben különböztek, annál inkább igazolták helyességüket és tisztességüket… Kérem, ne fárassza magát! Foglaljon helyet!

A fotelre int, gyors, fürgén mozduló kézzel. Aztán maga is letelepszik, és egyenes derékkal a térdeire nyugtatja a kezét.

Ekképpen szokott megérkezni az én Tábornokom, és kint még sokáig hallani a lármázó gyermekeket, akik a nyomába szegődtek, és most oszlanak kiabálva és füttyöngetve, hogy – talán felmenjenek az erdőkbe a kutyáikkal és parittyáikkal. A Tábornokom szereti őket, és ők határtalan ragaszkodással viseltetnek iránta, oly őszinte és kristálytiszta indulattal, melyre csak a gyermekek képesek.

Ma – most, késő este – újra eljött a Tábornokom.

– Mi újság? – nyújtottam eléje a tárcámat.

Sápadtan, zavartan ül a helyén. Aztán felemeli a fejét. Rám néz:

– Mondja… – különös, fáradt a hangja. – Mondja, nem marhaság ez az egész, amit én csinálok?

Megáll a kezemben a gyufa:

– Nem értem…

A vonásai lassan megereszkednek, fáradt, gyűrött lesz az arca, a szeme elveszti csillogását, és tekintete riadtan jár bútordarabról bútordarabra.

– Azt hiszem – ujja nyugtalanul mozdul meg a térdén –, menthetetlenül elveszett ember vagyok… Ne, ne tiltakozzon! Teljesen elveszett ember vagyok, és ez egyszerűen nem is lehet másképp. Ennek így kell lennie!

– Történt valami?

– Egyáltalán! Semmi! Semmi az égvilágon nem történt!

– Lehetetlen, hogy ne történt volna…

– Egyáltalán!

– Takargat valamit előttem?

Felemeli a tekintetét:

– Attól tartok, hogy nem ért majd meg engem…

– Ugyan! Tudja, hogy ez sértés?

– Semmi sem áll távolabb tőlem, mint önt megbántani!

– Akkor el kell mondani, hogy mi bántja!

– Ma felkerestem a doktorunkat…

Feláll, és hátratett kezekkel az ablakhoz lép. Kint sötét van. Arca megvillan az üvegen.

– Igen nyomós okom volt rá!

Ujjai nyugtalanul keresik egymást, összefonódva, majd szétválva, majd ismét egymásba kulcsolódva.

– Az utóbbi időben egyre sűrűbben vannak olyan depressziós pillanataim, amikor kételkedem abban, hogy egyáltalán tábornok vagyok! Bárkivel megtörténhet, hogy megrendül a hite elhivatottságát illetően, vagy teszem azt, képességeit illetően. Ez egészen természetes, mondhatnám, elkerülhetetlen dolog, és talán kívánatos is, ha úgy vesszük. Nem egyébért, csak hogy új próba elé állva és kétségét legyőzve megbizonyosodjon ismét az erejéről és elhivatottságáról! De – ez az én egyre sűrűbbé váló kételkedésem, hogy úgy mondjam, nem ebbe a kategóriába tartozik, nem is hasonlít ehhez! Ez már az őrülettel határos, és szinte rögeszmévé válik, legalábbis nincs messzire attól, hogy azzá váljon. A doktor igen-igen alaposan megvizsgált és megnyugtatott – én ennek ellenére határtalanul félek! És pontosan ez a félelem az, ami azután még inkább megingat a hitemben. Én a félelmet nem ismertem! Csak most ismertem meg ezt az érzést!

Szembefordul:

– Őszinte voltam önhöz!

– Nagyon megtisztelt a bizalmával!

– Rettenetes és méltatlan állapot!

Keresztülsétál a szobán, aztán megáll előttem:

– Egy ember, aki egész eddigi életével bizonyította ég és föld előtt az elhivatottságát, aki mögött a szolgálatnak és cselekedetnek oly dús évei sorakoznak, mint mögöttem, aki soha, egy pillanatra sem rendült meg hitében és igazságában, az váratlanul elveszíti a hitét, és úgy érzi, hogy kicsúszik a lába alól a talaj! Fel képes mérni ennek az iszonyatát?

– A legteljesebb mértékben képes lennék rá – ha hinnék benne!

– Ha miben hinne?

– Abban, hogy az ön kételye jogos, és mindez nem csupán a szokásos állapot, amely mindenkivel megeshet, ki oly felelősséget vett a vállaira, mint azt ön tette, és teszi megingathatatlanul!

– Ez a véleménye?

– Ez! Meggyőződésem, hogy ott mindössze arról van szó, hogy ön valami minden eddiginél nagyobb feladat elvégzése előtt áll, és a koncentrálás izgalma, a megvalósítás előtt beálló természetes és nagyon is helyénvaló idegfeszültség az, ami ezt az állapotot szüli. Pihennie kell egy keveset, és minden eltűnik nyomtalanul…

Hosszan, felvont szemöldökkel, és megsápadt arccal néz rám:

– Honnan veszi – kérdezi lassan, minden szót különös nyomatékkal hangsúlyozva –, honnan veszi, hogy minden eddiginél nagyobb feladat előtt állok?!

– Mindössze következtetem, barátom…

– Azt kérdezem öntől, hogy milyen úton szerzett tudomást arról, amit tenni készülök?

– Megelégszik a szavammal, hogy mindezt csak következtetem?

Meghajtott fejjel, keskenyre vont szemekkel néz az arcomba. Aztán így szól:

– Hiszek önnek! A szavát nem kérem!

Lassan, kimért léptekkel visszament az ablakhoz:

– Ha meggondolom: elődömnek hasonló kríziseken kellett keresztülmennie. Nem olyasmire gondolok, hogy a Sátán például fent a hegyen és a templom magasságában megkísértette, holmi gazdagságot és uralkodást ígérvén neki… Nevetséges! De emlékezzen vissza, amikor felkiáltott az Atyát vádolva, hogy az elhagyta őt… Ez aztán valóban a legrettenetesebb mélységből elhangzott kiáltás volt! Egyébként az okozta a tragédiáját, hogy szükségét érezte holmi atyával rendelkezni. Mily megalázása önmagának! S bár értem, hogy miért tette, el kell ítélnem, mert amit nyert ezáltal egyfelől, másképp elvesztette! Ó, nem ismerte kellő mélységben az emberi lelket!

– Ez, látja, könnyen megeshetett…

– Kérem, hogy ne vegye túlzásnak, amit most mondok; sokszor önmagam is megdöbbenek, hogy mily határtalanul ismerem az emberi lelket!

– Ez pedig nem kis dolog.

– A legnagyobb dolog, amit elképzelhet a világon. Határtalanul nagy dolog!

– Nos… Hát akkor szabad törődni az ilyen pillanatnyi hangulatokkal?

– Igen… igen… azt hiszem, igaza van! Úgy gondolja, hogy valóban csak a koncentrálás izgalma, és hogy úgy mondjam, feszültsége merített ki kissé?

– Meg vagyok győződve róla… Különben is az a véleményem, amit ön is mondott az előbb: szükséges rossz az ilyesmi.

– Sokszor magam is megdöbbenek, hogy mennyire ismerem a legtitkosabbat, a legkiismerhetetlenebbet, a legféltettebbet, a titkok titkát: az emberi lélek rejtelmeit! Felteszem, hogy nem kételkedik benne?!

– Ugyan!

– Semmi szükségem a legocsmányabb képmutatásra, miszerint nem mondhatunk jót önmagunkról! Ragaszkodjunk csak mindenben és mindig az igazsághoz… Talán tisztességesebb az, ha különböző fortélyokkal másokat hozok olyan helyzetbe, hogy dicsérjenek engem? Egész pályafutásom alatt csakis az igazsághoz ragaszkodtam, lett légyen bármi is a következménye!

Sarkon fordult, és kinyújtott karját rám szegezte:

– Önnek igaza van! Méltatlan hozzám a legcsekélyebb kételkedés is tábornokságomat illetően! Az elhivatottság éltetője a kételkedés, mely új győzelemre sarkallja az embert – egyetért velem!?

– Természetesen!

– Erről van szó mindössze! És ekképpen semmi okom a keserűségre! Ó, ön soha nem fogja megtudni, hogy mit jelent elhivatottnak lenni, és egész életünket az emberiség szolgálatába állítani – őrizze is meg tőle az Isten, drága barátom! Azt hiszi, hogy gyöngeségemnek ezeket a perceit és rémületét, szinte kétségbeesett keserűségét megoszthatom seregeimmel? Nagyon téved! Semmit sem szabad tudniuk ezekről a pillanatokról! A tábornok nem lehet gyönge – a tábornok nem ismeri a félelmet és a kétkedést –, a tábornok kőszikla, mely rettenthetetlen nyugalommal állja a viharok ostromát, fejét magasra emelve, sérthetetlenül és legyőzhetetlenül!

– Egyetértünk! Nem óhajt helyet foglalni?

– Elhivatottságom felismerésének pillanatától kezdve vallom: a hit mindeneket legyőzhet! Hogy mi sem igazabb ennél, elárulhatom önnek, hogy magam is csupán e hit végtelen ereje által lettem tábornokká és seregeim tévedhetetlen vezetőjévé! Gondolja csak el: egy kis tanítócskából, egy a százezrek közül!

– Nem foglalna helyet?

– Nem! Ismét érzem magamban a roppant erőt, mely képessé tesz győzelemre vezetni a seregeimet! Fejem világos és tiszta! Szívem szabályosan ver! Megszakíthatatlan erővel dobolja a hit himnuszát! Értelmem magasztos parancsa ismét eltölti egész lényemet! Nem lehet nem engedelmeskedni! Ó, kicsinyhitűség, hová lettél? Eloldalogtál, mint a sötétség a kelő nap fénye elől, mely űzi kíméletlen erejével a poklok poklába! Ó, micsoda erő, micsoda pompázatos erő, micsoda boldogság!

Az asztalhoz lépett! Szemei égtek, az arcán finom remegések futottak végig, ajkai megremegtek, eltévesztette a kesztyűjét, a jobbat akarta a bal kezére húzni, visszacserélte őket. Aztán a kalapjáért nyúlt.

– Mennem kell, barátom!… Nem szégyellem ön előtt a gyöngeségemet. Nem szégyellem, hogy megmutattam ön előtt a szenvedést! Nincs mit szégyellnie az igaznak, mert szenvedése és gyötrelme az emberiségért van!

Feltette a kalapját a fejére, és egy pillanatra az arcomba nézett:

– Ó, mit is tudhat ön a boldogságról?

– Nagyon keveset tudok róla…

– Nem kételkedem benne! – mondta, aztán az ajtóra intett a fejével:

– Ajtót kérek!

Megnyitottam előtte. Amikor elhaladt előttem, egy pillanatra megállt, és felém fordította az arcát. Szeme könnyes volt, és a hangja megremegett a felindulástól:

– Ha tudná, hogy mily hatalmas az a szeretet, melyet magamban hordozok, akkor leborulna a lábam elé, és én felemelve a karjaimba szorítanám…

Lassan becsuktam utána az ajtót.

 

XVIII.

12 óra

Csillagos, nagy éjszaka volt. Méltóságosan hallgattak a jegenyék – micsoda fa! Minden porcikájában felfelé tör, egy darabkája sem alkuszik, csak föl, csak föl! – És szelíden a tuják, egymáshoz bújva a bokrok. Meglebbenti a levegőt a denevér: lebblebb… mire utánafordulna az ember, már nincs sehol. Messziről békabrekegés hallatszik, nagyon távolról és szüntelenül, és valahol kocsi zörög az éjszakában. A kutya úgy jön oda az ember lábához, hogy észre sem venni, csak amikor megböki az orrával a lábodat, vagy arra figyelsz fel, hogy fekszik már a cipőd orránál, és úgy fektében elnyújtózkodik, vagy vakkant, valami, a számodra felfoghatatlan zajra. Tündökölve sziporkáznak feléd a csillagok, kerek és hatalmas a hold, és cirpel mindenfelé a tücsök.

– Jó estét adjon az Isten…

– Magának is!…

– Egy nappal megint továbbvagyunk…

– Tovább…

– Nékem még csak kezdődik…

– Annak is vége lesz…

– Vége! Mindennek vége leszen egyszer…

Gyufa sercen, fel-fellobban a láng a pipa fölött, aztán vaksötét lesz egy pillanatra minden.

– Kapott levelet otthonról?

– Kaptam… – mondom.

– Nem jó így egyedül hosszú ideig… Csak amikor a katonáéknál voltam, akkor voltam sokat el a családtól. Nem szerettem nélkülük lenni…

– Az első háborúban?

– Mindkettőben. Tudja, a mi korunkbeli, az annyit megért, hogy máskor tán száz esztendőre is elég lenne. Amióta én élek, más nem volt, mint hun ez ment, hun az jött, csak kapkodhatta az ember a fejét, hogy el ne tévedjen benne… Bolond világ!

Hallgattunk.

– Itt volt mán megint? – int a ház felé.

– Itt – mondom.

– Láttam, amikor elment… Mit csináljunk? Mindenfélének kell lenni a világban! Nem rossz ember! Egyszer megverte a fiamat, a nagyobbat, amelyik elesett ebben a háborúban, amelyik elsőnek esett el, a Gézát…

– Kettő esett el?

– Kettő! Drága, szép gyermekek voltak… Örült az embernek a szeme, szíve, ha rájuk nézett. Egyik elesett még negyvenháromban, a másik meg negyvenötben… Volt, nincs! Azért küszködtünk vélük, hogy aztán azt se tudjuk, merre feküsznek. Ezt a nagyobbat, a Gézát, azt verte meg egyszer, valami egeret vagy mit tett a zsebébe, aztán megverte. Délután meg eljött hozzánk, és bocsánatot kért. Jött szegény, hogy bocsássunk meg néki, amiért elverte a gyerekünket! Ilyen ember volt, nem volt ki már akkor sem a négy kereke egészen… Hogy vannak az állatai?

– Régen nem voltam már nála. Megvannak bizonyára.

– A seregei! Hm… Szerencsétlen ember ez! Habár azt szokták mondani, aki bolond, annak nem fáj semmi, tán még boldog is…

– Megesik…

– Adtam neki egy baglyot a múlt héten… Rabló bagoly, aztán mit tud csinálni véle, az Isten tudja! Tán még azt is megszelídíti… Azt mondja nékem, amikor elvittem hozzá, hogy menjek be, ne féljek! Fél a fene! De azért nem mentem, olyan bűz van ott mindenfelé, hogy csavarja az embernek az orrát. Azt mondja nekem: nincs messze az idő, amikor meglátom majd, hogy vonul fel az ő serege. Akkor fogunk mi mindannyian elbújni a szégyentől! Hogy – azt mondja – róka nem bántja a nyulat, macska az egeret, vércse a tyúkot, meg mondta ott a magáét… Hát csak lássuk, tanító úr, minél hamarabb – mondtam!

– Kellett neki a bagoly?

– Azt ha látta vón! Már rég kért engem, hogy vinnék neki, de olyat, ami felfal mindent, hogy ő aztán békés jószágot csinál belőle. Maga látta őket?

– Az állatait?

– Igen…

– Láttam…

– Oszt tényleg úgy vannak, ahogyan mondja?

– Úgy! Ott vannak mind egy rakáson, egy fedél alatt.

– S tényleg nem bántják egymást?

– Amikor ott voltam, nem bántották…

– Hallja… még a végén neki lesz igaza, s elbújhatunk a szégyentől! Hogy kérte a bocsánatot, amikor megütötte a Géza fiamat, épp hogy nem sírt a szerencsétlen…

Belehasított az égbe egy leszaladó csillag.

– Annak is vége van… – mondta az éjjeliőr.

– Vége!

– Akkor lesz itt baj, tudja, ha meg találna halni, oszt az állatai meg nem tudják, hová legyenek! Mi lesz akkor!

– Megeszik!

– Őtet?

– Hát ha nem veszik észre a szomszédok, hogy meghalt, akkor csak az lesz a vége, hogy róka, kutya, patkány, borz nekiesik és megeszi…

– Akkor: erre nevelte őket a nagy békességgel? Bolond világ ez! Azt mondta, hogy az emberekkel nem bírt, hát majd megmutatja, hogy az oktalan állattal többre viszi. Oszt azok is megeszik a végén! Pedig azt csak meg tudta csinálni, hogy most békességgel vannak együtt…

– Szép az éjszaka! – nyújtózkodtam.

– Szép.

– Ilyenkor nem nehéz a szolgálat, ugye?

– Nemigen! Ha eső van, akkor rossz… Békesség van ilyenkor, alszik minden, nemigen bántja ilyenkor egyik a másikát… Hetedik esztendeje vagyok ebben a szolgálatban, s ha hiszi, ha nem, semmi nem történt még azóta. Mondom is sokszor az igazgató Jóskának: oszt mire tartotok ti engem, ha semmi haszna nincs?!

– Vigyázzon, mert egyszer még ők is ezt gondolják majd!

– Nem a! Inkább én mondjam, mint ők! Én így mondom, ők meg akkor jönnek, hogy: kell az, István bátyám, kell, hogy legyen valaki éjszaka! – Hát akkor jól van, na! – mondom, s azzal rendben van megint egy esztendőre. Egyszer volt itt valami, amikor nem volt békesség, de annak is én láttam hasznát…

– A Balogh Anti dolga?

– Az… meg a Jóskáé… Azt mondja nekem másnap reggel a Jóska: Hallott valamit István bátyám? Nem én! – mondtam. Akkor jó! – azt mondja, s ittunk rá. A Balogh Anti, az meg úgy egy hét múlva, hogy mentem el előttük, hát béhívatott. Azt mondja: Ott voltál te az ablak alatt? Hát – mondom –, márhogy az ablak alatt?! Szóval, nem hallottál semmit? – kérdi. Nem én, egy szót sem! – Akkor jó! – s ittunk rá a pálinkájából.

– Iszik pálinkát?

– Iszom, miért ne innám?

Kihoztam egy üveggel a szobámból:

– Igyunk egy keveset!

– E még a tegnapi?

– Az!

– Jóféle! Mondjam meg, hogy kié?

– Mondja…

– A Balogh Antié. Igazam van?

– Igaza van! Hány órakor kezdődött az a história Jóskával meg a Balogh-gal, s miért éppen éjszaka csinálták? Meghúztuk az üveget, aztán letettük magunk mellé, a tuja alá.

– Megvan annak a sorja – mondta az éjjeliőr. – Attól kezdve, hogy rálőtt a Jóskára, nem mert Anti belépni a gazdaságba, ide az irodákhoz. Munkába nem járt, várta, hogy mi lesz véle? A Jóska, az meg nem engedte elvitetni a rendőrökkel sem akkor, sem később. De nemcsak őt! Senkit nem engedett elvitetni! Egyik várta, hogy na, lássuk csak, mit teszen a másik? El is telt így egy hónap! Az Anti nem járt dolgozni. A Jóska meg hagyta, nem szólt érte, nem is üzent neki!

– A fizetését kapta?

– Kapta hát! Hiszen éppen azért jött be aztán, úgy egy hónap múlva, és kereste a Jóskát, hogy tisztázza véle, hogy mi legyen most. Az meg azt mondta neki: Nem érek most rá, hanem este hazajövök, úgy tíz óra után – akkor átjövök ide az irodára, gyere ide akkor, s mondd majd el, hogy mi szél hozott. – Azzal ült is a hintóba, s ment a dolga után, a mezőkre!

– Mikor történt ez?

– Mondom, úgy egy hónapjára rá, hogy odament a falu a Jóska ablaka alá. Egy hónapra rá körülbelül, mert már rend volt itt, s ment minden tovább, úgy-ahogy…

– Eljött estére?

– El! Mi egyebet csinált volna?

– Maguk mit gondoltak, miért hívatja estére?

– Megmondom magának, ahogyan van! Mindenki a Jóskát leste, hogy az mit csinál? Mégiscsak őrá lőtt az Anti, s ha nem engedte elvinni – mert ő nem engedte –, akkor hogyan fog néki visszafizetni! Mert olyan volt mindig ez a Jóska, hogy fizetetlenül semmit nem hagyott. Megfizetett az az öreg Kiskovács ebédjeiért is, hogy húst nem lehetett enni nála. Mit csinál hát az Antival? Mi is csak azt lestük…

– Maga itt volt, amikor eljött?

– Itt fordultam éppen az irodánál, és látom, hogy jön. Itt az igazgató? – kérdi. Jóskát mondod? – kérdem én. Azt! – mondja – ki mást mondanék? Aztán leült oda az iroda elé a padra és várt. Nemigen volt kedve beszélgetni, én se nagyon szóltam. Hívatott? – kérdeztem. Magam jöttem! Oszt minek éppen éjszaka? Mert így mondta az igazgatód! – Nem értettem semmit! Hagytam, hogy üljön a padon! Ittunk megint.

– Elmentem aztán, de úgy forogtam, hogy lássam azért, hogy mi történik. Jött a Jóska, és bemennek, látom, az épületbe. Mindjárt gyúlt is fel az irodának az ablaka…

 

– Hát itt volnék, ahogyan megbeszéltük volt délelőtt…

– Hát csak csukd be az ajtót is magad után!

Balogh az ajtónál áll. Lassan előbbre lép egy keveset:

– A könyvemet szeretném kikapni…

– Milyen könyvedet?

– A munkakönyvemet, amivel itt dolgozom a gazdaságban!

– Aha! – mondja az igazgató. – S azt minek?

– Micsodát?

– A munkakönyvedet!

Kis szünet következik. Balogh körülnéz az irodában. Szőnyeg van a padlón, a falon képek – ökrök, lovak, disznók, búza- és kukoricatáblák, szőlő. Az íróasztal mögött páncélszekrény, a vasrácsos ablakok mögött hallgat az éjszaka. Bent vakító világosság van, a csillárról kilenc égő szórja a fényt.

– Merthogy kilépnék innen a gazdaságból…

– Kilépnél?

– Ki.

– Miért?

Az igazgató az íróasztal mögé lép, és leül a székre. Hátratámaszkodik, a kalapját leveszi, és odahelyezi az asztalra. Reggeltől dolgozik szünet nélkül, most érkezett a harmadik határból. Végigsimít a homlokán, aztán megnézi maga előtt a parasztot. Nem látta egy hónapja már! Azóta az éjszaka óta, amikor ő ott állt a konyhában, a falnál! Balogh Antal!… Nézi, megjáratja rajta a tekintetét. Ott áll az ajtótól nem messzire. Sokat álltak ők ketten így az intéző előtt, itt, pontosan ebben a szobában…

– Szóval a munkakönyvedért?

– Azért!

Nézi az igazgatót. Megöregedett egy hónap ótától. De most is úgy húzza pontosan a szemét, mint akár gyermekkorában is, ha elgondolkodott valamin! Összeér egészen a két szemöldöke. Akkor is így húzta a szemét, amikor a csendőrök előtt álltak ketten… Az istenit a büdös paraszt anyádnak! – Nem szólt, csak húzta a szemét, és hallgatott, nem nézett a csendőrre, csak a földön volt a szeme, és egy hang nem hagyta el a száját!

– Régen nem láttalak, Anti!?

Régen bizony. De hát… mintha tegnap lett volna…

Hallgat.

– Tán van egy hónapja is. Igaz, Anti?

– Úgy! Annyi ideje éppen…

– Nem nagy idő!

– Nem… Találkozik a tekintetük. Ott van még mindig összehúzva a szemöldöke annyira, hogy egészen összeér. Azt mondották mindig, hogy egyforma nézésük van nekik. Neki meg a Jóskának. A szemük színe, az bizonyos, hogy pontosan egyforma. Akár ki is cserélhetnék. Barna, nagy szeme van mind a kettőnek…

– Szóval a könyvedért jöttél?

– Azért…

– Ki akarsz lépni a gazdaságból?…

– Ki!

Most már bizonyos benne, hogy nem viszik el a rendőrök. Bizonyos benne már elég hosszú ideje. Tudta, hogy a Jóska nem engedte elvinni. Nemcsak a rendőröktől nem engedte elvitetni… Később sem engedte. Ment a megyéhez, mindenfelé! Senkit nem engedett elvitetni!

– Aztán… miért akarsz kilépni innen a gazdaságból?

Minek kérdezi? Éppen úgy tudja annak a sorát, mint ő maga.

– No, mondjad csak, mert másképpen nem megy, tudni kell azt nékem is meg mindenkinek itt, az irodán, hogy miért lép ki, aki el akar menni innen!

– Azért…

– Aztán, miért azért?…

– Magad is tudod, minek kérdezed éntőlem… Nincsen énnékem itt helyem!

– S máshun van?

Máshun? Nem olyan öreg még, hogy dolgozni ne mehessen, akár az útépítőkhöz is, akár be valahová a városba, mindegy, hová, minden jó, ahol munkát adnak…

– Akad…

– Bizonyos vagy benne, hogy akad?

Akad… Amit két kézzel meg lehet fogni, azt ő megcsinálja…

– Nem válogat az ember…

– Nem? Pedig válogathat! Mehet az útépítőkhöz. Mehet a gyárba. Mehet a fúrókhoz, mehet az erdőgazdaságba, mehet vagy három állami gazdaságba, itt van az mind a környéken, ha meg egyik sem tetszik, mehet a városba, még szállást is adnak, még hirdetik is. Még hirdetik is, hogy jöjjék csak a munkás, jöjjék csak dolgozni, megfizetik a munkáját, adnak bakancsot néki, adnak munkaruhát néki, adnak ebédet néki, két fogás ebédet, hússal minden napon. Adnak igazolványt néki, hogy hónapjában egyszer ingyen utazhasson haza, ruhát válthasson, fehérneműt cserélhessen, még azt is adnak néki, hogy ne a maga pénzéből fizesse az utat!

Ezért kérdezte hát? Hogy mehet-e ő máshová dolgozni, ha egyik helyről el akar menni? Nem is úgy, hogy őt teszik ki a megélhetőségből, hanem úgy, hogy ő megyen magától?

– Akad! – mondja.

– Hát már miért ne akadna?… Azt mondom én is, hogy akad. Annyi akad, hogy jó lett vón minekünk, Anti, ha fele akadt vón valamikor…

Mentek ők ketten még a harmadik megyébe is, hogy kapát kapjanak, nem sok időre, egy hétre akár, hogy pár fillér legyék legalább, hogy lehessen hazavinni belőle, ami kell. Sokat mentek ők együtt, sokat állította meg őket a csendőr: Hová és honnan? S már fordította is vissza őket: Menjenek a maguk fertályába, ne egyék el idegenben a kenyeret más elől, itt is van éppen elég földönfutó…

– Egy tizede is elég lett volna minékünk belőle, Anti! Tán emlékszel még rá?

Emlékezik! Mindenre emlékezik…

– Csak azért kérdezem, hogy megtudjam, emlékezel-e még rá?

Beszélni kellene? De hiszen hosszú sora lenne akkor annak! Hogyan is kellene elkezdeni, meg mivel is kellene kezdeni? Igen nagy annak a története!

– Elmégy innen, úgy gondolod?

– Úgy!

– Mert itt már nem maradhatsz…

– Úgy…

– Mert megöltél vón engem?

– Úgy…

– S máshová beállanál dolgozni?

– Be!

Megint meghúzza a szemét. Lám, fel is áll az asztaltól. Jön kifelé az asztal mögül…

– S máshol lenne maradásod?

– Lenne…

– S aki máshun adna tenéked munkát, arra te nem lőttél rá?

Még közelebb jön. Itt áll már előtte. Alacsonyabb valamivel, mint ő. Mindig is az volt. Gyerekkorában is.

– Akárhová mennél is, mindenütt csak az adna tenéked munkát, akire rálőttél akkor éjszaka. Akárkitől kérnél te munkát, az csak olyan lenne, akire kezet emeltél akkor…

Itt áll egészen közel… De nem olyan már, mint az előbb volt. Lám, emelkedik a melle, szaporán lélegzik… A hangja is más!… Halkan beszél. remeg valósággal…

– Igazam van, Anti?

– Add ki a könyvemet! – mondja, és felnéz az igazgató arcába. – Ha meg számolnivalód van, akkor intézkedjél! A te dolgod, hogyan csinálod, nékem a könyvem kell, azért jöttem!

– Most igazat mondtál, Anti! Van számolnivaló, s nem is maradunk adósak véle! Én mindenképpen számolok! Csak azt nem tudom, hogy te magad tudod-e, hogy mi szerint számolok én? Nem tudod, ugye? Na, majd én elsorolom akkor…

Igen csendesen beszél, remeg valósággal a hangja…

– Úgy sorolom én a számolnivalót, ahogyan az a valóságban van. Hát ide figyelj csak: egyfelől ott van tenálad az életnek akkora nyomorúsága, hogy keresni sem nagyon lehet különbet. Amióta a földből kinőttél, azótától annyi nyomorúságot láttál, hogy fele is elég lett volna hat másnak. Nem szabadulhattál tőle életed nagyobbik felében, úgy rád csimpaszkodott a szegénység, hogy ember legyen, aki kimos belőle téged, s ember légy magad is, ha még hiszel annak, aki ki akar mosni belőle!… S mert ezerszer becsaptak már, hát annak a kezétől is húzódol, aki a javadat akarja! Tízszer kell jót tenni véled, hogy egyszer el is hidd, hogy nem rosszat akarnak! Így van, nem másképpen! Ez a dolognak az a fele, amiért én téged senki rendőr kezére nem adtalak, s nem adlak ezután sem, s ha valaki oda akarna adni, annak énvélem gyűlik meg a baja, mert megszenvedtél te már mindent jó előre! Annyit, hogy aki tenéked rosszat akarna, az átkozottabb az ördögnél magánál! A másik fele meg az, amiért én téged mostanra ide hívattalak! Mert számadásod azért maradt…

Nem jó ez már, hogy ennyit beszél, s az sem, hogy most kezd csak igazán pirosodni az arca… De már nem is bír magával, kiált már valósággal:

– Hát ki csinált embert a te gyerekedből? Orvos lett a fiadból vagy földönfutó, urak cselédje?! Házat épített-e, vagy ólban, pajtában lakik-e, mint magad laktál énvélem együtt, mert az volt az, még ólnak sem jó, baromnak sem! Ki szenvedte ki az árát, ha nem a te apád meg annak az apja meg mind-mind a szegénységnek az embere a sok történelemben! De emlékezzél csak, amikor mondtam néked: Ne bújj el, ne álljál félre, ne engedd, hogy más vegye a kezébe a te forradalmadat! Akkor mit csináltál? Itt a könyvem! S odacsaptad az asztalra! A nehezebbjét tetted talán? Félreálltál, hogy más jöjjék a helyedbe, kinek se szíve, se lelke hozzá! Elmentetek mind énmellőlem! Úgy maradtam itt, mint az ujjam, közöttetek, s ha hová néztem, magamfajtát alig találtam – ti meg a fejeteket dugtátok; a nyavalya törje az egészet, nem érdemes itt semmiért tenni semmit! Elbújni, s meglapulni, hogy menjen csak az idő, nemhogy magatok csináltátok volna! S még ekképpen is a tied lett ez az ország! Megéheztél érette, liszted, búzád, krumplidat vitték, padlásodat seperték – de a fiad, az ingyért tanult! Orvost ingyért kaptál! Patikát ingyért kaptál! A cselédházból kiköltöztél! Hát akkor kit állítanál a falhoz?… Az úristenit a kezednek, amelyik puskát fog énrám… Hát akkor itt a számadásod!

Felemelte a kezét, és teljes erejéből a másik arcába csapott.

– Jóska!

– Hát ki mosott ki téged a nyomorúságból, ha nem ez a hatalom?

– Állj meg, Jóska!!

– Te megálltál tán, amikor az ablakom alá jöttél? Amikor az úr parancsolt néked, s a gyerekedet nyolcesztendős korában munkába fogatta véled, az ellen emeltél-e fegyvert? S ha most emeltél, miért éppen reám?!

Vad, kíméletlen erővel csapott le újra az ökle. Balogh az ajtónak esett, az orrából megindult a vér.

– Arra emeltél-e fegyvert? Az uraságra? Arra lőttél-e, amikor az életedet lopta tőled, s nem hogy házat, gyárat, iskolát építsen belőle, hogy a gyerekednek jobb legyen, hanem a maga passziójára, kurvát, kocsist, hintót, palotát hogy tartson!… Hát így állj szembe vélem! Ez most az én számadásom!

– Állj meg, Jóska! – de már taszítja is el magától. A vér már a fejébe száll. És üt most már ő is. Hát ezért nem engedte elvitetni? Ő maga adja vissza azt az éjszakát… De hát ki osztott véle földet, ha nem ő? Ki szervezett pártot negyvenötben, ki állt oda az emberek elé, ha nem ő, hogy idevezesse őket ehhez a hatalomhoz! S ki csúfolta meg őtet a legmélyebb indulatjában, a legigazabb érzelmében, ha nem ez a hatalom? Ki választott helyette Vargákat meg munkát kerülő, igazságot ki nem mondó hitványokat? Ki csalta meg őt, ki mondta néki, hogy minden az övé, amikor csalánt kellett szedni az asszonynak az árok partján, hogy levest csináljon belőle? Ki mondta néki kimondatlan szavakkal, hogy bűnösnek érezze magát keltében és fektében? Ki mondta erre a megyére, amikor az új titkárt idehozta az autóján, hogy fasiszta ez mind, aki itt lakik! Hun volt még annyi cselédje az uraságnak, mint épp ezen a fertályon? Hát hun a fasiszta akkor? Ki mondta néki, ha az igazságot akarta elmondani, hogy hallgasson, mert az ellenség szavát mondja! Ki fosztotta meg őt attól, ami értelmet adott az életének? Ki csinálta véle, hogy a falu az ő szemébe mondta: Hát ezt ígérted te minékünk negyvenötben? Hát idehajtottál volna te minket? Mit beszél ez itt előtte gyárról, iskoláról, új városokról, amikor az ember becsülete, az ember tisztessége, az ember büszkesége a sárba volt tapodva!? Inkább gyár ne lett volna! Az ember vesszen, csak a gyár legyék? Senki mukkanni ne merjen, ártatlanokat öljünk, csak hogy senki a száját ki ne merje nyitni? Az úr a maga országában rabolt, de itt azt mondták, a mi hatalmunk van, s úgy taposták a semmibe az ember becsületét!

– Megállj, Jóska!… – És üt most már újra.

– Meg? Te megálltál, amikor nem is engem, hanem magad pusztítottad vón? Hát hogyan volt jobb néked? Amikor a legrosszabb volt, akkor is nem jobb volt-e, mint az uraságnak szolgálni? Amikor a legrosszabb volt, nem akkor költöztél-e ki a cselédodúból? A fiad nem akkor ment-e egyetemre tanulni, hogy ember legyék belőle? Nem akkor kapott-e annyi pénzt, csak azért, hogy tanuljon, amennyit magad cselédkorodban látástól ha dolgoztál vakulásig, akkor sem kaptál? Mit fizettél te a másik gyerekedre, hogy szakmát tanuljon? Még ruhát is az állam adott néki, ingyen etette, ingyen tanította, hogy szakmája legyen! Mit fizettél érte?

A dohányzóasztalnak estek, a székek felborultak. Ütötték vad, kíméletlen erővel egymást.

Aztán csend lett.

 

Az éjjeliőr felemelte a botját, és a padra mutatott: – Ott voltam! Onnan hallottam őket, meg onnan láttam! A Jóska maradt fölül… Odament a mosdóhoz, ami ott van bent az irodában, megmosta magát. Véres volt ő is, csupa vér mindene. Az Anti, az meg ott feküdön az asztalnál, tán meg is halt, azt hittem… A Jóska meg leült az asztalához, de az sem nézett ki sokkal különbül! Aztán felállt, és meglocsolta az Antit… Amikor már éledezett, akkor kijött a Jóska, én meg elléptem az ablak alól! Amit nem muszáj, azt ne lássa az ember!

Megszívta a pipáját.

– Bolond világ ez! Ő maga vitte el az orvoshoz, itt fogott be a maga kezével az istállónál… Másnap meg a kocsisával lisztet küldetett néki meg szalonnát, merthogy nem dolgozott az Anti, meg hogy a fiainak küldte, amije volt, hát nemigen volt otthon, amit egyenek. Ez a Jóska meg a magáéból küldött nékiek…

– Elfogadták?

– Az Isten tudja? A kocsis otthagyta… Hogy aztán mi lett véle, visszaküldték-e vagy sem, azt már nem tudom… Most volt egy hete, hogy együtt jöttek volt valahonnan éjszaka haza a hintóval. Van nekik egy rokonjuk itt a második faluban, onnan jöttek keresztelőről, amikor megláttak, elszívtak itt vélem egy cigarettát. De látja: a Balogh Anti fia, amelyik a gyárban van, az nem jött haza. Az nem enged most sem a huszonegyből! Az apjával se áll szóba, amiért meghajtotta a fejét! Itt ültünk azon a padon… Ők, én meg ott mellettük!

Ittunk a pálinkából. Aztán eltörölte a száját:

– Oszt mondja meg most nékem: él az ember, az Isten tudja, hány esztendőt, olyan kevés, hogy megfájdul az ember szíve, ha belegondol! Oszt azt is nem tudjuk békén eltölteni! Oszt mi célja néki? Azt mondom én magának, hogy megteremtette az Isten a világ rendjét, oszt az a baj, hogy abba nem akar belenyugodni az emberiség… Egyiknek jó, a másiknak rossz! Ez a rend! Így lesz az mindég! Ez a Jóska most igazgató itt a gazdaságban, dolgozik, s pénzt kap érette. Magam is dolgozok, én is pénzt kapok érette! Én ennyit, ő meg annyit, amennyit kap, tán háromszorosa is megvan annak, amit én kapok. A kocsisa is dolgozik, s az is kevesebbet kap… Így volt mindig, s így lesz ezután is! Nem lehet változtatni rajta. Valaki mindig különbül jár, mint a másik, pedig egyforma tisztességgel dolgoznak. Ez a rendje! Mi változhat ezen? Semmi! De még ha csak ez lenne a baj! Az igazi az ott van, hogy akármi is legyék, meg akárhogyan is, háborúba így is, úgy is elviszik az embert! Kicsoda? Nem az ember mén magától? Viszik! Viszik az anyjától a gyerekét, oszt megöletik! E nem változik soha – a többi meg nem számít! A többi az aztán semmitlen semmit nem számít, annyit sem, mint a körmöm feketéje… Ez az igazság!

Elhallgatott egy pillanatra. Nézett szótlanul maga elé. Aztán azt mondta:

– Két szép drága gyermek volt az az én két fiam… Olyan sudár, derék volt mindenik, nemigen találhatta volna a párját… Valahun csak eltemették őket!

Felém fordítja az arcát:

– Meglehet, hogy tisztességgel el tudták temetni! Igaz?

– Persze…

Az anyjuk, az mondja mindig: tán el sem temethették őket tisztességgel, úgy maradtak takaratlan valamerre!… Oszt sírni kezd! Eltemették – mondom neki –, ne féljél, eltemették őket, nem hagyták úgy a puszta földön. Maga mit mond rá?

– Persze hogy eltemették! Nem hagyják temetetlen, mert betegséget okozhat, járványt szülhet. Eltemetik mindegyiket!

– Na, megszólalt az első! – emelte fel a fejét.

Az éjféli kakas kukorékolt.

– El hát, biztosan eltemették őket… – mondta aztán. – Mondom is az annyuknak mindig: nyugodj csak meg, tisztességgel nyugosznak a földben…

 

XIX.

10 óra

Mennyire csak vendég az éjszaka! Újra itt a nap, meghinti arannyal a földet, vakító fényességben áll ismét a világ.

A szorgos kezek művelte ágyásokon túl, a málnabokrok mentén eléggé széles, füves terület húzódik. Bőven elég, hogy a nyugágy elférjen rajta. Méhek döngicsélnek a levegőben, fáradt pillangók a melegtől elpilledten fellebbennek a káposzták, karalábék között.

– Ez bizony már csak öreges foglalatoskodás – mondta a gróf. – Visszatérünk a gyermekkorhoz. Játszunk újra, mint annak idején tettük.

– Érdekes játék…

– Ugyan! Kártevők, nem szeretem őket!

Rágyújtottam:

– Miért nem fog egy ásót, és miért nem próbálja meg kifordítani az egész bolyt a helyéből?

– Mert semmit nem érek el vele! Megpróbáltam. Aztán hol itt, hol ott bukkannak elő újra. Leöntöttem őket forró vízzel, de pár nap múlva kezdhettem elölről az egészet a kert túlsó végén…

– Hát akkor ez bizony reménytelen kísérlet…

– Úgy gondolja?

– Úgy hiszem…

– Lehet! De amíg élünk, reménylünk…

Nevetett:

– Tudja: program nélkül nem lehet élni. Oly mindegy, hogy mi ad értelmet az ember életének. Hit dolga mindössze. Hogy más ostobaságnak tartja? Nem mindegy? A fontos, hogy magunk érdemesnek tartsuk…

– Valami konzervdoboz volt ez valamikor?

– Igen! Ma már nemesebb hivatást tölt be… Hű bajtárs, ragaszkodom hozzá! Tanúm – ha úgy tetszik. Eszköz és tanú!

– Hány hangyát szokott egyszerre belerakni?

– Húsz-harminc darabot… Attól függ! Aztán elviszem őket, fordulok, és újra kezdem…

Rám pillant:

– Egyébként az ötlet maga nem rossz, ismerje el…

– Készséggel…

Beszélgetés közben értünk oda a hangyákhoz. A fű gyér volt errefelé, apró lyukak sötétlettek a földön, kis ösvénykék vezettek egyiktől a másikhoz.

– Istenem… mennyire ismerem már őket!

– Ez lesz ma az első akciója?

– Nem! Ez lesz az utolsó forduló…

A földet néztük. Szorgalmasan, szaporán közlekedtek a hangyák a kis országutakon. Szünet nélkül, valamennyi tudva a célját, az élet nagy parancsát betöltve munkálkodtak és végezték a dolgukat. Eltűntek a kis lyukakban, aztán mások bukkantak elő arrább. Mentek, siettek, keresztezték és köszöntötték egymást, hírt vittek, és hírt hoztak, füvet, apró göröngyöt, különféle élelmet cipeltek, küszködtek, megtorpantak, majd újra indultak fáradhatatlanul. Kavargó összevisszaságuk a rendszertelenség, a tétova és az oktalan nyüzsgés képzetét idézte a szemlélőben. De lent, a föld alatt, természetes otthonukban, ott tudta az ember a szigorú célszerűség alkotásait. Az útvonalakat, mellékutakat, folyosókat, melyek gonddal és megfontolt okossággal épített telepeikhez vezettek, melyekben ott sorakoztak kamrácskáik az élelmiszer tárolására, az apró és friss táplálékot szolgáltató háziállataik tartására. Az emeletek során ott voltak a petéik, lárváik, bábjaik gondozására és kellő nevelésére alkalmasnak szerkesztett helyiségek. Mindezek építése és fenntartása, bővítése és tökéletesítése igen nagy gondot és munkát, szüntelen fáradozást ró a kis hangyákra, akik nemzedékről nemzedékre adják át tapasztalataikat és alkotásaikat az utánuk jövőknek. Az ember ott sejti a kis lyukak mögött a szigorú rendet, mely összefogja az energiákat, mely kijelöli mindenki számára a köteles munkálkodást, hogy ezáltal váljék valósággá a szabadság legszebb rendje, mely nem áll egyébből, mint hogy mindenki a képességének legmegfelelőbb munkát végezze.

– Ha már ilyen foglalatosság közepette talált, akkor meg kell várnia, amíg befejezem… – mondta a gróf, miközben leemelte a kis doboz fedelét.

– Mintha itt sem lennék. Nem esik nehezére lehajolni?

– Sajnos! Ami egyébként az eredményességet illeti, korántsem ringatom illúziókban magam. Végezzük kötelességünket – a többit aztán meglátjuk! Amit én teszek, az oly kevés! Majd nézze meg, amikor ők látnak hozzá a cselekvéshez…

– Mióta folyik ez a játék?

– Bah! Meddig tart még?! – ez itt a kérdés.

Féltérdre ereszkedett. Nehézkesen, szusszanva mozdult:

– Illúzió, kedvesem… minden illúzió!

Felcsípett egy hangyát a földről, és a dobozba helyezte.

– Nem nyomja agyon?

– Ennyi gyakorlat után? Ugyan… Így szépen! Beletesszük a dobozba! Nem történik itt semmi különös – mindössze megszegetem velük fennmaradásuk alaptörvényét. A felismerést, hogy ebben a nagy és ismeretlen mindenségben minden egyéb valami más, ők viszont hangyák! És ez bizony elkerülhetetlen és megszeghetetlen kötelességet róna rájuk – ha nem lennének hajlamosak megfeledkezni erről. Egyébként erről a magam munkálkodásáról szólva azt szeretném mondani, hogy a módszer megtalálása már önmagában fél győzelmet jelent… Úgy hiszem, hogy az eredménytől függetlenül a módszer elismerésreméltó…

Egymás után szedte fel a hangyákat a földről, csípte az ujjai közé és rakta a dobozba. Kis, fürge, fekete jószágok voltak, sebesen szaladgáltak, tanácstalanul futkároztak a dobozban.

– Egyébként meggyőződésem, hogy mindannyi azt képzeli, hogy a mindent teremtő és fenntartó Isten rendelte úgy a dolgokat, hogy ők némi fájdalmat érezve a magasba emelkedjenek, és ismeretlen helyre kerüljenek. Meglehet, hogy legendája is van már az én tevékenységemnek. És akkor jött a nagy, sötét árnyék, a Nagy Csáp – gondolom, így nevezik az ujjaimat –, és elragadta ezt meg azt, valakit a családból vagy a nemzetségből…

Felpillantott, és magasra tartotta az ujját:

– A módszer, kedvesem! Az érdemel dicséretet! Megszegetni velük az egymásrautaltság, az együvétartozás nagy parancsát. Majd figyelje meg később a játék befejező szakaszát, amikor átviszem őket a kert másik oldalára…

Mosolyogva nézett rám:

– Ön nem bánthat meg engem, kedvesem… Túl öreg vagyok, maga meg túl fiatal ahhoz, hogy megbánthatnánk egymást. Nyugodtan mondja ki, amit elhallgat… Vén bolond, mi?

– Ugyan!

– Akkor még egy utolsó istenítélet, és végeztünk…

Még egy hangyát emelt fel a földről. Aztán felemelkedett. – Most majd az fog történni, amit minálunk úgy neveznek, hogy történelem… Persze – megfelelő távlat szükségeltetik hozzá, hogy történelemmé nemesedhessen! Idő kell hozzá! Ha folyamatában, alakulásában, forrongásában, éppen történő mivoltában látunk valamit, még korántsem tudjuk, hogy történelmileg mily jelentős, esetleg éppen eldöntő folyamat, korszakot nyitó vagy lezáró folyamat, kezdet-e avagy vég éppenséggel. Mit sem tudunk még róla! Sejtünk legfennebb, analógiákat keresünk, hasonlítunk, következtetni próbálunk…

Közben ellépve a nyugágy mellett, a kert túlsó oldala felé tartottunk.

– Keresd a módszert – és majdnem nyertél! Erre megyünk, itt a bokrok mellett…

Harangoztak. Kint a ház előtt traktor dübörgött végig az úton.

– Kissé megkéstem ma – mondta –, ilyenkor fogyasztom el a tízóraimat…

A bokrok mellett megállt.

– Megérkeztünk!

Kezében a dobozzal a földre intett. Hasonló lyukacskák sorakoztak egymás mellett a földön. Kis utak, ösvények, hangyák.

– Ki tudja, miért haragszanak egymásra? – mondta a gróf. – De az az ő dolguk, nem? Azt hiszem, hogy végső soron ostobák.

Leguggolt, és kiszórta a dobozból a hangyákat:

– Íme, a nagy tanulság! – mondta. – Hát nem csacsi valamennyi? Nézze: az egyiket már meg is ölték…

Megütögette a doboz oldalát, aztán a földre helyezve felállt, és a tenyerét paskolva pillantott rám:

– Itt már nincs szükség rám, nem gondolja? – mondta. – Tartson velem a tízórainál…

A nyugágy mellett – most hozhatták – kis széken, fehér szalvétán két csésze, pirított kenyér, teáskanna, vaj, méz, felvágott.

Az asszony, a gyermekszemű Terus most ment vissza a ház felé.

– Velem tart?

– Köszönöm… csak teát kérek!

Az asszony ment a ház felé, útközben hajtotta a tyúkokat, csirkéket előre, ki a veteményesből.

 

XX.

11 óra

A frissen kaszált fűben feküdtem, néztem az eget. Már teljes erejében tűzött a nap. Mérhetetlenül nagy volt az ég, tiszta, sehol egy felhő. Távolról hangokat hord a könnyű áramlás, a pillanatokra támadó, könnyű, nyári szellő. Kaszát fennek valamerre, nyilván a téesznek vagy a gazdaságnak kaszálják a frisset. Távolról traktor pöfög, vontató húz át a közeli úton. Távolabb még jár a cséplő, szüntelen zümmögését összetéveszti néha a fül a méhek, darazsak, legyek dongásával. Valahol kiáltanak, fakó a hang a távolságtól és a melegtől, szinte álmosít.

A hintó megáll az úton. Az ingem a vállamra csapom, sziporkázik körültekintő szemem előtt a táj.

Az igazgató az ülés sarkába húzódik:

– Megkéstünk egy keveset. Elaludtál?

– Nem…

A kocsis hátrafordul:

– Akar almát?

– Igen…

Az ülés alól szed elő néhány darabot, és úgy nyújtja hátra:

– Savanyú. Nem baj?

– Annál jobb…

– A nyavalyát jó… Sör kellene vagy jó hideg bor! Szóljon, ha kell még, van bőven…

A lovak összehajtják a fejüket, csapkodják a farkukat. Aztán megemelkedik a fejük, elindulnak lassan, majd ügetésbe fognak.

– Na, mi van a grófoddal?

– Semmi! – mondom.

– Hordja még a hangyáit?

– Akkor fejezte be, amikor odaérkeztem…

– Na látod! Azzal is el lehet tölteni az időt… Akkorákat köszön nekem mindig, ha lát a hintóval, hogy amikor a cselédje voltam se köszöntem neki különbet. Mondom aztán neki egy alkalommal, a patikában találkoztunk, mondom neki, amikor feláll a székről: Ide figyeljen, a jóisten áldja meg magát, minek emel maga akkora kalapot nekem? Amikor a cselédje voltam, még én sem köszöntem akkorát magának! Ha már köszönni akar, akkor csinálja tisztességesen, de ne csináljon bohócot belőlem, én sem köszöntem szívből magának azelőtt, minek akkor ez a nagy hajlongás? Azótától aztán csak a fejét biccenti…

Előreszól a kocsisnak:

– Állj meg majd a kaszásoknál… Üzenek velük haza a feleségemnek, hogy ne várjon ebédre…

Odafordul hozzám:

– Bejössz velem a járáshoz?

– Minek?

– A kis Kocsis Bénit nem veszik fel a technikumnak a bentlakásába. Nincsen már hely. Most mondta nekem a nagyanyja…

– Nem megyek – mondom –, leszállok a Balogh Antiéknál…

Előreszól a kocsisnak:

– Akkor kerülj majd az Antiék felé…

Cigarettára gyújt, és elfújja az első füstöt:

– Elintézzük a kis Béni ügyét… Pedig, látod: nem akar szóba állani vélem. Még csak nem is köszön, se párttitkárnak, se tanácselnöknek, s még nekem sem!…

Eldobta a csutkát:

– Aludni kellene…

Hátrahajtottam a fejem az ülésen. A kocsis megszólalt:

– Hát ez a szerencsétlen mit keres errefelé?

A Tábornok jött. A dereka feszesre húzva, kimérten, katonásan lépett, s amikor egy vonalba kerültünk, akkor tisztelgésre emelte a kezét.

Komolyan – az egyenrangúaknak kijáró tisztelettel köszöntött bennünket.

 

 

 

Az áruló

 

1.

Este tizenegy órára megérkezett Václáv Jásek. Szélesre tártam előtte az ajtót:

– Jó estét! Köszönöm a pontosságát!

Meghajtotta magát:

– Nincs mit köszönnie, uram! Ha egyáltalán köszönetről van szó, akkor csak magam tartozom hálával…

– Könnyen idetalált?

– Egészen könnyen!

– Ennek igazán örülök!…

– Nincs semmi különös benne! Sokkal nehezebb körülmények között is odataláltam mindig, ahova kellett – s ezt nem is mondom minden büszkeség nélkül. És mit gondol, miért?

– Sejtelmem sincs.

Széttárta a karjait, és elnevette magát:

– Mert a nehézségeket arra valóknak tekintem, hogy leküzdjem őket!

– Ez már komoly beszéd – és utat engedtem neki a szobába:

– Fáradjon beljebb, kérem. Érezze jól magát nálam, és őrizze meg az Isten szellemének derűjét, testének erejét és egyébként is minden készségét a nehézségek leküzdésére…

– Ámen – mondta.

Meghajtva magát belépett a szobámba. Amíg a szoba közepén levő asztalhoz lépett, figyelmesen hordozta körül a tekintetét. Aztán a fotel támlájára nyugtatta az ujjait, és várakozásteljesen tekintett rám. Egyébként a huszita harcosok jellegzetes öltözete volt rajta, a kezében pedig bot vagy inkább erős pálca.

– Ha le akarja tenni a sapkáját – mondtam –, akkor legegyszerűbb, ha ideadja nekem…

– Bocsásson meg! – mondta, és elpirult. – A nagy öröm miatt feledkeztem meg az illendőségről. Hová tehetem?

– Adja csak ide nekem!

– Elnézést, uram! Az öröm, úgy látszik, figyelmetlenné teszi az embert…

– Csak nem szereztem örömet magának?!

– Örömet?… Feltámadtam a halottaimból! Tud ennél nagyobb örömet?

– Őszintén szólva még mit sem tudok róla! Ezzel mit csináljak? – kérdeztem, amikor a botot is átnyújtotta.

– Útközben szereztem! Nem tudja véletlenül, hogy mi lett a kardommal?

– Nem! De minek ez a bot magának?

– A kardom helyett! Tanulja meg: ember kard nélkül – rosszabb a halálnál!

– Gondolja!?

– Hiszem! Az ember halála, ha leteszi a kardot. Egyébként jól áll a kezében!

– Nocsak! – mondtam, és ledobtam a botot a heverőre. – Foglaljon helyet… És amíg keresek valami italt, meséljen róla, hogyan ízlik a túlvilág?!

– Túlvilág?! – mondta, miközben elhúzva a fotelt az asztaltól, helyet foglalt benne. – Ne tréfáljon velem, uram!

– Mi a tréfa ebben? A legkomolyabban kérdezem…

– Köszönöm! Azt hiszem, megmondtam már, hogy nincs túlvilág! Megmondtam, hogy se lent, se fent nincs semmi! És ha valakinek, akkor nekem elhiheti…

– Bizonyos benne?

– A legbizonyosabb!

– És ha mégis van, csak maga nem emlékszik rá?

Megrázta a fejét:

– Nem, uram! Nekem aztán elhiheti, ha mondom: nincs semmi odaát, és ez olyan igaz, mint ahogyan Václáv Jásek a nevem, s mint ahogyan itt ülök magánál ezen a széken…

Közben kihalásztam a demizsont a heverő mögül, és poharakért indultam a szekreterhez:

– Hát ez aztán nagy baj! Már ugyebár akkor nagy baj, ha valóban így lenne…

– Pedig így van és nem másképpen…

– Akkor ez valóban nagy baj, igen-igen nagy baj, annyira nagy baj, hogy nem is tudom elmondani magának…

– Miért lenne olyan nagy baj?

– Azért, édes barátom, mert sokkal egyszerűbb lenne minden ezen a földön, ha ott fent is meg ott lent is lenne valami! De hát ne spekuláljunk rajta! Amíg élünk, addig vagyunk – és a többivel nem szabad törődnünk.

– Pontosan így van. Mi lenne hát akkor a baj!

– Talán semmi. Csak tudja, a görögök azt mondták, hogy senki sem boldog a halála előtt – most aztán kiderül, hogy még azután sem?!

– Nem tudom, mit mondjak erre! Talán azt, hogy azért, mert görög, még tévedhet…

– Mindegy! Ne vesztegessünk több szót rá…

– Dehogyis mindegy! Semmi sem mindegy, uram! Nem akarom különösebben vitatni, de képzelje magát az én helyembe. Minden, amit tettem, és ami később a halálomat is okozta, azért történt, hogy az Istent szolgáljam. És aztán – megtudni, hogy nincs! Amikor az életét adta érte az ember!

– Hát ilyesmi bizony előfordul. Csinálunk az életben ezt, azt, még – ahogyan mondani szokták – rátesszük az életünket is: aztán megtudjuk, hogy nincs semmi! Hogy nincs Isten, vagy nincsenek istenek – hogy a maga példájánál maradjak. S ez aztán valóban nagyon nagy baj… Most pedig, bocsásson meg, hiszen meg sem kérdeztem, hogy enni vagy inni akar inkább?

– Köszönöm. Talán innék inkább!

– Nagyon helyes! Bort vagy pálinkát?

Elnevette magát:

– Bort, uram! Bort a férfinak, hogy szárnyaljon a szív, és friss legyen a lomha erő! Hogy pezsdüljön a vér az erekben, és muzsikáljon a lélek a test börtönében… Ó, ha azt a bort, amit én életemben megittam, mind egy hordóba akarnánk tölteni!… Champagne, Provence, Aragonia, Campania, Szerémség, fehér és vörös, aszú és vinkó! Mennyi bor, uram, és mennyi nép és mennyi ország…

– És ha nem haragszik: mennyi hányás!…

– Nem! Mert csak módjával ittam, módjával és tisztességgel, hogy dal legyen belőle, vér és erő…

– Nocsak!? Zsoldos, aki módjával iszik! Ez aztán a meglepetés!

Árnyék szökött az arcára:

– Sokfajta zsoldos van a világon! Körülbelül úgy, miként vad is sokfajta van az erdőn, vagy miként ember is sokfajta a világon…

– Persze, miként ember is legalább kétfajta van a világon: zsoldos és nem zsoldos! Egyébként tökéletesen igaza van!

Megszűkültek a szemei:

– Úgy gondolja?

– Úgy gondolom! De töltsünk inkább, remélem, ízleni fog a borom, és valóban vér lesz belőle, és nem sajnálja tőlünk a muzsikát sem…

Csendesen, különös hangsúllyal szólalt meg:

– Csak azt szeretném mondani, hogy mindenki zsoldos ezen a világon! Vagy legalábbis egyszer mindenki zsoldos! Zsoldosnak születik, de mindenképpen zsoldosnak cseperedik mindenki. Zsoldossá nő fel az asszony, és zsoldosnak szüli a fiút, lett légyen bármi is a hivatása. Zsoldost szülünk, és zsoldosnak neveljük az embert!

– Nocsak…

– Míg szabaddá nem teszi magát, uram! Mert hogy lent vagy fönt van-e valami, az mit sem számít. De amíg él az ember, addig tegye szabaddá magát, mert csak akképpen lesz valóban ember a neve…

– Íme a boldogság!

– Úgy van: íme a boldogság! – ismételte. – Íme a boldog ember!

– Ámen – mondtam, és elnevettem magam. – Maga sokkal okosabb, mint gondoltam. Megmondom őszintén, azt hittem, hogy mindössze holmi kardja van, és ezzel aztán kész a szó- és igetár, ahogyan mondani szokták…

– A kard és az ész édestestvérek! Egyik sem megy semmire a másik nélkül! Vedd el az embertől a kardot, és megölted az észt…

– Ez ám a logika!

– Ez ám az igazság! – mondta, aztán belenyújtózkodott a levegőbe. – Élek, uram! Élek, és még egy kortyot sem ittam…

Megtöltöttem a poharakat:

– Szabadna közben kérdeznem valamit?

– Mindent! Ha közben nem feledkezik meg a borról…

– Semmiség az egész. Mindössze azt akartam kérdezni, hogy a maga idejében is a bort szerette inkább a tisztességes férfi?

– Köszönöm, hogy ilyesmit is kérdez…

– Mit kell megköszönni ezen?

– Mert ez az első dolog, hogy valami apróságot kérdez tőlem a magam idejéről. Most már megmondhatom: tudja, min csodálkoztam én mind mostanáig a legjobban? Hogy amikor még nem tudta, hogy van-e odaát, lent vagy fent valami, akkor nem kérdezett róluk semmit tőlem. Én – Isten látja lelkemet – kibújtam volna a bőrömből a kíváncsiság miatt, ha egy ilyen magamfajta fickóval beszélhettem volna az életemben. Valakivel, aki visszatért: onnan! Be nem állt volna a szám…

– Nem érdekes ez! – emeltem fel a poharamat! – Nem az a fontos, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk, ezt már mondtam magának, hanem az, hogy hogyan éljünk, ameddig élünk! Ez a kérdés! De most emeljük fel a poharainkat, és igyunk mindenekelőtt a maga egészségére! És hogy egészen szépet mondjak magának, hát hallja: éltesse sokáig az Isten jó erőben, és természetesen legyen egészséges is!

Elkacagta magát:

– Köszönöm! Köszönöm kivált azt, amit hosszú életemről meg egészségemről mondott. Ha jól tudom, erre mondják, hogy még tréfának is rossz!…

Felemelte a poharát és felállt:

– Én viszont a legtöbbet kívánom magának. Felemelem a poharam, és azt mondom: legyen boldog ebben az életben!

– Köszönöm! – mondtam, és fenékig ittuk a poharainkat. – De azért mondanék valamit: különös madár ez a boldogság, barátom…

Csettintett, és letette az üres poharat az asztalra:

– Ez aztán bor volt a javából!

– Valóban ízlett?

– Nagyon ízlett! S ha megengedi, mondok róla néhány szót: Tokaji, szemelt, hároméves. Eltaláltam?

– Pontosan! De hogy folytassam, amit az előbb akartam mondani: tudja, hogy mi jutott eszembe a maga kívánságáról?

– Hogy legyen boldog?

– Igen!

– Arról nem szabad semminek sem eszébe jutnia az embernek. Legalábbis úgy jó, ha semmi nem jut az eszébe…

– Lehet… Sőt azt hiszem, hogy igaza van. De… nekem egy filozófus jutott az eszembe. Tudja, egy olyan ember, aki azzal tölti az idejét, hogy megpróbálja megmagyarázni mindennek az értelmét és mindennek a viszonyát mindenhez. Nos, ez az ember azt mondotta a boldogságról, hogy az három alapvető dolgon múlik. Az a boldogság, amit maga is kívánt nekem. Ez a három dolog pedig a következő: fiatalság, egészség és szabadság!

– Akkor én mindezt kívántam magának!

– Nagyon kedves! Csak hát, nézze: a fejem őszül, és idő előtt bizony, jóval idő előtt. Egészség? Egészséges-e az ember, aki magával tölti az éjszakáját, ahelyett hogy az ágyában feküdne és aludna, ahogy az illik?! Fantomokkal tölti meg a lakást, s mit sem tud a nyugtató álomról? Hát hogyan is állunk akkor a boldogsággal?

– Úgy, ahogyan mondta, uram! Különös madár! Egészen rendkívüli madár. Szép és nemes, megfontolt és méltóságos, erőteljes és gyöngéd…

– Kitűnően ismeri…

Felemelte az ujját, és a vállára intett:

– Nem látja? Itt ül a vállamon!

Visszatettem a poharamat az asztalra:

– Nem is hinné az ember, hogy micsoda dolgok derülnek ki magáról…

– Nincs mit mosolyogni! Itt ül a vállamon, és hálát adok a sorsnak, hogy halálomban sem hagyott el…

– Szó, ami szó, állhatatos jószág. Nem kényelmetlen?

– Hálát adok a sorsnak…

– Úgy érti, hogy annak a… madárnak nem kényelmetlen-e állandóan ott ülni a maga vállán?

Derűsen nézett rám:

– Figyeljen rám! A maga filozófusa, úgy hiszem, hogy egy kissé ütődött fickó volt. Nem haragszik, ha ezt mondom? De ha csak ez lett volna a baja!? Erős a gyanúm, hogy menthetetlenül öreg volt, továbbá az egészsége csapnivaló, és természetesen mit sem tudott a szabadságról. Nem volt különben púpos, sánta, süket vagy ótvaros? Nem hiányzott keze, lába, orra, szeme? Nem kerülték-e a nők holmi fogyatékossága miatt?

– És ha így lenne?

– Fogadok magával, hogy minden bizonnyal így volt. Vagy legalábbis így valahogyan. Micsoda nyavalyás ostobaság! Elképzelni is nehéz, hogy mennyire undorodhatott az élettől…

– Hogy őszinte legyek, ebben van valami igazság…

– Úgy gondolja?…

– Maga mondta az előbb…

– Nos hát: ebben semmi igazság nincs! Tanulja meg, uram, hogy az ember soha nem az élettől undorodik meg, hanem önmagától. Utálom ezt a rongy életet – mondják. – Magadat, pajtás, magadat utálod – válaszolja csak ezt nekik. – Magadat, pajtás, magadat! Magadtól undorodol meg, és magadat utálod! – mondja csak nekik, és az igazságot fogja mondani. – Meguntam ezt a rongy világot – mondják. – Magadat, pajtás, magadat – mondja csak ezt nekik, s az igazat fogja mondani. Hát a maga ótvarosa ugyan mitől utálta meg önmagát? Lám! Csak utána kellene nézni, s kiderülne, hogy nagyon sok mocsoknak kell ott lennie… ha ennyi ostobaságot összehord! Fiatalság és egészség?! Voltam fiatal – és micsoda ostoba voltam! Voltam egészséges – és nem voltam különb az állatnál, mely megtömi a bendőjét és vakarózik. Nohát: hisz ekképpen az erdők vadja a legboldogabb, ha ereje teljében van, s arra kószál, amerre a kedve tartja!

– Ami azt illeti, nem is megvetendő dolog…

– Valóban? Akkor a maga filozófusa megszerezhetné mindannyiunk számára a boldogságot – némi szőrzettel, négy lábbal és agyarakkal a szánkban!… Él még a fickó?

– Már nyugszik!

– Fekszik csak, uram, fekszik…

Felemeltem az üveget:

– Ha magának úgy jobban tetszik, akkor feküdjön békével. Tényleg ízlett a borom?

– Bor volt a javából! De őszintén szólva én jobban szerettem a szerémségit, könnyebb volt, és hamarabb lett belőle dal, mint vér. De hát: ki miért használta, nem igaz? A bort szerette egyébként akkor is a férfi, úgy értem, hogy a javából való. Persze, hogy a bort! A pálinkát inkább a hitványa itta, de magam mindig csak bort!

– Sokat ivott?

– Sokat! De – ésszel! Talán úgy kellene mondanom, hogy nehezen vert le a bor, így aztán ihattam. De a tisztességre vigyáztam mindig…

– Akkor nyújtsa a poharát… De vigyázzon, mert kilöttyen! Szegény apám szokta mondani mindig: „Inkább a szemem, mint az üvegből egy csepp”, olyankor szokta mondani, ha vigyázatlanul töltöttek, és kiloccsant vagy kicsöppent az ital…

– Ezek szerint nem változott a világ! Apám is ugyanezt mondotta, de a más szeméről, „inkább a szemed” – mondta…

– Vannak örök és változatlan dolgok a világon! Egyébként nagyon különös, hogy amikor régebben még maga felől gondolkodtam, akkor valahogyan nem stimmelt magához az ital. Úgy képzeltem, hogy nem szereti, és talán egyáltalán nem is issza…

Odaintettem a fotelra:

– De üljünk le közben…

– Köszönöm! Kényelmes és jó szék… Szabad mérnem ezen, hogy mi változott a világban, és mi nem? Hogy mennyivel lettek okosabbak az emberek?

– Tegye meg nyugodtan! És rájön, hogy a fenekünk dolgát illetően kétségtelenül okosabbak lettek… Egyébként az ördög tudja, miért gondoltam azt, hogy nem iszik.

– Magam sem tudom. De fontos ez?

– Nem különösebben… De tudja, úgy van vele az ember, hogy amikor ismerkedik valakivel, akkor legszívesebben még a zsebeibe is bekukucskálna, hogy megnézze, mit hord magával. Vagyis minden apróságot szeretne tudni róla… Legalábbis én magam így vagyok. Szeretem elképzelni az embert, hogyan eszik például, ha egyedül van, hogyan ül vagy fekszik otthon, ha egyedül van, vagy ha bárhol is egyedül marad. Aztán, hogy mit csinál például az árnyékszéken, amíg a dolgát végzi? Vagy teszem azt, piszkálja-e az orrát, vagy piszkálja-e a lába ujját, ha lehúzza a cipőjét, csizmáját, szokott-e, szeret-e vakarózni, képes-e elpirulni, és ha igen, hol kezdi, a nyakánál vagy a homlokánál? És így tovább… Egészen olyan dolgokig, hogy – tisztesség ne essék szólván – hogyan szeretkezik vajon? Vagy tovább menve elképzelem azt, hogy gyermekkorában milyen fickó is lehetett, árulkodott-e vagy nem, hiányolták-e a társai, ha nem volt jelen vagy nem, elmentek-e érte, hogy magukhoz fütyöljék, vagy közömbös volt, hogy velük van vagy nincs és így tovább, és így tovább… Nézem, aki előttem ül, vagy egyszerűen felidézem az arcát, egész alakját, és töprengek: hogy s mint viselkedik ilyen vagy amolyan helyzetben? Nagyon fontos ez, hihetetlenül fontos! Nem lehet tévedni vagy csak igen ritkán… Ami a bort illeti és magát, hát az tévedés volt a javából!

Elnevette magát:

– Méghozzá igen nagy tévedés volt! Szabadna mondanom valamit? Elképzelte-e volna rólam, hogy zsoldosságomnak majdnem teljes ideje alatt, az első egy-két évet leszámítva, minden tavasszal, ősszel és télen igen jelentékeny összeget küldtem a bátyámnak, aki nyomorék volt mind a két lábára, és igen nagy szegénységben élt volna az én pénzem nélkül. Nem kis összeget küldtem, hanem annyit, hogy ha nagyon szerényen is, de eltengődött belőle haláláig…

– Dicséretes dolog…

– Ennek a bátyámnak különben az anyám vágta el mind a két lábán, a térde mögött az inakat, hogy ne tudjon elkódorogni a háztól. Két gyermeke halt meg anyámnak – két bátyám – egy hét leforgása alatt. Az egyik vízbe fulladt, amikor elcsavargott otthonról, a másik pedig bent égett egy pajtában, amit játék közben gyújtottak fel a pajtásaival. Amikor hazahozták anyámnak a második halott gyermekét, akkor az eszét vesztette, nekiesett ennek a bátyámnak – kicsiny volt még, talán négyesztendős –, és elmetszette az inait, hogy többet ne hagyhassa el a házat vagy legalábbis az udvart, tehát ne kerülhessen el a szemei elől…

– Szörnyűség!

– Még mindig hallom az anyám sikoltozását, és azt, hogy hogyan ordít és visít a bátyám, és minden csupa vér a homokon, az ajtó előtt… Ennek a bátyámnak küldtem haza sok éven keresztül annyit, amennyi tellett tőlem!

– Kegyetlen élet!

– Kegyetlen világ, uram! Sokszor elgondolkodom: ha csak kerítésünk lett volna, s nemcsak úgy az udvar, hogy szalad neki a vakvilágnak, akkor megtörtént volna-e mindez a szörnyűség?…

– A sors nem nézi a kerítéseket, barátom!

– A sors nagyon is nézi a kerítéseket! Minél erősebb kerítés, vastagabb fal – annál kevesebb a baj!

– Ha csak ezen múlna?

– Minden ezen múlik! Minél szegényebb az ember, annál nagyobb a baj, annál hamarabb talál rá a szerencsétlenség, a bűn, a bánat, a betegség és a halál…

– Hát mégiscsak ezen múlik a boldogság? Betegség, halál, szegénység? Akkor nem is olyan bolond az én filozófusom?

– Nem, uram! A boldogság azon múlik, amit maga mondott az előbb: hogyan is éljünk, ameddig élünk? Voilà la question!

– Kitűnő! Maga még beszél franciául?…

– Mindig szerettem ezt a nyelvet! Íze és zamata van, fürge, mint a gyík vagy még inkább friss és kecses, mint az ég madarai!

– Mennyi ideig volt a franciáknál?

– Azincourt-nál hagytam ott őket…

– Végérvényesen?

– Végérvényesen! Végérvényesen, mert Azincourt maga volt a pokol…

– Melyik háború nem pokol, barátom? A háborúban bizony Isten és ember nagyobb dicsőségére ólmot eresztenek egymás hasába az emberek, gazdagok és szegények, vastag falúak és kerítésnélküliek egyaránt…

– A háború valóban pokol! De Azincourt másképpen volt pokol az én számomra, vagy ha úgy tetszik, tisztítótűz. De még micsoda tisztítótűz…

– Nyilván megszállta a szentlélek, és elhatározta, hogy nem ereszt több ólmot senki emberfiának a hasába – ha így volt, akkor valóban tisztítótűz!

– Nem, uram! Én a kardot halálom percéig nem tettem le a kezemből, és amint látja, bottal jöttem magához is és nem virággal! Azincourt-nál sem tettem le a kardot! De történt valami más – valami, ami annak előtte soha! Nevezetesen az, hogy bent a falak mögött Isten egyedül igaz katonáinak nevezett minket a püspök. Azt mondta, hogy az Isten velünk van, és nem az angolokkal. Megkérdezte, hogy csalatkozhat-e az, akinek az oldalán maga az Isten áll? Így beszélt: „Az Isten a franciák oldalán áll, és legyőzhetetlen az, akinek az Isten a pártfogója. Nem is a király az, aki viseli ezt a háborút, hanem maga az Isten, mutatkozzatok hát bátor férfiaknak, és biztos a győzelem. Ha pedig valaki elesik a csatában, akkor az nem pusztul el, de egyenesen az égbe repül az Istenhez úgy, ahogy van, a fegyvereivel egyetemben.” Így beszélt, de a falakról látni lehetett, hogy az ostromlók térgyen állva fogadják a maguk püspökének az áldását. Vajon mit mondott az a másik püspök? Mi aztán persze elvesztettük a csatát, és alig tudtuk megmenteni az életünket, a püspökről nem is beszélve, aki úgy szedte a lábait, hogy egyetlen zsoldos sem különbül. Az történt tehát, hogy tévedett a mi püspökünk, mert nem velünk, hanem az angolokkal volt az Isten. És ez eddig egyszerű is lenne, ha ugyanakkor nem történt máshol megfordítva a dolog, amikor is az angol szaladt a püspökével egyetemben, amikor is tehát az angol püspök tévedett, mert nem vele, de a franciák oldalán állt az Isten, akit egyébként Igazságnak is szoktunk nevezni. Hogyan is van akkor? Nekem mindig azt tanították, hogy az Istennek vannak kiválasztottai, akiket arra rendelt, hogy pásztorkodjanak fölöttünk, és közvetítsék hozzánk az igazság akaratát. De hát ezek szerint megteszi az Isten, hogy becsapja az ő pásztorait? Ha így lenne, akkor milyen Isten az Isten? Álltam Azincourt falain, és néztem a két püspököt – és azután futottam a püspökömmel egyetemben, aki ezek szerint nem volt kiválasztott, csak annak mondta magát. Ha pedig mindenki az, aki annak mondja magát, honnan tudhatnám meg, hogy melyik közülük az igazi, és melyik hazudik?…

– Nehéz kérdés…

– Ki tudja? Így szóltam magamhoz: ha mindkét püspök kiválasztottnak mondja magát – holott csak az egyik az vagy egyik sem –, akkor miért engedi meg az Isten, hogy hamisan szóljon az egyik vagy akár mind a kettő, és ekképpen becsapják az embereket, arról nem is beszélve, hogy a halálba küldik őket az Igazság nevében, holott az Igazság egészen más helyen van! Feltételezhetnék olyasmit az Istenről, ami emberhez sem méltó?

– Mi mindannyian azt tételezünk fel az Istenről, amit éppenséggel jónak találunk arra, hogy hasznunkra lehessen…

– Már aki! Én mindenesetre arra gondoltam: hogy ha mindez így van, akkor legjobb esetben senki sem ismeri az Isten szándékait, még a püspök sem, még az apát sem! És ha Isten senkivel sem közli a gondolatait és a szándékait, akkor én magam sem tudok semmivel sem kevesebbet vagy többet róla, mint a püspök vagy az apát, vagy bárki, aki kiválasztottnak nevezi magát, legyen bár maga a pápa! Vagyis semmit sem bizonyít az, ha valakik azt mondják magukról, hogy birtokában vannak az igazságnak – mert ettől még nyugodtan lehetnek akár magának az ördögnek a szolgái is. Így gondolkodtam, és azt hiszem, nem cselekedtem helytelenül…

– Úgy hiszem, soha nem gondolkodott helyesebben! De vajon megtartotta-e az Isten ezt a szokását?

– Az Isten valóban bölcsebb mindannyiunknál, és nagyon jól tudta, hogy mely szokásaimban kell megtartania engem! Mert Azincourt nem volt egyszerű dolog! Mint amiképpen maga az Igazság sem egyszerű. Valahogyan mégiscsak tudni kellene, hogy kinek az oldalán áll az Igazság és vele együtt, ha úgy tetszik, a magasságos Isten?…

– És ha nem tévedek, első lépésként otthagyta a franciákat Azincourt-jukkal egyetemben…

– Mert az mondtam: vajon nem kellene-e többet gondolnom arra, hogy egyszerűen miként is tehetünk több jót esendő emberi képességeink szerint?…

– Bölcs dolog! De akkor miért állt be az aragóniai királyhoz?

– Tévelygéseimnek utolsó hónapjai voltak! A világosság nem kél egyszerre, uram! Úgy jön, miként a reggel, dereng először, és csak azután süt fel, akár a nap!

– És ezek után ment el Csehországba. Az már reggel volt talán, felsütött a nap?

– Ott kezdett virradni, uram!

– Szép virradat! Tudja, hogy mit mondtak magáról a honfitársai Csehországban?

– Tudom, uram…

– Így szóltak: „Szégyelld magad, hogy csehül szólsz hozzánk! Nem átallod anyanyelveden ordítozni, és közben saját népednek a vérét ontani!…”

– Tudom, uram! És én így válaszoltam nekik: „Nincs közöm hozzátok! Még azt is szégyellem, hogy közöttetek születtem. És ne nevezzetek testvéreteknek, mert nem a vér testvériségét szolgálom, hanem a testvériséget a hitben. És lett légyen bármilyen náció szülötte, aki egy hitet vall velem, az az én testvérem, ti pedig pokolra valók vagytok!…”

– Valóban így volt…

– Azt mondom erről magának: nagy az Isten, és végtelen az ereje az igazságnak, ha ezek után is megengedte nekem, rongy zsoldosnak, hogy megtérhessek az Igazsághoz. Mert ne feledje el: más dolog, ha valaki egyszer ott állt már az Igazság fényében, és megcsalva azt, pártol a bűnhöz, mint hogy ha a bűnt vetkezi le önmagáról, és úgy lép az igazság fényességébe!

– Persze abban a fényességben is vannak új püspökök? Nem kellene kezdeni már egyszer valamit püspök nélkül?

– Én nem püspököt cseréltem! Ha fél világ ringyó zsoldosa eljuthattam az igazsághoz, akkor az nem egyébért történt, hanem mert öntudatlanul is akképpen cselekedtem, amiként Husz János nem szűnt meg hirdetni azt, amiről aztán ő maga adott példát, nem hogy szavakkal, de az élete árán, mert így szólt: „Semmi ne vezéreljen bennünket, mint szüntelen készen állni a változásra, ha jobbat és igazabbat foghat fel az elménk. Ne tétovázzunk odahagyni, mit igazságnak véltünk eddig, ha az igazabbról győzetünk meg elménk és lelkiismeretünk által!” Erről van szó, uram!

– Kitűnő! Ne haragudjon, de nem emlékszem pontosan, mikor is érkezett maga Csehországba?

– Tavasszal! Május elején, pontosabban május első hetében… És megjártam az utamat a tisztességhez az első lépéstől kezdve az utolsóig!

– Vagyis egészen addig, amíg markolatig döfte a kardját Jan Zsitomir testébe – Isten és az igazság dicsőségére!

– Úgy van! Az első lépéstől kezdve mindaddig, amíg a kardomat bele nem döftem Jan Zsitomir nyomorult testébe, vagyis amíg el nem küldtem a lelkét oda, ahová való, a poklok poklába, gazdájához a sátánhoz, hogy ott égjen az idők végezetéig…

– Isten és ember még nagyobb dicsőségére…

– Hogy ne legyen soha egy perc nyugalma még a halálban sem, mert miként mondottam, más dolog a bűntől érkezni az igazsághoz, és más dolog emettől szegődni a bűnhöz. Belédöftem markolatig a kardomat, hogy ott dögöljön meg a szemeim előtt, ott lehelje ki hitvány lelkét előttem, ki minden mocskát leginkább ismertem, s ki leginkább voltam elhivatott arra, hogy az életét kioltsam, miként a férget eltapossuk! A csontját is porrá kellett volna zúzatni, és kígyók elé szóratni, és utána még azokat a kígyókat is szétdarabolni, és lángokba vetni, hogy ne maradjon semmi még azokból sem, akik felfalták! De legjobb lett volna még élve patkányok elé vetni, és szétrágatni a testét, hogy üvöltsön kínjában és fájdalmában, vagy még inkább saját húsát kellett volna a szájába tömni, hogy maga falja fel önmagát, és fulladjon el a torka önnön vérétől…

– S mindezt azért, mert levetkezte már magáról a bűnt, és immár tisztességesnek nevezheti magát!?

– Isten és az igazság nagyobb dicsőségére! És mert eljutottam a tisztességhez, mely emberi életünk legfőbb célja, és amellyel leginkább vagyunk képesek bizonyítani különbözőségünket az erdők vadjaitól és mind az oktalan állattól. Mert ha volt beteljesülése az életemnek, nem volt egyéb, mint tudni, hogy kardom hegyétől lehelte ki az életét, hogy az én kezem volt az, amelyet eszközül választott az igazság, mely ha késlekedik is, de ítél végezetül. Ítél elkerülhetetlenül! Bújjon bár föld alá vagy a tenger fenekére a gazember. Ott folyt ki a vére a szemem előtt, és az a vér hirdetni fogja örök időkig, hogy nincs bocsánata a bűnösnek, hogy nem lehet büntetlenül tenni az ember ellen…

– Ha ugyan emlékszik még valaki magára és a maga Zsitomirjára?…

– Hogy emlékszik-e? Az emberiség mindenre emlékszik! Tudatlanul is tud minden ítéletről. Oly részévé vált az emlékezésnek, mint ahogyan tudjuk, hogy télre tavasz jön! Tud róla mind az emberiség, mert az ő nevében döftem belé a kardomat Zsitomirba, hogy ott dögöljön meg a szemem előtt…

– Egyszóval – meghalt?

– Ott döglött meg a szemem előtt!

– Valóban? Honnan tudja?…

– Markolatig döftem bele a kardomat!

– Igen! És honnan tudja, hogy meghalt?

– Hogy… honnan tudom?

– Azt kérdezem én is: honnan tudja, hogy meghalt?

– Hát most mondom, hogy ott pusztult el a szemem előtt!

– A Jóisten áldja meg magát, azt kérdezem, hogy mitől bizonyos abban, hogy meghalt a maga kardjától, akár folyt a vére, akár nem, és akárkinek a nevében is döfte bele!

– Hogy… honnan tudom?

– Igen!

– Micsodát?…

Előrehajoltam:

– Nem érti, amit kérdezek? Mitől bizonyos abban, hogy megölte Zsitomirt? Hogy valóban meghalt és a maga kezétől?

Az arca megsápadt, és lassan hátradőlt a fotelban:

– Miért… kérdezi?

– Egyszerű! Arra vagyok kíváncsi, honnan tudja, hogy meghalt?

– Beleszúrtam a kardomat!

– És azután mi történt?

– Összeestem, és elveszítettem az eszméletemet…

– Még pontosabban: már akkor összeesett, amikor beleszúrt Zsitomirba. Mit történt azután?

– Dőlt a vére, és odaesett mellém a földre…

– Úgy van! Maga pedig elveszítette az eszméletét… De mi történt a diákkal? Látta még, amint Zsitomir összeesik, de aztán hátrabillent a feje, és elveszítette az eszméletét… Így volt?

– Így…

– Nem történhetett-e utána, hogy Zsitomir feltápászkodik, elvonszolja magát valameddig, ráakadnak a császáriak, és megmentik a haláltól? Öli tovább a kelyheseket – maga pedig alussza örök álmát. Történhetett így?

– Történhetett… – mondta csendesen.

Felemeltem az üveget, és megtöltöttem a poharakat:

– Na látja…

– De… ez lehetetlen!

– Maga mondta az előbb, hogy történhetett így…

Felállt:

– Mit tud Zsitomirról?!…

– Igya meg a borát! – mondtam.

– Mit tud Zsitomirról?!…

– Szeretné tudni?

– Figyeljen rám! – mondta, és két kezét az asztalra támasztva előrehajolt. – Az ember élete véges! Nem lehet megismételni…

– Ez pontosan így van…

– És ha van értelme, akkor a nyugodt halál az. A maga görögjei igazat mondtak, magam is tudom. A halál percében tudjuk, hogy volt-e értelme, és ha volt, az adja meg a nyugalmunkat a végső titok előtt…

– Van benne valami…

– Én pedig azért tudtam nyugodtan meghalni, mert megöltem a diákot! Ez volt a korona az életemen! Ezzel tettem pontot legszebb szándékaim után! Ez a szándék pedig a küzdelem volt az Igazságért…

Felkiáltott:

– Hát nincs borzalmasabb, mint amikor az ember ott áll az élet legszélén, amikor tudja és érzi minden tagjában, hogy most zuhan le a mélységek mélységébe, és többet nincs semmi, se száj, se kéz, se kar, se szem, se nap, se csillag, se föld, se ég! A körmét vájja akkor az ember a kövekbe, és ordít, és hányja-veti magát, belekapaszkodna a fűszálba, mely túléli őt, s mely pedig oly gyenge, hogy meglebbenti a legkisebb szellő vagy az elhaló lehelet is. Akkor bőgne és kiáltana, mint az állat, nyüszít az utolsó kínok kínjával, mert jön a sötétség, mint a dögletes, részeg álom, mely ráül a szemre, a torokra, a tüdőre, és súlyosabb, mint maga a föld… És amikor futna, és zokogva üvöltene minden élő – akkor én felnyitottam a szemeimet, és nem hagyta el jaj a számat! Béke és nyugalom volt bennem, csend és rezzenetlen béke: mert ott láttam elhullani Zsitomirt! Ez adta a nyugodt halált nekem, vagyis a legtöbbet, amit kaphat ember a földön! És most válaszoljon, és esküdjék az égre, vagy arra, ami szent maga előtt: mi történt a diákkal?!

– Tulajdonképpen ez a Zsitomir nem is annyira fontos – mondtam. – Olyan kicsiny része volt a játéknak, hogy akár egy szót sem kellene vesztegetnünk rá, nem volt egyéb, mint holmi kis pont a nagy könyvben…

– De az a pont az én életemnek a végére került, uram!

Felemeltem a poharamat:

– Nem képes megbocsátani neki?

– Nem! Nincs bocsánat, amíg embernek nevezhetem magam. Mert sokan vannak a vétkesek, de nincs nagyobb vétek az ő vétkénél! Ha már olyannak teremtett bennünket az Isten, hogy tovább lássunk az orrunknál, és ne csak a bendőnkkel törődjünk, hanem olyannak teremtettünk, hogy vállaljuk a törekvést a jóra és mindig jobbra, akkor nem teremthet bocsánatot bennünk az ő számára! Én az életemet adtam azért, hogy meghaljon! Oly könnyű talán megválni az életünktől? Mit tud maga erről? Lássuk, uram, mi az, amiért az életét lenne képes odaadni? Lám: van-e a szívében, ami így szólna, és olyan lenne a szó, mint a parancs: add az életed érte! Mi az, amit annyira szeret, vagy mi az, amit annyira gyűlöl?!… Mit tud minderről, ami nem más és egyéb, mint maga az ember tisztessége?

– Most nem püspökösdit játszunk, Václáv! Egyszerűen arról van szó, hogy meghalt-e Zsitomir vagy sem.

– Vagyis elpusztult-e a gonosz az igazság kezétől vagy nem? Vagyis hogy betelt-e a törvény, amely büntet! Betelt-e a legszebb törvény, hogy pusztuljon a gaz, mert pusztította az ember, aki szolgája volt az igazságnak! Az én életem a törvény szerint volt, és nem bújtam, és nem kerestem menedéket előle. És mert elköteleztem magam, az életem kard volt, puska, golyó, kés, dárda! Ember voltam, tehát felkentje a kardnak és a nyugtalanságnak mindaddig, míg tisztességes kor nem következik a világra…

– Attól tartok, hogy magából is püspök lesz rövidesen! De ez a felkentség sem kutya! Akarja tudni, mi történt Zsitomirral?

– Beteljesült rajta az igazság!

– Hát akkor lássuk azt az igazságot!…

Felálltam, és elindultam az ajtóhoz, mely egy kis szobán keresztül a konyhába vezetett. Amikor a kilincsre tettem a kezem, megfordultam:

– Akad valaki, aki azt mondja, hogy van egy érvényesebb igazság – persze nem püspök az illető –, és úgy hiszi, hogy ez az igazság teljesedett be mindkettőjük felett! Maga fölött is és Zsitomir fölött is…

Megnyitottam az ajtót, és kikiáltottam a parasztnak. Hallottam, amint kint a konyhában megcsikordul a szék a kövön, aztán megjelent az átjáróban a paraszt. A háta hajlott, a vállai kissé előrehullanak, haja ősz, üstöke lóg a fejéről. Belépett a szobába.

 

2.

– Egészséget kívánok az Istentől mind az egész ház népének!

A küszöbön megállt. A sapka a kezében, gyors, rövid pillantásokkal körülnézett a szobán, és egészen mélyen meghajolt.

– Lépjen beljebb!… – mondtam.

Belépett a szobába, és becsuktam utána az ajtót:

– Sikerült kipihennie magát valamennyire?

Áttette a sapkát egyik kezéből a másikba:

– Megpihent már az én testem, nagyuram! De úgy van minden jól, ahogyan az Isten elrendeli, és nem szólhatunk az ő akarata ellen semmit!

Václávra pillantottam. Magasra emelt fejjel, felvont szemöldökkel nézett a parasztra.

Elléptem az ajtóból:

– Kerüljön beljebb! A sapkáját is leteheti valahova, aztán üljön az asztalhoz, amint látja, bor van rajta és békesség körülötte.

Gyors tekintettel ismét végignézett a szobán, aztán Václávra pillantott:

– Jól van nekem itt az ajtóban, nagyuram! Legyen csak mindenki a maga helyén, és akkor itt az ajtónál magam is jó helyen állok…

Václávra néztem:

– Fogja meg, kérem, a harmadik poharat is, és töltse meg borral!…

Mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. A szeme megszűkült, és rászólt a parasztra.

– Nem láttalak én már valahol? Gyere csak közelebb! Álljál csak ide elém, hadd nézzelek meg jobban!…

– Ó, hová is gondolna, uram! – mondta az öreg. – Még jó, hogy így is nem piszkítok be mindent a sarummal… Ne vessen meg érte, de szegény az ember, és akkor már nem nagyon tudja a tisztességet úgy, ahogyan kellene! És ha tudná, akkor is: ez van énnékem csak, amit lát rajtam, ez a nyomorult öltözet, nyomorult saru meg a nagy szegénységem mindenben. Restellem is, hogy ekképpen, mocsokkal tele, bizony úgy állok itten!

– Nincs mit szégyellnie – mondtam. – Nem a maga akaratából áll itt, ami pedig a szegénységet illeti, azon csak szégyenkezzen más…

– Úgy is van – mondta Václáv. – Szégyenkezzen, aki nem adott különbet neked! Szégyenkezzen az úr!… Na nézzél meg jobban: hol láthattuk mi egymást? Hátha eszedbe jut?

– Ó, uram, a magunkfajtának a szeme nemigen felejti el, amit látott. Sokat kell hallgatni a szegényembernek, így aztán csak néz a világba a jobb híján. Nem egyéb ez, mint a szegényember törvénye: nem szólhat, hát néz! Megtanulja az már kicsiny kora óta!

Odafordult hozzám:

– Ne töltsék bort nekem! Gyönge vagyok, nem bírnám el még azzal az egy pohárral sem… Meg aztán nem is lenne Istennek tetsző dolog, hogy magam itt vagyok, bort innék, és nem a föld alatt nyugszom, amint az Isten elrendelte számomra is, úgy amiképpen mindenki számára rendeli, aki betöltötte az idejét. Úgy van mindennek a rendje – s ha valaki másképpen akarná, akkor nem származik abból semmi jó…

– Nem kell félnie, öreg… Semmi baj nem származik senkire ebből, és magát sem éri semmi baj, amíg itt van nálam…

– Azt csak az Isten tudhatja! Hogy miből történik jó és miből rossz, arról senki emberfia nem tudhat semmit, de különösen nem a szegényember… Mert úgy van véle, hogy érje bármi, még jó is talán, akkor is csak azt mondja: hát, uramisten, ebből vajon mi lesz a rossz, mi baj származik majd belőle rám! Mert a szegényemberrel, a földönfutó nincstelennel jó, az nemigen szokott történni, baj éri mindig, és baj lesz mindenből, legyen bármi is, ami véle megesik!

Václáv felemelte a poharát:

– Ne félj semmitől! Arra felelj inkább, hogy hol is láttuk mi egymást!

– Nagy idő van annak mögötte, uram! Az előbb azt mondottam, hogy nemigen felejt a szegényembernek a szeme, mert annyit hallgat nyomorúságában, hogy egyebet sem tesz, csak nézi csendben a világot. De azért a jó szita is elhullajtja a szemet, hát még az ilyen öregembernek az esze azt, ami véle megtörténhetett?…

Felemeltem a poharamat:

– Hát akkor segítsünk rajta úgy, hogy gondolkodni kezdünk…

– Hiszen azt teszem magam is, furtonfurt csak azt teszem, de nemigen jön az eszembe…

– Nocsak, ki vele, öreg – mondta Václáv. – Láttuk mi egymást egészen bizonyosan. Nem voltál te fenn Táboron, nem onnan ismerjük egymást?

Közbeszóltam:

– Inkább arra próbáljon emlékezni, öreg, hogy mi történt magával azon a napon, amikor Isten kiosztotta az igazságot mindenki számára tisztességgel és becsülettel úgy, amiképpen az illik. Hogyan is mondta erről nekem?…

– Nemigen emlékszem én már arra, nagyuram!

– Dehogynem! Gondolkodjon csak… „Megkapta mindenki a magáét, hogy nem volt akkor már az igazságnak sehol semmiben sem hiánya. Betelt rajtuk a törvény!…” Nem így mondta!?

Meghajtotta a fejét:

– Hadd menjek én vissza oda, ahová való már az én testem! Vissza a föld alá! Elég volt énnekem már egyszer a sok esztendő, amit eltöltöttem a világban. Ami pedig elmúlt, az elmúlt, rászáll már a sok idő, nincs mit háborgatni rajta…

Lecsendesítette a hangját:

– Nem Istennek tetsző dolog ez, nagyuram! Aki meghalt, nyugodjon, ami elmúlt, maradjon úgy, ahogyan volt… Elrendezett az Isten már mindent, ne legyen véle dolgunk többet!

– Hogy az Istennek mi tetszik, és mi nem, azt mi nemigen tudhatjuk, de a katonának a kérdésére illene válaszolni!

– Hadd halljuk csak – mondta Václáv –, merre is laktál te, öreg?

A paraszt először rám pillantott, aztán vissza Václávra, és végül meghajtotta a fejét:

– Visny mellett… Ott volt az én tanyám a Visny hegy mellett, talán csak egy kiáltásnyira annak a lábától. Igencsak közel volt, mert gombászni s fáért, ágért odajártunk… Somot, kökényt, bodzamagot is onnan szedtünk, de egyébhez nem nyúltunk, hurkot, kelepcét soha nem vetettünk, csapdát nem állítottam, úgy igaz, ahogyan itt állok az ősz fejemmel. Gombát, magot, azt szedtem, meg gallyat is, mert az uraság megengedte, de egyébhez én soha nem nyúltam…

– Az sem lett volna baj, ha nyúltál volna – mondta Václáv. – Megdolgoztál te azért bőségesen, ha mind kipusztítottad volna a vadat, akkor is!

– Nem nyúltam hozzá soha egy ujjammal sem, megtanultam, s megtartottam az uraság törvényét, s megtartattam a gyerekeimmel is becsülettel…

– És valóban a Visny mellett laktál? – kérdezte Václáv, és rám pillantott.

– Ott! – mondta az öreg. – Annak a lábánál laktam én mind a halálomig…

– Tényleg ott lakott az öreg? – kérdezte Václáv.

– Ott! – mondtam.

Elgondolkozva nézett rám, aztán vissza a parasztra.

– Na, folytasd csak…

– Egy pillanat… – szóltam közbe. – Mióta lakott maga Visnynél?

– Igen hosszú időt töltöttem én abban a tanyában, a halálomat is ott leltem, keserves halállal, de hát úgy, amiképpen az Isten elrendelte…

– Ez természetes! De mióta lakott Visnynél?

– Még a két kisebbem, egy fiú és egy lány, azok is ott születtek, de csak az egyik érte meg, hogy a bölcsőből kikerüljön, a másikat bizony elvitte a betegség és a nyomorúság idő előtt…

– Szomorú! De jobb lenne, ha arra válaszolna, amit kérdeztem. Mikor költözött Visnyhez? Vagy segítsek én magának? Nos hát: maga négy esztendőt töltött ott a tanyában, pontosabban három esztendőt és hét hónapot. Így van?

– Így…

– Nahát akkor… Hogyan ürült meg ez a tanya, és kik laktak benne, mielőtt maga odaköltözött volna? De mielőtt válaszolna, mondok valamit magának, öreg: nézzen csak fel ide a sarokba, oda, abba a sarokba elbújt az igazság, és onnan néz mindannyiunkra, és ha nem az igazságot mondjuk, akkor bizony megharagszik ránk!

Megszívta az orrát:

– Legyen, ahogyan akarja, nagyuram! Soha nem a szegényember mondja meg, hogy mi történjék, hát akkor legyen a maga akarata szerint. A házat, amibe én kerültem, a nyomorult putrit, mert nem volt egyéb, jobbágyok lakták énelőttem, azok lakták mind a három falut is a környéken, és ekképpen a házat is, ahova magam bújtam aztán…

– Nagyon helyes! És azt meg tudná mondani, hogy miért mentek el onnan a jobbágyok?

– Legyen ez is úgy, ahogyan a nagyuram akarja! Odahagyták ezek a jobbágyok az urunk faluját mindhármat, mert pecsétes levelet kaptak volt az úrtól, az öregtől még, hogy abban benne volt, hogy öt esztendeig se summát, se várbeli dolgot nem kell tegyenek, mert ez alól szabadságot kapnak, csak a falut pusztán ne hagyják és maradjanak. De amikor a fiatal uraság felkerült, akkor az két emberüket ezeknek magához hívatott, aztán az egyiket visszaküldte, a másikat meg vasra veretve ott magánál megtartotta, hogy mondja: kétesztendei summát keres ezeken meg nyargalópénzt, mert maga hozatja be mind a summát, ezektől meg már ekképpen előre kérte volna a nyargalót, s addig el nem ereszti az emberüket a rabvasról, amíg amit rájuk parancsolt, meg nem adják. De aztán meg mézet, vajat, őzet kért rajtuk, ami ezeknek a törvényük soha nem volt. Akkor meg megfogadta, amikor a pénzt neki felvitték, hogy esztendő Szent Mihály napig semmit sem veszen rajtuk, de aztán megint felhívatván az emberüket, mostan meg kettőt veretett rabvasra, és ráüzent ezekre, hogy kinek egy vagy két ökre volt, azt mind ráűzesse a szántásra, s a szavát sem tartotta, mert nemhogy egy hétre vagy mennyire szántatott volna vélük, hanem tizenötöd napig sem őket, sem barmukat a házukhoz nem bocsátotta. Olyanok voltak már, hogy az útban alélt a nagy sok szántás miatt mindenik – pedig ez csak a tavaszi szántás volt. Ismét Szent János-nap megkezdette velük a parlag szántást, ismét két hétig, pedig ez sem volt soha a törvényük ezeknek… Nem volt nekik törvényük soha, és mégis parancsolta, és tétette volt velük. Ezek meg akkor felkerekedtek, és pusztán ott hagyták mind a falut…

– Jól tették! – szólt közbe Václáv. – Ha már nem gyújtották a fejére a házat, akkor jól tették, hogy elmentek tőle… De villa, kasza, kard nem volt a kezükben? Azt kellett volna megmutatni a gazembernek!

– Pedig ez csak a vége volt, nagyuram! Amivel csak betelt az ő türelmük… Mert még húsvétkor elkezdte volt minden esztendőben a vaj és túró szedését, s míg csak ingyenfüvet nem eszik a tehén, minden ünőtől egy-egy meszely vajat vett volt mindenik faluból, és ez egész nyáron tartott, ötször vagy hatszor lett túró- vagy vajszedés. Valahol meg mennél jobb borjút neki jelentettek, azt erővel elvétette, és semmit sem adott érte, földjüket éppúgy elvette, hogy már a baromfiakat sem tudták jószerivel hová bocsátani, maguknak meg az árkokról szedték a laput, hogy ehessenek. Ismét a rétjüket meg, mind a falukban, amikor a legjobb korában volt, lovaival mind felétette, mert mikor a fű a legjobb volt rajta, akkor küldte rá valamennyit, és mindaddig rajta tartotta, míg kaszálni kell, s aztán meg a szénát éppúgy kérte volt tőlük. Megtette az ezekkel, hogy legnagyobb dologban hat-hat gyalogot mindenik faluból elrendelt magához árkot ásni meg palánkcsinálásra, mikor annak szüksége nem is volt, csakhogy kedvét tölthesse, s hogy szóltak ellen, hát vasra verette őket, s kettőt közülük, akik a leghangosabbak voltak, megveretett, hogy egyikük karja eltört, a másiknak meg a belseje megvérzett, hogy rövid időre el is pusztult. A többinek meg, mert ellene beszéltek, minden kapura egy-egy szekér szénát, egy-egy fertály abrakot parancsolt…

– Fel kellett volna kerekedni, kaszát a kézbe, és kiverni a házából, még az írmagját is kiirtani, hogy az se maradjon meg! Hát micsoda emberek voltak azok? – mondta Václáv, és felpirosodott az arca. Eltolta maga elől a poharat: – Folytasd csak, hadd lássuk, meddig barom az ember, meddig nyüszít még az életéért?

– Engedelmet, katona uram… de azt kérdezi, meddig nyüszít, s meddig barom az ember, ha nyomorúságra született? Nemigen ismeri maga akkor, s nemigen érti ezt a sorsot! Hogy mit tehet meg a magunkfajta istenszegénye, s mi az, amit holtáig kell elszenvednie úgy, hogy még a száját sem nyithatja fel! Mert amikor ezek már az útban állottak, hogy otthagyván a falukat átmenjenek a hegyeken más vidékre, s megszökvén ily módon, egyéb szállást kapjanak, akkor, uram, amikor már mentek volna ki az uraság földjéről, éppen hogy a határát elhagyták, mondván, gondolom, hogy többet nem gyötörtetik immáron magukat, akkor az uraság lovasai meglepték őket, s ott hullottak el kevés híján mindannyian gyerekestől és asszonyostól, mert az úr mintha lopáson vagy rabláson fogatta volna őket, s mintha gyilkolással fenyegették volna az embereit, ezen az okon feldúlatta a szekereiket, s alig hagyott élőt közöttük. S még hetire rá is fogatta az árvát az erdőben, kik bujdosva menekültek volna. Így volt és nem másképpen, mert ha sok mindent meg is tanultak ezek a szegények, a szegénység törvényét bizony nem tanulták meg eléggé, azt, hogy hallgass: mert ez a törvény – és nincs más törvény, ha szegénynek szülte az embert az Isten!

– Úgy! S te meg fogtad magad, és beültél a helyükbe, ezeknek a nyomorultaknak a helyébe! Hát ide figyelj csak: akkor már – ha jól számolom az időt, amiről beszélsz –, akkor már ott voltak fent a hegyekben azok, akik nem akartak nyüszíteni tovább meg kínlódni az uraság rabigájában. Ott lett volna ezeknek a helyük is meg a magadé is! De őket hagyjuk csak nyugodni, mert elpusztultak a szerencsétlenek, és ha kardot, kaszát nem is fogtak, mégiscsak tisztességgel haltak meg. De te odamentél a helyükre, még ki se hűlt a nyomorultaknak a helye, és te bemásztál a vackukra, hogy szolgáld helyettük az urat!

Odafordult hozzám:

– Bizonyisten, legszívesebben azt kérdezném meg, hogy mekkora az én szabadságom, amíg itt vagyok magánál?

– Maga éppolyan szabad ember, Václáv, mint amilyen magam is vagyok – mondtam. – Amíg itt van énnálam, azt tesz, és akkor és úgy, ahogyan azt maga akarja!

– Akkor hadd képeljem fel ezt a nyomorultat! Hát kiknek a helyére mentél te? Melyik úrnak a talpát nyaltad tovább helyettük? Hát micsoda ember vagy te? Meg se száradt még az úrnak a kezén a vér, te pedig beálltál alája? Hát micsoda ember vagy te?

– Szegényember vagyok, uram… Szegény és földönfutó, kinek ez a nyomorult öltözete van, amit magán visel, és más semmije, ha csak az éhséget és a koplalást nem mondom, mert abból jut elegendő, de másból semmiből…

– De nem is akartad, hogy elegendő legyen! A nyomorúságot akartad továbbra is meg az éhségedet, és azt, hogy az uraknak a talpát nyaljad, és nekik szolgálj, csakhogy bántódásod ne essen, meg ne haragudjanak rád, deresre ne húzasson, meg ne botoztasson! Ott ültél négy esztendeig, de számold csak, akkor már szerte mindenfelé kaszát és csáklyát ragadott a nép! Hát akkor mondd csak meg nekem, miért ültél a fenekeden abban a nyomorult tanyában?

Közbeszóltam:

– Menjünk csak szépen sorjában! Ottmaradunk továbbra is a Visny hegy lábánál nem egyébért, csak mert úgy gondolom, hogy magának sem ismeretlen ez a vidék, Václáv, igazam van? Nahát, akkor beszéljünk erről egy keveset, de csak sorjában… Figyeljen rám, öreg! Ugye emlékszik arra a napra, amikor hirtelen megdörrent az ég, és a maga kecskéi szélnek szaladtak? Mégpedig úgy szaladtak, hogy az oktalan jószág mindenfelé szedte a lábát, csak éppen hazafelé nem, de inkább neki az erdőnek, mert nyilván oda akart bújni a vihar elől. Emlékszik erre a napra?

Václáv ránézett a parasztra, aztán felemelte a poharát:

– Azt már látom rajtad, hogy nyomorult fickó vagy! Elkerült téged bizony a tisztesség úgy, hogy nyomát sem szagoltad egész életedben, azért maradtál ilyen nyomorult egészen halálodig!…

– Éppen erről akarunk beszélni – mondtam –, a tisztességről meg a többiről!

– Meg az igazságról, ami szintén elkerülte ezt a nyomorultat…

– Természetesen az igazságról is! Hát hogyan is volt azon a napon, amikor a kecskéi megszaladtak, öreg?

– Vihar volt…

– Bizony vihar volt, szaladtak a kecskék, maga pedig utánuk… Hát mi történt ezen a napon?

– Sok minden történt, nagyuram…

– Azt mondd, és most már ne spekulálj, hogy mi történt azon a napon Visnynél – mondta Václáv. – De úgy beszélj, hogy leütöm a fejedet, ha nem az igazságot mondod. Ha pedig elhallgatnál valamit, akkor is leütöm a fejed…

Egy pillanatra rám nézett:

– Igazat mond az öreg! A házára magam is emlékszem most már! Ott mentünk el alig kődobásnyira tőle, még gondolkodtam is, hogy bemenjünk egy pohár vízre vagy sem. Most már tudom, hogy miért nem mentem be, hogy miért nem volt szabad késlekednem egy pohár víz erejéig sem! Legyen hála érte az Istennek…

– Szóval hogyan is volt, öreg? – mondtam. – Szaladnak a kecskék, maga pedig utána…

– Először a gyerekeknek szóltam volt, uram, a kettőnek, aki ott volt körülöttem, hogy nézzék csak, hogy szalad a kecske! Mentek is utána mindjárt, mert valóban az erdő felé vitte a lábuk. A hegy, az meg magas volt, és nemhogy laposan vagy lankával kezdett volna, de úgy nőtt ki a bokrok közül, hogy szaladt is már egyenesen neki az égnek. Csak oda ne menjen a jószág, mert akkor nincs mit kezdenem vele, beveszi magát a fák közé, s ember legyen, aki megtalálja…

– Pontosan így van – nézett rám Václáv. – Valóban igen magas hegy és eléggé meredek…

– Meredek hegy volt arra mindenütt, de ez a Visny, az kivált, és csak a kecskék ne vegyék be magukat az oldalába, azon imádkoztam…

– Ott az angyal, öreg, a sarokban – mondtam. – Káromkodott maga, és nem imádkozott…

– Talán félúton lehettem az erdő felé – folytatta –, amikor a hajlatból, amelyik a patak oldalán van, valami ember jön kifelé a rekettyésből. Meg nem ismertem még akkor, de azt láttam, hogy lépni is alig tud a szerencsétlenje, és tántorog, mintha részeg lenne vagy éppenséggel a halálán! Éppen úgy, éppen olyan is volt! Ó, teremtő Isten, ezt meg mi hozhatta erre? Baj mi lelhette, s énnékem rossz mi származik majd belőle? Mert császári volt, katona – s ha már katona, akkor jót nem hozhat az ember fiára, legyen akár, hogy lépni is alig tudjon…

Václávra néztem. A pohár a kezében, nem vette le a szemét az öregemberről.

– Jön a szerencsétlenje, és én nem tudtam, hogy a gyermek után menjek vagy vissza a házamba, vagy hogyan is cselekedjem. Aztán mégiscsak a kecskék után mentem! Igyekeztem a gyermek után, de ahogy megcsattant újra az ég, hát a jószág is megfordult, és szaladt egyenesen a háznak, a gyerek meg aztán meg is fogta szépen… Ez a két árva jószágom volt énnekem, mert egy kecskémet annak előtte a császáriak, és még annak előtte nem sokkal a másikat a kelyhesek elvitték! Csak jöttek, vitték, az egyik, az meg ott is ette meg a szemem láttára, ha szóltam, akkor még nagyobb lett a baj, mert úgy van véle az ember, hogy ha hallgat, akkor is jön a baj, ha meg szól, akkor is csak a baj jön miatta…

– Arról beszélj, hogy ki jött onnan a patak felől! – mondta Václáv.

– Hiszen éppen azt mondanám! A másik jött volt, a császári!… Aki annak előtte, hogy itt az én házamnál éppen jött volna, talán fél esztendővel azelőtt, azt mondta nékem, hogy pokolra való fajzat vagyok, amíg az igazság meg a tisztesség szavát nem követem! Ő jött, s amikor aztán feléje vettem az utamat, s amikor aztán ott is voltam mellette, látom, hogy merő csupa vér mindene, szakad az oldalából is a vér annyira, hogy fekete tőle mind a ruhája, és lucsog rajta minden a vértől…

– Arról beszélj, hogy meghalt-e vagy nem halt meg?! – kiáltotta Václáv.

– Meghalt! Meghalt a szerencsétlenje…

– Akkor hát mondjad nyugodtan tovább – mondta Václáv. – Maga pedig, uram, engedje meg, hogy erre aztán megtöltsem a poharamat!

– Nem lesz sok?

– Sok, nem sok, erre innom kell! Felemelem tehát a poharamat az igazságra, amely akképpen beteljesedett.

Rászóltam az öregre:

– Akkor mi is menjünk az igazság felé… Hogy történt tovább?

– Jött a szerencsétlen, és szakadt belőle a vér… de a szája, az nem állt be! Halálán volt, de nemhogy az Istenhez fordult volna, akinek pedig szolgájának mondta magát, hanem káromkodott és átkozódott, de úgy, hogy olyat nemigen hallottam, hogy azt mondja: a héja, a keselyű meg a varjú vájja ki a szemét a gazembernek, hogy ne legyen nyugta még a halálában sem, hogy a poklok tüze égesse örökléten örökig, hogy a kígyók rágják meg, s farkas, róka hordja szét a csontját… Hogy minden magzatját, ha hullott nekije, akkor azt is veresse meg az Isten minden rosszal, ha lánya van, meddő maradjon, mint a rossz tehén, ha fia, akkor meg magtalan maradjon, s legyen mint a herélt barom, olyan. Hogy kevés volt neki az egy halál, amit osztott néki, mert lassú tűzön kellett volna megégetni a testét, hogy darabjaira kellett volna szaggatni még az életében, de a száját meghagyni, hogy maga zabálja fel a testét magának… S nem szűnt beszélni s átkozódni, pedig a lábát alig bírta mozdítani! „Fogj meg, öreg, s adjál innom” – mondta, de amint fogtam, s vittem a ház felé, csak hullt a szájából egyre a mocsok, nem állt meg egy pillanatra sem a szája, pedig abból is ömlött a vére, hogy elfulladt a nagy sok beszédben…

– Mert útban volt már a pokolba, hogy égjen a nyomorult bitangja – mondta Václáv.

– Útban volt bizony! Útban, mert a küszöbön alig tudtam bevinni, esett már össze jóformán! Az asszony, az meg elkezdette a sírást, hogy azt mondja, Uramisten, miért versz bennünket! Mert azt mondja, s a színtiszta igazságot mondta a szerencsétlen, azt mondja, mi lesz most már vélünk, mert ha császári vetődne erre, tán éppen ennek a nyomát kutatni, akkor az lesz a baj, hogy nem mi öltük-e meg, mert hogy a kelyhesekhez húzunk! Ha meg kelyhesek kerülnek erre, akár csak úgy útjukban, akár tejet, baromfit szerezni, a kevésből, amink van, akkor meg azt mondhatja, hogy mi dolog, hogy császárit tartunk magunknál, s azt fektetjük a vackunkon, tán hozzájuk húz a szívünk?! Sírt az asszony, és nem tudta, hová legyék a nagy bajban, ami ily módon reánk szakadt! Az lett volna bizony a jó, ha elkerüli a mi házunkat, vagy ha magam nem vagyok otthon, s ekképpen soha meg sem látom…

– Ezen sajnos már nem tudunk változtatni – mondtam. – Otthon volt, mert így hozta a sors, most már kár gondolkodni felőle. Nem igaz?

– Az sem történt más miatt, az, hogy én otthon voltam, csak a hűségemért. Mert nem egyébbel, hanem a hűségemmel szolgáltam meg, hogy ha kis időre is, de odahaza legyek az enyéim között…

– Mit csináltál a nyomorulttal? – kérdezte Václáv.

– Ott vette el az Isten a vackomon, a szemem előtt, össze is vérzett mindent annyira, hogy merő mocsok volt minden utána…

– Az ördög vette el, nem az Isten! Elment a gazdájához, a sátánhoz, pontosan oda, ahová való volt!

– Így már rendben van? – kérdeztem.

– Rendben, uram! Mert nem gyűjtöttem se házat, se földet, se kincset magamnak, hanem tisztességgel álltam a helyemen az igazság szolgálatában! És nem egyébért, csak hogy ez a nyomorult paraszt, ez, amelyik itt áll előttünk, vagy valamelyik fattya majd házat építhessen magának, és talán földet is keríthessen egykoron! A diákot pedig megöltem! Mert tűz és víz nem békélhet meg egymással, és nincs nyugodalmuk, amíg egyik el nem pusztítja a másikat. Nem férhetnek meg együtt a földön, és nem lehetnek békén soha!

– Úgy mondja, katona uram? – mondta a paraszt. – Azt mondom én erre, hogy az Isten az okosabb mindannyiunknál, annyira, hogy elrendez az mindent békességgel, olyan nagy békességgel, hogy annál nagyobbat nem teremtett soha az ember a földön, legyen bármiféle az öltözetje, vagy hordozzon akármilyen jelet a ruháján…

– Várjunk még egy pillanatra! – mondtam. – Azt mondta az előbb, hogy éppen csak a véletlenen múlt, hogy otthon volt ezen a napon. Hát hogyan történt ez a véletlen és micsoda hűség miatt?

– Úgy is volt, nagyuram… Csak a hűségem miatt voltam én odahaza! És ekképpen aztán a hűség és a jó szolgálat csak bajt hozott rám. Mert ha nem hajtom magam nagy tisztességgel, hogy odabenn a seregben becsülettel végezzem a dolgomat, akkor ott is maradhattam volna. Mert nem egyéb a dolga a magamfajtának, mint hogy akképpen cselekedjen, hogy az, aki néki parancsol, az meg legyen elégedve vele. Így voltam aztán magam is! Az épségemmel egy szemet nem törődtem, de úgy csináltam mindent, ahogyan parancsolták, nem kíméltem magam, csak azt tekintettem, hogy az igazságot szolgálom, és azért aztán a véremet is hullassam, ha úgy adódik – és lám, milyen seb ejtődött az én lábamon! Mert ameddig a kard hasíthat, addig szakított bele az én lábamba, hogy jószerivel mozdulni sem tudtam. Mert nem futottam meg a harcból, hanem vittem a bőrömet úgy, ahogyan parancsolták…

– Így volt – mondtam. – És ha nem tévedek, akkor ezután nem is használhatták magát egyébre, csak hogy a tábor körül ezt-azt elvégezzen, már ugyebár olyasmit, amire képes egyáltalán. Így volt?

– Így, így… de ezt a szolgálatot is jó szívvel és nagy igyekezettel csináltam, míg aztán az igyekvésemet látva azt nem mondották nékem, hogy eriggyél csak, öreg, eriggyél csak, mert megszolgáltad te már a magadét, menjél csak te haza békességgel!…

– Biztos, hogy így történt? – kérdeztem. – Őszintén szólva el tudom képzelni másképpen is. Például így: ott van maga a táborban, megvárja, míg elnyugszik mindenki, és aztán azt is, amíg valamennyire derengeni kezd, és akkor aztán megfog egy zsák lisztet meg egy kis szalonnát meg egy kis húst is melléje, nem valami nagy darabot, csak akkorát éppenséggel, hogy a ruhája alá elrejthesse szépen. Aztán kimegy a sátrak közül, óvatosan, hogy az őr meg ne lássa, és amikor eléggé messzire jut, akkor nekivág szépen hazafelé toronyiránt, és szedi a lábát, amennyire csak tudja… Történhetett így?

A paraszt Václávra tekintett. Végül felpillantott a sarokba, és meghajtotta a fejét.

Elnevettem magam:

– Na látja, öreg!… Bizony történhetett így, és folytatódhatott volna tovább ekképpen: a táborban lóra kapnak, és dél körül be is érik magát, három lovas a javából, megkötözik, és szépen poroszkálva visszaviszik a táborba, mégpedig annak a rendje és módja szerint odafűzve a nyeregkápához!

Hallgatott.

– Csak nem szöktél meg, te nyomorult? – szólt rá Václáv.

– Dehogynem! – mondtam. – De azután akadt valaki, aki megsajnálta, hogy sír, mint egy gyermek, annyira, hogy nézni is rossz volt, hogy felnőtt fejjel hogy sírhat ennyire valaki, meg mennyire óbégathat, és azt mondta neki: „Na, szedd a lábad, és menjél innen, te nyomorult! Menj a vackodra vakarózni, és nehogy eszedbe jusson még egyszer a szemünk elé kerülni, mert bizony lecsapjuk a fejedet!…” És kiköpött utána!

Václáv felkiáltott:

– Nyisd ki a szád, hogy az Isten verjen meg: így volt, ahogyan mondják, vagy nem így volt?!

– Így volt! – mondta csendesen az öreg.

– Úgy, hogy megszöktél?! A kelyhesektől szökött ez a nyomorult, uram? Azoktól, akik vásárra vitték a bőrüket, hogy tisztességes életet teremtsenek ezen a földön?…

– Tőlük!

Václáv felállt:

– Hát micsoda ember vagy te? Te disznók mocska! Féltetted a rongy életedet, és mentél vissza a vackodra?! Hát nem sül ki a szemed? Azok ott fent a hegyekben kardot, kaszát ragadnak, te pedig mégy a bendődet tömni? Hát micsoda gazfickó vagy te?

– A bendőmet mondja, uram? – nézett fel a paraszt.

– A bendődet meg az egész nyomorult életedet!

– A bendőmet mondta?… Hogy azt mentem volna megtömni? Azt mondom én erre magának, uram, eleget megéltem én az életben, hosszú esztendőket éltem én meg már ezen a földön, de hogy a bendőmet megtömhessem – olyat én nem éltem, uram!

– Úgy?! Hát nem vetett elég koncot neked az uraság, még akkor sem, amikor visszasunyítottál hozzá? Pedig akkor már igazán megérdemelted volna!

– De nemcsak a bendőmet nem tömtem meg, uram – folytatta a paraszt. – Hanem semmit nem töltöttem kedvemre egész életemben. Hacsak a földet nem, mert azt megtöltöttem! Megtöltöttem egyik gyerekemmel a másik után. Hat véremből való gyermekkel, mert éhség és betegség vitte őket sorba! Azt töltöttem én: földet a gyermekekkel! De az én házamat csak a szegénység meg az éhség töltötte, nem egyéb. A napjaimat meg az töltötte, hogy hajnaltól vakulásig húzzam az igát. A napokat meg azzal töltöttem meg, hogy színültig hordtam verejtékemmel és a két kezemnek a munkájával. Annyira, hogy csoda, ki nem csordult a sok verejtéktől, amit beléje hullattam!

– Csak te töltötted nyomorúsággal a napjaidat? – kiáltotta Václáv. – A többi nem? A többi, aki felment a hegyekbe, azoknak nem volt ott a nyakán mind a kölyök, a betegség, a nyomorúság? Mit káráltál itt összevissza attól kezdve, hogy beléptél: ez a szegénység rendje, nem nyithatja ki a száját a nyomorult, akképpen van minden jól, ahogyan az Isten elrendelte, csak baj van mindenből, amit tenni próbál a földönfutó… Hát minek éltél te a földön, ha mindezt elviseled? Mi jogon nevezed embernek magad, ha mindezek alá odahajtottad a fejedet?

Kinyújtott karral mutatott a parasztra:

– Nézze meg ezt a nyomorultat, uram! Akkor sunyított a vackán, amikor a többiek odahagytak asszonyt, gyereket, vagy hozták magukkal őket is fel a hegyekbe, hogy összeálljanak, kaszát, kapát, csáklyát ragadjanak, és a pokolba kergessék az urat! Nem sajnálta az életét egy sem, mert többre tartotta az ember becsületét, hogy megpróbálja lemosni magáról a szégyent, és mindent, ami nem méltó az emberhez: hogy az egyik dúskálhat minden jóban, a másiknak meg annyi sem jut, hogy porontyát tisztességgel felnevelje! Nézze meg ezt a bitangot: és akkor maga előtt látja a legnagyobb szégyent, ami embert érhet! Mert a többi szeretett és gyűlölt úgy, ahogyan embernek szeretni és gyűlölni kell, úgy, ahogyan az ember egyáltalán embernek nevezheti magát! De ez megszökött tőlük, és még a szájuk elől is elvitte a falatot!

Visszafordult a paraszthoz:

– Embernek neveznéd magad, és nyugszol akkor, amikor nincs igazság a földön?!

– Engedtessék meg, hogy magam is szóljak erre valamit, nagyuram… – mondta a paraszt. – Nem mondott énnékem mást a másik katona sem, a császári! De nemcsak ő, hanem a császár többi katonája is csak ezt mondta énnékem, amikor magukhoz hajtottak volt. Hogy énérettem és az én nyomorúságom ellen tesznek ők maguk is! Hogy ők sem egyébért adják a vérüket, hanem azért, hogy engem a bűntől és a szégyentől megmentsenek. Hogy álljak csak közéjük, mert azzal lesz jobb dolga az én porontyomnak. Hogyha az ő kardjukat emelem, akkor a gyerekemnek teszek jobbat. Így mondották! De nemcsak ők – hanem így mondta a földesúr is mindenkoron! Hogy énérettem és az én szegénységem ellen van minden, amit nékem tenni parancsol! És hasonlóképpen az ispánja is, a botosa is, a számolója is és minden embere, ekképpen a hajtói is, ha a munkámat megtekinteni jöttek: dolgozz csak, dolgozz tisztességgel, szántással, vetéssel, minden munkáddal úgy igyekezzél, hogy te látod annak a hasznát, mert tenéked érik, és a porontyaidnak terem… Így mondta mind a császári is, hogy rongyabb vagyok a mező egerénél, ha elbúvok, és nem emelek kardot, csáklyát, kaszát azokra, akik felkelnek az igaz Isten ellen! Nem mondta ezt senki másképpen, és ekképpen mondta a diák is – nem ott a háznál, ahol a halála volt, mert akkor csak a káromkodás meg a mocsok folyt a szájából –, de annak előtte, amikor őhozzá hajtottak engem, hogy az ő lobogójuk alatt verekedjem!

– Hogy mersz te egy szóval említeni császárit és huszitát! – kiáltott Václáv. – Kiszorítom a lelket belőled, ha még egyszer megpróbálod! Ki halmozott aranyat, ezüstöt, búzát, lisztet, selymet, gyöngyöt – a huszita talán? Ki tömte a kastélyokat meg a klastromokat minden gazdagsággal, amit a te véredből préseltek, meg a te verejtéked árán gyűjtöttek? Hát velük mersz egy sorban említeni huszitát? Hát ki kelt fel ellenük, ki égette hamuvá Prágában a kincseiket, ki ült törvényt felettük ott, ahol csak érte őket? Ki ment falat kenyérrel és egy szál vassal ellenük?

– Úgy is van, uram! Mentek ellenük, kardot és csáklyát emeltek ellenük… De a kincs meg a kastély, a selyem meg a posztó és minden, ami porrá égett, emez vagy amaz gyújtotta is fel, kire várt ugyan, hogy újból előteremtessék? Kire várt a kastély, hogy újból felépítse, kire várt a fal, hogy újból összehordja? Szőni, hogy újra legyen posztó, kinek kellett volna, és kinek kellett? Követ hordani az új kastélyhoz, hogy legyen, mert anélkül nem mén a világ, kinek kellett volna? Búzát, hogy újra legyen, kinek kellett volna alája szántani és aratni aztán? Hogy újra meglegyen templom, kincs, selyem, szarvas, őz, madár, miből lett volna, uram, kinek a keze munkájából és kinek a fáradságából? Kinek kellett volna azt újra előteremteni? Mert hamarabb épül újfajta templom és újra kastély, mint hogy az én vackom fölött a zsindelyt kicserélhessem, nemhogy tágasabbá tehessem. Mert hamarabb került volna újfajta templom a régi helyére, ha már másképpen kell imádni Istent, semhogy az én gyerekemnek egy falattal is több jutott volna. Mert hamarabb került volna aranyteríték az új Isten új papjainak, semhogy az én asszonyom jobb táplálékot adhasson a kölykeinek, vagy hogy maga többet ehessen, hogy aztán a magzatját erőben szülhesse meg! Hamarabb került volna új pap, hogy tizedet szedjen rajtam, mint hogy a kölyökre jobb rongy, melegebb öltözet kerüljön! Mert császári vagy huszita – mindegy énnékem! És mindegy énnékem a fegyver is meg a zászló, amivel meghalni hajtanának, mindegy, mert csak az én véremet veszi valahány, és haszna belőle énmagamnak soha nem kerül!

– Légy átkozott! – kiáltotta Václáv.

Odaléptem hozzá:

– Foglaljon helyet, Václáv! Azt hiszem, okosabb, ha nem feledkezünk meg arról, hogy Zsitomir nem lehelte még ki a lelkét, s az öreg sem fejezte be a napot, amelyen megszaladtak a kecskéi… Maga pedig, öreg, nyugodjon meg! Mindenki viseli a sorsot, ami rendeltetett számára. Igazam van?

– Így igaz, nagyuram… S ezen aztán nem változtathat az ember!

– Dögölj meg a fattyaiddal együtt! – mondta Václáv.

– Engedtessék meg nekem – mondta a paraszt. – Megszaladt a szám, s többet mondtam, mint amit szabad a magamfajtának!

– Nincs semmi baj! – mondtam. – De térjünk csak vissza ehhez a Zsitomirhoz! Hogyan is volt tovább?

– Ott lehelte ki a lelkét a vackomon, és nem szűnt meg káromkodni és átkozódni, az utolján pedig azt mondotta, hogy betelt az igazság, és az ő keze töltötte be az igazságot, mert elpusztította a nyomorultat – már engedtessék meg, hogy így mondom –, mert elpusztította a huszitát, és ekképpen nyugodtan megy a halálba, mert oda küldte a bitangot, ahová való, a sátánhoz, a poklok fenekére…

– Ment ő a gazdájához! – mondta Václáv. – Ő ment a poklok poklába, mert akkor telt be az igazság, amikor én hasítottam fel az ő bőrét, hogy kiszálljon belőle a lélek, ha volt ugyan a pokolravalóban!

– Ott halt meg aztán a vackomon – mondta a paraszt –, magam meg gödröt kapartam néki az erdő szélén, és ráhánytam a földet tisztességgel. De csak amikor a vihar elmúlt, és a kecske már nyugodtan a helyén volt, mert a kecske, az megkerült mind a kettő, hála az Istennek, úgy, ahogyan mondottam, összeszedte a gyermek, és így aztán nem lett baj vele…

– Hányszor temetett aznap? – kérdeztem.

– Hogy hányszor temettem volna?

– Igen!

Hátrább lépett az ajtó felé:

– Tán… kétszer… ha meggondolom…

– Nem kell azt meggondolni! Pontosan kétszer temetett maga aznap… így igaz, ahogyan mondta!

– Úgy is van…

– Persze, hogy úgy! Hát akkor hogyan is volt ez a másik temetés? Emlékszik rá?

– Tán igen… Úgy volt, hogy már ezt is elmondjam, ha erről kérdez engem, hogy elmentem én aztán ennek a diáknak a nyomán, mert láttam, hogy a patak mellől jön, meg aztán a vére is mutatta az utat, elmentem, mert úgy gondoltam, hogy tán segíthetnék valakin, ha már őt megszúrták, s más nem jön onnan, talán ott is sebbel fekszik valaki. Mentem a pataknak, és onnan aztán ki a bereken keresztül a kis tisztáshoz, ami ugyancsak a hegy lábánál van, s meg is találtam, hogy már így mondjam a szót, ezt a katonát, aki itt van! De abban aztán ugyan nem volt már élet! Úgy feküdött a hátán, hogy a karjai széjjeldobva, széjjelvetve a lába is, a kard meg ott a kezében, mellette meg egy másik, de véres volt mind a kettő. Ezen meg, ezen a katonán megszáradt már a vére, s bizony az egész testét hangya járta már akkor. Én meg levettem a sapkámat, és azt mondottam, hogy az Isten adjon ennek is nyugodalmat, ha már olyan csúnya véget ért az ő harcában, hogy miként a vad az erdőn, úgy esik el, úgy hogy senki nincs körülötte, aki szerette volna őt életben… Így volt, nagyuram!

– Tovább semmi?

– Más már nemigen van hátra…

– Akkor segítek magának! Levette a sapkáját, és letérdelt a katona mellé… így igaz! Meggombolta a zubbonyát, mégpedig egészen végig. Akkor aztán kiforgatta a zsebeit, mind, ahány volt, és egytől egyig kiürítette az egészet… Így volt?

– Nem sül ki a szemed, te nyomorult?! – mondta Václáv.

– Soha nem kímélt a baj engem az életemben, most sem kímélt! Minek is tenné? Nem találtam én semmit a zsebeiben, nagyuram, egy fia krajcár sem volt a ruhában, valami zacskó taplóval, kővel s más nemigen…

– Meg egy arany!

– Tán még az is meglehet… Tán úgy is volt, ha meggondolom. De mire lett volna jó az már őnéki? Minek annak, aki tisztességgel elment az Istenhez, hogy onnan vegye már el a jutalmát?

– Nem szégyelltél még rablónak is felcsapni?! – mondta Václáv. – Hát egy szemernyi becsület nincs benned? Hát nincs semmi, ami szent lenne előtted? Élőt, holtat meglopsz? Ha egyébért nem, hát miattad kellene kitalálni a poklot, hogy méltó helyre kerülhessél…

– Megvolt az már énnékem itt a földön! Annál nagyobb pokol engem már nem érhet! Nem ijesztés a pokol annak a számára, aki mindvégig szegénységben élte le az életét. Az aranyat meg elvették tőlem a császáriak, mert amikor cserélni akartam volna, hogy posztót, olajat kaphassak érte, akkor csak mondták énnékem: hogyan került ez hozzád, te gazember? Mi úton tettél szert rá? Nem is adtak érte semmit, s még jó, hogy meg nem vertek…

Václáv kiköpött a földre.

– Vigye el innen, uram, ezt a nyomorultat, mert istenemre mondom, hogy összetöröm a csontjait!

– Egy pillanat! – mondtam. – Mit csinált aztán a katonával, öreg?

– A vállamra vettem, és hazavittem őt is, aztán meg eltemettem tisztességgel, akár a másikkal is tettem volt!

– Nem sajnálta úgy, ruhástól a földbe tenni?

Meghajtotta a fejét:

– Azt levettem róla!… A porontyaimnak semmi öltözetje, akkor meg minek menjen a sok drága holmi a férgeknek a föld alá?

– Dögölj meg! – mondta Václáv.

– Hová temette? – kérdeztem.

Még hátrább lépett az ajtó felé:

– Megmondom már az igazságot úgy, ahogyan van – egy gödör, az már megvolt, minek kapartam volna másikat?

Václáv elsápadt:

– Hová tettél engem, te nyomorult?

– Nyugalom! – mondtam. – Elfértek azok ott tisztességgel, mit gondol, öreg?

– El, uram, elfértek tisztességgel…

– De hiszen olyan szűk volt az a hely, hogy egy ember is nehezen fért el benne. Hogyan fértek volna ketten?

– Fértek! Fértek igen nagy békével és igen nagy nyugalomban! Mert ha kicsiny is volt az a hely, én az egyiknek a karját szépen megfogtam, és a másikon általvetettem – s ekképpen aztán megvoltak egymással. A lábukat is áttettem egymáson, s úgy aztán még inkább fértek. Pontosan akképpen, uram, mintha aludnának, akképpen pontosan, amiként a gyermek is szokta, át a karját-lábát egyik a másikon. S azután úgy gondolom, az Isten igazsága is betelt, és nyugalmat adott mind a kettőnek…

– Nem igazság ez, öreg, hanem a halál! – mondtam.

– Tán éppen ez volt az igazság! Úgy nyugodtak békességgel, akár a gyermek. És mert a ruha nem volt rajtuk, bizony még azt sem mondotta volna meg senki róluk, hogy melyik kinek a katonája, s ha voltak zászló alatt az életben, ugyan milyen lobogója is lehetett akár egyiknek, akár másiknak…

– Hát hogyha a ruhát levette róluk, akkor bizony nehéz lett volna megmondani!

– A gyereknek jutott az a ruha! Nem jutott abból a magam hasznára egy cérnányi sem. A gyereknek, annak igen, arra került aztán mindegyikből kicsiny kabátocska meg valami nadrág, úgy, ahogyan az asszony összevarrogatta szépen. Tél jött, s nem vette őket annyira az Isten hidege, miként e nélkül a rongy nélkül vette volna szegényeket…

– Szakadjon rád az ég! – mondta Václáv.

– Az már megtörtént, uram, úgy szakadt rám, hogy rászakadt a tüdőmre a baj, mert az éhség meg a gyermekkoromtól való munka, a robot, hogy keríthessek valamit a gyermekeimnek, az megrontotta az én tüdőmet, de nemcsak azt, hanem mindent, úgy, ahogy lát maga előtt. Mert nem egyébre ment az én életem, mint hogy a gyereket felneveljem. De azt mondom én, s ne legyen harag miatta, hogy szólni merészelek, azt mondom én, hogy sokfajta igazságot mond az ember, de az Istennél van a legnagyobb igazság. Az aztán pontot teszen minden után! Mert ahogy elnéztem, ahogyan ott nyugodtak, bizony csak az Isten igazságát láttam, és egyéb nem nagyon tűnt az én szemembe… Az Isten igazságát meg az élet törvényét, hogy elmegyünk mindannyian, és por leszünk, lettünk volt akár huszita, akár a császár zsoldosa, kelyhes vagy keresztes, vagy akár úgy, mint magam, hogy húztam az igát esztendőről esztendőre!…

Václáv megszólalt.

– Arra kérem, uram, hogy vigye el előlem ezt az embert! Tüntesse el innen ezt a patkányt, amíg egyáltalán felelni tudok magamért…

– Akar még valamit mondani, öreg? – kérdeztem.

Meggyűrte a sapkát a kezében:

– Ha csak egyet nem – és ne tessék haragudni miatta…

– Mondja nyugodtan!

– Azt mondanám csak, s igen kérném rá a nagyuramat – eresszen vissza engem oda, ahonnan jöttem, mert nem rendjén való dolog ez, aki elment egyszer, és ami elmúlt egyszer, az nyugodjék békességben, mert másképpen nem tetszhetik az Istennek, és magának is baja lehet miatta! Vigyázzon, baja ne származzon belőle. Mert énnékem már mindegy, de mert ennem és innom adott, és tisztességgel szólt hozzám, hát megmondom becsülettel: nem származhat jó ebből magára sem, meglátja!

– Mindannyian Isten kezében vagyunk, öreg!

– De engem mindenképpen eresszen vissza, elég volt egyszer a sok esztendő, bőségesen elég…

– Kész?

– Ennyit akartam mondani mindössze…

– Hát akkor köszönöm a fáradságát, és térjen szépen vissza a konyhába. Ami van, ehet, ihat, használhat mindent, és várjon türelemmel, amíg ismét szólok magának…

– Visszaküldjön engem, ahonnan jöttem…

Václáv rákiáltott:

– Nem értetted, hogy mit mondtak?! Örülj, hogy oda mehetsz, ahova küldenek, mert ha rajtam múlna, akkor bizony a föld alá mennél, te szégyentelen…

Megnyitottam az ajtót:

– Menjen szépen! Menjen, és maradjon békével, amíg újra nem szólok…

Meghajtotta magát:

– Áldassék akkor mindenki békességgel!

– Dögölj meg! – mondta Václáv.

– Menjen nyugodtan! – mondtam, és amint meghajolva kilépett, betettem utána az ajtót.

Odamentem az asztalhoz:

– Hát akkor ürítsük, barátom, a poharainkat az igazságra meg a békességre…

– Még az írmagját is ki kellene irtani! – mondta Václáv.

– Ez már nem az én szakmám! – mondtam. – Amikor erről volt szó, úgy látszik, kifelejtett engem az Isten.

Megforgatta a kezében a poharat:

– Tudja, hogy miért haltam én meg?

– Mintha már említette volna…

– Ezért a nyomorultért haltam meg!

– Mintha az Istent említette volna az előbb…

– Isten, Isten…!? Valamit mindig kell tenni a lobogóra! De ezért, uram, ezért a nyomorult parasztért adtam az életemet!…

– Érte? Hiszen úgy beszélt vele, mint a kutyájával! Káromkodott meg átkozódott, dögölj meg, fordulj fel, összetöröm a csontjaidat!

– Mert gyűlölöm!

– Akkor mért adta érte az életét?

– Mert szeretem!

– Helyben vagyunk – mondtam. – Most jön aztán a hókusz-pókusz! Szeretem és gyűlölöm, de gyűlölöm, de szeretem! Miért szereti, ha szabadna kérdeznem?

– Mert szegény és nyomorult és tudatlan a nyomorúságában!

– És miért gyűlöli, ha szabad kérdeznem?…

– Mert sunyít, fut, menekül, búvik a vackára! Kötélre vele! Ez meg a fajtája teszi tönkre a földet, ők mindennek a kerékkötői! Még az írmagját is ki kellene irtani… Hát azért adtam én az életemet, hogy elbújhasson a nyavalygásával? Ezért ontottam a véremet?

– Ne tőlem kérdezze! Nekem mindössze egy filozófus jut eszembe. Nem volt éppenséggel olyan mocskos szája, mint magának – nem egyébért, csak mert nyilván úgy gondolta, hogy az igazsághoz nem szükséges minduntalan káromkodni – ez a filozófus egyszer meg akarta szabadítani a gályarabokat a fogságukból, azok pedig így válaszoltak neki: de ha mi egyszer jól érezzük így magunkat!

– Akkor sorba kellett volna beverni a fejét mindegyiknek külön-külön, jó husánggal, hogy biztosan törjön!

– No lám! Vagy megszabadulsz, vagy betöröm a fejed! Vagy tisztességes leszel, vagy beléd mártom a kardomat! Így van?

– Így! Ha nem akarsz megszabadulni a nyomorúságodtól, akkor ne is éljél inkább!

– Isten nagyobb dicsőségére!

– És az ember nagyobb dicsőségére!

– És ha azt mondja magának: eddig vertek, hogy láncra fűzzenek, most pedig vernek, hogy levegyék rólam?…

– Akkor ez a különbség maga a történelem! Nem tudta?

Felmutatott a sarokba:

– Maga mondta az előbb, hogy az igazság ott van, és figyel bennünket. Jól értettem?

– Jól! Itt lesz egész éjszaka!

– Akkor próbáljunk nem megfeledkezni róla…

– Egyebet sem teszünk, édes barátom…

Kiittam a boromat és felálltam:

– Hát, hogy valóban ne feledkezzünk meg róla: kérhetnék valamit magától? Úgy is mondhatnám, hogy az erejét meghaladó dolgot…

Rápillantottam az órámra:

– Szabad? A kérésem a következő: szépen feláll, és átül ide a heverőhöz, viszi a borát is, ha úgy tetszik, és csodálatra méltó fegyelemmel megőrzi a nyugalmát. Rendben van?

– Az én nyugalmam olyan, uram, hogy nem szokta meg a gazdáját.

– Próbáljanak most egymáshoz szokni. Leül ebbe a székbe, és ha úgy tetszik, nyissa ki a szemét – de a száját kevésbé!

Kopogtattak az ajtón:

– Kopogtak? – kérdezte Václáv.

– Igen…

– Micsoda madár lesz?

– Talán a boldogság madara… – mondtam.

– Lehetetlen! Mondtam már magának, hogy itt ül a vállamon…

Mire másodszor is kopogtattak, már az ajtónál voltam. Kinyitottam:

– Üdv az Atyának és a csillagoknak az égen!

 

3.

– A boldogság lépett a házadba, fiam! – mondta Eusebius, és felemelve a kezét, mintegy áldást intve vele, belépett a szobába.

A dominikánusok öltözete volt rajta, haja fehér, arca barna vagy piros inkább. Kissé hízásnak indult, de azért ott lehetett sejteni ruhája alatt az erős testet és az egészséget. Az arcán azonban kék hajszálak – gyönge és halvány erek – szaladtak összevissza, és némi táskák fittyentek a szeme alá is.

– Legyen üdvözölve, Domine Eusebius! – mondtam.

Az égnek emelte a tekintetét:

– Hogyan feledkezhetsz meg ennyire magadról, fiam! Domine Eusebius – legatus de latere! Ez az én nevem, ha nem tudnád! Szeretném, ha többet nem feledkeznél meg a tisztességről, és úgy szólítanál, ahogyan illik.

Becsuktam utána az ajtót:

– Szavamat adom magának, atyám, hogy mást sem teszek, mint a tisztességről igyekszem nem megfeledkezni, de őszintén szólva sokkal nehezebb, mint gondoltam volna…

– Domine Eusebius – legatus de latere! Mi van ebben nehéz? Ismételd néhányszor, s akkor semmi baj nem lesz vele többet…

– Parancsoljon: Domine Eusebius legatus de latere…

– Na látod! Mi sem könnyű, mint ezt megjegyezni…

– Igaza van! Kerüljön beljebb, és érezze olyan jól magát, Domine Eusebius legatus de latere, mintha otthon lenne!

– Így, gyermekem, így! Tisztelet a pályának, melyet a jó ügy szolgálatában tesz meg az ember, és természetesen nem kevesebb tisztelet a címnek és a rangnak, amelyet áldozatos élettel kiérdemlünk…

– Teljesen egyetértek magával – de tudja, manapság sokan akadnak, akik olyasmit mondanak, hogy kicsire nem adunk!

– Kicsire? Csak nem neveznéd kicsinek azt, ami tiszteletet és alázatot kell ébresszen a szívekben? Csak nem vennél magadra ilyen szégyent?

– Isten őrizzen! Bocsásson meg, és szálljon békesség közénk!

Lehunyta a szemeit:

– Bizony békesség! A legszebb szót mondtad ki, amit ember egyáltalán kimondani képes! Azt a képességünket idézted, melyet a legnagyobbnak nevezhetünk…

– Bizonyára igaza van, de őszintén szólva én úgy tudtam, atyám, hogy nincsenek képességeink, mert amit annak nevezünk, az mindössze kegyes ajándék, melyet az Istentől kapunk. Őnélküle csak holmi sejtéseink lennének legfentebb, nagyon is távol a képességtől…

Összekulcsolta a kezét:

– Bizony, fiam! Isten bölcs, és tudatlanok az ő szolgái. Végtelen az ő jósága, és gyarlók az emberek. Ő a testté vált igazság, és gyermekei tévelygők a nagyvilágban. És ha van dolguk az életben, nem egyéb az, mint hogy ne szűnjünk meg az ő parancsa és kívánsága szerint keresni a tökéletest, hogy méltóvá próbáljunk válni az ő szeretetére. És ekképpen aztán ne is teljen másban az életünk, mint a végtelen alázatban és szeretetben, mert ez a kettő az, ami emberré tehet bennünket. Ne teljék, csak a szüntelen vizsgálódásban, hogy megtettünk-e mindent, amivel elkerülhetjük e világ csúfságait, a bűnt és az alkalmat is, amely hozzá vezethet, és ellenálljunk a gyöngeségnek, mely elrútíthatja Isten képmását, melyet kegyelme folytán magunkon hordozunk… Egyetértesz, gyermekem?

– Természetesen…

– Hát akkor legyen úgy valóban mindörökkön-örökké…

Felnyitotta a szemét és megkérdezte:

– Borod van?

– Bor? Ne hozzon zavarba, atyám… Őszintén szólva nem is tudom, hogy mit válaszoljak hirtelenjében?…

– Pedig egyszerű – mondd meg, hogy van vagy nincs borod.

– Tulajdonképpen van… Bár, hogy az igazat megvalljam, ezen az éjszakán nagyon is szükségünk lesz a józan értelemre, és úgy gondolom, arra kell majd vigyáznunk, hogy véletlenül se ejtsünk ki olyasmit a szánkon, amit, hogy úgy mondjam, nem vont szép fényébe az igazság és természetesen vele együtt az igazságosság is…

– Tökéletesen igazad van… És különben is örülök, hogy az igazságot emlegeted, mert lásd: amíg ártatlan gyermek voltam – bár Ágoston szerint nincs visszataszítóbb a gyermeknél, aki önfeledt önzésében mit sem gondol az Istennel és önmaga bűneivel –, ártatlan gyermekségemben bizony rengeteget hazudtam, és igazán nem tartottam fontosnak különbséget tenni igazság és igazságtalanság között, álmaim és a valóság között, mert még úgy tartottam, hogy legméltóságosabb jogom azt mondani, ami éppen kedvemre van, mit sem törődve azzal, hogy igaznak tartják-e vagy sem. Nemdebár így voltál vele magad is?

– Azt hiszem, igen…

Felemelte a hangját:

– De aztán elromlottál, ugye, gyermekem!? Aztán már megtanultad, ugyebár, bűnös lélek, hogy csodálatos ügyességgel ne azt mondd, amit gondolsz, hanem azt, amit helyesnek vélnek az embertársaid, és ekképpen annyit hazudsz, amennyit szólsz egyáltalán. Vagy tévednék?

– Nehéz helyzetbe hoz, atyám, őszintén szólva igen nehéz dolog akár jót vagy rosszat mondani önmagunkról…

– Mert elromlottál, bizony, gézengúz!… Megtanítottak hazudni, te pedig örömmel megtanultál, és ily módon aztán ráléptél a bűn útjára, mert az egyik bűn hozza magával a többit! Képmutató lettél bizonyára, aztán meg számító, aki azt mondja, mit is cselekedjek ugyan, hogy meg ne haragudjanak rám! Bizony hitvány ember lett belőled, s ilyenkor aztán ne csodálkozz, ha elszomorodik a szívem, és annyira nem viselem el a fájdalmát, hogy megkérdezem tőled: hol van hát a borod?

Az asztalra intettem:

– Itt van minden! De nem tudom, ízleni fog-e.

– Én a bűneidet utálom, és nem a borodat szeretem… Mit mondtál, milyen fajta?

– Tokaji…

– És mondd, szemelt talán?…

– Szemelt…

– És hány éves?

– Azt hiszem, három…

– Úgy! Nem csapsz be?

– Isten őrizzen tőle!

– Isten őrizzen, isten őrizzen… Titőletek már minden kitelik! Loptok, csaltok, hazudtok, képmutatók vagytok, mert megfeledkeztek az Istenről!

– Nem akarom becsapni, atyám! Itt van, megtöltöttem a poharát, emelje fel, és kóstolja meg. Domine Eusebius… legatus de latere!

Ránézett a pohárra:

– Ó, hogy gyöngyözik ez az ital! Serleged nincs, fiam?

– Nagyon sajnálom… De talán jó lesz így is. Fogja meg, és igyunk a békességre!

Felemelte a poharát:

– A bűneidre, gyermekem! Legyen, hogy magad a békességre iszol, de én a bűneidre emelem a serleget – bár pohár mindössze és gyűszűnyi az egész –, én a bűneidre emelem és a bűneidnek a bocsánatára…

Magasra tartotta a poharat a kezében:

– És azután meg másra! Ó, másra iszunk bizony, és másra emelem én ezt a serleget! A Városra! Mit is tudsz te a Városról!? Én arra iszom, a Városra és szülöttjére, aki így szólt: nincs, mi Isten után méltóbb lenne a dicsőségre, mint magad, szőlőnek a nedve, mert te boldogítasz egyedül méltón az üdvösséghez! Ó, micsoda Város, micsoda Város és micsoda szülöttjei! Hát adott-e város és adott-e ország nagyobbat s nagyobbakat?! Mert gondolkodj csak. Ugyan hol született példának okáért Szenvedély akkora s oly magasztos, mint e városban? Szenvedély akkora, mely az Istent annyira imádta, s eltelt annyira a szeretetével, hogy az oltárra fektetett puskákkal lövetett a tömegre – mely másképpen gondolta imádni az Istent, mint azt ő tette, ő, a felkent és egyedül igaz, s aki ott is égett meg később a máglya tüzében?! Vagy mondd: honnan szállt még oly mélyre az emberi fájdalom, kutatva önmagát és keresve a vigasztalást, és nem szűnve lobogni a mindenért, melyet fel akart fogni véges elméjével, mert különben emberi mivolta cáfolatát látta a szűk időben, mely bölcsőnk és koporsónk közé szorít. Nem! Ő átlépte a határokat! És Poklot és Paradicsomot bejárt, és nem hagyott fel a reménnyel, míg be nem járta a bejárhatatlant, és úrrá nem lett ő maga, az ember a tiltottak fölött! Micsoda város, ki ezt a legnagyobbat adta! És micsoda város, ki ezt a legnagyobbat meg is tagadta! Mert ne feledd: nagyot tagadni s értelmesen, nagyobb a nagynál – ha úgy tetszik, persze. De hadd jöjjön a bor! Micsoda bor!… Ő az, amelynek minden cseppje tüzes szárnya a dalnak – míg aztán lompos farka nem lesz a részegség kutyájának, hogy úgy beszéljek, hogy igazat próbáljak mondani, vagyis igazzá váljon az igaz, mert érvényét s jogosságát is mindjárt hozzámondom: a tagadást! Micsoda bor – és micsoda város! Mely a legnagyobbnál is nagyobbat adott, mert adta – a legtisztább Észt! Az Észt, mely mit sem tud a hazugságról! Ez aztán az igaz nagyság! Ó, ő a harmadik, akit említek mostan a város szülöttei közül! Ő, ki lefejtette a hazugság burkát, és úgy nyújtotta a magvat a szánkhoz, hogy valódi ízét érezd – bár keserű, de igaz! Ki úgy nyúlt hozzá, amit érintett, hogy rögvest pokolba küldte a filozófust, ki azt mondotta, hogy nem ismerhetünk meg semmit, mert hozzáhatolva és érintve megváltoztatjuk a természetét. A pokolba vele! – szólt, és elmondotta az emberről az igazat. Elénk nyújtotta összesűrített lényegünket: hazugság, ravaszság, képmutatás! – semmit sem tagadhatunk önmagunkból. Hatalmat, hatalmat… hatalmat, ezért nyüszítünk mindannyian! Mi gyilkolunk ahhoz, hogy élhessünk. – Ő azt mondotta: gyilkolnod kell, hogy élhess! – Ő persze nem tudott megélni közöttünk – mi pedig nap mint nap nem szűnünk meg használni mind, amire tanított! Fennszóval kiáltjuk, hogy gazember volt – s akképpen élünk, ahogyan ő a gazembert élni tanította! De hát – a Város! Az szülte őt is! A Városra igyunk! S arra, hogy mily nagy volt ostobaságában is a Város: hadd súgjam a füledbe, hogy ne hallhassa más: nem ismerte fel, hogy legnagyobb fia magam voltam! De ezt aztán el ne mondd, egyetlenem, el ne mondd, mert rájőve még megtagadnának haló poromban is! Hátha még nagyságom okát is megtudnák? Ne feledd: semmit sem bocsájt meg nehezebben az ember, legyen barátod akár, legyen bár a Város, mely szült, mintha megtudja, hogy ismered őt! Hogy többet látsz belőle, mint amennyit maga mutatna a világnak! Hogy ismered őt lelke legrejtettebb zugáig! Gondold csak meg: mennyi mocsok lakozhat az emberekben, ha törvénnyé tették a szót: diszkréció! Ne áruld bizony el soha, még barátaidnak sem – nekik ne igazán –, senkinek soha, hogy ismered őt, hogy többet látsz belőlük, mint amennyibe belenyugszanak, hogy látható! De – mégis! Fenékig most a poharat a Városra! Ó, hogy gyöngyözik ez az ital! Ránézve ott ring benne a messzeség, az elérhetetlen, a mindent szabad, ott van benne mindaz, ami valójában vagyunk, és bizony azt kellene énekelnie róla a költőnek, hogy ezt, csak ezt feledte ki belőlünk az Isten, amikor megteremtett, és ez a tragédiánk… Tokajit mondtál?

– Igen, atyám…

– Isteni ital! Valóban egyedül méltó hozzánk, és nagyságunkat mi sem dicséri jobban, mint hogy megismertük őt, szeretjük, és szolgálunk neki. De mondd csak – mi is a tragédiánk? Mintha ilyesmit mondtam volna az előbb!?

– Nem emlékszem pontosan – de mintha a locsogást és a fecsegést említette volna!

– Igen, igen… Azt mondtam volna? Nos hát, bölcsen szóltam akkor, mert ne feledd soha, légy mértékletes, emlékezz állandóan arra, aki azt mondotta: „semmit se nagyon!” Ez a törvény! Ami pedig a fecsegést illeti, arról újfent ne feledd a mi Jakab apostolunkat, aki ekképpen tanított minket végtelen bölcsességében: „Kicsiny tag a nyelv, nagy dolgokkal hányja magát, ímé kicsiny tűz, és mekkora erdőt felgyújthat!” Soha ne feledd, mert a nyelv bűneiről mondotta, és volt annyira bölcs, hogy tudja, mit beszél. Áldás reád – és töltsd meg újra a poharamat!

– Nagyon szívesen – de ha megengedné, akkor csak egy feltétellel…

– Feltétellel?… Hát honnan tanultad ezt a szót, a legundorítóbbat mindannyi között? Nem szégyenled magad? Úgy látom, felnőttél bizony már magad is, felnőtté váltál bizony és hasonlóvá a többihez!… Mi a feltételed?

– Semmiség. Próbáljon meg akkor beszélni, hogyha én kérdezem. Nem haragszik?

– Ugyan! Soha, semmiképpen nem lehettél volna udvariasabb hozzám – úgy látom, tudsz viselkedni! De mondd, miért kívánod, hogy ne mondjam, ami eszembe jut?

– Mert sürget az idő, és nincs hely fölösleges dolgok számára…

Megjáratta a tekintetét az arcomon, és különös derű költözött a szemébe:

– Fölösleges dolgokat mondtál?

– Igen…

Közelebb lépett hozzám, és a szemembe nézett:

– Valóban komolyság ül a szemedben! Hacsak nem gond! Szavamra: hiszen gond árnyékolja a szemeidet! Ne, ne tagadd! Ott ül a pillantásod mélyén! És íme – a mozdulataid is türelmetlenek, akár az ostobáké! Nem haragszol, ugye? Akár az ostobáké, akik úgy vélik, a szerencsétlenek, hogy halaszthatatlan dolgaik vannak ebben az életben, mielőtt örök álomra hajtják a fejüket, sőt még talán azon túl is halaszthatatlan dolgokat kell elvégezzenek. Hát mit akarnál, hogy feleslegest emlegetsz, nem kívánnád utána nyomban a fontosat is kimondani?

Hátralépett, és a poharakra intett:

– Bor van az asztalodon, a kezünkben pohár, az éjszaka csendes, Zeuszra, nem értelek! Mert ha akképpen gondolkodnál, mint akiket említettem, az ostobákat, akkor elhagyom bizony a házadat, fiam, mert sok erényeim között legtöbbre tartom – és ez az, amit világért se árulj el a Városnak –, hogy soha nem próbáltam útját állni az ostobaságnak és az ostobának sem ily módon. Mert éppen hogy örömömet leltem abban, ha segíthettem őket még ostobábbnak lenni, mert ekképpen ostobaságuk mellett fényesebben ragyoghatott a magam bölcsessége. Nagy erény! Jól tennéd, ha magad is megfogadnád – a borodért adom cserébe, és igazán nem mondhatod, hogy fukar volnék. Add, és töltsd a poharam, és ne törődjél egyébbel, ha csak egy keveset is értelmesnek akarod nevezni magad!

Szájához emelte a poharát, és a vállam felett eltekintve megpillantotta Václávot:

– No nézd csak! Hisz nem vagyunk magunk! Bacchusra! Ott is áldoznak néki! Hát elfogynak lassan az ostobák, ha mindenki poharat tart a kezében, légy üdvözölve, barátom! És mondd csak, nem láttalak én már valamikor téged? Hisz áldott koromnak gyermeke vagy, ha nem tévedek! Úgy, úgy… Hiszen az vagy te, most látom csak igazán rajtad. Hát akkor ugyan megérdemled, hogy szépen köszöntselek: légy harmadik Daphnisz és Khloé között, és ne vesd meg egyiket sem, ők pedig fogadjanak mindketten, ha nem is egészen nagyra tárt, de kellőképpen megnyitott barátságukkal!

Václáv arrább tolta a poharát:

– Köpje le helyettem, uram! Köpje le, de jó alaposan!

Eusebius hátrább lépett:

– Ó, bárdolatlanság! Hát soha nem fogy el a világból! Bizony félreértés volt, hogy köszöntöttelek. Próbáld elfelejteni. Mert ha koromat nem is, de tisztelhetnéd a műveltségemet, és ha erről még semmi nem árulkodott volna számodra, akkor az öltözetet, mely elmondja számodra, hogy ki áll előtted!

– Ezt jól mondod – mondta Václáv. – Valóban úgy köszöntöttelek, amint a ruhádhoz illik. És hogy lásd, mennyire tisztellek, figyelj. Voilà!…

Kiköpött a földre, aztán rám nézett:

– Minden szemetet ide akar hordani ma éjjel? Inkább ne láttam volna meg a holdat odakinn, mint hogy egyik bitang a másik után kerüljön a szemem elé!

– Bocsásson meg, atyám – mondtam. – Valóban bárdolatlan, de azt hiszem, én tehetek róla a legkevésbé…

– Ne mentegetőddz! Mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy megbántódjam, mert valamint a sár nem szennyezheti az ég magasságát, azonképpen nem ér fel hozzám ennek a fickónak a szava!

Václáv felnevetett:

– No hiszen! Te meg a magasság! Éppen ti illenétek össze! Hallott már ilyet, uram: a mocsok meg a magasságos ég!?

– Ha egyebet nem is, de a vendégemet tisztelhetné!

– Hogyne! Nyugodjon meg, hogy arra is sor kerül majd, mihelyt a tisztesség meg az igazság parolát nyújt neki. Akkor aztán magam is tisztelni fogom… De úgy hiszem, hogy erre nagyon sokáig kellene várnia. Mert ahogyan mondani szokták: hamarabb megy át a teve a tű fokán, mint hogy ez a mocsok bármiféle tiszteletre is méltó legyen…

Eusebius széttárta karjait:

– Értelek most már, gyermekem… Ó, hiszen nincs már itt hiba! Most látom csak, hogy a vendéged nem akármilyen ember! Jól hallottam, hogy az igazságot emlegette? Mondd, derék katonám, csak nem azok közé tartoztál magad is életedben, akik úgy vélték, hogy halaszthatatlan dolgaik vannak, mielőtt végképp álomra nem hajtják a fejüket? Bizony oda tartoztál te is! Úgy bizony – mert ha megnézem jobban a szemeidet, akkor ott ül a tekintetedben, de még mennyire hogy ott ül a gond és a felelősség! Zeuszra! Micsoda hév és micsoda indulat – és mily tiszteletre méltó, persze csak akkor, ha valóban megfeledkezem róla, hogy milyen csúnyán beszéltél az előbb!

– Legjobb lesz, ha elhordod magad a szemeim elől, amíg jó dolgod van. Bizony nincs Isten, ha még téged sem rágtak szét a kukacok! – mondta Václáv.

Eusebius közelebb lépett hozzám:

– Mondd, fiam: ugye gond és töprengés árnyékolja ennek a katonának a tekintetét? Ej… hát nem szólsz rá semmit? Nem úgy találod magad is, amint én mondottam?

– Azt hiszem, van benne valami igazság, atyám.

– Azt hiszed? Én bizonyos vagyok benne, fiam! De hát a te szemeid sem különbek! Istenemre nem!… Még csak most látom igazán, hogy közelebbről nézlek, ne is próbáld tagadni, kedvesem. Fátyol borítja bizony a te tekintetedet is, és akkor aztán igazán nem tudom, hogy mihez kezdhetnék veletek…

– Hordd el magad, ennyi az egész… – mondta Václáv.

– Biztos vagy benne? Hát miért nem magatok hagyjátok a gondot – és Istenemre, semmi nem állhat az útjába annak, hogy bölcsen töltsük el az időnket. Hát mondjátok meg az ég szerelmére, mi az, ami megéri, hogy a kedvét szegjétek ennek az éjszakának? Van, ami megéri, hogy ne szolgáljunk örömmel önmagunknak? Bizony mondom nektek: semmi sem méltó az ég alatt, hogy letöröljünk miatta akár egyetlen mosolyt is az ember arcáról! Hát mi dolgotok van nektek tulajdonképpen?

– Ez a katona gondolkodik, atyám… – mondtam.

– Szép! És mi felől, ha megengeded, hogy megkérdezzem?

– Önmagunk felől, atyám…

– Úgy! És hol vannak a könyveitek, mely verssel és dallal van teli, hogy segítsen gondolkodnotok? És hogy az igazságot is meglelhessétek – mert ilyesmit emlegetett az előbb e katona –, hol vannak a szerszámaitok, mellyel dalt és muzsikát fakaszthattok? Elrejtettétek talán? Ha így van, akkor csak nosza, elő vele, és mi sem könnyebb, mint társatokul szegődnöm, és nem bánjátok meg, mert akkor így szólok hozzátok: barátaim, emeljük hát a poharainkat az emberre, aki meglelte az igazságot! Emeljük az emberre a poharainkat, és ha szánkhoz ért az ital, akkor igyunk például Fortunáta egészségére! Nem ismertétek talán? Ott lakott Kojata atya bordélyában, a Szent Katalin kolostor alatt, közvetlen a szent Apollinaris iskolával szemben. Kár, ha nem tudtok róla, hiszen még az emléke is felderítene mindkettőtöket, olyannyira, hogy nincs is már harag bennem, hanem szívem békességgel telik meg újra, és érzem, hogy ember vagyok…

– Ez ám a méltó beszéd az öltözetedhez! – mondta Václáv…

– Mondd, fiam! – nézett rám Eusebius. – Nem tudnád idehozni őt? Az Apollinaris iskolával szemben lakott, és így nyilván nem is temethették messzire tőle…

– Bevallom, hogy eddig még nem gondoltam ilyesmire…

– Kár! Nem tudod, és nem tudjátok, hogy mit veszítettetek! Vagy attól tartotok talán, hogy nem viselkedném illendően, úgy, mint azt a becsület és tisztesség megkívánná, hogy magam tölteném vele az éjszakát, és nem gondolnék tireátok is? Ne vétkezz még gondolatban sem, gyermekem! Ó, Fortunáta! Istennő voltál bizony, hogyan is nevezhetnélek másképpen?! Az volt ő, a szerelem felkent istennője, aki megtette egyébként, hogy az ablakán hajigálta ki a férfit, ha nem állt helyt magáért, s akit még szolgálatának harmadik esztendejében is szűznek adtak el nem is egy átutazó kereskedőnek, aki aztán áldotta az eget, hogy ilyen kegyben részesítette meg őt az úr, a kis ördög lánya pedig akkor már – negyedóra sem telt – három diákot vidított egyszerre és önszántából, mert így szerette csak igazán, és hiába dorgáltam érte! De isteneket dorgálni? Ó, emberi merészség, még gondolatban is bűn megcselekedni! És Beáta! Bizony innánk az ő egészségére is! Ő jutott most eszembe, Beáta, az ágyroncsoló nagy fenekével, bizony vigyázni kellett, nehogy alatta feledje az ember a tenyerét! De ha felejtette is, az volt ám az igazi! És Florica! Meg Dinka, a görög lány, akire csak rágondolni is férfimunka a javából, és aki úgy fogadta a vendégét, hogy az felöltözve találja, és úgy kezdett vetkőzni, hogy minden ruhát, kendőt és pruszlikot, és szoknyákat lassan és egyenként vetette le magáról, mégpedig tükör előtt, hogy láthassa magát, s aki végül úgy rontott a férfinak, mint a farkas, s akkor kellett aztán helytállni alatta, míg kedve tartja!! S azután mit meg nem tett hálából? De mit hálából? Úgy hiszem, mégiscsak akkor töltötte igazán a kedvét, mert látni sem lehetett, csak érezni, mint a forró vihart, mert eltűnt a férfi szemei elől, és csak néha bukkant fel, valósággal éppen úgy, mint a szülőanyja, a sátánkirálynő a poklok fenekéről, csapzottan és pirosan, mint a tűz lángja, ahogy fel-felcsapja magát, és azután újra és újra, és nem volt vége, ha csak könyörgésre nem fogta a férfi a dolgot. De akkor meg repült, repült úgy, meztelenül, mert úgy dobatta ki magától… És mégis jöttek újra! Jöttek újra, ahogy a haragjuk és a szégyenük elmúlt, mert szomjúhozták, mint a bort, amely elveszi az eszüket, és amely újra és újra kell mégis!…

– Hogy nem sül le a képedről a bőr! – kiáltotta Václáv.

– Bort adj, gyermekem, bort, hadd hűsítsem magam, mert íme embernek érzem magamat újra!

– Hogy nem süllyedsz el a szégyentől és a mocsoktól?!

– Ne törődj a katonával – mondta Eusebius –, ő úgy véli, hogy az a dolga a világban, hogy fátyolos legyen a szeme a gondtól és a felelősségtől. És természetesen kardot is ragadjon, mert különben milyen ember is lenne? De téged így szólítalak: asztalodon bor, kezedben pohár, az éjszaka csendes, mit akarnál hát? Ne törődjél az ostobákkal, hisz úgysem állhatod az útjukat – vedd a poharat, és örülj, hogy embernek szült az ég!

Összevonta szemöldökét:

– Mert remélem, embernek érzed magad! Nyugtass meg felőle, hogy meg ne érintsen újra a szomorúság, és ne költözzön fájdalom a szívembe…

– Igazán örülök, hogy jól érzi magát nálam!

– Még nem! Még nem egészen! Míg a gond nem távozik el a szemetekből, addig árnyék borul az én szívemre is…

– Akkor nincs más tennivalónk, Domine, mint hozzálátni, hogy elhessentsük ezt az árnyékot a szívéről. Megtenné, hogy rám figyel néhány percre?

– Mit akarsz tőlem? Nyilván bölcs dolgot akarsz, mert embernek tartasz! Vagy nem így van talán?

– De, természetesen…

– Magadat is embernek tartod?

– Természetesen…

– És kérdezni akarsz!? Jól teszed! És mert engem sem tartasz holmi kísértetnek vagy ostobának még kevésbé, és mert nyilván örülsz annak, hogy emberszív dobog benned, ezért minden bizonnyal a dalokról és a himnuszokról akarsz kérdezni engem! És akkor áldott legyen benned a szív, és áldott legyen benned a lélek, valóban ember vagy. Hárfád, lantod vagy hegedűd van? Talán forgólantod, tubád vagy fuvolád? Csak a nevüket mondd, és elég az örömhöz, amelyre születtünk. Hozd őket, testvérem, és boldogabbá teszel, mint a boroddal tehetnél bármikor is!

– Dicséretes dolgok, de nem éppen erről akartam kérdezni…

– A versekről! Mert érzed magad is, hogy mélységesen hallgat az éj, és megszórja palástját drágaköveivel a pazarló égbolt, könnyű és lenge szellő kél kint, és szalad a szerelméhez, a gyönge virághoz a messzi erdőkre, hogy csókot váltson vele és hívja is talán már magával a harmatot, hogy hűsítse játéktól hevült kedvesét. Vagy hallani véled a csermelyek csevegését, és azt, ahogyan visszazúg nekik a parti lomb, és hogy fölöttük már várja a madár a napot és a hajnali ég szerelmét. És rájuk, akik kéz a kézben lépnek a nap ragyogásába, és szólnak egymáshoz imígyen:

 

…gyere menjünk a mezőre,
illatoznak künn a mandragórák,
már a szőlő is virágzik,
s kifakadnak ajtónk előtt
a gyümölcshozó fák!

 

És ezzel aztán széppé teszed az időmet, amelyet veled töltök. Mert róluk akarsz kérdezni engem bizonyára, és a himnuszokról, melyek magasba repülnek velünk, és oly könnyűvé tesznek, mint csak a nimfák lehetnek a mesék ligeteiben. Kérdezzél csak felőlük, és akkor nem szűnünk meg hajnalig felelni egymásnak, s míg én mondom valamely áldott sorát, te gyűjtsd ajkadra a következőt, hogy bomoljon aztán róla, mint virág, ha csokorba kötötték először, és könnyű kezekkel, de méltóságosan megbontják aztán… Ezekről akarsz kérdezni, mind amiket most elmondottam, csakis ezekről, mert úgy szóltál, hogy embernek tartod magad – s méltó is akarsz lenni az emberhez!

– Nemcsak mocskos disznó vagy, hanem csepűrágó is! – mondta Václáv. – Bizonyisten leköpöm, uram, ha nem viszi el a szemeim elől…

– Köpni, köpni!… – legyintett Eusebius. – Bizony nem nehéz mulatság! Megtanulhatja bárki, és oly sokan megtanulták már, hogy számolni sem győzöd!

Lassan kiitta a borát:

– Rajta, kérdezz! Kérdezz úgy, amint óhajtod, és mit se törődj a versekkel és a himnuszokkal! Ha titeket hallgatlak, bizony elhiszem, hogy újra élek: akadt már közöttetek, aki köpni szeretne!

– Elnézést kell kérnem, de talán legokosabb lenne, ha nem törődne ezzel a katonával!…

– Arról beszélj, amit kérdezni akarsz!…

– Bocsásson meg – de pontosan egy köpésről szeretném kérdezni!

– Mondtam már: valóban feltámadtam! Mit akarsz a köpéssel?

– Emlékszik valami Jan Zsitomirnak a nevére?

– Kinek a nevére?

– Jan Zsitomir! Csehországban találkozott vele, diák volt és Prágába való…

– És leköpött engem!

– Úgy van… Nem haragszik?

– Mit akarsz tudni róla?

– Megmondaná, atyám, hogy miért köpte le magát?

– Egyszerű! Gondolkodtál már azon, hogy miért büdös a görény, vagy miért undorító a pocok?

– Talán olyannak teremtette őket az Isten…

– Nincs kizárva, hogy nem ilyennek teremtette őket az Isten! A te Jan Zsitomirodat, mert embernek született, mindenesetre nem olyannak teremtette az Isten, hogy beleköpjön mások arcába. Nyilván csak később vélte úgy, hogy emberségéhez hozzátartozik a köpés! Lásd, derék katonám, nemcsak magad óhajtanád megszerezni egy köpés árán a boldogságot!

– Ha én köpök, vagy Zsitomir köp, az két különböző dolog, te disznó – mondta Václáv. – Az az igazi köpés, amit tőlem kapnál, és vigyázz, nehogy valóban megtörténjen!

– Értesz hozzá, így hát magad tudod jobban. Tovább, házigazdám, mit akarsz tudni a Janodról?

– Miért köpte le magát?

– Mert ez hiányzott a boldogságához! Egyébként nem egyszer, hanem kétszer köpött le, mert az első után így szóltam hozzá: itt a másik arcom, fiam, köpd le azt is! Ő pedig így válaszolt: áldott a száj, amely leköp téged! És leköpött újra úgy, ahogyan eléje tartottam a másik arcomat is.

– Csak úgy egyszerűen leköpte?

– Miért ne? Egy köpés kisebb boldogság, kettő nagyobb, három vagy négy, úgy hiszem, talán maga az üdvösség! Nem tudod, fiam, hogy vannak emberek, akik így szerzik meg maguknak a boldogságot? Hát micsoda emberek is lennének, ha nem köphetnének? Te is, katonám, ha úgy véled, hogy rosszul érzed magad köpés nélkül, és nem bírsz már magaddal, akkor csak állj fel, és köpjél nyugodtan, amikor jólesik. Megnyugtatlak, hogy nem lesz harag miatta! De mondd: igaz-e, hogy ennek a Zsitomirnak kifolyatták valahol a beleit? Mintha olyasmit hallottam volna róla, talán Malesov környékén, ha nem tévedek. Vagy csak beleköptek egyszerűen az ő képébe is?

– Magam öltem meg, szolgálatjára!

– Pontosabban – te folyattad ki a beleit. Jól mondom?

– Nem egészen! Tudniillik, mielőtt kifolyattam volna a beleit, levágtam az egyik fülét, sajnos, csak az egyiket, de a belei, azok hálistennek maradéktalanul kifolytak belőle…

– Váljék dicséretedre, gyermekem. És semmi köpés?

– Inkább a beleit! De engedje megjegyeznem, hogy még így is szebb halált halt, mint a Nemecky Brody-i esperes, aki a sekrestyéjében adta ki a lelkét anyaszült meztelenül egyik ringyójának a hasán. Isten és az Egyház nagyobb dicsőségére!

– Valóban rettenetes!… Hideg kövön! Ízléstelen és méltatlan a halandóhoz! Soha nem tettem ilyet… De halljuk csak, derék házigazdám: mi dolgod ezzel a Zsitomirral?

– Nem tudok napirendre térni a köpés fölött! Csak úgy fogja magát, és leköp valakit. Elképesztő!

– Miért lenne elképesztő? Köpött, mert nem kevésbé volt bölcs, mint a vendéged itt a sarokban… És amilyen – ha szemem nem csal – magad is lehetsz, ha nem vigyázol! Leköpött, mert azt parancsolta neki a hit! A hit, mely a szívében lángolt, és a felelősség, mely eltöltötte minden porcikáját. Hit és felelősség! – nem elég hozzá, hogy köpjünk? Figyelmedbe ajánlom: ha arcul köpsz majd, tudni fogom, hogy szíved megtelt hittel, és nem kisebbért, de az egész emberiségért érzel felelősséget! S ha esetleg a nyelvemet próbálnád majd kitépni – akkor tudni fogom, úgy véled, nem vagy messze tőle, hogy meg is váltsd az emberiséget! Mindannyiunk legnagyobb dicsőségére!

– Ámen! – mondtam.

– Úgy… úgy… mindörökkön-örökké! Most aztán igazat szóltál! Tehát mit akarsz a boldogtalannal?

– Mennyi ideig volt magánál Zsitomir?

– Három hónapot! Ha meggondolom – három hosszú hónapot ebből a siralmasan rövid életből! Bizony nincs erre vigasz… Mintha nem lett volna teljesen mindegy, hogy az, aki köpésre születik, kit és hogyan köp le? Mintha nem lett volna tökéletesen mindegy, hogy eleddig császárit köpött, ezután pedig huszitát köp majd!

– Vigyázz, hogy mit beszélsz – mondta Václáv. – Túlságosan hosszú ideje teszed próbára a türelmemet.

– Megmondtam, akkor köphetsz, amikor jólesik!

– Nyugalom, Václáv – szóltam. – Nem értettem pontosan, hogy mit mondott az előbb, atyám?

– Semmiség az egész! Mindössze azt mondtam, nem az a fontos nekik, hogy miben hisznek, hanem az, hogy köphessenek és minél nagyobbat!

– Értem! Megmondaná nekem, hogy mit mondott Zsitomir magának, amikor leköpte?

– Mondtam már: áldott a száj, amely leköp téged! Három hónap bizony ebből a rövid életből, hogy mindent megtegyek azért, hogy az elkövetkezendő időkben ne császáriak, hanem husziták vére fesse pirosra a kardját. Mikor pedig valójában az a fontos mindössze, hogy vér csoroghasson a kardon! Három hosszú hónap, hogy a fejébe verjem: törölve lesznek a bűnei, ha nem ilyen, hanem amolyan katonát gyilkol ezentúl. Hogy Isten homlokon csókolja majd, és így szól hozzá: lám, most már tudod, merre kell köpnöd!

– Egyébként így is volt! Életének az utolsó percéig köpött…

– Természetesen! Ha valaki egyszer elkezd köpni, akkor nem szabadulhat tőle, isten ments, hogy megszabaduljon!… A leprától, a pestistől, a rákfenétől, attól igen, attól megszabadulhat, de ettől nem!

– Engedje meg, hogy még egyszer megkérdezzem: mi is volt az, amiért leköpte magát?

– Mert ez hiányzott az üdvösségéhez!

– Megtenné, hogy pontosabban válaszol?

– Ennél is pontosabban?

– Igen! Csak úgy, kapásból azért nem köpnek le egy embert. Nem igaz?

Széttárta a karjait:

– Teljesítem a kívánságodat, mert nem tudod még, hogy annál boldogabb ember vagy, minél kevesebben engedelmeskednek neked! Élsz férfikorod teljében, bor van az asztalodon – és arra vagy kíváncsi, hogy miért köp az ostoba? De hogyan lehet, hogy magad nem tudod!? Ha megengednéd, hogy szívem szerint tegyek, akkor most odafordulnék ehhez a katonához, és így szólnék hozzá…

Odafordult Václávhoz:

– Hadd szóljak hozzád, ki leköptél volna magad is az előbb, miképp a másik tette volt, akiről beszélünk. Mondjad csak hát, nem az lenne a dolgunk, hogy emberként nézzünk egymás szemébe, és ha van is dolog, amely elválaszt bennünket, arra figyeljünk inkább, ami összeköt?

– Hordd el magad a szemem elől! – mondta Václáv.

– Hordd el magad? Mi sem könnyebb, mint ezt mondani, és mi sem könnyebb, mint elhordani magunkat egymás szeme elől! De hiszen egy földön élünk, barátom! Nem úgy van, hogy örömmel kellene feldobbannia szívünknek, és mi több, hangos szóval kiáltanunk, ha embert látunk? És az öröm fellobbanása után vagy azzal egy időben az ész és a belátás türelmével hallgatnunk meg egymást, hogy közös szavaink nyomán derüljön fel az igazság, amely különben is oly nehezen mutatja meg magát!? És vajon nem közös-e a szándék, amely mindannyiunkat és így kettőnket is vezérel, hordjunk bár olyan öltözetet, amely megkülönböztet egymástól, nem közös-e a szándék, amely az igazság megismerése felé ösztönöz?

– A poklok kapuja felé téged – engem pedig az igazsághoz!

– Lásd: nem veszed észre, hogy máris egyek vagyunk valamiben! Mégpedig olyasmiben, amit nem is nevezhetsz kicsinynek, hogyha meggondolod. Egyek vagyunk a szándékban, hogy keressük az igazságot. Mondhatod így is: egyek vagyunk a szenvedélyben! A szüntelen nyugtalanságban, hogy megtaláljuk azt, ami egyedül lenne méltó az emberhez. Te így, én másképpen – de ugyanazon szenvedéllyel!

– Micsoda csirkefogó vagy, teremtő Úristen!

– Miért lennék az? Mert a ruhámra tekintesz, és a jelre, amelyet magamon hordok? A jel elválaszt, de tagadnád-e vajon, hogy a szenvedély összeköt?!

– A te seregeddel talán?! Hiszen a poklok pokla vár mindannyiotokra, hogyan emlegetnél akkor egy sorban magatokkal?!

– Az elkötelezettség és a szenvedély jogán, barátom! A jegy kétfajta, de nézz mögéje, és megtalálod a közöst! Nem egyforma talán?

– Hát semmit se szégyellsz? – kiáltott fel Václáv. – Bűnben és erőszakban tobzódtok, bitangok vagytok valamennyien a pápátokkal egyetemben. Zsaroltok, fosztogatjátok a népet. Mindannyian pápák, püspökök, főszerpapok, apátok, prépostok, kanonokok és valahányan csak vagytok, nyomorgatjátok a föld együgyű népét! Tized, járulék, subsidium, ez az imádságotok. Kötélre valók vagytok valamennyien, és nem szűnik szégyenkezni a föld, hogy a hátán hordoz benneteket!

– Elragad az indulat, de nézlek, és azt mondom: tisztelet a szenvedélynek, mely ha rossz úton is, de nem szűnik meg keresni az igazságot! Mert kétfelé osztotta az Isten az ő népét…

– Patkányokra, mint magatok vagytok, és azokra, akik megtisztítják tőletek a földet!

– Azokra, akik nem ismernek egyebet a mindennapok örömeinél, és akiknek aztán azonképpen is hull el az életük, mint a magtalan kalász. És azokra, akik méltók akarnak lenni az ember nevezetre, és ezért nem szűnnek meg keresni az igazságot, és életük ekképpen oly gazdagsággal teljes, amely előtt Isten is meghajtja a fejét, és így szól: íme az ember! Ilyennek teremtettem őt, telve nyugtalansággal és szenvedéllyel, hogy boldoggá tegye önmagát ezen a földön. Íme az ember, aki hittel van tele!

– Arról beszélj, hogy a gyermek ott szűköl a pofáitok előtt! Ott veti el az anyja a magzatját a szemeitek előtt, kastélyaitok oldalában, ott sárgul a gyermek terített asztalaitok mellett, ott veritek vasra a parasztot mérhetetlen birtokaitokon, ott vágjátok a kezét és a fülét, ha enni óhajtana az erdeitekben. Dárdáitok nyomorult parasztok szívében jártak, vérben gázoltatok a brydi erdőktől Prágáig! Hát micsoda hit az, amely ártatlanok vérével mocskolja be magát?

Eusebius felemelte az ujját.

– Talán nem vagy egészen igazságos, gyermekem, mert mondd csak: ki hányt kardélre ártatlan, ma született gyermeket a balparti Prágán, és ki hányt csáklyavégre csecsemőt az óvárosban? Ki dobált égő lángok közé áldott asszonyt Sedlecen?

Václáv felállt a helyéről:

– Te mondd meg nekem, hogy ki terelt a folyó medrébe ezer parasztot összekötözött kezekkel, és ki nyilazta le őket, ha menekülni próbált a szerencsétlen?!

– Úgy! – mondta Eusebius, és előbbre lépett Václáv felé. – Hát ki szögezett elevenen magatehetetlen férfit, öreget, ifjat és nyomorék asszonyt a házak kapuihoz Szezimovo Ustiban?!

– Ki húzott karóba ifjú lányokat, miután lovak farkához kötözve törette meg a testét, és ki hasította fel késsel a mellüket, amikor már a vérük omlott amúgyis a gyalázattól?! – kiáltotta Václáv.

Eusebius egyre közelebb lépett Václávhoz:

– Ki vágta darabokra az anyák testét megkötözött gyermekeik előtt Zatecben, hogy látni sem lehetett a földet kiömlő vérüktől?!

Václáv is előbbre lépett:

– Ki herélt ki gyermekfiúkat Kankban az apjuk szeme láttára, és ki dobálta aztán disznók elé a testüket?

– De ki szaggatta ki tüzes fogóval az ujjait védtelen foglyoknak?

– Ki égette tüzes vassal a szemüket megvasalt sebesülteknek?

Eusebius ott állt már Václáv előtt. Egészen csendesen mondta:

– Lám, hát nem egyek vagyunk mi a hit magasztosságában és az ember tiszteletében? Nem találod, hogy egyformák vagyunk?

Václáv felemelte az öklét. Odaléptem, és megfogtam a karját:

– Nyugalom! Ebben a házban nem szeretik a verekedést, barátom!…

– Akkor dögölj meg! – kiáltotta.

Eusebius odatartotta az arcát:

– Most kell köpni!! – kiáltotta.

– Nyomorult!… – ordította Václáv, és beleköpött Eusebius arcába.

– Brávó – mondta Eusebius.

Ellépett a katonától, és széttárta a karjait:

– Így történt, gyermekem! – nézett rám.

Odament az asztalhoz, és felemelte a poharát:

– Most már tudod, fiam? Megnyugtatlak, hogy semmi különbség nem volt a kettő között! Így köpött Zsitomir is! – szólt, és letörölte az arcát.

– Nyomorult patkány! – kiáltotta Václáv.

– Nyugodjon meg, Václáv! – mondtam. – Eressze le a karját, és az lesz a legokosabb, ha iszik egy pohár bort…

– Bolond vagyok, hogy nem ölöm meg, uram!

– Tessék, ott van a pohara!

– Pontosan így volt – mondta Eusebius. – Elmesélni untam volna, és különben is jobb, ha a magad szemével láttad. Akár kicserélhetnéd őket! Kíváncsi vagy még valamire?

– Igen! De előbb igyuk ki a poharunkat! Emelje maga is, Václáv, és nyugodjon meg!

– Uram – mondta. – Maga az első ember, aki képes volt megfékezni engem. De vigyázzon! Intézze el gyorsan ezt a patkányt! Tegyen, amit akar, de őt küldje a fenébe innen, mielőtt magam vetek véget az életének…

Odasétáltam Eusebiushoz:

– Mondja, Domine Eusebius… Hogyan tudta meggyőzni ezt a diákot arról, hogy átálljon a császáriakhoz? Ha jól tudom, először valami Josephus atya próbálkozott vele, és teljesen hasztalanul…

– Pedig Josephus szent volt bizony! – mondta Eusebius. – Szent és megszállott! Nem gondolod, hogy talán éppen ez volt a baj? Bizony azért nem mentek semmire egymással, mert hasonló ostobák voltak mind a ketten. Az egyik minduntalan felháborodott a másik szenvedélyén…

– Ez így is volt rendjén, nem?

– Balga vagy! Nem beszéltem még neked a legnagyobb erényemről. Tanuld meg: aki semmiben nem hisz, az tud a leginkább lelkesedni, túllicitál még a gazdáin is! Nos, én nem hiszek semmiben – mert az ember, úgy gondolom, semmi számotokra, és mindaz, amit az emberi szív és lélek egyszerű örömet adhat – az én számomra tehát teljesen mindegy lett volna, akár az ellenkezőjét is tennem! Számomra Husz és a pápa, Zsigmond és Žižka egyformán ostoba. Bizony mondom, nem tértem volna ki előle, ha Zsigmondot kell a kelyhes zászló alá cipelnem vagy Žižkát vezetni Rómába…

Felemelte a kezét:

– Csak a nyugalmamat hagyják meg! A kockát, Dinkát és a többieket! Ha már úgy hozta a sors, hogy lelkesek között nem maradhattam békén, csak ha magam is hitet választok vagy hitet hazudok az ostobáknak!

– Itassa csak, uram, itassa ezt a cafatot! – mondta Václáv. – Talán traktálja még egyéb jókkal is, és soha ne fogyjon el a türelme! Miért nem tartja itt örökké? Vessen ágyat neki, hozza ide a ringyóit is!

– Cafatot mondtál? – kérdezte Eusebius. – Nem mondanád meg, hogy miért? Vagy talán magad sem tudod? Azt hiszem, hogy nem egyebet szeretnétek ti legszívesebben, hanem azt, ha nem élne rajtatok kívül ember a földön, mintsem hogy valaki elmondja az ostobaságaitokat. S ha már mégis él rajtatok kívül ilyen ember a földön, akkor jobb híján káromkodtok rá – de csak azért, mert nem szúrhatjátok keresztül a kardotokkal. Akarsz még valamit tőlem, fiam? – fordult hozzám.

– Csak egyetlen kérdést. Nem érez lelkiismeret-furdalást Zsitomir miatt?

– Miért kellene lelkiismeret-furdalást éreznem?

– Ezt az embert maga megtérítette, és ez az ember elment halomra gyilkolni a kelyheseket!

– Csodálatos fickó vagy! Hát mondd meg nekem igaz lelkedre: talán kisebb volt a vétek, amikor németeket vagy spanyolokat gyilkolt? És nagyobb a vétek, hogyha utána cseheket ölt? Gyilkolt, mielőtt hozzám hozta a sorsa, és gyilkolt utána is. Csak nem gondolod, hogy egyféleképpen gyilkos volt, másképpen pedig nem az?!

Václávra intett.

– Nézd ezt az embert! Abban a pillanatban ölne meg engem, amint magamra maradnék vele! És miért, mit gondolsz? Vagy válaszolj te nekem, derék katonám! Miért ölnél meg engem? Megöltem az anyádat talán? Vagy átszúrtam karddal az apádat, fejét vettem a fivérednek, felgyújtottam volna a házadat, felperzseltem a vetésedet? Bár úgy lenne, hogy megértenéd, amit most hallasz tőlem, és ez a legfontosabb: nem engedtem talán, hogy akképpen gondolkodjál, amint az számodra éppenséggel tetsző?

– Hiszen engedted te minden gazembernek, hogy akképpen gondolkodjon, mint az számára tetsző! – kiáltotta Václáv.

– És talán nem kellett volna engednem? Mit sem tudsz te akkor az értelemnek a határairól! Téged talán rá bírnálak venni arra, hogy ülj ide az asztalhoz, idd a borodat, és mondj verseket együtt az én himnuszaimmal? Jöjj hát! Nos, házigazdám, szólj rá magad is! Szólj, hogy üljön az asztalunkhoz, és kockát vetve, vagy ha úgy tetszik, dalolva töltsük örömmel az időt. Hárman vagyunk az éjszakában, és mind emberek, próbáld hát meg az értelem magasztos nevében, és bírd rá ezt a katonát, hogy töltsük békességgel az éjt! Mondd meg neki, hogy az éjszaka és az élet egyaránt rövid, legyünk hát békességgel! Tedd meg magad, mert én ugyan kardot nem veszek a kezembe, hogy fegyverrel győzzem belátásra, hogy feladja azt, ami tetsző számára. Ember vagyok, tehát az értelmen kívül nem méltó hozzám fegyver!

– Nos, Václáv – kérdeztem –, mehetek a kockáért?

Eusebius közbevágott.

– De talán ne is tőle kérdezd! Magad hozol-e kockát? Lantot kértem tőled, mihelyt a házadba léptem, lantot, tubát és fuvolát, forgólantot, citerát vagy amid van. Versre hívtalak és dalokra, hol vannak hát? Hozd őket! Kockát, tubát, citerát, hozd, ami tetszik!

– Nos, uram… – mondta Václáv. – Induljon, és hozzon kockát és citerát! Miért nem megy?

Eusebiusra nézett:

– Kocka, citera, ringyók! A borod és a kurválkodásaid! Lásd, ez vagy magad! Mi közöd is lenne mindahhoz, ami a tisztességes embernek a gondja ezen a földön?! Hogy jól érezd magad – az igen! Hogy magad örülhess – az igen! A magad java – az igen! De mit tudsz azokról, akik az egész emberiség javát akarják ezen a földön?

– Ha ugyan nem akarjátok annyira a javát – mondta Eusebius –, hogy előbb-utóbb a pokolba külditek a földdel egyetemben!

Meghajtotta a fejét. Hirtelen megváltozott az arca, a vonásai megpuhultak, és mélységes szomorúság költözött a tekintetébe:

– Ej, ti szerencsétlenek… Hát mivégre is vagytok ti a világban, azt mondjátok meg nekem? Nem egyébért kérdezem, csak hogy békét hagyjatok már végre nekem! Hát miről beszéltek itt? Te meg miről hallgatsz, derék házigazdám? Szerencsétlenek és bolondok vagytok valamennyien! Ismeritek ugye az olasz csepűrágókat? Láttátok, amint a kutyáikat arra kényszerítik, hogy meghazudtolva természetüket számokat adjanak össze, és vonjanak ki egymásból, aztán meg hanyatt vetve magukat hol erre, hol arra mozgassák a farkukat, amitől aztán megszomorodnak, és el is pusztulnak időnek előtte, mert nem természetük parancsa szerint cselekszenek! Nem láttátok talán a medvét, amikor láncot akasztanak a nyakába, és arra kényszerítik, hogy futásra és mézszedésre termett lábaival dobot verjen, amitől égnek áll a szőrzete, mert az erdők csendjét szereti inkább és a málna bokrait? Hát miben különböztök ti ezektől a szerencsétlenektől?

Felemelte a fejét. Szemei nagyra és tisztára nyíltak:

– Hát mit akarnátok éntőlem? Hogy magam is e jószágokhoz váljak hasonlóvá? Vagy ne különbözzek tőletek – ami ugyanazt jelentené? Hát magatok vagytok, kik szerencsétlenné teszitek a földet! Paradicsomban élhetnétek, ha megelégedtetek volna azzal, amit az Isten vagy a természet nyújtott nektek: vadat az erdőben, gyümölcsöt a fán, tüzet a porontyaitoknak és állatok bőrét magatokra, hogy ne fázzatok! Talán boldogabbak vagytok azóta, hogy valamelyik átkozott közületek boldoggá akar tenni benneteket? Hisz egy kockát adok rázás nélkül tíz spanyol gurítás ellenében – és megnyerem –, ha nem öltök többet és aljasabbul, ha nem gyilkoltok többet és rafináltabbul, mint akkor tettétek, amikor először pottyantatok a földre, és az erdők vackaiban meg a hegyek barlangjaiban húztátok meg magatokat! Hiszen gondolni sem tudtok már egyébre, mint arra, hogy ki kit gyilkoljon ahhoz, hogy tisztességesnek tartsa őt a társadalmatok! S ezenkívül van-e törvény, amit igazán tiszteltek? Nem mentitek-e fel a gyermeket, ha megöli az apját – de ha magasztosabb eszménnyel hitelesíti a gyilkosságot?! Nem tereltek-e ártatlanokat, anyát gyermekével a tűzbe vagy a vágóhídra, csak mert valamelyik bolond gazember közületek úgy kívánja? És mi a vétkük? Nem tetszettek a gazembernek! Bizony mondom, még azt is megteszitek majd, hogy öltök, csak mert a másiknak barna a haja, a tiétek pedig szőke, vagy megfordítva! Nem mentitek-e fel az apát, ha megöli a gyermekét újfent magasabb eszményekkel hitelesítve a gyilkosságot? És lassan annyi eszmény szerint fogtok élni és gyilkolni is egyúttal, ahányan vagytok, vagy ahány ország! Mit ország? Város, falu, kuckó – ahol meghúzzátok magatokat! Mert meghúzzátok bizony. Mert eddigelé csak a vadállatoktól féltetek, meg az ég viharaitól, de most magatoktól remegtek! Saját fajtátok elől bújtok még a föld alá is, pincék mélyébe, s még jó, amikor csak mástól féltek, mert lassan magatoktól is megijedtek! Lassan magatok vagytok félő és megijesztő egyszemélyben – s erről aztán igazán el kell ismernetek, hogy csak ti vagytok képesek ilyesmire, de semmi állat rajtatok kívül? Nem tudtok rendes fedelet adni a gyermekeitek feje fölé, de halomszámra veritek a vasat aranyak ezreiért, hogy ölni tudjatok vele. Nincs tisztességes ruhátok, de aranyak ezreiért készítitek a szerszámokat, amivel ölni lehet aztán. Ölni – de nemhogy csupán az ellenségeiteket – azt is, aki megunván ocsmányságaitokat békén kívánna maradni köztetek, és nem ölt vasat a mellére, hogy öljön maga is, maga sem tudja, miféle okból, csak mert úgy parancsolják neki! És ha megundorodván magatokra hagy benneteket – úgy és akképpen, ahogyan teheti a szerencsétlen –, akkor falkában üldözitek! Falkában üldözitek a békést! És hogyan? Akkor nem számít különböző hitetek! Akkor egyek vagytok mind az üldözésben – ha még oly ellenségek voltatok is annak előtte, s lesztek utána újra – akkor váll váll mellett loholtak orrotokat magasba emelve, hogy szimatoljátok a vér szagát, amit ontani készültök az ártatlanon! „Ott, ott megy!… – kiáltjátok. – Ott bújik!” „Kicsoda?!” „Aki nem akar ölni!!” S milyen egyek vagytok akkor! Hogyan elfelejtitek egymás gyűlöletét! S mily egyek vagytok akkor, hogy felkoncoljátok a békést!… Hát mondjátok meg nekem: mikor hagyjátok már abba!? Végképp elhatároztátok, hogy pokollá teszitek a földet!? Nem nyugosztok mindaddig, míg el nem pusztítjátok önmagatokat?! Nem nyugosztok, míg el nem múltok nyomtalanul? Hát micsoda emberek vagytok? Szavamra: ti vagytok minden lehetséges emberiség között a legrosszabb – és aki jó kívánna maradni és mentes a bűneitektől és őrültségeitektől, annak természetesen halált kiáltotok a fejére!

Arca megsápadt, és két tenyerét a homlokára szorította:

– Én ugyan semmit sem tagadok kevésbé, mint hogy valaha is elhatároztam volna, hogy boldogabbá teszlek benneteket! De a kezem, az tiszta! Ti nem szűntök meg az életeteket adni az emberért, hogy boldoggá tegyétek – és nem látjátok már kezeiteken a bőrötök színét a rátapadt vértől! Kurválkodásaimat emlegetitek? Bizony nem markoltam meg senkinek a nyakát, hogy kiszorítsam a lelket belőle, hacsak a Dinka derekát nem markoltam! Nem ütötte le ez a kéz senkinek sem a fejét, hacsak borosflaskóknak a nyakát nem! Ti azt mondjátok, hogy addig öltök, amíg mindenki boldog nem lesz, de aki köztetek tartózkodik attól, hogy másokat megszomorítson, aki tartózkodik attól, hogy rosszat tegyen, azt megölitek, és arcul köpitek! Évezredek óta mondjátok minden tegnapotokra, hogy átkozott és boldogtalan, ugyanennyi ideje mondjátok minden mára, hogy most teszitek boldoggá a földet, ugyanennyi ideje mondjátok minden holnapról, hogy az lesz az aranykor, mely eljövend – de mikor hagyjátok már békében felnevelni az anyák gyermekeit!? Nem tettem soha rosszat! És ha tudtok ennél különbet, akkor meghajtom a fejem előttetek! De most aztán menjetek!… Menjetek… mert bizonnyal akad még e városban is, aki másképpen gondolkodik, mint magatok teszitek, és azt bizony meg kell ölnötök!

Elvette a tenyerét a homlokáról.

– Van még borod? – nézett rám.

– Van! – mondtam.

– Akkor töltsd meg a poharamat, és ne szólj egy szót se!

Václáv felállt. Kacagni kezdett.

– Szavamra mondom, ezt nevezik ingyencirkusznak!

Csípőre tette a kezét, és ránézett Eusebiusra:

– Hát most ide figyelj rám, te disznó…

– Válogassa meg a szavait, Václáv! – mondtam.

– Rendben van! Hát akkor ide figyelj, te rózsaszál… Megfelel?

– Semmi értelme a gorombaságnak!

– Örülök, hogy kedvére tehetek! Különben maga is figyeljen rám, mert ha megengedi, akkor kérdeznék valamit. Mondja, látott már tetűtől mocskos embert, aki úgy megy végig a városon, hogy telekiabálja azt, mondván: tetves vagyok! Nem látott, ugyebár. És te sem láttál ugye, rózsabimbó?! De olyat sem, aki tolvaj létére így kiabáljon: tolvaj vagyok! Vagy nyomorékot, aki fennhangon kiáltja: istentelenül rút vagyok! Ilyet sem láttak természetesen. De fordítva igen: a tolvaj kiált tolvajt, a leprás megszólja azt, akinek ártatlan furunkulus van a nyakán, mert egészséges a vére! És mint ahogy nem látott ilyen tolvajt vagy ilyen nyomorékot és amolyan leprást, éppen úgy nem lát majd, uram, soha olyan gazembert, aki így szóljon: emeld fel a késed, jó ember, és amit apám nem tett meg annak idején, tedd meg magad, vágd el a torkomat, mert nem vagyok méltó arra, hogy szívjam a levegőt, ami benneteket is éltet! És most figyelj aztán rám, ibolyaszál…

– Ha mégis úgy gondolnád, fiam – nézett rám Eusebius –, még mindig hozhatod a citerát!

– Rám figyelj, ha szólok hozzád, te szerencsétlen! – mondta Václáv. – Azt mondd meg nekem, hogy miért nincs benned annyi becsület, hogy ideállj elénk, és így szólj: szánjatok meg, mert gyáva vagyok, gyenge és nyomorult! Nincs bátorságom azok közé állani, akik vállalják az ember parancsát a tisztesség jegyében. Nem merem felemelni a kezem és még a szavamat sem a hatalmasokra, mert félek, hogy elpusztítanak, és akkor aztán se kocka, se bor, se ringyó! Miért nem mondod ki, ami a szívedben van, minek hazudsz itt összevissza? Mondd úgy, ahogy valójában érzed, mondd úgy, ahogy valójában gondolkodol: Felőlem ugyan megdögölhet a gyermek az anyjának a mellén, amelyben nincs tej egy szemernyi sem, mert a gazemberek nem adnak eleget enni, felőlem végigbotozhatják és végigkorbácsolhatják a fél világot, csak az én boromat hagyják meg, és ne vegyék el a kezemből a lantom meg a kockát, felőlem elboríthatja a mezőket és mind a réteket a megalázottak könnye és verejtéke, csak nekem maradjanak meg az ágy és benne a ringyók adta örömök! Mit nekem mások nyomorúsága, mit nekem másoknak a szenvedése, ilyen vagyok, ilyennek szült az anyám! Beszélj így, és akkor nem kell összehordanod hetet-havat!

Eusebius felemelte a poharát:

– Vágd el a nyakam, és egyszer és mindenkorra elintéztünk mindent!

– Szavamra mondom, hogy szemtelen vagy! De korántsem annyira, mint amennyire gazember!

– Mit sem tudsz te a bölcsességről!

– Nocsak! Hát nem tudod, hogy vannak emberek, akik a becsületet tartják a dolguknak és nem a bölcsességet?

– Magad bizonyítod, hogy ostoba vagy…

– Bizonyisten mondom, még zavarba hozol a végén! Hát nem a becsülettel vezet az út a bölcsességhez? Vagy lehet valaki talán úgy bölcs, hogy közben becstelen? Állítanál ilyesmit a bölcs koponyáddal? Minek tanultál filozófiát, ha ilyen ostobaságot akarsz mondani! Azt mondod, hogy gyilkoljuk egymást. Bizony így igaz! De a te Krisztusod mit csinált? A Krisztusodat mondom – legyen tiéd egy kis időre –, ő mit tett, nem mondanád meg nekem? Vagy nem ő vett talán korbácsot a kezébe, és nem ő verte végig a gazembereket a templom kapujában? És mondd csak, ha azzal a korbáccsal a szemén találja valamelyiket, nem vakítja meg talán, és nem veszi el a szeme világát? Nem folyhatott volna el annyira a vére, hogy belehaljon a nyomorult? Aki korbácsot ragad, annál úgy nyugszik a lelke mélyén a gyilkosság, mint a hatos szám a kocka egyik felén! Bizony korbácsot ragadott a Krisztus, és szerettem volna látni, mit csinál akkor, ha négy vagy öt magzatja sír otthon az éhségtől, az asszonya meg szárad?! Válaszolj ugyan nekem: mit tettél volna te, ha ott állsz a Krisztusod mellett, amikor korbácsot emel? Ha ezen elgondolkozol, akkor bizony magadnak is kacagnod kell… Ölünk, és ölni fogunk, és kockára vetjük közben a magunk életét is, mert nem tehetünk másképpen! Úgy véled talán, hogy könnyű ölni vagy megölettetni, próbáld csak meg egyszer! Tisztességes rendet akarunk a földön, és ha századok kellenek hozzá, és ha évezredek kellenek hozzá, akkor évszázadokig és évezredekig nem fogunk nyugodni, nagy a tét, és természetesen nagy az ára is. És ha a korbács nem elég, mert nem volt elég, akkor kard kell hozzá, kard és újra kard! Vagy nem láttál soha gyermeket akkora hassal, mintha viselős lenne, mert felpuffadt a szerencsétlen az éhségtől és a sok víztől, amelyet jobb híján vedelt vödörszámra? Nem láttál soha más gyermeket aranygolyóval játszadozni szolgák seregével maga körül? Nem láttál asszonyt, aki elvetélte a magzatját, mert nem volt ereje kihordani, mert ott húzta áldottan az ekét, mint a barom? És nem láttál ugyanakkor földesurat, ki tucatszám tartja a kurvát magánál, csak hogy a kedvét tölthesse, és ékszerrel cicomázhassa őket, kik selyemben fetrengenek egész nap? Amíg kockát vetettél, és ittad a borod serlegeidnek valamelyikéből, nem hallottad a parasztot, hogyan ordít, míg szíjat hasítanak a hátából? Amit a ringyóidnak adtál aranyat, ezüstöt, selymet, azt kinek a bőréből nyúzták, nem láttad talán? Békességet a világnak – mondd ki a szádon, és süllyedjen a föld el alattad, miközben mondod. Emeld hát magasra a kezed, és mutasd, hogy tiszta! És nem látod közben, hogy bűzlik a mocsoktól és a vértől, amely hozzátapad éppúgy a lelkedhez, mint a szívedhez! Mondd hát: békességet, és adj hálát az istennek, hogy nem csapom le a fejed a nyakadról!

– Helyben vagyunk – mondta Eusebius. – Mondtam, hogy azt vennétek ti a legszívesebben, ha senki sem élne rajtatok kívül a földön. De most aztán megkérdeznék tőled valamit: nem tartod különösnek, hogy ennyire különbözünk egymástól, és én mégsem kívánom kiszúrni a szemed vagy levágni a fejed?…

– Dehogynem kívánod! Kívánod te bizony, csak nincs hozzá bátorságod. Olyan egyszerű ez, mint a kétszer kettő négy. Még azt is elhiszem neked, hogy valamikor az úr fejét is lecsaptad volna, mert okos vagy, és valamikor bizonyára tisztességes is voltál, és tudtad, hogy mit kellene cselekedned. De gyáva voltál bizony, így van, ibolyaszál!

Felemelt fejjel rám nézett:

– Szóljon maga is valamit, uram! Nem tartja különösnek, hogy méhek, hangyák és mind a tudatlan állat kidobja fészkéből a haszontalant, maga meg itt itatja ezt a csirkefogót! Mit gondol, meddig vagyok még képes uralkodni magamon?!

– Úgy vélem, hogy az ember él – és uralkodik magán! – mondtam.

– Forgólantot, tubát és hegedűt hozzál, gyermekem! – mondta Eusebius.

– Figyeljen rám, uram – mondta Václáv. – Amikor itt volt a nyomorult paraszt, amikor itt nyüszített előttünk, aki meglapult, mint a féreg, hogyha vihar éri, aki meglapult, míg mások lándzsát és csáklyát emeltek, akkor én azt mondtam magának, hogy ha valakit gyűlölök ezen a földön, akkor ez a paraszt az! De most azt mondom: semmi a gyűlölet, amit iránta érzek ahhoz képest, ahogy ezt a bitangot gyűlölöm testemnek és lelkemnek minden porcikájával! Mert az a féreg nem tehet tudatlanságáról és nyomorultságáról – de ez itt, ez maga az ember ördöge! Itt van az ördög a földön és nem a pokolban, és ez az ördög ő maga. Itt, ennek a fejét kell levágni, hogy megszabadulhassunk a gonosztól. Mert kígyó képébe öltözik, mert beszédjét feldíszíti a szép szavak seregével, hiszen van hozzá műveltsége, mert örömet kínál és megfeledkezést, mert élvet nyújt és nyugalmat, mert fuvolát kér és hegedűt, mert himnuszt akar zengeni és verset dalolni, mert békét prédikál – de az a béke a halál békéje! Az olyan halálé, amely az életében éri el az embert, és a sírjáig marad vele!

Eusebius megfogta a karomat, és csendesen, mintegy súgva mondta:

– Szavamra, úgy hiszem, sem fuvolázni, sem hegedülni nem tud, a versekről pedig ne is kérdezd, mert még azt hinné, hogy csúnyát mondtál neki. És ráadásul ugyanezt fújja mindig, szóról szóra ezt évezredek óta, hát nem borzasztó?…

Felemelte a hangját:

– Mondd már, te derék… Hát semmire sem bizonyság számodra az, hogy évezredek óta mondod mindig ugyanezt? Tegnapról mára, máról holnapra! Hát nem gondolkodnál már el fölötte, hogy évezredek óta mondod, és még egyre mondani kell ugyanúgy? Hát mit gondolsz, mit jelent ez? Mit jelent ez, te szerencsétlen?!

Václáv a heverőhöz lépett, és kezébe vette a botot.

– Nincs tovább, uram!

– Ami a türelmet illeti? – kérdeztem.

– Ami a tisztességes ember türelmét illeti!

Elindult Eusebius felé. Két-három lépést tehetett mindössze, amikor megkopogtatták az ajtót. Megtorpant.

Az ajtóhoz mentem. Mielőtt kinyitottam volna, ránéztem Václávra:

– Sajnálom, barátom… Most mit kezd majd a türelmével?! Nézze csak!?

Kitártam az ajtót. A küszöbön ott állt Jan Zsitomir. A császáriak öltözete volt rajta, kereszt a mellén, ő maga szőke és fiatal.

 

4.

– Jó estét, uram! Bocsásson meg a késedelemért, de oly jólesett teleszívnom magam levegővel!

Félreálltam az ajtóból:

– Jó estét! Köszönöm, hogy nem feledkezett meg rólam, kerüljön beljebb, és nézzen körül!

Megpillantotta Václávot. Az arca megremegett:

– Ez sajnálatos találkozás, uram!

Václáv mozdulatlanul állt a helyén. Szemei hatalmasra tágultak:

– Átkozott!

Felkiáltottam:

– Ha megmozdul, visszaküldöm a föld alá! Az Isten engem úgy segéljen! Jöjjön a tanítványához! – szóltam Eusebiusra.

– Hát hányszor kell megöljelek, hogy végleg a pokolba kerülj! – kiáltotta Václáv.

– Még egyszer megismétlem: ha egyetlen lépést tesz, meghal! Ez úgy igaz, ahogyan itt állok maga előtt!

Jan Zsitomirra néztem:

– Jó lesz, ha maga sem feledkezik meg erről!

Eusebius ott állt a diák előtt, és szélesre tárta a karját:

– Egyetlen gyermekem! Az ég áldja meg a pillanatot, amely újra elém vezérelt… Ne törődj mással! Nézz rám, nézz a szemembe, hadd lássam az arcodat, és hadd lássam a szemeidet… – Jan megfogta a vállát:

– Álljon félre előlem, uram!

– Nekem mondanád ezt? Hát nem öröm kell legyen inkább a szívedben, hogy újra itt állok előtted? Csillapodj, gyermekem, csillapodj, és győzzön az értelem az indulataid felett – és különben is ne akarj visszatérni oda, ahonnan most jöttél ebbe a házba…

Megfogtam Václáv kezében a botot:

– Semmi kifogásom ellene, ha akár darabokra tépik is egymást! De amíg ebben a házban vannak, addig viselkedjenek tisztességesen!

– A döghalál jöjjön mindannyiotokra! – mondta Václáv.

Megfordultam:

– Figyeljen rám, Jan! Amint kilépnek a házamból, úgy szúrják keresztül egymást, és úgy folyatják ki a beleiket, ahogyan akarják, de amíg itt vannak, tisztességesen fognak viselkedni… Megértettük egymást?

Elvette a kezét Eusebius válláról, a szemeit azonban egyre Václávon tartotta:

– Meg fog történni, uram! Sokkal hamarabb meg fog történni, mintsem gondolná!

– Semmi kifogásom ellene, ott vágnak, és azt vágnak, amit akarnak, de nem az én lakásomban. Atyám, töltsön bort mindenkinek, és elsősorban kínálja meg a tanítványát…

Václávhoz fordultam:

– Magának van még bora?

– Ezért az éjszakáért magának is felelnie kell majd, uram! – mondta.

– Hogy én miért felelek és miért nem, azt bízza rám! Egyelőre minden úgy történik, ahogyan én kívánom. Ha nem tetszik, csak egy szavába kerül, és mehet vissza oda, ahonnan jött!

Eusebius karon fogta a diákot:

– Dicsőség az értelmednek és a türelmednek! Mutasd magad! Hadd lássalak, és szárnyaljon szabadon szívemben az öröm, mely akkor tölt el, ha csak egy pillantást is vethetek rád, ki kedvesebb vagy számomra mindenkinél! Iszol bort? Persze hogy iszol! Mivel is ünnepelnéd meg a kegyet, amelyben Isten részesített, hogy itt állhatsz újra mestered előtt, ki szerény képességei szerint mindent megtett azért, hogy mindaz a jó és mindaz a szép, mely lelkedben és értelmedben nyugodott, méltó helyre találhasson ebben az életben. Jöjj, és emeld fel a poharadat, és adj hálát a magasságos égnek, mely így jutalmazza a gyermekeit, akik hűek maradtak hozzája, és életüket az ő szolgálatában töltötték el!

Odafordult hozzám:

– Kegyes voltál hozzánk, gyermekem! – mondta. – Lelkemnek legszebb gyermekét vezetted hozzám, ki úgy töltötte el életének napjait, hogy nem szűnt meg szolgálni az igazságot és az Istent…

Magasra emelte a kezét:

– De mondd csak, Jan! Valóban hű maradtál Istenhez és az igazsághoz? Valóban méltó vagy arra, hogy ily szeretettel üdvözöljelek? Ne szomorítsd meg a lelkemet, ha netán megfeledkeztél volna a kötelességről, mely a szolgálatban kellett tartson téged mind a sírodig!

Jan meghajtotta a fejét:

– Nehéz uralkodni magamon, atyám! Csillapodnia kell szívemben a haragnak és a gyűlöletnek…

– Csak azt ne, gyermekem – mondta Eusebius. – Ne csillapítsd – mindössze élj későbben vele! E derék embernek a házát nem mocskolhatod be vérrel, bár tudom, hogy nehéz megtartóztatnod önmagad! De válaszolj arra, amit kérdeztem tőled: Hű maradtál-e mindvégig ahhoz, amire tanítottalak téged, méltó vagy-e, hogy úgy állj előmbe, mint akinek szívében egy percre sem hűlt ki a hűség?

– Atyám! Életem utolsó leheletéig maradtam hű a szolgálathoz! Az út, amelyen elindultam, hosszú volt és küzdelmes, de bűnből térni meg az igazak ösvényére soha nem volt könnyű és nehezebb bizony, mint a gyermeki tudatlanságtól eljutni az Istenhez! Véremet és életemet nem kíméltem a szolgálatban. Nyugodtan emelheti áldásra a kezét, mert nem érdemtelen, aki itt áll a szemei előtt!

Eusebius az égre emelte a tekintetét:

– Ó, sok csodálatra méltó dolog van ezen a földön, de nincs csodálatosabb a hitnél!

Összekulcsolta kezeit:

– Sok embert kellett megölnöd, gyermekem?

– Nem nyugodott a kardom egy pillanatra sem! Isten megbocsátja nekem, mert az ő szolgálatában cselekedtem, és bizonyára nem marad el a bocsánata bátyám véréért sem…

– Őt is megölted?

– A Sátán seregében támadott ellenem, megcsúfolva az értelmét, mely nem is volt hétköznapi, az ostobák és istentelenek közé szegődött…

– De lesújtott rá Isten ítélete!

– Az én kezem által, atyám…

– Bizony mondom neked – mondta Eusebius –, méltó vagy a hitre! Bizony látom, hogy ott ég a tekintetedben most is a hit olthatatlan tüze, hogy túl akarsz tekinteni a hétköznapok hitvány örömein, és életedet a szolgálatban kívánod eltölteni…

– Valóban így van, atyám…

– No persze, hisz mondom, hogy nem tudsz nélküle élni! És semmi nem bizonyítja jobban, hogy hitre születtél, mint a képességed, hogy beláttad hajdani tévelygésedet, és megértetted, hogy aki hisz, annak a hit teljességéig kell eljutnia…

Odafordult hozzám:

– Talán mondtam már neked, mily boldog voltam, hogy felébresztettem szívében azt a hitet, mely valóban a legnagyobbra tör, és ekképpen semmi köze az alacsony tömeghez! Ott állt előttem, és rajta volt még a husziták öltözetje, a szemében hit lobogott, és a kezén ott még a vér, amit az igazak seregéből ontott, de a szíve már megnyílt, hogy különbre törekedjék, különb hitre és ekképpen legyen ő maga is olyan, aki különbözik. Mert aki valóban hisz, annak élete minden percében tudnia kell, hogy nem közönséges ember, hanem a kiválasztottak seregébe tartozik az ő lelke. S vajon sokan vannak-e a kiválasztottak? Nem úgy van-e, hogy a legmagasztosabb kevesek dolga? Így hát méltóságos is. Hát akkor óvja is a méltóságát, hagyja a tömeget, és mert különb – hát különbözzön!

Václáv leseperte a poharát az üveg mellől:

– Meddig hallgassam ezt az ocsmányságot, uram? Hát beszéljen már, és vágja a képükbe mindazt, amit tud róluk, hogy mindketten az emberiség legnagyobb szégyene!

– Nyugalom… – mondtam. – Ha két ember örül egymásnak, senki nem teheti meg, hogy a kedvüket szegje… Folytassa, atyám!

– Nincs tovább – mondta Eusebius –, add a poharakat, és igyunk az ember dicsőségére! Mert magad is látod nyilván, hogy nem közönséges, de kiválasztott emberek állnak előtted. Vedd te is a poharad, Jan, és igyunk a lelked üdvösségére, mely oly méltóságos, hogy nem talál szót rá a nyelvem!

– A maga bölcsességére igyunk, atyám! Az értelmére, mely képes volt elvezetni engem az igazság ösvényére!

Felemelte az asztalról a poharát, és rám nézett:

– Önnek pedig megköszönöm, hogy találkozhattam Eusebiusszal, a legtiszteletreméltóbbal, akit ismerek!

– Nincs mit köszönnie… Fogja maga is a poharát, Domine Eusebius, és engedje, hogy azt kívánjam magának, maradjanak minél hosszabb ideig együtt, és örömmel teljék el a szívük tőle!

– Köszönöm – mondta Eusebius –, ismét meggyőztél arról, hogy szeretsz, és semmi sem állja az útját annak, hogy örömben részesíts! Mert bizony kevés idő volt, amit e gyermekkel együtt tölthettem…

– Mennyi ideig is voltak együtt?

– Három hónapig! – mondta Jan.

– Kevés idő…

– Isten gazdaggá teheti az időt, ha mégoly rövid is…

– Persze… De az Isten, úgy látszik, tudta, hogy mit cselekedjen. Mikor is esett fogságba maga?

– Március tizennyolcadikán Domazlicénél…

– Ha nem tévedek, akkor Pisekék voltak, akik elfogták magát?

– Igen! És áldja meg őket az Isten, amiért elindítottak az úton, mely az igazsághoz vezet…

– Persze könnyen megtörténhetett volna, hogy rövid úton agyonverik, vagy felkötik az első fára…

– Megtörténhetett volna, és nem cselekedtek volna igazságtalanul…

– Képzeld el, gyermekem – mondta Eusebius. – Ott áll előttük, megszegte a fejét, és egyetlen szó nem hagyta el az ajkait!

– Az ördög uralkodott még bennem! – mondta Jan.

– No hát azért egyszer megszólalt – mondtam –, valahogy így: „a császár és a pápa kutyái vagytok valamennyien!”

– De utána hallgatott tovább mélységesen – mondta Eusebius –, mert amikor elém került, magam sem bírtam napokig szóra nyitni a száját…

– Igen – mondtam –, de talán valamiről nem tud, atyám. Mert amíg odavitték a legációhoz, addig útközben történt egy és más. Nem tud róla? Nos, Jan… úgy történt ugyebár, hogy felkötözték magát a szekérre, és elindították a legációhoz, ahova is, ha jól tudom, a következő szavakkal kérték magát: „Küldessék hozzánk megtekintésre és beszélésre.” Így volt, Domine?

– Így, gyermekem…

– Felkötözték a szekérre, tizenkét spanyol lovas a szekér körül, és mentek keresztül a mezőkön és az erdőkön. Így volt?

– Így, uram – mondta Jan.

– Vad és kegyetlen fickók, kiknek csak szidalom hagyta el a száját, de volt egy közöttük, és éppenséggel a parancsnokuk, aki így szólt magához: „mondd csak, mit parancsol neked az ördög, milyen szavakat súg a füledbe, hogy kardot emelsz Isten és császár ellen?” Nem emlékszik, ki volt ez az ember?…

Václáv megszólalt.

– Magam voltam, szolgálatjára!

Eusebius megfordult:

– Mit beszélsz?

– Azt, hogy magam voltam az!

Eusebius Janra nézett:

– Mit hallok? Igazat mond ez az ember?

– Igazat, atyám!

– Nem tréfáltok velem?

Václáv meghajtotta magát:

– Így volt, szentséges atyám!

– Úgy hát… ezek szerint te a pápát szolgáltad először?…

– Amint hallhatja!

Eusebius kinyújtotta a karját:

– Akkor – te is egy vagy azok közül, akit megtérítettek?

– Mit tegyünk, derék atyám? Így történt!

– Csodálatos dolog! És mondd, ki volt az áldott lélek, aki próbára tette a hitedet, és ráadásul győzte is értelemmel?

– Magam voltam, atyám! – mondta Jan, és meghajtotta a fejét.

Eusebius felhúzta a szemöldökét:

– Jól hallom, amit mondasz? Nem tréfáltok velem?

Elnevettem magam:

– Csodálkozik, Domine? Mi csodálkoznivaló van azon, ha mindketten olyan emberek, akik megfogadták a tanítást, miszerint nem nyughat a tisztességes elme, mert egyre és újból a még igazabbra kell törekednie…

– Ezek szerint ő… – nézett Václávra Eusebius – pápai volt annak előtte?

– Igen!…

– És ez itt… ez a gyermek, annak előtte huszita?…

– Ilyen az élet, atyám!

Jan felemelte a fejét:

– Így volt, Domine Eusebius! Talán ez volt az ára annak, hogy magam az igaz útra léphessek. De valóban úgy van minden rendjén, ahogyan az Isten rendeli, mert az történt mindössze, hogy a jó ügy oldalára került az, aki méltó hozzá, és a gonoszhoz, aki eladdig érdemtelen volt az igazságra!

Eusebius derült arccal nézett végig mindkettőjükön. Megrázta a fejét:

– Bizony mondom nektek, hogy nem értelmetlen a világ! Megvannak bizony a törvényei! De hiszen mondottam is már az előbb: ilyennek születtetek, az Isten áldjon meg mind a kettőtöket…

Kacagni kezdett. Felemelte a két kezét, és arcát a tenyerébe hajtva kacagott tovább.

– Mi van ezen nevetnivaló?… – kérdeztem. – Tessék tisztelettel tekinteni rájuk, mert szívükben olthatatlanul él a nyugtalanság és a törekvés, hogy megismerjék az igazságot…

– Csodálatosak vagytok, gyermekeim!… – mondta Eusebius – bizony mondom, hogy semmi sem csodálatosabb nálatok!…

Elvette a kezét az arcáról, és Janhoz fordult:

– Ne értsél félre, gyermekem… Mindössze oly váratlanul történt mindez, amit hallottam rólatok… illetve olyan különös… és egyáltalán, olyan hirtelen történt! Feledd el a nevetésem, bölcs bizony az Isten, és nem másképpen van, mint ahogy magad is mondottad: helyére kerül mindenki ezen a világon! És különben is, oly egyszerűen oldottatok meg mindent! Mindössze kétszer láttátok egymást az életben, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy megismerjétek és megöljétek egymást. Mert így történt nemde, házigazdám?

– Valóban így történt…

– Mily művészi tökélye az egyszerűsítésnek! – mondta Eusebius.

Legyintett:

– Eh!… Mondtam neked: nem a zászló a fontos! Minek játszani a szavakkal? Az a fontos, hogy köphessenek!

– Atyám! – mondja Jan. – A bűn, amelyet elkövettem azáltal, hogy ezt a nyomorultat a kelyhesek közé vezettem, nem ér fel azzal a jóval, amellyel később váltam méltóvá az igazsághoz…

– Ugyan!… – szólt Eusebius. – Nem hozzád szóltam, fiam! Te gondolkodjál el, derék házigazdám, és mondd meg nekem igaz lelkedre, ha ezek itt mindketten képesek voltak elcserélni a hitüket, de nem képesek lemondani a köpésről, akkor mi az, ami valójában lakozik a lelkükben! És mi lehet az, amit ekképpen a legfőbb jónak is tartanak ezen a földön?

Jan összevonta a szemöldökét:

– Nem értem, amit mond, atyám…

– Bőven elegendő volt számodra és az én számomra is, ha egyszer megértettük egymást!

Rátettem a kezem Jan vállára:

– Nem csoda, hogyha nem érti, Jan! Eusebius most nem magáról, hanem Václáv Jásekről beszél…

– Mindkettőtökről beszélek, gyermekem – mondta Eusebius. – És úgy gondolom, hogy most már mindenképpen méltatlan vagyok arra, hogy közöttetek legyek! Nem vennék olyan bűnt a lelkemre, hogy veletek töltsem tovább az időmet. Zeuszra: nem vagyok méltó hozzátok!

Felemelte az asztalról az üveget, majd a poharat is:

– Nyisd meg valamelyik ajtódat előttem, házigazdám, és mutass helyet, ahol elbújhatok, ki oly hitványnak érzem magam e derék férfiak előtt!

– Maradjon nyugodtan, atyám – mondtam. – Oly sok mindenről kell még beszélnünk, és ezek a derék emberek bizonyára nem fogják megtagadni a kérésemet, ha kíváncsi leszek egy s más dologra…

– Szó sem lehet róla! Nyisd meg az ajtót, és mutass helyet nekem, ahol elbújhatok a szégyenemmel. Lehet, hogy magad méltó vagy e társaságra vagy legalábbis majdnem méltó. Csak vigyázz, nehogy egészen azzá válj. De most aztán áldjon meg mindannyiotokat az Isten…

– Eressze, hogy menjen a dolgára, és igya disznóra magát! – mondta Václáv.

– Valóban itt akar hagyni minket?

– Nyiss ajtót nekem!

Odaléptem az ajtóhoz, amelyen keresztül a paraszt távozott az előbb és megnyitottam:

– Akkor tessék, atyám… Fuvolát nem, sem hegedűt, de egy parasztot talál majd kint!

– Jobb lesz, mint ti voltatok! – mondta Eusebius, és elhaladt Zsitomir mellett, borral és üveggel a kezében az ajtóhoz lépett. A küszöbön még megállt és visszafordult. Végighordozta a tekintetét mindannyiunkon, aztán így szólt:

– Csak egyre kérlek benneteket: ne spekuláljatok sokat – elő a kést gyorsan, és aki utolsónak marad közületek életben, az köpje le a többit!

Megfordult, keresztüllépte a küszöböt, és én betettem utána az ajtót.

Megfordultam. Jan az asztal mellett állt, fél szemét lehunyva nézett az ajtóra, figyelmesen és mozdulatlanul. Václáv keresztbe tett lábbal ült a helyén. Zsebre raktam a kezemet.

– Ezen is túlvagyunk, barátaim…

– Ami azt illeti – mondta Václáv –, nem irigylem a szerencsétlen parasztot!

– Vigyázz a szádra! – mondta Jan.

– Csitt, barátaim… – mondtam. – Úgy kell elfogadnunk az embereket, ahogyan vannak. Az egyik ilyen, a másik olyan, mit változtathatunk rajta?

– Semmit – mondta Václáv –, elő kell venni a kést, és végére járni minden dolognak…

– Úgy, ahogyan Eusebius mondta!… Így gondolja?

– Pontosan így!

– És maga mit szól mindezekhez, Jan?

– Semmit! Elő a kést, és járjunk végére mindennek…

– Nem lenne jobb meginni a borainkat?

– Semmi akadálya – mondta Václáv –, de aztán elő a késsel, uram!

Felemeltem a poharat, és odanyújtottam Jan kezébe:

– Nehezen tudok ellenállni a kérésüknek. De ha megengednék, még egy perc türelmet kérnék mindannyiuktól. Rendben van?

– Parancsoljon! – mondta Jan.

– Magánál is rendben van, Václáv?

– Természetesen! Hosszú ideig tart még?

– Nem! Pár perc mindössze az egész… Figyeljen rám, Jan, válaszolna egy kérdésemre?

– Nagyon szívesen…

– Válaszoljon nekem, de igaz lelkére: nem érez lelkiismeret-furdalást Václáv Jásek miatt?

– Amiért megöltem?

– Nem! Amiért megtérítette!

– Segítettem neki, hogy odakerüljön, ahová való…

– De utána elment, és halomra gyilkolta a honfitársait! Egyik csehet ölte a másik után…

– Kevés cseh volt közöttük, uram – mondta Václáv. – A világ ringyói voltak, akik pénzért adták el a lelküket…

– Na persze… De azért akadt közöttük cseh is. Itt van például Zsitomir. Ő nem cseh volt talán?

– Valamikor igen, de aztán az ördög szolgája lett, s akkor már semmi közöm hozzá…

– Persze… De maga, Jan, ha másért nem, hát azért nem érez lelkiismeret-furdalást, hogy ez az ember a gonoszok seregébe került?…

– Higgye el, uram, hogy ott érzi jól magát! Tévedés volt, hogy valamikor is a keresztet viselte a mellén… Valakinek be kellett töltenie a törvényt, hogy a gonoszt visszaküldje a pokol katonái közé…

– És éppen maga volt az…

– Így rendelte az Isten, uram…

– És azt is, hogy aztán megölje?…

– Természetesen! Boldogan is a legszabadabb elhatározásomból!

– Értem! Most még valamit: olyan különös arccal nézett Eusebius után, hogy úgy mondjam, egészen különös volt a tekintete…

– Valóban így volt…

– Lehunyta a fél szemét, és úgy nézett Eusebius után.

Jan felemelte a poharát:

– Különös fickó ez az Eusebius, nem? Egészen különös fickó! És nem is buta! Ha meggondolom, egyáltalán nem buta fickó.

– Fickó?… – néztem rá.

– Igen! Kissé öreg fickó, de hát mit csináljunk…

Václáv közbeszólt:

– Ez ám a meglepetés! Figyeljen, uram, mert amint látom, új cirkusz kezdődik…

– Őszintén szólva valóban különös, amit mondott, Jan…

– Nincs ebben semmi különös – mondta Václáv. – Egykutya a gazdájával, csepűrágó mind a kettő. Nincs mit csodálkozni ezen! De ha csodálkozni akar, akkor megmondom magának, hogy mit kell tennie. Kérdezze meg tőle, hogyan lehetséges, hogy csehül beszél? Ez aztán a meglepő! Kérdezze meg tőle, hogy miért nem vartyog, mint a társai, olaszul, spanyolul, franciául vagy németül akár? Hogy lehetséges az, hogy egyáltalán cseh szó jön ki a száján? Hogy azoknak a nyelvét beszéli, akiknek a vérét ontotta, akiket nem kímélt, se öreget, se férfit, se asszonyt, se gyereket… Ezt kérdezze meg tőle, és lássuk, mit felel rá!

– Kérdezzem meg? – néztem Janra.

– Kérdezze nyugodtan, uram… De nem hinném, hogy ez az ember akár egy szót is megértene abból, amit válaszolok rá…

– Talán én megérteném majd…

– Egyszerű, uram. Akik bárhogyan vartyogjanak is olaszul, spanyolul vagy németül akár, azok testvéreim a hitben. De ezekhez ugyan mi közöm lehet? Mi közöm lehetne, bár beszéljek egy nyelvet velük, de elválaszt tőlük a hit! Mi közöm lehet egyáltalán azokhoz, akik ostobaságukban, beszéljenek bár csehül, vérbe borítják a földet? Akik gonoszságukban halomra gyilkoltatják a nyomorult népet?

Václáv felkiáltott:

– Hallotta, uram?… Hallotta, hogy mit mond ez az ember? A népnek a nevét veszi a szájára, farkas beszél a bárányról, pestis az emberről! Hát annyi szégyen sincs benned, hogy tudd, minek a nevét szabad a szádra venned?…

Jan elmosolyodott:

– Bocsásson meg, uram, de úgy hiszem, pár szót mégis kell szólanom ehhez a fickóhoz!

Keresztbe fonta a karjait:

– Nyisd ki a füled, és szedd össze az eszedet! Több bajt hoztatok a népre, mint a pestis és a kolera együttvéve. Egy esztendő leforgása alatt többet pusztítottatok közötte, mint a pestis vagy a kolera! Több bajt és szenvedést hoztatok rá, mint éhsége és nyomorúsága együttvéve. Nem ment és nem megy le a szátokról a nép neve, nem szűntök meg prédikálni, hogy mindent őérte cselekszetek – és nincs halálosabb ellensége a népnek tinálatok…

Václáv kacagni kezdett:

– Istenemre, ez az ember tréfál velünk… Vagy rosszul hallottam, uram? Mondja meg neki, hogy ismételje el, amit hallottunk, mert különben azt hiszem, hogy az ördögök játszanak a fülemmel, és tréfát űznek itt velem!

– Űztél te tréfát a néppel kegyetlenebbet, mint amilyet ezer ördög megpróbálhat! Hajtottad te a halálba ezrével és tízezrével a szerencsétlent, hogy úgy hulljon el, mint a barom. Űztél te belőlük kegyetlen tréfát annyira, hogy könny meg sírás lepte el a viskóikat, hogy ki sem látszottak belőle. Hajtottad te a halálba a gyermeket, akinek még az anyja mellett lett volna a helye, hajtottad a férfit, hogy otthagyja a családját, hajtottad a legényt, hogy otthagyja a szerelmét, hogy értelmetlenül pusztuljanak az ágyúk torkai előtt!

Václáv döbbenten nézett rá:

– Nem sül le a képedről a bőr!? Kinek az ágyúi előtt hullott a nép, ki hányta kardélre őket? Ki pusztította kíméletlenül a gyermeket, a legényt és az asszonyt? Hát minden tisztesség elhagyott? Hiszen ott voltál valamikor magad is közöttük, hát legalább egy percre szólaljon meg benned a lelkiismeret, hisz ismerted valamikor az igazságot, amíg ez a pap meg nem szédített, amíg el nem vette az eszedet és a becsületedet…

– Hagyd Eusebiust! Hagyd csak a ringyóival, borával meg a kártyáival, jó helyen van közöttük! Nekem ugyan semmi dolgom nincs vele – nem ő, hanem az értelem vezetett el az igazsághoz. Jobban ismerem, mint magad gondolnád! Hát hagyjuk nyugodni őt! De annak, aki halni hajtja a népet, annak száradjon el a karja, és érje utol a büntetés, míg el nem pusztul erről a földről!

– Ennek elment az esze! – kiáltott Václáv.

– Ti vettétek el a nép eszét, amikor falat kenyérért meghalni hajtottátok! Egy falat kenyérért, egy pofa bagóért, egyetlen zabálásért! Támaszd csak fel a mesteredet! Támaszd fel Huszt, és vezesd végig az erdőkön és a mezőkön, ahol ott rothadnak a szerencsétlenek hullái. Mutasd meg neki a csatatereket Kanktól Prágáig. Mutasd meg neki a bénákat, nyomorékokat, rokkantakat, láb nélkülieket, kar nélkülieket, árvákat, özvegyeket. Vezesd végig a temetőkön, ha ugyan nem csináltatok temetőt az egész országból, ha ugyan nem temető a kezetek nyomán minden ház, minden viskó és minden kunyhó. Vezesd csak, és lám, mit szól majd hozzá Husz?!

– Mit Husz!?… – kiáltott Václáv. – Annyi nekem Husz, mint neked Eusebius! Žižkát! Támaszd fel Žižkát, hogy ragadjon újra fegyvert, és hívja mind újra a szegényt, hogy lemossa magáról a gyalázatot, és pusztítsa a gazdagot és a gonoszt ott, ahol éri!

– Ezt jól mondtad! Bizony Žižkával igaz minden Husz! Žižka jön minden Husz után! Jön, mint a pestis és a kolera, rászabadul a népre, mint a betegség és maga a halál!

– Mert enni akar a nép! Megtömni végre a bendőjét, és egyszer az életben tisztességesen jóllakni végre!

– Úgy bizony! Megtömni a bendőjét, és egy jó zabálásért eladni legszebb lehetőségeit!

Odafordult hozzám:

– Válaszoljon nekem: hiszi-e, hogy az ember legnagyobb képessége az értelem?

– Hiszem… – mondtam.

– Hiszi-e, hogy legszebb dolgainkat az értelem cselekedteti velünk?

– Igen!

– Hiszi-e, hogy ezek szerint az értelem az, amellyel nagy és kis dolgokban egyaránt cselekednünk kell?

– Igen!

– Úgy van-e akkor, hogy ha az értelem cselekedteti szép és nagy dolgainkat, akkor az oktalanságtól óvakodnunk kell?

– Igen!

Lecsendesítette a hangját.

– Akkor azt hisszük ugyebár mind a ketten, hogy az értelmes ember az, aki jó dolgokat művelhet, és az oktalan nem művelhet jó dolgokat?

– Azt hiszem, így van!…

Odafordult Václávhoz:

– Hát akkor figyelj rám, te, akinek nem megy le a szájáról a nép neve! Rábíznád-e a gyerekre, hogy maga tegye boldoggá önmagát? Letennéd-e a gyerek kezébe önmaga sorsát, hogy önmaga tegye boldoggá az életét?

– Micsoda ember vagy, aki oktalan gyermekhez hasonlítod a népet?

– Értelmes ember! Értelmes ember, aki tudja, hogy a nép és az értelem úgy különböznek egymástól, mint a gyermek és a bölcsesség! Mint a bolond és a megfontolás! Ha az értelem teheti, hogy nagy dolgot cselekedjen az ember, akkor hogyan tennéd le önmaga sorsát a népnek a kezébe? Micsoda eszeveszett oktalanság kell ahhoz, hogy valaki a népet kívánja boldogítani, és a nép által tenné azt!?

– Gazember vagy – mondta Václáv. – Nagyobb és félelmetesebb csirkefogó vagy, mint valaha is gondoltam volna rólad…

– Aki a népet akarja boldogítani, és a nép által akarja tenni, az gazember vagy szemfényvesztő! Mert nem egyebet, de az emberi értelmet áldozza fel. Az ember sorsát jobbá tenni az értelem dolga! De vajon mennyire becsüli az értelmet az, aki kardot ragad, és kardot ragadtat? Aki azt mondja, hogy az ember – kard!

– Az ember kard! – kiáltotta Václáv. – Az ember kard a gonoszság ellen, az ember kard a tisztességes életért, az ember kard az ennivalóért, a házért, a becsületes öltözetért!

– Akkor eredj, és nézd meg a temetőket! Akkor menj, és mondd meg az özvegynek, és mondd meg az árvának, hogy az értelem vitte idő előtt föld alá a férfit! A nép éhes, és mert éhes, indulata van, és indulatában eladja minden idők boldogságát, hogy csak egyetlenegyszer jóllakhasson, és vérrel bosszulhassa meg a nyomorúságát. A nép, mert egyszerű vágyai vezetik, és mert éhes, nem lát túl a gyomra és a haragja parancsán. Eladja a szabadság legnagyobb lehetőségét – hogy néhány hónapig arra mehessen, amerre kedve tartja, és megtömhesse a hasát! Mondd meg nekem, hányszor kelt fel a nép a századokban az ostobaság parancsára, a gazemberek és szemfényvesztők ösztönzésére, és hányszor veretett le, hányszor lopták ki a kezéből a forradalmat? Hányszor került nagyobb szolgaságba, mint amilyenben annak előtte volt?! Felkel a nép, és leveretik! Micsoda értelem vagy micsoda logika ez?

– Az élet értelme és a történelem logikája! – kiáltotta Václáv.

– Úgy! Hát gondold végig, amit mondtál. Ha egyszer kimondatott az igazság, akár a te Huszod szavai által, meg kell halnia miatta a népnek? Talán azért valósul meg az igazság, mert felkel a pór, és utána a sárga földig veretik? Hiszen urabb rajta az elnyomója, mint annak előtte volt. És nézd csak, amikor maga próbálta kezébe venni a sorsát, nem halmoz-e ostobán bolondságot bolondságra, míg önmaga nem falja fel önnönmagát. Hisz teremt új rendet, de olyat, amelyben kezdődik elölről minden, gazdag és szegény, robotos és könnyen élő, pénztelen és dúskáló, próféta és tanítvány, vezér és engedelmes. Addig, míg újra fel nem kel a nyomorult, míg újra vér nem borít mindent. Míg fel nem gyűlnek újra a bajai, fájdalmai, kétségbeesése, türelmetlensége és aztán a bosszúja. Míg új indulat nem száll a szívekbe, és nem ragadtat újra fegyvert, kardot, kaszát, csáklyát és dárdát, hogy aztán kezdődjön elölről minden, mint a gyermekek játékában, amikor körbe és körbe karikába járnak, és nem szűnnek meg körbe és karikába járni! Míg új vereség után újra kushad aztán új urai előtt, vagy győzelmével nem kezdi újra elölről, amit évszázadokig csinált! Nézz körül a világban: mire mentünk vele? Hány évszázada tesszük, hogy sutba vágva az értelmet, kardot ragadunk bajaink orvoslására. Nézd meg a földet, többen nyugszanak benne a háborútól elesettek, mint betegség vagy vénségtől elhullottak! Micsoda gazemberség újra és újra fegyvert adni a nyomorult kezébe?! Meghalni kell a népnek minduntalan? – és a tisztességes embernek nem okosan élni a népért!? Vigyázz, nehogy egyszer ne legyen már ezen a földön ember, akit fegyverrel óhajtanátok boldoggá tenni, mert fegyvertől hullott el már valamennyi, és csak állatok járják az erdőt és a kihalt mezőt!

Václáv felállt:

– Ez ám a beszéd! Hallotta, uram?

– Hallottam…

– Akkor most figyeljen rám, uram, hadd kérdezzek én is magától valamit…

– Parancsoljon…

– Hiszi-e, hogy az értelem az, ami jóra törekszik?

– Azt hiszem, igen…

– Hát azt hiszi-e, hogy az értelem ártana annak, aki értelemmel rendelkezik?

– Azt hiszem, nem…

– Akkor úgy van-e, hogy az értelem meg akarja szabadítani az embert a rossztól?

– Minden bizonnyal…

– Akkor úgy van-e, hogy az értelemmel kell élnünk?

– Minden bizonnyal úgy van!

– Értelmes dolognak tartja-e az ember a szegénységet?

– Azt hiszem, nem…

– Különösen akkor nem, ha van, aki gazdag, a szegények rovására?

– Különösen akkor nem…

– Igazságos-e, hogy van szegény, és van gazdag?

– Nem…

– Ezek szerint igazságtalan?

– Igen…

– És aki értelmesnek mondja magát, élhet-e az igazságtalanság mellett?

– Nem…

– Mert különben vagy nem értelmes – vagy gyanús…

– Így van…

– És ha a szegény nép a gazdagok ellen támad, igazságos?

– Igen…

– Az igazságosság az értelem dolga?

– Természetesen…

– Ezek szerint értelmes a nép, amely felkel?

– Azt hiszem, igen…

Egy pillanatra elhallgatott, aztán csendesen kérdezte:

– Az előbb is ezt mondta?

– Azt hiszem, nem…

– És miért nem, ha szabad kérdeznem?

Elneve