Éjszaka
ÍRÓ Harmincöt-negyven év körüli. Otthoni öltözetben, munka közben
VACLAV Huszita harcos, ezek jellegzetes öltözetében
EUSEBIUS Idősebb dominikánus. A pápai legáció tagja Csehországban
ZSITOMIR Prágai diák, császári katona, ezek jellegzetes öltözetében
PARASZT Öreg jobbágy, szerencsétlen öltözetben
Modern dolgozószoba. Írógép, telefon, rádió. Középen dohányzóasztal, fotelokkal. Íróasztal. Könyvespolc alatt heverő. Ajtó jobbra, balra. Eusebius, Vaclav, Zsitomir balról érkeznek. Paraszt már a lakásban tartózkodik, jobbról lép be. Hátul nehéz függönnyel takart erkély, széles ajtóval. A harmadik felvonás végén itt távozik Vaclav. Író egyedül van a színen. Az órájára pillant, körülnéz a szobán, szemmel láthatóan vár valakit.
ÍRÓ
Kopognak az ajtón. Író a szín közepére lép. Kerüljön beljebb!
VACLAV
Sokkal nehezebb körülmények között is odataláltam mindig, ahová kellett. Mit gondol, miért?
VACLAV
Széttárja a karját. Mert a nehézségeket arra valóknak tekintem, hogy legyőzzem őket!
ÍRÓ
Ez aztán komoly beszéd! Fáradjon beljebb, érezze jól magát nálam, és őrizze meg az Isten minden készségét a nehézségek leküzdésére…
VACLAV
Ámen. Könnyedén meghajtja magát, beljebb lép a szobába. Körülnéz. Magabiztos, gyanakvóan fölényes. A dohányzóasztalhoz lép, a fotel mögött megáll, még egyszer körülhordozza tekintetét, és várakozásteljesen néz az íróra.
ÍRÓ
Könnyedén, derűsen, nagyvonalú házigazda módjára. Ha le akarja tenni a sapkáját, akkor legegyszerűbb, ha ideadja nekem…
VACLAV
Kis zavarral. Bocsásson meg. Hová tehetném?
VACLAV
Elnézést, uram, úgy látszik, az öröm figyelmetlenné teszi az embert!
ÍRÓ
Csak nem szereztem örömet magának?
VACLAV
Pátosszal. Feltámadtam a halottaimból! Tud ennél nagyobb örömet?
ÍRÓ
Őszintén szólva, még mit sem tudok róla – hál’ istennek. Vaclav a sapkával együtt a kezében levő botot is átnyújtja. Ezzel mit csináljak?
VACLAV
Útközben szereztem. Nem tudja véletlenül, hogy mi lett a kardommal?
ÍRÓ
Nem! De minek ez a bot magának?
VACLAV
A kardom helyett! Ember kard nélkül – rosszabb a halálnál.
ÍRÓ
Kis szünet után figyelmesen. Gondolja?
VACLAV
Nyomatékkal. Hiszem. Az ember halála, ha leteszi a kardot. Egyébként jól áll a kezében.
ÍRÓ
Nocsak. Sajátságos mozdulattal a heverőre dobja a botot. Foglaljon helyet, és amíg keresek magának valami italt, meséljen róla, hogy ízlik a túlvilág?
VACLAV
Gúnnyal. Túlvilág?! Ne tréfáljon velem, uram!
ÍRÓ
A legkomolyabban kérdezem.
VACLAV
Azt hiszem, megmondtam már magának, hogy se lent, se fent nincs semmi! És ha valakinek, akkor nekem elhiheti.
ÍRÓ
Nyomatékkal. És ha mégis van, csak maga nem emlékszik rá?
VACLAV
Nem, uram. Nincs semmi odaát, és ez úgy igaz, mint ahogyan Vaclav Jasek a nevem!
ÍRÓ
A heverő mellől demizsont vesz elő, és poharakért indul a szekreterhez. Hát ez aztán nagy baj! Mert ugyebár akkor nagy baj, ha valóban így lenne…
VACLAV
Ez pedig, uram, így van, és nem másképpen…
ÍRÓ
Akkor ez valóban nagy baj.
VACLAV
Miért lenne olyan nagy baj?
ÍRÓ
Azért, édes barátom, mert sokkal egyszerűbb lenne minden ezen a földön, ha ott fent is meg ott lent is lenne valami! De hát ne spekuláljunk rajta! Amíg élünk, addig vagyunk, a többivel pedig ne törődjünk!
VACLAV
Pontosan így van. Hol van akkor a baj?
ÍRÓ
Talán sehol. Csak tudja, a görögök azt mondják, hogy senki sem boldog a halála előtt, most aztán kiderül, hogy még azután sem?
VACLAV
Nem tudom, mit válaszoljak. Talán azért, mert görög, még tévedhet…
ÍRÓ
Mindegy, ne vesztegessünk szót rá.
VACLAV
Lassú indulattal. Dehogyis mindegy. Ezen a világon semmi sem mindegy, uram. Nem akarom különösebben vitatni, de képzelje magát az én helyembe. Minden, amit tettem, és ami később a halálomat is okozta, azért történt, hogy az Istent szolgáljam. És aztán megtudni, hogy – nincs! Amikor az életét adta érte az ember!
ÍRÓ
Mosolyog. Hát ilyesmi bizony előfordul. Csinálunk az életben ezt-azt, még – ahogy mondani szokták – rátesszük az életünket is, aztán megtudjuk, hogy nincs semmi! Hogy nincs Isten, vagy nincsenek istenek, hogy a maga példájánál maradjak. És ez aztán valóban nagy baj… A demizsonból áttölti üvegekbe a bort, és poharakkal-üveggel a kezében az asztalhoz indul. Bocsásson meg, hiszen meg sem kérdeztem, hogy enni vagy inni akar inkább?
VACLAV
Köszönöm, talán innék inkább.
ÍRÓ
Nagyon helyes. Bort vagy pálinkát?
VACLAV
Játékos pátosszal. Bort, uram, bort a férfinak, hogy szárnyaljon a szív, és friss legyen a lomha erő! Hogy pezsdüljön a vér az erekben, és muzsikáljon a lélek a test börtönében… Ó, ha azt a bort, amit én életemben megittam, mind egy hordóba akarnám tölteni! Champagne, Provence, Aragónia, Campania, Szerémség, fehér és vörös, aszú és vinkó! Mennyi bor, uram, és mennyi nép és mennyi ország…
ÍRÓ
Persze. És mennyi ember! Legalább kétfajta! Zsoldos és nem zsoldos!
VACLAV
Összevonja a szemeit. Úgy gondolja?
VACLAV
Erre azt válaszolom, uram: mindenki zsoldos ezen a világon! Zsoldosnak születik, de mindenképpen zsoldosnak cseperedik mindenki. Zsoldos az asszony, és zsoldosnak szüli a fiát – legyen bármi is a hivatása. Zsoldost szülünk, és zsoldosnak neveljük az embert!
VACLAV
Míg szabaddá nem teszi magát! Mert hogy lent vagy fönt van-e valami, az mit sem számít. De amíg él az ember, addig tegye szabaddá magát! Csak akkor lesz valóban ember a neve…
ÍRÓ
Ironikus pátosszal. Íme, a boldogság!
VACLAV
Íme, a boldog ember!
VACLAV
Ez ám az igazság! Hirtelen elmosolyogja magát, körülnéz a szobán, nyújtózkodik. Kezdem érezni, hogy élek, uram! Élek – és még egy kortyot sem ittam.
ÍRÓ
Ezen igen könnyen segíthetünk! Felemeli a poharát. De előbb kérdeznék valamit. Rendkívül fontos dolog. Mondja, a maga idejében is a bort szerette inkább a tisztességes férfi?
VACLAV
Elneveti magát. Komoly dolog. Köszönöm. Mégpedig azért, mert ez az első eset, hogy valami apróságot kérdez az én időmről.
ÍRÓ
Nem érdekes ez, barátom! Nem az a fontos, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk, hanem az, hogy hogyan éljünk, ameddig élünk! Ez a kérdés! Poharat nyújt Vaclavnak. És hogy egészen szépen köszöntsem magát: éltesse sokáig Isten, jó erőben és egészségben!
VACLAV
Elneveti magát. Ez igazán kedves! Én és a hosszú élet! Nem erre mondják, hogy tréfának is rossz? Magasra emeli a poharát. De én valóban a legtöbbet kívánom magának: legyen boldog halála előtt!
ÍRÓ
Köszönöm. Kiisszák a poharaikat. Különös madár ez a boldogság! Tudja, mi jutott eszembe róla?
VACLAV
Az a jó, ha semmi nem jut eszébe róla…
ÍRÓ
Lehet… De nekem egy filozófus jutott eszembe. Tudja, egy olyan ember, aki azzal tölti az idejét, hogy megpróbálja megmagyarázni mindennek az értelmét és mindennek a viszonyát mindenhez. Ez az ember azt mondotta a boldogságról, hogy az három dolgon múlik. Az a boldogság, amit maga is kívánt nekem. Ez a három dolog a következő: fiatalság, egészség és szabadság!
VACLAV
Valóban különös madár! Én egészen másképp ismerem…
VACLAV
Magabiztos derűvel. Nem látja? Itt ül a vállamon!
VACLAV
Nincs min gúnyolódnia. Ha azt mondom, hogy itt ül a vállamon, akkor elhiheti…
ÍRÓ
És nem kellemetlen, hogy állandóan ott ül?…
VACLAV
Nem törődik az iróniával. Figyeljen rám. A maga filozófusa, úgy hiszem, egy kissé ütődött fickó volt! Erős a gyanúm, hogy menthetetlenül öreg volt, továbbá az egészsége csapnivaló, és természetesen mit sem tudott a szabadságról.
VACLAV
Minden bizonnyal így volt. Indulattal. Elképzelni is szörnyű, hogy mennyire undorodhatott ez a fickó az élettől…
ÍRÓ
Hát ebben van valami igazság.
VACLAV
Ebben semmi igazság nincs! Tanulja meg: az ember soha nem az élettől undorodik meg, hanem önmagától. „Utálom ezt a rongy életet…” – mondják. – Magadat, pajtás, magadat! – válaszolja csak ezt nekik. Magadtól undorodol, és magadat utálod! „Meguntam ezt a rongy életet…” – Magadat, pajtás, magadat untad meg – mondja csak ezt nekik, és az igazat fogja mondani! A maga ótvarosa ugyan mitől utálta meg önmagát? Fiatalság és egészség? Végigsétál a szobán, lendülettel. Voltam fiatal – micsoda ostoba voltam! Voltam egészséges – és nem voltam különb az állatnál, mely megtömi bendőjét. No hát: hisz ekképpen az erdők állatja a legboldogabb, ha ereje teljében van, és arra kószál, amerre kedve tartja.
ÍRÓ
Nem is megvetendő dolog.
VACLAV
Valóban? Akkor a maga filozófusa megszerezhetné mindannyiunk számára a boldogságot – némi szőrzettel, négy lábbal és agyarakkal a szánkban!
ÍRÓ
Megtölti a poharakat. Nem is olyan ostobaság! Mit szól a boromhoz?
VACLAV
Kitűnő bor, pezsdül tőle a vér és az értelem… Harsányan, játékosan. Milyen a bor, amit iszunk? Nedű vagy vinkó? – Voilà la question!
ÍRÓ
Látom, nem felejtett el franciául.
VACLAV
Nem, uram. Mindig szerettem ezt a nyelvet. Íze és zamata van. Fürge, mint a gyík, vagy még inkább friss és kecses, mint az ég madarai. Ó, franciák! Ó, Frankföld és isteni nedű!
ÍRÓ
Óvatos figyelemmel, ezután már mindent fontosnak tart. Mennyi ideig volt maga a franciáknál, Vaclav?
VACLAV
Sokáig, uram, és mert jól fizették a zsoldot, mindig visszatértem. Míg Azincourt-nál ott nem hagytam őket végérvényesen…
VACLAV
Igen, mert Azincourt maga volt a pokol…
ÍRÓ
Melyik háború nem pokol, barátom!?
VACLAV
A háború valóban pokol! De Azincourt másképpen volt pokol az én számomra, vagy ha úgy tetszik, tisztítótűz. De még micsoda tisztítótűz…
ÍRÓ
Nyilván megszállta a szentlélek, és elhatározta, hogy nem ereszt több ólmot senki emberfiának a hasába, ha így volt, akkor valóban tisztítótűz!
VACLAV
Nem, uram! Én a kardot halálom percéig nem tettem le a kezemből, és amint látja, bottal jöttem magához is, és nem virággal! Azincourt-nál sem tettem le a kardot! De történt valami, valami, ami annak előtte soha! Hangot vált, harsánysága eltűnik, töpreng, gondolkodik, magasabb régióba száll. Nevezetesen az, hogy bent, a falak mögött Isten egyedül igaz katonáinak nevezett minket a francia püspök. Azt mondta, hogy az Isten velünk van, és nem az angolokkal. Megkérdezte, hogy csalatkozhat-e az, akinek oldalán maga az Isten áll? De a falakról látni lehetett, hogy kint az ostromlók térden állva fogadják az angol püspöknek az áldását. Vajon mit mondott, hogyan beszélt az angol püspök? Mi aztán persze elvesztettük a csatát, és alig tudtuk megmenteni az életünket, a püspökünkről nem is beszélve, aki úgy szedte a lábát, hogy egyetlen zsoldos sem különbül. Az történt tehát, hogy tévedett a francia püspök, mert nem velünk, hanem az angolokkal volt az Isten. És ez eddig egyszerű is lenne, ha ugyanakkor nem történik máshol fordítva a dolog, amikor is az angol szaladt püspökével egyetemben, amikor is tehát az angol püspök tévedett, mert nem vele, de a franciák oldalán állt az Isten Nyomatékkal., akit egyébként Igazságnak is nevezünk! Hát hogyan is van akkor? Nekem mindig azt tanították, hogy élnek közöttünk
kiválasztottak, akik arra rendeltettek, hogy pásztorkodjanak fölöttünk, és közvetítsék hozzánk az Isten akaratát. Álltam Azincourt falain, néztem a két püspököt, és aztán futottam a püspökömmel egyetemben, aki ezek szerint nem volt kiválasztott, csak annak mondta magát. Ha pedig nem mindenki az, aki annak mondja magát, hogyan tudhatnám, hogy melyik közülük az igazi, és melyik hazudik?
VACLAV
Mert ha mindkét püspök kiválasztottnak mondja magát, holott csak az egyik az, vagy egyik sem, akkor miért engedi meg az Isten, hogy hamisan szóljon az egyik vagy akár mind a kettő, és ekképpen becsapják az embereket, arról nem is beszélve, hogy a halálba küldhetik őket az igazság nevében, holott az igazság egészen más helyen van! Vagyis semmit sem bizonyít, ha valakik azt mondják önmagukról, hogy birtokában vannak az igazságnak, mert ettől még nyugodtan lehetnek akár magának az ördögnek a szolgái is. Így gondolkoztam, és azt hiszem, nem cselekedtem helytelenül…
ÍRÓ
Úgy hiszem, hogy soha nem gondolkozott helyesebben. És ha nem tévedek, máris otthagyta a franciákat. Azincourt-jukkal egyetemben…
ÍRÓ
De rögtön utána beállt az aragóniai királyhoz!
VACLAV
Tévelygéseimnek utolsó napjai voltak! A világosság nem egyszerre kél, uram. Úgy jön, miként a reggel. Dereng először, és csak azután süt fel a nap.
ÍRÓ
De Aragóniából elment Csehországba! Az már reggel volt talán? Felsütött a nap?
VACLAV
Ott kezdett virradni, uram!
ÍRÓ
Szép virradat! Tudja, hogy mit mondtak magáról a honfitársai Csehországban?
ÍRÓ
Így szóltak Messzi múltból idézi a pontos szavakat: „Szégyelld magad, amiért csehül szólsz hozzánk! Nem átallod anyanyelveden beszélni, miközben saját népednek a vérét ontod?…”
VACLAV
Meghajtja a fejét. Tudom, uram! És én így válaszoltam nekik Idéz: „Nincs közöm hozzátok! Még azt is szégyellem, hogy közöttetek születtem! És ne nevezzetek testvéreiteknek, mert nem a vér testvériségét szolgálom, hanem a testvériséget a Hitben. És lett légyen bármilyen náció szülötte, aki egy hitet vall velem, az az én testvérem!”
VACLAV
Azt mondom erről most magának: nagy az Isten, és végtelen az ereje az igazságnak, ha ezek után is megengedte nekem, fél világ zsoldosának, hogy megtérhessek az igazsághoz. Mert ne feledje, más dolog, ha valaki ott állt már az igazság fényében, és megcsalva azt, pártol a bűnhöz, mint ha a bűnt vetkezi le önmagáról, és onnan lép az igazság fényességébe!
ÍRÓ
Persze azért abban a fényességben is vannak új püspökök és próféták… Nem igaz?
VACLAV
Én nem püspököt cseréltem! Öntudatlanul is akképpen cselekedtem, amiképp Husz János nem szűnt meg hirdetni azt, amiről aztán ő maga adott példát, nemhogy szavakkal, de az élete árán, mert így szólt: „Semmi ne vezéreljen bennünket inkább, mint szüntelenül készen állni a változásra, ha jobbat és igazabbat foghat fel az elménk. Ne tétovázzunk odahagyni, mit igazságnak véltünk addig, ha az igazabbról győzetünk meg elménk és lelkiismeretünk által!” Erről van szó, uram!
ÍRÓ
Kitűnő! Mikor is érkezett Csehországba?
VACLAV
Május elején. Pontosabban, ezernégyszázhúsz május első hetében… És megjártam az utamat a tisztességhez az első lépéstől az utolsóig!
ÍRÓ
Rendkívül hangsúlyosan. Vagyis egészen addig, amíg markolatig döfte a kardját egy Jan Zsitomir nevű ember testébe – Isten és az igazság dicsőségére!
VACLAV
Úgy van! Mindaddig, amíg bele nem döftem a kardomat Jan Zsitomir testébe, vagyis amíg el nem küldtem a lelkét oda, ahová való, a poklok poklába, gazdájához, a sátánhoz, hogy ott égjen az idők végezetéig…
ÍRÓ
Isten és az ember még nagyobb dicsőségére…
VACLAV
Fékezhetetlen gyűlölettel. Hogy ne legyen soha egy perc nyugalma még a halálában sem. Belédöftem markolatig a kardomat, hogy ott lehelje ki lelkét előttem, ki minden mocskát leginkább ismertem, s ki leginkább voltam elhivatott arra, hogy az életét kioltsam! A csontját is porrá kellett volna zúzatni, és kígyók elé szóratni, és utána még azokat a kígyókat is szétdarabolni, és lángokba vetni, hogy ne maradjon semmi belőlük!
ÍRÓ
Nocsak! És mindezt azért, mert maga már megtalálta az igazságot holmi tisztítótűz után!
VACLAV
Mert immár tisztességes embernek nevezhettem magam! Mert az én kezem volt az, amelyet eszközül választott az igazság, amely ítél elkerülhetetlenül!
VACLAV
Ott döglött meg a szemem előtt!
ÍRÓ
Csendesen, rendkívüli hangsúllyal. Honnan tudja?…
VACLAV
Markolatig döftem bele a kardomat!
ÍRÓ
És honnan tudja, hogy meghalt?
VACLAV
Hogy… honnan tudom?
ÍRÓ
Azt kérdezem én is: honnan tudja, hogy meghalt?
VACLAV
Türelmetlen indulattal. Hát most mondom, hogy ott pusztult el a szemem előtt!
ÍRÓ
A jó Isten áldja meg magát, azt kérdezem, hogy mitől bizonyos abban, hogy meghalt, akár
folyt a vére, akár nem, és akárkinek a nevében döfött is bele.
VACLAV
Félelem és szörnyű gyanú szállja meg. Hogy… honnan tudom?
VACLAV
Egyre nagyobb félelemben. Micsodát?…
ÍRÓ
Azt kérdezem magától, mitől bizonyos abban, hogy megölte Zsitomirt?
VACLAV
Zavart, és félelme egyre fokozódik. Miért – kérdezi?
ÍRÓ
Egyszerű! Arra vagyok kíváncsi, ismétlem: honnan tudja, hogy meghalt?
VACLAV
Beleszúrtam a kardomat…
VACLAV
Összeestem, és elveszítettem az eszméletemet…
ÍRÓ
A tudás biztonságával. Még pontosabban: már akkor összeesett, amikor beleszúrt Zsitomirba. Szúrni és összeesni – egy pillanat műve volt. De mi történt azután?
VACLAV
Zavartan, engedelmesen. Dőlt a vére, és odaesett mellém, a földre…
ÍRÓ
Úgy van. Maga pedig elveszítette az eszméletét. De mi történt a diákkal? Látta még, amint összeesik, de aztán maga is elveszítette az eszméletét… Így volt?
VACLAV
Teljesen elönti a bizonytalanság. Így…
ÍRÓ
Akkor most figyeljen rám. Megtörténhetett-e, hogy mindezek után Zsitomir elvonszolja magát valameddig, ráakadnak a császáriak, és megmentik a haláltól? Öli tovább a kelyheseket, maga pedig alussza örök álmát. Történhetett így?
VACLAV
Alig hallhatóan. Történhetett.
VACLAV
De… Ez lehetetlen…
ÍRÓ
Maga mondta az előbb, hogy történhetett így…
VACLAV
Uralkodni kezd magán, hosszan, figyelmesen nézi az írót, arcára kétségbeesett elszántság
költözik. Mit tud Zsitomirról?
ÍRÓ
Közelebb tolja a poharat. Igyuk meg a borainkat!
VACLAV
Feláll. Fenyegetően. Mit tud Zsitomirról?
ÍRÓ
Fokozza a bizonytalanságot. Szeretné tudni?
VACLAV
Figyeljen rám! Alig képes uralkodni magán. Az ember élete véges. Nem lehet megismételni…
VACLAV
És ha van értelme, akkor a nyugodt halál az. A maga görögjei igazat mondtak, magam is tudom. A halál percében tudjuk meg, hogy volt-e értelme az életünknek, és ha volt, az adja meg a nyugalmunkat a végső titok előtt…
VACLAV
Én pedig azért tudtam nyugodtan meghalni, mert megöltem a diákot! Ezzel tettem pontot legszebb szándékaim után! Ez a szándék pedig maga volt a küzdelem az igazságért… Elönti az indulat. Hát nincs borzalmasabb, mint amikor az ember ott áll az élet legszélén, amikor tudja és érzi minden tagjában, hogy most zuhan le a mélységek mélységébe, és többet nincs semmi, se szem, se száj, se kéz, se nap, se csillag, se ég, se föld! Jön a sötétség, mint a dögletes, részeg álom, mely ráül a szemre, a torokra, a tüdőre, és súlyosabb, mint maga a föld. És amikor zokogva rohanna és üvöltene minden élő, akkor én nyugodtan tekintettem az ég magasába, és nem hagyta el jaj a számat. Béke és nyugalom volt bennem! Mert ott láttam elhullani Zsitomirt! Ez adta a nyugodt halált, vagyis a legtöbbet, amiben ember részesülhet a földön. És most válaszoljon, és esküdjék az égre vagy arra, ami szent maga előtt: mi történt a diákkal?
ÍRÓ
Megjátszott közönnyel. Tulajdonképpen ez a Zsitomir nem is annyira fontos. Olyan kicsiny része volt a játéknak, hogy nem is érdemes szót vesztegetnünk rá. Kis pont volt a nagy könyvben…
VACLAV
De ez a pont az én életem végét jelentette, uram!
ÍRÓ
Hosszan, figyelmesen nézi Vaclavot. Csendesen. Nem képes megbocsátani?
VACLAV
Nem! Én az életemet adtam azért, hogy ő meghaljon. Oly könnyű talán megválni az életünktől? Mit tud maga erről? Lássuk, uram, mi az, amiért az életét képes adni?! Lám, van-e a szívében, ami így szólna magához, és olyan lenne az a szó, mint a parancs: add az életed érte! Mit tud minderről, ami nélkül nem nevezheti embernek magát?!
ÍRÓ
Most nem püspökösdit játszunk, Vaclav! Arról van szó, hogy meghalt-e Zsitomir vagy sem?
VACLAV
Vagyis elpusztult-e a Gonosz az Igazság kezétől? Az én életem kard, puska, golyó, kés, dárda! Huszita voltam, uram! Ember voltam, tehát felkentje a kardnak és a nyugtalanságnak mindaddig, míg tisztességes kor nem következik a világra…
ÍRÓ
Még nem egészen püspök, de már ez a felkentség sem kutya! Feláll. Akarja tudni, mi lett Zsitomirral?
VACLAV
Beteljesült rajta az igazság! Meghalt!
ÍRÓ
Hát akkor lássuk azt az igazságot. Elindul jobbra az ajtóhoz. Amikor a kilincsen van a keze, visszafordul. Mert akad valaki, aki azt mondja, hogy van egy érvényesebb igazság – persze nem püspök az illető –, és úgy hiszi, hogy ez az igazság, ez a másik teljesedett be mindkettőjük felett. Veritatum veritas! Maga fölött is és Zsitomir fölött is! Megnyitja az ajtót. Öreg! Jöjjön be egy pillanatra!
PARASZT
A nyitott ajtóban megáll, mélyen meghajtja magát, a sapkáját a kezébe veszi
Egészséget kívánok az Istentől mind az egész háznépének!
ÍRÓ
Becsukja az ajtót. Kerüljön beljebb.
PARASZT
Riadtan, kutatva pillant Vaclavra. Jól van nekem itt az ajtóban, nagyuram!
ÍRÓ
Nem kell félnie, öreg… Nem történik semmi rossz magával…
PARASZT
Azt csak az Isten tudhatja, hogy miből történik jó, és miből rossz…
VACLAV
Izgalommal, figyelmesen nézi az öreget. Gyere csak közelebb! Nem láttalak én téged valahol?
PARASZT
Félve, zavartan. Nagy idő lehet annak már mögötte, uram. A jó szita is elhullajtja a szemet, hát még az ilyen öregembernek az esze azt, ami véle megtörténhetett.
ÍRÓ
Hátha igaza van ennek a katonának, és valóban látták már egymást valahol.
PARASZT
Hazudik. Nemigen jön az eszembe…
VACLAV
Barátságosan. Láttuk mi egymást! Nem voltál te fenn Táboron? Nem onnan ismerjük egymást?
ÍRÓ
Nem akarja, hogy erre terelődjön a beszélgetés. Ne a Tábor-hegyre gondoljon öreg… – „Isten kiosztotta az igazságot mindenki számára becsülettel, amiképpen az illik.” Hogyan is mondta nekem?
PARASZT
Nemigen emlékszem én már arra, nagyuram!
ÍRÓ
Idéz. „Megkapta mindenki a magáét úgy, hogy nem volt már
akkor az igazságnak sehol semmiben sem hiánya. Betelt rajtuk a törvény!” Nem így mondta?
PARASZT
Vaclavra pillant, meghajtja a fejét. Hadd menjek én vissza oda, ahová való már az én testem.
VACLAV
Válaszolj már végre, hogy hol láttuk egymást? Merre laktál?
PARASZT
Segítséget vár az Írótól, de végül meghajtja a fejét. Visny mellett… Ott volt az én tanyám a Visny-hegy mellett, talán csak egy kiáltásnyira annak a lábától.
VACLAV
Íróhoz. Tényleg ott lakott az öreg?
VACLAV
Hosszan, elgondolkozva nézi az Írót, mint akiben valami emlék fogalmazódik. Visszafordul a paraszthoz. Na, folytasd csak…
ÍRÓ
Ugye emlékszik arra a napra, amikor hirtelen megdörrent az ég, és a maga kecskéi úgy
szélnek szaladtak, mint még soha! Szedte mindegyik a lábát erre is, arra is, csak éppen hazafelé nem,
de inkább neki az erdőnek, mert nyilván oda akart bújni a vihar elől. Emlékszik erre a napra?
ÍRÓ
Bizony nagy vihar volt. Maga meg ment a kecskék után…
PARASZT
Először a gyereknek szóltam volt, a kettőnek, aki ott volt körülöttem, mentek is utána
mindjárt, mert valóban az erdő felé ment a kecske. A hegy, az meg magas volt, és nemhogy laposan
vagy lankával kezdett volna, de úgy nőtt ki a bokrok közül, hogy szaladt is már egyenesen neki az
égnek. Csak oda ne menjen a jószág, mert akkor ember legyen, aki megtalálja…
VACLAV
Íróhoz. Igazat mond… Visny hegye az!… Folytasd csak, öreg!
PARASZT
Talán félúton lehettem az erdő felé, amikor a patak oldaláról valami ember jön kifelé a
rekettyésből. Láttam, hogy lépni is alig tud a szerencsétlen, és tántorog, mintha részeg lenne, vagy
éppenséggel a halálán! Teremtő Isten, ezt meg mi hozhatta erre? Mert császári volt, katona, s ha már
katona, akkor jót nem hozhat az emberfiára…
VACLAV
Lassan felemelkedik a helyéről. Milyen katona?
PARASZT
A másik jött volt! A császári!
VACLAV
Paraszthoz. Meghalt?
PARASZT
Meghalt a szerencsétlenje…
ÍRÓ
Árnyalatnyi gúnnyal. Úgy gondolja? Menjünk tovább, öreg!
PARASZT
Halálán volt, de nemhogy az Istenhez fordult volna, hanem káromkodott és átkozódott, hogy
azt mondja: „A héja, a keselyű meg a varjú vájja ki a szemét a gazembernek, ne legyen nyugta még a
halálában sem, hogy poklok tüze égesse örökléten örökig, hogy a kígyók rágják meg, és farkas, róka
hordja szét a csontját…”
VACLAV
Élvezettel. Mondjad csak!
PARASZT
És nem szűnt beszélni és átkozódni, pedig a lábát alig bírta mozdítani már!
VACLAV
Mert útban volt már a pokolba!
PARASZT
Útban volt, bizony! Mert a küszöbön alig tudtam bevinni! A feleségem meg elkezdte a sírást,
hogy azt mondja: „Uramisten, miért versz bennünket?!” Mert azt mondja, mi lesz most már velünk,
mert ha császári vetődne erre, tán éppen ennek a nyomát kutatni, akkor az lesz a baj, hogy nem mi
öltük-e meg, mert a kelyhesekhez húzunk! Ha meg kelyhesek kerülnek erre, akár csak útjukban, akár
tejet, baromfit szerezni, a kevésből, amink van még, akkor meg azt mondhatják, mi dolog, hogy
császárit tartunk magunknál, s azt fektetjük a vackunkon, talán hozzájuk húz a szívünk?
ÍRÓ
Nyomatékkal. Otthon volt, ugyebár, mert így hozta a sors. Nem igaz?
PARASZT
Mert a hűségemmel szolgáltam meg, hogy ha kis időre is, de odahaza legyek, az enyéim
között…
VACLAV
Arról beszélj. Hogyan döglött meg?
PARASZT
Ott vette el az Isten a vackomon, össze is vérzett mindent annyira, hogy merő mocsok volt
minden utána…
VACLAV
Az ördög vette el, nem az Isten…
ÍRÓ
A maga számára az a fontos, hogy meghalt, nem?
VACLAV
Az, uram, mert nem gyűjtöttem se házat, se földet magamnak, hanem tisztességgel álltam az
igazság szolgálatában! És nem egyébért, csak hogy ez a nyomorult paraszt vagy valamelyik fattya majd
házat építhessen magának, és talán földet is keríthessen egykoron. A diákot pedig megöltem! Mert tűz
és víz nem békélhet meg egymással, és nincs nyugalmunk, amíg egyik el nem pusztítja a másikat. Nem
férhetnek meg együtt a földön, és nem lehetnek békén soha!
PARASZT
Íróra néz, aztán különös fény villan a szemében, alig érezhető iróniával Vaclavhoz. Úgy mondja, katona uram? Súlyosan. Azt mondom én erre, hogy az Isten az okosabb mindannyiunknál, annyira, hogy elrendez az mindent békességgel.
ÍRÓ
Közbevág. Várjunk még egy pillanatra! Várjunk csak, öreg…
Ha jól emlékszem, azt mondta az előbb, hogy éppen csak a véletlenen múlt, hogy otthon volt ezen a
napon. Hát hogyan is történt ez a véletlen, illetve micsoda hűségről van szó?
PARASZT
Gyanakvóan, bizonytalanul. Úgy is volt, nagyuram. Nem kíméltem magam, csak azt tekintettem, hogy az igazságért kell verekednem, ahogyan parancsolták… És lám, aztán milyen seb ejtődött a lábamon! Mert ameddig a kard hasíthat, addig hasított bele, hogy jószerivel mozdulni sem tudtam…
ÍRÓ
És ha nem tévedek, akkor ezután már nem is használhatták egyébre a husziták, csak a tábor
körül ezt-azt elvégezzen. Így volt?
PARASZT
Így, nagyuram. Míg végül azt nem mondották énnékem: eriggyél csak, öreg, megtetted te már
a magadét, menjél csak békességgel a családodhoz.
ÍRÓ
Biztos, hogy így történt? Mintegy kedélyesen. Őszintén szólva
el tudom képzelni másképpen is. Megfog egy zsák lisztet meg egy kis szalonnát meg egy kis húst.
Aztán kimegy a sátrak közül, óvatosan, hogy az őr meg ne lássa, nekivág szépen hazafelé, toronyiránt,
és szedi a lábát, amennyire csak bírja… Történhetett így? Amikor a paraszt megriadva lehajtja a fejét. Na látja, öreg! Nevet. Vigyázzon, mert az igazság felbújt ide, a szoba sarkába, és egész éjszaka figyel minket!
VACLAV
Döbbenten. Csak nem szöktél meg?
VACLAV
Paraszthoz. Így volt?
VACLAV
A kelyhesektől szökött, uram? Azoktól, akik vásárra vitték a bőrüket, hogy megszabaduljanak
a szolgaságból?
VACLAV
Alig találja a szavakat. Hát micsoda ember vagy te? Azok ott
fent a hegyekben kardot, kaszát ragadnak, te pedig mégy a bendődet tömni?
PARASZT
A bendőmet mondta? Hogy azt mentem volna megtömni? Fokozatosan bátorságot vesz magának. Azt mondom én erre, uram, hogy eleget megértem én az életben, hosszú esztendőket éltem én meg már ezen a földön, de hogy a bendőmet megtömhessem, olyat én nem értem, uram!
VACLAV
Hát nem vetett elég koncot neked az uraság, még akkor sem, amikor visszaszöktél hozzá?
PARASZT
De nemcsak a bendőmet nem töltöttem meg, uram! Hanem semmit sem töltöttem kedvemre
egész életemben. Hacsak a földet nem, mert azt megtöltöttem egyik gyermekemmel a másik után. Hat
véremből való gyermekemmel, mert éhség és betegség vitte őket sorba. A napokat meg azzal töltöttem,
hogy színültig hordtam a verejtékemmel, hogy hajnaltól vakulásig húztam az igát…
VACLAV
A többi, aki felment a hegyekbe, azoknak nem volt ott a nyakán mind a kölyök, a betegség,
a nyomorúság? Kinyújtott karral mutat a parasztra. Íróhoz. Nézze meg
ezt a nyomorultat, uram: akkor sunyított a vackán, amikor a többiek odahagytak asszonyt, gyereket,
vagy hozták magukkal őket is fel a hegyekbe, hogy kaszát, kapát, csáklyát ragadjanak, és a pokolba
kergessék az urat. Paraszthoz. Embernek neveznéd magad, ha nyugszol,
amíg nincs igazság a földön?
PARASZT
Nehezen, akadozva, félve, aztán egyre felháborodva. Engedtessék meg, hogy szóljak erre valamit, nagyuram… Nem mondott énnékem mást a másik katona
sem. A császári! De nemcsak ő, hanem a császár többi katonája is csak ezt mondotta énnékem! Amikor
ők hajtottak! Hogy az ő zászlójuk alatt verekedjek! Hogy ők sem egyébért adják vérüket, hanem
érettem. Hogy álljak csak közéjük, mert azzal lesz jobb dolga az én gyermekemnek. Így mondották!
VACLAV
Kiált. Hogy mersz egy szóval említeni császárit és huszitát! Ki
halmozott rakásra aranyat, ezüstöt, búzát, lisztet, selymet, gyöngyöt – a huszita talán? Ki tömte meg
a kastélyokat, a klastromokat minden gazdagsággal, amit a te verejtéked árán gyűjtött? Hát ki kelt fel
ellenük, ki égette hamuvá Prágában a kincseiket, ki ült törvényt felettük ott, ahol csak érte őket?
PARASZT
Úgy is van, uram! Mentek ellenük, kardot és csáklyát emeltek ellenük… De a kincs meg a
kastély, a selyem meg a posztó és minden, ami porrá égett, emez vagy amaz gyújtotta is fel, kire várt
ugyan, hogy újból előteremtessék? Kire várt a kastély, hogy újból felépítse, kire várt a fal, hogy újból
összehordja? Szőni, hogy újra legyen posztó, kinek kellett volna? Búzát, hogy újra legyen, kinek kellett
volna alája szántani, és aratni aztán? Mert hamarabb épül újfajta templom, és újra kastély, mint hogy
az én vackom fölött a zsindelyt kicserélhessem. Mert hamarabb került volna aranyteríték az új Isten új papjainak, semhogy az én
asszonyom jobb táplálékot adhasson a kölykeinek. Hamarabb került volna új pap az új hithez, hogy tizedet szedjen rajtam, mint hogy a
kölyökre jobb rongy, melegebb öltözet kerüljön! Egészen felemeli a hangját. Mert császári vagy huszita, mindegy énnékem! És mindegy énnékem a fegyver is meg
a zászló, amivel meghalni hajtanának! Mindegy, mert csak az én véremet veszi valahány, és haszna
belőle énmagamnak soha nem kerül!
VACLAV
Felemeli a kezét. Nyomorult… Hogyan mersz így beszélni?!
ÍRÓ
Megfogja Vaclav karját. Foglaljon helyet, barátom! Azt hiszem, okosabb, ha nem feledkezünk meg arról, hogy Zsitomir nem lehelte még ki a lelkét, és ez az öreg sem
fejezte még be a napot… Paraszthoz. Nyugodjon meg, öreg!
PARASZT
Engedtessék meg nekem, megszaladt a szám, és többet mondtam, mint amit szabad a
magamfajtának…
ÍRÓ
Könnyedén, derűsen. Térjünk vissza ehhez a Zsitomirhoz. Hogyan is volt tovább?
PARASZT
Lassan megnyugodva. Ott lehelte ki a lelkét a vackomon, és nem szűnt meg káromkodni és átkozódni. És végül azt mondotta, hogy az ő keze töltötte be az igazságot,
mert elpusztította a huszitát, és ekképpen nyugodtan megy a halálba…
VACLAV
Én hasítottam fel az ő bőrét, hogy kiszálljon belőle a lélek, ha volt ugyan a gazemberben…
ÍRÓ
Remélem, becsülettel eltemette aztán, öreg?
PARASZT
Magam kapartam gödröt néki az erdő szélében, és hánytam rá a földet tisztességgel… De
csak amikor a vihar elmúlt, és a kecske a helyén nyugodott már.
ÍRÓ
Természetesen! – Hányszor temetett aznap?
PARASZT
Megretten, Vaclav felé pislog. Hogy hányszor temettem volna?
PARASZT
Az ajtó felé lép. Tán… kétszer… ha meggondolom…
ÍRÓ
Nem kell azt meggondolni. Pontosan kétszer temetett aznap. Így van?
ÍRÓ
Persze hogy így! No hát: hogyan is volt a másik temetés?
PARASZT
Úgy volt, hogy elmentem én aztán ennek a diáknak a nyomán, mert láttam, hogy a patak
mellől jött, még aztán a vére is mutatta az utat. Ott találtam aztán – ezt a katonát, aki itt van! De abban
aztán ugyan nem volt már élet. Úgy feküdt a hátán, hogy a karjai széjjeldobva, széjjelvetve a lába is,
a kard meg a kezében. Én meg levettem a sapkámat, és azt mondtam, hogy az Isten adjon ennek is
nyugalmat!… Így volt, nagyuram!
PARASZT
Más már nemigen van hátra…
ÍRÓ
Levette a sapkáját, amint illik, és letérdelt. Így igaz! Aztán meggombolta a halott zubbonyát,
aztán kiforgatta a zsebeit, mind, ahány volt, és kiürítette mindegyiket. Így volt?
VACLAV
Nem sül ki a szemed?
PARASZT
Zavartan, megrökönyödve. Nem találtam semmit a zsebeiben,
nagyuram. Egy fia krajcár sem volt a ruhában, valami zacskó taplóval, kővel, más nemigen…
PARASZT
Tán az is meglehet… Tán úgy is volt, ha meggondolom. De mire lett volna jó az már őnéki?
Minek annak arany, aki tisztességgel elment az Istenhez, hogy onnan vegye el a jutalmát a sok harcáért?
VACLAV
Élőt, holtat meglopsz?
PARASZT
Az aranyat elvették tőlem a császáriak, mert amikor cserélni akartam volna, hogy posztót,
olajat kaphassak érte, akkor csak mondták énnékem: hogyan került ez hozzád, te gazember?
VACLAV
Íróhoz. Vigye innen, uram, ezt a nyomorultat!
ÍRÓ
Egy pillanat! Paraszthoz. Mit csinált aztán ezzel a katonával?
PARASZT
A vállamra vettem, hazavittem őt is, aztán meg eltemettem tisztességgel, akár a másikkal is
tettem volt…
ÍRÓ
Provokál. Nem sajnálta úgy ruhástól a földbe tenni?
PARASZT
Meghajtja a fejét. Azt levettem róla. A porontyaimnak semmi
öltözete, akkor meg minden menjen a sok drága holmi a férgeknek, a föld alá?
PARASZT
Teljes félelemben. Megmondom már az igazságot úgy, ahogy
van, egy gödör már megvolt, minek kapartam volna másikat?
VACLAV
Hová temettél engem?
ÍRÓ
Nyugalom, Vaclav, nyugalom. Paraszthoz. Elfértek ott
tisztességgel, öreg? Ketten egy gödörben?
PARASZT
El, uram, elfértek tisztességgel.
ÍRÓ
De hiszen olyan szűk volt az a hely, hogy egy ember is nehezen fért el benne. Hogyan fértek
volna ketten egymással?
PARASZT
Igen komolyan, hangsúlyosan. Fértek! Fértek, igen nagy békével
és igen nagy nyugalommal! Mert ha kicsiny is volt az a hely, én az egyiknek a karját szépen
megfogtam, és a másikon általvetettem, és ekképpen aztán megvoltak egymással. A lábukat is áttettem
egymáson, és úgy aztán még inkább fértek. Pontosan akképpen, uram, mintha aludnának. S aztán úgy
gondolom, ezzel az Isten igazsága is betelt, mert nyugalmat adott mind a kettőnek.
ÍRÓ
Nem igazság ez, öreg, hanem halál!
PARASZT
Tán éppen ez volt az igazság! Úgy nyugodtak békességgel, akár a gyermek. És mert ruha nem
volt rajtuk, bizony még azt sem mondotta volna meg senki róluk, hogy melyik kinek a katonája, és ha
voltak zászló alatt az életben, ugyan milyen lobogója is lehetett akár egyiknek, akár másiknak. Melyik
volt császári, és melyik huszita?…
ÍRÓ
Hát, ha a ruhát levette róluk, akkor bizony nehéz lett volna megmondani…
PARASZT
A gyereknek jutott az a ruha, nagyuram. Tél jött, nem vette őket annyira az Isten hidege…
PARASZT
Bölcsen, keserűen, megnyugodva. Azt mondom én, hogy sokfajta igazságot mond az ember, de az Istennél van a legnagyobb igazság. Az aztán pontot teszen minden után! Mert ahogy elnéztem magukat, ahogyan ott nyugodtak, bizony csak az Isten igazságát láttam… Az Isten igazságát meg az élet törvényét, ami úgy szól, hogy elmegyünk mindannyian, és por leszünk, lettünk volt akár huszita, akár a császár zsoldosa, kelyhes vagy keresztes, vagy akár úgy, mint magam, hogy csak húztam az igát esztendőről esztendőre!…
VACLAV
Remeg a hangja. Küldje el a szemem elől ezt az embert! Addig, amíg felelek magamért!
ÍRÓ
Akar még valamit mondani, öreg?
PARASZT
Nem, uram, eddig sem akartam semmit a magam szántából… Figyelmesen nézi az Írót. Hacsak egyet nem, és ne essen harag miatta.
PARASZT
Küldjön vissza, ahonnan jöttem, és ne tartson itt tovább. Maga pedig vigyázzon, ne származzon ebből a beszédből baj magára!
ÍRÓ
Megjátszott pátosszal. Mindannyian az Úristen kezében
vagyunk, öreg!
PARASZT
Könyörög. Küldjön vissza engem a föld alá!
ÍRÓ
Arra is sor kerül nemsokára! Egyelőre azonban várjon türelemmel! Az ajtóhoz lép, és megnyitja. Menjen szépen, és maradjon békével, amíg újra szólok…
PARASZT
Az ajtóhoz megy, a küszöbön visszafordul, és egészen mélyen meghajtja magát. Áldassék mindenki békességgel… Isten akarata szerint!
ÍRÓ
Menjen nyugodtan, öreg! Becsukja utána az ajtót. Visszatér az asztalhoz, és felemeli a poharát. Most ürítsük, barátom, poharainkat az igazságra!
VACLAV
Tudja, hogy miért haltam meg?
ÍRÓ
Mintha már említette volna…
VACLAV
Az ajtóra mutat. Ezért a parasztért haltam meg!
ÍRÓ
Az előbb mintha az Istent említette volna.
VACLAV
Legyint. Isten, Isten?! Valamit mindig kell tenni a lobogóra! De
– ezért, uram, ezért a nyomorult parasztért adtam az életemet!
ÍRÓ
Provokál. Érte? Hiszen úgy beszélt vele, mint a kutyájával.
ÍRÓ
Leteszi a kezéből a poharat. Rendkívül komolyan néz Vaclavra. Akkor miért adta érte az életét?
VACLAV
Csendesen. Mert szeretem.
ÍRÓ
Nézi Vaclavot, aztán lassan elmosolyodik. …Helyben vagyunk.
Most jön aztán a hókuszpókusz! Skandál. Szeretem és gyűlölöm, be
gyűlölöm, be szeretem! Hidegen. Miért szereti, ha szabad kérdeznem?
VACLAV
Mert szegény és tudatlan a nyomorúságában!
ÍRÓ
Ugyanúgy. És miért gyűlöli, ha szabad kérdeznem?
VACLAV
A tehetetlenség indulatával. Mert sunyít, fut, menekül, bújik a
vackára!
ÍRÓ
Hidegen. Nekem mindössze egy filozófus jut ismét eszembe. –
Ez a filozófus egyszer meg akarta szabadítani a gályarabokat a fogságukból, azok pedig így válaszoltak
neki: De ha mi jól érezzük így magunkat?!
VACLAV
Akkor sorba be kellett volna verni a fejét valamennyinek jó husánggal, hogy biztosan törjön!
ÍRÓ
No lám, vagy szabad leszel, vagy betöröm a fejed! Így van? Megfeszül, teljesen koncentrált figyelemmel nézi Vaclavot.
VACLAV
Így: ha nem akarsz megszabadulni a nyomorúságodtól, akkor ne is éljél inkább!
ÍRÓ
Keserűen. Isten és az ember nagyobb dicsőségére!
VACLAV
Az ember dicsőségére és méltóságára!
ÍRÓ
Fojtott, nehéz indulata egyre átizzik rajta, már nem képes játszani. És ha az mondja magának: eddig vertek, hogy láncra fűzzenek, most pedig vernek, hogy
levegyék rólam?!
VACLAV
A legnagyobb nyomatékkal, mintegy kinyilatkoztatásszerűen. Akkor ez a különbség maga a történelem! Szünet, feszült figyelemmel nézi az Írót. Nem tudta? Felmutat a sarokra. Maga azt mondta, hogy az igazság ott van fent, abban a sarokban, és figyel bennünket. Jól értettem?
ÍRÓ
Jól! Ott van, és ottmarad erre az egész éjszakára!
VACLAV
Akkor ne feledkezzen meg róla!
ÍRÓ
Vaclav szemébe néz, aztán széttárja a karjait, és elneveti magát. Egyebet se teszünk, édes barátom, mint próbálunk nem megfeledkezni róla… Kezébe veszi a poharat. és hogy valóban ne feledkezzünk meg róla, kérnék magától valamit…
úgy is mondhatnám, hogy szinte az erejét meghaladó dolgot. Szabad?
VACLAV
Mosolyog. Szeretek erős lenni, uram!
ÍRÓ
Ez kedves magától! Bájos dolog… A kérésem a következő: Most szépen átül ide, a
heverőhöz, természetesen a borát is magával viheti, és aztán csodálatra méltó fegyelemmel megőrzi
a nyugalmát. Rendben van?
VACLAV
Az én nyugalmam, uram, nem szokta meg a gazdáját!
ÍRÓ
Hát akkor próbáljanak most egymáshoz szokni! A heverőhöz tolja az egyik fotelt. Leül ebbe a székbe, és nyitva tartja a szemét, de a száját lehetőleg tartsa csukva!
A középütt levő ajtón kopognak. Az Író gyorsan visszatér az asztalhoz, leteszi a poharát, és az órájára pillant.
VACLAV
Felkapja a fejét. Kopogtak?
VACLAV
Nocsak! És micsoda madár lesz?
ÍRÓ
Az ajtóhoz indul. A boldogság madara, barátom…
VACLAV
Poharával együtt letelepszik a székbe, mosolyog. Lehetetlen. Mondtam magának, hogy itt ül a vállamon…
ÍRÓ
Biztos benne, hogy a maga vállán ül? Hátha a vendégünk hozza magával?
Erőteljesebben kopognak az ajtón.
ÍRÓ
Vaclavhoz. Keresgéljük csak azt az igazságot! Szélesre tárja az ajtót, és már köszön is széles gesztussal. Üdv az Atyáknak és a csillagoknak az égen!
EUSEBIUS
Széles, játékos, hedonista pátosszal lép be. A boldogság lépett a házadba, fiam!
Vége az első felvonásnak
Szín: mint az első felvonásban.
ÍRÓ
Legyen üdvözölve, domine Eusebius! Szálljon békesség közénk!
EUSEBIUS
Megjátszott álszenteskedéssel, finom iróniával. Bizony, békesség! A legszebb szót mondtad, amit ember egyáltalán kimondani képes. Azt a képességünket
idézted, melyet a legnagyobbnak nevezhetünk…
ÍRÓ
Ne hozzon zavarba, atyám! Úgy tudtam, hogy nincsenek képességeink, mert amit annak
nevez a gyarló ember, az mindössze kegyes ajándék, melyet az Istentől kapunk.
EUSEBIUS
Teljes komolysággal játszik, papos gesztusokkal. Bizony, fiam! Isten bölcs, és tudatlanok az ő szolgái! Végtelen az ő jósága, és gyarlók az emberek. Ő a testté vált
igazság, és gyermekei tévelyegnek a nagyvilágban. És ha van dolgunk az életben, nem egyéb, mint
hogy ne szűnjön meg az ő parancsa és kívánsága szerint keresni a tökéletest, hogy megpróbáljunk
méltóvá válni az ő szeretetére. Egyetértesz, gyermekem?
EUSEBIUS
Hát akkor legyen valóban úgy, mindörökkön örökké! Kis szünet, aztán egészen profánul. Borod van?
ÍRÓ
Ne hozzon zavarba, atyám!
EUSEBIUS
Van-e borod vagy nincs?
ÍRÓ
Tulajdonképpen van. Bár az igazat megvallva úgy gondoltam, hogy ezen az éjszakán a józan
értelemre lesz szükségünk inkább, hogy véletlenül se mondjunk olyasmit, ami nem igaz…
EUSEBIUS
Az asztal felé indul, közben széles gesztusokkal. Tökéletesen igazad van, gyermekem. Mert lásd: amíg ártatlan gyermek voltam, nem tartottam fontosnak különbséget tenni igazság és hazugság között, mert úgy tartottam, hogy legméltóságosabb jogom azt mondani, ami éppen kedvemre van, mit sem törődve azzal, hogy igaznak tarthatják-e vagy sem. Nemdebár, így voltál magad is?
EUSEBIUS
Méltósággal. De aztán elromlottál, ugye, gyermekem? Aztán
már megtanultad, ugyebár, bűnös lélek, hogy csodálatos ügyességgel ne azt mondd, amit gondolsz,
hanem azt, amit helyénvalónak tartanak embertársaid, és ekképpen annyit hazudsz, amennyit szólsz
egyáltalán. Vagy tévednék?
ÍRÓ
Őszintén szólva, igen nehéz akár jót, akár rosszat mondani önmagunkról…
EUSEBIUS
Mert elromlottál, bizony, gézengúz! Megtanítottak hazudni, te pedig örömmel megtanultál!
Képmutató lettél bizonyára, aztán meg számító, aki azt mondja, hogyan is cselekedjek ugyan, hogy meg
ne haragudjanak rám a hatalmasságok? Bizony, hitvány ember lett belőled, és ilyenkor aztán ne
csodálkozz, ha elszomorodik a szívem, és megkérdezem tőled: hol van hát a borod?!
EUSEBIUS
Mit mondtál, milyen fajta?
EUSEBIUS
És mondd, szemelt talán?
EUSEBIUS
Úgy! Nem csapsz be?
EUSEBIUS
Magasra emelve az üveget, nézi a bort. Isten őrizzen, Isten
őrizzen… Titőletek már minden kitelik! Loptok, csaltok, hazudtok, képmutatók vagytok, mert
megfeledkeztek az Istenről!
ÍRÓ
Nem akarom becsapni, atyám! Elveszi az üveget, megtölti a poharat, és Eusebius kezébe nyújtja.
EUSEBIUS
Ó, hogy gyöngyözik ez az ital! Serleged nincs, fiam?
ÍRÓ
Sajnos nincs. Igyunk a békességre, atyám!
EUSEBIUS
A bűneidre, gyermekem! És a bűneidnek bocsánatára! Magasra emeli a poharát. És még másra! A Városra, amely szült engem, s amely legnagyobb volt mindannyi között, Firenzére! Ó, micsoda város és micsoda szülöttjei! Ugyan hol született példának okáért Szenvedély akkora, mely az oltárra fektetett puskával lövetett a tömegre, mely másképpen gondolta imádni az Istent, mint azt ő tette. Ó, Savonarola! Vagy mondd, mely városból vagy országból szállt még oly mélyre az emberi Fájdalom! Dante. Ő átlépte a határokat! Poklot és Paradicsomot bejárt, és bizony nem hagyott fel a reménnyel, míg be nem járta a bejárhatatlant, és úrrá nem lett ő maga, az ember, a tiltottak fölött! Micsoda város, mely aztán a legnagyobbnál is nagyobbat adott, mert adta a legtisztább Észt! Machiavelli. Ő, aki lefejtette a hazugság burkát, és úgy nyújtotta a magvat a szánkhoz, hogy valódi ízét érezd, bár keserű, de igaz. Elénk nyújtotta összesűrített lényegüket: hazugság, ravaszság, képmutatás. Hatalmat, hatalmat, hatalmat! – ezért nyüszítünk mindannyian. Mi gyilkolunk ahhoz, hogy éljünk – ő azt mondta, gyilkolnod kell, hogy élhess. Ő persze nem tudott megélni közöttünk, mi pedig nem szűnünk meg napról napra használni mind, amire tanította a fejedelmeket!… Tokajit
mondtál?
EUSEBIUS
Isteni ital. Valóban egyedül méltó hozzánk, és nagyságunkat mi sem dicséri jobban, mint
hogy megismertük őt, szeretjük és szolgálunk neki! Öregesen elhallgat, gondolkodik. De mondd csak, mi is a tragédiánk? Mintha ilyesmit mondtam volna az előbb?!
ÍRÓ
Nem a fecsegést és a locsogást említette, atyám!?
EUSEBIUS
Ne feledd soha: légy mértékletes, emlékezz állandóan arra, aki azt tanította, hogy „semmit
se nagyon”, ami pedig a fecsegést illeti, arról újfent ne feledd a mi Jakab apostolunkat, aki ekképpen
tanított végtelen bölcsességében: „Kicsiny tag a nyelv, nagy dolgokkal hányja magát, ímé, kicsiny tűz,
és mekkora erdőt felgyújthat.” Áldás reád, és töltsd meg újra a poharamat.
ÍRÓ
Egy feltétellel, atyám!
EUSEBIUS
Feltétel? Honnan tanultad e legundorítóbb szót!
ÍRÓ
Sürget az idő, és valóban nincs hely fölösleges dolgok számára.
EUSEBIUS
Derűsen, fölényesen nézi az írót. Fölösleges dolgokat mondtál?
EUSEBIUS
Közel lép, és az író szemébe néz. Valóban komolyság ül a szemedben. Szavamra, hiszen gond árnyékolja a szemeidet. Ott ül a pillantásod mélyén! És íme, a mozdulataid is türelmetlenek, akár az ostobáké! Akár az ostobáké, akik úgy vélik, a szerencsétlenek, hogy halaszthatatlan dolgaik vannak ebben az életben, mielőtt örök álomra hajtják a fejüket. – Bor van az asztalodon, a kezünkben pohár, az éjszaka csendes, Zeuszra, nem értelek! Szájához emelné a poharat, de észreveszi Vaclavot. Széles örömmel. No nézd csak! Hisz nem magunk vagyunk! Légy üdvözölve, barátom! És mondd csak, nem láttalak én már téged valamikor? Hisz áldott koromnak gyermeke vagy, ha nem tévedek! Hát akkor megérdemled, hogy szépen köszöntselek! Hallgasd hát: légy harmadik Daphnis és Chloé között, és ne vesd meg egyiket sem.
VACLAV
Köpje le helyettem, uram!
EUSEBIUS
Ó, bárdolatlanság! Hát soha nem fogy ki a világból? Mert ha koromat nem is, hát tisztelhetnéd műveltségemet. S ha erről még semmi nem árulkodott volna számodra, akkor az öltözet, mely elmondja számodra, hogy ki áll előtted!
VACLAV
Undorral. Ezt jól mondod. Valóban úgy köszöntöttelek, ahogy az öltözetedhez illik. És hogy lásd újra: voilà! Kiköp, aztán az íróhoz. Hát minden szemetet idehord ma éjszaka?
ÍRÓ
Tisztelje a vendégemet, Vaclav.
VACLAV
Hamarabb megy át a teve a tű fokán, uram, mint hogy ez a mocsok bármiféle tiszteletre is
méltó lenne! Nézze meg, kiknek az öltözetjét viseli magán!
EUSEBIUS
Ó, hiszen értelek már, gyermekem! Íróhoz. Most látom csak,
hogy a vendéged nem akármilyen ember!
VACLAV
A becstelenség áll maga előtt, uram!
EUSEBIUS
No persze, persze! Azok közé tartoztál magad is az életben, akik úgy vélték, hogy
halaszthatatlan dolgaik vannak. Mert ha megnézem jobban a szemeidet, akkor ott ül bizony a
tekintetedben a Gond és a Felelősség! Zeuszra? Micsoda hév és micsoda indulat!
VACLAV
Hordd el magad a szemeim elől. Bizony nincs Isten, ha még téged sem rágtak szét a férgek
a föld alatt!
EUSEBIUS
Íróhoz. Lám, felelősségtől terhes szót hallok! Bizony
feltámadtam! Bizalmasan. Mondd, fiam: ugye, gond és töprengés
árnyékolja ennek a katonának a tekintetét?
EUSEBIUS
Bizony mondom nektek: semmi sem méltó az ég alatt, hogy letöröljünk miatta akár egyetlen
mosolyt az ember arcáról. Hát mondjátok meg, mi a dolgotok tulajdonképpen?!
ÍRÓ
Ez a katona töpreng, atyám…
EUSEBIUS
Úgy! És mi felől?
ÍRÓ
Önmagunk felől, atyám!
EUSEBIUS
Úgy! Az ember felől gondolkodtok tehát! Akkor igyunk például Fortunata egészségére! Nem
ismeritek talán? Ott lakott Kojata atya bordélyában, a Szent Katalin kolostor alatt, közvetlen a Szent
Apollinaris iskolával szemben.
VACLAV
Ez ám a méltó beszéd az öltözetedhez!
EUSEBIUS
Íróhoz. Mondd, fiam, nem tudnád idehozni Fortunatát? Az
Apollinaris iskolával szemben lakott, Prágában, és nyilván nem is temethették messzire tőle…
ÍRÓ
Erre nem gondoltam, atyám!
EUSEBIUS
Kár! Nem tudod, és nem tudjátok, hogy mit veszítettetek! Pátosszal. Ó, Fortunata! A szerelem felkent istennője! Aki megtette, hogy az ablakán hajigálta ki
a férfit, ha nem állt helyt magáért. És Beáta! Beáta, az ágyroncsoló, nagy fenekével, bizony, vigyázni
kellett, nehogy alatta feledje az ember a tenyerét! És Florica! Meg Klotó, a görög lány, akire csak
rágondolni is férfimunka a javából, és aki úgy fogadta a vendégét, hogy az felöltözve találja, és úgy
kezdett vetkőzni, hogy minden ruhát, kendőt és pruszlikot és szoknyákat lassan és egyenként vetett le
magáról, mégpedig tükör előtt, hogy láthassa magát, s aki végül úgy rontott a férfinak, mint a farkas,
s akkor kellett aztán helytállni alatta, míg kedve tartja! És a férfiak szomjúhozták, mint a bort, amely
elveszi az eszüket, és amely újra és újra kell mégis!…
VACLAV
Nem sül le a képedről a bőr!
EUSEBIUS
Felhevülten. Bort adj, gyermekem, bort, hadd hűsítsem magam!
VACLAV
Íróhoz. Hogy nem süllyed el a szégyentől?!
EUSEBIUS
Ne törődj a katonával, hiszen ő úgy véli, hogy az a dolga a világban, hogy a gondtól és a
felelősségtől legyen fátyolos a tekintete! De téged így szólítalak: asztalodon bor, kezedben pohár, az
éjszaka csendes, mit akarnál hát?
ÍRÓ
Örülök, hogy jól érzi magát nálam!
EUSEBIUS
Még nem. Amíg a gond nem távozik el a szemetekből, addig árnyék borul az én szívemre is.
ÍRÓ
Kérdezni szeretném, atyám!
EUSEBIUS
A dalokról és a himnuszokról!
ÍRÓ
Nem erről, Domine Eusebius.
EUSEBIUS
A versekről akkor!
| |
|
…gyere, menjünk a mezőre, |
| |
|
illatoznak künn a mandragórák, |
| |
|
s kifakadnak ajtónk előtt |
Himnuszokról, amelyek magasba repülnek velünk, és oly könnyűvé tesznek, mint csak a nimfák
lehetnek a mesék ligetében. Csakis ezekről, mert úgy szóltál, hogy embernek tartod magad, és méltó
is akarsz lenni az emberhez!
VACLAV
Közönséges csepűrágó! Íróhoz. Bizony isten, leköpöm, uram,
ha nem viszi el a szemeim elől…
EUSEBIUS
Legyint. Köpni, köpni… Bizony nem nehéz mulatság!
Megtanulhat bárki, és oly sokan megtanulták már ezen a földön, hogy számolni se győzöd őket. Íróhoz. Bizony, elhiszem, hogy újra élek: akadt már közületek, aki köpni
szeretne!
ÍRÓ
Helyben vagyunk, atyám. Pontosan egy köpésről szerettem volna kérdezni.
EUSEBIUS
Mit akarsz a köpéssel?
ÍRÓ
Emlékszik Jan Zsitomirra?
ÍRÓ
Jan Zsitomirra! Prágába való diák volt. Csehországban találkozott vele.
EUSEBIUS
Hogyne. És leköpött engem!
EUSEBIUS
Vaclavhoz. Lásd, derék katonám, nemcsak magad óhajtanád egy
köpés árán megszerezni a boldogságot!
VACLAV
Ha én köpök, és ha Zsitomir köp, az két különböző dolog!
EUSEBIUS
Ez ám a beszéd, micsoda finom megkülönböztetés. Íróhoz. Halljuk, gyermekem, mit akarsz tudni a Janodról?
ÍRÓ
Hogy miért köpte le magát?
EUSEBIUS
Mert ez hiányzott a boldogságához!
ÍRÓ
Csak úgy egyszerűen fogta magát, és köpött?
EUSEBIUS
Miért ne? Egy köpés kisebb boldogság, kettő nagyobb, három vagy négy talán maga az
üdvösség! Vaclavhoz. Te is, katonám, ha úgy véled, boldogtalan vagy,
akkor állj fel, és köpjél nyugodtan, amikor jólesik. De mondd: igaz-e, hogy ennek a Zsitomirnak
kifolyatták a beleit valahol? Malcsov környékén, ha nem tévedek?
VACLAV
Magam öltem meg, szolgálatjára.
EUSEBIUS
Ízléstelen! Íróhoz. Mi dolgod ezzel a Zsitomirral?
ÍRÓ
Azt szeretném tudni, hogy miért köpte le magát, atyám?
EUSEBIUS
Egyszerű, gyermekem: Hit lángolt benne és Felelősség! Figyelmedbe ajánlom: ha arcul
köpnél, akkor tudni fogom, hogy szíved hittel van teli, az egész emberiségért viselsz felelősséget! Ha
a nyelvemet próbálnád majd kitépni, akkor tudni fogom, úgy véled immáron, képes is vagy megváltani
az emberiséget!
ÍRÓ
Maradjunk Zsitomirnál…
EUSEBIUS
Kérdezz, gyermekem…
ÍRÓ
A pápai legációnál a maga kezeire bízták a fogoly Zsitomirt. Mennyi időt töltöttek együtt?
EUSEBIUS
Három hónapot, hogy mindent elkövessek, ne császárira, hanem huszitára köpjön ezután.
Hogy huszitából császári katonává térítsem őt! Hogy a fejébe verjem: törölve lesznek a bűnei, ha nem
ilyen, hanem amolyan katonát gyilkol ezentúl.
ÍRÓ
Egyébként így is történt!
EUSEBIUS
Természetesen! Ha valaki elkezdi, akkor nem hagyja abba! A leprától, a pestistől, attól igen,
attól szabadulhat, de a kardtól – soha!
ÍRÓ
Mikor, hogyan és miért köpte le magát?
EUSEBIUS
Szünet, aztán halkan. Figyelj, és megtudod, hogyan és miért! Megismétlem, hogyan beszéltem a másikkal! Vaclavhoz fordul. Mondjad csak, hát nem az lenne a dolgunk, hogy emberként nézzünk egymás szemébe? És ha van is
dolog, amely elválaszt bennünket, arra ügyeljünk inkább, ami összeköt?!
VACLAV
Hordd el magad a szemem elől!
EUSEBIUS
Halkan az Íróhoz. Így szólt ő is, a Zsitomirod, amikor elhozták
hozzám, hogy megtérítsem… Vaclavhoz. Hordd el magad? Szünet. De hiszen egy földön élünk, barátom! Nem úgy van, hogy örömmel kellene
feldobbannia a szívünknek, és mi több, hangos szóval kiáltanunk, ha embert látunk? És a belátás
türelmével hallgatnunk meg egymást, hogy közös szavaink nyomán derüljön fel az igazság? És vajon
nem közös-e a szándék, amely mindkettőnket vezérel?
VACLAV
A pokol kapuja felé téged, engem pedig az igazsághoz!
EUSEBIUS
Egyre közeledik Vaclavhoz. Máris egyek vagyunk valamiben!
Egyek vagyunk a szándékban, hogy keressük az igazságot. Mondhatod így is: egyek vagyunk a
szenvedélyben! Te így, én másképpen, de a szenvedély ugyanaz, s ekképpen egyformák vagyunk!
VACLAV
Én egyforma veled?!
EUSEBIUS
Gondold meg: a jel elválaszt, de tagadhatod-e, hogy a szenvedély összeköt? A szenvedély,
hogy megkeressük, miként boldogíthatnánk az emberiséget!
VACLAV
Indulatosan. Feláll. Bűnben és erőszakban tobzódtok, zsaroltok,
fosztogatjátok a népet, mindannyian pápák, püspökök, főszerpapok, apátok, prépostok, kanonokok,
valahányan csak vagytok! Tized, járulék, subsidium, ez az imádságotok!
EUSEBIUS
Egyre közelebb. Elragad az indulat, látom! De így vélekedek:
tisztelet a szenvedélynek, mely ha rossz úton keresi is az igazságot, de nem szűnik meg keresni azt!
Mert kétfelé osztotta Isten az ő népét…
VACLAV
Mint: magatok vagytok, és azokra, akik szolgálni akarják a népet!
EUSEBIUS
…azokra, akik nem ismernek egyebet a mindennapok hitvány öröménél, és azokra, akik nem
szűnnek meg keresni az igazságot!
VACLAV
A gyermek ott szűköl az éhségtől! Az anya ott vetéli el magzatját a kastélyaitok oldalában.
Ott veritek vasra a parasztot mérhetetlen birtokaitokon, ott vágjátok le a kezét és a fülét, ha enni
óhajtana az erdeitekben. Vérbe gázoltatok a brydi erdőktől Prágáig! Hát micsoda hit az, amely
ártatlanok vérével mocskolja be magát?!
EUSEBIUS
Mondd csak: ki hányt kardélre ártatlan, ma született gyermeket a bal parti Prágán, és ki hányt
csáklyavégre csecsemőt az Óvárosban? Nem ti voltatok?
VACLAV
Ki terelt a folyó medrébe ezer parasztot összekötözött kezekkel, és ki nyilazta le őket, ha
menekülni próbált a szerencsétlen?!
EUSEBIUS
De azt már te mondd meg nekem, igaz lelkedre: ki szögezett elevenen magatehetetlen férfit,
öreget, ifjat a házak kapuihoz?
VACLAV
Ki húzott karóba ifjú lányokat, miután lovak farkához kötözve törette meg a testüket, és ki
hasította fel késsel a mellüket, amikor már a vérük omlott amúgy is a gyalázattól?!
EUSEBIUS
Egyre közeledve provokál. Ki vágta darabokra az anyák testét
gyermekeik előtt, hogy látni sem lehetett a földet a kiomló vértől? Ti voltatok!
VACLAV
Ki égette tüzes vassal a foglyok szemeit?! Nem ti voltatok?
EUSEBIUS
Már ott áll Vaclav mellett. Lám: hát nem egyek vagyunk mi a
hit magasztosságában és az ember tiszteletében, hogy boldoggá tegyük a földet!?
VACLAV
Tehetetlen indulattal. Te átkozott!
EUSEBIUS
Arcát odatartva, felkiált. Most kell köpnöd!
EUSEBIUS
Széttárja a karjait. Kész! Íróhoz. Így történt, gyermekem! Megnyugtatlak, semmi különbség nem volt a két köpés között! Így köpött,
pontosan így a másik is, a Zsitomirod!
ÍRÓ
Elég volt három hónap arra, hogy megtérítse a diákot? Huszitából császárit faragjon?
EUSEBIUS
Balga vagy! Nem beszéltem még neked a legnagyobb erényemről. Tanuld meg: az tud igazán
lelkesedni, aki semmiben sem hisz, túllicitál még a gazdáin is! Nos, én nem hiszek semmiben, az én
számomra tehát teljesen mindegy lett volna akár az ellenkezőjét is prédikálnom. Számomra Husz és
a pápa, Zsigmond és Žižka egyformán ostoba! Bizony mondom: nem tértem volna ki előle, ha
Zsigmondot kell a kelyhes zászló alá állítanom, vagy Žižkát vezetni Rómába!
ÍRÓ
Nem érez lelkiismeret-furdalást?
EUSEBIUS
Miért kellene éreznem?
ÍRÓ
Mert megtérítette Zsitomirt! Aki aztán elindult ölni saját népének a férfiait!
EUSEBIUS
Gúnyos. Csodálatos fickó vagy! Hát mondd meg nekem igaz
lelkedre: kisebb volt a bűn, amikor németeket vagy spanyolokat gyilkolt? És nagyobb a vétek, ha utána cseheket ölt? Csak nem gondolod, hogy egyféleképpen gyilkos volt, másféleképpen pedig nem az? Vaclavra int. Nézd ezt az embert! Abban a pillanatban ölne meg engem, amint magamra maradnék vele. És miért, mit gondolsz? Válaszolj te nekem, derék katonám, miért ölnél meg engem? Szünet. És bár úgy lenne, hogy megértenéd, amit most hallasz tőlem, mert ez a legfontosabb: nem engedtem talán, hogy akképpen gondolkodjál, amint az számodra éppenséggel tetsző?!
VACLAV
Hiszen engedted te minden gazembernek, hogy akképpen gondolkodjon, miként az számára tetsző!
EUSEBIUS
És talán nem kellett volna engednem? Téged talán rá bírnálak venni arra, hogy ülj ide az asztalhoz, és idd a borod. Mert én ugyan kardot nem veszek a kezembe, hogy fegyverrel kényszerítselek arra, hogy úgy gondolkodj, ahogy nem akarsz! Nem! Ember vagyok, tehát nem méltó hozzám fegyver!
EUSEBIUS
De ne is tőle kérdezd. Magad hozol-e kockát? Lantot, tubát és fuvolát, forgólantot, citerát! Versre hívtalak és dalokra, hol vannak hát? Hozd, ami tetszik!
VACLAV
Induljon, és hozzon kockát és citerát! Eusebiushoz. Kocka, citera, ringyók! A borod meg a kurválkodásaid! A magad java, az igen! De mit tudsz azokról, akik az ember boldogságát akarják ezen a földön?!
EUSEBIUS
Ha ugyan nem akarjátok annyira, hogy előbb vagy utóbb a pokolba külditek a földgolyóval egyetemben! Szünet után, mély őszinteséggel. …Hát mi végre is vagytok ti a világban, azt mondjátok meg nekem? Hát miről beszéltek itt? Ugye ismeritek az olasz csepűrágókat? Láttátok, amint a kutyáikat arra kényszerítik, hogy meghazudtolva természetüket, számokat adjanak össze, aztán meg hanyatt vetve magukat, hol erre, hol arra mozgassák a farkukat, amitől aztán megszomorodnak, és el is pusztulnak időnek előtte, mert nem természetük szerint cselekszenek! Őszinte, mély szenvedéllyel, egyre fájdalmasabban. Hát mit akarnátok éntőlem? Hogy magam is e jószágokhoz váljak hasonlóvá, vagy ne különbözzek tőletek – ami ugyanazt jelentené? Paradicsomban élhetnétek, ha megelégedtetek volna azzal, amit az Isten vagy a természet nyújtott nektek: vadat az erdőben, gyümölcsöt a fán, tüzet a porontyaitoknak és állatok bőrét a testetekre! Talán boldogabbak vagytok azóta, hogy valamelyik átkozott közületek boldogítani akart benneteket?! Hisz többet öltök, többet és aljasabbul gyilkoltok, mint akkor tettétek, amikor először pottyantatok a földre, és az erdők vackaiban meg a hegyek barlangjaiban húztátok meg magatokat! Hiszen gondolni sem tudtok már egyébre, mint arra, hogy ki kit gyilkoljon ahhoz, hogy tisztességesnek tartsa
őt a társadalmatok! S ezen kívül van-e törvény, amelyet igazán tiszteltek? Nem mentitek-e fel a gyermeket, ha besúgja vagy megöli az apját – de magasztosabb eszménnyel hitelesíti a gyilkosságot?! Magatok vagytok félő és megijesztő egy személyben. Nem tudtok rendes fedelet adni a gyermekeitek feje fölé, de halomszámra veritek a vasat aranyak ezreiért, hogy ölni tudjatok vele. Hát micsoda emberek vagytok? Szavamra: ti vagytok minden lehetséges emberiség között a legrosszabb! Kurválkodásaimat emlegetitek? Bizony nem markoltam meg senkinek a nyakát, hogy kiszorítsam a lelket belőle, hacsak a Dinka derekát nem markoltam! Bizony nem ütötte le ez a kéz senkinek sem a fejét, hacsak a borosflaskóknak a nyakát nem! Ti azt mondjátok, hogy addig öltök, amíg boldog nem lesz mindenki a földön. De aki tartózkodik attól, hogy másokat megszomorítson, aki tartózkodik attól, hogy rosszat tegyen, azt arcul köpitek és megölitek! Évezredek óta mondjátok minden tegnapotokra, hogy átkozott és boldogtalan, ugyanennyi ideje mondjátok minden mára, hogy most, éppen most teszitek boldoggá a földet, ugyanennyi ideje mondjátok minden holnapról, hogy az lesz az aranykor! Nem tettem soha rosszat! És ha tudtok ennél különbet, akkor meghajtom a fejem előttetek! Kétségbeesetten. De most aztán menjetek! Mert bizonnyal akad még e városban is, aki másképpen gondolkodik, mint azt magatok teszitek, és azt meg kell ölnötök. Kimerülten néz az Íróra.
Van még borod?
EUSEBIUS
Akkor töltsd meg a poharamat!
VACLAV
Kacagni kezd. Ezt nevezik ingyen cirkusznak! Eusebiushoz. Hát figyelj rám, te disznó…
ÍRÓ
Válogassa meg a szavait, Vaclav!
VACLAV
Ahogy parancsolja, uram! Ide figyelj, te rózsaszál! Azt mondd meg nekem, miért nincs annyi
becsület benned, hogy ide állj elénk, és így szólj: Nincs bátorságom azok közé állni, akik vállalják a
szolgálatot az emberért. Nem merem felemelni a kezem, de még a szavamat sem a hatalmasokra, mert
félek, hogy elpusztítanak, és akkor aztán se kocka, se bor, se ringyó! Mondd úgy, ahogy valójában
gondolkozol: felőlem megdögölhet a gyermek, mert a gazemberek nem adnak eleget enni! Csak a
borodat hagyják meg, és ne vegyék el a kezedből a lantot meg a kockát. Mondd, hogy felőled
elboríthatja mind a mezőket a megalázottak könnye és verejtéke, csak neked maradjanak meg a bor és
a ringyók adta örömök!
EUSEBIUS
Vágd el a nyakam, és egyszer és mindenkorra elintéztünk mindent!
VACLAV
Szemtelen vagy! De korántsem annyira, mint gazember!
EUSEBIUS
Mit tudhatnál te a bölcsességről!
VACLAV
Nocsak! Hát nem tudod, hogy vannak emberek, akik a becsületet tartják a dolguknak, és nem
a bölcsességet? Vagy talán nem becsülettel vezet az út a bölcsességhez? A te Krisztusod mit csinált?
Bizony korbácsot ragadott, de mit tett volna, ha négy vagy öt magzatja sír otthon az éhségtől? Nem
emelt volna kardot? Ölünk, és ölni fogunk! Tisztességes rendet akarunk a földön, ha századok kellenek
hozzá, akkor századok, ha évezredek kellenek hozzá, akkor évezredek! És kard kell hozzá!
EUSEBIUS
Nem tartod-e különösnek, hogy ennyire különbözünk egymástól, és én mégsem kívánom
levágni a fejed, mint magad tennéd velem?
VACLAV
Íróhoz. Figyeljen rám! Amikor itt volt a nyomorult paraszt, aki
lapult, míg mások fegyvert emeltek, azt mondtam, hogy ha valakit gyűlölök ezen a földön, akkor ő az!
De most azt mondom: semmi a gyűlölet, amit iránta érzek ahhoz képest, ahogy ezt a bitangot gyűlölöm
lelkem minden porcikájával! Mert örömet kínál és megfeledkezést, mert himnuszt akar zengeni és
verset dalolni. Mert békét prédikál, de ez a béke a halálnak a békéje!
EUSEBIUS
Megfogja az Író karját, súgva. Szavamra – úgy hiszem, sem
fuvolázni, sem hegedülni nem tud, a versekről pedig ne is kérdezd, mert azt hinné, csúnyát mondtál
neki. Felemeli a hangját. Mondd, te derék katona, akinek nem hull ki
kezéből a fegyver: hát semmire sem bizonyság számodra az, hogy évezredek óta kell mondani
ugyanezt? Nem érted, hogy nincs remény!?
VACLAV
Nincs tovább, uram! A heverőhöz indul, és kezébe veszi a botot.
ÍRÓ
Türelem, Vaclav! Tegye le a botot a kezéből!…
VACLAV
Tisztességes vagyok, tehát türelmetlen!
EUSEBIUS
Halkan. Én úgy tudtam, hogy a félelem és az ostobaság az!
VACLAV
Bottal a kezében Eusebiushoz indul. Gyűlöllek! Nincs undorítóbb nálad ezen a földön.
Középső ajtón kopognak.
ÍRÓ
Felemeli a kezét, Vaclavhoz. Egy pillanat! Valóban ő lenne a legundorítóbb ezen a földön? Elindul az ajtóhoz, és szélesre tárja.
Az ajtóban Jan Zsitomir áll.
ÍRÓ
Széles gesztussal. Jan Zsitomir, a császár katonája!
Vége a második felvonásnak
Szín: mint a második felvonásban
ZSITOMIR
Nem lép be, a küszöbön áll, magabiztosan, udvariasan mosolyog. Jó estét, uram! Bocsásson meg a késedelemért. Jólesett teleszívnom magam levegővel!
ÍRÓ
Köszönöm, hogy nem feledkezett meg rólam, kerüljön beljebb, és nézzen körül nálam!
ZSITOMIR
Belép, megpillantja Vaclavot, fegyelmezett indulattal. Ez
sajnálatos találkozás, uram!
VACLAV
Döbbenten. Kit merészelt a szemem elé hozni, uram!
ÍRÓ
Vaclav elé áll. Ha megmozdul, visszaküldöm a föld alá! Az
Isten engem úgy segéljen! Eusebiushoz. Menjen a tanítványához!
VACLAV
Hányszor kell megöljelek?
EUSEBIUS
Egyetlen gyermekem! Az ég áldja meg a pillanatot, amely újra elém vezérelt!
ZSITOMIR
Álljon félre, Atyám!
EUSEBIUS
Örülj, hogy látjuk egymást!
ÍRÓ
Amint kilépnek a házamból, úgy ölik meg egymást, ahogyan éppenséggel jólesik, de amíg
itt vannak, tisztességesen kell viselkedniök. Megértettük egymást?
EUSEBIUS
Zsitomirhoz. Hadd szárnyaljon szívemben az öröm, hogy újra
láthatlak!
ZSITOMIR
Csillapodnom kell, atyám, hogy a harag helyébe öröm költözhessen a szívembe.
EUSEBIUS
Hátrább lép, széles pátosszal. Mondd, valóban méltó vagy arra,
hogy szeretettel üdvözöljelek?
ZSITOMIR
Hű maradtam! De hosszú és nehéz volt az út! Mert a bűntől térni meg az igazak ösvényére
nehezebb, mint gyermeki tudatlanságból jutni az Istenhez!
EUSEBIUS
Összekulcsolja a kezeit. Sok embert kellett megölnöd,
gyermekem?
ZSITOMIR
Nem nyugodott a kardom!
EUSEBIUS
És valóban igaz, hogy megölted a bátyádat is?
ZSITOMIR
Az ostobák és istentelenek közé szegődött!
EUSEBIUS
Az égre emeli a tekintetét. Ó, bizony mondom, sok csodálatra
méltó van ezen a földön, de nincs csodálatosabb az embernél!
ÍRÓ
Hosszan nézi Zsitomirt. Valóban megölte a bátyját?
ZSITOMIR
Így kellett tennem, uram!
ÍRÓ
Keresztülszúrta talán?
ZSITOMIR
Megöltem, uram! Talán Isten akarta úgy, hogy vezekeljek a bűnökért, melyeket az ostobák
között vettem a lelkemre…
ÍRÓ
Csodálatos! Úgy látszik, hogy az Isten bölcsessége valóban határtalan… Meglehet, ő rendezte
úgy azt is, hogy maga fogságba kerüljön, s ekképpen aztán Eusebiushoz!
ÍRÓ
Úgy értem, hogy a császáriak fogságába! S az egyház legációjához aztán, hogy egy minden
értelemmel és bölcsességgel megáldott pap megtéríthesse…
ZSITOMIR
Így volt, uram! Hogy fogságba essek, és megvilágosodjon aztán bennem az értelem!
VACLAV
Hogy öld a saját fajtádat…
ZSITOMIR
Hogy az értelem vezesse a kardomat!
ÍRÓ
Ha jól emlékszem, Domazlicénél fogták el a császáriak…
ZSITOMIR
Mindegy, hol, uram! Ott és akkor kerültem a kezükbe, amikor és ahol Isten jónak találta…
ÍRÓ
Mindenesetre szerencséje volt! Felköthették volna az első fára, miként nem is egy huszitával
cselekedték…
EUSEBIUS
Képzeld: ott áll e gyermek, fegyvereitől megfosztva, a zsoldosok gyűrűjében, gyűlölettel
nézik, maga is gyűlölettel néz, a halál vár rá, de megszegte a fejét, és egyetlen szó sem hagyta el az
ajkát!
ÍRÓ
No hát, azért egyszer megszólalt. Valahogy így: „A császár és a pápa kutyái vagytok
valamennyien, a döghalál vár rátok, és pusztulás!”
EUSEBIUS
Valóban csoda, hogy nem akasztották fel!
ÍRÓ
Emlékszik mindarra, ami útközben történt, amikor a legációhoz szállították?
ZSITOMIR
Felkötöztek a szekérre, és vittek magukkal, ők, akiket gyűlöltem akkor, és akiknek testvérévé
váltam azután!
ÍRÓ
Felkötözték a szekérre, tizenkét császári lovas a szekér körül, és mentek keresztül az erdőkön
és a mezőkön – útban Eusebiushoz!
ÍRÓ
Vad és kegyetlen fickók, akiknek csak szidalom hagyta el a száját. De volt közöttük egy, aki így szólt magához: „Mondd csak, mit parancsolt neked az ördög?” – javítson ki, ha esetleg tévednék. „Milyen szavakat súg a füledbe az ördög, hogy képes vagy kardot emelni Isten és a császár ellen?!” Kemény és elszánt fickó volt, aki legszívesebben valóban ott mindjárt felakasztotta volna magát az első fára! Nem hinném, hogy lett volna hűségesebb és elszántabb katonája a császárnak, mint ő. „Dögölj meg, ki az egyház ellen támadsz!” Szünet. Nem emlékszik, ki volt ez a császári vitéz?
VACLAV
Magam voltam, szolgálatjára!
EUSEBIUS
Hirtelen Vaclav felé fordul. Mit beszélsz?
VACLAV
Azt, hogy magam voltam az!
EUSEBIUS
Zsitomirhoz. Mit hallok? Igazat beszél ez az ember?
EUSEBIUS
Döbbenten néz hol egyikre, hol másikra. Nem tréfáltok velem?
VACLAV
Gúnyosan. Így volt, szentséges atyám!
EUSEBIUS
Értetlenül néz körül. Úgy hát – ezek szerint te a pápát szolgáltad
először?
VACLAV
Amint hallhatja, szentséges atyám!
EUSEBIUS
Akkor te is egy vagy azok közül, akit megtérítettek?
VACLAV
Mit tegyünk, derék atyám? Valóban így van!
EUSEBIUS
Mosolyogni kezd, iróniával. Csodálatos dolog! És mondd, ki volt
az áldott lélek, aki próbára tette a hitedet, és győzte is értelemmel, hogy elvezessen a kelyhesek
seregébe?
ZSITOMIR
Meghajtja fejét. Magam voltam, atyám. Az úton, amíg magához
vezetett.
ÍRÓ
Eusebiushoz. Ha nem tudná, atyám, amikor ez a derék katona Vaclavra int. megkötözte, akkor Zsitomir így szólt hozzá: „Mondd, mit
súg tenéked az ördög, hogy anyanyelvünkön beszélsz, és halomra gyilkolod honfitársaidat?” És
kicserélték a gondolataikat annak rendje és módja szerint végig az egész úton. És úgy tűnik, az értelem
győzött az ostobaság fölött!
EUSEBIUS
Zsitomirra int. Miként röviddel utána ő is meggyőzetett az
értelem által – melynek magam voltam hű szolgája, hogy ezentúl ne császárit, de huszitát öljön! Hol Zsitomirra, hol Vaclavra tekint. Csodálatosak vagytok, gyerekeim!
Vaclavhoz. Szóval te pápai voltál annak előtte?
VACLAV
Amint hallhatja, derék atyám!
EUSEBIUS
Zsitomirra int. És ez itt… Ez a gyermek annak előtte huszita!
ZSITOMIR
Így volt, atyám!
EUSEBIUS
Gúnyos derűvel. És most fordítva csináljátok! Bizony mondom
nektek: nem értelmetlen ez a világ! Felkiált. De hiszen mondottam már:
Nem az a fontos, hogy merre köptök, hanem hogy köphessetek! És különben is oly egyszerűen
oldottatok meg mindent: kétszer láttátok egymást az életben, és elég volt ahhoz, hogy megtérítsétek és megöljétek egymást! Íróhoz. Mert így
történt, nemde, házigazdám?
EUSEBIUS
Mily művészi tökélye az egyszerűsítésnek. Legyint. Eh!
Mondtam neked: nem a zászló a fontos! Hanem hogy ölhessenek! Hát mondd meg nekem igaz lelkedre,
ha ezek itt mindketten képesek voltak elcserélni a hitüket, de nem képesek lemondani a gyilkolásról,
akkor mi az, ami valójában lakozik bennük? És mi az, amit valójában a legfőbb kötelességnek és
következésképpen a legfőbb jónak is tartanak ezen a földön?! Felemeli az asztalról az üveget és a poharát. Bizony, nem vagyok méltó, hogy közöttetek maradjak! Íróhoz. Nyiss ajtót nekem, és mutass helyet, ahol emberhez méltóan
tölthetem az időmet!
VACLAV
Eressze, hogy menjen, és igya disznóra magát!
EUSEBIUS
Bizony mondom, hogy semmi sem csodálatosabb az embernél!
ÍRÓ
Az ajtóhoz indul, amelyen a Paraszt távozott. Fuvolát nem, sem
hegedűt, de egy parasztot talál majd kinn!
EUSEBIUS
Jobb lesz, mint ti voltatok!
ÍRÓ
Kinyitja az ajtót. Parancsoljon!
EUSEBIUS
A küszöbön visszafordul. Ostoba vagy magad is! Csak egyre
kérlek benneteket! Ne spekuláljatok sokat, elő a kést, és aki utolsónak marad életben közületek, az
köpje le a többit!
ÍRÓ
Becsukja az ajtót, megfordul, és derűsen néz a többire. Nos: hol
a kés, barátaim? Vaclavhoz. Mit szól mindezekhez, Vaclav?
VACLAV
Semmit! Elő kell venni a kést, és a végére járni minden dolognak…
ÍRÓ
Maga is így gondolja, Zsitomir?
ZSITOMIR
Rajtam nem múlik, uram…
ÍRÓ
Nem lenne jobb, ha meginnánk a borainkat?
VACLAV
Semmi akadálya! De aztán elő a kést!
ÍRÓ
Valamit kérdezni szeretnék magától, Zsitomir.
ZSITOMIR
Azt kérdez, amit akar, uram!
ÍRÓ
Válaszoljon nekem igaz lelkére: nem érez lelkiismeret-furdalást Vaclav Jasek miatt?
ZSITOMIR
Amiért megöltem?
ÍRÓ
Nem, amiért megtérítette!
ZSITOMIR
Úgy gondolja, nagyobb bűn, mint ha megöltem volna? Ez a fickó valamiképpen az emberi
értelem oldalára került – szavamra, nem volt méltó rá –, mi sem bizonyítja jobban, hogy ott kötött ki
végül a gazemberek és az ostobák között. Segítettem neki, hogy a helyére kerüljön!
ÍRÓ
De hát értse meg, barátom, ez az ember, miután maga megtérítette, elment, és gyilkolta
honfitársait, akik vér voltak a véréből, test a testéből!
VACLAV
Kevés cseh volt közöttük, uram! A világ ringyói voltak, akik pénzért adták el a lelküket a
pápának. A világ minden kanálisából, Európa minden kocsmájából jöttek cseh földre, hogy vérbe
fojtsák egy nép harcát a boldogságért!
ÍRÓ
És Zsitomir? Ő nem cseh volt talán?
VACLAV
Annak szülte az anyja, de az ördög szolgája lett!
ÍRÓ
Mint akinek hirtelen jut eszébe. Ha nem haragszik, Zsitomir:
olyan különös arccal nézett az előbb Eusebius után.
ZSITOMIR
Különös? Valóban így lett volna?
ÍRÓ
Igen. Lehunyta a fél szemét, és úgy nézett Eusebius után… Nem tudom, hogy fejezzem ki
magam, de talán nem a legnagyobb tisztelettel. Vagy tévednék?
ZSITOMIR
Egy pillanatra elgondolkozik. Ha meggondolom, akkor
tulajdonképpen nem is olyan buta fickó ez az Eusebius…
ZSITOMIR
Igen! Kissé öreg fickó, de hát mit csináljunk…
VACLAV
Ez ám a meglepetés! Tanítvány szól a mesteréről!… Érdemes figyelnie, uram! Amint látom,
új cirkusz kezdődik.
ÍRÓ
Valóban különös, amit mondott…
ZSITOMIR
Nincs ebben semmi különös… Nekem ugyan semmi dolgom vele, mint ahogy nincs dolgom
a ringyóival, a borával, a kockájával meg a lantjával sem. Nem ő, hanem az értelem vezetett el az
igazsághoz! Elég gazember ahhoz, hogy ott szolgáljon, ahol megfizetik.
VACLAV
Nos, uram, a tanítvány egykutya a gazdájával! Nincs hát min csodálkozni! Legfennebb azon,
hogy ez a fickó csehül beszél! Hogy azoknak a nyelvét beszéli, akiket nem kímélt, se öreget, se férfit,
se asszonyt, se gyereket… Ezt kérdezze meg tőle!
ÍRÓ
Zsitomirhoz. Kérdezzem meg?
ZSITOMIR
Egyszerű, uram! Mi közöm azokhoz, akik ostobaságukban – beszéljenek bár csehül, legyenek
vér a véremből, test a testemből – halomra gyilkoltatják a nyomorult népet! Micsoda testvériség lehet
a vér és a test jegyében, ha áldozatul az értelmet kérik?
VACLAV
Hát semmi szégyen nincs benned? Hogy mered szádra venni a népnek a nevét?
ZSITOMIR
Nyugodt, fölényes. Vaclavhoz. Nyisd ki a füled, és szedd össze
az eszed. Több bajt hoztatok a népre, mint a pestis és a kolera együttvéve. Egy esztendő leforgása alatt
többet pusztítottatok belőle, mint bármilyen betegség! Több bajt és szenvedést hoztatok rá, mint az
éhség és a nyomorúság. Nem ment és nem megy le a szátokról a nép neve, nem szűntök meg prédikálni,
hogy őérte éltek, de nincs halálosabb ellensége tinálatok! Mikor tanulja meg már a nyomorult nép, hogy
ott kell igazán félnie, ahol az ő nevét írják a lobogókra?!
VACLAV
Ez az ember tréfál velünk…
ZSITOMIR
Űztél te velük tréfát annyira, hogy könny és vér lepi el a viskóikat. Hajtottad te őket a halálba
ezrével és tízezrével! Hajtottad a gyermeket, akinek még az anyja mellett lett volna a helye, hajtottad
a férfit, hogy odahagyja a családját, hajtottad a legényt, hogy odahagyja a szerelmét. Hajtottad, hogy
értelmetlenül pusztuljon el valahány az ágyúk torkai előtt! Hát miként mered szádra venni a népnek
a nevét?!
VACLAV
Kinek az ágyúi előtt hullott a nép, ki hányta kardélre a gyermekeket, a legényt, az asszonyt? Hiszen ott voltál valamikor magad is közöttük, hát szólaljon meg legalább a lelkiismereted, hiszen ismerted valamikor az igazságot, amíg ez a pap meg nem szédített, és el nem vette az eszedet és a becsületedet…
ZSITOMIR
Bizony mondom, ti vettétek el a népnek az eszét, amikor egy falat kenyérért meghalni
hajtottátok! Egyetlen zabálásért! Támaszd csak fel a mesteredet; támaszd fel Huszt! Vezesd végig az
erdőkön és a mezőkön, ahol ott rothadnak a szerencsétlenek hullái! Mutasd meg neki a csatatereket,
mutasd meg neki a bénákat, a rokkantakat, nyomorékokat, lábnélkülieket, karnélkülieket, árvákat,
özvegyeket! Vezesd végig a temetőkön, ha ugyan nem csináltatok temetőt az egész országból!
VACLAV
Feláll a helyéről. Mit Husz?! Annyi nekem Husz, mint neked
Eusebius! Žižkát! Támaszd fel Žižkát, hogy ragadjon újra fegyvert, és hívja mind újra a szegényeket,
hogy mossa le magáról a gyalázatot, és pusztítsa a gazdagot, ahol éri!
ZSITOMIR
Ezt jól mondtad! Bizony, Žižkával együtt igaz minden Husz! Žižka jön minden Husz után!
VACLAV
Hogy kardot és fegyvert ragadjon, mert enni akar a nép, és felemelni a fejét!
ZSITOMIR
Megtömni a bendőjét. Hogy egyszer jóllakhasson, feláldozza a szabadság legszebb
lehetőségét. Íróhoz, indulattal. Válaszoljon nekem, uram! Hiszi-e, hogy
az ember legnagyobb képessége az értelem?
ZSITOMIR
Akkor hiszi-e, hogy legszebb dolgainkat csakis az értelem cselekedtetheti velünk?
ZSITOMIR
Hiszi-e, hogy ekképpen az értelem az, amellyel nagy és kis dolgainkban egyaránt
cselekednünk kell?
ZSITOMIR
Úgy van-e akkor, hogy ha az értelem cselekedteti szép és nagy dolgainkat, akkor az
oktalanság az, amitől óvakodnunk kell?
ZSITOMIR
Akkor azt hisszük, ugyebár, hogy az értelmes ember az, aki jó dolgot művelhet, és az oktalan
nem művelhet jó dolgokat.
ZSITOMIR
Vaclavhoz. Hát akkor figyelj rám, te, akinek nem megy le a
szájáról a nép neve: rábíznád-e a gyerekre, hogy maga tegye boldoggá önmagát? Letennéd-e a gyerek
kezébe önmaga sorsát, hogy önmaga tegye boldoggá magát?
VACLAV
Micsoda ember vagy, aki oktalan gyermekhez hasonlítod a népet?!
ZSITOMIR
Értelmes ember, aki tudja, hogy a nép és az értelem úgy különböznek egymástól, miként a
gyermek és a bölcsesség! Miként a bolond és a megfontolás! Micsoda eszeveszett oktalanság, ha valaki
a népet kívánja boldogítani, és a nép által tenné azt?
VACLAV
Nagyobb gazember vagy, mint valaha is gondoltam volna rólad!
ZSITOMIR
Az ember sorsát jobbá tenni: az értelem dolga. A nép ostoba! A nép, mert egyszerű vágyai vezetik, és mert éhes, nem lát túl éhsége és haragja parancsán. Így hát mi sem egyszerűbb, mint kardot adni a kezébe, felgyújtani vele akár a világot is, hogy vérrel bosszulja meg a nyomorúságát, hogy néhány hónapig mehessen arra, amerre a kedve tartja! Felgyújtja a világot akár, elpusztít mindent, amit az értelem parancsára munkásként maga alkotott! Hányszor gyújtotta már fel a világot? És hányszor táborozott le ott, ahol először jutott kondérhoz?
VACLAV
Még annyit sem eszik, mint annak előtte. Marék liszten él, és úgy indul az elnyomói ellen!
ZSITOMIR
Ha kimondatik egyszer az értelem által a nép igazsága, az ember igazsága, az ember dolga és tennivalója ezen a földön – kardot kell ragadnia a népnek? Felkel a nép, és újra és újra felkel, és utána a sárga földig veretik? Úrabb rajta az elnyomója, mint annak előtte volt! Valahányszor maga próbálta kezébe venni a sorsát, nem halmoz-e ostobán bolondságot bolondságra, míg önmaga nem falja fel önmagát?! Hisz teremt új rendet, de micsoda rendet? Kezdődik elölről minden, gazdag és szegény, robotos és könnyen élő, pénztelen és dúskáló, próféta és tanítvány, vezér és engedelmes?! Mint ez az egész nyomorult történelem, mely karddal kívánja orvosolni a bajainkat. Nézz körül a világban: mire mentünk vele? Hány évszázada tesszük, hogy sutba hajítva az értelmet, fegyvert ragadunk!
VACLAV
Ez ám a beszéd! Hallotta, uram?
ÍRÓ
Minden szóra figyeltem…
VACLAV
Akkor most hallgasson rám! Megengedi, hogy én is kérdezzek?
ÍRÓ
Mind a ketten akkor és azt kérdeznek, amikor és amit éppenséggel akarnak…
VACLAV
Akkor figyeljen, uram! Hiszi-e, hogy az értelem az, ami jóra törekszik?
VACLAV
Akkor úgy van-e, hogy az értelem meg akarja szabadítani az embert a rossztól?
ÍRÓ
Minden bizonnyal így van.
VACLAV
Akkor úgy van-e, hogy az értelemmel kell élnünk?
VACLAV
Értelmes dolognak tarthatja-e az ember a szegénységet?
VACLAV
Különösen akkor nem, ha van gazdag, és van szegény?
VACLAV
Igazságos-e, hogy van szegény és gazdag?
VACLAV
És ha a szegény nép a gazdagok ellen támad, akkor igazságos?
VACLAV
És az igazság az értelem dolga?
VACLAV
Ezek szerint értelmes a nép, amely felkel?
VACLAV
Szünet után, halkan. Az előbb is ezt mondta?
VACLAV
És miért nem, ha szabad kérdeznem?
ÍRÓ
Elneveti magát. Édes barátom: mert az előbb nem maga
kérdezett! Szünet után. Zsitomirhoz. Ha jól vettem ki a szavaiból: maga
szereti és félti a népet, illetve maga is szereti és félti a népet – javítson ki, ha rosszul mondom…
ZSITOMIR
A népért éltem, és a népért adtam az életemet!
ZSITOMIR
Különös dolog, amit ez a fickó kérdezett magától az előbb… Szavamra, megvesztegető! De
mondja csak: nem úgy van-e, hogy az ember dolga levonni a tanulságot önmaga történelméből? Arról
van szó, uram, hogy rendelkezünk a képességgel, hogy felismerjük, mit kell cselekednünk ahhoz, hogy
jobb életet teremtsünk a földön! Nos, hát éljünk a képességgel! És mert emberek vagyunk, higgyünk
a kimondott szó erejében! Higgyük, hogy a szó és az értelem rendet teremt! Mert egészen csirkefogók
azért nem vagyunk, mert ember a nevünk, ember, aki belátással rendelkezik! Mondanunk kell az
értelem szavát, írnunk kell könyvek seregébe az értelem szavát, mondanunk kell újra és újra, és
mondanunk kell szünet nélkül és állandóan! Csak ezer esztendőt áldozzunk arra – mit ezret, ötszázat
–, arra, amit tízezer esztendő alatt karddal nem volt képes megteremteni az emberiség! Vagy talán az
igaztalanból nem válhat igaz, a becstelenből tisztességes és a gonoszból jó? Akkor miért van, hogy
gondolkodjunk egyáltalán, akkor miért van, hogy képesek vagyunk megkülönböztetni a jót és a rosszat,
a hasznost és az ártalmast? Hagyjatok időt az időnek! Hagyjatok békességet az időnek, hogy az értelem
munkálkodhasson benne! Az értelem fegyvere a szó, így hát idő kell hozzá! Háromszázat akár, de
békében: és az értelem ül a gonoszság helyére! De micsoda őrület évtizedenként vérbe borítani a földet,
mit évtizedenként, évenként, hónaponként, naponként a világ valamely sarkában – és nem okulni, hogy
semmire se jó!
VACLAV
Egyetlen császár sem ülhetne a trónusán a te szavad nélkül! Megfizet, ha kell, aranyak
ezreivel is, hogy prédikáld az értelmet és a türelmet: békében ülhet addig a trónusán. Fegyvert a kézbe!
Fegyvert és újra fegyvert! Ha évszázadok kellenek, akkor legyen úgy! Nagy a tét, nagy az ára!
Megtanultam, és most magad tanítottál meg újra: ha meg akarom ölni a császárt, téged kell
elpusztítsalak először!
ZSITOMIR
Ha csak tizedét értetted volna annak, amiről beszéltem, most hallgatnál! Megtanultam, és
most újra megtanítottál rá: nem tehetem boldoggá a népet, ha nem szabadítom meg tőled!
VACLAV
A szíveteket kellene keresztülszúrni már a bölcsőben!
ZSITOMIR
Az anyaméhben kellene megfojtani benneteket!
ÍRÓ
Ezzel még várjunk, barátaim! Közéjük lép, hol egyikre, hol másikra tekint. Áldott a nép és boldog, ha ilyen sokan szeretik őt!
A jobb oldali ajtó kivágódik, és bukdácsolva, mintegy beesik rajta a Paraszt.
Nyomában, kezében üveggel, feltűnik Eusebius. Derűs, felhevült arccal siet a Paraszt után.
EUSEBIUS
Hát már neked is elment a szép eszed, te Isten legártatlanabb szolgája? Miért szaladsz
előlem? Jössz vissza azonnal, gézengúz!
PARASZT
Ijedten, felhevülten. Ne legyen harag miatta, nagyuram.
Engedtessék meg nekem… de jött, futott utánam…
ÍRÓ
Micsoda dolog ez, Eusebius?!
EUSEBIUS
Nyugodj meg, sem kést, sem dárdát nem akartam a szívébe döfni…
ÍRÓ
Paraszthoz. Mi történt, Öreg?
PARASZT
Az eszemet akarta elvenni… nem tekintett sem a koromra, sem a nyomorúságomra… oly
dolgokat akart művelni énvelem, amit sem lelkem, sem szívem nem kívánhat…
VACLAV
Indulattal. Mit akartál tőle, te nyomorult?
EUSEBIUS
Magasra tartja az üveget a kezében, és lehunyja a szemeit.
| |
|
…Küprisz is úgy tipor engem örökké, |
| |
|
Néma közönnyel, oly feketén, oly eszelősen, |
| |
|
Egyre csak új szerelembe taszít gyermeki kortól |
Mosolyogva. Ugye szép, gyermekeim?
PARASZT
Azt akarta volna, hogy ezt tanuljam meg, nagyuram… egy percre nem ment le a fülemről,
csak hogy mondjam, daloljam magam is, hogy emeljem égnek a karjaimat, hogy úgy rakjam a lábamat,
mintha táncba járnék, hogy akképpen illegessem rá magamat…
EUSEBIUS
Felemeli a kezét. Azt mondd, aranyos gyermekem, amire már
megtanítottalak:
| |
|
leánnyal játszani hívott! |
Mondjad, ártatlan gyermeke az Úrnak!
ÍRÓ
Elmosolyodik. Úgy gondolja, hogy erre van szüksége, atyám?
A szép cipőjű szerelemre?
EUSEBIUS
Jajveszékelt, hogy nincs egy percnyi nyugalma sosem! Dehogy nincs! – mondtam neki –,
megtanítlak a nyugalomra, csak figyelj rám, és mondd utánam, amit hallasz tőlem…
PARASZT
Letörli homlokát. Táncba hívott volna engem, táncba, mint az
asszonyokat hívják, vagy a lányokat.
VACLAV
Miért nem ütötted le valamelyik székkel?
ÍRÓ
Hát soha nem jön meg az esze, domine?
EUSEBIUS
Jöjj, öreg, még nem késő, hogy megmentselek ezektől. Széttárja a karjait. Ó, éjszaka! Dalok, himnuszok, versek és te, tündéri tánc!
PARASZT
Eresszék vissza engem, nagyuram! Miért nem nyughatnék immár békességgel, amikor
elmondtam mindent becsülettel, amit kérdezett…
ÍRÓ
Rövidesen elmehet, öreg… Zsitomirhoz. Ugyebár,
visszaküldhetem ezt a Parasztot, Zsitomir?
ZSITOMIR
Eddig is figyelmesen nézte a Parasztot. Egy pillanat, uram…
Mutasd csak közelebbről az arcodat, öreg! Hol láttalak én téged? Gyere csak közelebb!
PARASZT
Megrettenve. Nagyuram…
ZSITOMIR
Közelebb lép. Nocsak, ki vele, öreg, honnan ismerjük mi
egymást?
VACLAV
Kacagni kezd. No mondd csak meg neki szépen, mondd csak
meg neki úgy, ahogy nekem is elmondottad annak idején.
EUSEBIUS
Paraszthoz. No lásd csak! Nem tetszett, amit magam akartam,
most aztán kapsz különbet helyette!
ZSITOMIR
Felkiált, Íróhoz. Hiszen ismerem én ezt, uram. Ő az, aki ellopta
a lovamat! Paraszthoz. Vitted Žižkához, mi, mentél a bitangokhoz?!
EUSEBIUS
Helyben vagyunk, gyermekeim! Most már aztán igazán ne spekuláljatok, elő a kést, és
markolatig a szívébe!
ZSITOMIR
Íróhoz. Ellopta a lovamat! De hogyan hajlongott azelőtt: hogy
az Isten áldja meg mind a császáriakat, amiért megszabadítanak a kelyhesektől! Paraszthoz. Mit papoltál ott nekünk, hogy a Krisztus áldjon meg, amiért megmentünk
Žižka tolvajaitól! Aztán, amikor először maradtál magadra, amikor először nem volt rajtad a szemünk,
akkor fel a lóra, és vitted az irhádat, Žižka rablóihoz!…
VACLAV
Hozta a nyavalyát! Közelebb lép a Paraszthoz. Mit mondtál te ezeknek? Kik a gyilkosok, rablók és fosztogatók?
ZSITOMIR
Bizony mondom, imádkoztam az Istenhez, hogy a szemem elé kerülj még egyszer!
VACLAV
És nekünk mit mondtál? Hogy mi vagyunk az ember igazsága, hogy nem más, de maga az
Isten küldött bennünket! Hát micsoda szerencsétlenségében teremtett téged az Isten? Hiszen tőlünk is
megszöktél?!
ZSITOMIR
Mit csináltál a lovammal, te pokolravaló?
PARASZT
Hazavittem a gyermekeimnek, uram, a kölykeimnek, hogy megtömhessék a bendőjüket
végre-valahára…
VACLAV
Hát nem adott eleget az úr neked? Hiába lested talán, hogy mikor vet jószántából koncot eléd,
hogy mikor szállja meg a szentlélek, vagy mikor uralkodik el az értelem a koponyáján annyira, hogy
a maga kedvéből laktasson jól mindannyiatokat? Erre vártál?
PARASZT
Hajtottak, uram. Hajtottak a kelyhesek is, éppúgy, mint maguk! Nem volt különbség aközött,
ahogyan császári és kelyhes hajtott engem. Íróhoz. Vessen véget az én
órámnak, nagyuram. Vagy szóljon nekik, hogy legalább a halálomban hagyjanak békén…
ÍRÓ
Azt állítják, hogy megszökött egyiktől is, másiktól is. Lopott innen is, lopott onnan is. Húst,
lisztet, zsírt, lovat! Nem mondanak igazat talán?
PARASZT
Kisebb ez az igazság ahhoz, hogy valóban igazság legyen, nagyuram.
VACLAV
Nem szégyelled szóra nyitni a szádat?
ZSITOMIR
Hazudtam talán? Nyisd ki a szád, és mondd a szemembe, ha nem némít meg közben a szégyen és a gyalázat!
PARASZT
Lassú, mély indulattal. Nem a szégyen és nem a gyalázat, mert sem szégyenem, sem gyalázatom énnékem nincsen… Elfojtott, nehéz indulattal, aztán egyre szabadabban. Mert loptam, úgy igaz, ahogyan mondották itt énnékem, de ki hasznára tettem vajon? Kinek a hasznára lop a tolvaj, és kinek a hasznára loptam én? Loptam, hogy a ló húsát megfőzve és megsütve odaadhassam a gyereknek, a zsírját az asszonynak, hogy főzhessen vele, mert ha az uraság erdejéből egyetlen nyulat ha vettem volna magamnak, akkor a nyakamat leütik! És ha már szóra nyitottam a számat, akkor azt is megmondom, hogy nem ingyen volt az a ló, hanem megszolgáltam én azt már, ha loptam is, jó előre. Mert a nyomorult paraszt, aki pendelyes kora óta húzza az igát, a nyomorult nincstelen, aki pulyakorától csak munkát, robotot lát, az megszolgált már előre mindent. Az nem vehetné vissza azt, ami jár őneki, ha akár a föld minden aranyát ellopná is. Mert fizetését semmi munkának soha nem látta, ha valamiben részesítettetett, az nem volt más, mint a szidás: most így, most úgy, most építs palotát, most meg aztán adjál tejet és tejfelt, és most aztán fogjál vadat az úrnak, most vágd az erdőt, most dögölj bele a robotba, most húzd az ekét, a válladdal, inadnak a szakadtáig, most tojást adj, most mézet adj, most szőlőt adj, és
bort, most gyümölcsöt, hogy kerülhessen minden a világnak az asztalára, csak őneki ne jusson éppenséggel semmi, s a végén még azt is megélhesse, hogy imigyen szóljanak hozzá, miként tették nem is most először, hanem mindenkoron, ha kedvük úgy biztatta őket: most dalolj, mert a nótát is te tudod a legjobban, mert olyan bolond vagy, hogy azt is megőrzöd a nagy kínlódásodban, most meg táncot járj, hadd teljék benne a világnak a kedve, mert még táncra is a magad lába perdül a legjobban, hiába nincs egy falat a gyomrodban, hiába éhezik a kölyköd, hát dalolj és énekelj, te paraszt, ha egyszer úgy parancsolják tenéked! Tolvaj vagy, és gazember vagy, azután meg szaladj az asztal körül vénségedre, amikor már élni sincs erőd a nyomorúságtól!
VACLAV
Amikor lerázhattad volna a nyomorúságot magadról, amikor emberi életet teremthettél volna
magadnak, akkor mit csináltál? Kiket hagytál cserben? Azokat, akik a bőrüket vásárra vitték a te
boldogulásodért!
PARASZT
Így, így! Így mondta nékem pontosan ez a másik is, aki itt áll énelőttem! Így mondta a
császári is, hogy énérettem teszen mindent, hogy csak nékik segítsek, mert akkor leszen jobb az én
számomra minden…
ZSITOMIR
Nem azt mondtam neked, hogy tőlük akarunk megszabadítani, akik a nyomorúságodra még
a halált is a fejedre hoznák!?
PARASZT
Így, így! Így mondta énnékem a földesúr is mindenkoron, hogy énérettem teszen mindent…
VACLAV
De az a császár kutyája volt! Te pedig tőlünk szöktél meg! Hová szöktél a férfidolog elől?
PARASZT
Magasra emeli a hangját. Háborúba mentem, uram! Háborúba. Mert szöktem, úgy igaz! A kisebb háborúból a nagyobba! Hogy felneveljek kilenc gyermeket! Csak kilencet, mert hatot a földnek adtam már. Ebbe a háborúba szöktem én! Olyan háborúba, mely különb sebeket osztogatott, mint a maguk verekedése. Mert aki kardtól kap sebet, egy hónap kell hozzá, hogy behegedjen, aztán mert akinek kard járja át a szívét, az ott hal meg nyomban, és talán a fájdalmát sem érzi. De amit én kaptam sebet, nemhogy egyszer, hogy behegedjen aztán, nemhogy kardtól, hogy ott helyben végezzen velem: hanem kaptam esztendőknek a során, kaptam a tüdőmbe, mely megszáradt és megvérzett a szegénységtől, kaptam a gyomromba, mely akkorára zsugorodott az éhezéstől, mint egy gyermeknek az ökle, mert napjában egyszer, ha látott ételt, és akkor is füvet, laput, levelet, hogy a gyermeknek jusson, ha akadt jobb falat. Feküdni a vackon úgy, hogy az éhség rágja az embernek a belét, és aludni sem hagyja, holott másnap, még meg sem virradt, kaszát kell fogni vagy kapát, hajolni kell az igába vakulásig, és görnyedni szakadásig, hogy szédül bele az ember! Ez micsoda háború?! Itt nem fegyver hasít, hogy hegedjen aztán, de a nyomorúság öl részenként és apránként, hogy tovább tartson a szenvedése és kínlódása az embernek. Mi hát a férfidolog?
Hát micsoda háborúból szöktem, és micsoda lapulásra bújtam? Micsoda bújásra, hogy mentsem magam?!…
VACLAV
Magasra emelt kézzel a Paraszthoz ugrik. Minden szavad a gyáva ebnek a hazugsága!
ZSITOMIR
Megragadja a Paraszt mellén az inget, Vaclavval egy időben kiált. Bűzlik belőled a butaság!
ÍRÓ
Közéjük lépve mindkettőt eltaszítja. Egy szót sem tovább!
EUSEBIUS
Nagyon helyes, fiam!
ÍRÓ
Befejeztük az éjszakát, barátaim!
ZSITOMIR
Micsoda tréfa ez, uram?
ÍRÓ
A Parasztot hátrább vezeti. Ennyi volt, és nincs tovább, barátaim!
A Paraszt óvatosan az ajtó felé közelít.
ÍRÓ
Az asztalhoz lép, és minden poharat megtölt. Látni szerettem volna magukat – és láttam. Hallani akartam – és hallottam! Elbúcsúzunk!
VACLAV
Paraszthoz. Ha még egy lépést teszel, öreg, leütlek! Állj meg ott, ahol vagy! A pohár marad!
Az íróasztalhoz ugrik, hosszú fém papírvágó kést vesz a kezébe, magasra tartja.
ÍRÓ
Mit akar, Vaclav? Látta újra a csillagokat, térjen meg békével!
VACLAV
Paraszthoz, aki ismét megmozdul. Leszúrlak, ha megmozdulsz! Szín közepére jön. Véget vetne az éjszakának, uram? Véget akkor vetünk bárminek is, amikor minden bevégeztetett…
ÍRÓ
Nos hát, én mondom: bevégeztetett!
VACLAV
Lám: képes föltámasztani a halottakat, és nem ismeri az embert!
ÍRÓ
Hogy én mit ismerek és mit nem, az az én dolgom, barátom!
VACLAV
Egyre közelít Íróhoz. Én azt mondtam magának, uram, amikor ezt a nyomorult parasztot hozta elém, hogy senkit sem gyűlölök jobban, mint őt, mert a gyávaságában hajlandó megmaradni a szegénység poklában. Amikor aztán elém hozta ezt a papot, akkor azt mondtam magának, hogy semmi a gyűlölet, amit a paraszt iránt érzek, ahhoz képest, ahogy ezt a bitangot gyűlölöm, mert mint a kígyó, úgy mérgezi az embert. Aztán azt mondtam magának, amikor idehozta elém ezt a diákot, hogy semmi a gyűlölet, amit a Paraszt és a pap iránt érzek, ahhoz képest, ahogyan ezt a gazembert gyűlölöm. Mert felbérelt nyelv a gonoszság szolgálatában! Egyre közelebb lép, a kést maga elé tartva. De most azt mondom: semmi a gyűlölet és utálat, amit irántuk érzek, ahhoz képest, ami akkor uralja el a szívemet és értelmemet egyaránt, amikor a valóban leggyűlöletesebbet és az utálatra legméltóbbat látom magam előtt: az embert, aki hallgat! És nem tudhatom meg miként gondolkodik!
ÍRÓ
Leteszi a kezéből a poharat. Ebben a házban az történik, amit
én akarok. Igya meg a borát, és menjen békességgel…
VACLAV
Van, ami erősebben parancsol, uram!
VACLAV
A tisztesség, uram!
ÍRÓ
Akkor tegye le a kést a kezéből!
EUSEBIUS
Nem lehetsz meg a késed nélkül, te tébolyodott?
VACLAV
Fogd be a szád! Íróhoz. Nem volt elég ideje ahhoz, hogy
megismerjen? Pedig úgy igaz, mint ahogyan Vaclav Jasek a nevem, hogy immár ismernie kellene!
ÍRÓ
És úgy igaz, mint ahogyan kés van a kezében!
VACLAV
És mint ahogyan soha nem tettem le a kést a kezemből!
EUSEBIUS
Felkiált. Mondtam: van még az éjszakában és ebben a városban,
akit nem öltetek meg!
VACLAV
Maga ne tudná, uram, hogy van, ami mindannyiunknál hatalmasabb?…
ÍRÓ
Azt kérdeztem, hogy mit kíván a kése?
VACLAV
Magának hatalmában állt, hogy idehozzon a szobájába négy embert, és kényére-kedvére
játszadozhasson velük! Nos hát: aki megtehette, hogy föltámasztja a halottakat, az, bizony mondom,
megteheti azt is, hogy életben tartja őket! Az ember nem játékszer, uram! Ítél és ítéletre vár!
EUSEBIUS
Tébolyodott vagy!
VACLAV
Nem zavartatja magát. Ez a kéz, amit itt lát maga előtt, nem
holmi Eusebius keze. Ez a kéz szereti befejezni a dolgokat becsülettel és tisztességgel…
EUSEBIUS
Közelebb lép. Tedd le azt a kést, és menj vissza oda, ahonnan
jöttél. Nem hoztál már elég szerencsétlenséget a földre?
VACLAV
Törődj a ringyóiddal!
EUSEBIUS
Ez méltó hozzád! Kést a torokhoz: vagy engedelmeskedsz, vagy meghalsz!
VACLAV
Vagy tisztességes leszel, vagy meghalsz!
EUSEBIUS
Tisztesség?!… Hol van itt a tisztességről szó?! Élni akarsz! Hogy ölhess újra! Mert magad
akarsz itt maradni! Magad bizony! Íme a tisztességed: a kés, amit a markodba fogsz!…
VACLAV
Ahogyan mondtam: tisztességgel és becsülettel szereti ez a kéz befejezni a dolgait! Egyet
közülünk itt kell tartania, uram, hogy éljen tovább hite és legjobbnak vélt törvényei szerint! Mert
valakinek itt igaza van, uram, és valakik hazudnak!
EUSEBIUS
Mondtam: magad akarsz élni és ölni!
ZSITOMIR
Mindeddig feszült figyelemmel követte a történést. Ne szóljon
bele, Eusebius! Menjen és mondja tovább a himnuszait!
EUSEBIUS
Úgy?… Magad is élni szeretnél? Bizony mondom, ha sajnálsz valamit, nem egyéb, mint hogy
nem a te kezedben van a kés! Hogy nem neked jutott az eszedbe a markodba venni!
VACLAV
Íróhoz. Ez a féreg itt azt mondja, uram, hogy magam akarok
élni! Figyeljen rám: amelyik pillanatban kimondja a száján, kiket küld vissza a föld alá közülünk, s
amely percben kimondja a száján, hogy ki az, akit életben tart, hogy éljen hite és legjobbnak vélt
törvénye szerint, abban a pillanatban odaadom a maga kezébe a kést!
ÍRÓ
Valóban nem ismertem magát!
VACLAV
De önmagát csak ismeri, uram? Vagy azt sem?
VACLAV
Valóban? Az ember, akinek ily hatalma van: halottakat támaszt fel, és nem számol a
lehetőséggel! Mit hagyott ki a számításból, uram? Mi az, amivel nem számolt, amikor e felől az éjszaka
felől gondolkodott?… Azzal, hogy valaki magát is megkérdezi?! Hogy egyszer magának is válaszolnia
kell?!
EUSEBIUS
A butaságoddal nem számolt! Hogy mit sem tudsz arról, hogy meghalunk mindannyian, hogy
mit sem tudsz arról, hogy olyan az életünk, mint a féregé, egy tavaszt él, néhány hónapot, s azt hiszi
magáról, hogy ő a kezdet és a vég!
VACLAV
Íróhoz. Nos, uram, hallhatta! Féregnek tisztelnek itt
mindannyiunkat… Kik kérdezünk és választ várunk életünk dolgaira.
ÍRÓ
Élni szeretne, Vaclav?
VACLAV
Megmondtam: odaadom a maga kezébe a kést, lett légyen bárki, akit itt tart közülünk!
ÍRÓ
A késével nem számoltam, barátom!
VACLAV
A mennyezetre int. Nézze csak! Bizony felbújt oda az igazság,
és szemmel tart mindannyiunkat… Nem lehet, hogy vele nem számolt?
EUSEBIUS
Hagyj békét már neki, te eszeveszett!
VACLAV
Ejnye, derék atyám, hát mi hívtuk talán őt a hajlékunkba? Ő akarta ezt az éjszakát, vagy
magunk jöttünk fel a sírból kísérteni, mit sem törődve, hogy kedvére teszünk-e vagy sem? Bizony: ő
maga akarta így! Íróhoz. Mit akart tőlünk, uram?
VACLAV
Megtörténik! Abban a pillanatban megtörténik, amint válaszol! Kinek van igaza közülünk,
uram?!
ÍRÓ
Megtölti a poharát, és lassú kortyokkal fenékig issza. A könyvespolchoz sétál, háttal a többinek, mozdulatlanul nézi a könyveket. Megfordul, és visszatér az asztalhoz, megtölti újra a poharát, de nem emeli fel. Végignéz a négy szereplőn, tekintete a Paraszton marad. Evett eleget kint, öreg?
PARASZT
Döbbent, riadt tekintettel nézi Írót. Adjon minden jót magának
az Isten, és engedje, hogy egyszer megnyugodhasson a lelke ezen a földön!
ÍRÓ
Szomorúan elmosolyodik. Köszönöm… Eusebiuson állapodik meg a tekintete. Iszik egy pohár bort, atyám?
EUSEBIUS
Keserű már a pohár…
ÍRÓ
Talán Dinkára vagy Beátára? Talán a dalokra mind; és a himnuszokra!
ÍRÓ
Még egy poharat tölt, és felemeli. Jöjjön ide, atyám! Eusebius az asztalhoz lép, az Író elé. Igya fenékig a lantra, tubára,
fuvolára… és eltávozhat békességgel!
EUSEBIUS
Csendesen. Elküldesz magadtól?… Vaclavhoz. Boldog vagy, fiam?
VACLAV
Tedd, amit parancsoltak: hordd el magad!
EUSEBIUS
Vaclavhoz. Azt mondom néked: bizony nem tudsz te semmit
az emberről és az ember dolgáról itt a földön! Vigyázz! Mert sírva sírsz majd egykoron, de késő lesz
majd! Késő, mert elhagyott már mind és mindannyiatokat: a szív és a lélek egyszerű örömei! Író vállára teszi a kezét. Nem haragszom rád! De szóljon
mindannyiatoknak: a szemeitek olyanok lesznek, mint a megfagyott tavak, a szívetek, mint a csontok
és a kövek, kezeitek elfelejtenek simogatni, és a szátokról elfogy a mese, nem fogtok kiülni a kapuitok
elé, ha megöregedtetek, és a fiaitok megszűnnek énekelni… Ajtóhoz indul. Mert rendet fogtok teremteni ezen a földön, és sírni fogtok! Sírni, sírni, sírni… Elcsuklik a hangja. Az ég legyen irgalmas mindannyiatokhoz… El.
VACLAV
Tovább, uram! Ki megy, ki marad?
ÍRÓ
Leteszi a kezéből az imént megtöltött poharat. Figyelmesen nézi Zsitomirt. Maga sem iszik, Zsitomir?
ZSITOMIR
Mélységes gúnnyal. Megtette a kés a magáét?
ZSITOMIR
Hol és melyik sarkában akarja felgyújtani a világot?! Akad még viskó és kunyhó, kezdje hát
a legnyomorultabbaknál! Gyújtsa fel a világot, míg vér borít mindent, hogy lépni sem tudunk a mezőn!
Biztos, hogy jól dönt, uram?
ZSITOMIR
Mit hallok?! Beszélni tudnak a kések? Nem győztél! Csak győzelmet ülsz! A késed
győzelmét, és az erőszakét! Az asztalhoz int. Nem bor, de vér van a
poharakban! Íróhoz. Vigyázzon, uram. Ezután már kést, kötelet,
korbácsot hordjon magánál! És vigyázzon, nehogy maga legyen az első, aki megöletik! Mert a kés
leszúrja a gazdáját! És hogy senki ne érezze majd a nyomorúságot ezen a földön, küldjön
megváltásként halált a nyomorultak fejére mindaddig, amíg egyetlen ember marad, egyetlen és utolsó:
aki feljegyzi majd az ész tragédiáját! Ajtóhoz indul. A megnyitott ajtóban megáll. Vaclavhoz. Kezded újból és ugyanúgy az évezredeket! El.
PARASZT
Pár lépést előretesz, a sapkát gyűrögeti a kezében. Elmennék
én innen… nagyuram, eresszen vissza engem… békességgel a föld alá!
VACLAV
Hallgass, és várj a sorodra!
PARASZT
Hiszen azt teszem én mindenkoron: várok a soromra! Egész életemben nem teszek egyebet,
katona uram…
Az Író hosszan nézi a két embert, aztán bort tölt magának, felemeli a poharat, de ivás nélkül visszahelyezi az asztalra. Szirénaszó hallatszik, távoli villamoscsengetés. Az erkélyajtóhoz megy, széthúzza a nehéz szövetfüggönyt. Kint világosodik a hajnali város látványa. Mozdulatlanul néz ki, háttal a többinek. A Paraszt óvakodva eltávozik. Vaclav mozdulatlan.
ÍRÓ
Hosszabb szünet után halkan. Öreg… Szünet. Magához szólok, öreg!… Megfordul.
VACLAV
Egyszerűen. Nincs, uram…
Író az ajtó felé lép, aztán megáll.
VACLAV
A heverőre hajítja a kést. Ketten maradtunk! Figyelmes fölénnyel nézi az Írót. Aztán a heverőhöz lép. Felemeli a botot, amellyel érkezett. Belesuhint a levegőbe. Bizony: ketten maradtunk! A szín közepére jön. Nem szól rá semmit?
ÍRÓ
Kinyitja a széles erkélyajtót, mozdulatlanul néz a háztetők megvilágosodó sorára.
VACLAV
Az Író mögé lép. Nem szól rá semmit?…
ÍRÓ
Később. Legyen béke magával…
VACLAV
Felkapja a fejét. Értetlenül néz az Íróra, aztán kacagni kezd. Egyre hangosabban kacag. Végül maga is kitekint. Izgatott lesz a kibontakozó város látványától. Ilyen hatalmas… ez a város?…
VACLAV
Egyre növekvő nyugtalansággal nézi a várost. Mint aki máris el akar igazodni benne. Megfordul, és végignéz a helyiségen. Az Írón marad a tekintete. Elgondolkodva, töprengve nézi az Írót. Hát akkor köszönöm a borát. Semmi búcsúzás?
VACLAV
Nevet. Különös fickó maga! Istenemre: különös fickó! Még nézi egy darabig a mozdulatlan Írót, aztán hirtelen a bottal a levegőbe csap, és gyorsan kilép az ajtón, elindul az erkélyen a város felé.
ÍRÓ
Változatlanul háttal áll a színnek, és mozdulatlanul néz ki az ajtón. Később megfordul. Arca fáradt, gondterhelt. Körültekint a szobán, mintegy visszaidézve mindenkinek az alakját. A heverőhöz megy, és meggyújtja az olvasólámpát. Visszaindul az íróasztalhoz, a szín közepén megáll egy pillanatra, és végigsimít a homlokán. Az íróasztaltól két-három könyvet a heverőhöz visz. Bekapcsolja a rádiót. Kis idő múlva a következő szöveg hallatszik: „Harcok következtében halálát lelte hetvenöt gyermek, hatvan asszony és jelentős számú magatehetetlen öreg is. A bombázások…”
Függöny
|