Este tizenegy órára megérkezett Vaclav Jasek. Szélesre tártam előtte az ajtót:

– Jó estét! Köszönöm a pontosságát!

Meghajtotta magát:

– Nincs mit köszönnie, uram! Ha egyáltalán köszönetről van szó, akkor csak magam tartozom hálával…

– Könnyen idetalált?

– Egészen könnyen!

– Ennek igazán örülök!…

– Nincs semmi különös benne! Sokkal nehezebb körülmények között is odataláltam mindig, ahova kellett, s ezt nem is mondom minden büszkeség nélkül. És mit gondol, miért?

– Sejtelmem sincs.

Széttárta a karjait, és elnevette magát:

– Mert a nehézségeket arra valóknak tekintem, hogy leküzdjem őket!

– Ez már komoly beszéd – és utat engedtem neki a szobába:

– Fáradjon beljebb, kérem. Érezze jól magát nálam, és őrizze meg az Isten szellemének derűjét, testének erejét és egyébként is minden készségét a nehézségek leküzdésére…

– Ámen – mondta.

Meghajtva magát belépett a szobámba. Amíg a szoba közepén levő asztalhoz lépett, figyelmesen hordozta körül a tekintetét. Aztán a fotel támlájára nyugtatta az ujjait, és várakozásteljesen tekintett rám. Egyébként a huszita harcosok jellegzetes öltözete volt rajta, a kezében pedig bot vagy inkább erős pálca.

– Ha le akarja tenni a sapkáját – mondtam –, akkor legegyszerűbb, ha ideadja nekem…

– Bocsásson meg! – mondta, és elpirult. – A nagy öröm miatt feledkeztem meg az illendőségről. Hová tehetem?

– Adja csak ide nekem!

– Elnézést, uram! Az öröm, úgy látszik, figyelmetlenné teszi az embert…

– Csak nem szereztem örömet magának?!

– Örömet?… Feltámadtam a halottaimból! Tud ennél nagyobb örömet?

– Őszintén szólva még mit sem tudok róla! Ezzel mit csináljak? – kérdeztem, amikor a botot is átnyújtotta.

– Útközben szereztem! Nem tudja véletlenül, hogy mi lett a kardommal?

– Nem! De minek ez a bot magának?

– A kardom helyett! Tanulja meg: ember kard nélkül – rosszabb a halálnál!

– Gondolja?

– Hiszem! Az ember halála, ha leteszi a kardot. Egyébként jól áll a kezében!

– Nocsak! – mondtam, és ledobtam a botot a heverőre. – Foglaljon helyet… És amíg keresek valami italt, meséljen róla, hogyan ízlik a túlvilág?!

– Túlvilág?! – mondta, miközben elhúzva a fotelt az asztaltól, helyet foglalt benne. – Ne tréfáljon velem, uram!

– Mi a tréfa ebben? A legkomolyabban kérdezem…

– Köszönöm! Azt hiszem, megmondtam már, hogy nincs túlvilág! Megmondtam, hogy se lent, se fent nincs semmi! És ha valakinek, akkor nekem elhiheti…

– Bizonyos benne?

– A legbizonyosabb!

– És ha mégis van, csak maga nem emlékszik rá?

Megrázta a fejét:

– Nem, uram! Nekem aztán elhiheti, ha mondom: nincs semmi odaát, és ez olyan igaz, mint ahogyan Vaclav Jasek a nevem, s mint ahogyan itt ülök magánál ezen a széken…

Közben kihalásztam a demizsont a heverő mögül, és poharakért indultam a szekreterhez:

– Hát ez aztán nagy baj! Már ugyebár akkor nagy baj, ha valóban így lenne…

– Pedig így van, és nem másképpen …

– Akkor ez valóban nagy baj, igen-igen nagy baj, annyira nagy baj, hogy nem is tudom elmondani magának …

– Miért lenne olyan nagy baj?

– Azért, édes barátom, mert sokkal egyszerűbb lenne minden ezen a földön, ha ott fent is meg itt lent is lenne valami! De hát ne spekuláljunk rajta! Amíg élünk, addig vagyunk, és a többivel nem szabad törődnünk.

– Pontosan így van. Mi lenne hát akkor a baj!

– Talán semmi. Csak, tudja, a görögök azt mondták, hogy senki sem boldogul a halála előtt, most aztán kiderül, hogy még azután sem?!

– Nem tudom, mit mondjak erre! Talán azt, hogy azért, mert görög, még tévedhet…

– Mindegy! Ne vesztegessünk több szót rá…

– Dehogyis mindegy! Semmi sem mindegy, uram! Nem akarom különösebben vitatni, de képzelje magát az én helyembe. Minden, amit tettem, és ami később a halálomat is okozta, azért történt, hogy az Istent szolgáljam. És aztán – megtudni, hogy nincs! Amikor az életét adta érte az ember!

– Hát ilyesmi bizony előfordul. Csinálunk az életben ezt, azt, még – ahogyan mondani szokták – rátesszük az életünket is: aztán megtudjuk, hogy nincs semmi! Hogy nincs Isten, vagy nincsenek istenek, hogy a maga példájánál maradjak. S ez aztán valóban nagyon nagy baj… Most pedig bocsásson meg, hiszen meg sem kérdeztem, hogy enni vagy inni akar inkább!?

– Köszönöm. Talán innék inkább!

– Nagyon helyes! Bort vagy pálinkát?

Elnevette magát:

– Bort, uram! Bort a férfinak, hogy szárnyaljon a szív, és friss legyen a lomha erő! Hogy pezsdüljön a vér az erekben, és muzsikáljon a lélek a test börtönében… Ó, ha azt a bort, amit én életemben megittam, mind egy hordóba akarnánk tölteni!… Champagne, Provence, Aragónia, Campania, Szerémség, fehér és vörös, aszú és vinkó! Mennyi bor, uram, és mennyi nép és mennyi ország…

– És ha nem haragszik: mennyi hányás!…

– Nem! Mert csak módjával ittam, módjával és tisztességgel, hogy dal legyen belőle, vér és erő…

– Nocsak!? Zsoldos, aki módjával iszik! Ez aztán a meglepetés!

Árnyék szökött az arcára:

– Sokfajta zsoldos van a világon! Körülbelül úgy, miként vad is sokfajta van az erdőn, vagy miként ember is sokfajta van a világon…

– Persze, miként ember is legalább kétfajta van a világon: zsoldos és nem zsoldos! Egyébként tökéletesen igaza van!

Megszűkültek a szemei:

– Úgy gondolja?

– Úgy gondolom! De töltsünk inkább, remélem, ízleni fog a borom, és valóban vér lesz belőle, és nem sajnálja tőlünk a muzsikát sem…

Csendesen, különös hangsúllyal szólalt meg:

– Csak azt szeretném mondani, hogy mindenki zsoldos ezen a világon! Vagy legalábbis egyszer mindenki zsoldos! Zsoldosnak születik, de mindenképpen zsoldosnak cseperedik mindenki. Zsoldossá nő fel az asszony, és zsoldosnak szüli a fiút, lett légyen bármi is a hivatása. Zsoldost szülünk, és zsoldosnak neveljük az embert!

– Nocsak…

– Míg szabaddá nem teszi magát, uram! Mert hogy lent vagy fönt van-e valami, az mit sem számít. De amíg él az ember, addig tegye szabaddá magát, mert csak akképpen lesz valóban ember a neve…

– Íme, a boldogság!

– Úgy van: íme, a boldogság! – ismételte. Íme, a boldog ember!

– Ámen – mondtam, és elnevettem magam. – Maga sokkal okosabb, mint gondoltam. Megmondom őszintén, azt hittem, hogy mindössze holmi kardja van, és ezzel aztán kész a szó- és igetár, ahogyan mondani szokták…

– A kard és az értelem édestestvérek! Egyik sem megy semmire a másik nélkül! Vedd el az embertől a kardot, és megölted az értelmet…

– Ez ám a logika!

– Ez ám az igazság! – mondta, aztán belenyújtózkodott a levegőbe. – Élek, uram! Élek, és még egy kortyot sem ittam…

Megtöltöttem a poharakat:

– Szabadna közben kérdeznem valamit?

– Mindent! Ha közben nem feledkezik meg a borról…

– Semmiség az egész. Mindössze azt akartam kérdezni, hogy a maga idejében is a bort szerette inkább a tisztességes férfi?

– Köszönöm, hogy ilyesmit is kérdez…

– Mit kell megköszönni ezen?

– Mert ez az első dolog, hogy valami apróságot kérdez tőlem a magam idejéről. Most már megmondhatom: tudja, min csodálkoztam én mindmostanáig a legjobban? Hogy amikor még nem tudta, hogy van-e odaát, lent vagy fent valami, akkor nem kérdezett róluk semmit tőlem. Én – Isten látja lelkemet – kibújtam volna a bőrömből a kíváncsiság miatt, ha egy ilyen magamfajta fickóval beszélhettem volna az életemben. Valakivel, aki visszatért: onnan! Be nem állt volna a szám…

– Nem érdekes ez! – emeltem fel a poharamat. – Nem az a fontos, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk, ezt már mondtam magának, hanem az, hogy hogyan éljünk, ameddig élünk! Ez a kérdés! De most emeljük fel a poharainkat, és igyunk mindenekelőtt a maga egészségére! És hogy egészen szépet mondjak magának, hát hallja: éltesse sokáig az Isten jó erőben, és természetesen legyen egészséges is!

Elkacagta magát:

– Köszönöm! Köszönöm kivált azt, amit hosszú életemről meg egészségemről mondott. Ha jól tudom, erre mondják, hogy még tréfának is rossz!…

Felemelte a poharát, és felállt:

– Én viszont a legtöbbet kívánom magának. Felemelem a poharam, és azt mondom: legyen boldog ebben az életben!

– Köszönöm! – mondtam, és fenékig ittuk a poharainkat. – De azért mondanék valamit: különös madár ez a boldogság, barátom…

Csettintett, és letette az üres poharat az asztalra:

– Ez aztán bor volt a javából!

– Valóban ízlett?

– Nagyon ízlett! S ha megengedi, mondok róla néhány szót: Tokaji, szemelt, hároméves. Eltaláltam?

– Pontosan! De hogy folytassam, amit az előbb akartam mondani: tudja, hogy mi jutott eszembe a maga kívánságáról?

– Hogy legyen boldog?

– Igen!

– Arról nem szabad semminek sem eszébe jutnia az embernek. Legalábbis úgy jó, ha semmi nem jut az eszébe…

– Lehet… Sőt azt hiszem, hogy igaza van. De… nekem egy filozófus jutott az eszembe. Tudja, egy olyan ember, aki azzal tölti az idejét, hogy megpróbálja megmagyarázni mindennek az értelmét és mindennek a viszonyát mindenhez. Nos, ez az ember azt mondotta a boldogságról, hogy az három alapvető dolgon múlik. Az a boldogság, amit maga is kívánt nekem. Ez a három dolog pedig a következő: fiatalság, egészség és szabadság!

– Akkor én mindezt kívántam magának!

– Nagyon kedves! Csak hát, nézze: a fejem őszül, és idő előtt bizony, jóval idő előtt. Egészség? Egészséges-e az ember, aki magával tölti az éjszakáját, ahelyett hogy az ágyában feküdne és aludna, ahogy az illik? Fantomokkal tölti meg a lakást, s mit sem tud a nyugtató álomról? Hát hogyan is állunk akkor a boldogsággal?

– Úgy, ahogyan mondta, uram! Különös madár! Egészen rendkívüli madár. Szép és nemes, megfontolt és méltóságos, erőteljes és gyöngéd…

– Kitűnően ismeri…

Felemelte az ujját, és a vállára intett:

– Nem látja? Itt ül a vállamon!

Visszatettem a poharamat az asztalra:

– Nem is hinné az ember, hogy micsoda dolgok derülnek ki magáról…

– Nincs mit mosolyogni! Itt ül a vállamon, és hálát adok a sorsnak, hogy halálomban sem hagyott el…

– Szó, ami szó, állhatatos jószág. Nem kényelmetlen?

– Hálát adok a sorsnak…

– Úgy értem, hogy annak a… madárnak nem kényelmetlen-e állandóan ott ülni a maga vállán?

Derűsen nézett rám:

– Figyeljen rám! A maga filozófusa, úgy hiszem, hogy egy kissé ütődött fickó volt. Nem haragszik, ha ezt mondom? De ha csak ez lett volna a baja! Erős a gyanúm, hogy menthetetlenül öreg volt, továbbá az egészsége csapnivaló, és természetesen mit sem tudott a szabadságról. Nem volt különben púpos, sánta, süket vagy ótvaros? Nem hiányzott keze, lába, orra, szeme? Nem kerülték-e a nők holmi fogyatékossága miatt?

– És ha így lenne?

– Fogadok magával, hogy minden bizonnyal így volt. Vagy legalábbis így valahogyan. Micsoda nyavalyás ostobaság! Elképzelni is nehéz, hogy mennyire undorodhatott az élettől…

– Hogy őszinte legyek, ebben van valami igazság…

– Úgy gondolja?…

– Maga mondta az előbb…

– Nos hát: ebben semmi igazság nincs! Tanulja meg, uram, hogy az ember soha nem az élettől undorodik meg, hanem önmagától. Utálom ezt a rongy életet – mondják. – Magadat, pajtás, magadat utálod – válaszolja csak ezt nekik. – Magadat, pajtás, magadat! Magadtól undorodol meg, és magadat utálod! – mondja csak nekik, és az igazságot fogja mondani. – Meguntam ezt a rongy világot – mondják. – Magadat, pajtás, magadat – mondja csak ezt nekik, s az igazat fogja mondani. Hát a maga ótvarosa ugyan mitől utálta meg önmagát? Lám! Csak utána kellene nézni, s kiderülne, hogy nagyon sok mocsoknak kell ott lennie… ha ennyi ostobaságot összehord! Fiatalság és egészség?! Voltam fiatal, és micsoda ostoba voltam! Voltam egészséges, és nem voltam különb az állatnál, mely megtömi a bendőjét és vakarózik. Nohát: hisz ekképpen az erdők vadja a legboldogabb, ha ereje teljében van, s arra kószál, amerre a kedve tartja!

– Ami azt illeti, nem is megvetendő dolog…

– Valóban? Akkor a maga filozófusa megszerezhetné mindannyiunk számára a boldogságot – némi szőrzettel, négy lábbal és agyarakkal a szánkban!… Él még a fickó?

– Már nyugszik!

– Fekszik csak, uram, fekszik…

Felemeltem az üveget:

– Ha magának úgy jobban tetszik, akkor feküdjön békével. Tényleg ízlett a borom?

– Bor volt a javából! De őszintén szólva én jobban szerettem a szerémségit, könnyebb volt, és hamarabb lett belőle dal, mint vér. De hát: ki miért használta, nem igaz? A bort szerette egyébként akkor is a férfi, úgy értem, hogy a javából való. Persze hogy a bort! A pálinkát inkább a hitványa itta, de magam mindig csak bort!

– Sokat ivott?

– Sokat! De – ésszel! Talán úgy kellene mondanom, hogy nehezen vert le a bor, így aztán ihattam. De a tisztességre is vigyáztam mindig…

– Akkor nyújtsa a poharát… De vigyázzon, mert kilöttyen! Szegény apám szokta mondani mindig: „Inkább a szemem, mint az üvegből egy csepp”, olyankor szokta mondani, ha vigyázatlanul töltöttek, és kiloccsant vagy kicsöppent az ital…

– Ezek szerint nem változott a világ! Apám is ugyanezt mondotta, de a más szeméről, „inkább a szemed” – mondta…

– Vannak örök és változatlan dolgok a világon! Egyébként nagyon különös, hogy amikor régebben még maga felől gondolkodtam, akkor valahogyan nem stimmelt magához az ital. Úgy képzeltem, hogy nem szereti, és talán egyáltalán nem is issza…

Odaintettem a fotelra:

– De üljünk le közben…

– Köszönöm! Kényelmes és jó szék… Szabad mérnem ezen, hogy mi változott a világban, és mi nem? Hogy mennyivel lettek okosabbak az emberek?

– Tegye meg nyugodtan! És rájön, hogy a fenekük dolgát illetően kétségtelenül okosabbak lettek… Egyébként az ördög tudja, miért gondoltam azt, hogy nem iszik.

– Magam sem tudom. De fontos ez?

– Nem különösebben… De tudja, úgy van vele az ember, hogy amikor ismerkedik valakivel, akkor legszívesebben még a zsebeibe is bekukucskálna, hogy megnézze, mit hordoz magával. Vagyis minden apróságot szeretne tudni róla… Legalábbis én magam így vagyok. Szeretem elképzelni az embert, hogyan eszik például, ha egyedül van, hogyan ül vagy fekszik otthon, ha egyedül van, vagy ha bárhol is egyedül marad. Aztán, hogy mit csinál például az árnyékszéken, amíg a dolgát végzi? Vagy teszem azt, piszkálja-e az orrát, vagy piszkálja-e a lába ujját, ha lehúzza a cipőjét, csizmáját, szokott-e, szeret-e vakarózni, képes-e elpirulni, és ha igen, hol kezdi, a nyakánál vagy a homlokánál? És így tovább… Egészen olyan dolgokig, hogy – tisztesség ne essék szólván – hogyan szeretkezik vajon? Vagy továbbmenve elképzelem azt, hogy gyermekkorában milyen fickó is lehetett, árulkodott-e, vagy nem, hiányolták-e a társai, ha nem volt jelen, vagy nem, elmentek-e érte, hogy magukhoz fütyöljék, vagy közömbös volt, hogy velük van vagy nincs és így tovább… Nézem, aki előttem ül, vagy egyszerűen felidézem az arcát, egész alakját, és töprengek: hogy s mint viselkedik ilyen vagy amolyan helyzetben? Nagyon fontos ez, hihetetlenül fontos! Nem lehet tévedni vagy csak igen ritkán… Ami a bort illeti és magát, hát az tévedés volt a javából!

Elnevette magát:

– Méghozzá igen nagy tévedés volt! Szabadna mondanom valamit? Elképzelte-e volna rólam, hogy zsoldosságomnak majdnem teljes ideje alatt, az első egy-két évet leszámítva, minden tavasszal, ősszel és télen igen jelentékeny összeget küldtem a bátyámnak, aki nyomorék volt mind a két lábára, és igen nagy szegénységben élt volna az én pénzem nélkül. Nem kis összeget küldtem, annyit, hogy ha nagyon szerényen is, de eltengődött belőle haláláig…

– Dicséretes dolog…

– Ennek a bátyámnak különben az anyám vágta el mind a két lábán, a térde mögött az inakat, hogy ne tudjon elkódorogni a háztól. Két gyermeke halt meg anyámnak – két bátyám – egy hét leforgása alatt. Az egyik vízbe fulladt, amikor elcsavargott otthonról, a másik pedig bent égett egy pajtában, amit játék közben gyújtottak fel a pajtásaival. Amikor hazahozták anyámnak a második halott gyermekét, akkor az eszét vesztette, nekiesett ennek a bátyámnak – kicsiny volt még, talán négyesztendős –, és elmetszette az inait, hogy többet ne hagyhassa el a házat vagy legalábbis az udvart, tehát ne kerülhessen el a szemei elől…

– Szörnyűség!

– Még mindig hallom az anyám sikoltozását és azt, hogy hogyan ordít és visít a bátyám, és minden csupa vér a homokon, az ajtó előtt… Ennek a bátyámnak küldtem haza sok éven keresztül annyit, amennyi tellett tőlem!

– Kegyetlen élet!

– Kegyetlen világ, uram! Sokszor elgondolkodom: ha csak kerítésünk lett volna, s nemcsak úgy az udvar, hogy szalad neki a vakvilágnak, akkor megtörtént volna-e mindez a szörnyűség?…

– A sors nem nézi a kerítéseket, barátom!

– A sors nagyon is nézi a kerítéseket! Minél erősebb kerítés, vastagabb fal, annál kevesebb a baj!

– Ha csak ezen múlna…

– Minden ezen múlik! Minél szegényebb az ember, annál nagyobb a baj, annál hamarabb talál rá a szerencsétlenség, a bűn, a bánat, a betegség és a halál…

– Hát mégiscsak ezen múlik a boldogság? Betegség, halál, szegénység? Akkor nem is olyan bolond az én filozófusom?

– Nem, uram! A boldogság azon múlik, amit maga mondott az előbb: hogyan is éljünk, ameddig élünk? Voilà la question!

– Kitűnő! Maga még beszél franciául?…

– Mindig szerettem ezt a nyelvet! Íze és zamata van, fürge, mint a gyík, vagy még inkább friss és kecses, mint az ég madarai!

– Mennyi ideig volt a franciáknál?

– Azincourt-nál hagytam ott őket…

– Végérvényesen?

– Végérvényesen! Végérvényesen, mert Azincourt maga volt a pokol…

– Melyik háború nem pokol, barátom? A háborúban bizony Isten és ember nagyobb dicsőségére ólmot eresztenek egymás hasába az emberek, gazdagok és szegények, vastag falúak és kerítés nélküliek egyaránt…

– A háború valóban pokol! De Azincourt másképpen volt pokol az én számomra, vagy ha úgy tetszik, tisztítótűz. De még micsoda tisztítótűz…

– Nyilván megszállta a szentlélek, és elhatározta, hogy nem ereszt több ólmot senki emberfiának a hasába, ha így volt, akkor valóban tisztítótűz!

– Nem, uram! Én a kardot halálom percéig nem tettem le a kezemből, és amint látja, bottal jöttem magához is, és nem virággal! Azincourt-nál sem tettem le a kardot! De történt valami más, valami, ami annak előtte soha! Nevezetesen az, hogy bent a falak mögött Isten egyedül igaz katonáinak nevezett minket a püspök. Azt mondta, hogy az Isten velünk van, és nem az angolokkal. Megkérdezte, hogy csalatkozhat-e az, akinek az oldalán maga az Isten áll? Így beszélt: „Az Isten a franciák oldalán áll, és legyőzhetetlen az, akinek az Isten a pártfogója. Nem is a király az, aki viseli ezt a háborút, hanem maga az Isten, mutatkozzatok hát bátor férfiaknak, és biztos a győzelem. Ha pedig valaki elesik a csatában, akkor az nem pusztul el, de egyenesen az égbe repül az Istenhez, úgy, ahogy van, a fegyvereivel egyetemben.” Így beszélt, de a falakról látni lehetett, hogy az ostromlók térgyen állva fogadják a maguk püspökének az áldását. Vajon mit mondott az a másik püspök? Mi aztán persze elvesztettük a csatát, és alig tudtuk megmenteni az életünket, a püspökről nem is beszélve, aki úgy szedte a lábait, hogy egyetlen zsoldos sem különbül. Az történt tehát, hogy tévedett a mi püspökünk, mert nem velünk, hanem az angolokkal volt az Isten. És ez eddig egyszerű is lenne, ha ugyanakkor nem történt máshol megfordítva a dolog, amikor is az angol szaladt a püspökével egyetemben, amikor is tehát az angol püspök tévedett, mert nem vele, de a franciák oldalán állt az Isten, akit egyébként Igazságnak is szoktunk nevezni. Hogyan is van akkor? Nekem mindig azt tanították, hogy az Istennek vannak kiválasztottai, akiket arra rendelt, hogy pásztorkodjanak fölöttünk, és közvetítsék hozzánk az igazság akaratát. De hát ezek szerint megteszi az Isten, hogy becsapja az ő pásztorait? Ha így lenne, akkor milyen az Isten? Álltam Azincourt falain, és néztem a két püspököt, és azután futottam a püspökömmel egyetemben, aki ezek szerint nem volt kiválasztott, csak annak mondta magát. Ha pedig mindenki az, aki annak mondja magát, honnan tudhatnám meg, hogy melyik közülük az igazi, és melyik hazudik?…

– Nehéz kérdés…

– Ki tudja? Így szóltam magamhoz: ha mindkét püspök kiválasztottnak mondja magát – holott csak az egyik az, vagy egyik sem –, akkor miért engedi meg az Isten, hogy hamisan szóljon az egyik vagy akár mind a kettő, és ekképpen becsapják az embereket, arról nem is beszélve, hogy a halálba küldik őket az igazság nevében, holott az igazság egészen más helyen van! Feltételezhetnék olyasmit az Istenről, ami emberhez sem méltó?

– Mi mindannyian azt tételeztük fel az Istenről, amit éppenséggel jónak találunk arra, hogy hasznunkra lehessen…

– Már aki! Én mindenesetre arra gondoltam: hogy ha mindez így van, akkor legjobb esetben senki sem ismeri az Isten szándékait, még a püspök sem, még az apát sem! És ha Isten senkivel sem közli a gondolatait és a szándékait, akkor én magam sem tudok semmivel sem kevesebbet vagy többet róla, mint a püspök vagy az apát vagy bárki, aki kiválasztottnak nevezi magát, legyen bár maga a pápa! Vagyis semmit sem bizonyít az, ha valakik azt mondják magukról, hogy birtokában vannak az igazságnak, mert ettől még nyugodtan lehetnek akár magának az ördögnek a szolgái is. Így gondolkodtam, és azt hiszem, nem cselekedtem helytelenül…

– Úgy hiszem, soha nem gondolkodott helyesebben! De vajon megtartotta-e az Isten ezt a szokását?

– Az Isten valóban bölcsebb mindannyiunknál, és nagyon jól tudta, hogy mely szokásaimban kell megtartania engem! Mert Azincourt nem volt egyszerű dolog! Mint amiképpen maga az igazság sem egyszerű. Valahogyan mégiscsak tudni kellene, hogy kinek az oldalán áll az igazság és vele együtt, ha úgy tetszik, a magasságos Isten?…

– És ha nem tévedek, első lépésként otthagyta a franciákat Azincourt-jukkal egyetemben…

– Mert azt mondtam: vajon nem kellene-e többet gondolnom arra, hogy egyszerűen miként is tehetünk több jót esendő emberi képességeink szerint?…

– Bölcs dolog! De akkor miért állt be az aragóniai királyhoz?

– Tévelygéseimnek utolsó hónapjai voltak! A világosság nem kél egyszerre, uram! Úgy jön, miként a reggel, dereng először, és csak azután süt fel, akár a nap!

– És ezek után ment el Csehországba. Az már reggel volt talán, felsütött a nap?

– Ott kezdett virradni, uram!

– Szép virradat! Tudja, hogy mit mondtak magáról a honfitársai Csehországban?

– Tudom, uram…

– Így szóltak: „Szégyelld magad, hogy csehül szólsz hozzánk! Nem átallod anyanyelveden ordítozni, és közben saját népednek a vérét ontani!…”

– Tudom, uram! És én így válaszoltam nekik: „Nincs közöm hozzátok! Még azt is szégyelltem, hogy közöttetek születtem. És ne nevezzetek testvéreteknek, mert nem a vér testvériségét szolgálom, hanem a testvériséget a hitben. És lett légyen bármilyen náció szülötte, aki egy hitet vall velem, az az én testvérem, ti pedig pokolra valók vagytok!…”

– Valóban így volt…

– Azt mondom erről magának: nagy az Isten, és végtelen az ereje az igazságnak, ha ezek után is megengedte nekem, rongy zsoldosnak, hogy megtérhessek az igazsághoz. Mert ne feledje el: más dolog, ha valaki egyszer ott állt már az igazság fényében, és megcsalva azt pártol a bűnhöz, minthogyha a bűnt vetkezi le önmagáról, és úgy lép az igazság fényességébe!

– Persze abban a fényességben is vannak új püspökök? Nem kellene kezdeni már egyszer valamit püspök nélkül?

– Én nem püspököt cseréltem! Ha fél világ ringyó zsoldosa eljuthattam az igazsághoz, akkor az nem egyébért történt, hanem mert öntudatlanul is akképpen cselekedtem, amiként Husz János nem szűnt meg hirdetni azt, amiről aztán ő maga adott példát, nemhogy szavakkal, de az élete árán, mert így szólt: „Semmi ne vezéreljen bennünket, mint szüntelen készen állni a változásra, ha jobbat és igazabbat foghat fel az elménk. Ne tétovázzunk odahagyni, mit igazságnak véltünk eddig, ha az igazabbról győzetünk meg elménk és lelkiismeretünk által!” Erről van szó, uram!

– Kitűnő! Ne haragudjon, de nem emlékszem pontosan, mikor is érkezett maga Csehországba?

– Tavasszal! Ezernégyszázhúsz május elején, pontosabban május első hetében… És megjártam az utamat a tisztességhez az első lépéstől kezdve az utolsóig!

– Vagyis egészen addig, amíg markolatig döfte a kardját Jan Zsitomir testébe – Isten és az igazság dicsőségére!

– Úgy van! Az első lépéstől kezdve mindaddig, amíg a kardomat bele nem döftem Jan Zsitomir nyomorult testébe, vagyis amíg el nem küldtem a lelkét oda, ahová való, a poklok poklába, gazdájához, a sátánhoz, hogy ott égjen az idők végezetéig…

– Isten és ember még nagyobb dicsőségére…

– Hogy ne legyen soha egy perc nyugalma még a halálban sem, mert miként mondottam, más dolog a bűntől érkezni az igazsághoz, és más dolog emettől szegődni a bűnhöz. Belédöftem markolatig a kardomat, hogy ott dögöljön meg a szemeim előtt, ott lehelje ki hitvány lelkét előttem, ki minden mocskát leginkább ismertem, s ki leginkább voltam elhivatott arra, hogy az életét kioltsam, miként a férget eltapossuk! A csontját is porrá kellett volna zúzatni, és kígyók elé szóratni, és utána még azokat a kígyókat is szétdarabolni, és lángokba vetni, hogy ne maradjon semmi még azokból sem, akik felfalták! De legjobb lett volna még élve patkányok elé vetni, és szétrágatni a testét, hogy üvöltsön kínjában és fájdalmában, vagy még inkább saját húsát kellett volna a szájába tömni, hogy maga falja fel önmagát, és fulladjon el a torka önnön vérétől…

– S mindezt azért, mert levetkezte már magáról a bűnt, és immár tisztességesnek nevezheti magát!?

– Isten és az igazság nagyobb dicsőségére! És mert eljutottam a tisztességhez, mely emberi életünk legfőbb célja, és amellyel leginkább vagyunk képesek bizonyítani különbözőségünket az erdők vadjaitól és mind az oktalan állattól. Mert ha volt beteljesülése az életemnek, nem volt egyéb, mint tudni, hogy kardom hegyétől lehelte ki az életét, hogy az én kezem volt az, amelyet eszközül választott az igazság, mely ha késlekedik is, de ítél végezetül. Ítél elkerülhetetlenül! Bújjon bár föld alá vagy a tenger fenekére a gazember. Ott folyt ki a vére a szemem előtt, és az a vér hirdetni fogja örök időkig, hogy nincs bocsánata a bűnösnek, hogy nem lehet büntetlenül tenni az ember ellen…

– Ha ugyan emlékszik még valaki magára és a maga Zsitomirjára…

– Hogy emlékszik-e? Az emberiség mindenre emlékszik! Tudatlanul is tud minden ítéletről. Oly részévé vált az emlékezésnek, mint ahogyan tudjuk, hogy télre tavasz jön! Tud róla mind az emberiség, mert az ő nevében döftem belé a kardomat Zsitomirba, hogy ott dögöljön meg a szemem előtt…

– Egyszóval – meghalt?

– Ott döglött meg a szemem előtt!

– Valóban? Honnan tudja?…

– Markolatig döftem bele a kardomat!

– Igen! És honnan tudja, hogy meghalt?

– Hogy… honnan tudom?

– Azt kérdeztem én is: honnan tudja, hogy meghalt?

– Hát most mondom, hogy ott pusztult el a szemem előtt!

– A Jóisten áldja meg magát, azt kérdeztem, hogy mitől bizonyos abban, hogy meghalt a maga kardjától, akár folyt a vére, akár nem, és akárkinek a nevében is döfte bele!

– Hogy… honnan tudom?

– Igen!

– Micsodát?…

Előrehajoltam:

– Nem érti, amit kérdezek? Mitől bizonyos abban, hogy megölte Zsitomirt? Hogy valóban meghalt, és a maga kezétől?

Az arca megsápadt, és lassan hátradőlt a fotelban:

– Miért… kérdezi?

– Egyszerű! Arra vagyok kíváncsi, honnan tudja, hogy meghalt?

– Beleszúrtam a kardomat!

– És azután mi történt?

– Összeestem, és elveszítettem az eszméletemet…

– Még pontosabban: már akkor összeesett, amikor beleszúrt Zsitomirba. Mi történt azután?

– Dőlt a vére, és odaesett mellém a földre…

– Úgy van! Maga pedig elveszítette az eszméletét… De mi történt a diákkal? Látta még, amint Zsitomir összeesik, de aztán hátrabillent a feje, és elveszítette az eszméletét… Így volt?

– Így…

– Nem történhetett-e utána, hogy Zsitomir feltápászkodik, elvonszolja magát valameddig, ráakadnak a császáriak, és megmentik a haláltól? Öli tovább a kelyheseket, maga pedig alussza örök álmát. Történhetett így?

– Történhetett… – mondta csendesen.

Felemeltem az üveget, és megtöltöttem a poharakat:

– Na látja…

– De… ez lehetetlen!

– Maga mondta az előbb, hogy történhetett így…

Felállt:

– Mit tud Zsitomirról?!…

– Igya meg a borát! – mondtam.

– Mit tud Zsitomirról?!…

– Szeretné tudni?

– Figyeljen rám! – mondta, és két kezét az asztalra támasztva előrehajolt. – Az ember élete véges! Nem lehet megismételni…

– Ez pontosan így van…

– És ha van értelme, akkor a nyugodt halál az. A maga görögjei igazat mondtak, magam is tudom. A halál percében tudjuk, hogy volt-e értelme, és ha volt, az adja meg a nyugalmunkat a végső titok előtt…

– Van benne valami…

– Én pedig azért tudtam nyugodtan meghalni, mert megöltem a diákot! Ez volt a korona az életemen! Ezzel tettem pontot legszebb szándékaim után! Ez a szándék pedig a küzdelem volt az igazságért…

Felkiáltott:

– Hát nincs borzalmasabb, mint amikor az ember ott áll az élet legszélén, amikor tudja és érzi minden tagjában, hogy most zuhan el a mélységek mélységébe, és többet nincs semmi, se száj, se kéz, se kar, se szem, se nap, se csillag, se föld, se ég! A körmét vájja akkor az ember a kövekbe, és ordít, hányja-veti magát, belekapaszkodna a fűszálba, mely túléli őt, s mely pedig oly gyenge, hogy meglebbenti a legkisebb szellő vagy az elhaló lehelet is. Akkor bőgne és kiáltana, mint az állat, nyüszít az utolsó kínok kínjával, mert jön a sötétség, mint a dögletes, részeg álom, mely ráül a szemre, a torokra, a tüdőre, és súlyosabb, mint maga a föld… És amikor futna és zokogva üvöltene minden élő – akkor én felnyitottam a szemeimet, és nem hagyta el jaj a számat! Béke és nyugalom volt bennem, csend és rezzenetlen béke: mert ott láttam elhullani Zsitomirt! Ez adta a nyugodt halált nekem, vagyis a legtöbbet, amit kaphat ember a földön! És most válaszoljon, és esküdjön az égre vagy arra, ami szent maga előtt: mi történt a diákkal?!

– Tulajdonképpen ez a Zsitomir nem is annyira fontos – mondtam. – Olyan kicsiny része volt a játéknak, hogy akár egy szót sem kellene vesztegetnünk rá, nem volt egyéb, mint holmi kis pont a nagy könyvben…

– De az a pont az én életemnek a végére került, uram!

Felemeltem a poharamat:

– Nem képes megbocsátani neki?

– Nem! Nincs bocsánat, amíg embernek nevezhetem magam. Mert sokan vannak a vétkesek, de nincs nagyobb vétek az ő vétkénél! Ha már olyannak teremtett bennünket az Isten, hogy tovább lássunk az orrunknál, és ne csak a bendőnkkel törődjünk, hanem olyannak teremtettünk, hogy vállaljuk a törekvést a jóra és mindig jobbra, akkor nem teremhet bocsánatot bennünk az ő számára! Én az életemet adtam azért, hogy meghaljon! Oly könnyű talán megválni az életünktől? Mit tud maga erről? Lássuk, uram, mi az, amiért az életét lenne képes odaadni? Lám: van-e a szívében, ami így szólna, és olyan lenne a szó, mint a parancs: add az életed érte! Mi az, amit annyira szeret, vagy mi az, amit annyira gyűlöl?!… Mit tud minderről, ami nem más és egyéb, mint maga az ember tisztessége?

– Most nem püspökösdit játszunk, Vaclav! Egyszerűen arról van szó, hogy meghalt-e Zsitomir vagy sem.

– Vagyis elpusztult-e a gonosz az igazság kezétől, vagy nem? Vagyis hogy betelt-e a törvény, amely büntet! Betelt-e a legszebb törvény, hogy pusztuljon a gaz, mert pusztította az ember, aki szolgája volt az igazságnak! Az én életem a törvény szerint volt, és nem bújtam, és nem kerestem menedéket előle. És mert elköteleztem magam, az életem kard volt, puska, golyó, kés, dárda! Ember voltam, tehát felkentje a kardnak és a nyugtalanságnak mindaddig, míg tisztességes kor nem következik a világra…

– Attól tartok, hogy magából is püspök lesz rövidesen! De ez a felkentség sem kutya! Akarja tudni, mi történt Zsitomirral?

– Beteljesült rajta az igazság!

– Hát akkor lássuk azt az igazságot!…

Felálltam, és elindultam az ajtóhoz, mely egy kis szobán keresztül a konyhába vezetett. Amikor a kilincsre tettem a kezem, megfordultam:

– Akad valaki, aki azt mondja, hogy van egy érvényesebb igazság – persze nem püspök az illető –, és úgy hiszi, hogy ez az igazság teljesedett be mindkettőjük felett! Maga fölött is, és Zsitomir fölött is…

Megnyitottam az ajtót, és kikiáltottam a parasztnak. Hallottam, amint kint a konyhában megcsikordul a szék a kövön, aztán megjelent az átjáróban a paraszt. A háta hajlott, a vállai kissé előrehullanak, haja ősz, üstöke lóg a fejéről. Belépett a szobába.

– Egészséget kívánok az Istentől mind az egész ház népének!

A küszöbön megállt. A sapka a kezében, gyors, rövid pillantásokkal körülnézett a szobán, és egészen mélyen meghajolt.

– Lépjen beljebb… – mondtam.

Belépett a szobába, és becsuktam utána az ajtót:

– Sikerült kipihennie magát valamennyire?

Áttette a sapkát egyik kezéből a másikba:

– Megpihent már az én testem, nagyuram! De úgy van minden jól, ahogyan az Isten elrendeli, és nem szólhatunk az ő akarata ellen semmit!

Vaclavra pillantottam. Magasra emelt fejjel, felvont szemöldökkel nézett a parasztra.

Elléptem az ajtóból:

– Kerüljön beljebb! A sapkáját is leteheti valahova, aztán üljön az asztalhoz, amint látja, bor van rajta, és békesség körülötte…

Gyors tekintettel ismét végignézett a szobán, aztán Vaclavra pillantott:

– Jól van nekem itt az ajtóban, nagyuram! Legyen csak mindenki a maga helyén, és akkor itt az ajtónál magam is jó helyen állok…

Vaclavra néztem:

– Fogja meg, kérem, a harmadik poharat is, és töltse meg borral!…

Mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. A szeme megszűkült, és rászólt a parasztra.

– Nem láttalak én már valahol? Gyere csak közelebb! Álljál csak ide elém, hadd nézzelek meg jobban!…

– Ó, hová is gondolna, uram! – mondta az öreg. – Még jó, hogy így is nem piszkítok be mindent a sarummal… Ne vessen meg érte, de szegény az ember, és akkor már nem nagyon tudja a tisztességet úgy, ahogyan kellene! És ha tudná, akkor is: ez van énnékem csak, amit lát rajtam, ez a nyomorult öltözet, nyomorult saru meg a nagy szegénységem mindenben. Restellem is, hogy ekképpen, mocsokkal tele, bizony úgy állok itten!

– Nincs mit szégyellnie – mondtam. – Nem a maga akaratából áll itt, ami pedig a szegénységet illeti, azon csak szégyenkezzen más…

– Úgy is van – mondta Vaclav. – Szégyenkezzen, aki nem adott különbet neked! Szégyenkezzen az úr!… Na nézzél meg jobban; hol láthattuk mi egymást? Hátha eszedbe jut?

– Ó, uram, a magunkfajtának a szeme nemigen felejti el, amit látott. Sokat kell hallgatni a szegény embernek, így aztán csak néz a világba jobb híján. Nem egyéb ez, mint a szegény ember törvénye: nem szólhat, hát néz! Megtanulja az már kicsiny kora óta!

Odafordult hozzám:

– Ne töltsék bort nekem! Gyönge vagyok, nem bírnám el még azzal az egy pohárral sem… Meg aztán nem is lenne Istennek tetsző dolog, hogy magam itt vagyok, bort innék, és nem a föld alatt nyugszom, amint az Isten elrendelte számomra is úgy, amiképpen van mindennek a rendje, s ha valaki másképpen akarná, akkor nem származik abból semmi jó…

– Nem kell félnie, öreg… Semmi baj nem származik senkire ebből, és magát sem éri semmi baj, amíg itt van nálam…

– Azt csak az Isten tudhatja! Hogy miből történik jó és miből rossz, arról senki emberfia nem tudhat semmit, de különösen nem a szegény ember… Mert úgy van véle, hogy érje bármi, még jó is talán, akkor is csak azt mondja: hát, uramisten, ebből vajon mi lesz a rossz, mi baj származik majd belőle rám! Mert a szegény emberrel, a földönfutó nincstelennel jó, az nemigen szokott történni, baj éri mindig, és baj lesz mindenből, legyen bármi is, ami véle megesik!

Vaclav felemelte a poharát:

– Ne félj semmitől! Arra felelj inkább, hogy hol is láttuk mi egymást!

– Nagy idő van annak mögötte, uram! Az előbb azt mondottam, hogy nemigen felejt a szegény embernek a szeme, mert annyit hallgat nyomorúságában, hogy egyebet sem tesz, csak nézi csendben a világot. De azért a jó szita is elhullajtja a szemet, hát még az ilyen öregembernek az esze azt, ami véle megtörténhetett…

Felemeltem a poharamat:

– Hát akkor segítünk rajta úgy, hogy gondolkodni kezdünk…

– Hiszen azt teszem magam is, furtonfurt csak azt teszem, de nemigen jön az eszembe…

– Nocsak, ki vele, öreg – mondta Vaclav. – Láttuk mi egymást egészen bizonyosan. Nem voltál te fenn Táboron, nem onnan ismerjük egymást?

Közbeszóltam:

– Inkább arra próbáljon emlékezni, öreg, hogy mi történt magával azon a napon, amikor Isten kiosztotta az igazságot mindenki számára tisztességgel és becsülettel úgy, amiképpen az illik. Hogyan is mondta erről nekem?…

– Nemigen emlékszem én már arra, nagyuram!

– Dehogynem! Gondolkodjon csak… „Megkapta mindenki a magáét, hogy nem volt akkor már az igazságnak sehol semmiben sem hiánya. Betelt rajtuk a törvény!…” Nem így mondta!?

Meghajtotta a fejét:

– Hadd menjek én vissza oda, ahová való már az én testem! Vissza a föld alá! Elég volt énnekem már egyszer a sok esztendő, amit eltöltöttem a világban. Ami pedig elmúlt, az elmúlt, rászáll már a sok idő, nincs mit háborgatni rajta…

Lecsendesítette a hangját:

– Nem Istennek tetsző dolog ez, nagyuram! Aki meghalt, nyugodjon, ami elmúlt, maradjon úgy, ahogyan volt… Elrendezett az Isten már mindent, ne legyen véle dolgunk többet!

– Hogy az Istennek mi tetszik, és mi nem, azt mi nemigen tudhatjuk, de a katonának a kérdésére illene válaszolni!

– Hadd halljuk csak – mondta Vaclav –, merre is laktál te, öreg?

A paraszt először rám pillantott, aztán vissza Vaclavra, és végül meghajtotta a fejét:

– Visny mellett… Ott volt az én tanyám a Visny-hegy mellett, talán csak egy kiáltásnyira annak a lábától. Igencsak közel volt, mert gombászni s fáért, ágért odajártunk… Somot, kökényt, bodzamagot is onnan szedtünk, de egyébhez nem nyúltunk, hurkot, kelepcét soha nem vetettünk, csapdát nem állítottam, úgy igaz, ahogyan itt állok az ősz fejemmel. Gombát, magot, azt szedtem, meg gallyat is, mert az uraság megengedte, de egyébhez én soha nem nyúltam…

– Az sem lett volna baj, ha nyúltál volna – mondta Vaclav. – Megdolgoztál te azért bőségesen, ha mind kipusztítottad volna a vadat, akkor is!

– Nem nyúltam hozzá soha egy ujjammal sem, megtanultam s megtartottam az uraság törvényét, s megtartattam a gyerekeimmel is becsülettel…

– És valóban a Visny mellett laktál? – kérdezte Vaclav, és rám pillantott.

– Ott! – mondta az öreg. – Annak a lábánál laktam én mind a halálomig…

– Tényleg ott lakott az öreg? – kérdezte Vaclav.

– Ott! – mondtam.

Elgondolkozva nézett rám, aztán vissza a parasztra.

– Na folytasd csak…

– Egy pillanat… – szóltam közbe. – Mióta lakott maga Visnynél?

– Igen hosszú időt töltöttem én abban a tanyában, a halálomat is ott leltem keserves halállal, de hát úgy, amiképpen az Isten elrendelte…

– Ez természetes! De mióta lakott Visnynél?

– Még a két kisebbem, egy fiú és egy lány, azok is ott születtek, de csak az egyik érte meg, hogy a bölcsőből kikerüljön, a másikat bizony elvitte a betegség és a nyomorúság idő előtt…

– Szomorú! De jobb lenne, ha arra válaszolna, amit kérdeztem. Mikor költözött Visnyhez? Vagy segítsek én magának? Nos hát: maga négy esztendőt töltött ott a tanyában, pontosabban három esztendőt és hét hónapot. Így van?

– Így…

– Na hát akkor… Hogyan ürült meg ez a tanya, és kik laktak benne, mielőtt maga odaköltözött volna? De mielőtt válaszolna, mondok valamit magának, öreg: nézzen csak fel ide a sarokba, oda, abba a sarokba elbújt az igazság, és onnan néz mindannyiunkra, és ha nem az igazságot mondjuk, akkor bizony megharagszik ránk!

Megszívta az orrát:

– Legyen, ahogyan akarja, nagyuram! Soha nem a szegényember mondja meg, hogy mi történjék, hát akkor legyen a maga akarata szerint. A házat, amibe én kerültem, a nyomorult putrit, mert nem volt egyéb, jobbágyok lakták énelőttem, azok lakták mind a három falut is a környéken, és ekképpen a házat is, ahova magam bújtam aztán…

– Nagyon helyes! És azt meg tudná mondani, hogy miért mentek el onnan a jobbágyok?

– Legyen ez is úgy, ahogyan a nagyuram akarja! Odahagyták ezek a jobbágyok az urunk faluját mindhármat, mert pecsétes levelet kaptak volt az úrtól, az öregtől még, hogy abban benne volt, hogy öt esztendeig se summát, se várbeli dolgot nem kell tegyenek, mert ez alól szabadságot kapnak, csak a falut pusztán ne hagyják, és maradjanak. De amikor a fiatal uraság felkerült, akkor az két emberüket ezeknek magához hívatott, aztán az egyiket visszaküldte, a másikat meg vasra veretve ott magánál megtartotta, hogy mondja: kétesztendei summát keres ezeken, meg nyargalópénzt, mert maga hozatja be mind a summát, ezektől meg már ekképpen előre kérte volna a nyargalót, s addig el nem ereszti az emberüket a rabvasról, amíg, amit rájuk parancsolt, meg nem adják. De aztán meg mézet, vajat, őzet kért rajtuk, ami ezeknek a törvényük soha nem volt. Akkor meg megfogadta, amikor a pénzt neki felvitték, hogy esztendő Szent Mihály napig semmit sem veszen rajtuk, de aztán megint felhívatván az emberüket, mostan meg kettőt veretett rabvasra, és ráüzent ezekre, hogy kinek egy vagy két ökre volt, azt mind ráűzesse a szántásra, s a szavát sem tartotta, mert nemhogy egy hétre vagy mennyire szántatott volna vélük, hanem tizenötöd napig sem őket, sem barmukat a házukhoz nem bocsátotta. Olyanok voltak már, hogy az útban alélt a nagy sok szántás miatt mindenik – pedig ez csak a tavaszi szántás volt. Ismét Szent János-nap megkezdette velük a parlagszántást, ismét két hétig, pedig ez sem volt soha a törvényük ezeknek… Nem volt nekik törvényük soha, és mégis parancsolta, és tétette volt velük. Ezek meg akkor felkerekedtek, és pusztán ott hagyták mind a falut…

– Jól tették! – szólt közbe Vaclav. – Ha már nem gyújtották a fejére a házat, akkor jól tették, hogy elmentek tőle… De villa, kasza, kard nem volt a kezükben? Azt kellett volna megmutatni a gazembereknek!

– Pedig ez csak a vége volt, nagyuram! Amivel csak betelt az ő türelmük… Mert még húsvétkor elkezdte volt minden esztendőben a vaj és túró szedését, s míg csak ingyenfüvet nem eszik a tehén, minden ünőtől egy-egy messzely vajat vett volt mindenik faluból, és ez egész nyáron tartott, ötször vagy hatszor lett túró- vagy vaj szedés. Valahol meg mennél jobb borjút neki jelentettek, azt erővel elvétette, és semmit sem adott érte, földjüket éppúgy elvette, hogy már a baromfiakat sem tudták jószerivel hová bocsátani, maguknak meg az árkokról szedték a laput, hogy ehessenek. Ismét a rétjüket meg, mind a falukban, amikor a legjobb korában volt, lovaival mind felétette, mert mikor a fű a legjobb volt rajta, akkor küldte rá valamennyit, és mindaddig rajta tartotta, míg kaszálni kell, s aztán meg a szénát éppúgy kérte volt tőlük. Megtette az ezekkel, hogy legnagyobb dologban hat-hat gyalogot mindenik faluból elrendelt magához árkot ásni meg palánkcsinálásra, mikor annak szüksége nem is volt, csak hogy kedvét tölthesse, s hogy szóltak ellen, hát vasra verette őket, s kettőt közülük, akik a leghangosabbak voltak, megveretett, hogy egyikük karja eltört, a másiknak meg a belseje megvérzett, hogy rövid időre el is pusztult. A többinek meg, mert ellene beszéltek, minden kapura egy-egy szekér szénát, egy-egy fertály abrakot parancsolt…

– Fel kellett volna kerekedni, kaszát a kézbe, és kiverni a házából, még az írmagját is kiirtani, hogy az se maradjon meg! Hát micsoda emberek voltak azok? – mondta Vaclav, és felpirosodott az arca. Eltolta maga elől a poharat: – Folytasd csak, hadd lássuk, meddig barom az ember, meddig nyüszít még az életéért?

– Engedelmet, katona uram… de azt kérdezi, meddig nyüszít, s meddig barom az ember, ha nyomorúságra született? Nemigen ismeri maga akkor, s nemigen érti ezt a sorsot! Hogy mit tehet meg a magunkfajta istenszegénye, s mi az, amit holtáig kell elszenvednie úgy, hogy még a száját sem nyithatja fel! Mert amikor ezek már az útban állottak, hogy otthagyván a falukat átmenjenek a hegyeken más vidékre, s megszökvén ily módon egyéb szállást kapjanak, akkor, uram, amikor már mentek volna ki az uraság földjéről, éppen hogy a határát elhagyták, mondván, gondolom, hogy többet nem gyötörtetik immáron magukat, akkor az uraság lovasai meglepték őket, s ott hullottak el kevés híján mindannyian gyerekestől és asszonyostól, mert az úr mintha lopáson vagy rabláson fogatta volna őket, s mintha gyilkolással fenyegették volna az embereit, ezen az okon feldúlatta a szekereiket, s alig hagyott élőt közöttük. S még hetire rá is fogatta az árvát az erdőben, kik bujdosva menekültek volna. Így volt, és nem másképpen, mert ha sok mindent meg is tanultak ezek a szegények, a szegénység törvényét bizony nem tanulták meg eléggé, azt, hogy: hallgass: mert ez a törvény, és nincs más törvény, ha szegénynek szülte az embert az Isten!

– Úgy! S te meg fogtad magad, és beültél a helyükbe! Hát ide figyelj csak: akkor már ha jól számolom az időt, amiről beszélsz –, akkor már ott voltak fent a hegyekben azok, akik nem akartak tovább kínlódni az uraság rabigájában. Ott lett volna ezeknek a helyük is meg a magadé is! De őket hagyjuk csak nyugodni, mert elpusztultak a szerencsétlenek, és ha kardot, kaszát nem is fogtak, mégiscsak tisztességgel haltak meg. De te bemásztál a vackukra, hogy szolgáld helyettük az urat!

Odafordult hozzám:

– Bizony isten, legszívesebben azt kérdezném meg, hogy mekkora az én szabadságom, amíg itt vagyok magánál?

– Maga éppolyan szabad ember, Vaclav, mint amilyen magam is vagyok – mondtam. – Amíg itt van énnálam, azt tesz és akkor és úgy, ahogyan azt maga akarja!

– Akkor hadd képeljem fel ezt a nyomorultat! Hát micsoda ember vagy te?

– Szegény ember vagyok, uram… Szegény és földönfutó, kinek ez a nyomorult öltözete van, amit magán visel, és más semmije, ha csak az éhséget és a koplalást nem mondom, mert abból jut elegendő, de másból semmiből…

– De nem is akartad, hogy elegendő legyen! Ott ültél négy esztendeig, de számold csak, akkor már szerte mindenfelé kaszát és csáklyát ragadott a nép! Hát akkor mondd csak meg nekem, miért ültél a fenekeden abban a nyomorult tanyában?

Közbeszóltam:

– Menjünk csak szépen sorjában! Ottmaradunk továbbra is a Visny-hegy lábánál nem egyébért, csak mert úgy gondolom, hogy magának sem ismeretlen ez a vidék, Vaclav, igazam van? Nahát akkor beszéljünk erről egy keveset, de csak sorjában… Figyeljen rám, öreg! Ugye emlékszik arra a napra, amikor hirtelen megdörrent az ég, és a maga kecskéi szélnek szaladtak? Mégpedig úgy szaladtak, hogy az oktalan jószág mindenfelé szedte a lábát, csak éppen hazafelé nem, de inkább neki az erdőnek, mert nyilván oda akart bújni a vihar elől. Emlékszik erre a napra?

– Vihar volt…

– Bizony vihar volt, szaladtak a kecskék, maga pedig utánuk… Hát mi történt ezen a napon?

– Sok minden történt, nagyuram…

– Azt mondd, és most már ne spekulálj, hogy mi történt azon a napon Visnynél – mondta Vaclav.

Egy pillanatra rám nézett:

– Igazat mond az öreg! A házára magam is emlékszem most már! Ott mentünk el alig kődobásnyira tőle, még gondolkodtam is, hogy bemenjünk egy pohár vízre vagy sem.

– Szóval hogyan is volt, öreg? – mondtam. – Szaladnak a kecskék, maga pedig utánuk…

– Először a gyerekeknek szóltam volt, uram, a kettőnek, aki ott volt körülöttem, hogy nézzék csak, hogy szalad a kecske! Mentek is utána mindjárt, mert valóban az erdő felé vitte a lábuk. A hegy, az meg magas volt, és nemhogy laposan vagy lankával kezdett volna, de úgy nőtt ki a bokrok közül, hogy szaladt is már egyenesen neki az égnek. Csak oda ne menjen a jószág, mert akkor nincs mit kezdenem vele, beveszi magát a fák közé, s ember legyen, aki megtalálja…

– Pontosan így van – nézett rám Vaclav. – Valóban igen magas hegy, és eléggé meredek…

– Meredek hegy volt arra mindenütt, de ez a Visny, az kivált, és csak a kecskék ne vegyék be magukat az oldalába, azon imádkoztam…

– Ott az angyal, öreg, a sarokban – mondtam. – Káromkodott maga, és nem imádkozott…

– Talán félúton lehettem az erdő felé – folytatta –, amikor a hajlatból, amelyik a patak oldalán van, valami ember jön kifelé a rekettyésből. Meg nem ismertem még akkor, de azt láttam, hogy lépni is alig tud a szerencsétlenje, és tántorog, mintha részeg lenne vagy éppenséggel a halálán! Éppen úgy, éppen olyan is volt! Ó, teremtő Isten, ezt meg mi hozhatta erre? Baj mi lelhette, s énnékem rossz mi származik majd belőle? Mert császári volt, katona, s ha már katona, akkor jót nem hozhat az ember fiára, legyen akár, hogy lépni is alig tudjon…

Vaclavra néztem. A pohár a kezében, nem vette le a szemét az öregemberről.

– Jön a szerencsétlenje, és én nem tudtam, hogy a gyermek után menjek vagy vissza a házamba, vagy hogyan is cselekedjem. Aztán mégiscsak a kecskék után mentem! Igyekeztem a gyermek után, de ahogy megcsattant újra az ég, hát a jószág is megfordult, és szaladt egyenesen a háznak, a gyerek meg aztán meg is fogta szépen…

– Arról beszélj, hogy ki jött onnan a patak felől! – mondta Vaclav.

– Hiszen éppen azt mondanám! A másik jött volt, a császári!… Aki annak előtte, hogy itt az én házamnál éppen jött volna, talán fél esztendővel azelőtt, azt mondta nékem, hogy pokolra való fajzat vagyok, amíg az igazság meg a tisztesség szavát nem követem! Ő jött, s amikor aztán feléje vettem az utamat, s amikor aztán ott is voltam mellette, látom, hogy merő csupa vér mindene, szakad az oldalából is a vér annyira, hogy fekete tőle mind a ruhája, és lucsog rajta minden a vértől…

– Arról beszélj, hogy meghalt-e, vagy nem halt meg!? – kiáltott Vaclav.

– Meghalt! Meghalt a szerencsétlenje…

– Akkor hát mondjad nyugodtan tovább – mondta Vaclav. – Maga pedig, uram, engedje meg, hogy erre aztán megtöltsem a poharamat!

– Nem lesz sok?

– Sok, nem sok, erre innom kell! Felemelem tehát a poharamat az igazságra, amely akképpen beteljesedett.

Rászóltam az öregre:

– Akkor mi is menjünk az igazság felé… Hogy történt tovább?

– Jött a szerencsétlen, és szakadt belőle a vér… de a szája, az nem állt be! Halálán volt, de nemhogy az Istenhez fordult volna, akinek pedig szolgájának mondta magát, hanem káromkodott és átkozódott, de úgy, hogy olyant nemigen hallottam, hogy azt mondja: a héja, a keselyű meg a varjú vájja ki a szemét a gazembernek, hogy ne legyen nyugta még a halálában sem, hogy a poklok tüze égesse örökléten örökig, hogy a kígyók rágják meg, s farkas, róka hordja szét a csontját… Hogy minden magzatját, ha hullott nekije, akkor azt is veresse meg az Isten minden rosszal, ha lánya van, meddő maradjon, mint a rossz tehén, ha fia, akkor meg magtalan maradjon, s legyen mint a herélt barom, olyan. Hogy kevés volt neki az egy halál, amit osztott néki, mert lassú tűzön kellett volna megégetni a testét, hogy darabjaira kellett volna szaggatni még az életében, de a száját meghagyni, hogy maga zabálja fel a testét magának… S nem szűnt beszélni s átkozódni, pedig a lábát alig bírta mozdítani! „Fogj meg, öreg, s adjál innom” – mondta, de amint fogtam, a vittem a ház felé, csak hullt a szájából egyre a mocsok, nem állt meg egy pillanatra sem a szája, pedig abból is ömlött a vére, hogy elfulladt a nagy sok beszédben…

– Mert útban volt már a pokolba! – mondta Vaclav.

– Útban volt bizony! Útban, mert a küszöbön alig tudtam bevinni, esett már össze jóformán! Az asszony, az meg elkezdte a sírást, hogy azt mondja, Uramisten, miért versz bennünket! Mert azt mondja, s a színtiszta igazságot mondta a szerencsétlen, azt mondja, mi lesz most már vélünk, mert ha császári vetődne erre, tán éppen ennek a nyomát kutatni, akkor az lesz a baj, hogy nem mi öltük-e meg, mert hogy a kelyhesekhez húzunk! Ha meg kelyhesek kerülnek erre, akár csak úgy útjukban, akár tejet, baromfit szerezni, a kevésből, amink van, akkor meg azt mondhatja, hogy mi dolog, hogy császárit tartunk magunknál, s azt fektetjük a vackunkon, tán hozzájuk húz a szívünk?! Sírt az asszony, és nem tudta, hová legyék a nagy bajban, ami ily módon reánk szakadt! Az lett volna bizony a jó, ha elkerüli a mi házunkat, vagy ha magam nem vagyok otthon, s ekképpen soha meg nem látom…

– Ezen sajnos már nem tudunk változtatni – mondtam. – Otthon volt, mert így hozta a sors, most már kár gondolkodni felőle. Nem igaz?

– Az sem történt más miatt, az, hogy én otthon voltam, csak a hűségemért. Mert nem egyébbel, hanem a hűségemmel szolgáltam meg, hogy ha kis időre is, de odahaza legyek az enyéim között…

– Mit csináltál a nyomorulttal? – kérdezte Vaclav.

– Ott vette el az Isten a vackomon, a szemem előtt, össze is vérzett mindent annyira, hogy merő mocsok volt minden utána…

– Az ördög vette el, nem az Isten!

– Így már rendben van? – kérdeztem.

– Rendben, uram! Mert nem gyűjtöttem se házat, se földet, se kincset magamnak, hanem tisztességgel álltam a helyemen az igazság szolgálatában! És nem egyébért, csak hogy ez a paraszt, ez, amelyik itt áll előttünk, vagy valamelyik fattya majd házat építhessen magának, és talán földet is keríthessen egykoron! A diákot pedig megöltem! Mert tűz és víz nem békélhet meg egymással, és nincs nyugodalmuk, amíg egyik el nem pusztítja a másikat. Nem férhetnek meg együtt a földön, és nem lehetnek békén soha!

– Úgy mondja, katona uram? – mondta a paraszt. – Azt mondom én erre, hogy az Isten okosabb mindannyiunknál, annyira, hogy elrendez az mindent békességgel, olyan nagy békességgel, hogy annál nagyobbat nem teremtett soha az ember a földön, legyen bármiféle az öltözetje, vagy hordozzon akármilyen jelet a ruháján…

– Várjunk még egy pillanatra! – mondtam. – Azt mondta az előbb, hogy éppen csak a véletlenen múlt, hogy otthon volt ezen a napon. Hát hogyan történt ez a véletlen, és micsoda hűség miatt?

– Úgy is volt, nagyuram. Csak a hűségem miatt voltam én odahaza! És ekképpen aztán a hűség és a jó szolgálat csak bajt hozott rám. Mert ha nem hajtom magam nagy tisztességgel, hogy odabenn a huszita seregben becsülettel végezzem a dolgomat, akkor ott is maradhattam volna. Mert nem egyéb a dolga a magamfajtának, mint hogy akképpen cselekedjen, hogy az, aki néki parancsol, az meg legyen elégedve vele. Így voltam aztán magam is! Az épségemmel egy szemet nem törődtem, de úgy csináltam mindent, ahogyan parancsolták, nem kíméltem magam, csak azt tekintettem, hogy az igazságot szolgálom, és azért aztán a véremet is hullassam, ha úgy adódik – és lám, milyen seb ejtődött az én lábamon! Mert ameddig a kard hasíthat, addig szakított bele az én lábamba, hogy jószerivel mozdulni sem tudtam. Mert nem futottam meg a harcból, hanem vittem a bőrömet úgy, ahogyan parancsolták…

– Így volt – mondtam. – És ha nem tévedek, akkor ezután nem is használhatták magát egyébre, csak hogy a tábor körül ezt-azt elvégezzen, már ugyebár olyasmit, amire képes egyáltalán. Így volt?

– Így, így… de ezt a szolgálatot is jó szívvel és nagy igyekezettel csináltam, míg aztán az igyekvésemet látva azt nem mondották nékem, hogy eriggyél csak, öreg, eriggyél csak, mert megszolgáltad te már a magadét, menjél csak te haza békességgel!…

– Biztos, hogy így történt? – kérdeztem. – Őszintén szólva el tudom képzelni másképpen is. Például így: ott van maga a táborban, megvárja, míg elnyugszik mindenki, és aztán azt is, amíg valamennyire derengeni kezd, és akkor aztán megfog egy zsák lisztet meg egy kis szalonnát meg egy kis húst is melléje, nem valami nagy darabot, csak akkorát éppenséggel, hogy a ruhája alá elrejthesse szépen. Aztán kimegy a sátrak közül, óvatosan, hogy az őr meg ne lássa, és amikor eléggé messzire jut, akkor nekivág szépen hazafelé torony iránt, és szedi a lábát, amennyire csak tudja… Történhetett így?

A paraszt Vaclavra tekintett. Végül felpillantott a sarokba, és meghajtotta a fejét.

Elnevettem magam:

– Na látja, öreg!… Bizony történhetett így, és folytatódhatott volna tovább ekképpen: a táborban lóra kapnak, és dél körül be is érik magát, három lovas a javából, megkötözik, és szépen poroszkálva visszaviszik a táborba, mégpedig annak a rendje és módja szerint odafűzve a nyeregkápához!

Hallgatott.

– Csak nem szöktél meg? – szólt rá Vaclav.

– Dehogynem! – mondtam. – De azután akadt valaki, aki megsajnálta, hogy sír, mint egy gyermek, annyira, hogy nézni is rossz volt, hogy felnőtt fejjel hogy sírhat ennyire valaki, meg ennyire óbégathat, és azt mondta neki: „Na, szedd a lábad, és menjél innen, te nyomorult! Menj a vackodra vakarózni, és nehogy eszedbe jusson még egyszer a szemünk elé kerülni, mert bizony lecsapjuk a fejedet!”…

Vaclav felkiáltott:

– Így volt, ahogyan mondják?

– Így volt! – mondta csendesen az öreg.

– Úgy, hogy megszöktél!? A kelyhesektől szökött? Azoktól, akik vásárra vitték a bőrüket?

– Tőlük!

Vaclav felállt:

– Azok ott fenn a hegyekben kardot, kaszát ragadnak, te pedig mégy a bendődet tömni? Hát micsoda gazfickó vagy te?

– A bendőmet, uram? – nézett fel a paraszt.

– A bendődet meg az egész életedet!

– A bendőmet mondta?… Hogy azt mentem volna megtömni? Azt mondom én erre magának, uram, eleget megéltem én az életben, hosszú esztendőket éltem én meg már ezen a földön, de hogy a bendőmet megtömhessem, olyat én nem éltem, uram!

– Hát nem vetett elég koncot neked az uraság, még akkor sem, amikor visszasunyítottál hozzá?

– De nemcsak a bendőmet nem tömtem meg, uram – folytatta a paraszt. – Hanem semmit nem töltöttem kedvemre egész életemben. Hacsak a földet nem, mert azt megtöltöttem! Megtöltöttem egyik gyerekemmel a másik után. Hat véremből való gyermekkel, mert éhség és betegség vitte őket sorba! Azt töltöttem én: földet a gyermekekkel! De az én házamat csak a szegénység meg az éhség töltötte, nem egyéb. A napjaimat meg az töltötte, hogy hajnaltól vakulásig húztam az igát. A napokat meg azzal töltöttem meg, hogy színültig hordtam verejtékemmel és a két kezemnek a munkájával. Annyira, hogy csoda, ki nem csordult a sok verejtéktől, amit beléje hullattam!

– A többi, aki felment a hegyekbe, azoknak nem volt ott a nyakán mind a kölyök, a betegség? Mit káráltál itt összevissza attól kezdve, hogy beléptél: ez a szegénység rendje, akképpen van minden jól, ahogyan az Isten elrendelte, csak baj van mindenből, amit tenni próbál a földönfutó… Hát minek éltél a földön, ha mindezt elviseled?

Kinyújtott karral mutatott a parasztra:

– Akkor sunyított a vackán, amikor a többiek odahagytak asszonyt, gyereket, vagy hozták magukkal őket is fel a hegyekbe, hogy összeálljanak, kaszát, kapát, csáklyát ragadjanak, és a pokolba kergessék az urat! Nem sajnálta az életét egy sem, mert többre tartotta az ember becsületét, hogy megpróbálja lemosni magáról a szégyent, és mindent, ami nem méltó az emberhez: hogy az egyik dúskálhat minden jóban, a másiknak meg annyi sem jut, hogy a porontyát tisztességgel felnevelje! Mert a többi szeretett és gyűlölt, úgy, ahogyan embernek szeretni és gyűlölni kell, úgy, ahogyan az ember egyáltalán embernek nevezheti magát!

Visszafordult a paraszthoz:

– Embernek neveznéd magad, amikor nincs igazság a földön?!

– Engedtessék meg, hogy magam is szóljak erre valamit, nagyuram… – mondta a paraszt. – Nem mondott énnékem mást a másik katona sem, a császári! De nemcsak ő, hanem a császár többi katonája is csak ezt mondta énnékem, amikor magukhoz hajtottak volt. Hogy énérettem tesznek ők maguk is! Hogy ők sem egyébért adják a vérüket, hanem azért, hogy engem a bűntől és a szégyentől megmentsenek. Hogy álljak csak közéjük, mert azzal lesz jobb dolga az én porontyomnak. Így mondották! De nemcsak ők, hanem igy mondta a földesúr is mindenkoron! Hogy énérettem és az én szegénységem ellen van minden, amit nékem tenni parancsol! És hasonlóképpen az ispánja is, a botosa is, a számolója és minden embere, ekképpen a hajtói is, ha a munkámat megtekinteni jöttek: dolgozz csak, dolgozz tisztességgel, szántással, vetéssel, minden munkáddal úgy igyekezzél, hogy te látod annak a hasznát, mert tenéked érik, és a porontyaidnak terem… Így mondta mind a császári is, hogy rongyabb vagyok a mező egerénél, ha elbúvok, és nem emelek kardot, csáklyát, kaszát azokra, akik felkelnek az igaz Isten ellen! Nem mondta ezt senki másképpen, és ekképpen mondta a diák is – nem ott a háznál, ahol a halála volt, mert akkor csak a káromkodás meg a mocsok folyt a szájából –, de annak előtte, amikor őhozzá hajtottak engem, hogy az ő lobogójuk alatt verekedjem!

– Hogy mersz te egy szóval említeni császárit és huszitát! – kiáltott Vaclav. – Ki halmozott aranyat, ezüstöt, búzát, lisztet, selymet, gyöngyöt – a huszita talán? Ki tömte a kastélyokat meg a klastromokat minden gazdagsággal, amit a te véredből préseltek, meg a te verejtéked árán gyűjtöttek? Hát ki kelt fel ellenük, ki égette hamuvá Prágában a kincseiket, ki ült törvényt felettük ott, ahol csak érte őket?

– Úgy is van, uram! Mentek ellenük, kardot és csáklyát emeltek ellenük… De a kincs meg a kastély, a selyem meg a posztó és minden, ami porrá égett, emez vagy amaz gyújtotta is fel, kire várt ugyan, hogy újból előteremtessék? Kire várt a kastély, hogy újból felépítse, kire várt a fal, hogy újból összehordja? Szőni, hogy újra legyen posztó, kinek kellett volna, és kinek kellett? Követ hordani az új kastélyhoz, hogy legyen, mert anélkül nem mén a világ, kinek kellett volna? Búzát, hogy újra legyen, kinek kellett volna alája szántani és aratni aztán? Hogy újra meglegyen templom, kincs, selyem, szarvas, őz, madár, miből lett volna, uram, kinek a keze munkájából és kinek a fáradságából? Kinek kellett volna azt újra előteremteni? Mert hamarabb épül újfajta templom és újra kastély, mint hogy az én vackom fölött a zsindelyt kicserélhessem, nemhogy tágasabbá tehessem. Mert hamarabb került volna újfajta templom a régi helyére, ha már másképpen kell imádni Istent, semhogy az én gyerekemnek egy falattal is több jutott volna. Mert hamarabb került volna aranyteríték az új Isten új papjainak, semhogy az én asszonyom jobb táplálékot adhasson a kölykeinek, vagy hogy maga többet ehessen, hogy aztán a magzatját erőben szülhesse meg! Hamarabb került volna új pap, hogy tizedet szedjen rajtam, mint hogy a kölyökre jobb rongy, melegebb öltözet kerüljön! Mert császári vagy huszita mindegy énnékem! És mindegy énnékem a fegyver is meg a zászló, amivel meghalni hajtanának, mindegy, mert csak az én véremet veszi valahány, és haszna belőle énmagamnak soha nem kerül!

– Te átkozott! – kiáltotta Vaclav.

Odaléptem hozzá:

– Foglaljon helyet, Vaclav! Azt hiszem, okosabb, ha nem feledkezünk meg arról, hogy Zsitomir nem lehelte még ki a lelkét, s az öreg sem fejezte be a napot, amelyen megszaladtak a kecskéi… Maga pedig, öreg, nyugodjon meg! Mindenki viseli a sorsot, ami rendeltetett számára. Igazam van?

– Így igaz, nagyuram… S ezen aztán nem változtathat az ember!

– Dögölj meg! – mondta Vaclav.

– Engedtessék meg nekem – mondta a paraszt. – Megszaladt a szám, s többet mondtam, mint amit szabad a magamfajtának!

– Nincs semmi baj! – mondtam. – De térjünk csak vissza ehhez a Zsitomirhoz! Hogyan is volt tovább?

– Ott lehelte ki a lelkét a vackomon, és nem szűnt meg káromkodni és átkozódni, az utolján pedig azt mondotta, hogy betelt az igazság, és az ő keze töltötte be az igazságot, mert elpusztította a nyomorultat – már engedtessék meg, hogy így mondom –, mert elpusztította a huszitát, és ekképpen nyugodtan megy a halálba, mert odaküldte a bitangot, ahová való, a sátánhoz, a poklok fenekére…

– Ment ő a gazdájához! – mondta Vaclav. – Ő ment a poklok poklába, mert akkor telt be az igazság, amikor én hasítottam fel az ő bőrét!

– Ott halt meg aztán a vackomon – mondta a paraszt –, magam meg gödröt kapartam néki az erdő szélén, és ráhánytam a földet tisztességgel. De csak amikor a vihar elmúlt, és a kecske már nyugodtan a helyén volt, mert a kecske, az megkerült mind a kettő, hála az Istennek, úgy, ahogyan mondottam, összeszedte a gyermek, és így aztán nem lett baj vele…

– Hányszor temetett aznap? – kérdeztem.

– Hogy hányszor temettem volna?

– Igen!

Hátrább lépett az ajtó felé:

– Tán… kétszer… ha meggondolom…

– Nem kell azt meggondolni! Pontosan kétszer temetett maga aznap… így igaz, ahogyan mondta!

– Úgy is van…

– Persze hogy úgy! Hát akkor hogyan is volt ez a másik temetés? Emlékszik rá?

– Tán igen… Úgy volt, hogy már ezt is elmondjam, ha erről kérdez engem, hogy elmentem én aztán ennek a diáknak a nyomán, mert láttam, hogy a patak mellől jön, meg aztán a vére is mutatta az utat, elmentem, mert úgy gondoltam, hogy tán segíthetnék valakin, ha már őt megszúrták, s más nem jön onnan, talán ott is sebbel fekszik valaki. Mentem a pataknak, és onnan aztán ki a bereken keresztül a kis tisztáshoz, ami ugyancsak a hegy lábánál van, s meg is találtam, hogy már így mondjam a szót, ezt a katonát, aki itt van! De abban aztán ugyan nem volt már élet! Úgy feküdött a hátán, hogy a karjai széjjeldobva, széjjelvetve a lába is, a kard meg ott a kezében mellette meg egy másik, de véres volt mind a kettő. Ezen meg, ezen a katonán megszáradt már a vére, s bizony az egész testét hangya járta már akkor. Én meg levettem a sapkámat, és azt mondottam, hogy az Isten ádjon ennek is nyugodalmat, ha már olyan csúnya véget ért az ő harcában, hogy, miként a vad az erdőn, úgy esik el, úgy, hogy senki nincs körülötte, aki szerette volna őt az életben… Így volt, nagyuram!

– Tovább semmi?

– Más már nemigen van hátra…

– Akkor segítek magának! Levette a sapkáját, és letérdelt a katona mellé… így igaz! Meggombolta a zubbonyát, mégpedig egészen végig. Akkor aztán kiforgatta a zsebeit mind, ahány volt, és egytől egyig kiürítette az egészet… Így volt?

– Nem sül ki a szemed? – mondta Vaclav.

– Soha nem kímélt a baj engem az életemben, most sem kímélt! Minek is tenné? Nem találtam én semmit a zsebeiben, nagyuram, egy fia krajcár sem volt a ruhában, valami zacskó taplóval, kővel s más nemigen…

– Meg egy arany!

– Tán még az is meglehet… Tán úgy is volt, ha meggondolom. De mire lett volna jó az már őnéki? Minek annak, aki tisztességgel elment az Istenhez, hogy onnan vegye már el a jutalmát?

– Nem szégyelltél még rablónak is felcsapni?! – mondta Vaclav. – Élőt, holtat meglopsz? Ha egyébért nem, hát miattad kellene kitalálni a poklot, hogy méltó helyre kerülhessél…

– Megvolt az már énnékem itt a földön! Annál nagyobb pokol engem már nem érhet! Nem ijesztés a pokol annak a számára, aki mindvégig szegénységben élte le az életét. Az aranyat meg elvették tőlem a császáriak, mert amikor cserélni akartam volna, hogy posztót, olajat kaphassak érte, akkor csak mondták énnékem: hogyan került ez hozzád, te gazember? Mi úton tettél szert rá? Nem is adtak érte semmit, s még jó, hogy meg nem vertek…

Vaclav kiköpött a földre.

– Vigye el innen, uram, mert istenemre mondom, hogy összetöröm a csontjait!

– Egy pillanat! – mondtam. – Mit csinált aztán a katonával, öreg?

– A vállamra vettem, és hazavittem őt is, aztán meg eltemettem tisztességgel, akár a másikkal is tettem volt!

– Nem sajnálta úgy, ruhástól a földbe tenni?

Meghajtotta a fejét:

– Azt levettem róla!… A porontyaimnak semmi öltözetje, akkor meg minek menjen a sok drága holmi a férgeknek a föld alá?

– Hová temette? – kérdeztem.

Még hátrább lépett az ajtó felé:

– Megmondom már az igazságot, úgy, ahogyan van, egy gödör, az már megvolt, minek kapartam volna másikat?

Vaclav elsápadt:

– Hová tettél engem?

– Nyugalom! – mondtam. – Elfértek azok ott tisztességgel, mit gondol, öreg?

– El, uram, elfértek tisztességgel…

– De hiszen olyan szűk volt az a hely, hogy egy ember is nehezen fért el benne. Hogyan fértek volna ketten?

– Fértek! Fértek igen nagy békével és igen nagy nyugalomban! Mert ha kicsiny is volt az a hely, én az egyiknek a karját szépen megfogtam, és a másikon általvetettem, s ekképpen aztán megvoltak egymással. A lábukat is áttettem egymáson, s úgy aztán még inkább fértek. Pontosan akképpen, uram, mintha aludnának, akképpen pontosan, amiként a gyermek is szokta, át a karját-lábát egyik a másikon. S azután úgy gondolom, az Isten igazsága is betelt, és nyugalmat adott mind a kettőnek…

– Nem igazság ez, öreg, hanem a halál! – mondtam.

– Tán éppen ez volt az igazság! Úgy nyugodtak békességgel, akár a gyermek. És mert a ruha nem volt rajtuk, bizony még azt sem mondotta volna meg senki róluk, hogy melyik kinek a katonája, s ha voltak zászló alatt az életben, ugyan milyen lobogója is lehetett akár egyiknek, akár másiknak…

– Hát hogyha a ruhát levette róluk, akkor bizony nehéz lett volna megmondani!

– A gyereknek jutott az a ruha! Nem jutott abból a magam hasznára egy cérnányi sem. A gyereknek, annak igen, arra került aztán mindegyikből kicsiny kabátocska meg valami nadrág, úgy, ahogyan az asszony összevarrogatta szépen. Tél jött, s nem vette őket annyira az Isten hidege, miként e nélkül a rongy nélkül vette volna szegényeket…

– Szakadjon rád az ég! – mondta Vaclav.

– Az már megtörtént, uram, úgy szakadt rám, hogy rászakadt a tüdőmre a baj, mert az éhség meg a gyermekkoromtól való munka, a robot, hogy keríthessek valamit a gyermekeimnek, az megrontotta az én tüdőmet, de nemcsak azt, hanem mindent, úgy, ahogy lát maga előtt. Mert nem egyébre ment az én életem, mint hogy a gyereket felneveljem. De azt mondom én, s ne legyen harag miatta, hogy szólni merészelek, azt mondom én, hogy sokfajta igazságot mond az ember, de az Istennél van a legnagyobb igazság. Az aztán pontot teszen minden után! Mert ahogy elnéztem, ahogyan ott nyugodtak, bizony csak az Isten igazságát láttam, és egyéb nem nagyon tűnt az én szemembe… Az Isten igazságát meg az élet törvényét, hogy elmegyünk mindannyian, és por leszünk, lettünk volt akár huszita, akár a császár zsoldosa, kelyhes vagy keresztes vagy akár úgy, mint magam, hogy húztam az igát esztendőről esztendőre!…

Vaclav megszólalt:

– Tüntesse el innen, amíg egyáltalán felelni tudok magamért…

– Akar még valamit mondani, öreg? – kérdeztem.

Meggyűrte a sapkát a kezében:

– Ha csak egyet nem, és ne tessék haragudni miatta…

– Mondja nyugodtan!

– Azt mondanám csak, s igen kérném rá a nagyuramat, eresszen vissza engem oda, ahonnan jöttem, mert nem rendjén való dolog ez, aki elment egyszer, és ami elmúlt egyszer, az nyugodjék békességben, mert másképpen nem tetszhetik az Istennek, és magának is baja lehet miatta! Vigyázzon, baja ne származzon belőle. Mert énnékem már mindegy, de mert ennem és innom adott, és tisztességgel szólt hozzám, hát megmondom becsülettel: nem származhat jó ebből magára sem, meglátja!

– Mindannyian Isten kezében vagyunk, öreg!

– De engem mindenképpen eresszen vissza, elég volt egyszer a sok esztendő, bőségesen elég…

– Kész?

– Ennyit akartam mondani mindössze…

– Hát akkor köszönöm a fáradságát, és térjen szépen vissza a konyhába. Ami van, ehet, ihat, használhat mindent, és várjon türelemmel, amíg ismét szólok magának…

– Visszaküldjön engem, ahonnan jöttem…

Vaclav rákiáltott:

– Nem értetted, hogy mit mondtak?! Örülj, hogy oda mehetsz, ahova küldenek, mert ha rajtam múlna, akkor bizony a föld alá mennél!…

Megnyitottam az ajtót:

– Menjen szépen! Menjen, és maradjon békével, amíg újra szólok…

Meghajtotta magát:

– Áldassék akkor mindenki békességgel!

– Menjen nyugodtan! – mondtam, és amint meghajolva kilépett, betettem utána az ajtót.

Odamentem az asztalhoz:

– Hát akkor ürítsük, barátom, a poharainkat az igazságra meg a békességre…

– Még az írmagját is ki kellene irtani! – mondta Vaclav.

– Ez már nem az én szakmám! – mondtam.

Megforgatta a kezében a poharat:

– Tudja, hogy miért haltam én meg?

– Mintha már említette volna…

– Ezért a nyomorultért haltam meg!

– Mintha az Istent említette volna az előbb…

– Isten, Isten!?… Valamit mindig kell tenni a lobogóra! De ezért, uram, ezért a parasztért adtam az életemet!…

– Érte? Hiszen úgy beszélt vele, mint a kutyájával! Káromkodott meg átkozódott, dögölj meg, fordulj fel, összetöröm a csontjaidat!

– Mert gyűlölöm!

– Akkor mért adta érte az életét?

– Mert szeretem!

– Helyben vagyunk – mondtam. – Most jön aztán a hókusz-pókusz! Szeretem és gyűlölöm, de gyűlölöm, de szeretem! Miért szereti, ha szabadna kérdeznem?

– Mert szegény és tudatlan a nyomorúságában!

– És miért gyűlöli, ha szabad kérdeznem?…

– Mert sunyít, fut, menekül, búvik a vackára! Kötélre vele! Ők mindennek a kerékkötői! Még az írmagját is ki kellene irtani… Hát azért adtam én az életemet, hogy elbújhasson a nyavalygásával?

– Ne tőlem kérdezze! Nekem mindössze egy filozófus jut eszembe. Nem volt éppenséggel olyan mocskos szája, mint magának, nem egyébért, csak mert nyilván úgy gondolta, hogy az igazsághoz nem szükséges minduntalan káromkodni, ez a filozófus egyszer meg akarta szabadítani a gályarabokat a fogságukból, azok pedig így válaszoltak neki: de ha mi egyszer jól érezzük így magunkat!

– Akkor sorba kellett volna beverni a fejét mindegyiknek külön-külön, jó husánggal, hogy biztosan törjön!

– No lám! Vagy megszabadulsz, vagy betöröm a fejed! Vagy tisztességes leszel, vagy beléd mártom a kardomat! Így van?

– Így! Ha nem akarsz megszabadulni a nyomorúságodtól, akkor ne is éljél inkább!

– Isten nagyobb dicsőségére!

– És az ember nagyobb dicsőségére!

– És ha azt mondja magának: eddig vertek, hogy láncra fűzzenek, most pedig vernek, hogy levegyék rólam?…

– Akkor ez a különbség maga a történelem! Nem tudta?

Felmutatott a sarokba:

– Maga mondta az előbb, hogy az igazság ott van, és figyel bennünket. Jól értettem?

– Jól! Itt lesz egész éjszaka!

– Akkor próbáljunk nem megfeledkezni róla…

– Egyebet sem teszünk, édes barátom…

Kiittam a boromat, és felálltam:

– Hát hogy valóban ne feledkezzünk meg róla: kérhetnék valamit magától? Úgy is mondhatnám, hogy az erejét meghaladó dolgot…

Rápillantottam az órámra:

– Szabad? A kérésem a következő: szépen feláll, és átül ide a heverőhöz, viszi a borát is, ha úgy tetszik, és csodálatra méltó fegyelemmel megőrzi a nyugalmát. Rendben van?

– Az én nyugalmam olyan, uram, hogy nem szokta meg a gazdáját.

– Próbáljanak most egymáshoz szokni. Leül ebbe a székbe, és ha úgy tetszik, nyissa ki a szemét, de a száját kevésbé!

Kopogtattak az ajtón:

– Kopogtak? – kérdezte Vaclav.

– Igen…

– Micsoda madár lesz?

– Talán a boldogság madara… – mondtam.

– Lehetetlen! Mondtam már magának, hogy itt ül a vállamon…

Mire másodszor is kopogtattak, már az ajtónál voltam. Kinyitottam:

– Üdv az Atyának és a csillagoknak az égen!

– A boldogság lépett a házadba, fiam! – mondta Eusebius, és felemelve a kezét, mintegy áldást intve vele, belépett a szobába.

A dominikánusok öltözete volt rajta, haja fehér, arca barna vagy piros inkább. Kissé hízásnak indult, de azért ott lehetett sejteni ruhája alatt az erős testet és az egészséget. Az arcán azonban kék hajszálak – gyönge és halvány erek – szaladtak összevissza, és némi táskák fittyentek a szeme alá is.

– Legyen üdvözölve, Domine Eusebius! – mondtam.

Az égnek emelte a tekintetét:

– Hogyan feledkezhetsz meg ennyire magadról, fiam! Domine Eusebius – legatus de latere! A pápa küldöttje! Ez az én nevem, ha nem tudnád! Szeretném, ha többet nem feledkeznél meg a tisztességről, és úgy szólítanál, ahogyan illik.

Becsuktam utána az ajtót:

– Szavamat adom magának, atyám, hogy mást sem teszek, mint a tisztességről igyekszem nem megfeledkezni, de őszintén szólva sokkal nehezebb, mint gondoltam volna…

– Domine Eusebius – legatus de latere! Mi van ebben nehéz? Ismételd néhányszor, s akkor semmi baj nem lesz vele többet…

– Parancsoljon: Domine Eusebius legatus de latere…

– Na látod! Mi sem könnyű, mint ezt megjegyezni…

– Igaza van! Kerüljön beljebb, és érezze olyan jól magát, Domine Eusebius legatus de latere, mintha otthon lenne!

– Így, gyermekem, így! Tisztelet a pályának, melyet a jó ügy szolgálatában tesz meg az ember, és természetesen nem kevesebb tisztelet a címnek és a rangnak, amelyet áldozatos élettel kiérdemlünk…

– Teljesen egyetértek magával, de tudja, manapság sokan akadnak, akik olyasmit mondanak, hogy kicsire nem adunk!

– Kicsire? Csak nem neveznéd kicsinek azt, ami tiszteletet és alázatot kell ébresszen a szívekben? Csak nem vennél magadra ilyen szégyent?

– Isten őrizzen! Bocsásson meg, és szálljon békesség közénk!

Lehunyta a szemeit:

– Bizony békesség! A legszebb szót mondtad ki, amit ember egyáltalán kimondani képes! Azt a képességünket idézted, melyet a legnagyobbnak nevezhetünk…

– Bizonyára igaza van, de őszintén szólva én úgy tudtam, atyám, hogy nincsenek képességeink, mert amit annak nevezünk, az mindössze kegyes ajándék, melyet az Istentől kapunk. Őnélküle csak holmi sejtéseink lennének legfentebb, nagyon is távol a képességtől…

Összekulcsolta a kezét:

– Bizony, fiam! Isten bölcs, és tudatlanok az ő szolgái. Végtelen az ő jósága, és gyarlók az emberek. Ő a testté vált igazság, és gyermekei tévelygők a nagyvilágban. És ha van dolguk az életben, nem egyéb az, mint hogy ne szűnjünk meg az ő parancsa és kívánsága szerint keresni a tökéletest, hogy méltóvá próbáljunk válni az ő szeretetére. És ekképpen aztán ne is teljen másban az életünk, mint a végtelen alázatban és szeretetben, mert ez a kettő az, ami emberré tehet bennünket. Ne teljék, csak a szüntelen vizsgálódásban, hogy megtettünk-e mindent, amivel elkerülhetjük e világ csúfságait, a bűnt és az alkalmat is, amely hozzávezethet, és ellenálljunk a gyöngeségnek, mely elrútíthatja Isten képmását, melyet kegyelme folytán magunkon hordozunk… Egyetértesz, gyermekem?

– Természetesen…

– Hát akkor legyen úgy valóban mindörökkön örökké…

Felnyitotta a szemét, és megkérdezte:

– Borod van?

– Bor? Ne hozzon zavarba, atyám… Őszintén szólva nem is tudom, hogy mit válaszoljak hirtelenjében?…

– Pedig egyszerű, mondd meg, hogy van vagy nincs borod.

– Tulajdonképpen van… Bár, hogy az igazat megvalljam, ezen az éjszakán nagyon is szükségünk lesz a józan értelemre, és úgy gondolom, arra kell majd vigyáznunk, hogy véletlenül se ejtsünk ki olyasmit a szánkon, amit, hogy úgy mondjam, nem vont szép fényébe az igazság és természetesen vele együtt az igazságosság is…

– Tökéletesen igazad van… És különben is örülök, hogy az igazságot emlegeted, mert lásd: amíg ártatlan gyermek voltam – bár Ágoston szerint nincs visszataszítóbb a gyermeknél, aki önfeledt önzésében mit sem gondol az Istennel és önmaga bűneivel –, ártatlan gyermekségemben bizony rengeteget hazudtam, és igazán nem tartottam fontosnak különbséget tenni igazság és igazságtalanság között, álmaim és a valóság között, mert még úgy tartottam, hogy legméltóságosabb jogom azt mondani, ami éppen kedvemre van, mit sem törődve azzal, hogy igaznak tartják-e vagy sem. Nemdebár így voltál vele magad is?

– Azt hiszem, igen…

Felemelte a hangját:

– De aztán elromlottál, ugye, gyermekem!? Aztán már megtanultad, ugyebár, bűnös lélek, hogy csodálatos ügyességgel ne azt mondd, amit gondolsz, hanem azt, amit helyesnek vélnek az embertársaid, és ekképpen annyit hazudsz, amennyit szólsz egyáltalán. Vagy tévednék?

– Nehéz helyzetbe hoz, atyám, őszintén szólva igen nehéz dolog akár jót vagy rosszat mondani önmagunkról…

– Mert elromlottál, bizony, gézengúz!… Megtanítottak hazudni, te pedig örömmel megtanultál, és ily módon aztán ráléptél a bűn útjára, mert az egyik bűn hozza magával a többit! Képmutató lettél bizonyára, aztán meg számító, aki azt mondja, mit is cselekedjek ugyan, hogy meg ne haragudjanak rám! Bizony hitvány ember lett belőled, s ilyenkor aztán ne csodálkozz, ha elszomorodik a szívem, és annyira nem viselem el a fájdalmát, hogy megkérdezem tőled: hol van hát a borod?

Az asztalra intettem:

– Itt van! De nem tudom, ízleni fog-e.

– Én a bűneidet utálom, és nem a borodat szeretem… Mit mondtál, milyen fajta?

– Tokaji…

– És mondd, szemelt talán?…

– Szemelt…

– És hány éves?

– Azt hiszem, három…

– Úgy! Nem csapsz be?

– Isten őrizzen tőle!

– Isten őrizzen, isten őrizzen… Titőletek már minden kitelik! Loptok, csaltok, hazudtok, képmutatók vagytok, mert megfeledkeztek az Istenről!

– Nem akarom becsapni, atyám! Itt van, megtöltöttem a poharát, emelje fel, és kóstolja meg, Domine Eusebius… legatus de latere! Ránézett a pohárra:

– Ó, hogy gyöngyözik ez az ital! Serleged nincs, fiam?

– Nagyon sajnálom… De talán jó lesz így is. Fogja meg, és igyunk a békességre!

Felemelte a poharát:

– A bűneidre, gyermekem! Legyen, hogy magad a békességre iszol, de én a bűneidre emelem a serleget – bár pohár mindössze, és gyűszűnyi az egész –, én a bűneidre emelem, és a bűneidnek bocsánatára…

Magasra tartotta a poharat a kezében:

– És azután meg másra! Ó, másra iszunk bizony, és másra emelem én ezt a serleget! A Városra! Firenzére! Mit is tudsz te a Városról!? Én arra iszom, a Városra és szülöttjére, aki így szólt: nincs, mi Isten után méltóbb lenne a dicsőségre, mint magad, szőlőnek a nedve, mert te boldogítasz egyedül méltón az üdvösséghez! Ó, micsoda város, micsoda város és micsoda szülöttjei! Hát adott-e város, és adott-e ország nagyobbat s nagyobbakat?! Mert gondolkodj csak. Ugyan hol született példának okáért Szenvedély akkora, mely az Istent annyira imádta, s eltelt annyira a szeretetével, hogy az oltárra fektetett puskákkal lövetett a tömegre, mely másképpen gondolta imádni az Istent, mint azt ő tette, ő, a felkent és egyedül igaz, s aki aztán ott is égett meg később a máglya tüzében? Savonarola! Vagy mondd: honnan szállt még oly mélyre az emberi fájdalom, kutatva önmagát és keresve a vigasztalást és nem szűnve lobogni a mindenért, melyet fel akart fogni véges elméjével, mert különben emberi mivolta cáfolatát látta a szűk időben, mely bölcsőnk és koporsónk közé szorít. Dante. Ő átlépte a határokat! És Poklot és Paradicsomot bejárt, és nem hagyott fel a reménnyel, míg be nem járta a bejárhatatlant, és úrrá nem lett ő maga, az ember a tiltottak fölött! Micsoda város, ki ezt a legnagyobbat adta! És micsoda város, ki ezt a legnagyobbat meg is tagadta! Mert ne feledd: nagyot tagadni s értelmesen, nagyobb a nagynál – ha úgy tetszik, persze. De hadd jöjjön a bor! Micsoda bor!… Ő az, amelynek minden cseppje tüzes szárnya a dalnak, míg aztán lompos farka nem lesz a részegség kutyájának, hogy úgy beszéljek, hogy igazat próbáljak mondani, vagyis igazzá váljon az igaz, mert érvényét s jogosságát is mindjárt hozzámondom: a tagadást! Micsoda bor – és micsoda város! Mely a legnagyobbnál is nagyobbat adott, mert adta – a legtisztább Észt! Az Észt, mely mit sem tud a hazugságról! Ez aztán az igazi nagyság! Ő, ő a harmadik, akit említek mostan a város szülöttei közül! Machiavelli. Ő, ki lefejtette a hazugság burkát, és úgy nyújtotta a magvat a szánkhoz, hogy valódi ízét érezd – bár keserű, de igaz! Ki úgy nyúlt hozzá, amit érintett, hogy rögvest pokolba küldte a filozófust, ki azt mondotta, hogy nem ismerhetünk meg semmit, mert hozzáhatolva és érintve megváltoztatjuk a természetét. A pokolba vele! – szólt, és elmondotta az emberről az igazat. Elénk nyújtotta összesűrített lényegünket: hazugság, ravaszság, képmutatás! – semmit sem tagadhatunk önmagunkból. Hatalmat, hatalmat… hatalmat, ezért nyüszítünk mindannyian! Mi gyilkolunk ahhoz, hogy élhessünk. – Ő azt mondotta: gyilkolnod kell, hogy élhess! Ő persze nem tudott megélni közöttünk, mi pedig nap mint nap nem szűnünk meg használni mind, amire tanított! Fennszóval kiáltjuk, hogy gazember volt, s akképpen élünk, ahogyan ő a gazembert élni tanította! De hát – a Város! Az szülte őt is! A Városra igyunk! S arra, hogy mily nagy volt ostobaságában is a Város: hadd súgjam a füledbe, hogy ne hallhassa más: nem ismerte fel, hogy legnagyobb fia magam voltam! De ezt aztán el ne mondd, egyetlenem, el ne mondd, mert rájőve még megtagadnának haló poromban is! Hátha még nagyságom okát is megtudnák? Ne feledd: semmit sem bocsát meg nehezebben az ember, legyen barátod akár, legyen bár a Város, mely szült, mint ha megtudja, hogy ismered őt! Hogy többet látsz belőle, mint amennyit maga mutatna a világnak! Hogy ismered őt lelke legrejtettebb zugáig! Gondold csak meg: mennyi mocsok lakozhat az emberekben, ha törvénnyé tették a szót: diszkréció! Ne áruld bizony el soha, még barátaidnak sem – nekik ne igazán –, senkinek soha, hogy ismered őt, hogy többet látsz belőlük, mint amennyibe belenyugszanak, hogy látható! Ó, hogy gyöngyözik ez az ital! Ránézve ott ring benne a messzeség, az elérhetetlen, a mindent szabad, ott van benne mindaz, ami valójában vagyunk, és bizony azt kellene énekelnie róla a költőnek, hogy ezt, csak ezt feledte ki belőlünk az Isten, amikor megteremtett, és ez a tragédiánk… Tokajit mondtál?

– Igen, atyám…

– Isteni ital! Valóban egyedül méltó hozzánk, és nagyságunkat mi sem dicséri jobban, mint hogy megismertük őt, szeretjük, és szolgálunk neki. De mondd csak, mi is a tragédiánk? Mintha ilyesmit mondtam volna az előbb?

– Nem emlékszem pontosan, de mintha a locsogást és a fecsegést említette volna!

– Igen, igen… Azt mondtam volna? Nos hát, bölcsen szóltam akkor, mert ne feledd soha, légy mértékletes, emlékezz állandóan arra, aki azt mondotta: „semmit se nagyon!” Ez a törvény! Ami pedig a fecsegést illeti, arról újfent ne feledd a mi Jakab apostolunkat, aki ekképpen tanított minket végtelen bölcsességében: „Kicsiny tag a nyelv, nagy dolgokkal hányja magát, ímé, kicsiny tűz, és mekkora erdőt felgyújthat!” Soha ne feledd, mert a nyelv bűneiről mondotta, és volt annyira bölcs, hogy tudja, mit beszél. Áldás reád, és töltsd meg újra a poharamat!

– Nagyon szívesen, de ha megengedné, akkor csak egy feltétellel…

– Feltétellel?… Hát honnan tanultad ezt a szót, a legundorítóbbat mindannyi között? Nem szégyenled magad? Úgy látom, felnőttél bizony már magad is, felnőtté váltál bizony, és hasonlóvá a többihez!… Mi a feltételed?

– Semmiség. Próbáljon meg akkor beszélni, hogyha én kérdezem. Nem haragszik?

– Ugyan! Soha, semmiképpen nem lehettél volna udvariasabb hozzám, úgy látom, tudsz viselkedni! De mondd, miért kívánod, hogy ne mondjam, ami eszembe jut?

– Mert sürget az időm, és nincs hely fölösleges dolgok számára…

Megjáratta a tekintetét az arcomon, és különös derű költözött a szemébe:

– Fölösleges dolgokat mondtál?

– Igen…

Közelebb lépett hozzám, és a szemembe nézett:

– Valóban komolyság ül a szemedben! Hacsak nem gond! Szavamra: hiszen gond árnyékolja a szemeidet! Ne, ne tagadd! Ott ül a pillantásod mélyén! És íme – a mozdulataid is türelmetlenek, akár az ostobáké! Nem haragszol, ugye? Akár az ostobáké, akik úgy vélik, szerencsétlenek, hogy halaszthatatlan dolgaik vannak ebben az életben, mielőtt örök álomra hajtják a fejüket, sőt még talán azon túl is halaszthatatlan dolgokat kell elvégezzenek.

Hátralépett, és a poharakra intett:

– Bor van az asztalodon, a kezünkben pohár, az éjszaka csendes, Zeuszra, nem értelek! Mert ha akképpen gondolkodnál, mint akiket említettem, az ostobákat, akkor elhagyom bizony a házadat, fiam, mert sok erényeim között legtöbbre tartom – és ez az, amit világért se árulj el a Városnak –, hogy soha nem próbáltam útját állni az ostobaságnak és az ostobának sem ily módon. Mert éppen hogy örömömet leltem abban, ha segíthettem őket még ostobábbnak lenni, mert ekképpen ostobaságuk mellett fényesebben ragyoghatott a magam bölcsessége. Nagy erény! Jól tennéd, ha magad is megfogadnád, a borodért adom cserébe, és igazán nem mondhatod, hogy fukar volnék. Add, és töltsd a poharam, és ne törődjél egyébbel, ha csak egy keveset is értelmesnek akarod nevezni magad!

Szájához emelte a poharát, és a vállam felett eltekintve megpillantotta Vaclavot:

– No nézd csak! Hisz nem vagyunk magunk! Bacchusra! Ott is áldoznak néki! Légy üdvözölve, barátom! És mondd csak, nem láttalak én már valamikor téged? Hisz áldott koromnak gyermeke vagy, ha nem tévedek! Úgy, úgy… Hiszen az vagy te, most látom csak igazán rajtad. Hát akkor ugyan megérdemled, hogy szépen köszöntselek: légy harmadik Daphnis és Chloé között, és ne vesd meg egyiket sem, ők pedig fogadjanak mindketten, ha nem is egészen nagyra tárt, de kellőképpen megnyitott barátságukkal!

Vaclav arrább tolta a poharát:

– Köpje le helyettem, uram!

Eusebius hátrább lépett:

– Ó, bárdolatlanság! Hát soha nem fogy el a világból! Bizony félreértés volt, hogy köszöntöttelek. Próbáld elfelejteni. Mert ha koromat nem is, de tisztelhetnéd a műveltségemet, és ha erről még semmi nem árulkodott volna számodra, akkor az öltözetet, mely elmondja számodra, hogy ki áll előtted!

– Ezt jól mondod – mondta Vaclav. – Valóban úgy köszöntöttelek, amint a ruhádhoz illik. És hogy lásd, mennyire tisztellek, figyelj. Voilà!…

Kiköpött a földre, aztán rám nézett:

– Minden szemetet ide akar hordani ma éjjel?

– Bocsásson meg, atyám – mondtam. – Valóban bárdolatlan, de azt hiszem, én tehetek róla a legkevésbé…

– Ne mentegetőddz! Mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy megbántódjam, mert valamint a sár nem szennyezheti az ég magasságát, azonképpen nem ér fel hozzám ennek a fickónak a szava!

Vaclav felnevetett:

– No hiszen! Te meg a magasság! Éppen ti illenétek össze! Hallott már ilyet, uram: a mocsok meg a magasságos ég!?

– Ha egyebet nem is, de a vendégemet tisztelhetné!

– Hogyne! Nyugodjon meg, hogy arra is sor kerül majd, mihelyt a tisztesség meg az igazság parolát nyújt neki. Akkor aztán magam is tisztelni fogom… De úgy hiszem, hogy erre nagyon sokáig kellene várnia. Mert ahogyan mondani szokták: hamarabb megy át a teve a tű fokán, mint hogy ez a mocsok bármiféle tiszteletre is méltó legyen…

Eusebius széttárta a karjait:

– Értelek most már, gyermekem… Ó, hiszen nincs már itt hiba! Most látom csak, hogy a vendéged nem akármilyen ember! Jól hallottam, hogy az igazságot emlegette? Mondd, derék katonám, csak nem azok közé tartoztál magad is életedben, akik úgy vélték, hogy halaszthatatlan dolgaik vannak, mielőtt végképp álomra nem hajtják a fejüket? Bizony oda tartoztál te is! Úgy bizony, mert ha megnézem jobban a szemeidet, akkor ott ül a tekintetedben, de még mennyire hogy ott ül a gond és a felelősség! Micsoda hév és micsoda indulat – és mily tiszteletre méltó, persze csak akkor, ha valóban megfeledkezem róla, hogy milyen csúnyán beszéltél az előbb!

– Legjobb lesz, ha elhordod magad a szemeim elől! Bizony nincs Isten, ha még téged sem rágtak szét a kukacok! – mondta Vaclav.

Eusebius közelebb lépett hozzám:

– Mondd, fiam: ugye gond és töprengés árnyékolja ennek a katonának a tekintetét? Ej … hát nem szólsz rá semmit? Nem úgy találod magad is, amint én mondottam?

– Azt hiszem, van benne valami igazság, atyám.

– Azt hiszed? Én bizonyos vagyok benne, fiam! De hát a te szemeid sem különbek! Istenemre, nem!… Még csak most látom igazán, hogy közelebbről nézlek, ne is próbáld tagadni, kedvesem. Fátyol borítja bizony a te tekintetedet is, és akkor aztán igazán nem tudom, hogy mihez kezdhetnék veletek…

– Hordd el magad, ennyi az egész… – mondta Vaclav.

– Hát miért nem magatok hagyjátok a gondot, és Istenemre, semmi nem állhat az útjába annak, hogy bölcsen töltsük el az időnket. Hát mondjátok meg, az ég szerelmére, mi az, ami megéri, hogy a kedvét szegjétek ennek az éjszakának? Van, ami megéri, hogy ne szolgáljunk örömmel önmagunknak? Bizony mondom nektek: semmi sem méltó az ég alatt, hogy letöröljünk miatta akár egyetlen mosolyt is az ember arcáról! Hát mi dolgotok van nektek tulajdonképpen?

– Ez a katona gondolkodik, atyám…

– Szép! És mi felől, ha megengeded, hogy megkérdezzem?

– Önmagunk felől, atyám..

– Úgy! És hol vannak a könyveitek, mely verssel és dallal van teli, hogy segítsen gondolkodnotok? És hogy az igazságot is meglelhessétek – mert ilyesmit emlegetett az előbb e katona –, hol vannak a szerszámaitok, mellyel dalt és muzsikát fakaszthattok? Elrejtettétek talán? Ha így van, akkor csak nosza, elő vele, és mi sem könnyebb, mint társatokul szegődnöm, és nem bánjátok meg, mert akkor így szólok hozzátok: barátaim, emeljük hát a poharainkat az emberre, aki meglelte az igazságot! Emeljük az emberre a poharainkat, és ha szánkhoz ért az ital, akkor igyunk például Fortunáta egészségére! Nem ismertétek talán? Ott lakott Prágában, Kojata atya bordélyában, a Szent Katalin kolostor alatt, közvetlen a szent Apollinaris iskolával szemben. Kár, ha nem tudtok róla, hiszen még az emléke is felderítene mindkettőtöket, olyannyira, hogy nincs is már harag bennem, hanem szívem békességgel telik meg újra, és érzem, hogy ember vagyok…

– Ez ám a méltó beszéd az öltözetedhez! – mondta Vaclav…

– Mondd, fiam! – nézett rám Eusebius. – Nem tudnád idehozni őt? Az Apollinaris iskolával szemben lakott, és így nyilván nem is temethették messzire tőle…

– Bevallom, hogy eddig még nem gondoltam ilyesmire…

– Kár! Nem tudod, és nem tudjátok, hogy mit veszítettetek! Vagy attól tartotok talán, hogy nem viselkednem illendően, úgy, mint azt a becsület es tisztesség megkívánná, hogy magam tölteném vele az éjszakát, és nem gondolnék tireátok is? Ne vétkezz még gondolatban sem, gyermekem! Ó, Fortunáta! Istennő voltál bizony, hogyan is nevezhetnélek másképpen? Az volt ő, a szerelem felkent istennője, aki megtette egyébként, hogy az ablakán hajigálta ki a férfit, ha nem állt helyt magáért, s akit még szolgálatának harmadik esztendejében is szűznek adtak el nem is egy átutazó kereskedőnek, aki aztán áldotta az eget, hogy ilyen kegyben részesítette őt az úr, a kis ördög lánya pedig akkor már – negyedóra sem telt – három diákot vidított egyszerre és önszántából, mert így szerette csak igazán, és hiába dorgáltam érte! De isteneket dorgálni? Ó, emberi merészség, még gondolatban is bűn megcselekedni! És Beáta! Bizony innánk az ő egészségére is! Ő jutott most eszembe, Beáta, az ágyroncsoló nagy fenekével, bizony vigyázni kellett, nehogy alatta feledje az ember a tenyerét! De ha felejtette is, az volt ám az igazi! És Florica! Meg Dinka, a görög lány, akire csak rágondolni is férfimunka a javából, és aki úgy fogadta a vendégét, hogy az felöltözve találja, és úgy kezdett vetkőzni, hogy minden ruhát, kendőt és pruszlikot és szoknyákat lassan és egyenként vetette le magáról, mégpedig tükör előtt, hogy láthassa magát, s aki végül úgy rontott a férfinak, mint a farkas, s akkor kellett aztán helytállni alatta, míg kedve tartja!! S azután mit meg nem tett hálából? De mit hálából? Úgy hiszem, mégiscsak akkor töltötte igazán a kedvét, mert látni sem lehetett, csak érezni, mint a forró vihart, mert eltűnt a férfi szemei elől, és csak néha bukkant fel, valósággal éppen úgy, mint a szülőanyja, a sátánkirálynő a poklok fenekéről, csapzottan és pirosan, mint a tűz lángja, ahogy fel-felcsapja magát, és azután újra és újra, és nem volt vége, ha csak könyörgésre nem fogta a férfi a dolgot. De akkor meg repült, repült úgy, meztelenül, mert úgy dobatta ki magától… És mégis jöttek újra! Jöttek újra, ahogy a haragjuk és a szégyenük elmúlt, mert szomjúhozták, mint a bort, amely elveszi az eszüket, és amely újra és újra kell mégis!…

– Hogy nem sül le a képedről a bőr! – kiáltotta Vaclav.

– Bort adj, gyermekem, bort, hadd hűsítsem magam, mert íme, embernek érzem magamat újra!

– Ne törődj a katonával – mondta Eusebius –, ő úgy véli, hogy az a dolga a világban, hogy fátyolos legyen a szeme a gondtól és a felelősségtől. És természetesen kardot is ragadjon, mert különben milyen ember is lenne? – De téged így szólítalak: asztalodon bor, kezedben pohár, az éjszaka csendes, mit akarnál hát? Ne törődjél az ostobákkal, hisz úgysem állhatod az útjukat, vedd a poharat, és örülj, hogy embernek szült az ég!

Összevonta szemöldökét:

– Mert remélem, embernek érzed magad! Nyugtass meg felőle, hogy meg ne érintsen újra a szomorúság, és ne költözzön fájdalom a szívembe…

– Igazán örülök, hogy jól érzi magát nálam!

– Még nem! Míg a gond nem távozik el a szemetekből, addig árnyék borul az én szívemre is…

– Akkor nincs más tennivalónk, Domine, mint hozzálátni, hogy elhessentsük ezt az árnyékot a szívéről. Megtenné, hogy rám figyel néhány percre?

– Mit akarsz tőlem? Nyilván bölcs dolgot akarsz, mert embernek tartasz! Vagy nem így van talán?

– De, természetesen…

– Magadat is embernek tartod?

– Természetesen…

– És kérdezni akarsz!? Jól teszed! És mert engem sem tartasz holmi kísértetnek, vagy ostobának még kevésbé, és mert nyilván örülsz annak, hogy emberszív dobog benned, ezért minden bizonnyal a dalokról és a himnuszokról akarsz kérdezni engem! És akkor áldott legyen benned a szív, és áldott legyen benned a lélek, valóban ember vagy. Hárfád, lantod vagy hegedűd van? Talán forgólantod, tubád vagy fuvolád? Csak a nevüket mondd, és elég az örömhöz, amelyre születtünk. Hozd őket, testvérem, és boldogabbá teszel, mint a boroddal tehetnél bármikor is!

– Dicséretes dolgok, de nem éppen erről akartam kérdezni…

– A versekről! Mert érzed magad is, hogy mélységesen hallgat az éj, és megszórja palástját drágaköveivel a pazarló égbolt, könnyű és lenge szellő kél kint, és szalad a szerelméhez, a gyönge virághoz a messzi erdőkre, hogy csókot váltson vele, és hívja is talán már magával a harmatot, hogy hűsítse játéktól hevült kedvesét. Vagy hallani véled a csermelyek csevegését és azt, ahogyan visszazúg nekik a parti lomb, és hogy fölöttük már várja a madár a napot és a hajnali ég szerelmét. És rájuk, akik kéz a kézben lépnek a nap ragyogásába, és szólnak egymáshoz imigyen:

 

…gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák, Már a szőlő is virágzik, s kifakadnak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák!

 

És ezzel aztán széppé teszed az időmet, amelyet veled töltök. Mert róluk akarsz kérdezni engem bizonyára, és a himnuszokról, melyek magasba repülnek velünk, és oly könnyűvé tesznek, mint csak a nimfák lehetnek a mesék ligeteiben. Kérdezzél csak felőlük, és akkor nem szűnünk meg hajnalig felelni egymásnak, s míg én mondom valamely áldott sorát, te gyűjtsd ajkadra a következőt, hogy bomoljon aztán róla, mint virág, ha csokorba kötötték először, és könnyű kezekkel, de méltóságosan megbontják aztán… Ezekről akarsz kérdezni, mind, amiket most elmondottam, csakis ezekről, mert úgy szóltál, hogy embernek tartod magad, s méltó is akarsz lenni az emberhez!

– Nemcsak mocskos disznó vagy, hanem csepűrágó is! – mondta Vaclav. – Bizonyisten leköpöm, uram, ha nem viszi el a szemeim elől…

– Köpni, köpni!… – legyintett Eusebius. – Bizony nem nehéz mulatság! Megtanulhatja bárki, és oly sokan megtanulták már, hogy számolni sem győzöd!

Lassan kiitta a borát:

– Rajta, kérdezz! Kérdezz úgy, amint óhajtod, és mit se törődj a versekkel és a himnuszokkal! Ha titeket hallgatlak, bizony elhiszem, hogy újra élek: akadt már közöttetek, aki köpni szeretne!

– Elnézést kell kérnem, de talán legokosabb lenne, ha nem törődne ezzel a katonával…

– Arról beszélj, amit kérdezni akarsz!

– Pontosan egy köpésről szeretném kérdezni!

– Mondtam már: valóban feltámadtam!

– Emlékszik valami Jan Zsitomirnak a nevére?

– Kinek a nevére?

– Jan Zsitomir! Csehországban találkozott vele, diák volt, és Prágába való…

– És leköpött engem!

– Úgy van…

– Mit akarsz tudni róla?

– Megmondaná, atyám, hogy miért köpte le magát?

– Egyszerű! Gondolkodtál már azon, hogy miért büdös a görény, vagy miért undorító a pocok?

– Talán olyannak teremtette őket az Isten…

– Nincs kizárva, hogy nem ilyennek teremtette őket az Isten! A te Jan Zsitomirodat, mert embernek született, mindenesetre nem olyannak teremtette az Isten; hogy beleköpjön mások arcába. Nyilván csak később vélte úgy, hogy emberségéhez hozzátartozik a köpés! Lásd, derék katonám, nemcsak magad óhajtanád megszerezni egy köpés árán a boldogságot!

– Ha én köpök, vagy Zsitomir köp, az két különböző dolog! – mondta Vaclav.

– Értesz hozzá, így hát magad tudod jobban. Tovább, házigazdám, mit akarsz tudni a Janodról?

– Miért köpte le magát?

– Mert ez hiányzott a boldogságához! Egyébként nem egyszer, hanem kétszer köpött le, mert az első után így szóltam hozzá: itt a másik arcom, fiam, köpd le azt is! Ő pedig így válaszolt: áldott a száj, amely leköp téged!

– Csak úgy egyszerűen leköpte?

– Miért ne? Egy köpés kisebb boldogság, kettő nagyobb, három vagy négy, úgy hiszem, talán maga az üdvösség! Nem tudod, fiam, hogy vannak emberek, akik így szerzik meg maguknak a boldogságot? Te is, katonám, ha úgy véled, hogy nem bírsz már magaddal, akkor csak állj fel, és köpjél nyugodtan, amikor jólesik. Megnyugtatlak, hogy nem lesz harag miatta! De mondd: igaz-e, hogy ennek a Zsitomirnak kifolyatták valahol a beleit? Mintha olyasmit hallottam volna róla, talán Malesov környékén, ha nem tévedek.

– Magam öltem meg, szolgálatjára!

– Pontosabban – te folyattad ki a beleit. Jól mondom?

– Nem egészen! Tudniillik mielőtt kifolyattam volna a beleit, levágtam az egyik fülét, sajnos csak az egyiket, de a belei, azok hálistennek maradéktalanul kifolytak belőle…

– Váljék dicséretedre, gyermekem.

– De engedje megjegyeznem, hogy még így is szebb halált halt, mint a Nemecky Brody-i esperes, aki a sekrestyéjében adta ki a lelkét anyaszült meztelenül egyik ringyójának a hasán. Isten és az Egyház nagyobb dicsőségére!

– Valóban rettenetes!… Hideg kövön! Ízléstelen! Soha nem tettem ilyet… De halljuk csak, derék házigazdám: mi dolgod ezzel a Zsitomirral?

– Nem tudok napirendre térni a köpés fölött! Csak úgy fogja magát, és leköp valakit. Elképesztő!

– Miért lenne elképesztő? Köpött, mert nem kevésbé volt bölcs, mint a vendéged itt a sarokba… És amilyen – ha szemem nem csal – magad is lehetsz, ha nem vigyázol! Leköpött, mert azt parancsolta neki a hit! A hit, mely a szívében lángolt, és a felelősség, mely eltöltötte minden porcikáját. Hit és felelősség! – nem elég hozzá, hogy köpjünk? Figyelmedbe ajánlom: ha arcul köpsz majd, tudni fogom, hogy szíved megtelt hittel, és nem kisebbért, de az egész emberiségért érzel felelősséget! S ha esetleg a nyelvemet próbálnád majd kitépni, akkor tudni fogom, úgy véled, nem vagy messze tőle, hogy meg is váltsd az emberiséget!

– Ámen! – mondtam.

– Úgy… úgy… mindörökkön örökké! Most aztán igazat szóltál! Tehát mit akarsz a boldogtalannal?

– Mennyi ideig volt magánál Zsitomir?

– Három hónapot! Ha meggondolom, három hosszú hónapot ebből a siralmasan rövid életből! Mintha nem lett volna tökéletesen mindegy, hogy eleddig császárra köpött, ezután pedig huszitára köp majd!

– Vigyázz, hogy mit beszélsz – mondta Vaclav. – Túlságosan hosszú ideje teszed próbára a türelmemet.

– Nyugalom, Vaclav – szóltam. – Nem értettem pontosan, hogy mit mondott az előbb, atyám.

– Semmiség az egész! Mindössze azt mondtam, nem az a fontos nekik, hogy miben hisznek!

– Értem! Megmondaná, hogy mit mondott Zsitomir magának, amikor leköpte?

– Mondtam már: áldott a száj, amely leköp téged! Három hónap bizony ebből a rövid életből, hogy mindent megtegyek azért, hogy az elkövetkezendő időkben ne császáriak, hanem husziták vére fesse pirosra a kardját. Mikor pedig valójában az a fontos mindössze, hogy vér csoroghasson a kardon! Három hosszú hónap, hogy a fejébe verjem: törölve lesznek a bűnei, ha nem ilyen, hanem amolyan katonát gyilkol ezentúl.

– Egyébként így is történt!

– Természetesen!

– Engedje meg, hogy még egyszer megkérdezzem: mi is volt az, amiért leköpte magát?

– Mert ez hiányzott az üdvösségéhez!

– Megtenné, hogy pontosabban válaszol?

– Ennél is pontosabban?

– Igen!

Széttárta a karjait:

– Teljesítem a kívánságodat, mert nem tudod még, hogy annál boldogabb ember vagy, minél kevesebben engedelmeskednek neked! Élsz férfikorod teljében, bor van az asztalodon, és arra vagy kíváncsi, hogy miért köp az ostoba? De hogyan lehet, hogy magad nem tudod!? Ha megengednéd, hogy szívem szerint tegyek, akkor most odafordulnék ehhez a katonához, és így szólnék hozzá…

Odafordult Vaclavhoz:

– Hadd szóljak hozzád, ki leköptél volna magad is az előbb, miképp a másik tette volt, akiről beszélünk. Mondjad csak hát, nem az lenne a dolgunk, hogy emberként nézzünk egymás szemébe, és ha van is dolog, amely elválaszt bennünket, arra figyeljünk inkább, ami összeköt?

– Hordd el magad a szemem elől! – mondta Vaclav.

– Hordd el magad? Mi sem könnyebb, mint ezt mondani, és mi sem könnyebb, mint elhordani magunkat egymás szeme elől! De hiszen egy földön élünk, barátom! Nem úgy van, hogy örömmel kellene feldobbannia szívünknek, és mi több, hangos szóval kiáltanunk, ha embert látunk? És az öröm fellobbanása után vagy azzal egy időben az ész és a belátás türelmével hallgatnunk meg egymást, hogy közös szavaink nyomán derüljön fel az igazság, mely különben is oly nehezen mutatja meg magát!? És vajon nem közös-e a szándék, amely mindannyiunkat és így kettőnket is vezérel, hordjunk bár olyan öltözetet, amely megkülönböztet egymástól, nem közös-e a szándék, amely az igazság megismerése felé ösztönöz?

– A poklok kapuja felé téged, engem pedig az igazsághoz!

– Lásd: nem veszed észre, hogy máris egyek vagyunk valamiben! Mégpedig olyasmiben, amit nem is nevezhetsz kicsinynek, hogyha meggondolod. Egyek vagyunk a szándékban, hogy keressük az igazságot. Mondhatod így is: egyek vagyunk a szenvedélyben! A szüntelen nyugtalanságban, hogy megtaláljuk azt, ami egyedül lenne méltó az emberhez. Te így, én másképpen, de ugyanazon szenvedéllyel!

– Micsoda csirkefogó vagy!

– Miért lennék az? Mert a ruhámra tekintesz, és a jelre, amelyet magamon hordok? A jel elválaszt, de tagadnád-e vajon, hogy a szenvedély összeköt?!

– Veled talán?! Hiszen a poklok pokla vár mindannyiótokra, hogyan emlegetnél akkor egy sorban magatokkal!?

– Az elkötelezettség és a szenvedély jogán, barátom! A jegy kétfajta, de nézz mögéje, és megtalálod a közöst!

– Bűnben és erőszakban tobzódtok, a pápátokkal egyetemben. Zsaroltok, fosztogatjátok a népet. Mindannyian pápák, püspökök, főszerpapok, apátok, prépostok, kanonokok és valahányan csak vagytok! Tized, járulék, subsidium, ez az imádságotok.

– Elragad az indulat, de nézlek, és azt mondom: tisztelet a szenvedélynek, mely ha rossz úton is, de nem szűnik meg keresni az igazságot! Mert kétfelé osztotta az Isten az ő népét…

– Patkányokra, mint magatok vagytok, és azokra, akik megtisztítják tőletek a földet!

– Azokra, akik nem ismernek egyebet a mindennapok örömeinél, és akiknek aztán azonképpen is hull el az életük, mint a magtalan kalász. És azokra, akik méltók akarnak lenni az ember nevezetre, és ezért nem szűnnek meg keresni az igazságot, és életük ekképpen oly gazdagsággal teljes, amely előtt Isten is meghajtja a fejét, és így szól: íme, az ember! Ilyennek teremtettem őt, telve nyugtalansággal és szenvedéllyel, hogy boldoggá tegye önmagát ezen a földön. Ime, az ember, aki hittel van tele!

– Ott veti el az anya a magzatját a szemeitek előtt, kastélyaitok oldalában, ott sárgul a gyermek terített asztalaitok mellett, ott veritek vasra a parasztot mérhetetlen birtokaitokon, ott vágjátok a kezét és a fülét, ha enni óhajtana az erdeitekben. Dárdáitok nyomorult parasztok szívébe jártak, vérbe gázoltatok a brydi erdőktől Prágáig! Hát micsoda hit az, amely ártatlanok vérével mocskolja be magát?

Eusebius felemelte az ujját:

– Talán nem vagy egészen igazságos, gyermekem, mert mondd csak: ki hányt kardélre ártatlan, ma született gyermeket a bal parti Prágán, és ki hányt csáklyavégre csecsemőt az óvárosban? Ki dobált égő lángok közé áldott asszonyt Sedlecen?

Vaclav felállt a helyéről:

– Te mondd meg nekem, hogy ki terelt a folyó medrébe ezer parasztot összekötözött kezekkel, és ki nyilazta le őket, ha menekülni próbált a szerencsétlen?!

– Úgy! – mondta Eusebius, és előbbre lépett Vaclav felé. – Hát ki szögezett elevenen magatehetetlen férfit, öreget, ifjat és nyomorék asszonyt a házak kapuihoz Szezimovo Ústiban?!

– Ki húzott karóba ifjú lányokat, miután lovak farkához kötözve törette meg a testét, és ki hasította fel késsel a mellüket, amikor már a vérük omlott amúgy is a gyalázattól?! – kiáltotta Vaclav.

Eusebius egyre közelebb lépett Vaclavhoz:

– Ki vágta darabokra az anyák testét megkötözött gyermekeik előtt Zatecben, hogy látni sem lehetett a földet kiömlő vérüktől?!

Vaclav is előbbre lépett:

– Ki herélt ki gyermekfiúkat Kankban az apjuk szeme láttára, és ki dobálta aztán disznók elé a testüket?

– De ki szaggatta ki tüzes fogóval az ujjait védtelen foglyoknak?!

– Ki égette tüzes vassal a szemüket megvasalt sebesülteknek?

Eusebius ott állt már Vaclav előtt. Egészen csendesen mondta:

– Lám, hát nem egyek vagyunk mi a hit magasztosságában és az ember tiszteletében? Nem találod, hogy egyformák vagyunk?

Vaclav felemelte az öklét. Odaléptem, és megfogtam a karját:

– Nyugalom! Ebben a házban nem szeretik a verekedést, barátom!…

– Dögölj meg! – kiáltotta.

Eusebius odatartotta az arcát:

– Most kell köpni!!

– Nyomorult!! – ordította Vaclav, és beleköpött Eusebius arcába.

– Bravó – mondta Eusebius.

Ellépett a katonától, és széttárta a karjait:

– Így történt, gyermekem! – nézett rám.

Odament az asztalhoz, és felemelte a poharát:

– Most már tudod, fiam? Megnyugtatlak, hogy semmi különbség nem volt a kettő között! Így köpött Zsitomir is! – szólt, és letörölte az arcát.

– Nyugodjon meg, Vaclav! – mondtam. – Eressze le a karját, és az lesz a legokosabb, ha iszik egy pohár bort…

– Bolond vagyok, hogy nem ölöm meg, uram!

– Tessék, ott van a pohara!

– Pontosan így volt – mondta Eusebius. – Elmesélni untam volna, és különben is jobb, ha a magad szemével láttad. Akár kicserélhetnéd őket! Kíváncsi vagy még valamire?

– Igen! De előbb igyuk ki a poharunkat! Emelje maga is, Vaclav, és nyugodjon meg!

– Uram – mondta. – Maga az első ember, aki képes volt megfékezni engem. De vigyázzon! Tegyen, amit akar, de őt küldje a fenébe innen, mielőtt magam vetek véget az életének…

Odasétáltam Eusebiushoz:

– Mondja, Domine Eusebius… Hogyan tudta meggyőzni ezt a diákot arról, hogy átálljon a császáriakhoz? Ha jól tudom, először valami Josephus atya próbálkozott vele, és teljesen hasztalanul…

– Pedig Josephus szent volt bizony! – mondta Eusebius. – Szent és megszállott! Nem gondolod, hogy talán éppen ez volt a baj? Bizony azért nem mentek semmire egymással, mert hasonló ostobák voltak mind a ketten. Az egyik minduntalan felháborodott a másik szenvedélyén…

– Ez így is volt rendjén, nem?

– Balga vagy! Nem beszéltem még neked a legnagyobb erényemről. Tanuld meg: aki semmiben nem hisz, az tud a leginkább lelkesedni, túllicitál még a gazdáin is! Nos, én nem hiszek semmiben – mert az ember, úgy gondolom, semmi számotokra, és mindaz, amit az emberi szív és lélek egyszerű örömet adhat –, az én számomra tehát teljesen mindegy lett volna, akár az ellenkezőjét is tennem! Számomra Husz és a pápa, Zsigmond és Žižka egyformán ostoba. Bizony mondom, nem tértem volna ki előle, ha Zsigmondot kell a kelyhes zászló alá cipelnem vagy Žižkát vezetni Rómába…

Felemelte a kezét:

– Csak a nyugalmamat hagyják meg! A kockát, Dinkát és a többieket! Ha már úgy hozta a sors, hogy lelkesek között nem maradhattam békén, csak ha magam is hitet választok: vagy hitet hazudok!

– Itassa csak, uram, itassa! – mondta Vaclav. – Talán traktálja még egyéb jókkal is, és soha ne fogyjon el a türelme! Miért nem tartja itt örökké? Vessen ágyat neki, hozza ide a ringyóit is!

– Azt hiszem, hogy nem egyebet szeretnétek ti legszívesebben, hanem azt, ha nem élne rajtatok kívül ember a földön, mintsem hogy valaki elmondja az ostobaságaitokat. S ha már mégis él rajtatok kívül ilyen ember a földön, akkor jobb híján káromkodtok rá – de csak azért, mert nem szúrhatjátok keresztül a kardotokkal. Akarsz még valamit tőlem, fiam? – fordult hozzám.

– Csak egyetlen kérdést. Nem érez lelkiismeret-furdalást Zsitomir miatt?

– Miért kellene lelkiismeret-furdalást éreznem?

– Ezt az embert maga megtérítette, és ez az ember elment halomra gyilkolni a kelyheseket!

– Csodálatos fickó vagy! Hát mondd meg nekem igaz lelkedre: talán kisebb volt a vétek, amikor németeket vagy spanyolokat gyilkolt? És nagyobb a vétek, hogyha utána cseheket ölt? Gyilkolt, mielőtt hozzám hozta a sorsa, és gyilkolt utána is. Csak nem gondolod, hogy egyféleképpen gyilkos volt, másképpen pedig nem az?

Vaclavra intett:

– Nézd ezt az embert! Abban a pillanatban ölne meg engem, amint magamra maradnék vele! És miért, mit gondolsz? Vagy válaszolj te nekem, derék katonám! Miért ölnél meg engem? Megöltem az anyádat talán? Vagy átszúrtam karddal az apádat, fejét vettem a fivérednek, felgyújtottam volna a házadat, felperzseltem a vetésedet? Bár úgy lenne, hogy megértenéd, amit most hallasz tőlem, és ez a legfontosabb: nem engedtem talán, hogy akképpen gondolkodjál, amint az számodra éppenséggel tetsző?

– Hiszen engedted te minden gazembernek, hogy akképpen gondolkodjon, mint az számára tetsző! – kiáltotta Vaclav.

– És talán nem kellett volna engednem? Mit sem tudsz te akkor az értelemnek a határairól! Téged talán rá bírnálak venni arra, hogy ülj ide az asztalhoz, idd a borod, és mondj verseket együtt az én himnuszaimmal? Jöjj hát! Nos, házigazdám, szólj rá magad is! Szólj, hogy üljön az asztalunkhoz, és kockát vetve, vagy ha úgy tetszik, dalolva töltsük örömmel az időt. Hárman vagyunk az éjszakában, és mind emberek, próbáld hát meg az értelem magasztos nevében, és bírd rá ezt a katonát, hogy töltsük békességgel az éjt! Mondd meg neki, hogy az éjszaka és az élet egyaránt rövid, legyünk hát békességgel! Tedd meg magad, mert én ugyan kardot nem veszek a kezembe, hogy fegyverrel győzzem belátásra, hogy feladja azt, ami tetsző számára. Ember vagyok, tehát az értelmen kívül nem méltó hozzám fegyver!

– Nos, Vaclav – kérdeztem –, mehetek a kockáért?

Eusebius közbevágott:

– De talán ne is tőle kérdezd! Magad hozol-e kockát? Lantot kértem tőled, mihelyt a házadba léptem, lantot, tubát és fuvolát, forgólantot, citerát! Versre hívtalak, és dalokra, hol vannak hát? Hozd őket! Kockát, tubát, citerát, hozd, ami tetszik!

– Nos, uram… – mondta Vaclav. – Induljon, és hozzon kockát és citerát! Miért nem megy?

Eusebiusra nézett:

– Kocka, citera, ringyók! A borod és a kurválkodásaid! Lásd, ez vagy magad! Mi közöd is lenne mindahhoz, ami a tisztességes embernek a gondja ezen a földön?! Hogy jól érezd magad, az igen! Hogy magad örülhess, az igen! A magad java, az igen! De mit tudsz azokról, akik az egész emberiség javát akarják ezen a földön?

– Ha ugyan nem akarjátok annyira a javát – mondta Eusebius – , hogy előbb-utóbb a pokolba külditek a földdel egyetemben!

Meghajtotta a fejét. Hirtelen megváltozott az arca, a vonásai megpuhultak, és mélységes szomorúság költözött a tekintetébe:

– Ej, ti szerencsétlenek… Hát mivégre is vagytok ti a világban, azt mondjátok meg nekem? Nem egyébért kérdezem, csak hogy békét hagyjatok már végre nekem! Hát miről beszéltek itt? Te meg miről hallgatsz, derék házigazdám? Szerencsétlenek és bolondok vagytok valamennyien! Ismeritek, ugye, az olasz csepűrágókat? Láttátok, amint a kutyáikat arra kényszerítik, hogy meghazudtolva természetüket, számokat adjanak össze és vonjanak ki egymásból, aztán meg hanyatt vetve magukat hol erre, hol arra mozgassák a farkukat, amitől aztán megszomorodnak, és el is pusztulnak időnek előtte, mert nem természetük parancsa szerint cselekszenek! Nem láttátok talán a medvét, amikor láncot akasztanak a nyakába, és arra kényszerítik, hogy futásra és mézszedésre termett lábaival dobot verjen, amitől égnek áll a szőrzete, mert az erdők csendjét szereti inkább, és a málna bokrait? Hát miben különböztök ti ezektől a szerencsétlenektől?

Felemelte a fejét. Szemei nagyra és tisztára nyíltak:

– Hát mit akarnátok éntőlem? Hogy magam is e jószágokhoz váljak hasonlóvá? Vagy ne különbözzek tőletek, ami ugyanazt jelentené? Hát magatok vagytok, kik szerencsétlenné teszitek a földet! Paradicsomban élhetnétek, ha megelégedtetek volna azzal, amit az Isten vagy a természet nyújtott nektek: vadat az erdőben, gyümölcsöt a fán, tüzet a porontyaitoknak és állatok bőrét magatokra, hogy ne fázzatok! Talán boldogabbak vagytok azóta, hogy valamelyik átkozott közületek boldoggá akar tenni benneteket? Hisz egy kockát adok rázás nélkül tíz spanyol gurítás ellenében – és megnyerem –, ha nem öltök többet és aljasabbul, ha nem gyilkoltok többet és rafináltabbul, mint akkor tettétek, amikor először pottyantatok a földre, és az erdők vackaiban meg a hegyek barlangjaiban húztátok meg magatokat! Hiszen gondolni sem tudtok már egyébre, mint arra, hogy ki kit gyilkoljon ahhoz, hogy tisztességesnek tartsa őt a társadalmatok! S ezenkívül van-e törvény, amit igazán tiszteltek? Nem mentitek-e fel a gyermeket, ha megöli az apját, de ha magasztosabb eszménnyel hitelesíti a gyilkosságot?! Nem tereltek-e ártatlanokat, anyát gyermekével a tűzbe vagy a vágóhídra, csak mert valamelyik bolond gazember közületek úgy kívánja? És mi a vétkük? Nem tetszettek a gazembernek! Bizony mondom, még azt is megteszitek majd, hogy öltök, csak mert a másiknak barna a haja, a tiétek pedig szőke, vagy megfordítva! Nem mentitek-e fel az apát, ha megöli a gyermekét újfent magasabb eszményekkel hitelesítve a gyilkosságot? És lassan annyi eszmény szerint fogtok élni és gyilkolni is egyúttal, ahányan vagytok, vagy ahány ország! Mit ország? Város, falu, kuckó, ahol meghúzzátok magatokat! Mert meghúzzátok bizony. Mert eddigelé csak a vadállatoktól féltetek, meg az ég viharaitól, de most magatoktól remegtek! Saját fajtátok elől bújtok még a föld alá is, pincék mélyébe, s még jó, amikor csak mástól féltek, mert lassan magatoktól is megijedtek! Lassan magatok vagytok félő és megijesztő egy személyben, s erről aztán igazán el kell ismernetek, hogy csak ti vagytok képesek ilyesmire, de semmi állat rajtatok kívül. Nem tudtok rendes fedelet adni a gyermekeitek feje fölé, de halomszámra veritek a vasat aranyak ezreiért, hogy ölni tudjatok vele. Nincs tisztességes ruhátok, de aranyak ezreiért készítitek a szerszámokat, amivel ölni lehet aztán. Ölni – de nemhogy csupán az ellenségeiteket – azt is, aki megunván ocsmányságaitokat békén kívánna maradni köztetek, és nem ölt vasat a mellére, hogy öljön maga is, maga sem tudja, miféle okból, csak mert úgy parancsolják neki! És ha megundorodván magatokra hagy benneteket – úgy és akképpen, ahogyan teheti a szerencsétlen –, akkor falkában üldözitek! Falkában üldözitek a békést! És hogyan? Akkor nem számít különböző hitetek! Akkor egyek vagytok mind az üldözésben – ha még oly ellenségek voltatok is annak előtte, s lesztek utána újra –, akkor váll váll mellett loholtok orrotokat magasba emelve, hogy szimatoljátok a vér szagát, amit ontani készültök az ártatlanon! „Ott, ott megy!… – kiáltjátok. – Ott bújik!” „Kicsoda?” „Aki nem akar ölni!” S milyen egyek vagytok akkor! Hogyan elfelejtitek egymás gyűlöletét! S mily egyek vagytok akkor, hogy felkoncoljátok a békést!… Hát mondjátok meg nekem: mikor hagyjátok már abba!? Végképp elhatároztátok, hogy pokollá teszitek a földet!? Nem nyugosztok mindaddig, míg el nem pusztítjátok önmagatokat?! Nem nyugosztok, míg el nem múltok nyomtalanul?! Hát micsoda emberek vagytok? Szavamra: ti vagytok minden lehetséges emberiség között a legrosszabb, és aki jó kívánna maradni, és mentes a bűneitektől és őrültségeitektől, annak természetesen halált kiáltotok a fejére!

Arca megsápadt, és két tenyerét a homlokára szorította:

– Én ugyan semmit sem tagadok kevésbé, mint hogy valaha is elhatároztam volna, hogy boldogabbá teszlek benneteket! De a kezem, az tiszta! Ti nem szűntök meg az életeteket adni az emberért, hogy boldogabbá tegyétek, és nem látjátok már kezeiteken a bőrötök színét a rátapadt vértől! Kurválkodásaimat emlegetitek? Bizony nem markoltam meg senkinek a nyakát, hogy kiszorítsam a lelket belőle, hacsak a Dinka derekát nem markoltam! Nem ütötte le ez a kéz senkinek sem a fejét, hacsak borosflaskónak a nyakát nem! Ti azt mondjátok, hogy addig öltök, amíg mindenki boldog nem lesz, de aki köztetek tartózkodik attól, hogy rosszat tegyen, azt megölitek, és arcul köpitek! Évezredek óta mondjátok minden tegnapotokra, hogy átkozott és boldogtalan, ugyanennyi ideje mondjátok minden mára, hogy most teszitek boldoggá a földet, ugyanennyi ideje mondjátok minden holnapról, hogy az lesz az aranykor, mely eljövend – de mikor hagyjátok már békében felnevelni az anyák gyermekeit?! Nem tettem soha rosszat! És ha tudtok ennél különbet, akkor meghajtom a fejem előttetek! De most aztán menjetek!… Menjetek… mert bizonnyal akad még e városban is, aki másképpen gondolkodik, mint magatok teszitek, és azt bizony meg kell ölnötök!

Elvette a tenyerét a homlokáról:

– Van még borod? – nézett rám.

– Van! – mondtam.

– Akkor töltsd meg a poharamat, és ne szólj egy szót se!

Vaclav felállt. Kacagni kezdett:

– Szavamra mondom, ezt nevezik ingyencirkusznak!

Csípőre tette a kezét, és ránézett Eusebiusra:

– Figyelj rám, te disznó…

– Válogassa meg a szavait, Vaclav! – mondtam.

– Rendben van! Hát akkor ide figyelj, te rózsaszál… Megfelel?

– Semmi értelme a gorombaságnak!

– Örülök, hogy kedvére tehetek! Különben maga is figyeljen rám, mert ha megengedi, akkor kérdeznék valamit. Mondja, látott már tetűtől mocskos embert, aki úgy megy végig a városon, hogy telekiabálja azt mondván: tetves vagyok! Nem látott, ugyebár. És te sem láttál ugye, rózsabimbó?! De olyat sem, aki tolvaj létére így kiabáljon: tolvaj vagyok! Vagy nyomorékot, aki fennhangon kiáltja: istentelenül rút vagyok! Ilyet sem láttak természetesen. De fordítva igen: a tolvaj kiált tolvajt, a leprás megszólja azt, akinek ártatlan furunkulus van a nyakán, mert egészséges a vére! És mint ahogy nem látott ilyen tolvajt vagy ilyen nyomorékot és amolyan leprást, éppen úgy nem lát majd, uram, soha olyan gazembert, aki így szóljon: emeld fel a késed, jó ember, és amit apám nem tett meg annak idején, tedd meg magad, vágd el a torkomat, mert nem vagyok méltó arra, hogy szívjam a levegőt, ami benneteket is éltet! És most figyelj aztán rám, ibolyaszál…

– Ha mégis úgy gondolnád, fiam – nézett rám Eusebius –, még mindig hozhatod a citerát!

– Rám figyelj, ha szólok hozzád, te szerencsétlen! – mondta Vaclav. – Azt mondd meg nekem, hogy miért nincs benned annyi becsület, hogy ide állj elénk, és így szólj: szánjatok meg, mert gyáva vagyok, gyenge és nyomorult! Nincs bátorságom azok közé állani, akik vállalják az ember parancsát a tisztesség jegyében. Nem merem felemelni a kezem és még a szavamat sem a hatalmasokra, mert félek, hogy elpusztítanak, és akkor aztán se kocka, se bor, se ringyó! Minek hazudsz itt összevissza? Mondd úgy, ahogy valójában érzed, mondd úgy, ahogy valójában gondolkodol: Felőlem ugyan megdögölhet a gyermek az anyjának a mellén, mert a gazemberek nem adnak eleget enni, felőlem végigbotozhatják és végigkorbácsolhatják a fél világot, csak az én boromat hagyják meg, és ne vegyék el a kezemből a lantom meg a kockát, felőlem elboríthatja a mezőket és mind a réteket a megalázottak könnye és verejtéke, csak nekem maradjanak meg az ágy és benne a ringyók adta örömök! Mit nekem mások nyomorúsága, mit nekem másoknak a szenvedése, ilyen vagyok, ilyennek szült az anyám! Beszélj így, és akkor nem kell összehordanod hetet-havat!

Eusebius felemelte a poharát:

– Vágd el a nyakam, és egyszer és mindenkorra elintéztünk mindent!

– Szavamra mondom, hogy szemtelen vagy! De korántsem annyira, mint amennyire gazember!

– Mit tudsz te a bölcsességről!

– Nocsak! Hát nem tudod, hogy vannak emberek, akik a becsületet tartják a dolguknak, és nem a bölcsességet?

– Ostoba vagy…

– Bizony isten mondom, még zavarba hozol a végén! Hát nem a becsülettel vezet az út a bölcsességhez? Vagy lehet valaki talán úgy bölcs, hogy közben becstelen? Minek tanultál filozófiát, ha ilyen ostobaságot akarsz mondani? Azt mondod, hogy gyilkoljuk egymást. Bizony így igaz! De a te Krisztusod mit csinált? Ölünk, és ölni fogunk, és kockára vetjük közben a magunk életét is, mert nem tehetünk másképpen! Úgy véled talán, hogy könnyű ölni vagy megölettetni, próbáld csak meg egyszer! Tisztességes rendet akarunk a földön, és ha századok kellenek hozzá, és ha évezredek kellenek hozzá, akkor évszázadokig és évezredekig nem fogunk nyugodni, nagy a tét, és természetesen nagy az ára is. És ha a korbács nem elég, mert nem volt elég, akkor kard kell hozzá, kard és újra kard! Vagy nem láttál soha gyermeket akkora hassal, mintha viselős lenne, mert felpuffadt a szerencsétlen az éhségtől és a sok víztől, amelyet jobb híján vedelt vödörszámra? Nem láttál soha más gyermeket aranygolyóval játszadozni szolgák seregével maga körül?? Nem láttál asszonyt, aki elvetélte a magzatját, mert nem volt ereje kihordani, mert ott húzta áldottan az ekét, mint a barom? És nem láttál ugyanakkor földesurat, ki tucatszám tartja a kurvát magánál, csak hogy a kedvét tölthesse, és ékszerrel cicomázhassa őket, kik selyembe fetrengenek egész nap? Amíg kockát vetettél, és ittad a borod serlegeidnek valamelyikéből, nem hallottad a parasztot, hogyan ordít, míg szíjat hasítanak a hátából? Mondd hát: békességet, és adj hálát az istennek, hogy nem csapom le a fejed a nyakadról!

– Helyben vagyunk – mondta Eusebius. – Mondtam, hogy azt vennétek ti a legszívesebben, ha senki sem élne rajtatok kívül a földön. De most aztán megkérdeznék tőled valamit: nem tartod különösnek, hogy ennyire különbözünk egymástól, és mégsem kívánom kiszúrni a szemed vagy levágni a fejed?…

– Dehogynem kívánod! Kívánod te bizony, csak nincs hozzá bátorságod.

Felemelt fejjel rám nézett:

– Szóljon maga is valamit, uram! Nem tartja különösnek, hogy méhek, hangyák és mind a tudatlan állat kidobja fészkéből a haszontalant, maga meg itt itatja ezt a csirkefogót!? Mit gondol, meddig vagyok még képes uralkodni magamon?!

– Úgy vélem, hogy az ember él, és uralkodik magán! – mondtam.

– Forgólantot, tubát és hegedűt hozzál, gyermekem! – mondta Eusebius.

– Figyeljen rám, uram – mondta Vaclav. – Amikor itt volt a nyomorult paraszt, amikor itt nyüszített előttünk, aki meglapult, mint a féreg, hogyha vihar éri, aki meglapult, míg mások lándzsát és csáklyát emeltek, akkor én azt mondtam magának, hogy ha valakit gyűlölök ezen a földön, akkor ez a paraszt az! De most azt mondom, semmi a gyűlölet, amit iránta érzek ahhoz képest, ahogy ezt a bitangot gyűlölöm testemnek és lelkemnek minden porcikájával! Mert az a féreg nem tehet tudatlanságáról és nyomorúságáról, de ez itt, ez maga az ember ördöge! Itt van az ördög a földön és nem a pokolban, és ez az ördög ő maga. Itt, ennek a fejét kell levágni, hogy megszabadulhassunk a gonosztól. Mert kígyó képébe öltözik, mert beszédjét feldíszíti a szép szavak seregével, hiszen van hozzá műveltsége, mert örömet kínál és megfeledkezést, mert élvet nyújt és nyugalmat, mert fuvolát kér és hegedűt, mert himnuszt akar zengeni és verset dalolni, mert békét prédikál, de az a béke a halál békéje! Az olyan halálé, amely az életében éri el az embert, és a sírjáig marad vele!

Eusebius megfogta a karomat, és csendesen, mintegy súgva mondta:

– Szavamra, úgy hiszem, sem fuvolázni, sem hegedülni nem tud, a versekről pedig ne is kérdezd, mert még azt hinné, hogy csúnyát mondtál neki. És ráadásul ugyanezt fújja mindig, szóról szóra évezredek óta, hát nem borzasztó?…

Felemelte a hangját:

– Mondd már, te derék… Hát semmire sem bizonyság számodra az, hogy évezredek óta mondod mindig ugyanezt? Tegnapról mára, máról holnapra! Hát nem gondolkodnál már el fölötte, hogy évezredek óta mondod, és még egyre mondani kell ugyanúgy?

Vaclav a heverőhöz lépett, és kezébe vette a botot.

– Nincs tovább, uram!

– Ami a türelmet illeti? – kérdeztem.

– Ami a tisztességes ember türelmét illeti!

Elindult Eusebius felé. Két-három lépést tehetett mindössze, amikor megkopogtatták az ajtót. Megtorpant.

Az ajtóhoz mentem. Mielőtt kinyitottam volna, ránéztem Vaclavra:

– Sajnálom, barátom… Most mit kezd majd a türelmével? Nézze csak!

Kitártam az ajtót. A küszöbön ott állt Jan Zsitomir. A császáriak öltözete volt rajta, kereszt a mellén, ő maga szőke és fiatal.

– Jó estét, uram! Bocsásson meg a késedelemért, de oly jólesett teleszívnom magam levegővel!

Félreálltam az ajtóból:

– Jó estét! Köszönöm, hogy nem feledkezett meg rólam, kerüljön beljebb, és nézzen körül!

Megpillantotta Vaclavot. Az arca megremegett:

– Ez sajnálatos találkozás, uram!

Vaclav mozdulatlanul állt a helyén.

– Átkozott!

Felkiáltottam:

– Ha megmozdul, visszaküldöm a föld alá! Jöjjön a tanítványához! – szóltam Eusebiusra.

– Hát hányszor kell megöljelek? – kiáltotta Vaclav.

– Még egyszer megismétlem: ha egyetlen lépést tesz, meghal!

Jan Zsitomirra néztem:

– Jó lesz, ha maga nem feledkezik meg erről!

Eusebius ott állt a diák előtt, és szélesre tárta a karját:

– Egyetlen gyermekem! Az ég áldja meg a pillanatot, amely újra elém vezérelt… Nézz rám, nézz a szemembe, hadd lássam az arcodat!

– Álljon félre előlem, domine!

– Hát nem öröm kell legyen inkább a szívedben, hogy újra itt állok előtted? Csillapodj, gyermekem, csillapodj, és győzzön az értelem az indulataid felett – és különben is ne akarj visszatérni oda, ahonnan csak most jöttél ebbe a házba…

Megfordultam:

– Figyeljen rám, Jan! Amint kilépnek a házamból, úgy szúrják keresztül egymást, és úgy folyatják ki a beleiket, ahogyan akarják, de amíg itt vannak, tisztességesen fognak viselkedni… Megértettük egymást?

Elvette a kezét Eusebius vállairól, a szemeit azonban egyre Vaclavon tartotta:

– Meg fog történni, uram! Sokkal hamarabb meg fog történni, mintsem gondolná!

– Semmi kifogásom ellene, de nem az én lakásomban. Atyám, töltsön bort mindenkinek, és elsősorban kínálja meg a tanítványát…

Vaclavhoz fordultam:

– Magának van még bora?

– Ezért az éjszakáért magának is felelnie kell majd, uram! – mondta.

– Hogy én miért felelek és miért nem, azt bízza rám!

Eusebius karon fogta a diákot:

– Dicsőség az értelmednek és a türelmednek! Mutasd magad! Hadd lássalak, és szárnyaljon szabadon szívemben az öröm, mely akkor tölt el, ha csak egy pillantást is vethetek rád, ki kedvesebb vagy számomra mindenkinél! Iszol bort? Persze hogy iszol! Mivel is ünnepelnéd meg a kegyet, amelyben Isten részesített, hogy itt állhatsz újra mestered előtt, ki szerény képességei szerint mindent megtett azért, hogy mindaz a jó és mindaz a szép, mely lelkedben és értelmedben nyugodott, méltó helyre találhasson ebben az életben. Jöjj, és emeld fel a poharadat, és adj hálát a magasságos égnek, mely így jutalmazza a gyermekeit, akik hűek maradtak hozzája, és életüket az ő szolgálatában töltötték el!

Odafordult hozzám:

– Kegyes voltál hozzánk! – mondta. – Lelkemnek legszebb gyermekét vezetted hozzám, ki úgy töltötte el életének napjait, hogy nem szűnt meg szolgálni az igazságot és az Istent…

Magasra emelte a kezét:

– De mondd csak, Jan! Valóban hű maradtál Istenhez és az igazsághoz? Valóban méltó vagy arra, hogy ily szeretettel üdvözöljelek? Ne szomorítsd meg a lelkemet, ha netán megfeledkeztél volna a kötelességedről, mely a szolgálatban kellett tartson téged mind a sírodig!

Jan meghajtotta a fejét:

– Nehéz uralkodni magamon, atyám! Csillapodnia kell szívemben a haragnak és a gyűlöletnek…

– Csak azt ne, gyermekem – mondta Eusebius. – Ne csillapítsd, mindössze élj későbben vele! E derék embernek a házát nem mocskolhatod be vérrel, bár tudom, hogy nehéz megtartóztatnod önmagad! De válaszolj arra, amit kérdeztem tőled: Hű maradtál-e mindvégig ahhoz, amire tanítottalak téged, méltó vagy-e, hogy úgy állj előmbe, mint akinek szívében egy percre sem hűlt ki a hűség?

– Atyám! Életem utolsó leheletéig maradtam hű a szolgálathoz! Az út, amelyen elindultam, hosszú volt és küzdelmes, de bűntől térni meg az igazak ösvényére soha nem volt könnyű, és nehezebb bizony, mint a gyermeki tudatlanságtól eljutni az Istenhez!

Eusebius az égre emelte a tekintetét:

– Ó, sok csodálatra méltó dolog van ezen a földön, de nincs csodálatosabb a hitnél!

Összekulcsolta kezeit:

– Sok embert kellett megölnöd, gyermekem?

– Nem nyugodott a kardom egy pillanatra sem! Isten megbocsátja nekem, mert az ő szolgálatában cselekedtem, és bizonyára nem marad el a bocsánata bátyám véréért sem…

– Őt is megölted?

– A Sátán seregében támadott ellenem!

– De lesújtott rá Isten ítélete!

– Az én kezem által, atyám…

– Bizony mondom neked – mondta Eusebius –, méltó vagy a hitre! Bizony látom, hogy ott ég a tekintetedben most is a hit olthatatlan tüze, hogy túl akarsz tekinteni a hétköznapok hitvány örömein, és életedet a szolgálatban kívánod eltölteni…

– Valóban így van, atyám…

– No persze, hisz mondom, hogy nem tudsz nélküle élni! És semmi nem bizonyítja jobban, hogy hitre születtél, mint a képességed, hogy beláttad hajdani tévelygésedet, és megértetted, hogy aki hisz, annak a hit teljességéig kell eljutnia…

Odafordult hozzám:

– Talán mondtam már neked, mily boldog voltam, hogy felébresztettem szívében azt a hitet, mely valóban a legnagyobbra tör, és ekképpen semmi köze az alacsony tömeghez! Ott állt előttem, és rajta volt még a husziták öltözetje, a szemében hit lobogott, de a szíve már megnyílt, hogy különbre törekedjék, különb hitre, és ekképpen legyen ő maga is olyan, aki különbözik. Mert aki valóban hisz, annak élete minden percében tudnia kell, hogy nem közönséges ember, hanem a kiválasztottak seregébe tartozik! S vajon sokan vannak-e a kiválasztottak? Nem úgy van-e, hogy a legmagasztosabb kevesek dolga? Így hát méltóságos is. Hát akkor óvja is a méltóságát, hagyja a tömeget, és mert különb, hát különbözzön!

Vaclav leseperte a poharát az üveg mellől:

– Meddig hallgassam ezt az ocsmányságot, uram?

– Nyugalom… – mondtam. – Ha két ember örül egymásnak, senki nem teheti meg, hogy a kedvüket szegje… Folytassa, atyám!

– Nincs tovább – mondta Eusebius –, add a poharakat, és igyunk az ember dicsőségére! Mert magad is látod nyilván, hogy nem közönséges, de kiválasztott emberek állnak előtted. Vedd te is a poharad, Jan, és igyunk a lelked üdvösségére!

– A maga bölcsességére igyunk, atyám! Az értelmére, mely képes volt elvezetni engem az igazság ösvényére!

Felemelte az asztalról a poharát, és rám nézett:

– Önnek pedig megköszönöm, hogy találkozhattam Eusebiusszal, a legtiszteletreméltóbbal, akit ismerek!

– Nincs mit köszönnie… Fogja maga is a poharát, Domine Eusebius, és örömmel teljék el a szívük tőle!

– Köszönöm – mondta Eusebius –, ismét meggyőztél arról, hogy szeretsz, és semmi sem állja az útját annak, hogy örömben részesíts! Mert bizony kevés idő volt, amit e gyermekkel együtt tölthettem…

– Mennyi ideig voltak együtt?

– Három hónapig! – mondta Jan.

– Kevés idő…

– Isten gazdaggá teheti az időt, ha még oly rövid is…

– Persze… De az Isten, úgy látszik, tudta, hogy mit cselekedjen. Mikor is esett fogságba maga?

– Március tizennyolcadikán Domazlicénél… – mondta Zsitomir.

– Ha nem tévedek, akkor Pisekék voltak, akik elfogták magát?

– Persze könnyen megtörténhetett volna, hogy rövid úton agyonverik, vagy felkötik az első fára…

– Megtörténhetett volna, és nem cselekedtek volna igazságtalanul…

– Képzeld el, gyermekem – mondta Eusebius. – Ott áll előttük, megszegte a fejét, és egyetlen szó nem hagyta el az ajkait!

– Az ördög uralkodott még bennem! – mondta Jan.

– No hát azért egyszer megszólalt – mondtam –, valahogy így: „A császár és a pápa kutyái vagytok valamennyien!”

– De utána hallgatott tovább mélységesen – mondta Eusebius –, mert amikor elém került, magam sem bírtam napokig szóra nyitni a száját…

– Igen – mondtam –, de talán valamiről nem tud, atyám. Mert amíg odavitték a legációhoz, addig útközben történt egy és más. Nem tud róla? Nos, Jan… úgy történt ugyebár, hogy felkötözték magát a szekérre, és elindították a legációhoz, ahova is, ha jól tudom, a következő szavakkal kérték magát: „Küldessék hozzánk megtekintésre és beszélésre.” Így volt, Domine?

– Így, gyermekem…

– Felkötözték a szekérre, tizenkét lovas a szekér körül, és mentek keresztül a mezőkön és az erdőkön. Így volt?

– Így, uram – mondta Jan.

– Vad és kegyetlen fickók, kiknek csak szidalom hagyta el a száját, de volt egy közöttük, és éppenséggel a parancsnokuk, aki így szólt magához: „Mondd csak, mit parancsol neked az ördög, milyen szavakat súg a füledbe, hogy kardot emelsz Isten és császár ellen?” Nem emlékszik, ki volt ez az ember?…

Vaclav megszólalt:

– Magam voltam, szolgálatjára!

Eusebius megfordult:

– Mit beszélsz?

– Azt, hogy magam voltam az!

Eusebius Janra nézett:

– Mit hallok? Igazat mond ez az ember?

– Igazat, atyám!

– Nem tréfáltok velem?

Vaclav meghajtotta magát:

– Így volt, szentséges atyám!

– Úgy hát… ezek szerint te a pápát szolgáltad először?…

– Amint hallhatja!

Eusebius kinyújtotta a karját:

– Akkor te is egy vagy azok közül, akit megtérítettek?

– Mit tegyünk, derék atyám? Így történt!

– Csodálatos dolog! És mondd, ki volt az áldott lélek, aki próbára tette a hitedet, és ráadásul győzte is értelemmel?

– Magam voltam, atyám! – mondta Jan, és meghajtotta a fejét.

Eusebius felhúzta a szemöldökét:

– Jól hallom, amit mondasz? Nem tréfáltok velem?

Elnevettem magam:

– Csodálkozik, Domine? Mi csodálkoznivaló van azon, ha mindketten olyan emberek, akik megfogadták a tanítást, miszerint nem nyughat a tisztességes elme, mert egyre és újból a még igazabbra kell törekednie…

– Ezek szerint ő… – nézett Vaclavra Eusebius – pápai volt annak előtte?

– Igen!…

– És ez itt… ez a gyermek, annak előtte huszita?…

– Ilyen az élet, atyám!

Jan felemelte a fejét:

– Így volt, Domine Eusebius!

Eusebius derült arccal nézett végig mindkettőjükön.

Megrázta a fejét:

– Bizony mondom nektek, hogy nem értelmetlen a világ! De hiszen mondottam már az előbb: ilyennek születtetek, az Isten áldjon meg mind a kettőtöket…

Kacagni kezdett. Felemelte a két kezét, és arcát a tenyerébe hajtva kacagott tovább.

– Mi van ezen nevetnivaló?… – kérdeztem. – Tessék tisztelettel tekinteni rájuk, mert szívükben olthatatlanul él a nyugtalanság és a törekvés, hogy megismerjék az igazságot…

– Csodálatosak vagytok, gyermekeim! – mondta Eusebius. – Bizony mondom, hogy semmi sem csodálatosabb nálatok!…

Elvette a kezét az arcáról, és Janhoz fordult:

– Feledd el a nevetésem, bölcs bizony az Isten, és nem másképpen van, mint ahogy magad is mondottad: helyére kerül mindenki ezen a világon! És különben is, oly egyszerűen oldottatok meg mindent! Mindössze kétszer láttátok egymást az életben, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy megismerjétek és megöljétek egymást. Mert így történt, nemde, házigazdám?

– Valóban így történt…

– Mily művészi tökélye az egyszerűsítésnek! – mondta Eusebius.

Legyintett:

– Eh! … Mondtam neked: nem a zászló a fontos! Minek játszani a szavakkal?

– Atyám! – mondta Jan. – A bűn, amelyet elkövettem azáltal, hogy ezt a nyomorultat a kelyhesek közé vezettem, nem ér fel azzal a jóval, amellyel később váltam méltóvá az igazsághoz…

– Ugyan!… – szólt Eusebius. – Nem hozzád szóltam, fiam! Te gondolkodjál el, derék házigazdám, és mondd meg nekem igaz lelkedre, ha ezek itt mindketten képesek voltak elcserélni a hitüket, de nem képesek lemondani az ölésről, akkor mi az, ami valójában lakozik a lelkükben! És mi lehet az, amit ekképpen a legfőbb kötelességnek és következésképpen a legfőbb jónak is tartanak ezen a földön?

Jan összevonta a szemöldökét:

– Nem értem, amit mond, atyám…

– Bőven elegendő volt számodra és az én számomra is, ha egyszer megértettük egymást!

Rátettem a kezem Jan vállára:

– Nem csoda, hogyha nem érti, Jan! Eusebius most nem magáról, hanem Vaclav Jasekről beszél…

– Mindkettőtökről beszélek, gyermekem – mondta Eusebius. – És úgy gondolom, hogy most már mindenképpen méltatlan vagyok arra, hogy közöttetek legyek! Zeuszra: nem vagyok méltó hozzátok!

Felemelte az asztalról az üveget, majd a poharat is:

– Nyisd meg valamelyik ajtódat előttem, házigazdám, és mutass helyet, ahol elbújhatok, ki oly hitványnak érzem magam e derék férfiak előtt!

– Maradjon nyugodtan, atyám – mondtam. – Oly sok mindenről kell még beszélnünk, és ezek a derék emberek bizonyára nem fogják megtagadni a kérésemet, ha kíváncsi leszek egy s más dologra…

– Szó sem lehet róla! Nyisd meg az ajtót! Lehet, hogy magad méltó vagy e társaságra, vagy legalábbis majdnem méltó. Csak vigyázz, nehogy egészen azzá válj. De most aztán áldjon meg mindannyiótokat az Isten…

– Eressze, hogy menjen a dolgára, és igya disznóra magát! – mondta Vaclav.

– Valóban itt akar hagyni minket?

– Nyiss ajtót nekem!

Odaléptem az ajtóhoz, amelyen keresztül a paraszt távozott az előbb, és megnyitottam:

– Akkor tessék, atyám… Fuvolát nem, sem hegedűt, de egy parasztot talál majd kint!

– Jobb lesz, mint ti voltatok! – mondta Eusebius. A küszöbön rnég megállt, és visszafordult. Végighordozta a tekintetét mindannyiunkon, aztán így szólt:

– Csak egyre kérlek benneteket: ne spekuláljatok sokat, elő a kést, és aki utolsónak marad közületek életben, az köpje le a többit!

Megfordult, és én betettem utána az ajtót.

Jan az asztal mellett állt, fél szemét lehunyva nézett az ajtóra, figyelmesen és mozdulatlanul. Vaclav keresztbe tett lábbal ült a helyén.

– Ezen is túl vagyunk, barátaim… – mondtam.

– Ami azt illeti – mondta Vaclav –, nem irigylem a szerencsétlen parasztot!

– Vigyázz a szádra! – mondta Jan.

– Csitt, barátaim… – mondtam. – Úgy kell elfogadnunk az embereket, ahogyan vannak. Az egyik ilyen, a másik olyan, mit változtathatunk rajta?

– Semmit – mondta Vaclav –, elő kell venni a kést, és végére járni minden dolognak…

– Így gondolja?

– Pontosan így!

– És maga mit szól mindezekhez, Jan?

– Semmit! Elő a kést, és járjunk végére mindennek…

– Nem lenne jobb meginni a borainkat?

– Semmi akadálya – mondta Vaclav –, de aztán elő a késsel, uram!

Felemeltem a poharat, és odanyújtottam Jan kezébe:

– Nehezen tudok ellenállni a kérésüknek. De ha megengednék, még egy perc türelmet kérnék mindannyiuktól. Rendben van?

– Parancsoljon! – mondta Jan.

– Magánál is rendben van, Vaclav?

– Természetesen! Hosszú ideig tart még?

– Nem! Pár perc mindössze az egész… Figyeljen rám, Jan, válaszolna egy kérdésemre?

– Nagyon szívesen…

– Válaszoljon nekem, de igaz lelkére: nem érez lelkiismeret-furdalást Vaclav Jasek miatt?

– Amiért megöltem?

– Nem! Amiért megtérítette!

– Segítettem neki, hogy oda kerüljön, ahová való…

– De utána elment, és halomra gyilkolta a honfitársait! Egyik csehet ölte a másik után…

– Kevés cseh volt közöttünk, uram – mondta Vaclav. – A világ ringyói voltak, akik pénzért adták el a lelküket…

– Na persze… De azért akadt közöttük cseh is. Itt van például Zsitomir. Ő nem cseh volt talán?

– Valamikor igen, de aztán az ördög szolgája lett, s akkor már semmi közöm hozzá…

– Persze… De maga, Jan, ha másért nem, hát azért nem érez lelkiismeret-furdalást, hogy ez az ember a husziták közé került?…

– Higgye el, uram, hogy ott érzi jól magát! Tévedés volt, hogy valamikor is a keresztet viselte a mellén… Valakinek be kellett töltenie a törvényt, hogy a gonoszt visszaküldje a pokol katonái közé…

– És éppen maga volt az…

– Így rendelte az Isten, uram…

– És azt is, hogy aztán megölje?…

– Természetesen!

– Értem! Most még valamit: olyan különös arccal nézett Eusebius után, hogy úgy mondjam, egészen különös volt a tekintete…

– Valóban így volt…

– Lehunyta a fél szemét, és úgy nézett Eusebius után.

Jan felemelte a poharát:

– Különös fickó ez az Eusebius, nem? Egészen különös fickó! És nem is buta! Ha meggondolom, egyáltalán nem buta fickó!

– Fickó?… – néztem rá.

– Igen! Kissé öreg fickó, de hát mit csináljunk…

Vaclav közbeszólt:

– Ez ám a meglepetés! Figyeljen, uram, mert amint látom, új cirkusz kezdődik…

– Őszintén szólva valóban különös, amit mondott, Jan…

– Nincs ebben semmi különös – mondta Vaclav. – Egykutya a gazdájával, csepűrágó mind a kettő. Nincs mit csodálkozni ezen! De ha csodálkozni akar, akkor megmondom magának, hogy mit kell tennie. Kérdezze meg tőle, hogyan lehetséges, hogy csehül beszél. Ez aztán a meglepő! Kérdezze meg tőle, hogy miért nem vartyog, mint a társai, olaszul, spanyolul, franciául vagy németül akár? Hogy lehetséges az, hogy egyáltalán cseh szó jön ki a száján? Hogy azoknak a nyelvét beszéli, akiknek a vérét ontotta, akiket nem kímélt, se öreget, se férfit, se asszonyt, se gyereket… Ezt kérdezze meg tőle, és lássuk, mit felel rá!

– Kérdezzem meg? – néztem Janra.

– Kérdezze nyugodtan, uram… De nem hinném, hogy ez az ember itt akár egy szót is megértene abból, amit válaszolok rá…

– Talán én megértem majd…

– Egyszerű, uram. Akik bárhogyan vartyogjanak is olaszul, spanyolul vagy németül akár, azok testvéreim a hitben. De ezekhez ugyan mi közöm lehet? Mi közöm lehetne, bár beszéljek egy nyelvet velük, de elválaszt tőlük a hit! Mi közöm lehet egyáltalán azokhoz, akik ostobaságukban beszéljenek bár csehül, vérbe borítják a földet? Akik gonoszságukban halomra gyilkoltatják a nyomorult népet?

Vaclav felkiáltott:

– Hallotta, uram?… Hallotta, hogy mit mond ez az ember? A népnek a nevét veszi a szájára, farkas beszél a bárányról, pestis az emberről! Hát annyi szégyen sincs benned, hogy tudd, minek a nevét szabad a szádra venned?…

Jan elmosolyodott:

– Bocsásson meg, uram, de úgy hiszem, pár szót mégis kell szólanom ehhez a fickóhoz!

Keresztbe fonta a karjait:

– Több bajt hoztatok a népre, mint a pestis és a kolera együttvéve. Egy esztendő leforgása alatt többet pusztítottatok közötte! Több bajt és szenvedést hoztatok rá, mint éhsége és nyomorúsága együttvéve. Nem ment és nem megy le a szátokról a nép neve, nem szűntök meg prédikálni, hogy mindent őérte cselekesztek, és nincs halálosabb ellensége a népnek tinálatok…

Vaclav kacagni kezdett:

– Istenemre, ez az ember tréfál velünk… Vagy rosszul hallottam, uram? Mondja meg neki, hogy ismételje el, amit hallottunk, mert különben azt hiszem, hogy ördögök játszanak velem!

– Űztél te tréfát a néppel kegyetlenebbet, mint amilyet ezer ördög megpróbálhat! Hajtottad te a halálba ezrével és tízezrével a szerencsétlent, hogy úgy hulljon el, mint a barom. Űztél te belőlük kegyetlen tréfát annyira, hogy könny meg sírás lepte el a viskóikat, hogy ki sem látszottak belőle. Hajtottad te a halálba a gyermeket, akinek még az anyja mellett lett volna a helye, hajtottad a férfit, hogy otthagyja a családját, hajtottad a legényt, hogy otthagyja a szerelmét, hogy értelmetlenül pusztuljanak az ágyúk torkai előtt!

Vaclav döbbenten nézett rá:

– Kinek az ágyúi előtt hullott a nép, ki hányta kardélre őket? Ki pusztította kíméletlenül a gyermeket, a legényt és az asszonyt? Hiszen ott voltál valamikor magad is közöttük, hát legalább egy percre szólaljon meg benned a lelkiismeret, hisz ismerted valamikor az igazságot, amíg ez a pap meg nem szédített!

– Hagyd Eusebiust! Hagyd csak a ringyóival, borával meg a kártyáival, jó helyen van közöttük! Nekem ugyan semmi dolgom nincs vele, nem ő, hanem az értelem vezetett el az igazsághoz. Jobban ismerem, mint magad gondolnád! De annak, aki halni hagyja a népet, azt érje utol a büntetés, míg el nem pusztul erről a földről!

– Ennek elment az esze! – kiáltott Vaclav.

– Ti vettétek el a nép eszét, amikor falat kenyérért meghalni hajtottátok! Egy falat kenyérért, egy pofa bagóért, egyetlen zabálásért! Támaszd csak fel a mesteredet! Támaszd fel Huszt, és vezesd végig az erdőkön és a mezőkön, ahol ott rothadnak a szerencsétlenek hullái. Mutasd meg neki a csatatereket Kanktól Prágáig. Mutasd meg neki a bénákat, nyomorékokat, rokkantakat, lábnélkülieket, karnélkülieket, árvákat, özvegyeket. Vezesd végig a temetőkön, ha ugyan nem csináltatok temetőt az egész országból, ha ugyan nem temető a kezetek nyomán minden ház, minden viskó és minden kunyhó. Vezesd csak, és lám, mit szól majd hozzá Husz?!

– Mit Husz!?… – kiáltott Vaclav. – Annyi nekem Husz, mint neked Eusebius! Žižkát! Támaszd fel Žižkát, hogy ragadjon újra fegyvert, és hívja mind újra a szegényt, hogy pusztítsa a gazdagot, ahol éri!

– Ezt jól mondtad! Bizony Žižkával igaz minden Husz! Žižka jön minden Husz után! Jön, mint a pestis és a kolera, rászabadul a népre, mint a betegség és maga a halál!

– Mert enni akar a nép! Egyszer az életben tisztességesen jóllakni végre!

– Megtömni a bendőjét, és egy jó zabálásért eladni legszebb lehetőségeit!

Odafordult hozzám:

– Válaszoljon nekem: hiszi-e, hogy az ember legnagyobb képessége az értelem?

– Hiszem…

– Hiszi-e, hogy legszebb dolgainkat az értelem cselekedteti velünk?

– Igen!

– Hiszi-e, hogy ezek szerint az értelem az, amellyel nagy és kis dolgokban egyaránt cselekednünk kell?

– Igen!

– Úgy van-e akkor, hogy ha az értelem cselekedteti szép és nagy dolgainkat, akkor az oktalanságtól óvakodnunk kell?

– Igen!

Lecsendesítette a hangját:

– Akkor azt hisszük ugyebár mind a ketten, hogy az értelmes ember az, aki jó dolgokat művelhet, és az oktalan nem művelhet jó dolgokat?

– Azt hiszem, így van!…

Odafordult Vaclavhoz:

– Hát akkor figyelj rám, te, akinek nem megy le a szájáról a nép neve! Rábíznád-e a gyerekre, hogy maga tegye boldoggá önmagát? Letennéd-e a gyerek kezébe önmaga sorsát, hogy önmaga tegye boldoggá az életét?

– Oktalan gyermekhez hasonlítod a népet?

– Nép és az értelem úgy különböznek egymástól, mint a gyermek és a bölcsesség! Mint a bolond és a megfontolás! Ha az értelem teheti, hogy nagy dolgot cselekedjen az ember, akkor hogyan tennéd le önmaga sorsát a népnek a kezébe? Micsoda eszeveszett oktalanság kell ahhoz, hogy valaki a népet kívánja boldogítani, és a nép által tenné azt?

– Nagyobb és félelmetesebb csirkefogó vagy, mint valaha is gondoltam volna rólad…

– Aki a népet akarja boldogítani és a nép által akarja tenni, az gazember vagy szemfényvesztő! Mert nem egyebet, de az emberi értelmet áldozza fel. Az ember sorsát jobbá tenni az értelem dolga! De vajon mennyire becsüli az értelmet az, aki kardot ragad és kardot ragadtat? Aki azt mondja, hogy az ember kard!

– Az ember kard! – kiáltotta Vaclav. – Az ember kard a gonoszság ellen, az ember kard a tisztességes életért!

– Akkor eredj, és nézd meg a temetőket! Akkor menj, és mondd meg az özvegynek, és mondd meg az árvának, hogy az értelem vitte idő előtt föld alá a férfit! A nép éhes, és mert éhes, indulata van, és indulatában eladja minden idők boldogságát, hogy csak egyetlenegyszer jóllakhasson, és vérrel bosszulhassa meg a nyomorúságát. A nép, mert egyszerű vágyai vezetik, és mert éhes, nem lát túl a gyomra és a haragja parancsán. Eladja a szabadság legnagyobb lehetőségét, hogy néhány hónapig arra mehessen, amerre kedve tartja, és megtömhesse a hasát! Hányszor kelt fel a nép a századokban az ostobák parancsára, a gazemberek és szemfényvesztők ösztönzésére, és hányszor veretett le, hányszor lopták ki a kezéből a forradalmat? Hányszor került nagyobb szolgaságba, mint amilyenben annak előtte volt?! Felkel a nép, és leveretik! Micsoda értelem vagy micsoda logika ez?

– Az élet értelme és a történelem logikája! – kiáltotta Vaclav.

– Ha egyszer kimondatott az igazság, akár a Huszod szavai által, meg kell halnia miatta a népnek? Talán azért valósul meg az igazság, mert felkel a pór, és utána a sárga földig veretik? Hiszen urabb rajta az elnyomója, mint annak előtte volt. Amikor maga próbálta kezébe venni a sorsát, nem halmoz-e ostobán bolondságot bolondságra, míg önmaga nem falja fel önnönmagát. Hisz teremt új rendet, de olyat, amelyben kezdődik elölről minden, gazdag és szegény, robotos és könnyen élő, pénztelen és dúskáló, próféta és tanítvány, vezér és engedelmes. Míg fel nem gyűlnek újra a bajai, fájdalmai, kétségbeesése, türelmetlensége és aztán a bosszúja. Míg új indulat nem száll a szívekbe, és nem ragadtat újra fegyvert, kardot, kaszát, csáklyát és dárdát, hogy aztán kezdődjön elölről minden, mint a gyermekek játékában, amikor körbe és körbe és karikába járnak, és nem szűnnek meg körbe és karikába járni! Míg új vereség után újra ott kushad aztán új urai előtt, vagy győzelmével nem kezdi újra elölről, amit évszázadokig csinált! Nézz körül a világban: mire mentünk vele? Hány évszázada tesszük, hogy sutba vágva az értelmet, kardot ragadunk bajaink orvoslására? Nézd meg a földet, többen nyugszanak benne a háborútól elesettek, mint betegség vagy vénségtől elhullottak! Vigyázz, nehogy egyszer ne legyen már ezen a földön ember, akit fegyverrel óhajtanátok boldoggá tenni, mert fegyvertől hullott el már valamennyi, és csak állatok járják az erdőt és a kihalt mezőt!

Vaclav felállt:

– Ez ám a beszéd! Hallotta, uram?

– Hallottam…

– Akkor most figyeljen rám, hadd kérdezzek én is magától valamit…

– Parancsoljon…

– Hiszi-e, hogy az értelem az, ami jóra törekszik?

– Azt hiszem, igen…

– Hát azt hiszi-e, hogy az értelem ártana annak, aki értelemmel rendelkezik?

– Azt hiszem, nem…

– Akkor úgy van-e, hogy az értelem meg akarja szabadítani az embert a rossztól?

– Minden bizonnyal…

– Akkor úgy van-e, hogy az értelemmel kell élnünk?

– Minden bizonnyal úgy van!

– Értelmes dolognak tartja-e az ember a szegénységet?

– Azt hiszem, nem…

– Különösen akkor nem, ha van, aki gazdag a szegények rovására?

– Különösen akkor nem…

– Igazságos-e, hogy van szegény, és van gazdag?

– Nem…

– Ezek szerint igazságtalan?

– Igen…

– És aki értelmesnek mondja magát, élhet-e az igazságtalanság mellett?

– Nem…

– Mert különben vagy nem értelmes, vagy gyanús…

– Így van…

– És ha a szegény nép a gazdagok ellen támad, igazságos?

– Igen…

– Az igazságosság az értelem dolga?

– Természetesen…

– Ezek szerint értelmes a nép, amely felkel?

– Azt hiszem, igen…

Egy pillanatra elhallgatott, aztán csendesen kérdezte:

– Az előbb is ezt mondta?

– Azt hiszem, nem…

– És miért nem, ha szabad kérdeznem?

Elnevettem magam:

– Édes barátom: mert az előbb nem maga kérdezett!

Felálltam, és végigsétáltam a szobán:

– Maguk mindketten csodálatra méltó emberek! Csodálatra méltóan okos emberek! Lehetséges, hogy ezért nem férnek el a földön?

Megálltam Jan előtt:

– Ezek szerint maga szereti és félti a népet?

– A népért éltem, és a népért adtam az életemet!

– Csodálatos…

– Őérte éltem! De mondja meg nekem, uram, mit tart maga a tapasztalásról? Az értelmes ember levonja a történelem dolgaiból a tapasztalást! Az istenáldotta nép vajon levonta-e? Megáldott bennünket az Isten azzal, hogy mindenkor képesek legyünk megmondani, mit is kellene cselekednünk ahhoz, hogy jobb életet teremtsünk a földön, de aztán mindent elveszítünk a csatatereken! Elindul a nép az eszmék után, és letáboroz ott, ahol valaki először kondér mellé ülteti, és nem is valami hatalmas kondér mellé, épp hogy az éhét elverheti belőle! Nem az értelemmel kellene törődnünk inkább? Ha a nép felkel az eszmének a jegyében, és utána a nép leveretik, és majd utána az eszme mégis győz, akkor vajon mitől van ez? Vajon azért-e, mert leveretett a nép, vagy mert nem kell fegyver ahhoz, hogy diadalmaskodjon az eszme!? Bizony így van! Az a kérdés, hogy hiszünk-e az emberi értelemben, hiszünk-e abban, hogy olyanok vagyunk, akik belátással rendelkezünk? Hiszünk-e a gondolat és a szó erejében, vagyis végső soron hiszünk-e az értelemben? Mert egészen csirkefogók azért nem vagyunk, mert mégiscsak ember a nevünk, ember, aki belátással bír! Mondd a szót, és mondd újra, és mondd újra, és mondd állandóan, és ne szűnj meg mondani, és mondd a gyermeknek, és mondd a koldusnak, és mondd a királynak, és mondd a királyfinak, és mondd a hóhérnak magának is, és ne szűnj meg egy percre sem mondani a szót, amely az igazság és a tisztesség jegyében született, és annak a prófétája! Hidd, hogy megfogan! Vagy pedig ne higgyünk magában az emberben! Amit ezek tettek itt, ezek az ostobák, az nem egyéb, mint megcsúfolása az embernek, nem egyéb, mint maga a kétely az emberben! Csak ezer esztendőt áldozzatok arra, mit ezret, ötszázat arra, amit tízezer esztendő alatt karddal és fegyverrel nem voltatok képesek elérni! Vagy talán szerintetek mindannyian csirkefogók vagyunk? Az igaztalanból nem válhat igaz, a becstelenből becsületes s a gonoszból jó? Akkor miért van, hogy gondolkodjunk egyáltalán, miért van, hogy képesek vagyunk megkülönböztetni hasznost és ártalmast?!

– Mocskos ember vagy! – mondta Vaclav. – Bérenc vagy tulajdonképpen, és így undorítóbb magánál a császárnál, undorítóbb a gazdáidnál! Felelj, és úgy éltessen az istened, hogy az igazat kell válaszolnod: mióta mondja az ember a jót és igazságosat?! Mióta hordja össze a bölcsek serege mind az érvet, mely az igazságot prédikálja? Mióta nem szűnik meg fáradozni és munkálkodni az elme, hogy belátásra bírja a gazembert? Magad is tudod bizony, hogy annyi idő óta, amióta ember él a földön! És mi a sorsuk: börtön, bilincs, máglya, halál! Mi lett a sorsa Husznak? Nem volt tán értelmes a szó, amit mondott? Nem kellett volna belátni az igazát annak, akinek csak szemernyi becsülete van? És nézd végig mind a sort: a bölcsek sorsát! Ha csak udvari bolondként, de másképpen nem tartották! Becsapni a világot, hogy ím, udvarunkban és trónusunk között ott az elme bölcsessége – így csapni be a világot, népet és magát a bölcset! Azt igen! És ha nem adta fel perlekedő hitét, s ha nem tartotta perlekedő száját, akkor: kötélre vele vagy a máglya tüzébe!

– Mit tudsz te ebből?! Annyi nekem a császár, mint magadnak Husz! De mondom: könnyebb a császár helyére ülni értelemmel, mint fegyverrel ledönteni a trónusáról! Ha közéjük álltam, nem egyébért volt! S hogy tőled megszabadítsam a földet! Akik nem hagytok időt az időnek! Mert nem adtok békességet neki, hogy az értelem munkálkodhasson benne! Az értelem fegyvere a szó, így hát idő kell neki! Ötszáz évet adjatok, és magam ülök a császár helyébe! Háromszázat akár, de békében: és az értelem ül majd a gonoszság helyére! De micsoda őrület évtizedenként vérbe borítani a földet, mit évtizedenként, évenként, hónaponként, naponként a világ valamely sarkában, és ölni, ölni szünet nélkül! És nem okulni: hogy semmire se jó!

– Bizony mondom, hogy veszedelmesebb vagy, mint valaha is gondoltam volna – mondta Vaclav. – Bizony mondom, hogy nem állna meg egyetlen császár a trónusán a te szád nélkül! Bizony mondom, hogy ő tart az oldala mellett, és fizet, ha kell, aranyak seregével, hogy prédikáld csak az értelmet és a türelmet – békén ül addig ő maga a helyén! Fegyvert és fegyvert újra! Valaha bestiák elé vetették vagy felszegezték a ligetek fáira a nyomorultat, ha kinyitotta a száját, ma már csak korbáccsal verik! És holnap mi lesz?! Mondottam: ha évszázadok kellenek, akkor legyen úgy! Nagy tét, nagy az ára, de addig nincs nyugalom! De a szádtól óvjon meg mindenkit az Isten, de a szádtól féljen a nép, de a szádtól messzire fusson az ember, mert magad vagy a becstelenség, és magad vagy bizony a halál!

– Semmit nem értettél abból, amit mondtam neked! Mert te vagy a nép ellensége! És bizony téged keresett a kardom! Mert nem élni akarsz a népért, hanem vágóhídra hajtani valamennyit!

Vaclav felugrott:

– Tartsd a pofád!

– A szíveteket kellene keresztülszúrni már a bölcsőben, mert a halálra nőttök fel, arra, hogy gazember és ostoba háborúitokra vigyétek a népet!

– Nyomorult féreg! – kiáltotta Vaclav.

A szoba közepére lépve széttártam a karomat:

– Ilyesmit nem játszunk! – mondtam. – Még egy szót, és megy vissza mindenki Visny mellé!…

Az ajtó nagy robajjal kivágódott, és bukdácsolva beesett rajta a paraszt, és rémült tekintettel nézett maga mögé.

A küszöbön Eusebius jelent meg üveggel a kezében, felpirosodott, derült arccal tekintett az öregre:

– Jössz vissza azonnal, aranyos madárkám! Vagy már neked is elment a szép eszed, te Isten legártatlanabb szolgája! Miért szaladsz előlem?…

– Micsoda dolog ez, Eusebius? – kérdeztem.

– Micsoda dolog, micsoda dolog? Úgy látszik, már ez a szerencsétlen is azt tartja, hogy halaszthatatlan dolga van a világban, mielőtt végképp álomra hajtja a fejét! Nézd… Nézd csak, hogyan húzódik tőlem az ostoba!

Odafordultam a paraszthoz:

– Mit csinált magával?

Alig kapott levegőt, a szemében pedig döbbenet ült:

– Ne legyen harag miatta, nagyuram!… Nem bírtam tovább kinn maradni!… Engedje meg nekem, hogy csak úgy berontottam az ajtón… de jött, futott utánam…

– Mit csinált az öreggel, Eusebius?

– Nyugodj meg, sem dárdát, sem kést nem döftem a szívébe!

– Bocsásson meg, nagyuram… – mondta a paraszt – de az eszemet akarta elvenni, nem tekintette koromat, öregségemet, nyomorúságomat, oly dolgokat akar művelni énvelem, amit sem lelkem, sem szívem nem kívánhat…

Vaclav felkiáltott:

– Mit akartál tőle?!

Eusebius magasra tartotta az üveget a kezében, a másik kezét is felemelve derűsen tekintett végig rajtunk, majd lassan lehunyta a szemeit:

 

…Küprisz is úgy tipor engem örökké, Néma közönnyel, oly feketén, oly eszelősen, Egyre csak új szerelembe taszít gyermeki kortól és ma is úr a szívemben…

 

Egyre mosolyogva felnyitotta szemeit:

– Ugye szép, gyermekeim?

– Azt akarta volna, hogy tanuljam meg, nagyuram… Egy percre le nem ment a fülemről. Csak hogy mondjam, hogy daloljam magam is, hogy emeljem égnek a karjaimat, hogy úgy rakjam a lábamat, mintha táncba járnék, ahogyan gyermek meg asszony teszi, úgy illegessem rá magamat…

Eusebius felemelte az ujját.

– Azt mondd, aranyos gyermekem, amit már megtanultál:

 

…Engem a szerelem piros labdával utolért, és egy szépcipőjű, aranyhajú leánnyal játszani hívott!…

 

– Mondjad… egyetlen gyermeke az úrnak, mondjad szépen, úgy, amiképpen nem sajnáltam az időt és fáradságot, hogy a fejedbe verjem!…

Elmosolyogtam magam:

– Úgy gondolja, hogy ez kell neki, atyám: a szép cipőjű szerelem?

– Ne kérdezz, hanem szólj inkább rá magad is, hogy térjen vissza velem a konyhába, és töltse szépen és kedvére az időt! Borral nem kínálhatod, mert nem issza a szerencsétlen! Ha magam próbáltam adni neki, csak jajveszékelt, hogy nincs egy percnyi nyugalma soha! Dehogy nincs! – mondtam neki. – Megtanítlak én a nyugalomra, csak figyelj rám, és mondd utánam, amit hallasz tőlem…

A paraszt megtörölte a homlokát:

– Táncba hívott volna engem, táncba, mint az asszonyokat vagy a pulyákat hívják! Úgy igaz, nagyuram, mint ahogy itt állok maga előtt az ősz fejemmel, hogy kerüljek és forduljak magam körül! Amikor meg nem akartam volna, hát megkergetett az asztal körül, és nem ment le a szájáról, amit itt az előbb is mondott vagy dalolt, s amiből magam, egy szó nem sok, annyit nem értettem!

– Miért nem ütötted le valamelyik székkel? – mondta Vaclav.

Ránéztem Eusebiusra:

– Soha nem jön meg az esze, Domine? Hát mit akart ettől a nyomorulttól?

– Ékíteni a békességet szép szóval, gyermekem – mondta –, dallal és verssel, tánccal és himnuszokkal!

– Utolsó csepűrágó! – mondta Vaclav.

– De elvettétek már ennek is az eszét – folytatta Eusebius. – Megrontottátok már az ő elméjét és az ő szívét is… Hogy magam csepűrágó lennék? Akkor te meg, ti mind többiek, ugyan mik volnátok? Jöjj… jöjj, öreg, még nem késő, hogy megtanítsalak egyébre is, figyelj csak:

 

Könnyű szél kergeti vágyam, Virág int merre lépjek Könnyű fű hajlott léptei alatt Haja illatát őrzik a rétek…

 

Széttárta a karjait:

– Ó, éjszaka! Ó, dalok, himnuszok, versek – és te, tündéri tánc – és te, szerencsétlen, aki süket vagy mind a dalra, s lábad nem mozdul, hogy a ritmusára lépj!

A vállamra tette a kezét:

– Van még borod?

– Lehet, hogy akad valami belőle. De a parasztot visszaküldjük a konyhába, magának pedig itt kell maradnia…

A paraszt közelebb lépett hozzám:

– Eresszék haza engem, nagyuram! Miért nem nyughatnék immár békességgel, amikor megszolgáltam már becsülettel. Elmondtam mindent, amit kérdezett éntőlem. Ne űzzenek több játékot velem…

– Rövidesen visszamehet, öreg… De most jöjjön szépen, visszakísérem a konyhába, és megígérem magának, hogy semmi baj nem lesz ezután…

Jan, aki mind ez ideig némán állt a helyén, előbbre lépett:

– Egy pillanatra, uram!

Összehúzott szemekkel nézte a parasztot:

– Hol láttalak én téged, te öreg? Mutasd csak közelebbről is az arcodat!

A paraszt hátrább lépett:

– Eresszen haza engem, nagyuram!…

– Ki vele, honnan ismerjük egymást?

Vaclav kacagni kezdett:

– Na mondd csak meg neki szépen! Mondd csak meg neki úgy, ahogy nekem is megmondtad annak idején, ne hallgass el belőle semmit.

– Nagy idő telt már el azóta, uram… – mondta a paraszt.

– Persze – mondta Vaclav –, meg aztán a jó szita is elhullatja a szemet, ugyebár, hát még az ember emlékezete azt, ami történt vele! De azért mondjad csak gyorsan, hadd teljék a kedve!

Eusebius széttárta a karját, és ránézett a parasztra:

– Nem tetszett, amit magam akartam, most aztán kapsz jobbat helyette…

Odaintett Vaclavra, majd Janra:

– Nosza csak! Vegyétek csak a kezetekbe a koponyáját, tapogassátok meg, amíg valami bajt nem találtok rajta, hátha kiderül róla, hogy nem gyilkolt eleget! Bár magam úgy vélem, hogy inkább rám kellene figyelnetek. Rám és nem egyébre, és meghallgatni, amint így szólok hozzátok:

 

…Nem volt senki olyan szép, mint te, Lycoris, senki sem olyan szép most, mint amilyen Glycera. Ő is olyan lesz, mint te, de te már soha olyan, mint ő – Őt akarom hát s téged már csak akartalak én!…

 

– Tartsd a szád! – kiáltott rá Vaclav. – Inkább azt nézd, mindjárt megláthatod, mennyire szereti a tanítványod Isten együgyű népét!

– Nyomorult élet – mondta a paraszt –, amelyben nincs nap, amely megkímélné a bajtól a szegény embert!

– Ne papolj, hanem nézz a szemembe, és beszélj! – mondta Jan.

Felkiáltott:

– Hiszen te vagy, aki elloptad a lovamat! A legszebb paripát, amit a császár seregében láthatott bárki is!… Hiszen ismerem én ezt, uram! Hova szöktél vele? Mentél Žižkához!

Eusebius meghajtotta a fejét:

– Helyben vagyunk, egyetlen gyermekeim! Most már aztán igazán ne spekuláljatok sokat, elő a kést, és markolatig a szívébe!

– Elloptad a lovamat, de hogyan hajlongtál előbb, hogyan folyt a szádról a szó, hogy az Isten áldja meg magukat, amiért megszabadítanak a kelyhesektől! Hogyan beszéltél ott nekünk, hogy semmi nem vezérel téged, csak hogy jól megtehesd a szolgálatodat, és mindent úgy végezhessél, ahogy az minékünk tetszik!

Eusebius az asztalhoz lépett, és megtöltötte a poharakat. Aztán magasra a feje fölé tartva az egyiket, így szólt:

– Gyöngyözz, isteni nedű, fakassz dalt és ártalmatlan szót, aztán meg himnuszt az ajkaimról, mégpediglen következőképp mostan, mert őt kívántam meg, akihez így szóltak hajdan:

 

…Illatozó koszorút küldök ma, Rhodokleia, néked Tarka virágokból fontam a bal kezemen. Kéken pillantó ibolyák és sárga kökörcsin közt nárcisz búvik és harmatozó liliom…

 

Vaclav közelebb lépett a paraszthoz:

– Miket mondtál te ezeknek? Miért és hogyan áldja meg őket az Isten?

– Vétkeztem, uram…

Jan felkiáltott:

– Nem a lovamról van szó! Hanem hogy mit papoltál nekünk ott előtte, hogy a Krisztus jutalmazzon meg, amiért megmentettük Žižka tolvajaitól!

– De mit mondtál te minékünk, amikor ott voltál a táborunkban, hogy az Isten áldása ne fogyjon el rólunk, amiért kardot, kaszát, csáklyát emelünk az úrra! Hát miféle ember vagy te? Milyen szerencsétlenségében teremtett téged az Isten, hogy utána tőlünk is megszöktél?

– Mit csináltál a lovammal, te gazember? – kiáltott rá Jan.

– Hazavittem, uram, hazavittem a gyermekeimnek, a kölykeimnek, akik éhesek voltak…

– Éhesek, mert ott lapítottál az uraság asztala alatt! – kiáltotta Vaclav. – Mikor uralkodik el az értelem annyira a koponyáján, hogy a maga kedvéből óhajtana majd változtatni a sorsodon! Erre vártál, mi, pokolra való!

– Az vagyok én, uram, pokolra való… Az is voltam én mindenkoron, és az is leszek én mindenkoron, amíg csak ember él a földön!

Jan rákiáltott:

– Akkor nem vitt el az ördög, amikor odamentél hozzájuk, és csáklyát vettél a kezedbe…

– Hajtottak, uram, hajtottak pontosan úgy, ahogy maguk is cselekedték! Nem volt különbség aközött, ahogyan maguk meg ők hajtottak engem…

Megremegett a hangja:

– Vessen véget az én órámnak, nagyuram. Vagy szóljon nekik, hogy legalább a halálomban hagyjanak békén…

– Mindenesetre tisztázni kellene, hogy igazat mondanak-e vagy sem! Azt mondják, hogy megszökött innen is, onnan is, lopott egyik helyről és a másikról is, húst, lisztet, zsírt, lovat. Nem mondanak igazat?

Eusebius lassú lépésekkel sétált végig a szobán:

 

…Végül a tengereken, hegyi, gyorsrohanású folyókon, A madarak lombon lebegő palotáin, a tág, zöld téreken át gyönyörű epedést mindenki szívében meggyújtasz s a faj a fajt szaporítja tovább szerelemmel!

 

– Nincsen énnekem sem gyalázatom, sem szégyenem… – mondta a paraszt. – Hacsak más nem szégyenli magát énmiattam! Mert loptam, úgy igaz, ahogyan mondották itt énnékem, de ki hasznára tettem vajon? Kinek a hasznára lop a tolvaj, és kinek a hasznára loptam én? Nem hogy kedvemet tölthessem, hogy fel- és alá nyargalászhassak véle, hanem hogy húst vigyek a gyermeknek. Lovat adtam, annak a húsát a gyereknek, nem fácánt, őzet, szarvast vagy foglyot pecsenyére! És ha már szóra nyitottam a számat, akkor azt is megmondom, hogy nem ingyen volt bizony az a ló, hanem megszolgáltam én azt már, ha loptam is, jó előre. Mert a nyomorult paraszt, aki pendelyes kora óta húzza az igát, a nyomorult nincstelen, aki pulyakorától csak munkát, robotot lát, az megszolgált már előre mindent. Az nem vehetné vissza azt, ami jár őneki, ha akár a föld minden aranyát ellopná is. Ha valamiben részesíttetett, az nem volt más, mint a szidás: most így, most úgy, most így süljön ki a szemed, most úgy száradjon ki a nyelved, most építs palotát, most meg aztán adjál tejet és tejfelt, és most aztán fogjál vadat az úrnak, most vágd az erdőt, most dögölj bele a robotba, most húzd az ekét, a válladdal, inadnak a szakadtáig, most tojást adj, most mézet adj, most szőlőt adj és bort, most gyümölcsöt, hogy kerülhessen minden a világnak az asztalára, csak őneki ne jusson éppenséggel semmi, s a végén még azt is megélhesse, hogy imigyen szóljanak hozzá, miként tették nem is most először, hanem mindenkoron, ha kedvük úgy biztatta őket: most dalolj, mert a nótát is te tudod a legjobban, mert olyan bolond vagy, hogy azt is megőrzöd a nagy kínlódásodban, most meg táncot járj, hadd teljék benne a világnak a kedve, mert még táncra is a magad lába perdül a legjobban, hiába nincs egy falat a gyomrodban, hiába éhezik a kölyköd, hát dalolj és énekelj, ha egyszer úgy parancsolják tenéked! Tolvaj vagy, és gazember vagy – azután meg szaladj az asztal körül vénségedre, amikor már élni sincs erőd a nyomorúságtól!

– Érdemelsz egyebet?! – kiáltotta Vaclav. – Cserbenhagytad azt, aki a javadat akarta, és aki mindenre kész volt a kölykeidért meg az asszonyodért!

– Így, így!… Így mondta nékem pontosan ez a másik is, aki itt áll énelőttem! Így mondta a császári is, hogy énérettem teszen mindent, hogy csak nékik segítsek, mert akkor leszen jobb az én számomra minden…

– Nem úgy volt talán?! – kiáltotta Jan. – Hányan pusztultak, akik közéjük mentek? Mit romboltak, és mit gyújtogattak! De én nem azt mondtam-e néked, hogy megtisztítjuk a földet azoktól, akik nyomorúságodra még a halált is a fejedre hozzák!

– Így, így!… Így mondta énnékem a földesúr is mindenkoron, hogy énérettem teszen mindent…

– De az a császár kutyája volt! – kiáltotta Vaclav. – De te tőlünk szöktél meg! Hová szöktél a férfidolog elől!?…

– Háborúba mentem, uram! És nem is akármilyenbe. Keservesebb háborúba, mint amilyentől megszöktem. Mert szöktem, úgy igaz! Szöktem a kisebb háborúból a nagyobba, a könnyebből a keservesebbe: hogy felneveljek kilenc gyereket! Kilencet, mert hatot a földnek adtam már. Ebbe a háborúba szöktem én! Különb sebeket osztogatott az én háborúm, mint a maguk verekedése, mert aki kardtól kap sebet, egy hónap kell hozzá, hogy behegedjen, mert akinek kard járja át a szívét, az ott hal meg nyomban, és tán a fájdalmát sem érzi. De amit én kaptam sebet, nemhogy egyszer, hogy behegedjen aztán, nemhogy kardtól, hogy ott helyben végezzen velem. Hanem kaptam esztendőknek a során, és nem volt szünet benne, kaptam a tüdőmbe, amely megszáradt és megvérzett a szegénységtől, kaptam a gyomromba, mely akkorára zsugorodott az éhezéstől, mint egy gyermeknek az ökle, mert napjában egyszer ha látott ételt és akkor is füvet, laput, levelet, hogy a gyermekeknek juthasson, ha akad jobb falat. Feküdni a vackon úgy, hogy az éhség rágja az embernek a belét, és aludni sem hagyja, holott másnap, még meg se virradt, kaszát kell fognia vagy hajolnia kell az igába vakulásig és görnyedni szakadásig, hogy szédül bele az ember, és zöldet, vereset lát, ha csak egy kicsinyt is felemelkedik. Condrába járni, rongyba, és fagyot viselni, hogy úgy veszi meg az embert az Isten hidege, hogy megkékül a bőr a kezén, mert a gyermekének a lábát bújtatja, ha valamifajta jobb rongyhoz jut a szerencsétlen. Ez micsoda háború? Itt nem kard hasít, hogy hegedjen aztán, de a nyomorúság öl részenként és apránként, hogy tovább tartson a szenvedése és a kínlódása az embernek. Mi hát a férfidolog, hát micsoda háborúból szöktem én, és micsoda lapulásra bújtam? Micsoda bújásra, hogy mentsem magamat?!…

Vaclav felkiáltott, és magasra emelve a karját odaugrott a paraszthoz:

– Minden szavad a nyüszítő ebnek a hazugsága!

Jan megragadta a paraszt mellén az ingét:

– Bűzlik belőled az ember butasága!

Közéjük léptem:

– Elég legyen!

Eusebius elsétált előttünk:

 

Fénylik a birs a tavaszban, a zúgó patakok gyökerét megitatják s ott hol a nimfa-sereg szűz kertje van, újra virágzik a felragyogó pomagránát s bújik az új levelek hűvösében a kis fürt, jár-kel az új venyigében a bor már!…

 

– Félre előlem! – kiáltotta Vaclav.

A szemébe néztem:

– Vége az éjszakának!

– Ennek a nyomorultnak az élete ért véget!

– Befejeztük az éjszakát, barátaim!…

Vaclav tekintete megrebbent.

– Micsoda tréfa ez, uram?

Az asztalhoz léptem. Ott sorakoztak a megtöltött poharak. Felemeltem a magamét:

– Elbúcsúzunk, barátaim!

Eusebius mozdulatlanná merevedve nézett rám:

– Tréfálsz? Ismételd csak, hogy mit mondtál az előbb?…

– El kell búcsúznunk egymástól, atyám. Bevégeztem a dolgomat erre az éjszakára! Látni akartam magukat – és láttam. Hallani akartam magukat – és hallottam! Ennyi az egész!

Vaclav szemei egészen kicsinyre húzódtak, és rebbenés nélkül tekintettek az arcomba. Anélkül hogy megmozdult volna, rászólt a parasztra, aki az ajtó felé indult:

– Ha még egy lépést teszel, leütlek, öreg! Állj meg ott, ahol vagy!

Eusebius előbbre lépett:

– Meggondoltad, amit mondasz, fiam? Te valóban véget akarsz vetni a bornak, és én immár ne mondjak több verset és egy szót sem a himnuszokból?…

Jan odajött, és felemelve a poharát megállt közvetlen előttem:

– Úgy érzi, hogy mindent befejezett ezen az éjszakán? Elvégeztetett minden?

Eusebius megszólalt:

– És a tubád, a hegedűd és a lantod?… És a beszéd, a szó, az ének, amit elmulasztottál velem? Mert bolondoknak adtad az idődet, s ekképpen úgy telt el fölötted, hogy az Isten őrizzen tőle?…

– Fogd be a pofád! – mondta Vaclav.

Odaléptem a szekreterhez, és megöntöttem Vaclav poharát is:

– Jöjjön, Vaclav, és emelje fel maga is a poharát. Búcsúpohár!

Megfordult, és az íróasztalhoz lépett. Papírvágókés nyugodott a könyvek tetején. Felemelte, és rám nézett:

– A pohár egyelőre marad!

– Tegye le a kést a kezéből, és búcsúzzon el békességgel…

Felemelte a kést:

– Erős és éles kés, uram!

A paraszt az ajtó felé lépett, alig választotta el néhány méter tőle. Vaclav rápillantott:

– Ne mozdulj!

Jan figyelmesen nézett Vaclavra, aki megindult felém:

– Én azt mondtam magának, amikor ezt a nyomorult parasztot hozta elém, hogy senkit sem gyűlölök jobban, mint őt, mert gyáva! Amikor aztán elém hozta ezt a papot, akkor azt mondtam magának, hogy semmi a gyűlölet, amit a paraszt iránt érzek, ha erre a bitangra tekintek, mert élvezetet és hitetlenséget kínál. Gyűlölöm, mert ő az ember halála! Aztán azt mondtam magának, amikor idehozta elém ezt a katonát, hogy semmi a gyűlölet, amit a paraszt iránt és a pap iránt érzek, semmi a gyűlölet ahhoz képest, ahogyan ezt gyűlölöm. Mert ő a mozdulatlanság, mert ő minden életnek a halála, mert felbérelt nyelv a gonoszság szolgálatában, mely értelemmel fedi a gyalázatot.

Ott állt előttem:

– De most azt mondom: semmi a gyűlölet és az utálat, amit irántuk érzek, mint ami akkor önti el az értelmemet, amikor a valóban leggyűlöletesebbet és az utálatra legméltóbbat hozza a sors a szemem elé. Azt, aki hallgat! És nem tudhatom meg, miként gondolkodik!

Letettem a kezemből a poharat:

– Hallgasson rám, barátom… Ez a ház az én házam, és ebben a házban az történik, amit én magam elhatározok.

Magasabbra emelte a kését. A tekintete változatlanul a szememben nyugodott:

– Most másképpen lesz!

– Tegye le a kést a kezéből!

– Talán később!

Eusebius rászólt:

– Nem lehetsz meg a késed nélkül, te tébolyodott?

– Fogd be a pofád, mert leszúrlak!

– Tegye le a kést, és menjen békességgel a többiekkel!

– Nem volt elég ideje ahhoz, hogy megismerjen? Pedig úgy igaz, mint ahogy Vaclav Jasek a nevem, hogy ismernie kellene már…

– És úgy igaz, mint ahogyan kés van a kezében…

– Mint ahogyan kés van a kezemben! És mint ahogyan gondolkodás nélkül megölöm, ha kell!

Eusebius felkiáltott:

– Mondtam: van még az éjszakában és ebben a városban, akit nem öltetek meg!

– Mit kíván a kése? – kérdeztem.

– A késem csak segít! Amit kívánok, az pedig egyszerű!

– Halljuk, mit kíván a kése?

– Magának hatalmában állt, uram, hogy felhozzon bennünket ide a szobájába, és kényére-kedvére játszadozhasson velünk! Nos hát: aki megtehette, hogy feltámasztja a halottakat, az azt is megteheti, hogy életben tartja őket! Nem mindegyiket, de egyet közülük! Ez a kéz, amit itt lát maga előtt, nem holmi Eusebius keze, ez a kéz szereti befejezni a dolgokat becsülettel és tisztességgel. Az ember nem játékszer, uram! Ítél és ítéletre vár! Mivel nem számolt, uram? Azzal, hogy valaki magát is megkérdezi? Hogy magának is válaszolnia kell!

Eusebius közelebb jött:

– Elvette az Isten az eszedet!? Tedd le azt a kést a kezedből, és menj vissza a pusztulásba, ahonnan jöttél. Nem hoztál már elég szerencsétlenséget a földre? Meddig akarnál élni még, és meddig akarsz kést tartani a kezedben?…

– Becstelen vagy, és ezért tartasz engem is annak!

– Ez illik hozzád, látod! Kés a kezedben, oda a torokhoz: vagy tisztességes leszel, vagy meghalsz! Ha ugyan tisztességről van szó itt egyáltalán! És nem a nyomorult ostobaságodról, hogy élni akarsz újra, és ölni, mert magad akarsz itt maradni! Nincs még elég vér a kezeden? Ez a te tisztességed, látod, a kés, amit a markodba fogsz!

Vaclav elsápadt:

– Ahogy mondtam: tisztességgel és becsülettel szereti ez a kéz befejezni a dolgokat! Emberek vagyunk, tehát kérdezünk és választ várunk az életünk dolgaira!

A torkomhoz emelte a kést:

– Egyet itt kell tartania közülünk! Azt, akinek igaza van!

– Mondtam! Élni akarsz még, és ölni! – kiáltott fel Eusebius.

Jan nyugodt, lassú kortyokkal kiitta a borát. Csendesen rászólt a papra:

– Ne szóljon bele!

Eusebius megfordult:

– Úgy?… Hát persze hogy te is élni akarsz?! És ha valamit sajnálsz, mindössze az, hogy nem neked jutott eszedbe markodba venni a kést! Bizony mondom, szégyenlem, hogy embernek születtem…

Vaclav csendesen folytatta:

– Nézzen a szemembe, uram! Amelyik pillanatban kimondja a száján, hogy kit küld el közülünk, és kit tart itt tovább, hogy éljen hite és legjobbnak vélt törvényei szerint, én abban a pillanatban eldobom ezt a kést!

– Ha akadna egyáltalán, aki hinne a szavadnak! – kiáltotta Eusebius.

– Abban a pillanatban, amint kimondta a száján, és lett légyen bárki, akit megnevez, odaadom a maga kezébe a kést!

– Valóban nem ismertem magát! – mondtam.

Mozdulatlanul néztünk egymás szemébe. Csend volt. Aztán felemeltem a karom, és eltoltam magamról Vaclav kezét:

– Legyen…

Egy pillanatig még a szemembe nézett. Aztán ellépett előlem, és megállt a szekreter mellett.

Odamentem az asztalhoz, felemeltem a poharamat.

Ránéztem a parasztra:

– Evett eleget kint, öreg?

Döbbent, riadt tekintettel nézett rám:

– Adjon minden jót magának az Isten, és engedje, hogy egyszer megnyugodhasson a lelke itt ezen a földön!

– Köszönöm… – mondtam.

Felhajtottam a boromat.

– Maga nem iszik, Eusebius?

– Nem kell, gyermekem, keserű már a pohár…

– Talán Dinkára, Floricára?…

Vaclav mozdulatlan szemekkel nézett rám.

– Talán Dinkára, Floricára vagy Beátára és mind a dalokra és mind a himnuszokra és a csillagos éjszakára, mely itt parázslik a házunk fölött, a szellőre, amely bejárta az erdőket, a csobogó patakokra, és az ember szívére, mely úgy teremtetett, hogy szép volt, és jó… Talán erre sem, atyám?

– Keserű a pohár…

Arcán megereszkedtek a vonások. Két kezét összekulcsolta. Tulajdonképpen csak most láttam rajta, hogy milyen öreg már.

– Jöjjön ide, atyám!

Lassú léptekkel odajött az asztalhoz.

– Fogja meg a poharat, és igya ki fenékig… És eltávozhat békességgel!

– Elküldesz magadtól?…

Megfordulva Vaclavra nézett:

– Boldog vagy, fiam?

– Tegye, amit parancsoltak! – mondta Vaclav.

– Persze!… Azt mondom neked: bizony semmit nem tudsz te az emberről! És vigyázz, mert sírva sírsz majd egykoron, de akkor késő lesz majd. Késő lesz, mert elhagyott már mind és mindannyiótokat: a szív és a lélek egyszerű örömei!

– Menjen, Eusebius! – mondtam.

Rátette a kezét a vállamra:

– Nem haragszom rád! De szóljon mindannyiótoknak: a szemeitek olyanok lesznek, mint a megfagyott tavak, szívetek, mintha nem is szív lenne, kezetek elfelejt majd simogatni, és a szátokról elfogy a mese, nem fogtok kiülni a kaputok elé, ha megöregedtetek, és a fiaitok megszűnnek énekelni. Mert rendet fogtok teremteni ezen a földön, és sírni fogtok, sírni, sírni, sírni…

Elindult az ajtóhoz. Amikor megnyitotta, még egyszer visszafordult:

– Az ég legyen irgalmas mindannyiótokhoz!

A fejét meghajtva lassan kilépett az ajtón.

Vaclav megszólalt:

– Tovább, uram! Ki a következő?

Megtöltöttem újból a poharamat, és lassú kortyokkal fenékig ittam.

Odafordultam Zsitomirhoz.

– Akar még bort, Jan?

– Megtette a kés a magáét, uram?

– Akar még inni?

– Hol és melyik sarkában akarja felgyújtani a világot? Akad még viskó és kunyhó számtalan! Kezdje a legnyomorultabbaknál, kezdje a parasztnál, az éheseknél, és gyújtsa fel az egész világot!

Vaclav rákiáltott:

– Hordd el magad!

– Mit hallok? Beszélni tudnak a kések?? Nem győztél, csak győzelmet ülsz! A késed győzelmét ülöd, és az erőszakét!

– Menjen békével! – mondtam.

Leseperte az asztalról a poharát:

– Nem bor, de vér van a poharakban, uram!

– Hordd el magad! – mondta Vaclav.

Jan végigment a szobán. Néhány lépésre az ajtótól megállt, és visszafordult, akár Eusebius:

– Vigyázzon, uram! Ezután kést, kötelet, mérget, korbácsot hordjon magánál! De vigyázzon: nehogy maga legyen az első, aki megöletik! A kés leszúrja a gazdáját! És hogy senki ne érezze majd a nyomorúságot ezen a földön, hát küldjön halálba mindenkit! És ne nyugodjon, és küldjön mindenkit a halálba mindaddig, míg egyetlen ember marad a földön, egyetlen és az utolsó: aki elsírja majd az ész és az értelem tragédiáját!

– Jó éjszakát! – mondtam.

Ránézett Vaclavra:

– Bizony nem győztél – kezdesz elölről mindent!

Még egyszer végignézve mindannyiunkon, kilépett az ajtón.

– Tovább, uram! – mondta Vaclav.

A paraszt megszólalt:

– Elmennék én innen, nagyuram, eresszen engem békességgel…

– Hallgass, és várj a sorodra! – kiáltotta Vaclav.

– Hiszen azt teszem… Egész életemben várok a soromra, nem teszek soha egyebet, katona uram. De eresszenek el innen engem!

Keresztülmentem a szobán. Az íróasztal mögé kerültem, és széthúztam a függönyt. Az utolsó csillag ragyogott az égen. Arrább derengett már, és a kémények a házak tetején, mint hatalmas ujjak, meredtek a magasságba. Valahol villamos zúgott, és távolabb megszólalt valami gyárnak a szirénája. Néztem az eget, a csillagot, a derengést.

– Öreg!… – szóltam.

Csend volt.

– Öreg!… – ismételtem. – Magához szólok…

– Nincs, uram! – mondta Vaclav.

Megfordultam.

Vaclav rám nézett:

– Elment – mondta. – Ha úgy tetszik: innen is megszökött!

Felhajtotta a borát:

– Jó bor! Bár azt hiszem, említettem már, hogy a magam részéről jobban szerettem a szerémségit… Iszik?

– Nem! – mondtam.

Elmosolyogta magát:

– Ketten maradtunk!…

Odament a heverőhöz, és felemelte a botját. Belesuhintott vele a levegőbe.

– Ketten maradtunk! – ismételte.

– Igen! – mondtam.

– Én maradtam, ha úgy tetszik!

A szoba közepére jött:

– Nem szól rá semmit?…

Felemeltem a könyveimet, és a karjaimba fogva odavittem a heverőhöz. Meggyújtottam az éjjeli lámpát:

– Legyen béke magával! – mondtam.

Elkacagta magát:

– Hm?! … Különös fickó maga!

Elindult az ajtóhoz. Körülnézett a szobán, aztán megfordulva, egészen csendesen kinyitotta az ajtót, és ugyanolyan csendesen, szinte óvatosan betette maga után.

Modern dolgozószoba. Írógép, telefon, rádió. Középen dohányzóasztal, fotelokkal. Íróasztal. Könyvespolc alatt heverő. Ajtó jobbra, balra. Eusebius, Vaclav, Zsitomir balról érkeznek. Paraszt már a lakásban tartózkodik, jobbról lép be. Hátul nehéz függönnyel takart erkély, széles ajtóval. A harmadik felvonás végén itt távozik Vaclav. Író egyedül van a színen. Az órájára pillant, körülnéz a szobán, szemmel láthatóan vár valakit.

 

 

A középütt levő ajtón kopognak. Az Író gyorsan visszatér az asztalhoz, leteszi a poharát, és az órájára pillant.

 

 

Erőteljesebben kopognak az ajtón.

 

 

Vége az első felvonásnak

Szín: mint az első felvonásban.

 

 

Középső ajtón kopognak.

 

 

Az ajtóban Jan Zsitomir áll.

 

 

Vége a második felvonásnak

Szín: mint a második felvonásban

 

 

A jobb oldali ajtó kivágódik, és bukdácsolva, mintegy beesik rajta a Paraszt. Nyomában, kezében üveggel, feltűnik Eusebius. Derűs, felhevült arccal siet a Paraszt után.

 

 

A Paraszt óvatosan az ajtó felé közelít.

 

 

Az íróasztalhoz ugrik, hosszú fém papírvágó kést vesz a kezébe, magasra tartja.

 

 

Az Író hosszan nézi a két embert, aztán bort tölt magának, felemeli a poharat, de ivás nélkül visszahelyezi az asztalra. Szirénaszó hallatszik, távoli villamoscsengetés. Az erkélyajtóhoz megy, széthúzza a nehéz szövetfüggönyt. Kint világosodik a hajnali város látványa. Mozdulatlanul néz ki, háttal a többinek. A Paraszt óvakodva eltávozik. Vaclav mozdulatlan.

 

 

Író az ajtó felé lép, aztán megáll.

 

 

 

Függöny