Halálnak halálaGarcia Lorca emlékének
Az őr a rabok háta mögött ment, két-három lépésnyire tőlük, hogy jól szemmel tarthassa őket, és szükség esetén a fegyverét is megfelelő távolságból használhassa, olyan távolságból, mely nem sok ahhoz, hogy biztonságosan célozhasson, de nem is annyira kevés, hogy önmaga veszélybe kerülhessen. Röviden szólva: a hivatalosan előírt távolságból követte őket. A rabokon nem volt bilincs – ketten voltak, két már nem fiatal, de még korántsem öreg férfi, egyforma szürke nadrágban és kabátban, mezítláb mind a ketten –, szabadon, kötelék nélkül volt a lábuk is, a karjuk is. Változékony, meglehetősen nehéz terepen haladtak előre, néha kapaszkodniuk kellett. Az őr ilyenkor még hátrább maradt, és különösen rajtuk tartotta a szemét. – Ha egyszer rab, akkor legyen bilincs rajta – káromkodott. – De micsoda dolog ez így…?! Óvatosan, fél kézzel kapaszkodva mászott előre a hegyoldalon. A géppisztolyát a hóna alá szorította, és úgy irányozta a két rabra. A szoros ruházat, a sok csat, szíj, kötés, tölténytár, nehéz csizma, feszesen ülő sapka, felcsavart köpeny, oldalzsák, keresztpánt, távcső, maga a géppisztoly fárasztóvá tette a mozgást, s bár egyáltalán nem volt meleg az idő – még könnyű szellő is járt –, patakzott róla a verejték, a hátán éppúgy, mint a mellén, a hasán és az arcán is, ahol keskeny, de kiapadhatatlan erecskékben szaladt végig az álláig vagy a szoros zubbonynyakig. – Közelebb! Közelebb egymáshoz…! – szólt a két rabra, míg zihálva szedte a lélegzetet, és pislogott egyre a szemébe ereszkedő verejtéktől. A két rab igyekezett közelebb kerülni egymáshoz, és szinte váll váll mellett kapaszkodtak tovább. Amikor felérkeztek a zöld fűvel lepett fennsíkra, az őr újra rájuk szólt – zihált egyre, az egész teste verejtékben úszott, szemei égtek –, pár lépéssel hátrább maradt az előírásosnál, és úgy szólt rájuk. – Megállni! És közelebb egymáshoz! Felemelte a karját, eltörölte a homlokáról a verejtéket, egyik lábát a másikhoz feszítve kissé megemelte a sarkait a csizmában, a sapkáját feltolta a homlokáról, két vállát hátrahúzva megropogtatta a derekát, megforgatta a nyakát a szoros zubbonyban, kifújta magából a levegőt, karját magasra nyújtva megtornásztatta az izmait – aztán egy pillantást vetett a fegyverére, pontosabban a biztosítózárra, mely szabadon, lövésre készen tartotta a géppisztolyt, és kissé megemelve a csövet, pontosan a két férfi hátára irányította. – Még egy kis idő, és nem fogtok szellőzködni! – mondta, nyilván a két rab könnyű öltözékére gondolva. – Vagy inkább nagyon is fogtok szellőzködni, csak nem tudtok majd róla! Leguggolt, hogy megpihentesse a lábizmait – a fegyvere változatlan pontossággal irányult a rabokra –, néhányszor meghintáztatta magát. – Nyomorult bitangok, majd nem szellőzködtök! Indulás tovább!… Felállt, és egy lépést kivárva követte tovább a foglyait. Az egyik rab megszólalt – egészen csendesen, kissé még kapkodva a levegőt. – Mindenesetre az ezernyolcszázkilencvenötös gyűjteményes kiállításán, melyet Vollard rendezett, már falon volt… Valamelyik balkáni király, talán a szerb… meg is kérdezte Vollard-tól, hogy: „Ez a maga mestere szép nőket egyáltalán nem tud festeni?” A másik rab – magasabb, csontosabb férfi – elkerült egy szál kék virágot a fűben. – Bár király volt – igaza volt! Egyébként mi sem változik, mert ha úgy van, ahogyan én emlékezem, vagyis ha kilencvennégyben készült el a képpel, akkor nyugodtan szerepelhetett vele Vollard-ral kilencvenötben… – Mindenesetre szerepelt… – mondta a másik – de a Kártyázó-kat kilencvenkettőben festette, és ennek a befejezése előtt már kész volt a kép… A másik felemelte a kezét. – Tévedés…! A művész felesége kilencvennégyben készült el – de mesterünk kilencvenben kezdett hozzá, és erről nemcsak ő tett említést néhány levelében, hanem Choquet is így beszélt róla. Ami tehát megzavarhatta magát, az a négy esztendő volt, a kilencvenes témától a kilencvennégyes befejezéséig… – Lehet… Így volna…? – Egészen biztos… A másik egy pillanatra összevonta a szemöldökét. – Úgy látszik, tévedtem… Szóval, visszatérve ahhoz a bizonyos vederhez és a kövekhez: nem mulasztotta el egyetlen napon sem – és látja, ez a csúnya asszony, ez a múzsakergető, aki úgy ül ott a széken, hogy legszívesebben máris felállna, és menne a házi dolgai után, mert mit ér mind a művészet, ha nem végezzük el a konyhában a tennivalónkat, ez a csúnya asszony nem feledkezett meg soha róla, hogy a veder ott legyen – mintegy véletlenül –, és víz legyen benne mindig, és a kerítés környékéről – mintegy csodaképpen soha ne fogyjon el a kavics, hadd legyen mivel hajigálnia a szegénynek –, szóval soha nem mulasztotta el egy napon sem a Mester, hogy sétája végeztével oda ne menjen a kerítéshez, kavicsokat ne szedjen, és ne dobálja őket egyenként, gondosan célozva a vederre, számolgatva, nyilván szorongva és remegve, hogy hány talál bele a vízbe, és hány hullik melléje, csak mert, ó, istenem, mennyire fontos is ez, hisz a zaklatott és örökké háborgó idegrendszer ki tudja, mit vélt sejtetni vagy jövendölni a pontos találatokban… S a derék aix-iek arra jártukban ugyan mit is gondolhattak, látván a különös embert hallgatagon, nagy homloka alatt mosolytalan arcával, lomha, nehéz mozdulatokkal dobálni a köveket? A másik elnevette magát. – Shelley, midőn meglátogatta Byront Ravennában, Picot-hoz írt levelében így számolt be aztán a látogatásáról: lord Byron háztartását igen kellemesnek találtam, különösen, ami szolgáitól eltekintve nyolc kutyáját, három majmát, öt macskáját, a két sast, egy varjút és a sólymot illeti… Utóiratában pedig hozzáfűzi: úgy veszem észre, hogy nem soroltam fel mindent, mert éppen most találkoztam a főlépcsőn öt pávával, két gyöngytyúkkal és egy egyiptomi búbosdaruval… Mindezek teljesen szabadon mászkálnak a lord szobájában, s ő elcseveg velük! Mindketten kacagni kezdtek. Tiszta, derűs kedv szállt az arcukra, és egy darabig nem szólva semmit, apró kis szünetekben vissza-visszatért ajkukra a nevetés. A nap egyébként laza fátyolfelhő mögött volt, a felhő ellepte jóformán az egész eget, s csak könnyű, opálos fényt engedett a földre. A fű harmatos volt a lábuk alatt, a levegő éles és tiszta, a hegyek körös-körül kékbe öltözötten hallgattak, a közeli völgyek zöld, barna, puhasárga színekben tárultak a szem elé. – Visszatérve Cézanne-hoz – mondta a magasabbik –, illetve a köveihez és a vederhez, nem sokkal különbözik az ő dobálózásaitól Jean-Jacques kedvtelése sem… – Kedvtelés…? – húzta fel a szemöldökét a másik. – Édes Istenem… micsoda is ebben a kedvtelés? – Jean-Jacques a következőket csinálta de Warrens asszonyságnál… – A kedves és áhítatos, a hófehér lelkű, Isten báránya hölgyecskénél, ki szemét mindig a földön hordván, soha mással, csak Istennel gondolt…! – Kint abban a völgyecskében, ahol a nyaralója volt, vagy abban a házban, amit béreltek, azt hiszem, bérlemény volt inkább, reggeli sétáinak az idején Jean-Jacques köveket gyűjtött, és célba dobálta őket holmi ágacskákra vagy fatörzsekre. Ha jól emlékszem, akkor ezt ő maga mondja el a Sétáló-ban, Diderot viszont arról tudósít, miszerint Rousseau elmesélte neki, hogy ha nem sikerült a meghatározott számú kővel annyiszor célba találnia, mint azt előre kitűzte maga elé, akkor minden dobás után néhány lépést közelített a fához vagy az ágacskához, mondván, hogy a hangsúly azon van, hogy eltalálni a célt, így aztán megesett, hogy az utolsó követ, mely találat esetén Jean-Jacques győzelmét jelentette, mindössze egy lépés távolságról vágta hozzá a fa derekához – aztán, mint aki jól végezte a dolgát, aznapra elégedett volt, hiszen többször talált, mint nem… – És nem akadt a közelben, aki így szól hozzá: Mester, vágjon egyszerre egy egész sziklát hozzá, és nem lesz dolga egy évig! Felkacagott, és a társa csendes kuncogása kísérte a nevetést. A következő pillanatban azonban előrebukott, karjait szétcsapva kereste az egyensúlyát, majd két-három esetlen lépés után elvágódott a földön, karja messze előrecsapódott a fűbe. Az őr ott állt a hátuk mögött, és felemelve a lábát, a talpával előrelökte a másik rabot is. Bukdácsolt, elesett az is, aztán egyszerre tápászkodtak fel a földről. A géppisztoly csöve a mellükre irányult, az opálos fény megcsillant az acélon. – Kuss! – mondta az őr. – Nyomás egymás mellé! S ha még egyszer röhögni kezdtek, akkor szétlapítom a büdös pofátokat! Megcsavarta a nyakát a szűk zubbonyban, felemelve a szabad karját, a nehéz posztóval eltörölte az orrát, aztán kiköpött a földre. – Nyomás egymás mellé, és lódulj…! A két rab egymás mellé állt, a kisebbik megigazította magán a kabátot, aztán az orrához emelte az ujját. – Nagyon megütötte magát? – kérdezte a másik. – Nem! Azt hiszem, nem! Inkább az ijedség volt nagyobb! Felpillantott a társára. – Egy pillanatra azt hittem, hogy Jean-Jacques haragját vontam magamra – elmosolyogta magát, aztán megszippantotta az orrát. – Talán az orromat ütöttem meg, azt hiszem, vérezni fog. Nem ütötte meg magát? – Úgy érzem, nem… de egészen váratlanul ért engem is, semmi bevezetés… se szó, se beszéd… semmi káromkodás, egészen új, nem? – Igen, valóban az… Egyébként, mielőtt még elfelejteném: Joyce például akképpen játszott, hogy az előtte haladó járókelőket, illetve az előtte haladó járókelők egyikét igyekezett bizonyos távolságon belül és meghatározott számú lépéssel utolérni. Ha nem sikerült – vagy nem pontosan úgy sikerült, ahogyan azt eltervezte, illetve megfogadta magában, akkor aznapra egészen rosszkedvű lett, ahogyan mondani szokták, nem ment a munka, egész nap váratlan, meglepetésszerűen érkező kellemetlenségektől rettegett… A magasabbik rab elmosolyogta magát. – Ugyan… Ő is?! Az alacsonyabb is elmosolyogta magát, és még halkabbra fogta a hangját. – Szörnyű lehet a boldogtalannak abban a mindenfélében, ami rajta van… A másik széttárta a karját. – Kérem… – mondta – mi viszont igazán nem panaszkodhatunk. Állandóan fázom, mióta elindultunk! – Én is! Valamit azonban mégis elfelejtettem az előbb… mégpedig Cézanne-nal kapcsolatosan. Kődobálás, veder, bizonytalanság, kétség, aggodalom, magányosság, bánat, szomorúság és megaláztatás…? – Nézzen a nyolcszázkilencvennégyes Arckép-re! Aki kint a köveket dobálja, és nagy homloka a föld felé fordul – itt a képen, ó, istenem, nem megüli a jövendő győzelmének ünnepét? Vagy ha úgy tetszik, a jövendő győzelme bennem! Ez biztos! Ezt tudom! Ez diadal…! És akkor nem számít semmi! Ezt mondja a kép – vagyis kimondja a kép az örök és eltusolhatatlan, az elpusztíthatatlan és isteni erőt adó legnagyobb érvet: a bizonyosságot a jövendő felől! A másiknak puha derűvel megcsillant a tekintete. – És képzelje el mindezt egy némileg szebb feleség oldalán! Lehajtották a fejüket, és úgy mosolyogtak. Aztán így folytatta az alacsonyabbik, még egyre meg-megszippantva az orrát. – Próbáljon az asszony szempontjai felől közelíteni a képhez! Fáradtság, mindennapi munka egy ember oldalán, akit csőd követ csőd után, aki immár esztendők óta magányosan és megszállottként járja a maga sem anyagiakban, sem dicsőségben semmit sem nyújtó útját, komorsága elviselhetetlen, szeszélyei hasonlóképpen, nem akarja elhagyni remeteségének a helyét, Párizsról hallani sem akar – az asszony pedig minden gondolatával ott van Párizsban, és semmit nem szeret kevésbé, mint a vidék egyhangúságát. Tervei, álmai, vágyakozásai mind elégtek egy férfi szenvedélyének a tüzében… nem akarom ismételni, de tegye fel néhányszor a kérdést: valóban csak a nagy ember érdemli a babért?… – A kérdés jogos! Különösen a következő nagyokat illetően: Galilei, Newton, Adam Smith, Hobbes, Descartes, Locke, Spinoza, Kant, Leibniz, Hume, Gibbon, Macaulay, Leonardo da Vinci, Raffaello, Michelangelo, Händel, Beethoven, Mendelssohn – akik tudvalevőleg mindannyian agglegények voltak, s ekképpen eszük ágában sincs megosztani babérjaikat semmiféle hitvessel! Ezektől eltekintve a többi esetben minden bizonnyal igaza van!… A másik mosolyogva pillantott rá. – A magam részéről örömmel megelégszem a többivel! Az őr megszólalt a hátuk mögött. – Ne hókuszpókuszoljatok, hanem beszéljetek értelmesen! Nemsokára úgysem beszéltek már sehogyan sem. A rabok elhallgattak. Némán mentek egymás mellett. Aztán a magasabbik megszólalt. – Hát akkor mit csináljunk?… Hallgatott egy darabig, aztán így szólt. – Figyelje meg ezt a fát itt előttünk, balra! Ezt a magányos, eléggé terebélyes fát… – Igen! – mondta a másik. – Cser, nem? Vagy tölgy inkább? – Csertölgy… – mondta a másik. – Nem tudom, mennyire ismeri, arról nevezetes, hogy a legnehezebb fajsúlyú fák közé tartozik. A fajsúlyt egyébként a fákat illetően egy köbdeciméter súlyarányában számítják ki, nem vagyok bizonyos benne, de úgy emlékszem, hogy a kókusz a legnehezebb, és talán az ében… – És a mahagóni? – Magam is csodálkoztam rajta, sokkal lejjebb következik a sorrendben. Jól emlékszem, hogy megelőzi a csertölgy, ez, ami itt van előttünk, és megelőzi még a gyertyán is… A magasabbik rab összehúzott pillákkal nézett a csertölgy irányába. Elmosolyodott és sóhajtott. – Milyen jó lenne mindenre emlékezni! Ha nem felejtettem túlságosan sokat, akkor a szerves részei a cellulóze… – Bizonyára ez a legtöbb benne… – Aztán lignin, illóolajok, tannin… – Gyanták… – mondta az alacsonyabbik rab. – Persze: gyanták… aztán keményítő nem is kis mennyiségben, festőanyagok, fehérjék… – Bitang hazaárulók! – szólalt meg az őr mögöttük. – Kis idő kell csak, s aztán tibennetek nem lesz semmi! Nyomás közelebb egymáshoz! A két rab nézte a csertölgyet. Kis idő múlva a magasabbik azt mondta egészen csendesen. – Nagyon szép fa! És nem tud róla, hogy halandó… A fennsík véget ért, horhos oldalán ereszkedtek lefelé. Széttárt karokkal léptek, megfeszítve a lábaikat, súlyukat a sarkaikra bocsátva. Az őr féloldalasan lépett, ereszkedett utánuk bal kezével támaszkodva néha a földre, jobbjában – a hóna alá szorítva, ujja a ravaszon – rájuk irányítva a géppisztolyát. – Közelebb! Közelebb egymáshoz! Igyekeztek közelebb kerülni egymáshoz, szélesre tárt egyensúlyozó karjuk találkozott, egy pillanatra megfogták egymás kezét, egymásba kapaszkodva fékezték a lendületüket, mely szaladva vitte volna tovább őket a mélység felé, aztán elengedték egymást, és egészen hátrahajolva támaszkodtak a földnek, és léptek tovább, sarkaikat mélyen belevágva a talajba. – Jobbra, bitangok, tartsatok jobbra! – kiáltott rájuk az őr, s mert nem voltak képesek azonnal irányt változtatni, megfékezni és oldalra irányítani a lendületüket, még egyszer rájuk kiáltott, s mert nem mehetett egészen közel hozzájuk, hogy megrúghassa őket, tehetetlen haragjában rájuk köpött. – Jobbra, bitangok, nem halljátok?! Jobbra tartva, oldalt szelve át a horhos meredékét, végül is maguk mögött hagyták azt, és kissé visszafelé kanyarodva, majdnem abba az irányba, amerről a tetőn jöttek, a fennsík szinte függőlegesen meredek oldalában haladtak tovább. Merőlegesen a horhosra, majd hozzásimulva a fennsík oldalához, gyors és eléggé széles folyó szaladt ki a völgyből, és hozzászegődött a keskeny ösvényhez, melyen csak nagy üggyel-bajjal haladt tova a három ember. A magasabbik rab megszólalt. – Gyönyörű fa volt… – Igen – mondta a másik –, és valóban semmit sem tud arról, hogy halandó… – Igen! Nyilván nem olvasta a Változatok-at. Ha megtette volna, akkor talán szerényebben nézne a világba, és így szólna a társaihoz: testvéreim, ne feledjétek; tudjuk, hogy nemcsak külön-külön vagyunk azok, hanem civilizációink is halandók, jönnek, felérnek a tetőre, és elmúlnak! Meglehetősen hangosan beszélt, mert mintegy négy-öt méterre a lábuk alatt – ugyancsak meredek, de járható talaj vezetett le hozzá –, komor sziklák között kavargott, morajlott a folyó. – Nemcsak erről nincs tudomása! – mondta az alacsonyabbik. – A sors különös kímélete folytán nincs tudomása arról sem, hogy ha minden halandó is – vég nélküli, elpusztíthatatlan és örök életű az emberi ostobaság! Az őr rájuk kiáltott. – Fogjátok be végre a szátokat! Abban a pillanatban, amint kimondta az utolsó szót, a lába megbicsaklott, az egész teste előrelendült, majd kibillenve az ösvény szélére, a meredeken próbált megkapaszkodni, mindhiába, elbukott, és végigzuhant a parton, majd hasztalan próbálva támasztékot keresni, csapkodva, kalimpálva és artikulálatlan üvöltéssel belezuhant a kavargó vízbe. Fegyverét magasra tartotta, a hullámok elkapták a testét, megforgatták, és két méltóságosan emelkedő szikla között egyre forgatva és dobálva sodorták a víz közepe felé. A két rab egyszerre fordult hátra. Mozdulatlanul, döbbenten nézték az elzuhanó, majd a folyó felé kalimpáló testet. Kezeik önkéntelenül megkeresték egymást, és hátrább léptek, majdnem hozzásimulva a sziklaoldalhoz. – Kapaszkodjon! – kiáltotta az alacsonyabbik, és elengedve a társának a kezét, szaladni kezdett az ösvényen visszafelé, majd néhány méter után, hol kevésbé volt veszélyes a mart, széttárt karokkal, amennyire a talaj megengedte, sebesen ereszkedni kezdett a folyó felé. A társa ott szaladt, majd ott kapaszkodott mögötte, gyökérzetbe és kövekbe fogódzva. – Maradjon! – kiáltotta. – Az Isten szerelmére, maradjon… Én kitűnő úszó vagyok! Kérem, maradjon a parton!… Megelőzte az alacsonyabbikat, és a víz szélére ereszkedve, ledobta magáról a kabátot, közben szünet nélkül ismételte, megpróbálva túlkiabálni a másikat. – Ne csináljon ostobaságot! Akkor segít, ha itt marad a parton… Kerítsen valami faágat vagy valamit, amit majd oda tud nyújtani nekem… Belegázolt a vízbe, és elvetve magát, erőteljes csapásokkal vágott bele a hullámokba. Az őr még egyre a két szikla között küszködött a vízzel, a csapkodó hullámok hol kifelé lódították a folyó közepe felé, hol vissza a part irányába. Ruházata nyilván már feldagadt a víztől, nehéz csizmája húzta, vonzotta a mélység felé, csapkodása mind hiábavaló maradt, különben is markában még egyre ott szorította a géppisztolyát, igyekezvén magasra tartani a víz fölé. Nem szűnt a kiabálása, szemei – amikor látni lehetett egy-egy pillanatra az arcát – rémültté tágultak, szája hatalmasan felnyitva kapkodott a levegő után. – Jobbra! Jobbra! – kiáltotta az alacsonyabbik rab a parton, amikor meglátta társának a magasra emelkedő fejét, amint tájékozódni kíván a fuldokló irányába. – Jobbra, még jobbra, még! Hangja elveszett a víz zúgásában. A társa pedig birkózva a vízzel, egyre közelebb és közelebb került a fuldoklóhoz, és végezetül már egészen mellette volt, és belemarkolt a hajába. Hátát nekivetette a sziklának, és taposva a vizet magasra, a víz fölé emelte a hörgő szájat, a lezárult szemeket, a kínlódó emberi fejet. Nehezen és elakadó lélegzettel vitték fel aztán a lábainál és karjainál fogva – a géppisztoly még ott volt a kezében –, fel egészen az ösvényre. Végigfektették a sziklán, és az alacsonyabbik meggombolta sebes ujjakkal a zubbonyát, végiggombolta egészen az ingét is, míg teljesen szabadon maradt a széles mellkas. Felnézett a társára. – Hogy van? Hogy érzi magát?… Úgy térdeltében felnyúlt, és megfogta a társának a kezét. – Feküdjön le… Feküdjön le maga is! A magasabbik rab hozzátámaszkodott a sziklához, melle szinte pattanásig feszülve süllyedt-emelkedett, aztán lecsúszva a fal mentén, először a térdeire ereszkedett, végül óvatosan hátradőlve végigfeküdt a földön. – Nincs semmi baj… – mondta nehéz, kínlódó lélegzettel. – Próbáljon… vele… valamit…! A másik odalépett hozzá, és a térdeire ereszkedett. – Hogy érzi magát? – Egészen jól… Csak nagyon gyönge vagyok! Pihennem kell egy keveset. Menjen oda hozzá, és próbáljon mesterséges légzést csinálni… – Igen! – mondta a másik. Fel sem emelkedett a térdeiről. Odacsúszott a mozdulatlan testhez, és megemelve a két kart, szabályos, ismétlődő ritmussal emelgetni kezdte, le, föl, le, föl… Az őr melle megemelkedett, aztán széles sugárban ömleni kezdett a szájából a víz. A magasabbik rab megszólalt. – Fel kell emelni, emelje fel a lábánál fogva!… Feltápászkodott, és odalépett hozzájuk. – Segítsen megfogni a lábát… De vegye ki először a kezéből a puskát! Az alacsonyabbik lefeszítette az őr ujjait a géppisztolyról. – Még mindig szorítja… – mondta. – Úgy… feszítse le róla az ujjait… Az alacsonyabbik a kezébe vette a fegyvert. – Sokkal könnyebb, mint gondoltam… Maga elé tartva, kissé távol magától, meg nézte a fegyvert, aztán letette a földre. – Emeljük! – mondta a másik. Felemelték az őrt. A két bokájánál fogták, a fej mélyre hullott, és a száj öklendezve bocsátotta ki magából a vizet. Aztán visszafektették a helyére. A fej megmozdult, a szemek erőlködve megnyíltak egy pillanatra. – Most – mondta a magasabbik –, most próbáljon megint mesterséges légzést. A száj felnyílt, szavakkal kínlódott, aztán a szem egészen láthatóvá vált, a szemgolyó hol erre, hol arra pillantott, a mell, ha szabálytalanul is, süllyedni, emelkedni kezdett. – Jobban van? – kérdezte a magasabbik. Az őr ránézett. Aztán kínlódva féloldalára emelkedett, köpni kezdett, majd hányt. Utána már szabályosan lélegzett, és vörösre dagadt, homályos szemekkel nézett egyik rabról a másikra. Aztán rémület költözött az arcára, magasabbra támasztotta magát, és riadt, rémült arccal nézett maga mellé, jobbra, aztán balra… – Adja oda a puskáját! – szólt a magasabbik a társára. Az felemelte a géppisztolyt, és még egyszer figyelmesen megnézve odanyújtotta az őr kezébe. – Jobban érzi magát? – kérdezte. Az őr felállt. Megtántorodott, hozzátámaszkodott a sziklafalhoz, lelógatva a fejét, mély lélegzettel szedte, szívta magába a levegőt. Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra felkapta a fejét, és riadt, döbbent tekintettel meredt a két rabra. Az ajkai nyitva maradtak, tekintetét egyikről a másikra kapkodta, arcán egyre ott ült a döbbenet és a különös, riadt csodálkozás, mely összekeveredett valami mély, szinte állati félelem kifejezésével. Egészen a falhoz lapulva, a fegyver csövét lassan emelve rá a két emberre, másik kezével tapogatva a fal mentén arrább lépett. Három-négy lépésnyi távolságra ment tőlük. A kabátja szétnyitva, haja a szemébe lógott, a ruhája nehéz a víztől. A két rab ott állt néhány lépésnyire tőle. A magasabbik a ruháját csavarta, hosszú, keskeny sugárban folyt belőle a csavarás nyomán a víz. A másik a géppisztolyt nézte, aztán felemelte a tekintetét, különös mosoly költözött az arcára, és úgy kérdezte. – Jobban érzi magát?… Az őr egyre megtágult szemekkel nézte őket, és a hangok nehezen hagyták el az ajkát. – Micsoda emberek maguk? Először fordult elő, hogy nem tegezte őket. Az alacsonyabbik újra a géppisztolyra nézett kíváncsi, figyelmes tekintettel. A másik csavarta a kabátját, nyögve és szuszogva közben. – Magukat… felakasztják holnap…! – kiáltotta az őr. Egyikről a másikra kapta a tekintetét. Arcán továbbra is ott ült a döbbent, csodálkozó rémület, a mély, a mélységesen mély, eddig soha nem tapasztalt és szinte észvesztő döbbenet. – Nem tudják?… Az alacsonyabbik egy pillanatra lenézett a földre. És mert a társa nem szólt semmit, hát felemelte a fejét, és azt mondta. – De… tudjuk! Az őr szája megremegett. Kereste a szavakat, amelyekkel valójában nem is tudta, mit akar mondani. Szemei, ha lehetséges, még hatalmasabbra tágultak – aztán magasra rántva a géppisztoly csövét, pontosan a rabok mellére irányítva, hátralépett. Szinte nem is emberi, vad, majdnem artikulátlan és különösképpen sajátos, kétségbeesett hangon, szemeit rájuk meresztve, felordított. – Hát micsoda emberek maguk?! Egész testében remegett, arca eltorzult, szemei szinte megbomlottan tágultak még és még hatalmasabbra, és rémült, szinte eszét vesztett kétségbeesés költözött a tekintetébe. A két rab egymásra nézett. Aztán a magasabbik, míg a másik segített neki, magára vette a kabátját. Aztán, hogy csak álltak egy darabig szó nélkül egymás mellett, azt mondta a nagyobbik az őrnek, aki csak állt, szinte egész testében remegve, rájuk szegezve a géppisztolya csövét – azt mondta neki, fel sem emelve különösebben a hangját. – Jöjjön… Menjünk tovább, jóember! Megfordult. Megfordult a másik is, és – ahogyan eddig is mentek – elindultak tovább. Pár lépés után visszanézve megálltak, és várták, hogy elinduljon utánuk az őr is. Aztán megszólalt az alacsonyabbik. – Egészen megzavarodott, és teljesen kétségbe van esve a szerencsétlen… A másik kissé hátrapillantva elmosolyogta magát. A kisebbik megszaporázta a lépéseit, és így folytatta. – Egészen neurotikus állapotba került. Nem is csoda, ha jól emlékszem, akkor Freud szerint a neurózis kiindulópontja a bizonytalanság és kisebbrendűség fenyegető érzése… Elnevették magukat, és a nagyobbik még csavargatva egyre magán a kabátot, azt mondta: – Visszatérve lord Byronhoz, illetve az állataihoz, Walter Scott például harminc-negyven kutyát tartott, és egy kedvenc, Purdie Tamás nevezetű inasával, ki nagyon értett az állatokhoz, napokra elcsavargott tíz-húsz kutyával egyetemben… Carlyle legjobb barátjának a lovát – és számtalan lovát nevezte, vagy emlékezzen Goya rengeteg macskájára. Cicero meg arról ír, hogy midőn Lucilius és Scipio vidékre mentek, akkor a caiteai partok és kertek hosszában kutyákkal és majmokkal hempergőztek, s ha nem említi is az öreg, ő maga is hasonlóképpen cselekedett. Bentham pedig egyik macskáját lovaggá ütötte, és megkövetelte a személyzettől a címnek járó tiszteletet… Az alacsonyabbik felnevetett – és mentek tovább. |