A veder

– Hasonló dolognak soha többé nem szabad előfordulnia! – mondta Wilhelm Günter, amikor a keservesen töltött éjszaka után abbahagyta a mindössze félórája elkezdett munkát, előrejött a gyümölcsfák között a présház felé. – Nemcsak azért nem szabad előfordulnia, mert teljesen képtelen és abnormális dolog, mely nem illik a magamfajta emberhez, hanem azért sem, mert olyan következményekkel járhat, amely nem maradna titokban a társaim és a feljebbvalóim előtt, arról nem is beszélve, hogy apám soha nem volna képes elviselni a szégyent, hogy a fia nem méltó feljebbvalóinak a becsületére. Még gondolni is rossz rá!

Kiért a kis térségre, és már látta is a vedret.

Amikor reggel először pillantotta meg – kilépve az éjszaka után a présházból –, akkor elfordította felőle a tekintetét, elfordította az egész arcát, és úgy ment el mellette, úgy lépett le a küszöbről, mintha a világon sem volna ez a veder. Most, hogy ráesett a pillantása, összevonta a szemöldökét, gyorsan körülnézett, és bár tudta, hogy rajta kívül nincs senki a közelben, egyre körülpislogva emelte fel, és kissé maga mögött lógatva indult el vele a kút felé, nem az ösvényen, hanem azonnal bevágva a szőlősorok közé.

– Senki nem fogja keresni – mondta, míg elhajtogatta maga elől a leveleket –, egészen régi, kimustrált jószág, egy erősebb fogással össze lehetne lapítani, senki sem mondja majd, hogy kár volt érte…

A veder minduntalan beakadt az indák közé. Wilhelm magasra emelte, de a következő pillanatban leguggolt, magához rántotta, és küszködve a növényzettel, a háta mögé rakta.

– Teljesen elment az eszem! Ha valaki látna, azt hinné, hogy megbolondultam. Soha többé nem szabad hasonló dolognak előfordulnia, mert egészen megkergül tőle az ember!

Kiérkezve a szőlőből, egy pillanatra megállt. Körülhordozta a tekintetét az elhagyott vidéken, azután gyors léptekkel a közeli kúthoz ment. Fényesre koptatott kerekes kút volt, csillogó lánccal, méltóságosan hallgató vederrel a káván. Átkerült a másik oldalra, felemelte a kezében tartott vedret, és erős lendületet véve, be akarta hajítani a kútba. A veder beleütődött a kávagerendába, ércesen felkondult, és kiperdült az ujjai közül. Wilhelm egyensúlyát veszítve rábukott a kávára, fél testtel belódult a mélység fölé, süket csend és hűvösség ölelte körül hirtelen, látta a kút fenekén a felgyűrűzött vizet, alig tudott megkapaszkodni a deszkában, s amikor végre sikerült két lábra állnia, érezte, hogy a homlokát ellepi a verejték. Lélegzetét visszatartva állt néhány másodpercig, majd megnézte a felhorzsolt tenyerét, végül megfordult, és tekintetével megkereste a vedret, mely néhány méterrel odébb szabályosan a talpán állt. Hozzátámaszkodott a kávához, kezét belelógatta a kútveder hűvös vizébe. Közben nem vette le a tekintetét a vederről, mely ott állt néhány méternyire tőle, s melynek karimáján megcsillant a nap.

– Hülye!… – mondta Wilhelm.

Kissé oldalt lépett, és vizes tenyerét messzire tartva magától, nagy ívben kerülve, messziről oldalazva elindult a vederhez. Hozzáérve előrehajolt, bal kezének két ujjával megcsípte a fülét, felemelte, és előretartva maga elé, odavitte a kúthoz. Már közeledőben felmérte a szemével a két gerenda közötti távolságot. Előrenyújtotta a vedret, pontosan a kút közepe fölé lógatta, és szétnyitotta az ujjait. A fül megcsörrent, de utána semmi hang nem hallatszott – a veder a kút közepén hullott, zuhant lefelé –, csak később a loccsanás, amikor elérte a mélyben csillogó vizet.

Wilhelm letörölte a homlokát, és közelebb lépve, belenézett a kútba. Szeme nehezen szokott hozzá a homályhoz. Előrekönyökölt a káván, és lezárta a szemhéjait.

Senki sem fogja keresni – gondolta –, vén, kimustrált vacak volt, senkinek semmi szüksége rá… Levélben sem szabad semmit említenem. Ha apám nem is, de anyám kétségbeesne, miként mindannyiszor, ha betegnek vélt. De hogyan is történhetett ez az egész dolog?

Felnyitotta a szemét, és megpillantotta lent a vedret. Elmosódó körvonalakkal úszott, libegett a víz színén kissé oldalra dőlten, körülötte immár visszafelé gyűrűztek a karikák a vízen, azok is elmosódva, lomha, lusta remegéssel.

– Rövidesen elsüllyed! – mondta hangosan Wilhelm. Valami különös, alattomos öröm remegését érezte a mellében. Kissé összehúzott szemekkel körülpillantott, letörölte a homlokát, majd egészen mélyre hajolva nézett újra a kútba. A veder ott libegett a vízen, pontosan akképpen, mint az előbb. Oldalra dőlten, és megcsillantva az oldalán a halovány világosságot.

– Na, mi lesz?! – mondta Wilhelm. Átkerült a kút túlsó oldalára, kiakasztotta kampójából a kereket, a vízzel teli vödröt a kút fölé tartotta, ott, ahol lent a mélyben a másik vedret sejtette, és nem fékezve a kerék forgását, beleengedte a kútba. A lánc nyikorgott, a kerék egyre sebesebben forgott, majd felhallatszott a kemény csattanás a mélyből. Wilhelm behajolt a kávára, szeme megszokta a félhomályt, és ott látta a víz színén az ócska vedret, amint megdobálja a víz, és néha egészen magasra emelik a felloccsanó hullámok…

– Te ördög…! – mondta Wilhelm. – Hát nem akarsz megdögleni!!?

Arca megsápadt. Érezte, hogy hatalmas erővel tör rá a tegnapi szorongása, szíve feldobban, a mellében kíméletlen és ijesztő hűvösséget érez, tenyere megizzad, és minden porcikája könnyű, és megállíthatatlan remegés fogja el.

– Mi ez… atyaúristen?! Csak nem zavarodtam meg?!

Elfordult a kúttól, és meg-megrebbenő tekintettel, falfehéren tekintett körül. A kúttól néhány lépésnyire két terméskő feküdt. Odament, és megragadva az egyiket, nagy szusszanással a hasához szorítva, odavitte a kúthoz. Ráemelte a kávára, és átbillentette rajta. Meg sem várta a víz csobbanását, visszatért a másik kőért, szuszogva emelte föl, fújtatva vitte a kúthoz, és összeszorított fogakkal, hatalmas lökéssel átgördítette a deszkán. Érces csendülést hallott, tompa bugyborékolást, és amikor lélegzetét visszafojtva beletekintett a mélység homályába, csak a csapkodó vizet látta, vibráló boszorkánytáncos fényekben.

Megfordult, és hozzátámaszkodott a kúthoz. Felemelte a karját, és az ingével végigtörölte az arcát és a homlokát. Két mozdulat között megállt. Nehéz torokkal, szárazan nyelt, majd megköszörülte a torkát. Lassan hordozva a tekintetét, körülpillantott. Csend volt, némaság. Elmosolyogta magát. Izmai kényszeredetten engedelmeskedtek, fogai éppen csak megvillantak az elhúzódó ajkak alól. Előrelépett, és abban a pillanatban könnyűséget érzett. Szinte lebegő könnyűséget egész bensejében és szabad, szinte súlytalan könnyedséget a mozdulataiban.

Megállt, egy mozdulattal feljebb húzta a nadrágját a derekán, kiköpött a földre, félrerúgott egy göröngyöt, és elindult az ösvény felé.

– Mintha nem is lett volna! – mondta, felfelé haladva az ösvényen.

 

*

 

Előző napon a következő történt:

Wilhelm ezt a bizonyos vedret, melyet az előbbiek során megismertünk, használat után – belőle locsolta fel a kis présház előtti terecskét, vizet tett ki benne melegedni a napra, belőle mosakodott –, használat után minden esetben közvetlen az ajtó mellé állította, hogyha úgy adódik, akkor gyorsan kéznél legyen. Valóban ócska, ütött-kopott jószág volt, az oldala itt-ott behorpadva, pereme felszakadozva, de egyébként sima és fényes a sok használattól. Wilhelm az ezredparancsnok utasítására már nyolcadik napja tartózkodott a szőlőben – a kivégzett polgármesteré volt azelőtt, nemcsak őt, hanem az egész családját likvidálták –, és ez alatt a nyolc nap alatt egészen otthonosan berendezkedett. Rajna-vidéki gazdálkodónak volt a fia, speciális szőlészeti iskolát végzett, ezért esett rá az alezredes választása. Wilhelm értette a dolgát, és – ami adott körülmények között a legtermészetesebb – úgy intézte, hogy minél hosszabb időre biztosítsa magának ezt az égből pottyant szolgálatot, mely megkíméli a járőrszolgálattól, nem is beszélve arról, hogy sohasem lehet tudni, kit mikor vezényelnek ki a frontra.

A kapa, a metszőolló, a metszőkés, a gereblye és a többi szerszám mellett a veder is mindennapos használati eszközévé vált, nélkülözhetetlen darabbá, amit napjában négyszer-ötször is felkap az ember, s aztán visszatesz a helyére – az ajtó mellé –, hogy ne kelljen keresgélni, ha szükség van rá. Ez, Wilhelm katonás pontosságához és rendszeretetéhez illően úgy történt, hogy példának okáért reggel megöntötte vízzel a hordóból, mely a házacska sarkánál állt, s melyet minden második napon telehordott a kútról, aztán előrevitte a kis térség közepére, hogy a napsugaraktól felmelegedjen a benne lévő víz, déli tizenkét órakor – napról napra hajszálpontosan ez volt Wilhelm étkezésének az ideje – megmosakodott belőle, és még mielőtt megtörölközött volna, prüszkölve és pislogva a víztől, odavitte az ajtó sarkához, és a megszokott helyére állította, akaratlanul is vigyázva arra, hogy lehetőleg a homokban jól kivehető nyomba kerüljön, oda pontosan, ahol használat előtt is állt.

Erre a pontosságra és erre a katonás fegyelemre, amellyel minden napjának minden dolgát intézte és végezte még itt kint a magányban is, Wilhelm büszke volt. Nem öntudatos és kérkedő büszkeség volt ez, mint ahogyan fegyelmezettsége és rendszeressége sem annyira elhatározott és vigyázva megtartott erős figyelmet és állandóan résenlétet igénylő valami volt – hanem természetes mozdulat, sok esztendős beidegzettség. Magatartás, mely már nem igényli az értelem és elhatározás ösztökélését, teszi magától a dolgát, miként egyik láb lép a legnyilvánvalóbb egyszerűséggel a másik után. Pontosan ilyen természetességgel nézte minden reggel azt a kis füzetecskét is, amelyet az alezredes utasítására írt tele katonásan sorakozó, éles és hegyes betűkkel, sorra kerítve egy egész hónap minden napját, a tennivalókat a kertben, a reggel hat órai ébredéstől a kacsoláson keresztül a lehullott almák összeszedéséig, azután következő gereblyézésig, a beérett málna leszedéséig, a hernyók irtásáig és végezetül az esti locsolásig s aztán a tíz órai takarodóig. Az alezredes utasítására mindennapos tennivalói közé iktatta a harcászati szabályzat tanulmányozását, a célratartást, a puska és egyéb szerelék tisztítását is, hétfőtől szombatig mindennap.

Röviden szólva, Wilhelm élete itt kint a szőlőben oly rendszerességgel, szabályozott partok között folyt tova, mint ahogyan azt megszokta már a szülői házban – apja szigorú és pedáns felügyelete mellett – és tovább aztán az iskola dresszúrájában, majd a Hitlerjugend kemény és szigorú, öntudatra és fegyelmezettségre kényszerítő, szabadosságot és lazaságot nem tűrő, feltétlen engedelmességet kívánó rendszerében. A családi ház, az otthon, a birtok sokrétű gondjai között persze nemegyszer akadt olyan helyzet, amelyben Wilhelmnek önállóan kellett dönteni, megtalálni a legmegfelelőbb megoldást, amikor emígy vagy amúgy kellett dönteni, és nem kérhette ki az apja tanácsát, mert bár a legpontosabb utasításokkal látta el őt, mindenre, úgy látszik, nem lehetett tekintettel. A Hitlerjugend szigorú fegyelme is hagyott némi szabadságot, s bár keretbe foglalta a fiatalember családon kívüli tevékenységét, korántsem határozhatta meg minden cselekedetét. A Wehrmacht azonban maga volt a megtestesült tökéletesség. Meghatározott számú kapca, melynek mindig a szekrény, illetve az oldalzsák paranccsal előírt helyén kellett nyugodnia, a pontosan egy merőkanálnyi leves, ugyanannyi főzelék és a dekára kimért hússzelet mind-mind a tervszerűség, a legkényesebb rend jelenlétét bizonyította. Nem volt életének egyetlen olyan momentuma, melyet ne szabályozott volna a leggondosabb és mindenre kiterjedő előírás. Ahhoz, hogy dicséretet és elismerést érdemeljen, semmi egyebet nem kellett tennie – de a szónak a legszigorúbb értelmében semmi egyebet nem kellett tennie –, mint mindenben úgy viselkedni, ahogyan azt számára a legkörültekintőbb alapossággal előírták. És Wilhelm mindezt a legtermészetesebbnek tekintette. Nyugalmat érzett magában, az óramű egészen apró részecskéjének – ha az anyagnak lennének érzései – szolid öntudatát, s mert gyermekkorától kezdve előírták minden cselekedetét s azok végrehajtásának módját, különös elégedettséggel tapasztalta, hogy bizonyos változó vagy egészen új körülmények között – mielőtt még betekinthetne a szabályok gyűjteményébe, vagy mielőtt még utasítást, illetve parancsot kapna magatartását illetően, szinte szó szerinti azonossággal képes előre, mintegy csak belső sugallatra hallgatva elmondani pontosan, hogy miként kell cselekednie, mit várnak el tőle a felsőbbségek. „Úgy hiszem – mondta egy alkalommal ágytársának –, hogy ezzel a képességemmel már közel járok az eszményi állampolgár vagy az eszményi katona példájához!”

A vedret a déli mosakodás után, úgy prüszkölve a víztől és pislogva tőle, annak rendje és módja szerint megfogta a fülénél, és elindult vele a présház ajtaja felé. Két lépés után azonban megbotlott, és bal lábának a nagyujját annyira beverte egy kiálló gyökérdarabba, hogy feljajdult tőle. Felkapta a lábát, letette a kezéből a vedret, és sziszegve ugrált, fordult maga körül.

– Verflucht…! – sziszegte összeszorított fogakkal és egyre forogva maga körül. Aztán kapkodva a lábát, elvörösödött arccal átkozódva, a présházhoz bicegett, leült a küszöbre, markába fogta a fájós ujját, és ringatózni kezdett előre-hátra. Kis idő múlva felállt, leakasztotta az ajtóról a törülközőt, és végigdörzsölte magát. Aprókat nyögdécselve beugrált a házikóba, leült az asztalhoz, megnézte ismét a lábujját, aztán felállva hozzálátott az ebédkészítéshez, felmelegítette a húskonzervet, leszelte a kenyéradagját, kirakott az asztalra három almát, egy szelet birsalmasajtot, kést, villát, és időnként megemelgetve a fájós lábát, hozzálátott az evéshez.

A vedret kint felejtette a homokon, ott, ahova letette az első ijedségében.

A délután folyamán Wilhelm lekacsolt két sor szőlőt, a kert felső végére eső gyümölcsösben négy almafát megtisztított a hernyóktól. Leszedte az aznapra beérett málnát, két kis kosárnyi hamvas, piros gyümölcsöt. Előzőleg levelekkel bélelte a két kosarat, és szedés végeztével ugyancsak levelekkel takarta le, és a présház leghűvösebb sarkába állította. A málnabokrok mögött húzódó kerítés mentén felszaggatta a gazt, felkapálta a gyökerüket, összegereblyézte az egészet, és kupacba húzva meggyújtotta. Mire mindezzel végzett, késő délutánra járt az idő, és elérkezett az öntözésnek az órája. A nap még fent volt, de ereje lényegesen veszített, könnyen, kellemesen hintette meg a földet, s az egész napi szárazság után – kora reggel egészen kevés vizet kaptak – a virágok pilledten hajtották meg a fejüket. Végezetül Wilhelm bevitte a házba a szerszámokat, aztán tenyerét összecsapkodva kilépett az ajtón, és oda sem tekintve, lehajolt a veder után, baloldalt, a fal mellé, közvetlen a küszöb mellett. Amikor az ujjai nem találták a vedret, akkor odapillantott, és megütközve nézett a földre.

– Micsoda? – mondta, és összeszorította a szemöldökét. Értetlenül meredt a homokra, az ujjai szétnyitva, teste kissé oldalra billenten, meghajolva. – Hogyhogy?!

Első gondolata a csodálkozásé volt, aztán harag, majd szégyenkezés fogta el. Továbbra is féloldalra dőlten, szétterpesztett ujjakkal maradt mozdulatlanul. Agyában villámgyorsasággal kergették egymást a gondolatok. Érezte, hogy arcába tódul a vér, a bőre felpiroslik, és még mindig meghajolva lassan, egészen lassan mozdítva összerándult szemöldöke alatt a tekintetét, mintegy lopva, a kis térség felé pillantott. Tekintete araszról araszra siklott arrább és egyre arrább a szürke homokon, míg elérte a veder alsó peremét, amint egy egészen parányit ferdére billenve ott nyugodott a térség közepén. Megemelte egy keveset a fejét, és az egész vedret – feléje nyúló árnyékával egyetemben – befogta a tekintetébe. A következő másodpercben gyors mozdulattal oldalt fordította a fejét, és továbbra is meghajolva és ujjait szétterpesztve a gyümölcsös felé tekintett, aztán a kis ösvényre, amely a kúthoz és tovább az útra vezetett. Nagyon jól tudta, képtelenség, hogy bárki is tartózkodjon a közelében, de csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor még egyre lehajtott fejjel és a szemöldöke alól kitekintve szemügyre vette újból az egész környéket. Arcáról fokozatosan elszállt a pirosság, megköszörülte a torkát, felemelkedett, és gondosan elkerülve, hogy a vederre nézzen, a legtermészetesebb, mondhatni hanyag lépésekkel egészen az ösvényig sétált. Felnézett az égre, a fogai között halkan fütyörészni kezdett, kezeit zsebre vágta, de közben módszeres alapossággal még egyszer körülvizsgálódott erre is, arra is, mindenfelé. Aztán megfordult, és még egyre zsebeibe süllyesztett kézzel visszasétált a présházhoz. Az ajtó előtt kivette a kezét a zsebéből, megropogtatta a derekát, és átlépve a küszöböt, bement a kis helyiségbe. Pár lépéssel egészen az asztalig ment, ott megfordult, feljebb húzta magán a nadrágot, és most már teljesen a megszokott mozdulatával, határozottan és magabiztosan – úgy, ahogyan akkor indult ki a présházból, amikor a vedret a helyén tudta –, elindult ki a vederhez.

– Micsoda marhaság!… – dünnyögte maga elé, és érezte, hogy ismét felpiroslik az arca – Hogyan is történhetett ilyesmi?

Kilépett az áldozó nap puha fényébe, és könnyedén meghajtott fejjel haladt a homokban a veder felé. A távolság a présház ajtajától a vederig pontosan tizennégy lépés volt, számítva természetesen már azt a lépést is, amit a küszöbről a homokra először megtett.

Elmegyek, és visszateszem a helyére! – gondolta Wilhelm. – S bár a dolog megesett, akkor aztán, akár nem is történt semmi…

Lehajtott fejjel tette meg a következő lépést is, aztán a negyediket, ötödiket, a hatodik lépésnél megcsendesült, a hetediket már bizonytalanul tette meg, és a nyolcadiknál a levegőben maradt a lába.

– Mi ez… Úristen?! – mondta halkan maga elé, és lépésre mozdult lábát – miután egy-két másodpercig remegve a levegőben tartotta –, alig értve, hogy mit és miért cselekszik tulajdonképpen, visszahúzta, és óvatosan a másik mellé helyezte, nem egészen közel hozzá, hanem kissé oldalt és kissé hátrább. Két karja megemelkedett, mint amikor egyensúlyát veszítvén, a tartást keresi valaki. A lábát, amelyet most húzott vissza a már-már megtett lépésből, nem is helyezte egészen a földre, csak bakancsának az orra érintette a talajt, ez is akképpen, mint amikor meginog, majd a biztonságát méri valaki. Jobb válla – jobb lábát húzta vissza – magasra emelkedett, és egész alakjával alig észrevehetően balra dőlt, karjai széttárva, hasonlóképpen az ujjai is, a szeme pedig mozdulatlanul meredt maga elé, nem a vederre ejtve pillantását, hanem valamivel errébb, közelebb, a homok szürkeségére.

Mi történt velem…?! – dobbant a szíve egyre nagyobb és nagyobb erővel a mellkasában. Szinte hallani vélte a dobbanásait, homloka egyik pillanatról a másikra meghűvösödött, akárha könnyű és friss szellő érintette volna meg, egész testében könnyű remegés fogta el, megérezte a gyomrát, mint amikor a hinta magasba lendíti, tüdeje megtágult, és hatalmas lélegzettel szívta magába a levegőt.

E pillanatokban gondolatainak legapróbbját és legrövidebb életű töredékét is tiszta, világos értelemmel fogta fel és rögzítette, úgy, ahogyan születtek és elmúltak.

– Mi van velem?… – kérdezte végighúzva ujjait a homlokán. Emlékezet óta makkegészséges ember volt, orvos csak a kötelező vizsgálatokon látta, minden szerve a legrészvétlenebb tökéletességgel működött – s ha szabad ezt a kifejezést használni –, szervezetének legkisebb porcikája is egy fiatal vadállat egészségével és romlatlan erejével végezte a dolgát. Talán ehhez hasonlatos volt – ha szabad ismételten ennél az utalásnál maradni – értelme is, ami legalábbis felesleges spekulációktól való mentességét, egyszóval ős természetességét, bonyolultságát illeti.

– Nem értem! – mondta, és most már ránehezedve teljes súlyával mind a két lábára, kezét felemelve végigsimított az arcán. A következő pillanatban, amilyen váratlanul jött, olyan hirtelen, egyik másodpercről a másikra elmúlt minden rossz érzése, teljesen nyugodtnak érezte magát, szíve szabályosan és észrevétlenül vert tovább, megszűnt az egész testét betöltő remegés, izmai meglazultak, feje tiszta és világos lett, és mindössze egyetlen, kristálytiszta gondolat töltötte el egész tudatát. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd utána hangosan és kereken, tökéletesre formálva a szavakat, kimondta:

– Elhozhatom a vedret!

Megmozdult, két apró lépést tett hátrafelé, egészen különös érzés fogta el, a legérzékenyebb dezsávü, valami a gyermekkorára sejtető érzés kerítette hatalmába. Zavarba jött, mintha váratlan öröm részese lett volna, valami olyasféle örömnek, amilyent a karácsonyfa megpillantása előtt érzett, amikor a még csukott ajtó mögött megszólalt a kis harangocska, jelezve, hogy elérkezett a pillanat, mely maga a beteljesülés.

– El akartam hozni a vedret onnan, ahol most van, és anélkül, hogy bárki is megakadályozhatna benne, a legnyilvánvalóbb egyszerűséggel odamehetek hozzá, elhozhatom, és letehetem arra a helyre, ahová éppenséggel óhajtom…

Felemelte a kezét, és esetlenül, szinte egy gyermek mozdulatával, apró kis zavarral megtörölte a száját. Feljebb emelte a kezét, és könnyű mozdulattal végigsimított az ujjaival a homlokán. A megnevezhetetlen és egészen különös öröm változatlanul ott bujkált benne, végigjárva a legapróbb porcikájáig.

– Ostobaság… – mondta –, teljesen ostobaság…

Maga sem tudta, hogy mit nevez ostobaságnak, miért mondja egyáltalán ki ezt a szót, és miért ismétli egymás után többször is, mert valóban azt tette, rápillantott a vederre, az öröm – a különös és meghatározhatatlan kellemes érzés – egyre nőtt és terebélyesedett benne, nézte a vedret, és egyre ismételte: ostobaság !…

– Hiszen… természetes… nem? – mondta halkan, de pontosan ejtve a szavakat. – A legtermészetesebb dolog!

Egészen váratlanul és minden előzmény nélkül, mely az emlékhez vezethette volna, az érettségi napja jutott az eszébe, pontosabban az a pillanat, amikor átvette a bizonyítványát, kezébe szorította az iniciálés, kemény tapintású lapot. Csodálatos elevenséggel érezte vissza az egész mellkasát betöltő örömöt, valami különös büszkeséggel, amikor elindult az ajtó felé, és minél hamarabb az utcán akart lenni, teljesen egyedül. De már a folyosón utánaszóltak, és sorba kellett állnia, kétsoros oszlopba, és együtt vonultak le az udvarra.

– Hát akkor elhozzuk a vedret! – mondta.

Lépésre emelte a lábát – és a szíve rettenetes erővel feldobbant. A kegyetlen szorongás, mely megállásának első pillanatában vonta magához, amely miatt tulajdonképpen nem tette meg a nyolcadik lépést, ismét megérintette. Megérezte a homlokán a hűvösséget, és hasonló hűvösséget a szíve fölött is, és tenyere egyik másodpercről a másikra megizzadt.

– Megbolodultam! – mondta, miközben visszahúzta a lábát. – Mi történt velem… úristen?!

Visszahelyezte a bal lábát a másik mellé. Egy pillanatra megszédült, valósággal meglódult vele a világ, le kellett hunynia a szemeit – s amikor felnyitotta, ismét nyugodtnak érezte magát, illetve ott száguldott benne az ismeretlenül ismerős, kellemes érzés, az örömnek valamiféle különös fajtája. Ránézett a vederre. Gondolatai világosan és tisztán fogalmazódtak meg, és ő kimondta őket.

– Miről is van szó tulajdonképpen? El akarom hozni a vedret a kert egy bizonyos pontjáról, innen nem messzire tőlem, onnan, ahol áll, ezen a szürke homokon… Hogyan is történt? Nem volt azon a helyen, ahol lennie kellett volna, úgy kívántam, hogy ott legyen, kívánságomat azonnal az elhatározás követte, miszerint érte kívánok menni, elindultam, hogy megvalósítsam az elhatározásomat, az én legtermészetesebb egyszerűséggel elhatározott kívánságomat… Rögtön és azonnal elindultam, és semmi és senki sem akadályozott meg abban, hogy végrehajtsam azt, amit magam határoztam el a magam szuverén akaratából…

Összerándult a szemöldöke, és gyors pillantást vetett a gyümölcsfák közé. Aztán a szőlők felé fordult. Tekintetében riadtság bujkált, laposan, gyorsan pillantott végig a szőlősorok között és az útra vezető ösvényen. Visszafordította a fejét. Kissé meghajlott arccal és oldalról tekintve nézett a vederre.

– Úgy akartam, hogy elhozzam – és az úgy is történik, ahogyan azt akartam!

Eszébe jutott a rémület, az élesen beléhasító szorongás, amely nem engedte továbblépni, és megállította a már felemelt lábát. Tudta, hogy szabályos félelemmel állt szemben. Ismerte, nem is egy változatában ezt az érzést, és teljes bizonyossággal tudta, hogy ami a lábát megállította, az félelem volt: teljes értékű és félreismerhetetlen félelem. Mozdulatlanul állva, már nem is lepődött meg azon, hogy gondolatai közé új emlékezés szökik, lassan szivárog fel a tudat világosságáig, és filmszerű elevenséggel vetíti eléje a képet: egyetlenegyszer egész ifjúkora folyamán, az otthon töltött nyári időben – már Hitlerjugend-tábor után – nem végezte el az apja által kiszabott kapálást a kukoricában, hanem leállította a kis gépet, maga pedig lement a folyóhoz fürödni egy egészen eldugott helyre, ahol senkivel sem találkozhat. Fürdött, heverészett a napon, gyíkokat hajkurászott, pillangót fogott, nézte a hangyákat, ahogyan róják az ösvényeiket, ismét fürdött, átúszott a túlsó partra, vitette magát a víz sodrásával, a parton bandukolt fel az eredeti helyére hanyatt fekve dudorászott, és így ment ez egészen napszálltáig. Amikor hazafelé tartva leszállt a kerékpárjáról, és közeledett a házuk felé, akkor érezte ezt a félelmet, amely az előbb ragadta meg. Akkor is egyre lassabban emelgette a lábát, és az udvaron megállt, nem tudott továbblépni, és csak akkor mozdult, amikor az anyja kinézve az udvarra, megpillantotta őt.

– Úgy akartam, hogy elhozzam – és semmi sem akadályoz meg abban, hogy végrehajtsam azt, amit magam elhatároztam! – mondta ismét, de amint megmozdult – a szíve riadt erővel dobbant fel újra, szinte hallható, vad lüktetéssel.

– Teljesen megbolondultam! – suttogta maga elé. Az örömnek és a félelemnek ez a különös váltakozása mindössze egy mozdulat között, teljesen megzavarta. Az öröm, amelyet akkor érzett, amikor felismerte, hogy azt teheti, ami kívánsága és elhatározása, azonnal félelemmé változott, mihelyt megmozdult, hogy meg is valósítsa ezt a kívánságot és elhatározást.

– Úgy érzem magam, amint lépésre emelem a lábam, végrehajtani azt, amit magam határoztam el, mintha megbomlana a harmónia, mely eddig oly tökéletesen uralt, mely oly tökéletességgel font össze engem és mindent, ami körülöttem létezik.

A gondolat a kimondott szó érzékletességével formálódott meg benne. Összerántotta ismét a szemöldökét, és félrefordította a fejét, mint ha távoli hangokra ügyel az ember.

– Beteg vagyok! – mondta hangosan. Összehúzott szemekkel nézett a vederre. Szempillái egyre keskenyebbre vonták a tekintetét, végül a szembogárnak mindössze apró villanása jelezte, hogy lát, és pillantása ott nyugszik a vedren. Érezte, hogy nincs ereje megtenni a következő lépést, mert amilyen teljesen eluralkodó örömet okoz a mozdulatlan állapot, a gondolat teljesen szabad jelenléte, hogy nem kell mást tennie, ha valamit tenni akar, mint elhatározni és hozzákezdeni, oly kíméletlen és fizikai rosszullétet okozó erővel szorítja a markába a félelem, mihelyt mozdul, hogy maradéktalanul végrehajtsa azt.

Hirtelen hangok töltötték meg a fülét. Valami egészen ismerős, de kétségbeejtően bizonytalan természetű hang szólalt meg, valami, amiről tudja, hogy ismerős, hogy ismernie kell. Mi lehet ez a nyikorgó, síró, recsegő valami? Aztán valami csörömpölést hallott, akárha a vedret emelné fel, és közben hozzáütődik valamihez, és aztán emberi hangot hallott, először egészen távolról, aztán egyre kivehetőbben, míg felismerte végül, hogy öreg, recsegő, száraz férfihang, kissé hadarva mondja a szavakat, és rendkívül éneklő hangsúllyal, és a megállás nélkül folyó beszéd mögött lassan, puhán közeledve pergő és szabálytalan ritmusú, szakadatlan, könnyű dobolást hall egyre és egyre közeledve, s míg felismerte végül az eső hullását a száraz földre vagy a tetőkre.

– Haza akarok menni! – mondta. Vállai előbbre hajoltak, és szeme; ha lehet, még szorosabbra szűkült. – Haza akarok menni – mondta ismét.

A következő pillanatban elsápadt, szemei felnyíltak, majd hatalmasra tágultak, kezét riadtan a levegőbe emelte, eltartva magától egészen messzire. Riadt, szinte megbomlott tekintettel söpörte végig a környéket, ajkait egyetlen mozdulattal szorosra vonta a fogai fölött, ádámcsutkája megugrott, és akár az előbb a tenyerét, minden átmenet nélkül verejték lepte el a homlokát. Hátralépett – s miközben a szemei riadtra tágultan meredtek a vederre –, lassan emelve, szinte a földön csúsztatta a lábát, elindult hátrafelé. Ajkai – úgy szorosra zárva – megremegtek, apró, gyors moccanásokkal vibráltak az izmai. Két karját eltartotta magától még szélesebben, mint az előbb tette, és meghajlított felsőtesttel lépett egyre hátrább, a présház felé. Fülében még egyre kavarogtak a hangok, a síró, recsegő nyikorgás most már felismerhetően egy ajtó nyitódása volt, kamra- vagy fészerajtó panaszos fordulása, dobolt az eső, és beszélt, szüntelen, megállás nélkül az öreg éneklő hang. Megrázta a fejét, és szüntelen haladva hátrafelé – szemei egyre a vederre tekintve – rázta tovább a fejét, mintha a gondolat legparányibbjától is szabadulni szeretne.

Néhány lépésnyire volt mindössze a présháztól, amikor még mindig háttal, oldalogva – megváltoztatva az irányát, a gyümölcsös felé haladt. Kitapogatta maga mögött az első fát, botladozva került mögéje, és megállva eltörölte az ingujjával a homlokát.

– Átkozott! – mondta, a vederre pillantva.

Elővette a zsebkendőt, és végigtörölte az arcát. Megfordult, hozzátámaszkodott a fához, megtörölte a homlokát is, végighúzta a kendőt a tarkóján, aztán gondosan összehajtogatva zsebre tette. Oldalt tekintve a présház ajtajára esett a tekintete. A küszöb mellett – felélesítve a lenyugvó nap adta árnyéktól – ott volt a veder nyoma, a szabályos karika mélyen belenyomódva a homokba. Egy pillanatig nyugtatta rajta a szemét, aztán megfordulva a vederre pillantott. Kissé ferdén ott állt a homokban, és megcsillant a peremén a nap. Anélkül, hogy elfordította volna a vederről a szemét, elindult a fák között, a kis térség mentén előre. A fasorok ferdén, rézsútosan vezettek egyre közelebb a vederhez, egyre szűkítve a távolságot. Amikor a fasor elérte a veder magasságát, akkor mindössze három-négy lépésnyi távolság volt közöttük.

Wilhelm fától fáig lépett előbbre, egyetlen sor fa választotta el a szabad homoktól. Az út felénél megállt, ismét elővette a zsebkendőjét, megtörölte az arcát.

– Átkozott – ismételte, és eltéve a zsebkendőt továbbindult. Egyre lassabban és lassabban haladt, tekintete mint a megbűvölté tapadt a felcsillanó vederre, mely immár hosszabb és erősebb árnyékot vetett. Már csak egyetlen fa választotta el őket egymástól, és mögötte az a mindössze három-négy lépés, mely szabadon futott a homokon. Amikor a fához érkezett, kezét előrenyújtva hozzátámaszkodott, majd egészen mögéje lépett. Letekintett a fa tövére, és lassan végighordozta a szemét a távolságon, mely elválasztotta a vedertől. Kilépett a fa mögül – és a szíve felvert, feldobbant riasztó erővel, akárcsak az előbb a térség közepén.

– Átkozott! – motyogta immár harmadszor is. Megszédült, megkapaszkodott a fában, remegni kezdett az arca, a torka elszorult, forróság öntötte el, és úgy érezte, nincs elég levegő, mindjárt megfullad. Odatapogatózott a legközelebbi fához, és úgy, fától fáig tapogatózva ment vissza, míg elérte a présház vonalát, s együtt vele a kis ösvényt, mely a gyümölcsösből kivezetett a házikóhoz.

– Úristen! – mondta, amint szédülve még egyre végigment a homokon, és megkapaszkodva az ajtófélfában, belépett a kis helyiségbe. Betette maga mögött az ajtót, és hozzátámaszkodott a deszkához. Hirtelen remegni kezdett, a remegés reszketéssé változott, érezte, hogy hideg borítja el az egész testét. Odatapogatózott a tábori ágyhoz. Végigfeküdt rajta, hosszan elnyúlva, arcát a karjaiba temetve. Felcsuklott – és bár minden erejét megfeszítve küszködött ellene –, először sírni, aztán zokogni kezdett, miközben határt nem ismerő dühében és szinte észvesztő szégyenkezésében, karjait kinyújtva, roppant görcsös erővel belemarkolt az ágy szélébe.

Később felkelt. A széket szembeállította az ajtóval – becsukta annak idején maga után –, és leült. Két tenyerét a térdeire fektette, és hang és moccanás nélkül ült mindaddig, míg leszállt az este és sötétség borult a szobára. Akkor felállt, megnyitotta az ajtót, rövid ideig belefülelt a csendességbe, óvatosan emelve a lábait kilépett az éjszakába, kezeit kissé eltartva magától, csendesen, csak a bakancs orrával lépve, elment a vederhez, a sápadt, halvány holdvilágban felemelte, és gyorsan megfordulva, úgy, ahogyan érte ment, lábujjhegyen odavitte a házhoz, és letette a küszöb mellé, oda, ahol annak a helye volt.

 

*

 

Amikor másnap reggel kilépve az ajtón megpillantotta, elkapta róla a tekintetét, és ásóval, gereblyével a vállán, elindult vele a kúthoz, nem az ösvényen, hanem a szőlősorok között haladva…