NácikA pásztor – eléggé öreg ember volt már, talán hatvan-hatvanöt esztendős – fát vágott egy széles, magas tuskón. Mellette egy nyolc-kilenc év körüli fiú szedte össze a fadarabokat. Mindketten hallották a lovak dobbantásait, aztán azt is, hogy megállnak a hátuk mögött, aztán a gyufa sercenését, ahogyan rágyújtanak a hátuk mögött, de nem fordultak meg, vágták tovább a fát, mintha semmit sem hallottak volna. A két fegyveres a fenyvesből lépett elő, előzőleg hosszú ideig álltak a fák rejtekében, és nézték a pásztorokat, a nyájat, az apró kunyhót, a szaladgáló s fel-felcsaholó kutyát. Aztán keresztüljöttek a legelőn, és a két ember mögött megállították a lovaikat. Ott álltak mögöttük, fújták a füstöt, és hallgattak. A derekukon pisztoly, a hátukon keresztben átvetve a puska, a lábaikat meg kilógatták a kengyelből. Telt az idő, csend volt – mintha nem is négy ember állna ott egymás közelében. Pedig hát embernek szülték őket: a fegyvereseket is, a pásztort is, meg a gyermeket is. Amikor végigszívták a cigarettát, akkor az egyik fegyveres leakasztott egy nagy gumibotot, és rászólt az öregemberre. – Te, öreg! – mondta. A pásztor éppen ütésre emelte a fejszéjét, de nem sújtott le vele, hanem gyorsan letette maga elé a földre, lekapta a fejéről a kalapját, megfordult, s úgy, födetlen fővel, meghajolt egészen mélyen, amennyire csak tudott, nem szólt, nem is emelte fel a tekintetét, csak állt ott a ló előtt, meghajolva, a kalapja a kezében, könnyű, fehér haját meg azonnal meglebbentette a szellő. A gyerek, mintha egy szót sem hallott volna, szedte tovább a fát, és rakta kupacba, a többi mellé. Telt az idő tovább, a fegyveresek nem szóltak, az öreg meg ott hajolt előttük, meg sem moccant. Később aztán megszólalt a fegyveres, de soká, a lovak már dobbantgattak, csavargatták a fejüket. – Láttál valakit? – kérdezte. Az öreg azonnal válaszolt, olyan gyorsan, mint ahogyan a fejszéjét is letette maga elé, a földre. – Nem láttam senkit! A másik fegyveres közelebb léptetett. – Azt kérdeztük: láttál-e embert errefelé! – Nem láttam embert errefelé! – mondta az öregember. A tekintete a földön nyugodott, a bakancsát látta, füvet meg a ló patáját. – Gyere közelebb! – mondta a gumibotos. Odament egészen közel a lóhoz. – Még közelebb! Odaállt a ló lábához. – Még! Odament egészen a fegyveres csizmája elé. A csizma hegyét látta, a kengyelt és a ló hasából egy darabot meg a füvet. A fegyveres lenyúlt a gumibottal az öreg álla alá, és a magasba emelte az arcát. Az öregnek a dereka előrehajolt, a feje meg hátra a tarkójára, a szemét nem emelte fel, nézte a lovas térdén a nadrágot meg a kengyelszíjat. Nyelni szeretett volna, de nem tudott a gumibottól. A fegyveres nézte az arcát. A csuklóját ráfeszítette a térdére, úgy tartotta a gumibotot az öreg állához, és tartotta egyre magasra a fejét, és nézett bele az arcába. Aztán elvette a botot, és ráütött a pásztor vállára. Csend volt. – Mehetsz! Az öreg megfordult, és gyorsan visszament a tuskóhoz, a fejére tette a kalapját, aztán vette a fejszét, magasba emelte, és vágta tovább a fát. Amikor a negyedik vagy ötödik darabot ütötte széjjel, a fegyveres rászólt. – Öreg! Megfordult, lekapta a kalapját, meghajolt, a szeme a földön – mindent pontosan úgy, mint az előbb. – Hány éves a fiú? – Nyolcéves a fiú… – Te neveled? – Én nevelem! A másik is megszólalt. – Mióta neveled? – Egy éve nevelem! – Hány éves a fiú? – Nyolcéves a fiú! – Te neveled? – Én nevelem! Közelebb léptetett. – Láttál erre embert? – Nem láttam erre embert! – Mehetsz! – mondta a másik. Hallgattak. – Te fiú! – mondta a gumibotos. A gyerek karja tele volt fával, indult a kupac felé, hogy odarakja a többi mellé. Megállt, ledobta a fát a lába elé, gyorsan levette fejéről a sapkáját, meghajolt, és úgy, meghajtott derékkal megfordult. Megkapta a szél azonnal az ő haját is. Látta ő is a lábát meg a füvet a földön. – Hány éves vagy? Azonnal – úgy, ahogyan ledobta maga elé a karjából a fát – válaszolt. – Nyolcéves vagyok! – Ez az öreg nevel? – Ez az öreg nevel! – Mióta nevel? – Egy éve nevel! – Ez az öreg? – kérdezte a másik. – Ez az öreg! – Nagyapád? – Nagyapám! – Gyere ide! – mondta a gumibotos. Odament – akár az öreg – a ló elé. – Közelebb! Odament pontosan a csizma elé, de annyira alacsony volt, hogy meghajlított derékkal nem érte el a feje a csizmát, ott volt majdnem a ló hasa alatt. Nem is látott egyebet, csak a füvet meg a cipőit. A fegyveres megmozdította a lábát, a csizmának az orrát bedugta a gyerek feje alá, megkereste az állát, és megemelte a fejét. – Feljebb! – mondta. A gyerek magasra emelte a fejét, hátraszorította egészen a tarkójára. Még sohasem látta a fegyveresek arcát, és nagy kívánságot érzett, hogy felemelje a szemhéjait. Aztán lehunyta a szemeit. – Nyisd ki! Nézte tovább a meggyűrött bőrt a csizmán. – Láttál erre embert? – Nem láttam erre embert! Tele lett az ő szája is nyállal. – Azt mondtad, hogy az öreg nevel! – Azt mondtam, hogy az öreg nevel! Csend lett. Dobbantak a lovak patái, az öregnek csattogott a fejszéje. – Fordulj meg! – mondta a fegyveres, és leengedte a csizmáját. A gyerek megfordult. – Nézz előre! A gyerek felemelte a fejét. – Mit látsz? – Látok: arrébb hegyeket, eget, fákat, aztán látok kunyhót, előtte karókat, rajta edényt, kecskét, tűzhelyet látok… – Na, indulj előre! Utánaléptettek ők is, hagyták, menjen egészen a kunyhó elé. Ott aztán megállították. Alacsony pásztorkunyhó volt, előtte karóra tűzött néhány edény, jobbra kikötött kecske, fehér, mint a hó, közelebb, kövek között, hamvadt, reggeli tűz. A gumibotos beállt a gyerek mellé, és a lábával elfordította a kecske felé. – Ez mi? – Ez kecske! – Nézd meg jól! – Megnézem jól! A másik megszólalt. – Mi ez? – Kecske! – mondta a fiú. A fegyveres odatámasztotta a csizmáját a gyerek oldalához. – Fordulj! Ott volt arrább a nyáj, kolomp nélkül, egyetlen kolomp nélkül legeltek, egyetlen kolomp nem volt egynek sem a nyakában. – Hívd ide a kutyát! A fiú odahívta a kutyát. Jött lassan, oldalogva, aztán odasompolygott, és leült a gyermek lába elé. – Figyelj rám! – mondta a fegyveres. – Ez, ami itt fekszik a lábad előtt: ez micsoda? – Kutya – mondta a gyermek. – Nem… Ez, ami itt fekszik a lábad előtt, kecske, nagy fehér kecske! Értesz engem? A fiú hallgatott. A fegyveres a gumibotot rátette a fiú fedetlen koponyájára. Végigfektette rajta, pontosan középen szelve át a koponya domborulatát úgy, hogy a vége messze előremeredt a fiú szemei előtt. A másik fegyveres közelebb jött, és megállt a lovával mellette, egészen közel, annyira, hogy csizmájának szára hozzáfeszült a gyerek vállához. – Tehát? A gyerek nézte a kutyát. A fegyveres, amelyik most jött oda a fiú mellé, elővette a gumibotját, és könnyedén ráfektette a vállára. – Mondjad szépen… – Tehát!… Mi ez itt, a lábad elölt? A gyerek nézte a kutyáját. – Kecske… – mondta. – Nagy, fehér kecske! – Nagy, fehér kecske! A fegyveres elrúgtatott mellőle, a másik levette a fejéről a botot, és a lábával a kecske felé fordította a fiút. – Ez pedig… ez itt kutya! Értesz engem? Ráfektette a botot a fiú fejére. – Igen! – Olyan közepes nagyságú, sem kicsi, sem nagy, sötétbarna kutya! – Igen! – mondta a gyermek. – Hogy hívják? A gyerek hallgatott. – Hogy hívják ezt a kutyát? – Cézár… – Menj! – szólt a másik – és simogasd meg szépen, úgy, ahogyan szoktad, és mondd közben a nevét is… A másik megint felemelte a lábát, és a talpát a fiú hátához vetve, óvatosan előretolta. – Cézár – mondta a gyermek, amikor a kecskéhez érkezve rátette a tenyerét a fejére, a szarvai közé. – Cézár! – És mit szoktál még mondani neki? A fiú ott hajolt a kecske nyaka mellett, a sapka a kezében, a szeme a földön. – Kiskutyám… – mondta. Csend lett. – Gyere ide! Otthagyta a kecskét, és odament a fegyvereshez, de most már nem állt meg a ló előtt, hanem elment egészen a csizmáig. A fegyveres felemelte az állát. Ismét nyelni szeretett volna, de nem tudott, a torkára feszülő csizma miatt, szerette volna felemelni a tekintetét, de nézte mozdulatlanul a csizmát az arca alatt. – Mehetsz! Amikor félúton volt a fiú az öreg felé, a fegyveres utánaszólt. Megfordult, és meghajtotta a derekát. – Láttál erre embereket? – Nem láttam erre embereket! – mondta. Még állt ott egy darabig. A fegyveresek rágyújtottak, szélnek eresztették az első füstöt, és beálltak egymás mellé a lovaikkal. – Mehetsz! – mondták aztán. Az öreg egész idő alatt vágta a fát, meg sem fordult, dolgozott, mintha senki sem lenne a közelében. Ez a kettő meg ott állott a hátuk mögött – a gyerek szedte a fát –, amíg elszívták a cigarettájukat. Hallgattak, fújták a füstöt, és nézték a pásztorokat. Aztán eldobták a cigarettát, az egyik megemelte a gyeplőt, utána a másik is, és lépésben, míg kiegyenesedve a nyeregben megdobták a hátukon a puskákat, mentek tovább. |