Olasz történetA Mercur cirkusz igazgatójához, Nápolyban, délelőtt tizenegy óra után öt perccel – ennyit mutatott a falon a Delta óra – beállított egy fiatalember. Sovány volt, kopott, az inge agyonmosva, a cipője kitaposott. – A hirdetésre jöttem – mondta –, a hirdetésre, amit feladtak az újságban… Megállt az ajtó előtt, nem jött közelebb. Az igazgató végignézte. – Mit akar a hirdetéssel? – Majd meglátja. – Nem örvendek különösebben, ha magára nézek! – Ne törődjön vele, próbáljon ki! – Honnan jön? – Az utcáról! – Azt szeretném tudni, hogy hol dolgozott utoljára? – Majd beszélgetünk róla… Az igazgató felállt, és benyitott a másik szobába. – James! Bejött egy alacsony, csizmás férfi, fehér vászonban, kék napszemüveggel. – Mit akar? – A hirdetésre jelentkezett… – mondta az igazgató. A csizmás maga is olasz volt, de Jamesnek nevezték a cirkuszban. – Kinél dolgozott? – Nézzenek meg, aztán ráérünk beszélgetni. Az igazgató megvonta a vállát, visszalépett az asztalhoz, felemelte a telefont. – Szóljanak Teofilnak, hogy csináljon ketrecet, és készítse be Madonnát, Cézárt és a Szüzet. A csizmás odament a fiatalemberhez, és odanyújtotta a tárcáját. – Gyújtson rá! – Nem kérek! – Nem dohányzik? – Nem. A csizmás hátranézett az igazgatóra. – Pedig dohányzik – mondta. – Ha nem tévedek, nem olasz – fordult vissza. – Nem! – mondta, és elfordítva a fejét, kinézett az ablakon.
*
A rácsok mögött – eléggé szűk ketrec volt, alig foglalta el a porond egyhatodát vagy hetedét – három oroszlán hevert, egy hím és két nőstény. Egyikük a legmagasabb zsámoly tetején, a hím meg a csapóajtó mögött, keresztben. – Megvárjuk a korbácsot – mondta az igazgató. – Üljön le addig! Leültek egymás mellé, a körbefutó dobogón, mely elválasztotta a porondot a páholyoktól s a mögöttük sorakozó székektől. – A sárgára vigyázzon – mondta a csizmás –, tartsa rajta a szemét, mert sunyi és mindenképpen rosszindulatú! – Régen van a szakmában? – kérdezte az igazgató. A fiatalember egyenes derékkal ült a helyén, két tenyerét a térdére fektette, szeme alatt a mély karikák. A sárga, amelyik a zsámoly tetején feküdt, felállt, mancsait a zsámoly négy sarkához feszítette, és nyújtózkodott. Jól táplált, fényes, a sörénye rozsdás, a fara magasra emelkedett. Cicero kétfajta kötelességet emleget – gondolta a fiatalember. – Az egyiket eszményinek nevezte, illetve más szóval jelezte, de az nem jut most eszembe, ide tartozik a gondolkodásban való jártasság, önmagunk tökéletessé tétele, a hazaszeretet meg hasonlók. A többit hasznos kötelességeknek mondotta, s mint ilyeneket kevéssé tökéletesnek. Olyanokat például, mint önmagunk és családunk, kiváltképpen a gyermekeink eltartása, érvényesülés, egyszóval a mindennapi zabálnivaló megszerzése… A sárga lassan feltátotta a száját, némán, félelmetesen ásított. Ez az, amelyikre figyelmeztettek! Egyébként szeretném tudni, hogy minek nevezné Cicero, Panaetius vagy Ariosto akár, azt, amit én csinálok itt nemsokára?… – Tíz percet kap! – mondta az igazgató. – Bőven elég lesz arra, hogy megismerjük egymást! Nyilván drága az ideje. Számomra meg tökéletesen mindegy, hogy tíz percre vagy egy órára kell közéjük mennem! Mint ahogyan az is mindegy, hogy a sárgára kell különösebben vigyáznom! Vigyáznom mindössze arra kell, hogy ne vegyék észre rajtam, hogy soha nem láttam még oroszlánt. Legalábbis addig nem szabad észrevenniük, amíg kint vagyok. Meghozták a korbácsot. – Vigyázzon a sárgára! – mondta megint a csizmás. – Adjon egy cigarettát – mondta a fiatalember. A ketrec felé nézett, mely fölött kigyulladtak a reflektorok. – Az előbb is elfogadhatta volna – mondta a csizmás, és odanyújtotta a tárcáját.
*
Ez a második napja, hogy nem ettem semmit – gondolta, amíg a porondon, a villany záporozó fényében a ketrec felé haladt. – Ha akár egy pohár tejet ittam volna, jobban érezném magam. Így azonban nagyon hasonlítok London öreg bokszolójához, akinek hiányzott az egy szelet hús! Én mindenesetre mindent megteszek, ami telik tőlem, s ami minden filozófustól függetlenül a kötelességem. Nem vethet majd soha és senki semmit a szememre! Ha egy pohár tej lenne legalább a gyomromban… jobban érezném magam! A csapóajtó mellett egy szolga állt. – Kész? – Kész! A szolga odaintett a hímre. Ez feküdt pontosan az ajtó mögött. – Vigye el! – Igen ! – mondta. Az állat felemelte a fejét, kinézett a rácsok között, találkozott a tekintetük. – Goo! – mondta. Pár szót ismert mindössze, maga sem tudta, miért szól angolul. – Goo! – ismételte, és felemelve a korbácsot, a rács nyílásán keresztül az állatra csapott. Az oroszlán megcsapta a farkát, és felállt. – Goo! Hátralépett, és rácsapott az állat orrára. Ugyanazzal a mozdulattal ismét magasra emelte a korbácsot, és lecsapott ismét, még erősebben. Az oroszlán felmordult, és átment a ketrec másik oldalára. – Lehet! – mondta A szolga felhúzta a csapóajtót, ő meg kissé meghajolva átbújt alatta. Hallotta, amint a rács lecsapódik mögötte. Nem hagy nyugton a tej – gondolta. – Állandóan egy pohár tejet látok magam előtt, hideg, egészen párás a pohár oldala… Nem szabad rágondolnom! A sárga a zsámoly tetején lassan feltápászkodott, gyors, könnyű ugrással a földre vetette magát. Keresztülsétált a porondon, megállt a másik mellett, amelyik most jött vissza az ajtótól. Egy pillanatra hozzáhajtotta a fejét, aztán hunyorogva felnézett. Ez az, amelyikre vigyáznom kell! Nyilván férj és feleség, csak nem tudom, hogy melyik a hím, és melyik a nőstény… Az egyiknek sörénye van ! A homloka megizzadt, a gyomra finoman, émelyítően remegni kezdett. Nem sok maradt az emberi méltóságomból! Mégis, gondolom, annyi még akad, hogy képes leszek nem lehunyni a szemeimet ezek előtt a dögök előtt… Elindult a sárga felé. Abból kell kiindulnom, hogy annyit féltem már életemben, hogy ez, amikor itt vagyok, csupán egy variációja a félelemnek, „ami még nem volt”, de a lényegen, hogy félek, nem változtat. Fizikai szimptómái sem mások! Akár rendőrrel, munkaadóval vagy bármiféle hatósággal állanék szemben. Közöttük, mint a macska, elnyúlva, kissé oldalára dőlve feküdt a hím. Amikor egészen közel ért hozzá, az elfordult tőle, és a pofáját rátette a sárga mancsára. A következőkre kell gondolnom, és semmi egyébre ezentúl: ezek a szerencsétlenek tulajdonképpen nem félnek tőlem! Tudniuk kell, hogyha megteszik mindazt, amit megtanultak – mert én semmit sem tudok –, akkor visszatérhetnek a vackaikra, és zabálni kapnak. S mert nem félnek, nincs is, ami meggondolatlanságra, kegyetlenségre ösztönözze őket. Tehát nem akarnak mindenáron megsemmisíteni. Ennyivel vagyok előnyösebb helyzetben itt, ahol most vagyok. Tulajdonképpen most vagyok először olyan körülmények között, nem félek senkitől, és tőlem sem fél senki! Ajkai köré különös fintor ült. Nem tudott szabályszerű mosolygássá válni, de a szándék mindenképpen mosolygás volt. Mert azonban mégiscsak van bennem némi félelem, úgy kell viselkednem, mint a hatalomnak: magabiztosnak tűnnöm, és kíméletlennek lennem! Bal karjával a zsámolyra intett. Finom, szinte véletlen mozdulattal, csak az oroszlán számára észrevehetően. Ugyanakkor felemelte a korbácsot, és megpattintotta a levegőben. – He-hááá! – kiáltotta. Azonnal elfordult, néhány lépést tett a harmadik bestia felé. Újra megpattintotta a korbácsot. – He-hááá! A korbács az állat orra előtt vágódott a földre. – He-hááá! – fordult vissza, és rácsapott a hím farára. A sárga felbömbölt. A hím lassan feltápászkodott. A harmadik, amit a háta mögött hagyott, kényesen és puhán lépve, leszegett fejjel a zsámoly mögé ment. – Goo! – mondta a sárga szemeibe nézve. – Goo. Sárga, lusta szemei voltak az állatnak. Megdöbbentette a nehéz, vak nyugalom, mely belepte a szemgolyókat. Nem lehet semmit látni ezekben a szemekben! Sem indulatot, sem a szándékra következtetni nem lehet. – A tej jutott az eszébe, de nem engedte megerősödni a gondolatot. – Akkor is jobban érezném magam, ha a gyomrom szorosan át lenne kötözve, hogy egészen elszorítson, és ne érezzem a remegését! Ha ma sem eszem semmit, holnapra olyan gyenge leszek, hogy mozdulni sem tudok… Felemelte a korbácsot, és a sárga nyakába sújtott. Éhen döglöm, ha nem mozdulsz, te barom!… Visszakapta a korbácsot, és hátralépett. A hátán, de különösen a hóna alatt egészen a bőréhez tapadt az inge. – He-hááá! Minden erejét beleadva az ütésbe, a hímre csapott. Te állat, nem érted, hogy megdöglöm! Futva került a zsámoly mögé. – Goo! Az állat felállt, nagyon mélyen, mintha távoli dörgés lenne, felmordult, és vissza-visszafordítva a fejét, magasra vonva az ínyét, elindult a többi felé. A sárga mellett megállt, és magasra tartva a pofáját, felbömbölt. Nyugodtabbnak kell lennem. Nem is beszélve arról, hogy nem szabad elveszítenem az uralmat az értelmem fölött. Úgy kell véget érni ennek a dolognak, hogy utána én zabálhassak… Amikor a zsámoly mögé ment, érezte, hogy szemeit forróság lepi el, az arcizmai megfeszülnek, és remegni kezd az ajka. Nem lehetek bent több ideje, mint két-három perce. A sárgán múlik minden, hozzá mennek a dögök is, nekem is oda kell mennem! Kinyújtotta a karját, a zsámoly felé intett, és megemelte a korbácsot. Mielőtt még lecsapott volna, a hím felállt, és egy szökkenéssel felugrott a zsámolyra. Lábait szabályosan elhelyezte a négy sarokra. – Goo! – mondta a férfi, és rácsapott a sárgára. A korbács végigkígyózott az állat pofáján. Az felbömbölt, és a visszacsapódó korbácsot megragadva a fogaival, kitépte az ember kezéből.
*
Amikor negyedóra múltán kilépett a ketrecből, hozzátámaszkodott a rácshoz, és zsebre rakta a kezét. Az igazgató és a fehérruhás felálltak. – Rossz bőrben van a pasas – mondta a fehérruhás. – Véleményem szerint két napja nem evett. Egyébként?… – Nem volt rossz… – Adunk neki előleget, egye tele magát, lefektetjük aludni, holnapután meg porondra hozod! – Stimmt! – mondta a csizmás. – Szeretném tudni, kinél tanult, nem a mi iskolánk… – Rendben van, barátom – mondta az igazgató, amikor a ketrechez értek –, feljön az irodába, kap előleget, ha szüksége van rá, holnap meg aláírjuk a szerződést. A fiatalember elővette a zsebkendőjét, és végigtörölte az arcát. – Nem írunk alá semmit! – mondta. Egymásra néztek. – Nem értem! – mondta az igazgató. – Nem baj… A csizmás elővette a tárcáját. – Őszintén szólva… mi azt gondoljuk, nincs egy fillérje sem. – Eltalálta! Két napja nem ettem egy falatot sem. Az igazgató mosolyogni kezdett. – Előfordul! Még ma előleget kap… Induljunk! – Mondtam, hogy nem! – De mi a jóisten van magával – kiáltotta a csizmás. – Büdösek! – mondta a fiatalember. Az igazgató szeme kimeredt. – Mi, hogy büdösek? – Az állatok – mondta a fiatalember. Nagyon sápadt volt. A csizmás kacagni kezdett. – Ne tréfáljon! Micsoda maga, szűz lány vagy idomár? – Ne haragudjanak! Amint látják, bírtam velük… De büdösek! Undorítóan büdösek! Lassan, nehezen ellökte magát a ketrecrácstól, zsebre tette a kezeit, és oldalt kerülve elindult a kijárat felé. – Ne haragudjanak… Végigment a porondon, és eltűnt a kijárat függönye mögött. Szédülök – gondolta, amint a kikötőben a tengerpart felé haladt. Leült a dokk betonjára. Azt hiszem, megdöglök… Micsoda marhaság! Nézte a szennyes, olajos vizet, és eszébe jutott az a másik szédület, amely a ketrecben fogta el a dögök között, amikor megtöltötték a levegőt a szagukkal. Beleköpött a tengerbe. |