A Müller család halála

– Tudja – mondta Wolfgang Müller a siralomház kis cellájában a rabtársának –, én tulajdonképpen egészen biztos vagyok a dolgomban. Nem történhet nagy disznóság velem… érti, hogy mire gondolok? Viszonylag könnyen megúszom majd ezt a dolgot, néhány esztendővel, s ez a cirkusz úgyis rövidesen véget ér, és akkor végeredményben nem történt semmi!

– Nagy bolond maga, Müller! Én azt hiszem, nem is láttam nagyobb bolondot magánál! Az ember elnézi magát, és arra gondol: Istenem, mennyi marhája van a teremtésnek…

– Egyáltalán nincs igaza! Én, hogy úgy mondjam: az Isten különleges védelme alatt állok!… S ez bőven elég nekem ahhoz, hogy ne veszítsem el a hitemet! Ez nem bolondság! Ez a legkomolyabb dolog az egész világon!

– Mondja, Müller! Tisztességes ember maga?

– Hogy érti?

– Úgy, hogy… hallgatom itt magát, és nem tudok rájönni: közönséges és nyomorult féreggel van-e dolgom – ne haragudjon, ha ilyen őszinte vagyok –, vagy pedig: maga a legromlatlanabb ember a földön, akit, ha felakasztanak, mint ahogyan én meg vagyok győződve róla, nagyon mocskos dolgot követ el az emberiség!

Müller felemelte az ujját.

– Meg kell állapítanom, hogy nekem az emberiséggel semmilyen néven nevezendő összeütközésem nincs! Ezt mintegy aláhúzva jelentem ki!

– Mondom, Müller… maga vagy gazember, vagy valóban az Isten kegyeltje. De attól tartok – mindenképpen bolond!

– Nem – mondta határozottan Müller. – Egyszerűen arról van szó, hogy az Istennek vannak törvényei…

– Ugye, én kedvesem, Te is érzed azt a nagy felelősséget, és egyben úgy is mondhatom, hogy tisztességet, amit a jó Isten bízott ránk, és kiegészíteném ezt azzal is, hogy érzed azt a nagy hivatást, amellyel az egész emberiségnek tartozunk, s hogy milyen kiváltságosan szép, bár nehéz feladatot vállalunk az egész emberi nem szolgálatában?

Ezt akkor mondta Müller a feleségének, amikor az életet adott hatodik gyermeküknek, és elgyötörve a szenvedéstől, de arcán a meghatottság rózsáival és szemében az öröm könnyeivel, az első csókot fogadta Müllertől. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, megszorította a férje kezét, de azután még többet is tett: felemelte a kezét, és megsimította Müller haját, és végigsimított az arcán is. Nem szólt, csak lehunyta a szemeit, mosolygott, és úgy bólintott.

Müller leült az ágy szélére.

– Nyilván tisztában vagy vele, hogy mennyivel nehezebb dolgunk lesz ezután, és hogy nevén nevezzem a dolgot: mennyivel több gond szakad majd ránk! Én ezt mind végiggondoltam már, de különben beszéltünk is már róla! Igazán naiv és felületes vélemény az, hogy ahol négyen vannak, ott nem gond az ötödik, ezt mi már tudjuk, bár egészen kedves és végeredményben tisztességes szándékú gondolatnak tartjuk, hogy ilyesmit mondanak… De a valóságban ez nem így van! Ami az élelmezést illeti, azon a téren valóban nem számottevő a különbség aközött, hogy négy vagy öt gyermek ül az asztalnál, de ez még a legcsekélyebb gond! Hanem a ruha- és cipővásárlásnál, az ágynemű, a hálóöltözet beszerzésénél, a harisnyák, télikabátok, pulóverek, sálak vásárlásánál, illetve mint ahogyan mi csináljuk, az utóbbiak kötésénél, egészen nyilvánvalóvá válik a megnövekedett gond, egy teljes embernek az eltartásával növekedik a család amúgy sem csekély gondja! Mindezt azért mondom most, hogy tudjuk, mi vár ránk, és számításba vegyünk minden lehetőséget, mivel megnövelhetjük a család bevételét, hogy két-három esztendő múlva ennek a kis emberkének is, gyermekünknek, mindent megadhassunk, hogy egészségesen fejlődhessen, és szervezete ne nélkülözze a szükséges táplálékot, valamint a kellő ruházattal is elláthassuk!

– Ugye, szép gyermek? – mondta az asszony.

Müller átkerült az ágy túlsó oldalára, és a gyermek fölé hajolt.

– Nagyon szép! – mondta. – Nagyon szép! Talán ez a legszebb mindannyi között! Igazán őszintén mondom, hogy ő a legszebb…

Hosszan nézte a gyermeket.

Aztán ráhajolt a pólyára, arcát bedugta a csipkék és kis fodrok közé, és a gyermek melle fölött megcsókolta a vásznat.

– Köszönöm – mondta, amikor felemelkedett. – Igazán, nagyon köszönöm Neked…

Visszaült a helyére, az asszony fejét a tenyerébe fogta, és a szemébe nézett.

– Boldoggá teszel engem, Martha… nagyon boldoggá!

Megcsókolta, aztán óvatosan visszafektette a fejét a párnára, és felállva, a kezeit összefonva a háta mögött, járkáln kezdett.

– Igen nagy gondokkal kell megküzdenünk, Martha! Kettőnknek fel kell nevelnünk hat gyermeket, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy hat új embernek az élete múlik rajtunk! Ennek a nagyságát és magasztosságát szinte nem is lehet szavakkal kifejezni! Nem vagyok híve annak, hogy arról beszéljünk, miként annyian, előttem teljesen érthetetlenül teszik, hogy arról ábrándozzunk, hogy gyermekeinkből feltalálók, államfők vagy költők, esetleg híres katonák lesznek, vagy tudósok, vagy mit tudom én, mire gondolhatni még ilyenkor? Mi egészséges és felelősséget érző embereket kell neveljünk – ennél többet nem tehetünk, mert ennél több, Marthám, egyszerűen nincs! Hogy ez mennyi gonddal, és kimondom kereken: mennyi önfeláldozással járó feladat – arra szintén nehéz kifejezést találni. A legcsekélyebb mértékben sem akarok dicsekedni ezzel, kötelesség, és az ember nem vonhatja ki magát alóla, hacsak nem akar egészen elrugaszkodott és tisztességtelen lenni. De hivatásunk nehézségét és értékét ismerni, a kötelesség mellett, jogunk is. Mert mi igazán tudjuk, hogy mivel jár ez! Te pontosan hét esztendeje jársz ugyanabban a télikabátban, holott mindannyian tudjuk, hogy a nők sokkal inkább szeretnek szép, és hogy úgy mondjam, elegáns ruhában járni, mint akármelyik férfi! Immár elég hosszú házassági időnk alatt még nem tudtunk úgynevezett bundacipőt vásárolni számodra, ami pedig valóban szükséges és fontos lenne. Ehelyett mindössze pamutot, illetve gyapjút vásárolhattunk, amiből harisnyát kötöttél magadnak, hogy ne fázzon a lábad. És sorolhatnám tovább: jóformán semmivel sem tudjuk egymást megajándékozni, mert minden ilyen alkalommal a gyermekeknek veszünk valamit, hogy ismerjék meg az ilyesfajta örömet, és később, majd felnőttkorukban, maguk is kötelességüknek érezzék ezt gyermekeikkel szemben. A mi kettőnk táplálkozásáról nem is beszélek! Tizenegy esztendővel ezelőtt ittunk utoljára kakaót, és negyedik gyermekünk megszületése óta egy héten egyszer iszunk tejet, vasárnap, a többi napon meg pontosan ennyi idő óta teát iszunk, bár mindketten rendkívül szerettük a tejet. Lényegesen kisebb adagot eszünk mindenből, hogy a kellő mennyiségben jusson a gyermekeinknek, kiknek a táplálkozása, sajnos, még így is kívánnivalót hagy maga után. A szerelmünkön és mélységes szeretetünkön kívül semmit nem tudunk egymásnak nyújtani! De kérdem én tőled, Marthám, nem kárpótol-e mindenért bennünket a végtelen becsülés, amivel egymás iránt viseltetünk, és a lelkiismeret, mely csöndes és tiszta bennünk, mert a megtett kötelesség érzete uralja! És nem többet ér-e mindennél, hogy láthatjuk: gyermekeink a körülményekhez és a lehetőségekhez képest egészségesen fejlődnek, szervezetük ép, idegrendszerük hasonlóképpen, mert szeretetben és gondoskodás alatt élnek, érzik a biztonságot, amit nyújtunk számukra, tudják, hogy ameddig élünk, mindig és mindenben számíthatnak ránk, segítségünkre, tanácsainkra és mindenfajta gondoskodásra, éppen ezért az éjszakáik is nyugodtak, egészséges az alvásuk, ami különösen fontos a növekedő test számára, és ami, énszerintem, a legfontosabb és amiben ugyancsak egyetértünk: ekképpen ők maguk is ilyenekké válnak, és úgy számíthatnak majd rájuk gyermekeik, mint ők miránk!

Odament a gyermekhez, és megállt fölötte.

– Nagyon nehéz és gondokkal terhelt életet kell leélnünk! De ha arra gondolunk, hogy Istennek vannak törvényei, melynek rendelései alól nem szabad kivonnia magát az embernek, akkor a fáradalmak és gondok ellenére is, békés és nyugodt marad a lelkünk, és következésképpen az életünk is, ahogyan eddig, ezután is az lebegjen a szemünk előtt, hogy mi az emberi társadalomban a legszentebb kötelességet teljesítjük, melynél szebb, magasztosabb, és hogy úgy mondjam, fontosabb: nem létezik! A társadalom sok esetben nem adja meg számunkra a kellő tiszteletet és megbecsülést – illetve javítanom kell a szavaimon –, a társadalomnak nem minden tagja adja meg számunkra a megillető tiszteletet és megbecsülést, sőt, a szükséges segítséget sem, ami a legelemibb kötelessége lenne… de nem erre kell gondolnunk, hanem arra, hogy az emberiség mindig bennünket nevez mégis fenntartóinak és legérdemesebb tagjainak, s mi ezt minden alantasabb érzelem, mint gőg és szerénytelenség nélkül magunkra vehetjük… Én, Marthám, mindent el fogok követni, hogy boldoggá tegyelek benneteket! Nincs és nem is lesz soha más gondolatom, csak az, hogy megfeleljek hivatásomnak, értetek, és bizonyára nem veszed fontoskodásnak, ha azt mondom: végeredményben az emberiségért…

Az asszony lehunyta a szemeit.

– Nagyon szeretlek!… Nagyon jó ember vagy, Wolfgang… Én olyan boldog vagyok melletted! Nagyon, nagyon köszönöm, Wolfgang!

– Ezt a napot is megúsztuk, Müller!

Müller az ablaknál állt, a rács mögött, fent, magosan az ablak egyik sarka törött volt, látni lehetett az emeleteket és az ég kis darabját. Friss levegő áradt be az üveg helyén.

Müller felemelte a karjait, szabályosan mély lélegzetet vett.

– Az éjjel, sajnos, rosszul aludtam. Amikor behoztak ide, a zsebemben maradt a nagyobbik fiamnak a cipőcédulája. Aznap vittem javíttatni, nagy nehezen sikerült talputalványt szereznem, és nálam maradt az átvételi elismervény. Mit gondol, kiadják anélkül a cipőt?

– Sajnos, nem tudom megmondani!

– Minden bizonnyal kiadják! Feleségem megismeri a cipőt, és különben is… bárki beláthatja, hogy nem maradhat cipő nélkül a gyerek, mert nincs cédula! Feleségemnek viszont, úgy gondolom, nem kellene megmondania, hogy miért nincs meg a cédula! Habár… ennek igazán semmi köze nem lehet a cipőhöz!

– Mondja, Müller, de őszintén… ezért nem tudott aludni maga az éjjel?

– Igen! Erre ébredtem fel! Tudja, hogy van az… az ember egyik percről a másikra felnyitja a szemét, és a homlokára csap… „Jézus-Mária, hogy elfelejtettem…” Nekem rendszerint eszembe jut így, ha megfeledkezem valamiről! Mit gondol, ha szólanék e miatt a cédula miatt? Bent van a tárcámban a letétiben, kötelességük lenne kiadni, különösen, ha megtudják, hogy egy gyermek cipőjéről van szó! Ez igazán független az én ügyemtől, ehhez a gyermeknek semmi köze sincs!

– Csodálatos egy állat maga, Müller!

– Csak beszéljen! Nekem az a véleményem, hogy a legelemibb kötelességünk törődni azzal, hogy van-e cipő egy gyermek lábán, vagy nincs! Mindannyian emberek vagyunk, és tudnunk kell a legelemibb kötelességünket!

Egyáltalán miért csinálunk mindent, ha nem a gyermekeinkért!

– Rendben van, Müller… Ma már nem akasztanak fel bennünket, az egyelőre valószínű! Holnap hajnalig eltöprenghet a céduláján… Aztán, ha Isten megsegíti, eszébe juthat valami más, nyugodtan üljön fel az ágyán, és csapjon a homlokára!

– Különös emberek maguk! Sokszor igazán nem értem, hogyan gondolkodnak! Mint akik teljesen elfelejtették, hogy miért vannak a világon. A tárgyaláson – folytatta Müller, és ellépve az ablaktól, karjait hátrafonva sétálni kezdett –, a tárgyaláson megkértem a bírót, tegye tehetővé, hogy üzenetet küldhessek haza valamilyen formában, mert ugyanennek a fiamnak, akinek a cipőcédulája nálam maradt, a tanítónője levelet küldött, hogy föltétlen keressem fel az iskolában, mert a gyerekkel kapcsolatban szeretne közölni velem néhány dolgot, bizonyára valami gyerekcsínyről van szó, mert a fiam megkért, hogy magam menjek el, és ne szóljak az anyjának. Isten tudja, miről lehet szó! Akármilyen gyermekcsíny, az ember soha nem tudhatja, mi lappang mögötte, vagy veszélyeket rejthet magában. Minden gyermekben vannak, lehetnek olyan tulajdonságok, amelyek sokáig bujkálnak, de valami kis apróságban felvillannak, és az ember rádöbben rossz voltukra. Ilyenkor még egyáltalán nem késő mindent megtenni azért, hogy a hajlamot akár a legkisebb rosszra is, még orvosoljuk. Ha a tanítónőnek valami ilyen közölnivalója akadt volna, most olyan helyzet állt elő, hogy megtörténhet, miszerint elfeledkezik róla, mert én nem kerestem fel, és a következményekkel igazán nem tudni, hogyan állunk… Én ezért szerettem volna üzenetet küldeni a feleségemnek! A bíró nem engedte meg, és elutasította azt a kérésemet is, hogy ők érdeklődjenek a tanítónőnél, és majd közöljék a feleségemmel, hogy miről van szó.

– Hallatlan! Ennek az embernek, most, kivételesen, így nevezem a bírót a maga kedvéért, Müller – ennek az embernek azonnal fel kellett volna függesztenie a tárgyalást, és intézkednie kellett volna, hogy a felesége idejében megkaphassa a maga üzenetét! Ugye, így gondolja, Müller?

– Igen! Ha nem is ragaszkodtam volna, mint ahogyan nem is ragaszkodtam a tárgyalás felfüggesztéséhez, de mindent meg kellett volna tennie, hogy a feleségem az üzenetet idejében megkaphassa! Ez a legkevesebb, amit elvárhattam volna! Ehelyett hazaárulónak nevezett, és rendreutasított! Kénytelen voltam megjegyezni, hogy gondolkodjon el rajta: ugyan, mit érnének a hazájukkal, ha én nem nevelnék hat gyermeket, és egyáltalán mit érne bármilyen haza, ha a szülők, hozzám hasonlóan, nem nevelnének új embereket, hogy úgy mondjam, saját vérük, egészségük és lemondásaik árán! Ez így igaz, uram! És ebben én nem ismerek tréfát, sem gúnyolódást!

– Ha megengedné, Herr Oberst…

– Azt hiszem, mindennel végeztünk!

– Mindössze egy levélről szeretnék még jelentést tenni, helyesebben szólva, tekintve, hogy befejezett ügyről van szó, csak mint dokumentumra szeretném felhívni a figyelmét… Wolfgang Müller feleségének…

– Ez az ügy be van fejezve, Herr Leutnant!

– Ha megengedné… A börtönparancsnok küldte át a levelet…

– Nem akarok hallani többet erről az ügyről! – A hadnagy elhallgatott.

– Mondja, Kühle…! Mit akar maga ezzel a Müllerrel?

A hadnagy hallgatott. – Kérem, válaszoljon! Mit akar maga ezzel a Müllerrel?

– Semmit, Herr Oberst! Szerettem volna, ha elolvassa a levelet, amelyet a felesége küldött hozzá a börtönbe.

– És miért akarja, hogy elolvassam? Az ügy be van fejezve, nem? Mondja meg: miért olvassam el?

– Magam sem tudom, Herr Oberst…

– Úgy… Na, adja ide azt a levelet, Kühle!

– Parancsoljon!

A levél a következőképpen szólt:

„Szeretett férjem, kedves Wolfgang! Egy egész hétig nem hallottam rólad semmit. Szeretett férjem, azt sem tudtam rólad, hogy hol vagy. Itt, énnálam kint voltak, és felforgattak mindent, az egész lakást, de hiába kértem, hogy mondják meg, hová vittek, még csak nem is válaszoltak nekem. Nagyon gorombák voltak, de az egyik megsimogatta a kis Clarát, és akkor nem sírtak többet. Hogy milyen goromba is tud lenni némelyik ember. Szeretett férjem, nekem még ideadták az utolsó fizetésedet, de azt mondták, többet nem adnak. Ez tegnap volt, és akkor kijött utánam a Gefreiter, amelyik volt nálunk egyszer, és ő azt mondta, hogy tudja, hogy te hol vagy, de ne mondjam meg senkinek, hogy ő ezt megmondta nekem. Ezt nagyon kérte tőlünk. Szeretett férjem, én nagyon aggódom miattad. Azt mondják, nagyon hideg van ott, és én tudom, hogy te könnyen megfázol. De ez a legrosszabb, hogy nem vagy velünk. Nem lehet meleg ruhát kérni?

Szeretett férjem, én nagyon sokat gondolkodom azon, hogy jól tettük-e, amit csináltunk. Attól is félek, hogy jobban megbüntetnek, mint ahogyan mi azt elgondoltuk. Ezeknél a magas rangú embereknél sohasem lehet tudni, hogy mit gondolnak. Én kezdek rájönni, hogy nem minden ember gondolkodik úgy, mint mi. Mintha rosszabbak lettek volna az emberek mostanában. Ne haragudj, hogy én ezt írom most neked, de én nagyon el vagyok keseredve, hogy nem vagy itthon. Én mondtam is azoknak, akik itt voltak, hogy egy családos embert, akinek sok gyereke van, azt nem lehet úgy mérni, mint akinek nincs olyan feladata, hogy embereket neveljen fel. Mondtam ezt is nekik, mert azt mondták, hogy te bűnt követtél el azzal, amit tettél, hogy az, hogy egy férfi bűnt követ-e el, vagy nem bűn az, amit tett, azt csak a családja mondhatja meg, és csak az mondhatja meg, hogy rossz ember, vagy nem. És hogy senki nem is rendelkezhet egy apával, csak a családja, mert az ilyen ember már senki másé, csak a gyermekeié és a feleségéé, és még csak nem is a magáé az ő élete, hanem már az egész családé. Úgy mondtam neki, ahogy te szoktad mondani, és ahogyan én is tudom, hogy úgy van. Mert én sem vettem soha semmit sem magamnak, és nem is szórakoztunk, mert minden pénzre szükség volt, a gyerekeknek. Szeretett férjem, e kabátodban találtam egy levelet, amit a Gürsch kisasszony írt, és amiben kéri, menjél be hozzá. Én be is mentem hozzá, és azt mondta, hogy a Franzli kétszer verekedett egymás után. Azt is mondta, hogy ő nagyon szereti a Franzlit, és azért törődik vele nagyon. És azt is mondta, hogy minket is nagyon tisztel, mert mindig szépen járnak a gyerekek, pedig ő tudja, hogy milyen nehéz lehet ez nekünk, ezt azért írom, mert mondtad a múltkor, hogy milyen rendesen beszélt veled is. Nekem nagyon rosszulesett, amit ő mondott nekem. Jó lenne, ha itthon lennél, hogy megmondjad, hogy mit csináljak a Franzlival. Tudod, hogy ő nem rossz gyerek, de nagyon ideges és nyughatatlan mostanában. Én azt hiszem, hogy a sok bombázástól van ez nála. És az se jó, hogy mindig hallja, hogy mennyi embert öltek meg, és milyen hajót süllyesztettek el. Ő már elég nagy, és mindig hallgatja a rádiót. Csak véget érne már a háború. Te mit mondasz, mikor ér véget? Ezen a héten már nem adtak olajat sem. Amit adtak, azt mondják az asszonyok, hogy műzsír. Nem is olyan rossz, mint mondják, de nem tudom adni a kicsinek, amit azzal főzök, mert rögtön megy tőle a hasa. És mindenki mondja, hogy a gyerekeknek nem szabad adni, mert megy tőle a hasuk. Mivel főzzön akkor a sok asszony a gyerekeknek? Akármilyen háború van, vagy akármit is csinálnak, akik vezetik az országot, olyannak nem szabadna lenni, hogy a szülő ne tudjon enni adni a gyerekének. Én nem is tudom, milyenek az ilyen emberek, és nem is hiszem el, hogy jót akarnak, mert első mindig a gyerek kell legyen mindenkinek. Abból sohasem lehet jó, ahol nem azon vannak, hogy a szülő mindent meg tudjon adni a gyerekének. Ha téged jobban meg fognak büntetni, mint ahogyan mi beszéltük itthon, akkor nincsen bennük semmilyen lélek, és utol fogja érni őket az Isten keze. Édes Wolfgang, én még nem kívántam senkinek soha rosszat, de most nagyon szomorú vagyok. De mégsem szégyellem, hogy ezt mondom, mert én érzem, hogy igazam van, amikor ezt mondom. A Franzli itt van mellettem, és mindig kérdi, hogy mit írok; én nagyon aggódom ezért a gyermekért! Most mind azon gondolkodom, hogy nem csináltunk-e vele valamit rosszul. Ő volt az első, és akkor mi még nem értettünk olyan jól ahhoz, hogy mit kell csinálni, hogy jól neveljük őket. De nem tudom, hogy mit tettünk volna rosszul. Te mit gondolsz? Inkább csak én látom súlyosnak a hibáját, mert most olyan ideges vagyok. Te mit gondolsz? Jó lenne most beszélgetni róla, hogy tudjuk aztán, hogy mit kell tenni. Istenem, csak itthon lennél már! Mit gondolsz, ha megmondanád, hogy Simbachot csak két kilométer választja el attól a helytől, ahol a Führer született, akkor az nem lenne-e jó? Vagy az rossz lenne, ha azt mered mondani, hogy te is azon a vidéken születtél, ahol ő? Én már mindenfélére gondolok, a legrosszabbra is, és azért írok róla, hogy segítsek neked, amíg ott vagy. Édes Wolfgang! Én most gondolok a legrosszabbra is, és azért írok róla, mert biztos te is gondolsz rá, hogy akkor mi lesz velünk. Én nem hiszem, hogy úgy történne, de ha mégis úgy lenne, és volna szívük jobban megbüntetni téged, mint arra az egy évre, amit beszéltünk, te akkor is, akármilyen nehéz is lesz, légy nyugodt, mert én mindent megteszek, hogy a gyerekek ne nélkülözzenek, és foglalkozok velük majd, mintha te csinálnád. Én nem tudlak egészen pótolni téged, de mindent úgy teszek, ahogy te szoktad velük. Hardtnak is kihúztam a fogát, azt mondta, nem is fájt neki. Olyan bátran viselkedett, úgy örvendtem neki. Én mindent megteszek majd. Már a pénzt is úgy osztom be, hogy ne egy évig, hanem tizenöt hónapig legyen elég. És ezt úgy csináltam, hogy nem is nyúltam ahhoz, amit biztonságra tettél félre, hogy legyen, ha kell valamire, amire nem számítottunk. Tudok itthon is munkát vállalni, és azért is írom, hogy egyezz bele, hogy kesztyűket varrjak itthon. Einchornné tud szerezni nekem ilyen kesztyűvarrást. Hardt azt mondta, ő előkészíti mindig a pamutot, mert azt fel kell fűzni egy szerkezetre, Franzl pedig már csinált nekem egy kis lámpát, amit az asztalra lehet szerelni, hogy annál dolgozhassak. Ebbe bele kell egyezned, mert másképpen nem tudom a legrosszabb esetre biztosítani, ami kell. De bízzál nyugodtan, hogy egy év múlva itthon vagy.

Tereád hat embernek van szüksége, és ezt mindenki beláthatja majd, hogy elsősorban őnekik tartozol felelősséggel, és mindent az ő érdekükben kell csinálj. Szeretett férjem, nálad maradt a Franzl cipőcédulája, biztos a tárcádba tetted, mert nem találtam a zsebedben. De ne nyugtalankodj miatta, mert én megismertem a cipőt, és akkor kiadták a cédula nélkül is. Nagyon jól megcsinálták, csak benne hagyták a talpában a szegeket, alig tudtuk Franzlival kireszelni belőle. De nagyon drága volt, és vissza kellett jöjjek pénzért. A gyerekek cipőit sokkal olcsóbban kellene csinálniuk. Édes Wolfgang, nagyon fáradt vagyok, mert már este van, és egész nap mostam. Válaszolj gyorsan, és írd meg minél hamarabb, hogy milyen a büntetésed, mikor jössz haza körülbelül. A gyerekek este tőled is mindig elbúcsúznak. Ezt a Hardt kezdte, és azóta mindegyik csinálja. Nagyon gyorsan válaszolj. Bízzál bennem, édes Wolfgangom, én helyetted is mindent megteszek értük. Szerető szívvel csókol az egész család, örökké hű társad:

Martha.”

Müller ezt a levelet természetesen nem kapta kézhez.

Az ezredes letette a kezéből. – Elolvastam, Kühle!

A hadnagy nem szólt.

– Maga már elolvasta nyilván?

– Elolvastam, Herr Oberst!

– Na és…?

– Szerettem volna odaadni Önnek…

– Értem!…

Felállt, összehajtotta a levelet, majd két darabra tépve, beledobta a szemétkosárba. Kilépett az íróasztal mögül, végigsétált a szőnyegen, majd így szólt.

– Figyeljen rám, Herr Leutnant… Gondolkozott már azon, hogy miben különbözünk mi, emberek, az állatoktól?

– Úgy gondolom, sok mindenben, Herr Oberst…

– Na persze… De én most a leglényegesebb különbözőségre gondolok… Maga mit gondol?

– Nem tudom hirtelenjében…

– Gondolkozzon nyugodtan.

– A szeretetre gondolok, Herr Oberst!

– Örvendek, hogy ezt mondta, igen közel állunk egymáshoz a véleményeinkben… Én tudniillik a gyűlöletre gondoltam. Nincs nagy különbség közöttük, Kühle, és ennek igen, igen örvendek. Tudja, én egy ideig azt hittem, hogy a sajnálat a legmagasabbrendű emberi képesség, emlékszem egy mélységes hívőre, akivel egész estét átbeszélgettünk erről. Ő természetesen a szeretet mellett szólt. Én azt mondtam, hogy a sajnálatra egyetlen élőlény sem képes rajtunk kívül, míg a szeretet engem csak megnyilvánulásaiban érdekel, s abban nincs különbség állatnál, embernél, gondoljon a legnagyobb áldozatra, amit a szeretet követelhet. De a sajnálat az más! Azzal, kedves Kühle, csak mi rendelkezünk. Aztán olvastam, amikor Nietzsche a lélek parasztlázadásának nevezi a reformációt, kisstílűek, szűkfejűek lázadásának – azóta még inkább megutáltam a protestánsok birkaszagú szabadságát, büdösek, mint a pásztor bundája, s bárgyúak, mint a nyáj! Nem elég fegyelmezettek ahhoz, hogy szolgák legyenek, és nem elég tehetségesek ahhoz, hogy parancsoljanak és követeljenek! Undorító! A legrosszabb minőség! Nincs jövőjük, Kühle. Olvastam például az egyik egyházunknak az áttérési formuláját, a következő volt a szövegben: Isten áldását kérjük az Egyházra, mely atyánkfiát eddig hitben felnevelte! Nos, Kühle… ezek szeretnek is, sajnálnak is, csak éppen gyűlölni nem képesek! És ezért áll még Róma! Érti az összefüggést? Érti, hogy mit akarok mondani ezzel a Rómával, a máglyáival és a bérgyilkosaival, tömlöceivel és hóhéraival?! Micsoda gyűlölet! S micsoda időálló hatalom! Nos… mit gondol, gyűlöl minket ez a Müller, vagy hogy hívják…?

– Nem vettem észre, Herr Oberst…

– Ezen nem is csodálkozom, barátom… Nem is vehette észre! Megnyugtatom magát, hogy nyoma sincs benne a gyűlöletnek! Sőt: fogalma sincs arról, hogy mi az!

– Úgy gondolom, igaza van, Herr Oberst!

– Egészen nyugodt lehet, hogy nem tévedek! Protestáns dolog ez, Kühle! Semmi grandiozitás, semmi lenyűgöző! Azaz: – hogy elmondjam, mi került a sajnálat csodálata helyébe – semmi emberi, Kühle! Én ezt az embert utálom, mert nem tud és nem enged gyűlölni! Tanulja meg: tisztítsa meg az utat azoktól, akik nem engednek gyűlölni! Csak így nyithat teret az ember elé! Ahány elveszett harc, az mind ezeken bukott meg, ahány elveszett nagy álom, mind ezek törték a gerincét! Amit ő tesz, azt az állat is megteszi, barátom!

Valahol szobrot emeltek egy kutyának, mert négyszer rohant be az égő házba a kölykeiért, negyedszerre nem jött vissza. Többet, Kühle, többet! Többet az embernek!

Visszalépett az asztalhoz.

– Veszélyeztette a céljaiért és az új világ eszméjéért harcoló Német Birodalom győzelmét! Ezért halálra ítéltem! Sajnos, nincs módomban mindannyi Müllert a tárgyalóasztalom elé állítani!

– Ez valóban így van, Herr Oberst…

– Hogy?

– Azt mondtam, hogy ez valóban így van… Egyébként engedje meg, hogy kijelentsem: attól tartok, hogy a háborút elveszítettük. Úgy is mondhatnám, hogy ez meggyőződésem, Herr Oberst!

– Megismételné, amit most mondott?

– Nem szívesen, Herr Oberst! Elveszítettük a háborút.

A siralomházban égett a villany. Kis kék égő szórta tompa fényét a fehér falakra. Az ajtón az etetőnyílást mindig nyitva tartották. Valamiféle meggondolásból az őr fegyvertelenül sétált mindig az elzárt folyosón, ahonnan ezek a kis cellák nyíltak. Kint viszont, a háromszorosan zárt folyosóajtó előtt jól fegyverzett őrség vigyázott.

Müller hanyatt feküdt az ágyán, lábát, kinyújtva a pokróc alól, az ágyvasra rakta, két karja a feje alatt. Az éjszakából időnként behallatszott valami a város lüktetéséből, vonatfütty, autódudálás.

– Nem akartam kérdezni eddig… de sehogyan sem fér a fejembe, hogy hogyan lett rendőr magából, Müller? Ha azt mondja nekem, hogy elment kötéltáncosnak, akkor azt mondom: Na, Istenem!? De hogy jutott eszébe magának, hogy rendőr legyen?

– Egyáltalán nincs mit csodálkozni rajta – válaszolta Müller. – Az is éppen olyan tisztességes foglalkozás, mint bármelyik más! Ha az ember becsületes munkával keresi meg a pénzét, akkor teljesen mindegy, hogy mi a foglalkozása. Ebben a vonatkozásban én nem látok különbséget a miniszter és az újságkihordó között, mindketten tisztességesen megdolgoznak azért a pénzért, amit kapnak. Teljesen mindegy, hogy milyen munkából tartják el a családjukat, ha becsületesen megdolgoznak érte mind a ketten. Ami pedig a rendőrt illeti, ez valóban hasznos munkát végez, szinte azt mondhatnám, hogy rendkívül hasznos munkát. Egyáltalában nem közömbös az, hogy milyen a város képe, hogy tele vannak-e szeméttel a járdák és az úttestek, és gusztustalanok, rájuk nézni is rossz, vagy pedig tiszták, frissen sepertek, és nincs tele dobálva mindenféle szeméttel. Magának fogalma sincs arról, hogy milyen rendetlen tud lenni némely ember, és mennyire nem törődik a köztisztasággal. Legalább két hónapi munkámba telt, amíg egy susztert sikerült leszoktatnom arról, hogy a cigarettavégeket ne dobálja ki a járdára. Egy pincehelyiségben volt az üzlete, az ablak közvetlen az asztala fölött nyílt, s ha elszívta a cigarettáját, akkor kidobta a járdára. Máskülönben igazán rendes, családjának élő, korán kelő ember volt, és egész élvezetesen el lehetett beszélgetni vele, de maga is tudja, milyen nagy a szokás hatalma, és mint mondottam, pontosan két hónapba telt, míg egy kis vízzel telt edényt állított maga mellé a sarokba, hogy abba dobálja a cigarettáit. Akkor is azt mondta: „A maga kedvéért, Herr Freiter, hogy beszélhessünk másról is.” Mintha nem a saját jól felfogott érdeke lett volna.

Aztán ott vannak a tolvajlások! Én, kérem, ismertem olyan tolvajt, aki azzal dicsekedett, hogy – ha nem fogják el ugyebár – akkor mindent elhozott volna abból a házból, ahová bement. „Semmije nem maradt volna a paciensnek – mondta –, semmije sem maradt volna”, és így is volt, két hatalmas zsákban valóban minden értéke benne volt egy küszködő vasutascsaládnak. Ez egyébként, aki ezt mondta, egy egészen fiatal gyerek volt, talán tizenhat-tizenhét éves, és jóformán az utcán nőtt fel. Engedje meg, hogy megmondjam, bármennyire is elszomorítom vele: ezeknek a félrecsúszott emberi életeknek a tragédiája mind ott kezdődött a gyermekkorban, szinte kivétel nélkül ott kezdődik! Higgye el, kérem, én a legkomolyabban és nagyon sok szomorú tapasztalat után mondhatom: hogy ez így van! Mert kérem, a szülők nem követtek el mindent, hogy gyermekeiket csak a jóra tanítsák, mert nem ellenőrizték, hogy mivel töltik a szabadidejüket. És kérem: hadd mondjam meg a legnagyobb igazságot, amit szintén, hogy úgy mondjam, tapasztalati tények igazolnak: legtöbb ilyen gyermeknek a szülei szegény emberek voltak! Nem volt megadva számukra, kérem, minden támogatás ahhoz, hogy a szükséges módon nevelhessék a gyermekeiket! És most nem arról beszélek, hogy nem biztosítanak elég időt a szülő főfoglalkozására – a gyermek nevelésére! –, hanem arról, hogy a legelemibbet sem biztosították! A szülők is emberek, kérem, gondolja csak meg! Ők sem hibátlanok, a sok gond, a mindennapi kenyér előteremtése még egy magányos ember számára is gond, hát még ahol két, három vagy tisztesebb helyeken még több gyermekről kell gondoskodni, ruháról, cipőről, reggeli, ebéd, vacsora, és kérem, bizony tízórairól és uzsonnáról is, ha azt akarjuk, hogy annak a fejlődő kis szervezetnek ne legyen hiánya semmiben, és megkapja azt, amire szüksége van! A gyengébb jellemű emberek, bizony, elfáradnak, megöli a türelmüket és a felelősségérzetüket a gond! A napról napra való gond, hogy mit adok holnap enni. Érti ezt, kérem: mit adok holnap enni a gyermekemnek! Ez nem gyerekjáték! Ez a világ legnagyobb dolga! És felőrli az idegeket a nélkülözés, az örök kilátástalanság, a cipők, a ruhák, a tanszerek, az ingek, a zöldség, a hús és minden vásárlása abból a pénzből, amiből, kérem, amiből nem lehet kijönni, mint mondani szoktuk, ugyebár! Ezt csinálja az ember hosszú éveken keresztül, és belefásul – akkor, amikor az Isten vagy az emberiség, vagy bárhogyan mondhatjuk – rábízott négy vagy öt, vagy bármennyi kis embert, hogy teremtsen ezekből tisztességes nagyokat! Inni kezd, ugyebár, mint számtalan esetben volt alkalmam konstatálni hivatalos működésem közben, inni kezd, mert nem lát kiutat a sok esztendő becsületes és küzdelmes munkája után sem, és kész a tragédia. És ha nem is iszik – elhagyja a türelem és a hivatásérzete. Tehát az, ami a legfontosabb a szülő esetében, elhagyja a felelősségtudata! Hogy ő ennyi és ennyi emberért felel. Belefáradt, kérem! Eltompult, ahogy mondják… megette a gond, kiégett. A gyerek meg az utcán, a gyerek nem becsüli a szülőanyját és az apját, mert úgy véli, hogy nem értékes ember, mert, íme, nem tud neki mindent megadni, a szülő is érzi ezt, és anélkül hogy tudna róla, nem mer erélyes és határozott lenni a gyermekével, és nem tud követelni, nem meri következetesen követelni a jót, mert, hogy úgy mondjam, kisebbségi érzete van, illetve, ugye, a lelke mélyén, bármilyen műveletlen is, szégyenli magát, és nem mer szólni a gyerekének, és kész van, kérem, a tragédia, és nőnek fel az ilyen emberek, akiket azután valóban csak kivételes szerencse vagy különösen jó alkat ment meg az erkölcsi mocsártól. Mert, kérem, a szülő nem adott meg mindent a gyermekének, akit végeredményben, ugyebár, az egész emberiségnek nevel, vagyis olyan lesz az emberiség, amilyennek ő neveli, ezek a szülők. Ezeket én, kérem, mind nagyon jól láttam a rendőrségem idején!

– Egy pillanatra, Müller… még mindig nem mondta meg nekem, hogy egyáltalán, hogy a csodában lett maga rendőr? Most már rendben van, szép foglalkozás, jó foglalkozás meg a többi, de azt mondja meg nekem, hogy került maga oda?

– Ezt mi a feleségemmel megbeszéltük – mondta Müller, és oldalt fordulva az ágyán felkönyökölt. – Ezt mi igen alaposan megfontoltuk a feleségemmel! Igen komoly okok késztettek arra, hogy otthagyjam addigi hivatalomat, és belépjek a rendőrség kötelékébe. Tennem kellett ezt akkor, amikor munkahelyemen igen kecsegtető jövő állt előttem. Bár csak a nagyon távoli jövőben, amikor legkisebb gyermekem is – számításunk szerint – már önálló keresettel rendelkezik. Tehát végeredményben akkor, amikor, hogy úgy mondjam, saját lábukon is meg tudnak majd állni. Nekünk viszont úgy kellett gondolkodnunk, hogy éppen az azt megelőző időben tudjunk biztosítani nagyobb keresetet a család számára. Ez a meggondolás azonban még nem döntötte el, hogy mit teszünk. Lehet-e olyan munkakörbe jutni, ahol éppen akkor biztosítják a szülő számára a magasabb jövedelmet, amikor arra leginkább szüksége van, tehát akkor, amikor gyermekei még nem önállóak, és amikor teljesen a szülők keresetére van utalva az életük? Úgyhogy ebben a vonatkozásban nem sokat remélhettünk. Viszont eldöntötte a kérdést az, amikor egészen korlátozták az élelmiszer-kiutalásokat. Ez 1942-ben történt, mint bizonyára Ön is tudja! Ott álltunk, kérem, a minimális fejadaggal, és bármennyire is megvontunk a feleségemmel mindent magunktól – csak annyira táplálkoztunk a feleségemmel, hogy éppen tragédia ne történjen –, ott álltunk teljesen lesújtva a ránk nehezedő gondtól, hogy mit adjunk enni a gyermekeknek. Lehetetlen helyzet volt! A szükséges kalóriának, mint kiszámítottam, csak a hatvanöt százalékát kapták a gyermekeink. Ezt huzamosan nem lehetett eltűrni a szervezet egészséges fejlődésének veszélyeztetése nélkül! A fizetésem, mint első írnoknak, kettőszázötven márka volt! Ebből az összegből képtelenség megfizetni a feketepiac árait. Összeírtuk azokat a tárgyakat, köztük a kettőnk ruhaneműit is, amit eladhatunk, vagy falura utazva, élelmiszerre cserélhetünk. Számvetést készítettünk ezek alapján, és kiderült, hogy legjobb esetben százegy napig, míg a legrosszabb esetben mindössze hetvenhat napig tudjuk a normális étkezést biztosítani ily módon. Tehát a legjobb esetben is csak százegy napig! És akkor jóformán mindent eladtunk, ami valamennyire nélkülözhető kettőnk részéről. Más megoldás után kellett néznünk. Tudja, ugyebár, hogy a fegyveres testületek tagjai, illetve alkalmazottai családtagjaikra is kiterjedően élelmiszer-pótadagokban részesültek. Mégpedig olyan mértékben, hogy amikor mi ezt megtudtuk, és feleségemmel kiszámítottuk, akkor vitathatatlan volt, hogy gyermekeink kalóriaszükségletét, természetesen rájuk számítva a kettőnk részét is, kilencvenkettő százalékra tudjuk emelni. Gondolja meg! Hatvanöt százalékról kilencvenkettőre! És ha hozzászámítjuk, hogy dolgaink eladásából, minden héten egy – ahogy elneveztük – bőségnapot tudunk előállítani, akkor egészen más a helyzet! Még akkor is, ha számolunk a huszonöt márka fizetéscsökkenéssel, ami a rendőri szolgálatom első fél esztendejében, sajnos, adva lesz… Viszont ezeket az úgynevezett bőségnapokat pontosan nyolc hónapig voltunk képesek megtartani. A rendőrségtől a fiatalabb korosztályokat átvezényelték a frontalakulatokhoz, magam tartalékos őrvezető voltam, és lehetőség nyílt arra, hogy egészséges és be nem hívott tartalékos katonák jelentkezzenek a rendőrség szolgálatába. Nagyon alaposan meghánytuk-vetettük mi ezt a dolgot, és nem volt könnyű határozni! De… ezzel megszűnt részemre minden kiadás, ami a harisnyát, alsóneműt és egyáltalán a ruházatot illeti. Számítsa csak a cipőtalpalásokat – kéthavonkét tizenöt márka! Az utazási költséget, nyolc márka havonként! Ezen mind élelmiszert vásárolhattunk! Ellene szólt, hogy a legrosszabb időben is a nyílt utcán kell tartózkodnom, meghűlhetek, és esetleg súlyosabb betegséget szerezhetek, aminek semmiképpen nem szabadna megtörténnie egy családfenntartó esetében! Nagyon sok meggondolás volt! És sok mindennel kellett számolni. Például a bombázásokkal, ami mégiscsak nyílt utcán érheti a rendőrt, s akinek még kötelességei is vannak abban az esetben, tehát nem vonulhat azonnal a pincébe! Három napba telt, amíg végérvényesen határoztunk! De, tudja… tulajdonképpen már az első napon tudtuk, hogy mit határozunk, még akkor is, ha három napig beszéltünk róla! Tudtuk mi már az első napon! Így igaz! Kilencvenkét százalék az, tudja, mégsem hatvanöt! Az kilencvenkettő! Kilencvenkét százalék… És mondja meg: mit tesz ilyenkor egy szülő?

Pedig… tudja! Én még ezt senkinek sem mondtam, és természetesen otthon sem szóltam róla egy szót sem: én, nagyon-nagyon őszinte leszek, én igazában: nem szeretem az egyenruhát… a revolverről meg ilyesmiről nem is beszélve…

Rendőri szolgálatának második esztendejében Müllerhez beállított az anyósa, egy egészen kedves, unokáit végtelenül szerető, egyszerű teremtés, aki vejével teljes mértékben meg volt elégedve, és akit Müller is szeretett és tisztelt jó szívéért, egyszerűségéért és özvegységében tanúsított kitartó erejéért, tisztességéért.

– Egészen rossznak ítélem meg a helyzetet a frontokon – mondta a vacsoránál az asszony. – Általában minden nagyon emlékeztet a múlt háború utolsó hónapjaira. Az emberek idegessége, nyugtalansága, és maguk az újságcikkek elsősorban. Ha visszaemlékezel, fiam, akkor is úgy kezdődött a baj, hogy az újságok tele voltak magyarázó jelentésekkel, hogy miért vonulnak vissza a csapataink, és hogy ezek a visszavonulások csak egy új támadás előkészületei. Most pontosan úgy írnak az újságok…

– Ne aggódjon, mama – mondta Wolfgang –, nagyon keveset tudhatunk mi mindarról, ami történik. Ki sem tudom mondani, mennyire örvendünk, hogy újra láthatjuk! Nagyon aggódtunk, amikor megkaptuk a levelet, hogy nem éri-e valami baj a vonaton. Különösen Martha aggódott a bombázások miatt. Én igyekeztem megnyugtatni… bár őszintén szólva magam is éppúgy aggódtam, és még most is, bármennyire örvendünk, nagyon kockázatosnak tartom, hogy a mama ide utazott!

– Én annyira örvendek, hogy itt van! – mondta Martha megszorítva az anyja kezét.

Az asszony Wolfgangra nézett.

– Én is örvendek, kislányom, hogy látlak benneteket, de… Én tulajdonképpen miattad utaztam ide, Wolfgang.

– Miattam?… Nem értem, mama…

– Nincs semmi baj, Wolfgang… de úgy gondolom, beszélnünk kell valamiről, ha még nem gondoltál rá magad is!

Martha értetlenül nézett kettőjükre. Wolfgang összeráncolta a homlokát.

– Nem tudom, mire gondol, mama…

– Majd a vacsora után megbeszéljük, fiam. Most pedig – fordult a gyerekekhez –, halljuk, mi újság van veletek. Kis Harangocskák…

Később, amikor a gyerekek már aludtak, és ők hárman ültek csak az asztal körül, így szólt az asszony.

– Rólad és a családodról van szó, Wolfgang, és azért utaztam hozzád, hogy mindent alaposan megbeszéljünk! Szeretném felhívni valamire a figyelmedet, s utána gondolkozz majd el rajta, és cselekedj belátásod szerint. Nekem, fiam, egyre inkább az lesz a meggyőződésem, hogy ezt a háborút elveszítettük. Az utóbbi időben számos jel igazolja ezt a nézetemet. A vonaton két katonát láttam, akik végigjárva a fülkéket, csizmát és pokrócot árultak. Én ilyesmit már láttam a múlt háborúban, és akkor is a züllés és az összeomlás kezdetét jelentette. Sok olyan sebesülttel beszéltem, akik a frontról tértek vissza, és semmi jót sem mondottak, pontosan ilyenek voltak a múlt háború sebesültjei is az utolsó hónapokban. Nem tudom, hogy te mennyire emlékszel erre, de én határozottan tudom, hogy így volt. Semmi jóra nem számíthatunk! Azt szeretném megkérdezni tőled, hogy gondoltál-e arra, hogy mi történik veled és a családoddal, ha elveszítjük a háborút, és bevonulnak a megszálló csapatok?

Martha az urára nézett, aztán vissza az anyjára.

– A mama ezt így gondolja, egészen biztosan így gondolja?

– Biztos vagyok benne, lányom! Sok mindent láttam az életben, és mindig nyitott szemekkel kellett járnom. Erre tanított az élet! Nos, mit gondolsz, fiam?

Müller bizonytalan, gondterhelt arccal nézett a terítőre. – Nem tudom, mit mondjak mama… Minálunk egyáltalán nem így vélekednek, egyáltalán nem mondanak ilyesmit…

– Nem is mondhatják, fiam… Még akkor sem, ha maguk is meg vannak győződve arról, amit én is mondok. Az állam alkalmazottai nem beszélhetnek ilyesmiről, és a feletteseid akkor teljesítik jól a kötelességüket, ha soha nem mondanak ilyesmit, még talán az utolsó percben sem! De mi most nem ott, hanem itthon beszélgetünk, s ilyenkor őszintének kell legyünk!

– Na, természetes… – mondta Müller teljesen elmerülve a gondolataiban.

– Nagyon elkeserít engem, mama! – mondta Martha.

Az asszony így folytatta.

– Én nem ismerem a te meggyőződésedet, Wolfgang! Mi erről szinte soha nem is beszéltünk, mert soha nem tartottuk fontosnak sem te, sem én. Örvendtem, hogy olyan vagy, amilyennek megismertelek, és tudtam, hogy Marthát olyan férfi mellé adtam, amilyen mellett tudni szerettem volna mindig. Ezért soha nem érdekelt, hogy s mint vélekedsz különböző dolgokról, amik nem tartoznak a család életéhez szorosan. Most sem tudom, hogy mi a véleményed a Führerről, és nem is kérdeztem. Mindössze annyit mondok: bármilyen véleményed is van, azt mindig háttérbe kell szorítsa az a meggondolás, hogy számodra mindig a család az első! Te, fiam, nem vagy szabad ember, mint ahogyan én sem voltam az világéletemben, mert nagyon nagy küzdelmek árán kellett felnevelnem tisztességes és dolgos emberekké a gyermekeimet, és az ő érdekük rendelkezett mindig felettem. Te sem vagy a magadé, még kevésbé, mint én, mert neked hat gyermekről kell gondoskodnod, és a legkisebb is csak közel húsz esztendő múlva tud majd megállni a maga lábán. Addig teneked mellettük kell állnod ! Ennél nagyobb parancs a becsületes ember számára és egyáltalán a férfi számára nincs! Én… tudom, hogy te is így gondolkodol, Wolfgang!

Müller még mindig az asztalt nézte.

– Persze… Persze…

– Én úgy látom, fiam, hogy ez most nem olyan háború, mint amilyen a másik volt! Akkor sok mindent tiszteletben tartottak, amiről most még csak hallani sem akarnak, abban a háborúban nem öltek meg gyermekeket, és tiszteletben tartották a polgárok életét, akik végezték tovább a munkájukat, és a legkevésbé voltak felelősek azért, hogy háború van. Ma legszívesebben mindenkit megölnének, aki a másik nyelvét beszéli! Wolfgang! Elmondom, miről van szó: amikor a Führer csapatai bevonultak az elfoglalt területekre, akkor mindenkit – ahogy mondják – megsemmisítettek, aki fegyveres szolgálatot teljesített. Úgy mondták, hogy ezt a biztonság érdekében teszik. Nem törődtek semmivel – elpusztították őket, vagy jobbik esetben ide hozták, táborokba zárták, elválasztották a családjuktól! A háborúban, fiam, az egyik mindig túllicitál a másikon! Annak idején mi elvettük a franciák gyárait, ők amikor győztek, megsemmisítették a mieinket! Semmi jóra nem számíthatunk!

Müller felnézett az anyósára.

– Mire gondol, mama?

– Magam sem tudom, Wolfgang, hogy mit lehetne csinálni! Egyet tudok csak: ha elveszítjük a háborút, rád, mint fegyveres alakulat tagjára, roppant nehéz idők várnak, és ezt a család nem fogja tudni elviselni! Nem is akarok a legrosszabbról beszélni… A háborút elvesztették, Wolfgang! És eszerint kell gondolkodnod!

Martha kétségbeesetten, alig hallhatóan mondta.

– Ez szörnyű, Wolfgang! Ez borzalmas!

– Ez így van, fiam!

Wolfgang hosszú ideig hallgatott, aztán felállt az asztal mellől.

– Bocsánat, mama…

Végigment a szobán, elhaladva a felesége mellett, megsimogatta a fejét, és kiment a szobából. Keresztülment a konyhán, és kiment az udvarra.

Amikor negyedóra múlva visszatért, megállt a felesége háta mögött.

– A mamának tökéletesen igaza van, Martha! – Visszaült a helyére.

– Viszont a pótfejadagokról semmiképpen sem mondhatunk le!

– Nekem már nincs mit eladnom, fiam… – mondta az anyósa.

– Persze… persze…

Csend lett.

– Te mit gondolsz, Martha…? – nézett fel Müller.

– Nem tudom! A gyermekek ételéből semmit nem lehet elvenni… Nem tudom, Wolfgang, nem tudom…! Szörnyű ez, mama!

– Nem szabad kétségbeesned, Martha… gondolkodni kell!

– Mindenesetre számítanunk kell arra is – mondta Müller –, hogy nem veszítjük el a háborút!

– Én erre nagyon keveset számítanék, fiam!

– Értem, mama… de mégis számolnunk kell vele, mi, egyszerű emberek olyan keveset tudunk a világ nagy dolgairól, hogy mindig mindenre gondolnunk kell! Mindig, mindent nélkülünk csinálnak, mintha a világon sem lennénk, vagy nem is lennénk emberek mi is! Gondolnunk kell arra is, mama… hogy megnyerik a háborút!

– Annál nehezebb a dolgod, fiam! Úgy gondolom, valóban gondolnod kell erre is…

– És ha ezt is számításba vesszük… akkor… – Müller felállt, és sétálni kezdett a szobában.

– Két esztendő szolgálatom van, és a munkahelyemen, hogy úgy mondjam, megbecsülnek… Ha a háborút megnyernénk, minden biztosítva van a családom számára, dolgozhatom egyre magasabb fizetéssel, ameddig az erőm megengedi, végeredményben mindaddig, amíg a gyerekeknek szükségük van rám! Tehát nemcsak a pótadagokról van szó, Martha…! Ez a dolognak az egyik oldala… a másik… a másik minden valószínűség szerint úgy van, ahogy a mama mondta, azok közé tartozom majd, akik nem számíthatnak semmilyen kíméletre azokban a rendkívüli időkben, hiába vagyok családfenntartó, nem fogják számításba venni! És akkor bármi megtörténhet velem, Martha… a legrosszabb is!

– Mit tegyünk, mama?

– Nem tudom, kislányom… A háborút elveszítjük, és akkor Wolfgang valóban csak a legrosszabbra számíthat… Gondolkodni kell!

– Nekem így is, úgy is a családom mellett kell maradnom, és nem hagyhatom őket egy napig sem kereset nélkül!

– Így van, fiam!

Csend lett.

Hosszú idő múlva Wolfgang odament az anyósához.

– Köszönöm, mama… És nyugodjon meg! És te is nyugodj meg, Martha! Bíznotok kell bennem!

Megcsókolta a felesége homlokát.

Éjjel csendesen megszólalt.

– Alszol?

– Nem! – mondta Martha.

– A mamának teljesen igaza van…

– Nagyon félek, Wolfgang!

– Tulajdonképpen egy családos embert, aki gyermekek felneveléséért felel, soha nem lenne szabad ilyen helyzet elé állítani…

– Ó, Wolfgang… miért ilyen az élet?

– Nem tudom… – mondta sokára Wolfgang.

– Mi lesz velünk?

Magához ölelte Marthát.

– Nyugodj meg! Én majd gondolkodom… És bízzál bennem! Bízzunk egymásban, Martha.

Kühle, a hadnagy, letartóztatása után magánzárkára került. Az ágy vaslábán hegyesre reszelte a kanalát, és az agyonkarcolt, összefirkált fal egy üresen maradt részére a következőket véste. (Egyébként az üresen maradt kis faldarabkát a jobb felső sarkon a következő sorok határolták: „Ma megtaláltam hajamban az első ősz szálakat, 17 éves vagyok. Március 21. A tavasz első napja.”

A másik oldalon, kissé lejjebb hatalmas vonásokkal vetve pedig a következő három szó: „Gyermekeim! Édes Gyermekeim!!”) Kühle a következőket véste a falba:

„Herr Oberst! Maga kitenyésztett, felsőbbrendű barom! Úgysem érti meg, de ide írom: ezt a háborút elvesztettük, de nemcsak ezt a háborút. Eddig a történelemben minden háború elveszett háború volt. Ugye, nem érti, maga több, mint ember! Maga birka!”

Friedrich Kühle

magántisztviselő

– Pocsék ez az étel, Müller, legalább most adhatnának tisztességes ételt az embernek. Ez nem vacsora, ez moslék!

– Én megpróbáltam kiszámítani… Hozzávetőlegesen ezer-ezerkétszáz kalóriában részesülünk egy nap, és abban is mintegy hatszázat a kenyér ad maga. Egy hároméves gyermeknek is csak szűken lenne elég… az ízére egyébként nem panaszkodhatunk.

– Úgy látom, már megint örvend valaminek!

– Egyáltalán nem örvendek… de ami igaz, az igaz. Az ízére egyáltalán nem panaszkodhatunk!

– Maga képes az ízéről beszélni, amikor az, amit most eszünk, egy jól szituált macskának sem lenne elég?

– Soha nem szabad igazságtalannak lenni… Az íze valóban jó! Egyébként nem mondhatnám !

– Rendben van, Müller… ne beszéljünk többet róla! De mi a csodát néz maga rajtam?

Müller lopva, sűrű pillantást vetett a társára, s amint az feltekintett, Müller azonnal elkapta a szemét. – Magához szólok, Müller… Beszéljen, mert a torkára lépek!

– Igazán semmi… hogy úgy mondjam, Ön félreért engem… Egészen komolyan mondom! – és elpirult.

– Na, hát akkor ne fixírozzon, mondja meg, hogy mit akar… De most már elég legyen belőle! Ma egyébként maga mossa el a csajkákat!

Vacsora után Müller hosszan járkált fel-alá a cellában. Gondterhelt volt, a tekintete meg zavart. Végül így szólt:

– Ha megengedné, egy pillanatra… szeretnék megbeszélni magával valamit!

– Ó, parancsoljon, édes uram… ne haragudjon, hogy nem kínálhatom meg semmivel, de azért helyezze csak kényelembe magát. Na, mondja csak, Müller! Üljön le, és mondja!

– Köszönöm, inkább állva maradok…

– Na, ki vele, Müller…

– Kissé nehezen megy, hogy úgy mondjam… Egészen szokatlan dologban kellene döntenünk, illetve én magam már döntöttem is, és megnyugtatásul közlöm… hogy ezt majd vegye úgy, mintha a feleségem véleményét is hallaná. Ebben az esetben egészen biztos lehet!

– Mi az ördögöt akar, maga szerencsétlen…?

– Ha nem veszi rossz néven… emlékeztetni szeretném, hogy tegnap elmesélte nekem, hogy… szóval, úgy értem, hogy mi az a bűncselekmény, hogy úgy mondjam, amiért ugyebár… itt van!

– Ez így van… Maga okos ember, Müller!

– Igen, igen… Hát, ha nem veszi rossz néven, hogy erről beszélek… én gondolkodtam a dolgon, kérem! Úgy kell mondanom, hogy alaposan meghánytam-vetettem mindent… és bármennyire is nehezemre esik beszélni róla, mégis el kell mondanom a gondolataimat. Férfiak vagyunk, és nagyon komolyan kell gondolkodnunk az élet felől, különösen, ha mint mi is, szülők vagyunk, apák…

– Mondja, Müller, ne próbáljunk aludni inkább…

– Nagyon fontos dologról van szó… kérem, ne törődjön az alvással, hanem hallgassa azt, amit mondok! Ehhez nagyon határozottan ragaszkodom!

– Miről van szó, Müller?

– Kérem… maga megölt egy asszonyt. Amint elmondotta, egy elvált, gyermekes asszonyt, mert nem akart magához feleségül menni, illetve még szerelmi féltésből is, akarom mondani, ez is hozzájárult a tett elkövetéséhez. Engedje meg, hogy én akár a tegnapi napon is, ne nyilvánítsak véleményt ezzel kapcsolatban. Mindketten nehéz napokat élünk át! És most nagyon őszinte kell legyek, kérem, viselje férfiasan: én nagyon alaposan meggondoltam mindent, és az a véleményem, hogy ön elutasító választ fog kapni a kegyelmi kérvényére! Kérem… ne haragudjon, amiért ilyen kíméletlen vagyok! A körülmények és a felelősségérzet kényszerít erre! Nem tettem volna azt, ha ön nem említi meg tegnap, hogy első házasságából egy kislánya maradt, aki most nagyon rossz környezetben és rendkívül rossz körülmények között kényszerül élni, a maga nőtestvérénél, aki, hogy úgy mondjam, minden vonatkozásban erkölcsi kifogás alá esik. Nem tettem volna meg, ha ezt nem mondja el nekem! De meg kívánnám jegyezni, hogy én soha egy szóval sem molesztáltam önt, hogy mintegy arra bírjam, hogy elmondja, miért került ebbe a súlyos helyzetbe! De ha arra gondol, hogy… egy gyermek életéről van szó, akkor nyilván belátja, hogy nem mehetünk el szó nélkül a dolog mellett! Én nem tudom, kérem, hogy említettem-e önnek, hogy rendőri működésem idején sok serdülő leányt ismerhettem meg, és kényszerültem hivatalos segítséget igénybe venni az érdekükben, mert a legmélyebb züllés szélén állottak. És, kérem, ezek kivétel nélkül, de a legkisebb kivétel nélkül, mind a megfelelő szülői nevelés hiányában jutottak odáig! Tudja, mire gondolok?… Ez bizonyára önt is aggodalommal tölti el!

– Mit akar, Müller? Hogy a jó ördögbe jut eszébe erről beszélni most?…

– Kérem! Én nagyon alaposan megfontoltam mindent! És egyszerűen – nem tudok elmenni úgy a dolog mellett, hogy a lelkiismeretem ne szólaljon meg a leghatározottabb módon, mintegy követelően! És egészen bizonyos vagyok benne, hogy a feleségem teljes megértéssel fogadja majd a döntésemet! De ehhez az ön beleegyezésére is szükség van, sőt elsősorban arra van szükség. Mi, emberek, kérem, mindannyian felelősek vagyunk egymásért! Gondolja meg, hogy az egész világmindenséghez képest milyen kevesen vagyunk, hogy úgy mondjam, mindössze egy maroknyi ember, szemben az elemek erejével és csapásaival, a természet erőivel és még mennyi kiszámíthatatlan mindennel szemben. Nagyon nagy felelősséget kell éreznünk, hogy úgy mondjam, a nemünk iránt, értem ezalatt az emberi nemet! Tulajdonképpen mindenki cselekedetét ez kellene, hogy vezérelje! A mi végtelen egymásra utaltságunk! Én azt a javaslatot teszem önnek, hogy tekintve a – kénytelen vagyok így mondani, mert teljes komolysággal kell beszélnünk a gyermek sorsát illetően –, tekintve az ön reménytelen helyzetét, oldjuk meg úgy ennek a kisgyermeknek a sorsát, hogy mi magunkhoz vesszük!

Kérem, ne szóljon közbe… tudom, hogy mire gondol, de higgye el nekem, hogy a lelkiismeret furdalása és az emlékezés arra, hogy erőmhöz mérten nem tettem meg mindent, az nagyobb baj lenne, mind az én, mind a feleségem számára, mint egy gyermekkel, ahogy mondani szokták: az egy szájjal megnövekedett gond. Összehasonlíthatatlanul nagyobb baj, és egyáltalán, elviselhetetlen lenne. Míg így megleszünk majd valahogyan! És ön egészen nyugodt lehet – sok mindent meséltem már önnek a mi életünkről –, egészen nyugodt lehet, hogy a gyermek jó kezekbe és jó környezetbe, hogy úgy mondjam, kötelességüket és feladatukat ismerő emberek kezébe kerül!

Müller közelebb lépett, és rátette a kezét a másik rab vállára.

– Ne haragudjon, amiért ilyen őszinte és talán kíméletlen is voltam, de most nem rólunk… a gyerekről van szó! És azzal szemben nekünk, mindannyiunknak, közösen vannak kötelességeink! Ez a legelemibb dolog… Nem hagyhatja úgy itt ezt a gyermeket, hogy minden rossz lehetőség mintegy adva van a számára. Kérem, gondolkozzon rajta… Azt hiszem, semmiképpen nem akadályozhatják meg, hogy ön, akár az utolsó pillanatban, kijelentse, és kérje tudomásulvételét annak, hogy a gyermekét hozzánk akarja adni további nevelésre, illetve teljes szülői gondviselésre… Kérem, hogy teljes apai felelősségével gondolja meg az elhatározását!

Müller a háta mögé tette a kezét. És gondolataiba mélyülten újra járkálni kezdett.

A legnagyobbik Müller gyerek, Franzl – Wolfgang kedvence, de tisztességesen eltitkolt kedvence – éjfél után valamivel, csendesen kimászott az ágyából, óvatosan ellépett a mély álomban szuszogó Hardt mellett, és kiment a mosdófülkébe. Öt apró szék sorakozott egymás mellett – mind Müller keze munkája –, rajta az öt nagyobb gyerek ruhája. A fiú felöltözött, a mosdószekrény alól kis csomagot vett a hóna alá, aztán kiment a konyhába. Elemlámpájának fényét szétszórta a bútorokon, aztán egy levelet helyezett az asztalra, és halkan megforgatva a kulcsot a zárban, elhagyta a lakást. Müllerné a következőket olvasta a levélben, felriasztott álmából az ágy szélére ülve, körülötte hálóingben és pizsamában a gyermekek.

„Mama! Tudom, nagyon meglep majd jelen levelem, és az, hogy nem találtok majd engem. Kérlek, mama, ne búsulj miatta. Pedig te azt hiszed, hogy én szomorúságot okozok neked. Ez nem így van. Én sokat gondolkoztam az életen, és mindenen, ami most van. A Führer megmondotta, hogy a Birodalomnak és az Eszmének (a fiú ezt a szót vastag, nyomtatott betűvel írta, és görbe, ügyetlen vonalakkal, háromszor aláhúzta) minden emberre szükség van. Máskülönben nem tudjuk győzelemre vinni az Eszmét! (Ezt is vastag betűkkel írta, és aláhúzta. ) A mi feladatunk az, hogy vezessük ezt a harcot, és Igazságot tegyünk a világon. Aki ezt nem akarja, azt nekünk meg kell ölni, mert másképp nem győzedelmeskedhet az Eszme! Minden becsületes németnek ott a helye! Én már tizenöt éves vagyok, és nem vagyok kisgyerek! A Hans Kröbl is tizenöt éves volt, és a Führer már ki is tüntette, te is hallottad a rádióban. Az újságok is írták, úgy harcolt, mint egy fiatal vadállat. Még ti is büszkék lesztek rám! Én elmegyek mama, a frontra, és úgy csinálok, ahogy az a kötelességem, hogy ne maradjon olyan, aki nem akarja azt, amit mi akarunk, és én is segítsem a Győzelmet! Mondd meg Hardtnak, hogy hozok majd neki sok mindent, amit elveszünk tőlük. Akkor neked is lesz minden, mama, és nem lesz annyi gondod, mert mindent elveszünk tőlük, és nem hagyunk nekik semmit, mert a mi Eszménk fog győzni. Én tudom, mama, hogy teneked ez a lépésem nem fog tetszeni, mert ti mindig csak azzal törődtök, hogy mit együnk. Apa meg egyáltalán nem olyan ember, akire szükségünk van. Most többet nem írok. Vár a harc! Vár a Győzelem! Heil Hitler!

Franz Müller”

Az Igazságügyi Minisztérium Büntetés és Kegyelmi Osztályának vezetője minden szerdai napon a kegyelmi kérvények sorsa fölött döntött. Csak azokat terjesztette tovább, a miniszter elé, amelyeket maga erre méltónak tartott. A többit visszaküldte ítélet-végrehajtásra.

– A következőt!

– Wolfgang Müller rendőr altiszt, a harcoló Birodalom elleni súlyos bűncselekmény, lázítás, szervezkedésre való bujtogatás!

– Tényállás?

– Nevezett, szolgálati körzetének területén írógéppel, illetve kézzel (festőecsettel) készített falragaszokat helyezett el a házak falain, kerítésein, hirdetőoszlopokon és egyéb arra alkalmas helyeken. A 10/5 cm-től 25/30 cm-ig terjedő nagyságú falragaszok a következő feliratokat tartalmazták: „Éljen az USA, Anglia és a Szovjet!”, „Éljen Franciaország!”, „Éljen Lengyelország!”, „Éljen a Belga királyság!”, „Éljenek a Győzelmes Szövetségesek!”, „Szeretettel várjuk a győztes Szövetséges Hatalmakat!”, „Éljenek a zsidók!”, „Éljen a Demokrácia!”, „Éljen Roosevelt, Churchill és Sztálin!” Nevezett 1944. május 28-ától letartóztatásáig 679 db falragaszt helyezett el körzetének területén. A falragaszokról maga tett jelentést, majd maga ragasztott fel újakat…

– Elég! Védekezése?

– Nem érzi magát bűnösnek. Családjára és hat gyermekére hivatkozott. Családját akkor is el kell tartania, ha a Birodalom elveszti a háborút, ehhez biztosítania kell állását arra az esetre is…

– Ítéletet végrehajtani! A következőt!

– Hát, Müller… magából sem lett volna egy Akhilleusz vagy Diomédész!

– Bocsásson meg… ami Akhilleuszt illeti, őt ismerem, de kénytelen vagyok bevallani, hogy Diomédészt hirtelenjében nem tudnám megmondani…

– Ejnye, Müller… pedig azt mondta, hogy szereti a perzsa meg a görög históriákat…

– Ez valóban így is van…

– Na, mindegy! Nem erről van most szó…

– Engedelmet… én valóban nem emlékszem ilyen nevű hősre, és lekötelezne, ha megmondaná, hogy ki volt, illetve hol kellett volna olvasnom róla!

– Emlékszik a trójai háborúra?

– Hogyne… hiszen említettem, hogy…

– Ostromolták, mit tudom én, hány esztendeig azt a várat, a király feleségéért, rengetegen elestek… és ezek között volt Diomédész is! Valósággal felhördült, ha egy szó is került arra, hogy hagyjanak fel az ostrommal! Nem állhatott meg előtte, csak a hős! Tulajdonképpen én mindig úgy tartottam, hogy ő volt a hősök hőse. Vért kívánt, ha a legkisebb gyávaságot látta, nem kímélte magát Agamemnont sem…

– Stimmt! – mondta Müller. – Most, hogy Agamemnont említi, tudom, kiről van szó! Nemde, ez a hős volt az, aki azt mondotta: ha ti mind hazatértek is ágyaitokba, én itt maradok, és nem hagyom a harcot! Valami ilyesmit…

– Bravó, Müller! Ő volt az! Hát ilyen férfi nem lett volna maga! Ez aztán ott is esett el a vár tövében!

– Igaza van… Emlékszem rá! Egyébként, tudja, én sokat gondolkodtam ezen az egész trójai dolgon…

Müller szokása szerint hátrarakta a kezeit.

– Azt akarom mondani – de kérem, ne nevessenek ki a szentségtörésért –, engem már kamaszkoromban rendkívül elszomorított, amikor arra a sok halottra gondoltam, az árvákról nem is beszélve, kiváltképp a görögökre, akik, kérem, a legnagyobb hősiességgel vetették magukat a csatába, hogy úgy mondjam, egy nagy cél érdekében, és hősi halottak lettek, hogy ezzel a kifejezéssel illessem őket! Mert, ugye, nem vonultak el a vár alól, inkább a halált választották megszámlálhatatlanul sokan… És kérem, a végén kiderült, már úgy értem, hogy csak mi tudunk róla, az utókor, hogy az az asszony nem is volt a várban! Nem is volt ott soha! Ez a tény engem mindenkor mélységes sajnálattal töltött el ezen hősök iránt, akik életüket áldozták, hogy megszerezzék maguknak abból a várból! És, képzelje: nem is volt ott!

– Ne vicceljen, Müller!

– Egyáltalán! Ha körültekintőbben gondolkodott volna erről a históriáról, és alaposabban utánanéz, különböző forrásokban, akkor megtudhatta volna: teljesen felesleges volt az egész. Az asszony nem volt soha Trójában! Egyébként az az érzésem, hogy rövidesen választ kapunk a kérvényeinkre! Én mindig megérzem, ha fontos dolgok történnek velem! Meglátja, ma vagy holnap megérkezik a válasz…!

– Annál rosszabb az nekünk!…

– Ne haragudjon, nem akartam emlékeztetni!

– Ide figyeljen, kedves uram! Azt akartam én kérdezni magától… azt mondja meg nekem, nem gondolt maga arra, hogy rájöhetnek erre az egész plakáthistóriára, és akkor ide kerül, mint ahogyan itt is van szerencsésen!

– Mi ezt a feleségemmel alaposan megbeszéltük! Természetesen gondoltam rá, és éppen ezért megfelelő élelmiszer- és pénztartalékot hagytam otthon! Ez egyáltalán nem ment könnyen! Habár úgy kell gondolnom, hogy rosszul számoltam, amikor egy esztendőre becsültem a büntetésemet – tudniillik ennyi időre van ellátva a család, úgy-ahogy –, egész biztosan több lesz belőle, de semmi esetre sem annyi, hogy ne bírnám ki!

– Maga őrült, Müller! Hát magát fel fogják akasztani, nem érti, amit mondok: felakasztják!

– Szó sem lehet róla! A bíró, aki elé az én ügyem került, kivételesen ostoba és korlátolt személy volt! Ekképpen született meg ez a lehetetlen ítélet! Maga nem látta azt az embert. Teljesen abnormálisan viselkedett! Ha a gyermekeimről kezdtem beszélni neki, rám kiáltott, hogy annak semmi köze az egészhez! Mintha nem azoknak az érdekében kellett volna így tennem! A magasabb hatóságok be fogják látni, hogy a kötelességemet teljesítettem! Végeredményben, azok a gyermekek inkább nőnek fel Németországnak, mint nekünk! Mi lenne az országgal, ha én nem nevelném fel őket! Az ország nem műutak, házak meg hegyek – az ország azok az emberek, akiket mind szülők nevelnek fel! És egyébként is… az Istennek vannak törvényei, és azok, kérem szépen, az élet törvényei, és az nem egyéb: a szülő nevelje fel a gyermekeit! Ennél nagyobb törvény nincs! Én egyáltalán nem passzióból vagyok itt, és nem passzióból vállalom ezt a börtönt! Én is tudnék sört inni, és sétálni az Elisabeth-strassén, kuglizni és moziba járni, és nyilasfuszeklit vásárolni magamnak, tudja, milyent mondok, nos, én mindig olyant szerettem volna magamnak, de soha nem vehettem még egy párat sem! És mindezt meg tudtam volna tenni, és megtehetném ma is, és végeredményben bármikor – ha nem a gyermekeimet nézem, és a velük kapcsolatos kötelességeimet! Én itt meg vagyok fosztva a szabadságomtól, és mindössze ezerkétszáz kalóriát juttathatok a testemnek! Ez igazán nem passzió! Mit gondol: olyan könnyű ezt vállalni egy embernek!?

– Figyeljen csak rám, Müller! És mi van akkor, ha a háború után azt állítja majd valaki, hogy ő ragasztotta azokat a plakátokat, és nem maga?

– Ilyet tisztességes ember nem állíthat, mert nem igaz! Azokat én ragasztottam, és senki nem állíthatja, hogy másképpen történt!

– Na, de Müller…! Hát tudja, hogy vannak tisztességtelen emberek is! Egyszerűen kinevetik magát: hohó, hazudsz, barátom! Azt mi ketten ragasztottuk a Schultzcal! Nem is egyedül: ketten.

Müller elsápadt.

– Ez a legnagyobb fokú embertelenség lenne!

Ezt egyik ember nem teheti meg a másikkal! Mert ha ilyesmit tesz, akkor, arra nincsen is szó! ez… ez… több mint tisztességtelenség!

Ebben a pillanatban kulcs csikordult a zárban, majd megnyílt az ajtó. A folyosón az őr mellett egy alacsony, széles vállú férfi állt. Hátratett kezekkel, kifejezéstelen arccal nézte néhány másodpercig a két rabot.

Aztán az őr lassan becsukta az ajtót.

– Ez mi volt?

– Na, mit gondol?

Müller rabtársa végigfeküdt az ágyán.

– Hajnalra készülhetünk, Müller!

– Ne mondjon ilyesmit!

– Hát mit mondjak, maga barom! Mintha nem hallotta volna, hogy a hóhér megnézi a következő kuncsaftját? Ez a hóhér volt! Megnézte a jelölt urakat!…

Müller az ajtóhoz ment, és fejét az etetőnyíláshoz hajtva hallgatózott.

– Most mentek ki!

– Jöjjön el onnan! Üljön le, maga állat, hogy ne is lássam!

Müller leült az ágyára.

– Gondolja, hogy… akad olyan tisztességtelen ember, aki azt mondaná, hogy ő… illetve, hogy ők… és nem én… nem én ragasztottam azokat a plakátokat?

A másik nem válaszolt. Müller gondolataiba mélyülten maga elé nézett. Aztán így szólt.

– Én ígértem magának, hogy… úgy gondját viselem a gyermekének, mintha az én feleségem szülte volna!

Amikor hajnalban az őr Müllert szólította, és végigvezette a folyosón, az ügyelet melletti kis szobában a fal mellé állította, már állt ott egy ember. Idősebb, nagydarab, holdvilágarcú, gyermekesen kék szemű férfi volt, rövid kefehajjal, amilyent a birkózók vagy a mészárosok viselnek leginkább. Talán egy méterre állottak egymástól, arcukkal a fal felé fordulva, és hátrarakott kezekkel. A fal a homlok magasságában sötétebb és fakóbb volt, mint máshol, a hozzáhajtott fejek érintésétől. Müller bólintott a férfi felé.

– Beszéd nincs! – mondta az őr.

A férfi óvatosan Müller felé fordította az arcát.

– Őszre ők is lógni fognak… – mondta halkan.

– Gondolja? – kérdezte Müller.

– Biztos lehet benne!

– Maga… miért van itt?

– Plakát, röpcédula, fegyver… minden! Maga?

Müller hallgatott egy pillanatig.

– Plakát, illetve… röpcédula! De… az enyém egészen más!

– Mindegy! – mondta a férfi. – Megtettük a kötelességünket!

– Igen! – mondta Müller.

– Van gyereke?

– Van! – Müller akaratlanul is kihúzta magát. – Hat! Hat gyerekem van!

– Gazemberek! – mondta a férfi. – Ez a legborzasztóbb az egészben! Nekem tizenegy van… Mi lesz velük?

Müller ránézett.

– Tizenegy…

Megnyílt az ajtó.

– Vezessék be Kurt Schmidtet!

– Viszontlátásra! – mondta a kefehajú. – Halál a fasizmusra!

Amikor az őr hozzálépett, ellökte magától.

– Ne nyúlj hozzám, te, Hitler barma!

Müllert körülbelül öt perc múlva ugyanígy szólították, A szűk helyiségben mindössze egy asztal állott, mögötte egyenruhában a bíró és a börtönparancsnok.

Az ezredes Müllerre nézett.

– Egyeztetem a személyi adatait! A feltett kérdésekre a legrövidebben válaszoljon!

Müller katonásan, vigyázzban állt. Hangosan és valóban röviden válaszolt a kérdésekre. Mindössze a születési helyénél jegyezte meg.

– Szeretném megemlíteni, hogy ez a helység mindössze két kilométerre fekszik a Führer születési helyétől!

– A kérdésre válaszoljon!

– Parancsára, Herr Oberst!

Az ezredes kezébe vette az iratot, és Müller feje fölött eltekintve, így szólt.

– Mint ügyében ítéletet hozott s ekképpen illetékes bíró, felolvasom kegyelmi kérvényének legmagasabb döntésű záradékolását.

Müller közbeszólt.

– Talán rögtön a tárgyra szíveskedjék…

– Hallgasson! Egyébként, most meghallhatja! „Elítélt cselekményével olyan súlyosan veszélyeztette a harcoló Német Birodalom biztonságát és a totális háborút folytató német nép erkölcsi szilárdságát, hogy kegyelemre nem tartjuk méltónak. Az ítélet végrehajtandó.”

Letette a kezéből a papírt, és Müllerre nézett.

– Az erre vonatkozó rendelkezés értelmében szóval is megismétlem: kegyelmi kérvényét elutasították. A fennálló szabályok értelmében elrendelem az ítélet azonnali végrehajtását!

Müller ajka megnyílt, arca sápadt lett, gyorsan, egymás után szedte a lélegzetet.

– Ez… semmiképpen… nem lehet igaz, Herr Oberst!

Odafordult a börtönparancsnokhoz.

– Ez… semmiképpen nem lehet igaz, Herr Major!

Kezeit felemelte a melléhez, és úgy fordult az őrhöz.

– Ez nem… igaz, Herr Freiter! Szó sem lehet róla… Herr Oberst!…

Előrelépett az asztalhoz.

– Ez… ez… a legnagyobb embertelenség lenne, Herr Major! Ez… nem is lehet igaz! Ez… nem történhet meg!…

Remegő arccal, pislogva nézett egyikről a másikra, az arca halottsápadt volt, a hangja elrekedt.

– Én… tiltakozom, Herr Oberst! Nem lehet… engem megölni… Egy embert, aki gondoskodni akar a családjáról… nem lehet megölni! Az ilyen… emberrel szemben belátással kell lennie mindenkinek! Mindenkinek, Herr Oberst!

Az ezredes összefogta az iratot.

– Vezesse el, Freiter!

– Nem! Szó sem lehet róla, Herr Oberst!… Nem szabad! Tessék eltépni azt az iratot! Azonnal tessék eltépni!!… Az egész emberiség nevében!! Tiltakozom!! Tiltakozom!!

Az őr hozzálépett, és megfogta a karját. Müllert mintha démonok szállták volna meg.

– Nem!… Az Isten parancsának nem szabad ellenszegülni! Ezt még a Birodalom sem teheti meg!!!… Az apának fel kell nevelni a gyermekét!!… Tessék eltépni azt a papírt!

Az őr átfogta a vállát, és vonszolta a kijárat felé. Müllernek hatalmasra nyíltak a szemei a rémülettől.

– Nekem gyermekeim vannak!!! Ezt az Isten nem fogja jó szemmel nézni… Gyilkosok!… Gyilkosok!!!

A kiáltozásra még egy katona lépett be. Megmarkolták, és kivezették a szobából. Egy percre nem állt be a szája, végigkiabálta az udvart, és ordított, kiabált, tiltakozott, amíg a hóhér, nyakába vetve a kötelet és megmarkolva a koponyáját, el nem törte a csigolyáját.