Tyúk és kakasAz első világháborúban az olaszországi Conegliani frontszakaszán egy időben állóharc folyt hosszú heteken keresztül. A zászlóaljak mindkét oldalon beásták magukat a lövészárkaikba, kis bunkereket, ahogyan akkor nevezték, „rókalyukakat” készítettek maguknak, s volt olyan nap, hogy egyetlen lövést sem váltottak. A két lövészárok nem volt távolabb egymástól négyszáz-ötszáz méternél, a kettő között meg az úgynevezett „senki földje”. Itt, középen, ezen a senki földjén egy tanya állt, a gazdája, idősebb paraszt, nem menekült el, hanem ott maradt a kis jószágon, ahogyan mondotta, „egyedül az Istennel”. Még annak idején, amikor az olaszok visszavonulóban voltak, a hatóság kiadta a parancsot, hogy mindenki rakjon szekérre, amit tud, és meneküljön az ország belsejébe. A hatóság, persze, ostoba volt, s azt hitte, hogy a paraszt is hatóság, s ha baj van, csak szedi a sátorfáját, s egyszerűen odébbáll. Maradtak a parasztok, és maradt közöttük a miénk is, akiről szó lesz. A családját szépen leterelte a pincébe, a konyha alá, a disznóit leölte, s felfüstölte meg lesütötte az utolsó darabig. Ugyanígy tett az aprójószágával, libát, kacsát, tyúkot mind levágott, eldugta a lisztet, zsákokat, vásznat, szerszámot, a bort – jó bortermő vidék volt –, úgyhogy nem maradt egy pokrócon és néhány edényen kívül jóformán semmi a házban. Mindössze egy kis hordó bort dugott be a szekrénybe, az ágya mellé. A negyedik vagy ötödik napon véget ért a lövöldözés, csend lett a tanya körül, s esténként még nótaszót is hordott a szél, hol innen, hol onnan, az osztrák vonalak felől még harmonikaszót is. Ült a paraszt egész nap a házban, időnként kinézett az ablakon, hol erre, hol arra, néha leszólt a pincébe, hogy nincs semmi baj, este meg hanyatt feküdt az ágyon úgy ruhástól, bakancsostól, s fülelt meg szundikált. A kilencedik napon este, de inkább éjszakába hajlott már az idő, úgy tizenegy óra táján megzörgették az ajtaját. Felugrott, kezébe kapta a fejszéjét, s odaállt az ajtófélfához. Kint suttogás, aztán zörgettek megint. – Ki az? – Jó barát! – mondták kintről. – Nyisd ki… – Ki az? – Nem hallod, hogy olaszok vagyunk? Nyisd ki, mert a Máriára mondom, szétlapítom a fejedet, ha nem nyitod ki azonnal… – Nyisd ki, öreg – mondta más –, ne félj semmitől, nyisd csak ki nyugodtan! A paraszt topogott egy keveset, egy pillantást a csapóajtóra vetett, mely a pincébe nyílt, aztán, mert arra gondolt, hogy úgyis bejöhetnek, ha akarnak, elhúzta a reteszt, s kinyitotta az ajtót. – Biztos, hogy olaszok vagytok?… – Bújj beljebb! Két katona lépett be a holdvilágról. Magasak voltak, soványak és büdösek a földtől, izzadságtól. – Megérdemelnéd, hogy szétverjem a fejedet, te naplopó – mondta az első. – Meddig kell könyörögni neked? – Nyugodalmas jó estét! – mondta a másik. – Ne félj, öreg, csak a haragját adja ki, de rendes ember, akárcsak magam… – Az ember tele van tetűvel, azt sem tudja, mikor fordul fel, ő meg mint a szállodákban: „ki az”, „mit akar”… mert alukált a lelkem. Mars beljebb! A paraszt beljebb lépett. – Már ne tessenek haragudni, de az ember sohasem tudhatja manapság… – Ne járjon a szád! – Nincs semmi baj, öreg – mondta a másik. – Ne félj semmitől! – Hát… nem félek én maguktól, de ha odaát észreveszik, akkor ebből a házból semmi sem marad, ellenség az nem sokat teketóriázik… – Most meg te ne teketóriázz sokat! Ételt, italt adj, de mozogj, mert ha én szolgálom ki magam, rosszabbul jársz! A paraszt levette a kalapját. (Akkor tette a fejére, amikor megzörgették az ajtót. ) – Ne tessék már tréfálni velem! Honnan adnék, amikor nekem sincs, csoda, hogy éhen nem veszek ebben a nyomorúságban! Az Isten gondján vagyok én itt, tessék elhinni nekem… – Úgy! Ó, hogy a Mária vigasztaljon meg nagy bánatodban! Nekinyomta a puskáját a paraszt hasának. – Kuss! Hol a disznód? Felfüstölted, mi? Még a körmeit is! Hol a borod? Elástad, mi? Kint van a trágya alatt! De azért egy hordócskával bizonyára hagytál idefent magadnak, hogy megöblögesd a torkodat, ha belefáradtál a semmittevésbe? Hogyne hagytál volna. Hol a hordó? – Ó! Hát már ne tessék ilyesmit mondani… – Kuss! Hol a hordó? – Hiszen jött arra is parancs, hogy elfolyatni az egészet. Majd a lelkem szakadt bele, amikor folyt az udvaron a drága, csakúgy, mint a patak! – Ne akard, hogy sírva fakadjak… – mondta a katona. – Istenemre mondom, még sírva fakadok! Hol alszol, te csirkefogó? Ráordított. – Mutasd az ágyadat! – Az… ott bent e… – mutatott a szoba felé a paraszt. – Na, indulj csak előre! – Nyugodtan, öreg – mondta a másik –, nincs semmi baj, tréfás ember, ennyi az egész! A belopózkodó világosságban, kint csillagos s többé-kevésbé holdas éjszaka volt, ha nehezen is, de ki lehetett venni a tárgyak körvonalait. – Melyik ágyon alszol? – Azon a! – Hát az mi mellette? – Az semmi… szekrény volna, de öreg az már, szétesik maholnap… – Bizonyára annak sincs mit zabálni. Na, eredj csak, és vedd ki belőle a hordót! A paraszt csak állt a küszöbön. – Mozogj, mert odaszegezlek az ajtóhoz! – Ne félj, öreg! De ne is bosszants sokáig, inkább kiveszem magam! – mondta a másik. Odament a szekrényhez, s kigurította belőle a hordót. Megdobbant a földön, aztán – nyilván lejtős volt a talaj – odagurult az ajtóhoz a lábuk elé. – Na, látod!… Mivel szívod? A paraszt kinyújtotta a lábát, és megállította a hordót, mielőtt a küszöbnek ütődött volna. Aztán megmozdult, odament az ágyához, s a szalmazsák alól előhúzott egy gumicsövet. – Evvel – mondta. – Ha megisszák, itt fogok megdögleni, mert vízért nem járhatok, s nekem ezzel végem lesz… – Nagy baj, igen nagy baj – mondta a katona. – Na, szívd csak meg becsületesen! Ittak, teletöltötték a kulacsaikat, aztán megint ittak, s újra töltöttek. – Nekem ezzel aztán végem is van, uram – mondta a paraszt, s csak állt mellettük, fogta a szívót –, a tehenemet elhajtották, a lovakat meg már fél esztendeje, hogy jöttek s vitték, ez maradt nekem mindenemből, ez a kis hordócskám, víznek, az sem másnak… – Tudjuk mi azt, angyalom, hogyne tudnánk, nem volt nektek, parasztoknak soha semmitek sem, nem is tudom, hogy éltek az Isten ege alatt, de hát ilyen az élet, tiszta nyomorúság! – Úgy is van, ahogy mondani tetszik… – Na, szívd csak meg még egyszer… Aztán ne sajnáld ezt a kis borocskát, úgy sincs mit enned, minek innod akkor? Igazam van? – Ne tréfáljon velem, mert nem tréfa ez! Ha az a kis kenyerem elfogy, nem tudom, mi lesz, mert még egy sütetnyi liszt az van, annyi az egész, de azt se süthetem meg, még csak az hiányozna, hogy kimozduljak a házból… ami maradt, arra is jött parancs, felrakni a családot az útra, s ami volt, odaadtam, vigyék, ki tudja, mi lesz vélek… úgy vagyok én itt az Isten gondjában, az meg nem sok… – Igazad van – mondta a katona. – Nem sokat ér ez az élet! Letámasztotta a kulacsát a hordó mellé, megtörölte a száját. – Igazad van! Na, most aztán jöhet a kolbász meg az oldalas, de siess vele, mert lejár az időnk! – Micsoda kolbász… A katona felállt a helyéről. – Nem érted, hogy mit mondtam?! Kolbászt hozzál, meg oldalast meg sonkát! – Nem kell félni, öreg! Hozd a kolbászt meg az oldalast, aztán letelik a mi időnk is, te meg lefekszel, és alszol nyugodtan… – Honnan hozzak, uram, hát honnan hozhatnék… Az első katona megcserélte a vállán a puskát, a jobb válláról a balra tette, s hatalmas pofont adott a parasztnak. – Hol a disznód? – Nincs! – kiáltotta a paraszt. – Nincs, semmim sincs. – Fogd be a pofád, mert beléd fojtom a szuszt, te sátánfajzat. Kiabálni akarsz?… Megfogták s hátracsavarták a kezét, bajonettet nyomtak az oldalának. – Ha még egy hangos szót szólsz, vége az életednek! Hol a kolbász meg a hús? – Nincs ahhoz joguk… – nyögte a paraszt – én is olasz vagyok… – Hová dugtad, azt kérdeztük? – Ne komédiázz, öreg! Neked se jó, ha mi kezdjük el keresni, és megtaláljuk közben a feleségedet vagy a lányodat, úgy, ahogyan elmentek innen. Eszünk egy keveset, aztán jóccakát! A paraszt felnyögött, aztán megindult ki a pitvarba. – Nagy disznója vagy a Máriának – mondta az első katona, amikor az ágy szélére ülve evéshez láttak. – Nagyon nagy disznója vagy! Az ember megdöglik miattad, hogy élhess szabadságban, hogy nyugodtan ülhess a fenekeden, s akkor ilyen cirkuszt csinálsz egy kis ennivalóért, nem sül ki a szemed? Ilyenek voltatok mindig, megennétek még a mocskotokat is! A paraszt a pitvarajtóban állt, illetve a szobaajtó küszöbén, megmozdult, s leült a küszöbre. – Nagyon nagy disznó vagy, de jó a kolbászod, jól készítitek… Magad csináltad? Beszélj, ha hozzád szólok, te? – Magam, uram, magam… – mondta a paraszt. – Maga csinál mindent a paraszt: kenyeret, bort, húst, mindent maga csinál. – Ne szavalj, inkább szívd meg a hordót! Ittak, aztán befejezve az evést, a maradék ételt – két szál kolbászt meg egy fél oldalast – az oldalzsákba rakták. Meghúzták s megint megtöltötték a kulacsaikat. – Ami pedig azt illeti, hogy te is olasz vagy – mondta a magasabbik katona –, jegyezd meg, hogy most nincs olasz vagy nem olasz, hanem háború van, ennyi az egész! – Értem, uram, értem… – mondta a paraszt. – S ha mi nem védenénk meg az ellenségtől, mi lenne veled, angyalkám? Na, eredj előre, és nyisd ki az ajtót! Az ajtó előtt megálltak. – Ide figyelj, angyalom! Holnap – nem mi, hanem mások – megint eljövünk. Ha velük is végigcsinálod ezt a cirkuszt, akkor kezdhetsz imádkozni az üdvösségedért, megértetted? – Egyenek meg engem, uram, mert itt mást már nem találnak… – Hová gondolsz, öreg? De ha valami nézeteltérés lesz holnap, akkor szétlőjük hajnalra a házacskádat… – Véleményem szerint kő kövön nem marad – mondta a másik. – Értem, uram – mondta a paraszt, s megnyitva az ajtót, kiengedte őket a házból. Másnap hárman jöttek, aztán négyen, s attól kezdve jöttek mindennap. Még kétszer pofozták meg – az első két napon –, s megették az egyik disznót, s megittak egy hordó bort – ezeket hajnalonként ásta elő a paraszt a trágya alól –, s kapcát csináltak három lepedőből. Úgy jöttek mindig tizenegy óra tájban, s éjfél körül álltak tovább. Az ötödik napon késő éjjel, már elmentek régen az olaszok, megint zörgött az ajtó. Akkor már nyitotta a paraszt az első zajra. Felkelt az ágyáról, s elhúzta a reteszt. Kint három osztrák állt, puska a kezükben, az egyiknek a csövét azonnal a melléhez nyomták. – Befelé – mondta egy hang rossz, idegen olaszsággal. – Van olasz katona? Felemelni, felemelni a kezet!… A paraszt felemelte a karját, a puskacső még egyre a hasának feszült. – Magam vagyok – mondta –, magam egyedül, nincs itt egy lélek sem, nem tettem én maguknak semmi rosszat… – Na, beljebb menni, beljebb menni… Az egyik osztrák kint maradt, kettő meg bement, s betette maga után az ajtót. – Enni adsz, meg bor! Értesz engem? – mondta a katona, nyilván határvidéki, vagy ki tudja, hol tanult meg valamit olaszul. – Enni? Honnan adjak én, uram… Többet nem is mondhatott, a másik osztrák előrelépett, s tiszta erővel pofon vágta. – Kiabál, meghalsz, tudod…?! – ugrott hozzá a másik. – Enni! – mondta, amelyik pofon vágta. – Gyors! Enni! Amikor az egyik hordó tetején ülve enni kezdtek, azt mondta a paraszt: akárhogy is van, de én nem vagyok katona, nem bántottam én magukat soha, mégis kiforgatnak mindenemből… – Was sagt er? – kérdezte a másik, aztán megvonta a vállát, a két falat között a szájához emelte a kulacsot. – Mondd meg neki, hogy háború van, s fogja be a száját! – Fogd be a szád, akárhogy forgatod, ellenség vagy, örvendj, hogy ennyivel megúszod! – Igaza van – mondta a paraszt –, nagyon igaza van, akár így forgatjuk, akár úgy, igazsága van…! Az osztrák eléje nyújtotta a kulacsát, mire felállt, s a hordó felé hajolva megszívta a bort. Másnap, amikor az olaszok – négyen – megérkeztek, a paraszt egy levelet adott át nekik. – Mit akarsz vele? – Olvassák el… az osztrák küldi! A katonák a fegyverükhöz kaptak. – Miféle osztrák? – Akik a tegnap éjjel itt voltak. – Hol voltak, itt? – Itt, ahol most maguk ülnek, úgy jöttek éjjel, úgy két óra körül, hárman… A katonák egymásra néztek. – Mit akartak itt nálad, mert keresztüllőlek! A paraszt a küszöbön ült, bicska a kezében, vágta a körmeit. Felnézett. – Mit akartak volna? Enni akartak, meg inni, meg elvitték egy pokrócomat, az egy szált, ami volt… – S ez a levél micsoda? – Maguknak küldik… mert mondták, hogy megint jönnek éjszaka, s én mondtam, hogy maradjanak csak, mert magukat itt találják, aztán baj lesz, akkor írták ezt a levelet, volt egy köztük, aki gagyogott valamit, érteni lehetett, az írta, a másiknak a szavára, hogy adnám oda maguknak… – Ha elárultál minket, meghalsz, te fapofájú Krisztus. Eredj ki, Giuseppe, és maradj az udvaron… Miért járt a pofád, hogy mi ide jövünk, mi? – Hogy ne jöjjenek egyszerre, s ne verekedjenek az én házamban, ne találják itt egymást, s ne lövöldözzenek, meg arra is gondoltam, hogy többet nem mernek jönni, ha megmondom, hát azért! A katona káromkodott, felbontotta a papírt, aztán a sarokba kuporodva gyufát gyújtott, és elolvasta. – Menj, hívd be Giuseppét – szólt a társára, amikor visszatért a helyére. Ahogy elment a paraszt előtt, rácsapott a tenyerével a fejére. – Te pedig szívd meg a hordódat, te siralomvölgye! – Mit akarsz? – kérdezte Giuseppe, ahogy belépett a szobába. – Menjen ki valaki helyettem! – Maradj csak a fenekeden. Tudod, mit akar az osztrák? Azt írja, hogy ők éjfél után jönnek mindig, mi meg úgy, ahogy eddig, és éjfélre menjünk a fenébe… – Hogyan? – mondta Giuseppe. – Úgy, ahogy érted! – vigyorgott a katona. – Ha máskor jönnénk, szétlövik a házat, s akkor „ti se esz, mi se esz”, így írták! – Az anyjukat! – mondta Giuseppe, tátva maradt a szája, csak nézte a másik katonát. – Az anyjukat! – mondta később ismét. – Ez már így van! – mondta a katona. – Most aztán törd a fejedet, vagy te se esz, én se esz, vagy mi legyen? – Az anyjukat! Hallgattak. – Már mégiscsak olasz ez a paraszt – szólalt meg a harmadik. – Minekünk több jogunk van hozzá! – Jog, nem jog… szétlövik a házat, aztán te se esz, én se esz! – Az anyjuk! Hallgattak. – Ide figyelj, te paraszt! – mondta a katona. – Hallottad, mit írtak? – Nem sül ki a szemük!? – állt fel az öreg. – Ne prédikálj, ne prédikálj! Húzd meg a bort, aztán hallgass… Szótlanul ittak, aztán ettek, végül megtöltötték kulacsaikat. Az ajtóban, mielőtt kiléptek volna, azt mondta a katona. – Mondd meg nekik, hogy rendben van! Mit mondasz? A paraszt hallgatott. Az egyik odalépett hozzá, s megdobva a vállán a fegyverszíjat, megfogta a paraszt mellén a kabátot. – Azt kérdeztük: mit mondasz? – Hogy rendben van… – mondta a paraszt. – Jól jegyezd meg, ahogy belépnek, rögtön szólsz nekik, hogy rendben van… Egyébként ha elfelejtenéd megmondani nekik, holnap szétlövik a házadat úgy, hogy kanállal sem szeded össze soha, mert lőni, azt tudnak! Megértetted? – Megértettem – mondta a paraszt. Nem zárta be utánuk az ajtót, hanem kiállt a küszöbre, s zsebre rakta a kezét, belelógatta mélyen a zsebébe a kezét, s nézte az udvart, aztán a fákat meg a holdat. Három hét múltán aztán szétlőtték a házát, nem maradt belőle semmi, csak a füstölgő négy fal, az istálló meg teljesen leégett. Két napig lőtték egymást a zászlóaljak, aztán hirtelen csend lett, rohamra indultak az osztrákok. A paraszt lent volt a pincében, ott volt az egész család, két menye, öt unoka meg a felesége. Onnan hallgatták a kiabálást, a lábak dobbanását, a kézigránátok csattanását, s aztán az olaszok ordibálását, ahogyan kergették az osztrákokat. – Elég legyék már! – mondta a paraszt, amikor a ház körül sírni kezdett a három asszony. Zsebre tett kezekkel állott az udvar közepén, a kalapja a szemébe húzva, oda se nézett, amikor csendre intette őket. Hordozta a tekintetét a házról az istállóra, istállóról szét az udvaron. Odalépett a házához, s a pitvar oldalán a tenyerével megdöngette a falat, úgy járta s döngette, próbálta körbe az egészet, ami megmaradt a házból. Néhol megdőlt a keze alatt a fal, de javarészt állott még elég erősen. Aztán visszatért az asszonyokhoz, a rászólt a feleségére. – Ereszd őket, hadd szedjenek, amit találnak… Az asszony hóna alatt egy tyúk meg egy kakas volt, egyik erről, másik arról. Leengedte őket a földre, s szét is szaladtak mindjárt. Később azt mondta a feleségének. – Ha a két fiú itthon volna, könnyebben hozzáláthatnánk. Az asszony sírni kezdett. Eltakarta a kendőjével a szemét, csak sírt. S különös módon, amikor úgy két hét, fél hónap után megkapták az értesítést – az egyiket nagyon hosszú késéssel éppen a front miatt, amely a házuk körül húzódott –, hogy mind a két fiú elesett, akkor csak leült az udvaron az egyik gerendára, ült, ölébe tette a kezét, s nem hagyta el a száját egy hang sem, csak ült, s nézett maga elé egy hang nélkül. |