Az öreg ember és a fiatalAz udvar szegletében két ember állt egymással szemben. Egy alacsony és egy magas, nyurga alak. Az alacsony, aki öregebb is volt, egy kötéldarabot tartott a kezében, és így szólt a másikra. – Most figyeljen rám! Én még egyszer megmutatom magának, hogyan kell csinálni, de ha most sem érti meg, le is út, fel is út, mehet, ahova akar!… Lassan, figyelmesen csomót vetett a kötél végére, aztán szabályos hurokba penderítette. – Megfigyelte? A nyurga átvette a kötelet, kibontotta a hurkot, és hozzálátott újat készíteni. Kígyózott, tekergődzött a kezei között, végül összeállt valamiféle csomóba. – Na, most megnézheti! – Meg! Hogy az istenbe ne nézhetném meg. Hogy az istenbe ne, akár meg is csapkodhatom, hogyne csapkodhatnám… Azzal kétszer-háromszor földhöz verte a kötelet. Addig, míg volt hurok, nincs hurok. Felnézett a legényre, és felsóhajtott. – Nagyon okos ember maga, barátom, nagyon okos ember… – de a tekintete mást mondott: Hol szedtek fel téged, te szerencsétlen! Valami ilyesmit. A legény rámeredt a pusztán maradt kötélre, aztán megvonta a vállát. – Maga sem tudta mindig. Egyszer mindent meg kell tanulni. Kiköpött, hirtelen káromkodni kezdett, és újból a kötél után nyúlt. – Adja ide! Az úristenit a hurkának… – Üljön le arra a padra! – szólt rá az öreg. A fal mellett, félárnyékban, ide nem jutott el a villanyok világossága, hosszú lóca állt. A legény odament, leült. Letelepedett vele szembe az öreg is. – Én nyugodt ember vagyok – mondta –, de mindenkinek elfogy egyszer a türelme. Utoljára mutatom meg magának… Sikerült, fordult az ujjai között a kötél. Kibontotta, utána lassan, időnként megállva, szép kerek hurkot kötött. Amikor készen lett, szó nélkül letette kettőjük közé. Az árnyékban, mint egy szeszélyes alakú fehér kígyó, feküdt a kötél. A legény nézte, aztán felpillantott az öregre. – Na, jó! Kibontogatta, és lassan, türelmesen hozzálátott a kötéshez. Szeme összeszűkült a figyelemtől, ajkát összezárta, végül megrántotta a kötelet. A hurok ott gömbölyödött rajta. – Na lássa! – mondta az öreg. – Ezt hamarabb is megtehette volna… Elégedetten nézte a kötelet, aztán felvetette a vállára, cigarettát szedett elő a zsebéből, és megkínálta a fiatalt is. – Figyelmen múlik az egész! Nem ördöngös dolog ez, csak figyelni kell. Aztán, ha hozzászokik az ember, oda sem kell nézzen, megy magától, mint a karikacsapás. Magának majd még jobban, mint nekem… Az elődömnek volt ilyen hosszú haja, csak úgy pergett a keze. Ein-cvei… s készen volt az egész! – Az, az, úgy is kell az – válaszolta a fiatal. – Tudja, én eddig ahány helyen voltam, soha még panasz rám nem volt sehol… Én, tudja, olyan vagyok, hogy azért a pénzért, amit kapok, szeretek megdolgozni, mert ingyen a bolond sem fizet, s az embert úgy becsülik a munkája után. Ha látják, hogy dolgozik becsületesen, akkor megvan a megbecsülés is, ha meg csak így-úgy, akkor olyanok is hozzá. Csak az első nap, amíg beleszokjon, aztán már megy is minden magától… Ez milyen cigaretta? – Töltött – mondta az öreg –, a vejem küldi a dohányt. Maga termeli, aztán amit kap belőle, megfelezi velem… – Szabolcsi? – Szabolcsi… – Gondoltam, az ízéről. Jártam arra, még gyermek voltam, tán tizenkét esztendős. Édesapámékkal aratni voltunk. Már akkor szívtam, ha nem látták, s lássa, megmaradt az íze a számban… Jól fizettek ott bennünket, de engem úgy elvert az úr, hogy ma is emlegetem… – Miért verte meg, a dohányért?… – Dohányért az Istent. Azt mondtam, hogy csak úgy megmaradt az íze, nem volt azért baj sohasem. Hanem tudja, ha eső lett, s nem dolgozhattunk, akkor bekergetett a tanyába minket a tehénistállóba, és lefektetett volna, hogy aludjunk. Aludjatok, mondta, aludjatok. S ott járt a lábunk végénél, mi meg úgy kellett csináljunk, mintha aludnánk… – Hogy ne kelljen fizessen… – Hát! De… azért csak fizetett érte, de ez volt a bolondériája, hogy aludjunk. Úgy vizesen kellett lefeküdni, míg csak el nem állt az eső, vagy elvonult a vihar, ha az volt! Egyszer aztán én sehogyan sem tudtam nyugton maradni. Ő ott járt előttem, én csak forgolódtam. Aztán odajött elém, és megüti a lábamat. – Alszol? – kérdezi. – Nem – mondom. Rám csap erre a botjával. – Alszol? – kérdezi. – Nem tudok – mondom én, mert hát gyerek voltam. Erre megint megüt, én meg kezdtem kiabálni, hogy nem alszom. Erre aztán megvert… – Hát így van az – mondta az öreg, aztán eltaposta a cigarettáját, és felállt. – Na, folytassuk, barátom, mert telik az idő… Felállt a legény is. Megropogtatta a derekát, nyújtózkodott egyet, aztán kezébe vette a kötelet. – Na, akkor! Csináljuk, ha maga mondja! Mélyet lélegzett, és felemelt fejjel beleszippantott a levegőbe. – Eső lesz! Maga is aludni küld majd?… Az öreg csak legyintett, és a fejével odaintett a padhoz. – Álljon fel, és tegye össze a lábait! A legény felállt, két lábát szorosan összezárta, s a térdeire támaszkodva előrehajolt. – Úgy kellene csinálni – mondta –, hogy maga kicsit oldalvást álljon, mert ha előttem hajlik, semmit se látok a fejétől… Az öreg rápillantott. – Az előbb talán azért nem tudta, mert nem látott a fejemtől? Nem szeretem én, ha valaki okoskodik… Meghajolt, aztán kissé oldalt állva átvetette a kötelet a másik lábán. – Most figyeljen! Lassan tekerte, hajlította a kötelet a legény lábán, aztán a bokái között. Közben magyarázott. – Ha a boka alá teszi, akkor nem tart jól, mert meghajlik a lábfeje. Nem feszül, utána enged, s még meg is szakíthatja valamelyik inat vagy izmot. Ide húzza, jól a boka fölé, aztán átveti a lábak között, s pont középen, de pontosan a középen átveti a hurkot, lássa… Felnézett a másikra. Az ott hajolt fölötte, és figyelte a kezét. Bólintott. – Ez már jól van! – Na mostan – folytatta az öreg –, még egyszer megcsavarja a lábán, s a végét felereszti egészen magasra. Itt van a vége a kezemben… Innen megy majd aztán a kezekhez… Pár pillanatig csendben figyeltek mind a ketten, aztán az öreg kibontotta, s most már gyorsabban újra végigcsinálta az egészet. – Na, próbálja! – mondta végül. A legény leguggolt, kiszabadította a lábát. Helyet cseréltek. Az öreg a hosszú nadrágját felhúzta a térdéig. Fehér, sápadt lábszára világított a fekete bakancsok fölött. – Oda húzza pontosan a cipő szára fölé. Épp arra a helyre… Kígyózott, bujkált a kötél. Átfonta a vékony lábszárakat, finoman megkerülte a bokát, átperdült a másik fölé, aztán behajlott középre a lábak közé. – Ne húzza…! Hát megcsinálta a középső hurkot? Hova húzza, ha nincs rajta hurok? A legény nagy kínban volt. Babrálta a kötelet, csúsztatta az ujjai között, fonta egyik helyről a másikra, végül belezavarodott egészen. – Mutassa meg! – tekintett fel. – Mutassa meg ezt az utolsó kötést… Az öreg káromkodott. Lehajolt, rendet teremtett a csomókban, aztán megcsinálta az utolsó hurkot. – Bontsa ki, és csinálja még egyszer! A legény letérdelt. Arca megtelt komoly, feszült figyelemmel. Megszívta magát levegővel. Mintha szusszanni sem akarna, s csak akkor sóhajtotta ki magát, amikor befejezte a munkáját. – Na… nézze meg! Lassan, aprólékosan vizsgálta végig az öreg a lábain feszülő kötelet. Jobbra hajolt, aztán balra, végül bólintott. – Jól van… oldja ki. – A többi már nem nehéz, azt már tudja is – mondta, mikor újra leültek egymás mellé. – Ezt az utolsót egészen jól csinálta. Ez is a legnehezebb, a többi gyerekjáték. De azt tanulja meg… Gyorsan! Gyorsan kell csinálni. Ein-cvei, és kész kell legyen minden. Ha álmából felébresztenék, akkor is, mint a karikacsapás, úgy kell menjen! – Hát azt sem lehet egyik napról a másikra… – Nem lehet, persze hogy nem lehet! De aztán úgy kell annak menni… Ránézett a másik ujjaira. – Ha nékem olyan kezem lenne, mint magának!… Van cigarettája? Rágyújtottak. – Jöhetnének már – mondta az öreg, és végignézett a villanyfénnyel pásztázott udvaron, aztán befülelt a levegőbe. – Hallja? Szél van kint… Gyönge kis fuvallat jutott hozzájuk csupán. Körös-körül, az udvar négyszögében magasra meredtek a falak, elzárva a bentieket a világtól. Mint üres, fekete szemgödrök, bámult róluk a sok ablak az emeletek során. – Maga is szabolcsi? – szólt bele a csendbe a legény. – Mi? Ja, hogy én… Nem, barátom. A lányom ment Szabolcsba. Lent volt az anyja falujában, azután oda is ragadt. Megszerették egymást… Én városi vagyok már. – Hát aztán… jól élnek? – Megvannak… – Az is kell, hogy meglegyenek. Hogy meglegyen az ember! Mi odahaza tizenegyen voltunk. Egyik kicsi, másik apró, aztán mind éhes volt… – Az is szép – vetette közbe az öreg. – Mi a szép? – nézett rá a másik. – A gyerek! A sok gyerek… vagy ahol egyáltalán gyerek van. A fiatal rápillantott. – Na, hogy nem adott magának az Isten tizenhatot…! – Ezt az egyet adta… Elhallgatott, aztán csendesebben szólalt meg újra. – Aztán marad az ember magára, mint a száraz fa. Pedig az ér valamit a világban, a gyerek… A legény kiköpött a földre. – Hát szép az, szép a gyerek… Az öreg ránézett. Szipkát kotort elő, és beletűzte a cigarettáját. – Én tizenöt éves koromig a nagynénémnél laktam. Odavettek magukhoz, mert… úgy félig-meddig árva voltam. Szóval volt annak egy lánya, aki férjhez ment, úgy húszéves korában. Nagyon jó dolgom volt ott, de aztán, amikor a lány, mármint az unokatestvérem férjhez ment, azt mondta egyszer ott előttem – valamiért eljött az urával, látogatni vagy ilyesmi –, hogy neki gyerek nem kell. Ott hallgatjuk, s azt mondja, hogy azt ő nem akarja, hogy ha hazajön a férje, hát előbb a gyereket csókolja meg, és csak azután őt. Aztán, hogy ő ne tudjon magának ezt venni meg azt, mert kell a pénz a kölyökre és így tovább. Én csak hallgatom, hallgatom, aztán egyszer csak, mintha rám parancsoltak volna, de egy gondolata nem volt nekem a fejemben, hogy mit teszek, felállok s leköptem. Tele lett az arca. Attól kezdve aztán a magam kenyerét eszem… De az lett aztán, ringyó, aminek született, vagy amire való volt… No, talán jönnek már! Ajtócsapódás hallatszott, és megnyílt az udvar túlsó végében egy ajtó. Abban a pillanatban elaludtak az udvart borító villanyfények. Csak a falakra ásító reflektorok égtek tovább. Az öreg felállt, és felkattintotta a szegletre hajló villanyégőt. Az agyonfogdosott, fényesre simult bitó felmagasodott a hirtelen fényességben. A belevert vaskarikákon megcsillant a világosság. A tövébe támasztott lépcső hosszú árnyékot vetett, mely egészen az öreg és a legény lábáig ért. Az udvaron bakancsok koppantak, és könnyű cipők paskolása hallatszott. Két ember két oldalról markolta egy harmadik karját, és vezette végig az udvaron. – Na, csak figyelmesen mindent! – szólalt meg az öreg. – Arra figyeljen, hogy mikor adok jelt, akkor aztán gyorsan mindent!… Ha nekem olyan ujjaim lennének, mint magának!… Menjen a lépcsőhöz!… Nem hallja!… Menjen már! A legény csak állt, és nézte az embereket, amint közelednek feléjük, és nem mozdult. – Siessen, a hétszentségit – ugrott melléje az öreg. A legény megsápadt, s a szeme, mint a megbűvölté, meredt a közeledőkre. Aztán az öreg rángatására megmozdult. – Hu… az istenit! – mondta egészen elrekedt hangon. – Mozduljon már! Menjen a lépcsőhöz – hadarta az öreg. A legény megfordult, odament a lépcsőhöz, és kezébe vette a kötelet. Az öreg az oszlop mellé állt, és vigyázzba merevedett. |