Kicsik és nagyokKetten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél. A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játék baba lapult. – Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét. A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe. – Csak beszélsz összevissza!… Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat. – Most az asztalt… – mondta a kislány. – Azért is a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat… Továbblépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat – szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot. – Menj, és kösd meg a kutyát! A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel. – Gyere, Bodri… most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. – Az egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte. – Jaj, istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!… – Kész? – kérdezte a fiú. – Megyek már, megyek… A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte. – Gyerünk, gyerünk, gyerünk… Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát. Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt. – Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának… Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte. – Öreg Bodri – szólt rá a gyerek. – Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk… Rántsd meg a kötelet! A kutya felcsaholt, és jobbra-balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet. – Én édes Istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg… – hallatszott a kislány motyogása a játék szobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette a zsebéből, és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemét az égnek emelve felkiáltott. – Huuu… keserves Isten… – és tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított. – A keserves világ… fuj, betyár Krisztus!… – Édes istenem, Szűz Máriám… – mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt. – Aludj, egyetlenem… nincs semmi baj! – Hejjj… – Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát. – Nyisd ki!… – kiáltotta a szoba felé. A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút. – Nyisd ki!… Bezárta, a jó istenit… Nyisd ki az ajtót, te!… A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat. – Jaj, dehogy zártam… Dehogy zártam…! – Ott dögölj meg, ahol vagy… – tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta. A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett. – Megint a szekrényen jössz be… A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak… – Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már… – Jaj, teremtőm – mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz. – Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred… – Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj… – Ne kiabálj, az isten szerelmére… Gyere, levetkőztetlek… – Mars!… – Segítek, csak ne kiabálj… felébred a kicsi… gyere szépen. Egészen a fiú mellé lépett… Egymásra néztek. A leánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játék babáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani. – Most akard levenni a kabátomat… Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány. – Gyere, feküdj le… – Feküdjek le, mi?… – Jaj, istenem, miért teszel tönkre – aztán vékony gyermekhangja sírásba gördült. – Keserves, nyomorult élet! Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába temette, és zokogott. Ha valaki messziről hallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja. – Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek… A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni. – Hagyj engem, hagyj engem… – Fogd be a szád… – Hagyj engem, hagyj engem… A fiú odatámolygott hozzá. – Elhallgatsz végre?… Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét. – A hajamat kell fogni – suttogta. – Amióta levágták, nincs mit fogni rajta – suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt. – Bánt az urad, mi? Részeg az urad? Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett. – Eressz! – kiáltotta. A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt. A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna. – Fáj! – kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból. A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után. – Bestia… A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat. – A gyermek! A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön. A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra. – Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni… A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemét. A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre. – Nincs semmi – mondta halkan –, nincs neki pénze – és kezébe temette az arcát. |