Sárga virág, kék virágSenki az égvilágon nem látta, hogy a kislány elindult az országúton, s nem látta senki azt sem, hogy a csavargó már ott ült ennek az útnak a szélén, az árokparton. Éppen akkor kezdett magához térni a föld, az erdőkben meg a mezőkben már kidugdosták a fejüket a virágok, és pattanásban voltak a rügyek mindenfelé. Nagyon szép, pompázatos tavasz volt. Amikor a kislány odaérkezett a csavargó elé, megállt, aztán odament egészen az árok széléhez, és így szólt. – Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik majd vízzel, s akkor aztán nem tudsz itt ülni! A csavargó éppen evett, csíkos, szürke tarisznya volt nála, elterítve a földön, rajta kenyér, azt eszegette. Evett tovább, oda sem fordította a fejét. A kislány leguggolt, a szoknyáját szépen lehúzta a térdére, szép, kedves mozdulattal, ahogyan az ilyen kislányok szokták, aztán átkulcsolta a térdét. – Keresztül tudod ugrani ezt az árkot? – kérdezte. – Hordd el magad! – mondta a csavargó. – Neked olyan nagy lábad van…! Biztosan keresztülugrod, ha akarod! A csavargó rápillantott. Éppen csak egy rövid pillantást vetett rá, aztán hátratámaszkodott a könyökére, és meglódította a fejét. – Szedd a lábad, és menj a dolgodra innen… A gyermek szeme megnyílt, nagyra és tündöklőre, mint az ilyen csöpp jószágoknak szokott megnyílni a szeme, akár az ég. – Dolgomra? A térdére ereszkedett, és széttárta a karjait. – Énnékem nincsen dolgom, semmi dolgon nincsen az égvilágon! Én még olyan kicsi vagyok, hogy semmit nem tudok dolgozni, még a hajamat sem tudom magamnak megfésülni… De te meg sem nézted, hogy milyen szép hajam van? A csavargó köpködte a szájából a morzsát, feje hátraesett a tarkójára, s nézte az eget. Nagy, erős felhők vonultak odafönt, dúsak, mint a hab, s a nap aranyra festette az oldalukat. – Nézd meg, milyen szép hajam van! – mondta a gyermek. – Senkinek nincs olyan szép haja, mint nekem, nem olyan kócos, fekete, mint a tied! S ahogy a gyerekek szokták. – Tessék megnézni a hajamat! – Menj innen, amíg jó dolgod van! – mondta a csavargó. Felült és rákiáltott: – Szedd a lábad, ha mondom… De a pillantása ott maradt a gyereken. Ott állt derékig bomló hajjal, a vállára folytak a fürtjei, körbefogták az arcát, megültek finoman a vállán, olyan volt, mint a tündérek a mesében, a szeme kék, az arca piros, mint a rózsák, s tiszta selyem a vállán. – Szép? – kérdezte. A csavargó csak nézte a gyereket. – Ugye, milyen szép? Csak nézte a gyereket, meg sem rebbent rajta a tekintete. – Olyan, mint a selyem! – mondta a gyermek. A csavargó visszaereszkedett a könyökére, a lábát is átnyújtotta az árok fölött, akár az előbb. – Mondjad, hogy szép! – mondta a gyermek. – Szép! – mondta. A kislány kacagni kezdett. Kacagott, s közben meg széttárta a karját, s lassan megfordult maga körül. – Senkinek nincs ilyen haja! – mondta, és fordult újra maga körül. A fejét egyenesen tartotta, meg sem moccant, mint valami kis szobor, az ajkait összezárta, összeérintette őket könnyen és finoman, a szemeit meg lehunyta. A karjai úsztak a levegőben, az ujjai meglebbentek, mint a könnyű virágok a szélben. Úgy is fordult meg. – Szép volt? – Szép! – Nagyon szép? – Az! – Akkor mondjad úgy, hogy: nagyon szép! A csavargó lenézett a földre, és azt mondta. – Nagyon szép! A kislány kacagni kezdett. – Na, látod… S kacagott. De közben a tekintete ráesett a csavargó lábára, az arca komoly lett, szinte ünnepélyes, s olyan lett a hangja is, mint a komoly, okos felnőtteké. – Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik vízzel, és te nem tudsz majd itt ülni! Esik majd a sok csúnya eső, folyni fog mindenfelé, és tele lesz vízzel az árok, csúnya, mocskos vízzel, és egészen a tetejéig fog érni, meg a fű is vizes lesz egészen, meg sáros a földtől, akkor aztán ott is éppen olyan lesz, mint az országúton, sáros, vizes, s te ott sem tudsz majd ülni, mert mindenütt víz meg sár lesz, mocskos, hideg sár… A csavargó lenézett a lábaira. Ott nyugodtak az árok felett, áthúztak felette, és megültek a bakancsok a túlsó parton, fű s virágok között. – Olyanok a lábaid, mint a hidak! – mondta a gyermek. Valóban, mint két átdobott fa feküdtek a partok között. – Mint a hidak? – kérdezte a csavargó. – Mint két nagy híd! – Akkor lépj rá, és gyere át hozzám! A gyermek felemelte a fejét. – A lábaidon? – Azokon! Olyanok azok, mint a hidak, te mondtad! Rálépsz, s jössz rajtuk, mint a hidakon… A gyermek összevonta a szemöldökét, meggyűrődtek a kis ívek a kék szemek fölött, s a homlokán két apró ránc támadt, az is pont középen, a szemek között. Lassan végignézte a csavargó lábait, aztán felemelte a tekintetét a férfi arcára. – Mondd, hogy nagyon szép volt a hajam… – Nagyon szép volt a hajad! – Olyan, mint a selyem… – Olyan, mint a selyem! Felnézett a napra, aztán összehunyorította a szemeit, és elindult a csavargó felé. Előbb az egyik, aztán a másik lábát tette fel a férfi lábaira, majd széttárt karokkal felegyenesedett, és óvatosan rakva arrább a talpait, megindult, ment a térdek felé. – De… most is szép a hajam!? – Nagyon szép… olyan, akár a selyem! Továbblépett. De csak egyet-kettőt, aztán megállt, és így szólt. – Nem hallgattad meg, hogy tudok énekelni! Senki olyan szépen nem tud énekelni, mint ahogyan én énekelek… A kezét a csavargó térdére támasztva, leereszkedett az árok közepére, alig voltak a vállai valamivel magasabban a férfi térdeinél. – Senki olyan szépen nem énekel, mint ahogyan én énekelek… Nem hiszed? – De… Elhiszem! Ránézett, kutató, makacs tekintettel a férfi arcára. – Még nem is hallottad… Akkor honnan tudod? – Biztos te énekelsz a legszebben! – Olyan… mintha kis harangok szólnának… – Egész biztosan olyan! – Még annál is szebb! – Biztos szebb! – Nem hazudsz? – Nem! Félrefordított fejjel nézte a csavargó arcát. Majdnem a válláig hajlította a fejét, és a szemeit megint összevonta. – Most majd meglátod! – mondta. Hátralépett, kezét összefonta a háta mögött. Énekelni kezdett.
Közben a karját felemelte, fejét hátrahajtotta, két tenyerével felfogta a haját, és magasra lebbentette, aztán meg hagyta, hogy visszahulljon, és csak emelte, lebbentette meg hullatta vissza a vállaira. Aztán felszállott a hangja, mint a madár, és elveszett szépen és csendesen, éppen mint a madár is a levegőben. – Szép volt? A csavargó elnézett az erdők felé. Lombosodó, friss erdők szegélyezték arrább a messzeséget, felnőttek az ég kupolájába, szép keretbe vonta őket a kékség. Aztán levette róluk a szemét, és azt mondta a kislánynak. – Most fordulj meg, és menjél haza szépen… Elhúzta a lábát az árok fölül, és ölébe vette a tarisznyáját. Kopott, zsíros jószág volt, tele csíkkal, folttal, s madzaggal volt összehúzva. – Menjél haza szépen… – Szép volt? A csavargó hallgatott. – Szép volt? – Szép! – Akkor menj, és hozzál virágot nekem! – mondta a kislány. – Menjél, és hozzál virágot. A hátad mögött a mező tele van mindenféle virággal, onnan hozzál nekem! Közelebb lépett. – Nagyon szép volt? – Nagyon szép. Egészen közel lépett, és megfogta a csavargó kezét. Ott állt egészen előtte. – Akkor most énekelj te is… Pontosan egymás szemébe néztek. – Menj haza… – Akkor most énekelj te is… és azután majd hozhatsz virágot nekem! – Hozok virágot! – Nem! Énekelj! A férfi kacagni kezdett, arca finom lett, a homloka megsimult. – Nem tudok… Senki nem tud olyan szépen énekelni, mint ahogyan te énekeltél… „Az én hajam szép, senkinek… nincs olyan szép…” Látod: nem tudok énekelni… A gyermek csak állt ott előtte. Szó nélkül, komolyan nézte egy darabig, aztán lassan visszalépett az árok mélyére, és azt mondta. – Menj, és hozzál virágot! Nézte, hogyan áll fel a férfi, mint emeli maga alá a lábait, nagy, ormótlan bakancsok voltak a lábán, hogy támaszkodik a tenyerére, s hogyan indul be a mezőbe, ellógatva maga mellett a karjait, lépve egyre messzebb a virágok közé. Hajladozott, lépett erre, arra, s szedte a virágokat. Gyönge szálak voltak, éppen hogy odatartották arcukat a napnak és a szellőnek. Nem is tudtak arról, hogy csodássá varázsolják a földet: beteljesítették a természet parancsát, lettek, hogy aztán elenyésszenek, de addig megszépítsék a mindenséget. – Tessék… – mondta, amikor telt marokkal odanyújtotta a virágot. Ott állt az árok mélyén a kislány, körülötte zöldült a föld, az utat megszórta a napfény, mögötte barnában és zölddel, szürkével elvegyülve az erdők, fent kék ég szinte fehér felhőkkel. – Amiért szépen énekeltél! A gyermek nem nyúlt a virág után, csak állt ott, mint valami virág maga is. Nézte a csavargót, és hallgatott. Az meg leült, s elkezdte szórni a virágot a gyerekre. Aztán a könyökére ereszkedve hátradőlt, s el is ereszkedett egészen a hátára, lehunyta a nap elől a szemeit, s lassan, nehezen, mint a régi dudákból a hangok, énekelni kezdett. De összevissza, akár a kislány. – De kék az ég, hogy szállnak a felhők, szállnak a felhők, nincs már csak egy, a virág sárga meg kék… sárga a virág meg kék… Mint a régi dudákból, úgy jött a hangja. A kislány odament, és leguggolt melléje, elsimította a szoknyáját a térdén, mint előbb, amikor először állt meg a csavargó előtt. – Még… Az meg énekelt tovább. Hogy zöld az erdő, megy a szél, a mező tarka, s csak mondta egyre, énekelte. – Még azt sem láttad… hogyan tudok táncolni – mondta a gyermek. – Senki nem tud olyan szépen táncolni, mint én… Nem hiszed? A csavargó felnyitotta a szemeit. Az ég fényében tiszták voltak, mint a kút mélyén az érintetlen víz. – Nem hiszed? – kérdezte a kislány. Csak hallgatott. A gyermek megbontotta a kötényét, s hogy levette magáról, odatette a csavargó tenyerébe. – Ezt neked adom! – mondta. Aztán leült a földre, megbontotta a szandálját is, s azt is odatette a csavargó tenyerébe. – Ezt is neked adom! A férfi felült. Nézte a kötényt meg a kis cipőt, aztán megfogta őket, s rátette a tarisznyájára. Aztán megfogta a gyermeket, és odaállította maga elé, ott nyugodott a két tenyere a gyermek vállán. Az meg mosolygott, s ahogy a homlokát ráhajtotta a férfi karjára, így szólt. De akkor már felemelte ismét a fejét. – Szedjél virágot nekem! A csavargó felállt. A kötényt és a szandált a kislány kezébe adta, megfordultak, és beindultak a mezőbe, mentek a füvek és a virágok között, s végül kicsik lettek, mint a pillangók. |