A csillagokigA csősznek a lánya, olyan tizenegy-tizenkét esztendős kisgyermek, minden reggel valamivel hét óra után feljött hozzám a szőlőbe, és letette a présház asztalára a tejet. Mázas kancsóban hozta, és szép vigyázva lépett vele, hogy meg nem löttyenjen. A negyedik napon azt mondja nekem. – Igaz, hogy maga pesti ember? Nekitámaszkodott a présház oldalának, az egyik térdét magasabbra húzta, talpát a falnak vetette, a keze a háta mögött. – Igaz! De azért megférünk mi egymással, ne veszekedjünk… A nap friss volt, a víz a vederben hűvös és kemény, a törülköző a vállamon. – Nem azért mondtam! – Nagyszerű… Annyira nagyszerű, hogy ha nincs kifogásod ellene, akkor magamra veszem az ingemet… Kedvesen megvonta a vállát. – Felőlem felveheti! Kiloccsantottam a vizet a homokra. Az asztalon a kancsó mellett szalonna, kenyér, paradicsom és a késem. – Gyere, egyél szalonnát! – Maga igazi pesti? – Nem eszel szalonnát? – Maga nemcsak úgy odament, aztán már azt mondja, hogy pesti? – Á… – mondta. – Én annyira pesti vagyok, hogy jobb nem is beszélni róla. Kapsz paradicsomot is. – Mondja… látott ott hajót? – Milyen hajót? – Amék a vízen megy, rendes hajót? – Ó, olyat? Én ne láttam volna? A fő hajóskapitány pontosan a mi házunkban lakik a szuterénben, mindennap együtt hajózunk a munkába! A szalonna hasadt a késem alatt, akár a vaj, megnyílt a paradicsom is, és a szikkadt, illatos kenyérből levágtam egy karéjjal. – Nem hiszed? A kislány hallgatott. Állt a falnál, a feje kissé oldalt biccent, a szemei rajtam, az arca végtelenül komoly. – Én igaziból akarok beszélni magával! Állta a tekintetemet. Kék szeme volt, a haja, mint a mesékben, szőke vagy valóban olyan, mint a kalász, fehér ing, alatta piros, foltozott szoknya, a talpa meztelen. – Bocsánatot kérek – álltam fel a helyemről –, becsületszavamra láttam hajót, még akkor is… ha a kapitány nem lakik nálunk! Egy pillanatra a földre ejtette a tekintetét. – És… egészen nagy hajókat is látott? – Láttam! Formásak, és többnyire nagyon kedves nevük van, és két kéményük… – De azt a hidak alatt behajlítják! – Nem értem… – Amikor a hidak alatt mennek, akkor behajlítják a kéményeket, mert másképpen nem férnek el… – Ó! Te be akarsz csapni engem, barátom… – Olyat látott, amelyik a víz alatt megy? – Nem. Pedig már gyermekkoromban olyasmit szerettem volna kormányozni… De hát, ilyen az élet, ne is beszéljünk róla! Elvette a talpát a faltól, egymás mellé helyezte a lábait, s míg sajátos mozdulattal elsimította magán a szoknyát, az ajka köré finom mosolygás gyűlt. – Akkor olyat sem látott, amék magától megy! – Hát… – mondtam. – Mármint amelyik mit csinál? – Magától megy! – Ja, olyat!? – Olyat – mondta. Egy kenyér, egy szalonna, egy paradicsom – huszár! – Olyat nem láttam! – Pedig van olyan! – Mármint hajó, amelyik magától megy? – Magától! Nem kell hozzá semmi, ami hajtsa, megy, csak úgy, magától! Átvetettem a lábam a lócán, a kés a kezemben, kenyér, szalonna a másikban. – Igazat mondasz? Magasabbra emelte a fejét. – Én igaziból beszélek magával. Komoly, szigorú volt a hangja. Aztán kis idő múlva megint apró mosolygás lebbent az arcára, s éppen csak rám pillantva, úgy kérdezte a homokon tartva a szemét. – Azt sem tudja, hogy ha magától megy, akkor miért tud menni? – Nem tudom… – Mert az egy nagy találmány! Felemelt fejjel, hangosan mondta. De a tekintetében apró kis ijedség bujkált, dacos és kedves, egészen apró kis ijedség. – Nagy találmány! – mondta még egyszer, de már szigorúan és határozottan. – Így már más – mondtam. – Tökéletesen más az egész! Tudod: nincsenek is hajós barátaim! De azért ne haragudj rám! Ugyanúgy vonta meg a vállát, mint az előbb. – Maga ezt nem tudta? – Hát… – Olyan nagy városban lakik, és mégsem tudja? A tej még őrizte a szűz meleget, a szám és a kancsó között vékony erecskékben szaladt a nyakamra. A kancsó koppant az asztalon. – Hogy is mondjam… – Tudta vagy nem tudta? – Hát, őszintén szólva, úgy némiképp… – Az mit jelent, hogy némiképp? A szeme nagyra nyitva az arcomon, s a homlokán ott a kis vonás a két szemöldöke között. – Azt jelenti, hogy félig-meddig tudtam… – Az a némiképp? – Az! Csak a pillái alól nézett rám. – Igaziból beszél? – Igaziból! Lassan a tőkékre fordította a fejét, aztán még egyre összevonva a szemét, rám rebbent a pillantása, s azt mondta: – Én is tudtam! Szokom is mondani mindig… Csak – rebbent a tekintete. – Csak akartam tudni, hogy maga tudja-e? Az arca piros volt, mint a pipacs vagy a rózsák. Hátrahajlította a fejét a falhoz, mint az előbb tette. – Hát tudta némiképp? – Nem hiszed? Hiszen igaziból beszélgetünk. – Akkor mondja meg, hogy mitől megy magától? – Hát!… Az úgy magától megy, mert nem hajtja semmi, mert ha hajtaná valami… – Olaj vagy szén! – mondta, és megbiccent a feje, mint a virágok a szellőben. – Persze, persze…! Ha azok hajtanák, akkor nem menne magától, és akkor… akkor nem volna nagy találmány! Miközben beszéltem, elmozdult a faltól, és ment az ösvény felé kissé oldalt hajlított fejjel, rám figyelve. A nap lent, a szőlő aljából már a fák fölé emelkedett, és gazdagon locsolta a földet. – Nézze meg, amit mutatok! – áll meg előttem, az asztal túlsó oldalán. – Igaziból nézze, úgy, ahogy én mutatom… A kancsót arrább tettem, köréje a kenyér, szalonna, paradicsom. Felkönyököltem. – Koncentrálni fogok! Rám nézett. – Most azt figyelje… amit én mutatok! Feltérdelt a lócára, ott, a másik oldalon, és apró kavicsokból kis kört rakott ki az asztal lapjára, s a kör közepére odahelyezett egy nagyobbat. – Azt mondja meg, hogy ez mi! – lépett le a lócáról, és a háta mögé rakta a kezét. – Hogy ez mi? – Ez! Attól mén a hajó magától. – Ez itt egy kör kavicsból kirakva, közöttük egy nagyobb kavics! – Na… Azt ott, azt a nagyobbat középen, hogyan nevezik? Az arcán figyelem, szigorúság és kedves nagyképűség. – Nem tudom, mire gondolsz… – Arra, amitől a hajó magától megy… – Aha… Akkor az ott: mag! – Nemcsak úgy mondják – rázta meg a fejét –, hosszabb annak a neve! – Akkor atommag! – Most találta ki, vagy tudta? – Tudtam… Felpillantott az arcomba. – De amit most kérdeznék, azt nem tudná megmondani? – Megpróbáljuk – mondtam, és néztem én is a kavicsokat. – Mert annak a neve már nehezebb… Olyan, hogy az ember akár el is felejtheti! – Hát, halljuk csak… – Nem olyan könnyű azt mindig észbe tartani… – Nocsak… – S ha egyszer az ember elfelejti, akkor várhatja, míg eszébe jut… – Hadd halljuk! – Én tudom – mondta. – Nem hiszi? Piros volt megint az arca, mint a pipacs. – Dehogynem… Most meg azt akarod tudni, hogy én tudom-e! – Aha! – mondta, és beharapta kissé az ajkát. – Na, mondjad! – Hát, azokat – és rámutatott a sok kis kavicsra az egyetlen nagyobb körül –, azokat meg tudná-e mondani, hogy nevezik? Átkönyököltem a másik karomra. – Nehéz dolog! Megszeppent. – Nem tudja? – Hát… Hogy is mondjam csak? – Magának azt tudni kell, ha pesti! – Persze, persze… – Van olyan újság, amiben az benne van… – Mi van benne?… – Annak a sok kicsinek a neve… az újságban! – Na, várjál csak! Ráncba húztam a homlokomat. – No!… Gondolkodjon csak… – mondta, és szemben velem, csakúgy, mint én, beletette az arcát a tenyerébe. – Csak gondolkodjék… A homlokán neki is apró ráncok. – Gondolkodjék csak!… – Megvan! – No!! – s előrehajolt, a szemei, mint a csillag, felragyogtak. – Elektron! – mondtam. Lassan visszahajolt a helyére. A szája körül mosolygás támadt, s míg bújócskázott az arcán, ránézett az asztalra, a kis kő elektronokra. – Én is tudtam! – s elkezdte sepergetni az összegyűlt morzsát az asztalról. – Én is tudtam! Tudtam a másikat is… Minden ilyenből van, s ha ezeket megpiszkálják, hogy másképpen álljanak össze, akkor attól mén a hajó is! – Még jó, hogy eszembe jutott… – Mert elfelejtette! – mondta. – Mert nem tudta megtartani a fejében… Pedig mekkora nagy feje van! Kacagni kezdett. – Na, isten áldja… Holnap hozom megint a tejet. Nyújtózkodtam. – Áldjon meg téged is, szép húgom, az isten… A kancsó már a kezében volt, töltötte át a lábasomba. Megállt a keze. – Én azt csak úgy köszönésből mondtam! – Micsodát? – Az istent! Hogy isten áldja… – Elhiszem… – De maga komolyan gondolta, azért mondta olyan hosszan… – Nem értem… – Mert azt csak úgy szokás mondani… mert az nincs! – Micsoda nincs? – Isten – mondta. – Ilyenekből van minden! Ezekből a kicsikből meg a nagyból, amék középen volt! – Komolyan mondod? – Hát! Odaléptem hozzá. – Nem tréfálsz? – Maga nem tudta? Elvettem a kezéből a kancsót, és lassan áttöltöttem a tejet a lábosba. – Nagyon különös gyermek vagy… – Lány vagyok én, nem gyermek… – mondta –, mert ezt így mondják minálunk a falusiak, tudja… – tette hozzá. – Különös gyermek vagy! – No, isten áldja! – köszönt, s paskolva a talpával a homokot, lement az ösvény felé, s lóbálta a kancsót a kezében. – Holnap későbben jövök, mert viszek sót a marháknak, ha elmenne, hagyja kint a lábosát! Eltakarta a tőkék zöldje. Én meg felvettem a kavicsokat a földről. Forgattam a tenyeremben. Aztán kiraktam őket az asztalra a tej meg a kenyér mellé, úgy, ahogyan ő rakta volt, szép karikára. Felkönyököltem, néztem őket, mintha soha nem láttam volna. |