Sok úr, egy parasztValamikor bíróság elé állítottak egy parasztot. Volt bűne, nem volt – majd meglátjuk. A törvény mindenesetre odaállította maga elé, és el is ítélte. De hát – törvény!? A tárgyalást egy öreg járásbíró vezette, fáradt volt, vadászatból jött, unta az egész históriát. – Na… olvassa csak, jegyző úr, mi a kára a vendéglősnek? Feláll a jegyző. – Harminchat sörösüveg, ebből tizenhét nagy, a többi kicsi, tizennyolc szódásüveg, ebből hat nagy, a többi kicsi, tizenegy söröspohár, ebből kilenc nagy, a többi kicsi… – A többi kicsi… – mondta a bíró. – Kicsi… szolgálatjára – mondta a jegyző –, három demizson, ebből egy nagy, a többi kicsi, két hamutálca üvegből és köpőcsésze pléhből és végül egy finom kivitelezésű díszhordócska, kétliteres, fából… – Így van? – kérdezte a bíró. – Így, kérném tisztelettel! – mondta a vendéglős. A hosszú, sovány fajtából volt, nem a kicsi kövérből. – S ezt mind maga törte össze? – nézett a bíró a parasztra. – Álljon csak fel! – Úgy mondják, instálom! – Úgy mondják, nem úgy mondják…! Maga törte össze őket, vagy nem? – Mán azt, hogy eltörtek-e, vagy nem, azt én nem tudom, nagyságos bíró úr… – Dobálta őket, vagy nem dobálta? – Hát, dobni dobtam… aztán, hogy mind közte volt-e, amit a tekintetes jegyző úr elolvasott, azt én nem tudhatom. – Dobta őket?! – Amit dobtam, azt bizony dobtam, de nem többet… Olyan negyvenesztendős lehetett a paraszt, illetve cseléd volt az uradalomban, nem volt egy szem földje sem, csak kilenc gyermeke, mint a mesében. Csontos, inas, de nagyon sovány ember volt, kis bajusszal. – Kire dobta azokat a hordókat meg üvegeket? – Én azt nem tudhatom, nagyságos úr! – Ez kedves magától – mondta a bíró, aztán rákiáltott. – Ne meséljen összevissza! Azt mondja meg, kire dobta azokat az üvegeket? – Nem dobtam én azt senkire, nagyságos bíró úr… csak úgy a hátam mögé, azért nem tudom én azt sem, törtek-e, vagy nem törtek, meg hogy kit ütöttem volna meg vélek, mert én azt nem láttam, hogyan is láttam volna, mikor csak úgy a hátamon keresztül hajítottam őket… – Csak úgy a hátán keresztül? – Csak úgy… – Meg sem nézte, kire esnek? – Nézte a nyavalya… mán bocsásson meg, bíró úr, nem ilyen parasztosan akartam én mondani, csak, hogy hát nem néztem én azt, akarom mondani, merthogy, amint mondtam, nem láttam én azt… – Na! Jöjjön csak ide! – mondta a bíró a vendéglősnek. – Mondja csak el szépen, hogy s mint volt ez a dolog?! – Kérem tisztelettel! – mondta a vendéglős, de annak is az egyik szeme szépen be volt kötözve. – Kérem tisztelettel… ez a kriminális eset, miként a tekintetes jegyző úr méltóztatott előadni, ez év február havának tizedik napján, a délelőtti órákban, pontosabban tizenegy és fél tizenkettő órák között esett meg… – Esett meg… – mondta a bíró. – Na, jó! – Úgy, kérem szépen… akkor esett meg ez a botrányosnak nyugodtan nevezhető cselekmény… Mégpedig a következőképpen: felkereste vendéglőmet, fogyasztás céljából, az itt, a jegyző úr által megnevezni méltóztatott négy kereskedő, kik kivétel nélkül sertés, illetve mindenfajta termény felvásárlásával foglalkoznak, vagyis, mint szavaimból kiderül, tisztes kereskedők, akik hosszabb évek óta, mondhatnám: egészen a messze nyúló múlt óta szedik össze községünk és a környező községek határainak termelvényeit és sertéseit is azonképpen. Az említett személyek némi falatoznivalót és bort kértek, s miközben azt fogyasztván újabb üveg borokat kértek, nyílt az ajtó, és csatlakozni méltóztatott a tisztesen iddogáló eme társasághoz a méltóságos báró úr intézője, miként itt megemlítést nyert a tisztelt neve, aminek közlésétől én ily módon elállhatok. Később – mindössze néhány perc telhetett – csatlakozott az ajtón keresztül belépve e társasághoz a kasznár úr és a községünk jegyzője is, községünk tiszteletben álló és megnevezett nagygazdájával… Amikor a vendéglős idáig érkezett előadásában, akkor a bíró álmos fejét a könyökére támasztotta, és megkérdezte tőle. – Az micsoda ott, a maga szemén…? – A kötést méltóztatik érteni… – Dehogy a kötést… azt, ami ott, a másik szemén van! – Elnézést… Bizonyára erre méltóztatott gondolni… – Az, az… – mondta a bíró. – A monoklimra, nemdebár… Ez monokli, kérném! Igen tisztelt jóakaróm, a méltóságos báró úr volt oly jó nekem ajándékozni egy felejthetetlen alkalommal… – Na, folytassa! – Így aztán nyolcan méltóztattak tovább fogyasztani a felszervírozott bormennyiséget, amikor… elnézést a kifejezésért, még ma is csak teljes megdöbbenéssel tudom konstatálni a történteket – amikor az általam említett urak, akiket először a jegyző úr méltóztatott megnevezni, összevesztek… – Összevesztek – mondta a bíró. – Összevesztek – mondta a vendéglős –, még az emlékezés is a megdöbbenés kétes érzését borítja rám efölött való ténykedésemben… – Csak úgy, egy-kettő, összevesztek? – Itt talán méltóztassék a jegyző úr idézett írásából az aposztrofált részt a megfelelő tényleírások céljából elolvastatni… – „Némi pénz és termény fölötti vitatkozásuk későbben veszekedéssé fajult…” – olvasta a jegyző. – Na… Menjünk csak tovább – mondta a bíró. – Aztán verekedni kezdtek… Így volt? – Ahogy mondani méltóztatik… – Ütötték egymást… – Mint a jegyző úr kegyeskedett elolvasni… – S ez az ember, itt, mit csinált? Hogyan került maga oda, abba a vendéglőbe? – fordult a paraszthoz. – Az úgy volt, tetszik tudni, hogy terményt vittem volt éppen az állomásra, amit ez a kereskedő vett volt meg… – És bement a vendéglőbe… – Nem mentem én, kérem… mert a még a hajnalon volt. Hanem hogy megfordultam a szekérrel, szólnak, hogy kell ember disznót hajtani, azt is az állomásra, épp hogy fordultam vón… Mondom: a már nem az én dolgom! De csak mondják, hogy kevés az ember, így aztán kocsis, nem kocsis, menni kell, akinek mondják, így aztán én is kifogtam a lovakat, s mentem a disznókkal… olyan jó zsíros fajta volt mind, jófajta jószág volt mind, megadja az később a három bödönjét is mindenik, olyan fajták voltak… – Az mindegy, hogy milyenek voltak a disznók! – Csak mondom, mert zsíros fajták voltak… Mind olyan volt! Tele zsírral! Aztán adott nekem a kereskedő, az egyik, ötven fillért, hogy innám meg az egészségére, s hogy jöttem hazafelé, hát gondoltam, úgy is lesz a mán, csak bemegyek, s megiszom, ahogyan mondta… – S akkor ment be a vendéglőbe! – Pontosan, nagyságos bíró úr, mert az ott van az állomástól, a mienktől nem messze… – Na, menjünk tovább! Odaintette a csapost, idősebb, kopasz embert, sima tarkóval. – Na, mondja csak, attól kezdve, hogy verekedni kezdtek a vendégek! Ez az ember mit csinált? – Kérem, bíró úr… Mi az ilyen egyszerű embereket nem szoktuk kiszolgálni! De ez nagyon tisztességesen és szépen jött be. Bort, kért, és ha emlékezésem nem csal, nagyfröccsöt. Adtam, fizetett előre – a pultpénzt én kezelem –, én kérem, kimentem valamiért, ez pedig leült! Akkor láttam, kérném, amikor visszatértem. A pult sarkánál ült, a szállításra váró üvegek között, illetve azok mellett, az asztal sarkánál… – Ivott? – Hogyne, kérem, már ivott… Éppen szóltam volna rá – tetszik tudni, a tulajdonos, amint itt is látni tetszett, nagyon rendtartó és pedáns ember, ezért is tart engem magánál, mert mindenkor a pontos és ildomos kiszolgálásra fekteti a súlyt –, éppen szóltam volna, hogy igya meg gyorsan a borát, és távozzon, amikor, kérem… hát szóval, kérném alázattal: az urak, hogy úgy mondjam, verekedni kezdeni méltóztattak, hogy ezt a szót használjam… Én, kérném, akkor, bár mulasztás volt, nem törődhettem többet ezzel az egyszerű emberrel… De később, kérem, láttam, hogy mit cselekszik… – Na, azt hadd halljuk! – Talán én, bíró úr – mondta a vendéglős –, kérem tisztelettel, én mindent láttam, mert kétségkívül a tálalóablaknál tartottam magam pozícióban a testi épségem megőrzése, valamint ruhám állapota védelme céljából… Az urak… verekednek kérem, mint azt a jegyző úr kegyeskedett e szóval megemlíteni ama papírjáról, s akkor kérném, ez az ember… hátratekintett… – No, figyeljen csak jól! Hátratekintett? – Meg kell jegyeznem, hogy mindössze egyszer, kérem… amikor természetszerűleg a szemeivel konstatálhatta a verekedés tevőlegességét eme két párt között, amit az urak alkotni méltóztattak ama zajongásukban… és akkor visszafordult! – És mikor dobálta az üvegeket meg mindent, amit itt elsoroltak? – Akkor, kérném! Úgy, háttal! És kérem tisztelettel, közben ivott egy-egy kortyot a poharából… ezt kétség nélkül állíthatom, mert a helyszínen tapasztaltam. Még megemlíteném, hogy a legnagyobb kényelmességgel, hogy úgy mondjam, helyezkedett el az asztalnál, felkönyökölt, kérem, már természetesen az egyik könyökére, és a másik karjával dobálta az üvegeket és egyéb veszélyes tárgyakat a háta mögé… de kérném tisztelettel, pont az urak közé… – Meg sem fordult? – Egyáltalán! Kérném tisztelettel… A legátgondoltabb elmebeli képességgel állíthatom, miszerint nem is nézte meg, hogy kit ér mindez a sok testi épségre ártalmas tárgy, amit dob, de ez kérem egyáltalán nem látszott érdekelni őt, azok kérném, két részre oszlottak, verekedtek egymással – amint az megjegyzendő lett –, ő meg, kérném, dobálta oda, hozzájuk, az üvegeket, és közben, amint állítani volt alkalmamban, kortyolgatta az italát időnként, és hátra sem nézett… A bíró kezébe vette a ceruzáját. – Na, jöjjön csak ide! – szólt rá a parasztra. – Parancsára, nagyságos bíró úr… – Mit röhög itt, a bíróság előtt? – Mán ne tessék ilyet mondani, nagyságos úr, nem kacagok én, csak köhögtem vón, azt nem hagytam… rossz az én tüdőm, tetszik tudni, nem ér az mán egy krajcárt sem, megette mán azt az én életem! Pedig valóban kacagott. Ahogy a vendéglős mondta, hogyan s mint történt, hogy kortyolt közben, meg a nagy kényelem… De a tüdeje, az tényleg egy krajcárt sem ért már! – Hát így volt? – Így! – mondta. – Így mondják! – Ne arról beszéljen, hogy így mondják, hanem hogy így volt-e, a kutyafáját magának…! – Ők látták, nagyságos bíró úr! De hát…csak így volt az, mért hazudnának? – Meg sem fordult, csak úgy szedte az üvegeket? – Ott volt az mind, énelőttem… minek fordultam volna… – Meg sem nézte, kire esik? – Hátradobtam én azt, nagyságos bíró úr! – S azzal nem törődött, hogy kit ér, kinek ütheti szét a fejét? Ül, dobja, majd ér, akit ér közülük? Most mégis kacagni kezdett. De ahogy kacagott, lassan köhögni kezdett, de azért most már csak kacagott. – A mán énnekem mindegy volt…! Mindegy volt az énnékem, a teremtő istenit… akár az egyikét, akár a másikát, mind jó helyre… hullott az… ment ott minden, ami a kezem ügyében volt… Alig tudott beszélni, annyira kacagott az istenadta. |