Hold

– Úgy ád az Isten – megtanulhattam vón –, hogy a másik kezével el is vesz mindjárt valamit! Legalábbis a szegény ember életében mindenkoron így volt, s ekképpen az én életemben sem máshogyan. Adott – s megvette aztán az árát, nem késlekedett vele. Ha meg késlekedett, mert úgy is történt nemegyszer, akkor az mit sem változtatott semmin, nem számít őelőtte az idő! Olyan őneki egy ember élete, akár a pillantás, tán még annyi idő sem. Nemigen siet, mert rövid az ő számára bármilyen idő! Örökké van – hogyan érthetné meg azt, aki a halál felé mén? Ha meg úgy van, hogy mi nem érhetjük fel ésszel az ő cselekedetét, akkor legyék úgy, s viseljük, ne kutassuk mit s miért cselekszik… Tán tudja is, mi hogy van rendjén. Meglehet!

Felvette az üveget, és megtöltötte a poharakat. Aztán megfogta a poharát. De nem ivott, csak megforgatta maga előtt, és nézte a bort. Úgy mondta, hogy fel sem emelte a szemét.

– Az is meglehet! Meg – mint minden az ember életében! Ahogyan mentem most ki a Róka-dűlőbe, a lovat már kifogtam, s vettem le a szekérről az ekét, jön arra egy olyan legényke, nem ismertem – vagy megnőtt már, s nem tudtam, ki fia lehet –, jön kerékpárral, s ahogyan elkarikázik, ránéz az ekére, azt mondja: – Virágot ültet, bátyám? – s néz rám meg vissza az ekére, s mosolyog, mint a gyerekekre szokás. Nem szóltam semmit. Húzattam be az ekét az én tagomhoz… Pedig – tán mondhattam volna néki: virágot, lelkem, ekével szántok virágnak alá, s ló húzza, látod, de micsoda virágnak, lelkem! Nem is szégyenlem, amikor az első darab föld kifordult, akkor megtelt a szemem könnyel, öreg embernél könnyen jön már az ilyesmi…

Elhallgatott, aztán felemelte a tekintetét.

– Isten éltesse! – mondtam, és kiittuk a poharainkat.

Úgy hetven felé járhatott az öreg. Erős volt, inas, az elpusztíthatatlan fajtából való, barna és barázdált, olyan valamiképpen, mint a szíj. A homloka magasán fehér a bőre, szinte mint a hó, a kalap helye, oda nem ér sohasem a nap. A keze csontos, eres és barna, mint a föld.

– Amikor ezt a földet megkaptam volt, akkor is mondottam magamnak: ebből aztán ugyan, uramisten, mi lesz rossz? Hogyan s miképpen veszed meg az árát? Mindjárt-e, vagy várni hagysz rá, hogy annál keserűbb legyen? De hát: mikor válaszol az Isten az embernek? Az intézőt, tudja, kitettük a kiskastélyból, s vele az öreg méltóságost is, odapakoltuk őket a cselédházba, az innenső sarkába, a Szabó Antiék vackába, ott volt mindenük az eresz alatt, ők meg hol kiálltak az ajtóba, hol meg behúzódtak a házba, de az öreg méltóságos az ott állt a küszöbön, aztán meg karszéket hozatott magának, s ott ült, úgy nézett minket. Ott voltunk a kiskastélynak a tornácán, ott volt kint az asztal, ott iratkoztak az emberek, meg ott húztuk a sorját, hogy ki hol s honnan kapja a földjét… Nagy idő volt! Olyan idő volt, hogy ha gondolok reá, hát nap s éjszaka az mind egybeszalad, s egybe a napok is, meg hét rá a hétre, mintha az egész egy hosszú nap lett volna, reggeltől estig, amikor aztán elnyugszik minden a dolga végeztével, olyan idő volt!

Elnéz a konyhaajtó felé, és ott marad a szeme. Úgy is ült szemben az ajtóval, kint a kutya a küszöb előtt, s arrább a napfényben tyúkok s egy-két galamb körülöttük.

– A gyerekek mit mondanak?

Úgy marad továbbra is a szeme.

– Semmit! Szét vannak azok már a világban, egyik itt, a másik ott, nem törődnek véle. „Cuha föld? – mondják. – Hun él maga, édesapám? Talán még venne is hozzá egy darabot?” S kacagnak. Nem csúfságból! Nem értik már, nem értenek már semmit… Ez a katonatiszt, amikor jön az anyját látni, azt mondja: tömörülni kellene maguknak, idesapám, valami szervezetet kék maguknak csinálni, s elölről kezdeni a történelmet, az lenne az igazi – s kacag. Mit csináljak véle?

Legyint, aztán visszafordul az asztalhoz, megtölti újra a poharakat.

– Néz a méltóságos onnan az ajtóból, s nem menne be az istennek sem. Tudta az, hogy mit csinál! Amiótától csak emlékezni lehet, itt minden az övék volt, apjáé, nagyapjáé, meg így sorjában, ki tudja, mettől kezdve… Tán még az égre is úgy nézett az ember, hogy az is az övék, s nemigen csodálkoztam vón azon sem, ha a templomban rá gondolnak, ha imádkozik a sok nép, hogy ő adjék, ami kell, övé volt itt minden! Ül ott kint, a sok nép pedig ahogyan jön, hát ránéz, s látja, hogy nézi őket! Mondom: tudta, mit csinál, s minek marad ott kint, hogy a jó Istenbe ne tudta volna! Kivált az asszony, ha ott állt az ura mellett, az fordult mind egyre-egyre feléje, s csak pislogott a sok szerencsétlenje, azt sem tudta, hová nézzen, a földosztó bizottságra vagy hátra, a méltóságosra? Milyen az ember, milyen a szegény ember, akit idők emlékezetétől vert a sors, vert a baj, vert a nyomorúság, vert az egész élet megszületésétől mind a haláláig? Annyi bajt látott, hogy a jót is csak úgy fogadta, hogy nemigen hiszi el, hogy része lehessen benne, mint a nyúl, úgy ugrik minden neszre, s otthagy mindent, csak hogy a bőrét mentse, s baja ne legyék! Ha jó falatja van, azt is úgy eszi, mintha vétkezne véle, s tán legszívesebben a szemét kapkodná, hogy ki látja meg, s ki veszi el a szájától, s ha megette, akkor reá mondja, reá bizony már gyermekkorában: ezt már nem veszik el tőlem! Sok idő s milyen idő kellett, hogy ezt a mondást megtanuljuk?! Szóval áll ott a nép, s nemigen akar mozdulni a java, csak pislog a méltóságosra, kiváltképpen az asszonynépség, de azért haladt a dolog ott sorjában, ahogyan kell, jöttek, s húzta kifelé mindenki a maga céduláját, hogy merre jutott, s merre került a földje, de mikor a Kocsis Bénire került a sor, hát annak a felesége, az elkezdte rángatni az urát, hogy ne menjék az asztalhoz, nem fogadja el a földet, mert baj lesz belőle, elmúlik ez az új világ, visszajön az uraság, s akkor baj lesz… Nem sorolom tovább, elmondták már magának, hogyan volt, csak sír ott az asszony, s nem engedi erőnek erejével az urát. Az meg olyan tutymuty ember volt világéletében, pislog az is a méltóságos felé, s nem mozdul, pedig szerette volna az is a földet, hogy a fenébe ne szerette volna. Beszél ott neki mindenki, de az Istennek sem. Az meg ült ott, a méltóságos, hallgatott az minden szót, látta, hogy mi van, s csak néz! Énreám akkor még nem került a sorja, csak álltunk az asszonnyal, s néztük, hogy s mint megyen minden… Azt mondja nekem a feleségem: – Gyere, s menjünk haza, s ha mind elfogadta, akkor mink is eljövünk. Az is így beszélt, a szerencsétlen, s látom, pislog a méltóságos felé.

Megcsillan a szeme, és elmosolyogja magát. Szembenéz velem.

– Tudja, a szegénység meg a nyomorúság az tán az embernél is jobban sújtja az asszonyt, annak aztán nincsenek menedéke semmi. Mert ha baj adódik az emberrel, bizony ő marad a világban egyedül, s ott a gyerek körülötte, s támasza semmi. Itt ez a szomszédom, Kerekes Lajos, az egyszer, még úgy a harmincas években, amikor a nagy kutat fúrták volt, abban az esztendőben kezet emelt az ispánra, igaza volt, meggyűlt benne a keserűség, elöntötte a vér a fejét. Elvitték, s becsukták a börtönbe, ott ült vagy két esztendőt – nyomorékká lett az ispán –, aztán kijött. Ott bent megkapta a kosztját, ruháját, tán itthon sem volt jobb dolga, ha kevés is, de megvolt az ennivalója, de az asszony az itt maradt az öt gyerekével! Az hogyan élt? Annak milyen lett a sorsa, egyedül a sok gyerekkel, miből tartsa, miből etesse, miből ruházza? Szóval: megértem én az asszonyt! Mondja nekem is a feleségem, hogy menjünk el, s majd ha mindenki fogadja a maga földjét, akkor jöjjünk mi is! A méltóságos, az meg néz ott az ajtóban… A Béni felesége sír, a Béni meg topog ott, a sok nép meg pislongat a földre, s kerüli egyik a másiknak a szemét. Nomármost: én akkor szépen kiálltam a sorból, és odamentem az asztalhoz a bizottság elé. Amikor odaérkeztem, akkor megfordultam, és jó hangosan, hogy mindenki hallja, azt mondtam, hogy: csend legyék, emberek – mert súgtak, búgtak, itt-ott –, s figyeljék mindenki reám, s ne szóljon most már egy szót sem! Csak néztek rám, mert tudták, nem szeretek én beszélni, csak akkor, ha mondok is valamit véle. Úgy vagyok én most is a beszéddel – de most már talán még annál is jobban! Azt mondom a Béninek: no, figyelj csak rám, te szerencsétlen! Azzal odafordultam az öreg tanítóhoz, ő végezte ott a bizottságban az írásos munkát, ott volt most is az asztalnál. Mondom néki: van-e tiszta papirosa, tanító úr? Van! – azt mondja. – Na, akkor vegye elő, s arra kérem, hogy írja, amit én most mondok magának, de úgy írja, hogy azt majd alá is írhassam a tulajdon kezemmel, haggyon neki majd helyet a papiroson. Csak néz a sok nép, hogy mit akarok. – Megvan, Sándor! – mondja a tanító. – Akkor tessék írni! – mondom neki, s elkezdtem diktálni jó hangosan, hogy mindenki hallhassa. A tanító meg – meghalt szegény, Isten nyugosztalja –, az meg írta: „Én, Csókos Cuha András, a méltóságos uraság szegődtetett cselédje, semmitlen semmivel, csak a maga nyomorúságával meg a hat gyerekével rendelkező nincstelen földönfutó, föld nélküli földmíves, az uraság földjéből magamnak s mind gyerekeim részére örök időkre, a magamnak ember és Isten előtt járó földet, azaz nyolc kataszteri holdat kiszakítottam. Tettem ezt a magam és szegénységem okából, s én ezt a földet senkinek vissza nem adom, s ami hitvány életem van, csak annak az árán veheti azt el éntőlem bárki is, akár legyék az maga az Isten!” – Írta a tanító úr szépen, s ahogyan mondtam, még meg is ismételte utánam minden szavamat, ahogyan mondtam neki, éppen úgy! Én meg odaszóltam ennek a Béninek: – Hallod-e, te ütődött, isten borja? S hogy a tanító letette a tollat, azt mondtam neki: na, tanító úr, most aztán adja ide, hogy aláírhassam a nevemet. Ha egyebet nem nagyon, de a nevemet azt le tudtam írni becsületesen… Menjen el egyszer a tanító úr feleségéhez, él még, s nézze meg nála a falon az írást, mert ott van az. Az öreg tanító úr bekeretezte, s kitette a szobájában a falra. Bosszantottak véle sokat itt a faluban – hogy falon van az írásom, mint a kalendárium –, de csak azt mondtam rá mindig: rendjén van, hadd legyék, ha oda tette, az igazság van benne írva!

Felvettem a poharamat.

– Az a földje van most is?

– Az! Elég messze esik, nem is a legjavából kaptam, útban sincs, hát meghagyták, nem tagosították…

Lassan, előbb megforgatva, akár az előbb, felemeli ő is a poharát.

– Két szem fa van rajta, vigyázok azokra is! Egészségére!

Ittunk.

– Két szem fa. Sehol a közelbe, csak ez a kettő, ki tudja, honnan hullottak… Amíg én vagyok: tovább nem lesznek ők sem! A szekérről már látom őket eléggé messziről, s nézem, s fájni kezd a szívem… Mi a nyavalyáért? Nem tudnak azok semmiről!

Elhallgat egy pillanatra, és meghajtja egy kissé a fejét. Elindul a keze az asztalon, és végigsimít a deszkán.

– Tudja: olyan ember voltam én világéletemben, hogy körülem a szó soha el nem fogyott. Ha a falun végigmentem, hát sok időbe telt az, mert aki csak meglátott, vagy jött szembe vélem, az mind megállott. Este nem telt, hogy valaki át ne jöjjön, itt ült az fertályt énnálam, itt bent-e, vagy itt, ahol ez a kis pad van az ajtó előtt. Nemigen szóltam én, csak ha mondtam is valamit… Tán éppen azért! Énmellőlem az ember soha el nem fogyott. Jó volt! Igen, igen, jó volt… Szerettek! Ott voltam a közepében mindennek, ha jött az este, már készítettem a székeket, a kisszéket, hadd jöjjenek már… Sokfajta az ember, de a többi nélkül élni nemigen lehet, s nem tud egyik sem… Mit ér anélkül? Akkor tudja meg, ha másképpen van, akkor tudja meg igazából…

Megereszkedik az arca. A szemöldöke résre húzódik, a szája összezárul, egymásra feszül az ajka. Kissé megbillen a felsőteste – sokat ivott már –, s nyúl újra az üveg után. Felemeli a földről a demizsont, és megtölti az üveget. Aztán lekoppan az üveg az asztalra. Felemeli újra, és visszarakja lassan, ahogyan illik. Elsimítja a tenyerével az arcát.

– Amikor az agitátorok először jöttek volt… még negyvenkilencben, akkor azt mondtam nékik – végighallgattam őket szó nélkül, s még akkor is vártam, amikor elhallgattak, hogy mondanak-e még valamit –, aztán így szóltam: én most nem mondok maguknak semmit, hanem álljanak fel most innen szépen, s menjenek el az iskolához, ott lakik az öreg tanító, aki most nyugdíjban van. Menjenek el hozzá, s kérjék meg, hogy engesse be magukat a szobájába. Van ott a falon egy írás, azt mutassa meg maguknak, s azt maguk olvassák el. Az én szavam az. Ott van alatta a nevem. Azt olvassák el, s ha akarják, utána vissza is jöhetnek – ha jönnek utána –, hogy elolvasták először! Mert abban az írásban benne van az én válaszom maguknak! Ezt mondtam én negyvenkilencben, ezt mondtam aztán későbben is, ötvenben s az ötvenes esztendőkben, s ezt mondtam hatvanban is! Jöttek, s nem fogytak el, jöttek egyre s újra, s én mondtam nékik: menjenek, s olvassák el, milyen írás alatt áll ott az én nevem! S hogy nem fogytak, azt mondtam nékik: mondok én maguknak valamit: amikor én gyermek voltam, ha valamelyikünk adott a másiknak valamit, s aztán ment hozzá, hogy visszakérje tőle, akkor mi azt mondottuk: „Cigány adta, visszakéri, másvilágon ég a lelke!” Afféle gyermekmondóka volt, s így mondottuk mindig. Az ilyen gyerek aztán elszégyellte magát, s elment úgy, hogy nem is láttuk aznap! Elbújt a szégyenével! Ez az én földem meg, amit kaptam, az a nyolc hold, sem több, sem kevesebb, hanem nyolc hold, amin éppen megveti a lábát az ember, az az én jussom, amit a többi előttem való Csókos Cuha testált rám a mindenkor való kétkezi robotjával és nyomorúságával. Azért viseltek botot, vesszőt s minden keservet, ami csak adódhat a földi életben, hogy az egykoron az enyém lehessen, ha már éppenséggel az én időmben telt be az idő s a törvény, ami az igazságot szolgálja. S azt én nem adom! Cuha-föld lett – s az is marad! Legalábbis, amíg én a szemeimet lehunyom, s elmegyek ebből a keserves világból a többi után. Elmentek! Jöttek s elmentek, megint jöttek, és elmentek megint… S aztán már nem jött senki…

Már emeli újra a poharat.

– Isten éltesse!

– Egészségére!

– Én mindig kimondtam mindent, amit gondoltam. Kimondtam a magam számára is – pedig annál kevés van nehezebb dolog! S ha olyant kell mondjon az ember, ami keserves, akkor nincs is keservesebb annál. Ember szó nélkül nincs, az meg csak akkor születik, ha egy dolgon jár az embernek a gondolatja… Amikor kívül maradtam, én egyedül és senki más a faluban, akkor még jöttek a többiek, hogyne jöttek volna! A Cuhát látni, aki kívül maradt! Mit mond, s hogyan mondja? Nem szóltam semmit! Lássa a magáét mindenki… Aztán még esztendőre rá is, még jöttek, mit adott a búzám, mennyit a kukoricám, nekem adott-e többet, vagy őnekik? Hogy hogyan is lehetett volna, ha ők is kívül maradnak. Mit mondhattam nékik? Egyszer többet adott a kukorica, s kevesebbet a gabona, aztán többet a gabona, s kevesebbet a kukorica… Hát akkor mi legyék? Elmaradtak! Egy nap az egyik, aztán a másik, s aztán megint egy, s aztán nem jött már senki…

Rám néz, és megcsillan a szeme:

– Az ember keresztüllép az időn, s akkor már arra van gondja – ha keresztüllépett egyszer rajta –, ami utána következik. A holnappal járatja az eszét az emberiség, s a tegnappal nemigen törődik. Az az ő törvénye! Mit tegyek véle? Az Isten tudja, jóra-e, rosszra-e, mit tudhatom? De mentek, s maradni, egyedül maradtam… Elmentem én egyszer, tudja, egy lagziba, rokon volt, ültünk ott együtt, a fiatalja meg a nagyszobában táncol, mulatja magát, s beszélgetünk, erről-arról, katonáékról, volt időről, ahogyan az lenni szokott. S aztán csak kilyukadtunk oda, ahová mindig elér az ember, földhöz, időhöz, esőhöz… Ültem, s hallgattam: lesz-e elég gép, mennyit kér a gépállomás, ad-e elég vegyszert a járás, időben érkezik-e? Aztán, hogy ki lesz a brigádvezető, aztán valami egyébről, gyümölcsöst ültetnek most, éppen nem messze tőlem, a Róka-dűlőben, s hogy törpe gyümölcsös legyen-e, vagy nem, be tudják-e keríteni rendesen, hogy a nyúl ne bánthassa, vagy nem tudják tisztességesen bekeríteni, mivel kerítsék be, s mennyibe kerül. Ülök, s hallgatom őket. Folyik a szó, s egyszer azt mondja valaki: nohát, Sándor, szép a búzád, láttam! Rám néznek, s látom, hogy a szeme a többieken van. Azok meg elhallgatnak egy pillanatra, s aztán kezdenek sorjában szépen beszélni, hogy szép a búzám, s jól indul a kukoricám is… Mondják egy darabig, mondogatják, és végül is elfogy a szavuk, elhallgatnak. Néznek egymásra a szemük sarkából, hogy folytassa valaki, de nem megy. Nem lehet sokáig parancsolni a szónak, még akkor sem, ha jó szándék vezérel. Mert jó szándékból kezdtek el beszélni ilyesmiről, az én kedvemért, hogy nekem segítsenek, hogy én is szólhassak valamit! De hát: azt, ami úgy van, ahogyan van, azt nem lehet letagadni, annyi csak annak az ilyen segítő beszéd, mint a percnyi eső, az is ritka cseppel… Ültem közöttük, s nem tudtam, mint csináljak. Mit mondhattam volna: „Haggyátok csak, ne fáradjatok itt énmiattam…!” – Tán ezt mondhattam volna. Csak ültem magamnak! Egyszer, tudja, még gyermekkoromban együtt voltunk bandában mindannyian, aztán arról volt szó, hogy mit csináljunk, hova menjünk? Ez is mondott valamit, az is, aztán úgy lett, hogy a patakra mentünk rákászni, én meg nem akartam, valami mást mondottam, és kötöttem magam hozzá, hogy csak az legyék, amit én egyedül mondok. Elindultak a patakhoz, s én azt mondtam, hogy maradok, nem megyek, nem én, az Istennek sem vélük! El is mentek! Én meg leszegtem a fejem, és ott maradtam egyedül. Még ma is érzem: elveszett a hangjuk, ahogyan távolodtak, s olyan csend lett, hogy sírni kezdtem! Nem azonnal, mert még leültem a fűre, aztán hanyatt vetettem magam, s ahogyan néztem az eget, és semmi hang körülöttem, csak a nagy csend, akkor kezdtem sírni, mire észrevettem, már folyt a könnyem! Aki gyerek volt, mind ismeri ezt az érzést… Hát olyan volt ott az asztalnál, annyira olyan, hogy ez is eszembe jutott, ez a gyerekkori dolog, pedig soha rá nem gondoltam azóta. Mit csináljak? Indult már újra a szó, nem állták meg, igazuk is volt: hogy s mint az elnök? Mennyibe kerül az új silózó? Mi legyen a kertészettel, nem kellene-e fogadni valahonnan egy szakembert… és így tovább! Felálltam, mintha csak kis időre távoznék, úgy… és hazamentem!

Meghajtja a fejét. Csontos a válla, mélyen szántanak, mint a barázda a földben, a ráncok a homlokán, s ahogyan hajlik, látni lehet, hogy árkok árkok után vannak a nyakán is, a tarkója felé. Úgy, lehajtott fejjel, hallgat. Aztán lassan a pohara után nyúl. Nem iszik, csak megfogja, s lassan elfordítja a helyéből. Halkan mondja, s utána még mélyebbre ereszti a fejét.

– Cuha-föld! Cuha-föld…?

Felemeli a kezét – súlyos, tele bütyökkel, barna és száraz, és tele már az is: ránc ránc után – és végigsimít a koponyáján.

– Mert… tudja, akkor én felálltam… fel! Ott az ég alatt, a nagy csendességben, fel a fűről, s először lassan, csak egészen lassan, mint nógatva megy az ember, elindultam, de aztán egyre gyorsabban és sebesebben, egyre futva, már a végén mintha hajtanának, úgy futva és meg sem állva mentem a többi után, s amikor megláttam őket… ott voltak mind a patakon… ott mind… Bene Józsi, Kis Pali…

Gyorsan, úgy szóközben elhallgat, és összeszorítja a száját, csak szorítja egyre, egyre erősebben és erősebben, s már nem látok aztán semmit az arcából, olyan mélyre engedi a fejét.

– Cuha-föld! Hm? El kék menni már… El! Messzire menni… nagyon messzire…

Felemeli a poharát.

– No… Isten éltesse!

– Egészségére!

Nem iszik. A szájához emeli a poharat, és megáll a keze. Rám néz. Visszaengedi a poharat az asztalra. A válla megereszkedik, hajlik a háta, meggyűrődik az arca, összefutnak a barázdák, és hajlik előre az egész ember az asztalhoz, a két keze meg az ölébe, és csak hajlik előre, mintha kisebb lenne, úgy hajlik előre egyre, már ott van az asztal fölött a feje. Most parancsol, most uralkodik el a bor, de tisztán és értelmesen mondja, olyan tisztán, mintha írást diktálna… csak a válla hajlik egyre.

– Cuha-föld? Meddig? Nem sokáig… Ki lehet várni az időt, mint a kutya a csontot…

Nagy lesz a csend. Szorul, feszül a válla, látom, ahogyan feszül a feje a melléhez, és lassan megérinti már a homloka a deszkát, olyan mélyre hajtotta már. És lassan, mint olyankor szokta az ember, ha nem bírja már a fájdalmat, ingatni kezdi a fejét, ott az asztalon – és azt mondja, lehullik belőle a szó, súlyosan, keservesen.

– Futni kék… Teremtő Isten…