Föld, csillag

A házigazda így szólt.

– Igyon, s egyébbel ne törődjék, mert tudja, ez csak megmarad az embernek haláláig, s ha jól használja, akkor ez soha nem hagyja el magát a barátságból, jut is, marad is, na, igyék csak, s mással ne legyen gondja…

Már ivott is, de a szeme már rosszul állt. Könnyű, nyírott haja volt, s ellógott egészen a homlokáig, be a barázdák közé. Ha így ivott, sohase lett jó dolog belőle, így, hogy a székét elfordítja az asztaltól, a két térde széjjel, egyiken a tenyere, másik karja az asztal lapján, vagy éppen a könyöke éri csak az asztal szélét. A pohárhoz nem nyúl, csak ha éppen iszik, s akkor is röviden, mint a pálinkát máskor egy hajtásra, de se borra, se pohárra nem néz. Inkább maga elé a földre, ha meg feltekint, úgy néz oldalról az emberre, a szeme sarkából, de azért leginkább a földet nézi.

Megtöltötte ismét a poharakat.

– Ennek a Gáspárnak a házánál meg együtt lakott a fia meg a veje, egy fedél alatt voltak. A veje csendőr volt annak idején, aztán idejött a felesége házához, az öreg Gáspárhoz. A fiú az meg kommunista, már az első időtől, úgyhogy oda-odahúzott hozzánk, s hagytuk. Amikor meg a földre került volna a szó, akkor beszéltek két oldalról az öregnek. Ez csak mondta, ez a fia, a Gazsi, mert így híjjuk, mondta: „Csak befelé, édesapám, befelé, úgy lesz a jobb…” A másik meg, a csendőr, az meg éppen az ellenkezőjéről, hogy: „Az ingét nem adná be, meg az unokáját csajkakosztra.” Így volt az akkor, tudja, mondta mindenki a magáét, csak győzze hallgatni az ember. A fiú, a meg másként, majd ölre mentek! Ez a Gáspár meg, ez az öreg, e meg szétcsapott közöttük, ott voltam magam is. A széket kirúgja maga alól, majd szét nem verte, s azt mondja, de jól figyelje, hogy mit mondott. Azt mondja: „De az anyátok jó Istenit, hát elég lesz-e már? Hát mi dolgotok nektek, hogy én mit csináljak, he?” – És kiabált kegyetlenül: „Mi dolgotok, he? Te hová mentél vón, ha én nem őrzöm ezt a kicsi földet? Hová mentél vón, mikor letőtt az uraságod?” A vejének mondta, a csendőrnek, a meg csak állt ott. „És te meg hová mennél majd, ha a tied is letelik, a te uraságod, he?” De ezt már a kicsi Gazsinak mondta, a kommunistának: „Letőtők ti mind, mind letőtők, s akkor hová mentek? Erre a kicsi földre vissza, amit én tartok a kezemben. nem az atyaúristen.” – Így volt! Így mondta…

Másnap aztán mondom néki a községházán. Jött volna befelé, mondom neki: „Mondanék én valamit, Gáspár bátyám, nem sokat, de azt hallgassa meg. Azt kérdeném én magától, hogy azt mondja meg nekem: azok a csendőrök adtak-e földet magának, s ha adtak, akkor mennyit?” – Tudta mindjárt, hogy mire mondom, hogy az Istenbe ne tudta volna. – „Ezt mondja csak meg énnékem, s akkor már nem is kérdezek semmit.”

Csak fogta a pipáját. Én meg hagytam, hadd forgassa. Aztán csak elkezdte: „Válaszolok én tenéked szívesen, Imre – azt mondja. De a szeme, tudja, azért csak megrebbent. – Azt válaszolom én tenéked, Laci Imre, hogy azok bizony nem adtak énnékem semennyi földet. Most meg, hallod, annyival lett több földem nékem, hogy te is eljöhetel énhozzám, ha neked is menned kell, s nem fogsz éhen halni, mert tenéked is letelik egykoron, Imre, le bizony. De akkor eljöhetel énhozzám megint!” Kacagott mindenki. Mert megálltak ott mellettük, hogy hallottak minket, s kacagtak, mert tudja, jártam én ehhez napszámra, hogy a kommencióból kiestem, nem volt sok földje, úgyhogy még adtunk is néki, ahogy hallhatta, de jól bánt véle, igen jól gazdálkodott, kertészkedett, jól forgatta, s kellett oda az ember mindig, s neki meg egy szem lány s a fia volt csak. Hát erre mondta ő, hogy elmehetek én majd őhozzá. Kacagott mindenki, s ettől aztán ő még jobban. Hogy hadd hallják csak, hogyan beszél ő vélem. Lemutatott a csizmájára, megforgatta a sarkát, s azt mondta – olyan se jó, se rossz csizma volt a lábán, mert épp csak átszaladt valamiért–, azt mondja: „Mert ide figyelj, te Laci Imre, látod-e ezt a csizmát az én lábamon? Nincs ez valami jó állapotban, de tovább lesz ez az én lábamon, mint hogy te még mindig elnök lennél. Megnézted jól? Na csak nézd meg jól, mert még látni fogod.”

Az én kezem meg a zsebemben volt, ez a kicsi bekecs volt rajtam, amelyik ott lóg az ajtón, benne volt a két kezem, s csak az az egy gondolatom volt, hogy az indulat el ne ragadjon. Hogy csak az el ne ragadjon, arra vigyáztam. Megtanulta azt az ember!…

Ott marad a szeme a földön, aztán egy pillanatra ránéz, s nyúl a poharáért.

– No, igyunk – mondja. – Lefelé csak, hadd foggyon!

– Isten éltesse! – s emeltem én is a poharat. – Hát aztán?

A két tenyere a térdén, aztán felnyúl, és elsimítja a bajuszát, s végigsimít a feje búbján is.

– …Most aztán mondja nekem tegnap reggel, indultunk volna kifelé, azt mondja, hogy ne menjek én ki a brigádommal, hanem maradjak a pajtában a dohányosokkal. „Itt maradsz – azt mondja –, a többiek hadd menjenek, s folytassák, de te eridjél a pajtába.” És áll az ajtóban a pipájával. Csak megnézem: Miért hagynám én abba a magam dolgát, ott vannak az asszonyok, ott az öregek is, küldje azokat. „Azok már ott vannak – mondja –, de te meg ne vitatkozzál énvelem, hanem tedd, amit mondtam, én tudom, hogy mi hogy jó!” És ment is, fordult be az irodába. De még azt mondja: „Nem tetszik, Imre? Szóljál, ha nem tetszik, Imre! Szóljál, ha nem tetszik, édes fiam!” Így mondta ez nekem, tudja, akkor is, amikor napszámra voltam nála: „Nem tetszik? Teszünk róla, édes fiam.” A szavajárása volt, s így mondta most is, s ment be az irodába. Mentem én is, és tettem, ahogy mondta! – De tudja, ahogy a pajtába belépek, csak néznek rám. Tudtam én, hogy így leszen! Hát csak mondtam ott a magamét, tréfálkoztam velük, s úgy csináltam, hogy minden jól menjen, mert én úgy határoztam, hogy olyan maradok én, olyan ezután is, mint amikor elnök voltam, mint amilyen tíz esztendeig voltam elnöknek. Nincs az én vállamon az egész gondja, de ahová tesznek, ott én semmit sem változok, abban a kicsiben éppúgy megkövetelek mindent emberséggel. Csak hallgatnak! Mert mondom, másodnapja volt, hogy én is kijöttem a sorba, de aztán a Kovács Biri néne az megszólal egyszer, tudtam én, hogy nem állják meg szó nélkül, azt mondja nekem: „Hát te? Ide osztott az elnök?” Csak néz mindenik, hogy mit mondok: „Hát! – mondok. – Szép asszonyok közé, hadd fiatalodjak.” Hallgattak. De aztán megszólal a másik, a Birinek a lánya éppen, a Zsófi, azt mondja: „Osztán megnézte-e jól az elnököt, Imre bátyám?” Így! Tudtam én, hogy mire kérdi! „Meg én, lányom, ott álltunk mi egymás előtt, már miért ne néztem volna?”

„Csak úgy kérdezem” – azt mondja, s hogy rám pillant, hát kapja is el a szemét mindjárt a lelkem! Mert ezek, tudja, ott a dohánynál, mind régiek voltak, egy új, ha akadt közöttük, mert az új tagoknak a családja még nem nagyon mozdult, hát a régiek voltak. „Aztán ide figyelj csak, te Imre – a Farkas Dani mondta, ott volt az elsők között, negyvenkilencben, öreg ember. – Ide figyelj csak – azt mondja –, aztán hogyan volt öltözve ez a Gáspár? Hallod-e?” Járt a kezük, kötözött tovább mindenik, járt az enyém is. „Hát ugyan – mondtam –, azt énnékem miért kellett volna megnéznem, volt, mint a többi, se pucéran, se szoknyában, volt azon minden.” Azt mondja erre a Nagy Ilona: „Mán csak azért kérdezzük, hallod, hogy tudjuk, ha éppen megnézted volna, hogy tudjuk mi is.” Így kérdezte, s emelte is mindjárt rám a szemét: „Hogyha megnézted volna, hogy milyen csizma volt a lábán, hogy azt megnézted-e?”

Namármost azt mondom én magának… Tudtam én azt az első perctől, hogy ezt nekem meg kell majd hallanom, s azt is, hogy nem egyszer s nem is kétszer, de hogy sokszor kell azt nékem még meghallgatnom, hogy mondanám meg: milyen csizma van az új elnöknek a lábán…? S amikor először megkérdezték éntőlem, akkor én tudtam is rá válaszolni mindjárt. Egy közébük való kérdezte, egy új tag, éppen ennek az új elnöknek, a Gáspárnak az öccse, az kérdezte először tőlem, hogy: „Hát te miért jársz bakancsban, hallod? Jobb a csizma, te! Az én bátyámnak, a Gáspárnak is milyen régen megvan már az egyik, s nem megy le a lábáról, pedig jószerivel mindig rajta van, s milyen rég mán…” Mentünk volt be a járáshoz, s akkor mondta, a vonatnál. De – én azoknak tudtam mit mondani, tudtam mindjárt, mert – hogy úgy mondjam magának – tiszta sor az! Ők úgy mondják, én meg felelek! De amikor ezek ott a pajtában, amikor ezek kérdezték, akkor megmondom én magának őszintén, az én szavam elakadt, s még azt is megmondom, bizony megtelt a torkom. Megtelt a torkom, s nem akart szó jönni rá, mert ezeknek a szíve éppen azt érezte, amit az enyém is, hiába nem mutattam.

Az öreg Dani, az vélem osztotta a földet, még az első sorban volt mindig. A többi is: a Biri néne, Nagy Ilona, Marja Feri! Ott voltak azok mindvégig mindenben, az első sorban. Amikor az iskolába beiratkoztunk, hogy az általánosat elvégezzük, mert mondták a járásnál, akkor ez a Marja Feri ült elsőnek vélem a padba, s csak hallgatta, ha mondták néki: „No már – hát szopni nem kezdel-e? A végén azt is el kellene kezdenetek, hallod-e…” S csak mondták neki, hogy ment a könyveivel meg az irkájával. Ez is csak néz rám ott a pajtában, benne volt ebben a pajtában az ő verítéke is, jött az egyik munkából, s állt hozzá a pajtához, még az éjszakában is, hogy legyék a dohánynak, jó tágasan. Még ötvenben valamikor. Csak néz rám ez is. Csak néznek, hogy mondanám meg: milyen s melyik csizma van ennek a Gáspárnak a lábán – hogy megnéztem-e én azt, amikor az kiadta nekem a munkát az irodánál? Nem tudtam én akkor egykönnyen szóhoz jutni, ott előttük nem jött a szó az én szájamra…

Rám csillan a szeme, s nyúl a pohárért.

– Igyunk… – de csak tartja a kezében, s ott marad a szeme az ablak világában.

– Isten éltesse – mondom, s kihajtom fenékig, jófajta homoki volt, piros, mint a rubin, fogós kissé, de jó.

– Nem tudtam én akkor, hogy mit mondjak őnekiek…

A csősz, az meg így beszélt nekem erről az emberről.

– Ez az Imre meg, a Laci Imre, aki elnök volt mostanáig a tsz-ben, az volt csak igazán egy kacifántos ember közöttünk. Örökös-örökké törte valamiben a fejit, s mindig azt akarta, hogy őnélküle semmi ne történjék, mert azt akarta, hogy ő mindent jobban tudjon, tán még az uraságnál is. Nem nézte az az embernek az akaratát soha, csak amit ő mond, meg amit ő akarna, hát az legyen mindig, így gondolkozott ez, tudja, csak amit ő mond, hogy az legyék mindig, s menjen csak mindenki az ő szava után, azt akarta volna. Ez a Csűrös Béni meg, ez tisztességes ember volt világéletében, ez, amelyik a múlt héten itt volt magánál a gyerekeivel. Ezzel is mit csinált. Cseléd volt ez a Béni is világéletében, koldus, aztán mégsem állt be ezek közi a többi közé, akik járatják a szájukat, pedig akarták volna, hívták negyvenötben is, ahogy a front elment. Nekiestek ezek akkor itt a földnek, mint a kutya a koncnak, azt a cigányvásárt ha látta volna, de épp mint a cigányok: nekem az nem kell, énnekem meg azt adjátok, e mért kapott jobbat, a mért kapott annyit, a meg mér azt, nekem meg az kell… Mint a purdék, ha almát szór közéjük az ember, az ennek a rokona, azért kapott többet, azért kapott innen, a meg a szeretője volt. Mert sok ember volt még oda, s az asszonyok iratkoztak… Ha a cigányokat mind idehozták volna, akkor se ment volna különbül! Én meg mondtam ennek az embernek, Béninek: „Hát te, Béni – mondom –, nem mégy el a vásárba? – Csak hallgat! Olyan kevés beszédű ember, tudja, láthatta rajta. – Ingyen osztogatnak, te – mondom neki –, még lemaradsz!” – „Nem az enyém – azt mondja –, nem dolgoztam meg én azért, fizetni meg nem tudom, emígy meg nem kell!”

Nem is fogadott el egy láncnyit sem, hiába kínálták, mert akartak adni neki, de el sem ment, amikor hívták. Pedig a Laci Imre hívatta, az volt akkor itt a vezetője mindennek, s együtt volt cseléd evvel a Bénivel, egy helyen voltak, az is hiába hívatta. „Nem az enyém az” – mondta, s nem ment. E meg kiment hozzá, a Laci Imre. De azt aztán látni kellett volna. Azt a két embert, cseléd volt mind a kettő, egy vályúból valók, aztán, hogy egymásnak estek! Úgy kiabált vele a Laci, mint a pulyával: „A szentségit a cseléd, szolga Istenednek, hát szolga vagy-e még? Hóttodig az maradnál? Hát kié lenne ez a föld, ha nem a tiéd? Hát kinek a verítéke hullott abba, tán az uraságé? Hát mit kaptál te azért, hogy az életed beleölted? Hát kié, ha nem a tiéd?…” S szidta kegyetlenül! Cselédnek meg szolgának, mintha nem is az lett volna mind a kettő, koldus! Az meg csak hallgatta, mert tudja, úgy tud az hallgatni, úgy, hogy még a szeme se rebben, csak néz és hallgat. „Szólalj már, mert itt hasítlak ketté! Hát mitől félnél már? Hát kié volna az a föld?” – Csak ordítja neki, e meg hallgat. Csak nézik, hogy e tényleg mindjárt megteszi s széthasítja, mert nem is volt tán eszénél, csak duvadt a szeme, s az arca piros, hogy mindjárt megüti a guta. A meg csak hallgat. Az volt a nagy vásár! Megfogta, tudja, az ingét a Béninek, s hasadt is az mindjárt a keze alatt: „Jössz vélem most mindjárt, a sunyító cseléd krisztusodat.” De a másik: „A nékem nem kell, azért én meg nem fizettem.” Majd megbolondult ott véle a Laci! Mert olyan ember volt az, tudja, akinél senkinek az akaratja nem számított, csak őutána menjen mindenki, a cselédség, még tán az egész falu, gazdástul, mindenestül. Majd megbolondult ott az udvarba!

Megcsinálta ez azt is, hogy nem engedte őrletni a tanyasiakat, mert van itt nekünk a Tisza felé egy tanya a Laposon, úgy is hívják a tanyát is. A kis méltóságosé volt, már hogy azé lett, amikor a birtokot megosztották harmincban, akkor az is neki jutott, az úrfinak. Ezek meg, a Laci Imréék, amikor a földet szétosztották a front után, hagytak ott nekik, a tanyasiaknak, mind cseléd volt az is, odahagytak nekik egy traktort, kéményes Hoffert, ekével, mindennel. Azok meg ott hagyták a magtárban, lent az istállóban, a sarokba húzatták, s csak zsírozták, s nem nyúltak hozzá. Nem volt azoknak igájuk, de csak zsírozták, s nem nyúltak hozzá. Féltek, hogy visszajön a méltóságos, ha másképpen fordul, akkor baj lesz belőle, ha hozzányúltak. Se jószág, se szerszámuk, semmijük nem volt, de csak őrizték. A Laci Imre, ez meg, amikor megtudta, kiment oda hozzájuk, s parancsolta volna, hogy vigyék ki a traktort. De nem mozdult egy sem utána, mert mind ott voltak, ahogy összehívatta őket. Beszélt nekik. Szónokolt, aztán tudja, olyan a falusi nép, hogy mindjárt összeszalad, ha hall valamit, mint a csirkék, hát még a tanyasi. Csak mondja nekik, csak nem akaródzik. Elkezd kiabálni, szidja őket, de cefetül… Mert tudja, az volt neki a szavajárása, hogy országosan kell dolgozni, a franc tudja, hol tanulta. Országosan, mondta mindig, hogy kellene a gabona meg a többi! Szidja, ordít! Azok csak nem mozdulnak. Majd megveszett a Laci. Olyan mérges volt ott is, mint a Béni udvarában. Szidta a cseléd-szolga nem tudom, mijüket… Pedig hát a vót maga is meg az apja is meg mindenkije neki is, az volt maga is, sose lett belőle ember, a volt mindig. Hogy a bicskájával hasítja ki őket, ha nem mozdulnak. De aztán azok is megszólaltak: „Hát te, mi voltál te? – mondták neki, a Dávid Péter mondta, e volt a legöregebb cseléd, ez mondta. – Te mi voltál, te? Igen magasra mész, aztán csak vigyázz, nagyot ne essél!” Majd ökölre mentek!

Hát hallja, nem sírni kezdett ez a Laci Imre… Ne mozduljak a helyemből, ha nem így volt. Csak nézi őket, s kezd folyni a könnye! Mint egy pulyának. Az Istenit! Még ilyet! Kérdezze csak, így volt az!… Nem mozdulnak… Erre csak ugrik egyet, s szaladt a magtárba, s neki a traktornak, de közben be nem állt a szája, vonított, mint a kutya, s neki a traktornak, kezdte tolni, mozdítani ott, egyedül, hogy azt hitték, mindjárt megszakad, a szeme dülledt, fújt a melle, az arcán meg folyt a könnye, valósággal, mint a pulyának, ha verik. Csak nézték, nem mozdult egy sem… De az a traktor meg be volt állva erősen a helyébe, meg se mozdult. E meg csak nyomja… Aztán otthagyta ezeket, csak nézték, hogy szalad ki a tanyából. Azok meg maradtak, ahogyan voltak.

– De aztán hallja, amikor jöttek vón őrletni, akkor a malomban nem fogadták el őket, üttetni akartak, azt sem engedték. Nem engedte a Laci Imre. Mert a malom az uraságé volt, s a szövetkezeté lett a front után, a Hangyáé. De akkor már ott is ezek voltak az urak, a Laciék, mert a gazdákat meg a papot kitették a vezetőségből egy este, gyűlésen, mind az egészet, akár akarta a nép, akár nem, s ők parancsoltak ott is. Azok hozták az őrletnivalót, a laposiak, ott meg mondták nekik: „Hun a traktor?” Mert így parancsolta a Laci Imre! Mentek volna azok másfelé, de Újhely harminc kilométer, a másik malom meg ott van. Elmentek oda is. De az is a szövetkezeté volt, s a Laci Imre keze elért már oda is. „Hun a traktor?” – mondták ott is. Azoknak meg se lisztjük, se olajuk: „Hun a traktor?” – mondta, amikor jöttek hozzá, a Laci Imre. Csak mondták neki, nem törődött vélek. „Amíg ki nem hozzátok, s nem dolgoztok véle, addig ide hiába jöttök!” Mit tehettek volna: kenyér semmi, olaj semmi, így hozták ki aztán végül, s csak akkor kezdtek dolgozni véle… E meg kiment, s mondta nékik: „Megtapodtam néktek, most már jösztök utánam… Jösztök bizony…”

S így mondta tovább a csősz, s szidta kegyetlenül.

 

*

 

Végül megemeli a poharát, s hogy kiissza, azt mondja.

– Amikor a megyéhez behívtak, akkor én már tudtam, hogy az én elnökségemnek vége van… Tudtam, mert amikor minden kötél szakadt, akkor csak egyhez kötötték magukat, hogy ne én lennék az elnök, hanem közülök valaki, s akkor aláírnák! S azt mondom én erre magának, nem énrám haragudtak azok, nem azért mondták, nem a harag volt azokban, hanem – hogyan is mondjam én azt magának… Én tíz esztendeje folyvást mondtam nekik, hogy be kell jönni, be kell lépni, mert másképp boldogulás ebben a mai világban nincs, tudja ezt már az egész világ mindenfelé, folyton-folyvást én mondtam, hogy ide kell állniok, ha boldogulni akarnak. Most meg nem akartak a kezem alá jönni, valahogy így van ez! Meg aztán nem vennék sehogyan sem jószívvel, hogy ők a gazdák, s cseléd dirigálna nekik, mert ezek ettől még nem szabadultak. Mit csináljak vélek? Meg aztán gondoltak ők egyébre is: nem engedi el ezt a párt – gondolták –, s akkor még mindig köthetik magukat valamiben. Szolgálta ez őket tizenöt esztendeig, mindig az ő emberük volt. Csak nem teszik ki az elnökségből a mi szavunkra – így gondolták. Tudom én azt, hogy így gondolták – mert tudja, én sem gondoltam másként! Nem is szóltam én ott bent semmit. A megyénél. Legyék! – mondtam, s mást nemigen! Meglett! Ezek meg a Gáspárt akarták elnöknek, hogy ő legyék! Ő lett…

Feláll, s elmegy a kályhához. Meg-megbillent a lábán, ahogy lépett. Aztán lekuporodott a kályhához, s ahogy megtörte a gallyat, nyitotta az ajtót, s rakta rá a tűzre, megcsapta mindjárt a láng fényessége az arcát. Úgy maradt, guggolva.

– Elmúlt e már… Így van s nem másképp! Én – azoknak ott a pajtában nemigen tudtam szólni semmit. Elütöttem tréfával… s vigyáztam, hogy mindenik megdolgozza a magáét becsületesen. – De ahogy jöttem hazafelé, csak válaszolni kellett, mert magamnak is csak úgy kívántam. Mert csizma volt annak a Gáspárnak a lábán, s ahogy én az öreget ismerem, azt vette fel az, ami akkor a lábán volt, azt bizony… Ismerem én az öreget…

Megfordult kissé, de csak a derekával, hogy rám nézzen. Megcsillant a szeme.

– De tudja, nem így gondolta ő azt, amikor mondta volt nekem, hogy meddig lesz az őrajta! Nem így gondolta ő, hogy miért nem leszek én elnök. Másképpen gondolta ő azt!… Ez az igazság! Nem így, hogy ő lép az én helyembe – elnöknek 1

S hogy felállt s odajött, megemelte a poharát.

– Szóval magamnak is válaszolnom kellett. És azt mondtam akkor, egyedül akartam, s úgy is jöttem hazafelé, azt mondtam: az én akkori csizmám nincs meg, nincs meg bizony a már tenéked, Imre, vén szürke – ahogy a feleségem mondja. Nincs meg bizony, igen sokat tapodtál te azzal, sok utat megtapodtál te már véle, hamarabb kopott az a te lábadról, semhogy meglenne még!…

S ittunk megint, ő csak úgy egy öntésre, mint a pálinkát, én meg lassan, csak igen lassan, hogy semmi íze rejtve ne maradjon.