FöldÍgy szólt az öregember. – Az én édesapám, Isten nyugosztalja, szerzett magának két hold földecskét… Itt arrább, Lugason. Dohányt tettem volt most bele, meg egy kis tököt, az van most benne. Dolgozott szegény annyit, hogy azt ma már nem is tudhatják, hogy mennyit, csak az öregebbje, az a megmondhatója. Engem is, szegény, tízesztendős ha voltam, befogott, de még azt is, hogy meg kellett köszönni, hogy adták azt a pár fillért nekem is. Választott bárányfalkát adtak, azt őriztem – aztán abból is már a második napon majd hogy kiestem. Tarlón tartottam a falkát éppen, s a Kende-major felől jön egy hintó, elöl a kocsis, hátul két úr. A számtartót azt megismertem, de a másikat azt nem, megállnak a lovak, szállanak lefelé, én meg rá a pulira, kapattam összébb a nyájat, mert szét voltak eléggé, de már ott is voltak, valami sárgásfajta kabát volt azon, améket nem ismertem, meg fekete kalap, odaérnek, én meg köszöntem, de ki a jó fene az a másik, nem tudtam én azt. „Dicsértessék a Jézus” – mondom. – „Mindörökké” – mondják. A sárgakabátos, az nyújtja felém a kezét. No még! Én meg – gyerek voltam, mondom, tízesztendős, még annyi sem – át a botot a másik kezembe, s odaadtam a kezemet. Olyan jólesett az nékem, hogy csak nyújtja a kezét, hogy ilyen nagy úr, ki tudja, ki lehet, s nyújtja. De a számtartó az meg néz rám kegyetlenül. – „Ki az apád?” – mondja. Akkor én már tudtam, hogy ebből baj lesz, mondtam az édesapám nevét, az meg csak néz rám kegyetlenül. El is mentek onnan mindjárt. De aztán estére az én édesapám, szegény, az úgy megvert engem, hogy éppen össze nem tört. „Az anyád istenit, hát nem tudsz tisztességet, még a földből sem nőtt ki, már bajt hoz a fejemre, hát kinek adtál te parolát, te?” – s szidott kegyetlenül. De hát akkor én már tudtam, hogy rosszul csináltam, tudtam már, hogy elmentek mindjárt, hogy nem parolára nyújtotta az nekem, hanem hogy megcsókoljam a kezét, mert tudja, káptalani birtok volt ez, a papoké, csak hát megtévedtem, vagy az Isten tudja, hogy történt, hogy odaadtam a kezem – szóval betyár világ volt az! Mire édesapám a két kis holdacskát megszerezte, akkorra már kilencen voltunk rája. Aztán kettő elhalt, úgy is maradtunk heten – lássad, világ! Ott volt édesapám két hold földdel, hét gyerekkel, abból is négy leány. Ott kezdhettük, ahol édesapám abbahagyta – a nyomorúsággal! Jó augusztusi idő volt, erős nappal s valami kis szellővel, de azért nem nagyon mozdult a levegő. A szellő is a gyümölcsös felől jött, s mert megereszkedett éppen a présháznál a föld, elment a fejünk felett, s csak arrább simult ismét alacsonyabbra, a szőlők sűrűjébe. – Szóval… azzal telik a parasztember élete, hogy összekuporgassa azt a kis földecskét, hogy aztán azon nyomorogjon tovább, annyival más az csak éppen, hogy elmondhatja, hogy földje van, de akinek annyi van, hogy a lábát éppen megvetheti rajta – nagyobb cseléd az a cselédnél, mert annak a kis földecskének a cselédje, s jobban hajtja az bárkinél. Mi is… ott voltunk az apám földjével, s nem volt semmink! Annak gyűjtötte – a nyomorúságnak, akármennyit dolgozott is, odahagyta a hét gyerekét a nyomorúságos szegénységnek… Beleintett a levegőbe. – Eh! Mocsok élet volt az! Jártatta a szemét a fákon. – De hát… anélkül meg! Föld nélkül! Föld nélkül! Nagyon gyorsan, egyik pillanatról a másikra felállt, s hogy megdobta a vállán a kabátot, keresztülment a homokon, be a fák közé, s ment végig közöttük hátra, s sűrűje felé. Elment, egyik percről a másikra, rám sem nézett, úgy ment oda, a fák közé.
*
Még reggel, úgy kilenc óra felé érkezett, éppen kacsoltam, s ő is úgy jött, hogy az ösvényről bevágott egyenesen a sorok közé. Nem vártam, mert egyszer ha jött egy héten, inkább a lányát meg az unokáját küldte, s különben is volt már a héten, de most jött, a kezében semmi, csak a kabát a vállán. Együtt mentünk ki a sűrűből, egy lapátot felszedett a földről mentében, s odatámasztotta a ház falához. – Arra, Újlak felé erős eső volt, mondják… de magam is láttam, hogy nagy eső lehetett, mondom: megnézem már, ide érkezett-e belőle valami, mert mitőlünk úgy látszott, csak átjön erre is valami belőle… – Éppen hogy szemezett – mondtam –, azt is a szél hordta inkább, de nem volt itt semmi baj… – Nem, hála istennek, láttam már, ahogy jöttem, hogy nemigen ért el idáig… Kihozta magának a széket. – Ezektől nem volt kint senki máma? – intett a szomszéd felé. – Én még nem láttam senkit! – Már nem is igen jönnek akkor… Maga hogy van? – Köszönöm, én megvagyok. Kacsolgatok éppen… Más nemigen van… Telik az idő! – Az igaz – mondta –, nagyon telik… – S hogy hallgatott egy darabig. – Elszalad! – El! Elővette a pipáját. – Ez is itt… már tizenöt esztendeje az enyém! – intett a szőlő felé. – Akkor kaptam volt, negyvenötben… – Nagy idő! – mondtam. – A másik oldalon szerettem volna, mert közelebb került volna, de aztán itt adták. Ez sem rossz, még gyümölcsöse is van, mert annak, amelyiket említettem, nincs egy fája sem jóformán, de hogy közelebb esett, azt szerettem volna… Egészen a körméig égett a gyufa, ahogyan forgatta a pipája fölött, úgy dobta el magától. – Már elég régen gondolkodtam rajta, hogy telepítek ide saszlát, odalent a kút felé elbírna még vagy hat sort, a mák helyébe, mondom, kimenne az onnan, s a helyét telepíteném, több haszna lenne, s hadd legyék végig, még a szemnek is jobb, ha ránéz… – Igyekezni kell vele, s meglesz… – Tán még a szüretjét is megérném… – nézett rám. – Nem sok idő az… – Mikor én ezt kaptam volt… meg a többit, szántót s telket negyvenötben, tudja, mindent… akkor én igen rossz bőrben voltam. Csak mondták: e már nem éri meg a tavaszt, s úgy is volt, éreztem én azt… De hogy a karót leszúrtam, ahogy ide, erre a darabra kijöttem aztán, akkor csak mondtam magamnak: te már csak itt maradsz még, hallod, nem mégy még a többi után, s így is volt, nem volt énnékem aztán kutyabajom, az orvos csak nézett, meg a többi is, hogy elment az én betegségem! Emiatt volt az, tudja, mintha kicseréltek volna, hiszen láthatja is… Ez éltetett engem! Hogy hát akkor mennék el, amikor föld került a talpam alá s szőlő, nem megyek én már, mondtam… ha eddig nem mentem, most már úgysem… Így volt! Elnézegetett szerteszét, s kezdte mondani. – Az én édesapám, Isten nyugosztalja, szerzett magának két hold földecskét…
*
Most meg jön vissza a fák közül, szedeget útközben gallyat s almát a földről, egy-egy fa alatt megáll, és nézi, s aztán lép tovább a másikhoz, úgy jön visszafelé. – A múltkor mondta maga a halált, hogy az milyen volna, s el nem kerülheti senki! Látja, énhozzám már el sem kellene jöjjön, mert az nékem már itt volna, mert úgy vagyok én abban a nagy családban a feleségemmel együtt, mint két egyedüli ember, mintha gyereket sem szültünk volna magunknak… Annyira más az ő gondolatjuk, minden dologban… mintha nem is az én házamban nevelkedtek volna. Már az én kezemből mind kiszaladtak… Visszaült a helyére. Hordozta a szemét a szőlőn, aztán jobbra a fákon. Valósággal úgy festett, mint aki egyedül van, illetve nincs más számára, csak a szőlő meg a fák. Ahogyan lassan mozdította a fejét, mely barna volt, mint a fák kérge, és rovátkált, barázdált hasonlóképpen, s amelyet ezüstbe vesző bajusz súlyosbított, ahogy hordozta a tekintetét, az mély figyelést példázott, végtelen nehéz komolyság ült benne. – Hiszen, jól van, no… – szólalt meg – csak, tudja… Hogy az én családom mióta él ezen a földön, azt csak a jó Isten tudja! Mert a szegény ember, azt nem tartják számon az iskolás könyvek… De hogy máshol nem élhetett, csak itt, ezen a földön az egész történelmek idején, a sem lehetséges másképp. Az meg ezer esztendő! Sem több, sem kevesebb! Ezt még az Isten sem mondhatja, hogy nem így volna!… De azt sem, hogy nekem ebben az egész ezer esztendőben csak tizenöt esztendeig volt földem, ami tisztességgel az enyém volt, az is igazság! Tizenöt esztendeig… amíg egy pulya megnő – az ezer esztendőből… s nyolc hold! Már az előbb meghajolt, úgy ültében, s felmarkolva, míg beszélt, csorgatta a markából a homokot. Aztán végigtörölte a kezét nadrágján. – Elmegyek én már… hatvanon túl az embernek nem sok van hátra, de… ha én addig evvel a földdel együtt maradhattam volna! Most aztán… úgyahogyan beálltam a világba! Csend lett. – No! – mondta, s ahogy felállt, rám villantotta a szemét, s meg is csillant rajtam a tekintete. – Látja, csak a saját bajával törődik az ember! Csak a maga kívánságát nézné, s mással nem törődik! Csak hallgatnak, s azt hiszik, bolond az ember! Ellépett a présházhoz, s a küszöbön kiverte a pipáját. – Nyugdíjas paraszt…! – támaszkodott felállva az ajtófélfához. – A betyár Istenit!… Hmm…! Mondom az asszonynak: nyugdíjat kapsz már te is, hallod? Mint az öreg tanító vagy a tiszteletes úr! No, hallod-e, egyetlen szépséges kincsem, hogy a nyavalya essék a világba! – A meg csak elkezd sírni, mert az is sajnálja a földet, csak sír, mint egy gyermek, folyvást! – Ne búsulj – mondom –, több földed lész, mint volt, miljomos lész, mint ahogyan az újság írja! – Erre aztán mind kiszaladt szegényből, ami benne volt, de cefetül kiszaladt, s sírt, de úgy, hogy abbahagyta a dolgát is, a tüzet rakta éppen estére, még azt is abbahagyta, úgy sírt! Megesett a szívem rajta! Felvette a kabátját, úgy bújt bele, szélesre tárva a karjait, eltette a pipáját, s zsebre rakta a kezeit. – Másképpen gondolkodnak ezek már… Bolond az én apám, mondják… A szívük, a már meg sem szólal! Csak mennek az eszük után… Mert most már van hová menjenek, s azt már nem látnák be, akármennyire kitaníttatta az állam őket, hogy az én életemnek a nagyobbik felében: vagy föld – vagy cselédsor! Amit ezek nem érthetnek, azt úgysem értik meg. Itt már énnékem kell meghajtanom a fejemet – csak akkor, tudja, olyan módon kell megszorítsa az ember a szívét, hogy az majd belehasad… hogy már így mondjam magának!
*
Rendkívüli élességgel, szinte csodálatos elevenséggel emlékezem azokra a napokra, amikor megültük a törvényt – és nagyon jól emlékszem a parasztra, akit tizenhétszer vertek meg a csendőrök, és többek között láttam a magam szemével a hóna alját, ahol is teljesen vad és nyers volt a piros hús, olyan piros, mint amilyenné a tűz fölött forgatott vad hús válik, mert sült krumplit, egészen forró sült krumplit szorítottak a hóna aljába, akkor, amikor már belefáradtak a verésbe, és amikor már nem volt képük a talpát ütni, mert kékség volt az egész, s püffedt, mint a vízbefulladtak lágyabb részei, s akit tavasszal, nyáron, ősszel és télen menetrendszerűen felzörgettek éjszakai csendjéből, hogy elvigyék megverni, hogy ekképpen példázzák mindenkinek, hogy a szegény ember kötelessége a robot mellett a halálos hallgatás, és ne merje kinyitni a száját, és ne merje kimondani a száján azt a szót, hogy igazság, mert akkor forró krumplit szorítanak a hóna vékony bőrére, és kiverik gumibottal vagy pisztolyaggyal a fogat a szájából, és ezen túlmenően megfigyelik minden lépését, és a halálba kergetik a gyermekeit is, mert nem engedik, hogy kaszát vagy kapát vegyen az apjuk a kezébe, és dolgozni mehessen, mert ha szegődni akart, akkor ajtót mutattak neki, vagy azt mondták, hogy felforgatókat nem etetnek – nagyon jól emlékszem arra a parasztra, aki akármennyit temetett is, mégiscsak felnevelt két gyermeket, csak kettőt, mert négyet a földnek adott az a paraszt, akinek a nyers és fellángolt hóna alá tejet és zsírt öntözött a felesége, miközben végigjajgatta a szobát, hogy „Jaj, édes istenem, jaj, Szűz Máriám, mi lesz velünk, mit csináltak ezzel az emberrel, édes Jézusom, hát mikor irgalmazol már minékünk!” – Emlékezem, mikor ez a parasztember, ez a föld nélküli földmíves lehajolt, és négykézlábra ereszkedett, és úgy nézett ki, mint a kutya, amikor vizet iszik a patakból, mert a lábát és kezét letette a földre, de akkor már a kalapját előbb levetette a fejéről, és azt is a földre ejtette, csak úgy leejtette oldalt, maga elé, s aztán úgy, négykézlábra ereszkedve födetlen fővel megcsókolta a szemerkélő esőben a földet, és a könnye összefolyt, összekeveredett az ég vizével meg a föld sarával, és úgy csókolta a földet, hogy nem szégyellte a könnyeit, pedig erős ember volt és szemérmes, de akkor odahajolt a föld fölé, és amikor felemelkedett, akkor az arca tele volt sárral, és lógott a sár és a cseppek a bajuszáról is – és ott volt a cövek a lába előtt, hevenyészve beleütve a földbe, és akkor elvette a gyermeke kezéből a fejszét, és eldobva ismét a kalapját, de most már azt sem nézve, hogy hová esik, magasra emelte a szerszámot, és ütötte, verte beljebb, mintha át akarná szakítani a föld túlsó oldalára, s aztán a gyalult, sima deszkát, amelyen kocsikenőccsel festve ott állt a neve, ez a föld az övé, és nem úri birtok többé, feltűzte, mint a hajnal a napot az égre, feltűzte a tábla szélébe, és a talpaival, melyek nyomorgatottjai voltak a botnak és a hatalomnak, végigléptetett a földjén, és ahogyan mifelénk mondják, nem tudta a száját összecsukni örömében, s mint a szivárvány mögül, még ereszkedett egy-egy könny a szeméből, és egyébként is olyan volt a szeme, mint egy gyermeké, amikor nehéz és hosszú sírás után áttündököl felette a kacagás.
*
Még áll egy darabig a félfának támaszkodva, aztán, hogy eltörölte a kalapja szélét a kabátujjával, feltette a fejére. – Nem fordul már énutánam az idő, elmegy, mintha a szél fújná… – és ellépett a küszöbről. Magam is felálltam. Eleget volt kint, nincs itt már egyéb dolga, hazamegy lassan. Léptem is már feléje, amikor a fák között feltetszett a csősz alakja, s már ki is szaladt a kutyája a lábaink elé. – Elmenj már, te! – szólt rá az öreg. Már köszönt is a csősz. – Adjon isten! Ahogy szokott: a hátán keresztbe vetve a botja, leszorítja a két könyökével, a kabátja megbomolva, a kalap a feje búbján. Csak megállt arrább, a fák alatt. – Nem takarodsz, te! – szólt onnan, messzebbről a kutyájára. Az öreg lassan odafordult, és el is lépett egy keveset hátrafelé. – Adjon isten… S hogy nem szólt senki, később még azt mondta. – Hát te is előkerültél, hallod? Az csak hallgatott, valami fűszál volt a szájában, azt lóbálta. Később meg azt mondta az öreg. – Mondok, kijövök már, megnézem eső után… Az csak hallgatott. Elfelejtettem a köszönést, s most rászóltam. – Jó napot! Megemelte a kezét – előrehúzva a bottól –, és megérintette a kalapját. A kutya kergette a farkát, aztán lefeküdt a homokba, forgatta benne magát, vakkantgatott. – Hallom… – mondta a csősz – beléptél? Nézte az öreget. Az öreg elfordította a fejét a szőlő felé. – Én ezeket a gyermekeket kiküldöm holnap, kacsolni kéne már erősen… – Hallom, hogy beléptél – mondta ismét a csősz. – Sokat hallasz! – Mán csak úgy hallogat az ember! – A mán igaz. – Mondják… beléptél! – Jól mondják! – Hogy elnök akarnál lenni! Mán, hogy annak nem kell dolgozni… csak járkálhat, mint az ispán, s mégis a legtöbbet kapja… – A lehet… – Hát…! Nem is kell ott igazában senkinek dolgozni. Találkoznak az úton a tanító úrral, a mén az iskola felé, e meg a mezőre, a többi… Szép urason, früstök után! – Az is lehet… – Hát… Ha meg jobban mén, akkor ki is adják ott a munkát… Megparancsolják, ki mint, s ki merre, úgy, ahogy a birtokon szokták volt, ahogy az Odelszkáli idején volt… Hiszen: voltál te annál, tudod, hogy mondom… – Az úgy volt… A csősz közelebb jött, és amikor odaért a présházhoz, leszúrta a botját a lába közé, és ráereszkedett. A kalapja a feje búbján, különben borostás, alvatlan, mint legtöbbször. Nyúlt a dohányáért. – No… hát arra mondom, hogy tudod te azt, eleget próbáltad, s arra mondom, hogy nem lesz nehéz tenéked beleszokni megint… Csak mondják majd, te erre, te meg arra, s aztán mégy… – S ahhoz tenéked mi közöd van? – nézett fel az öreg, de pontosan rá, a másik arcára. – Énnékem?… Semmi! Nincsen énnékem ahhoz semmitlen semmi közöm… Énfelőlem azt csinálhatja mindenki, amit éppenséggel akar! Ahogyan ő akarja… Nem szólhatok én ahhoz egy szót sem! Nem is törődök én vele, mert énnekem ahhoz semmi közöm sincsen, még akkor sem, ha az ingét is odaadja, s úgy veszi magára, hogy kikéri a listáról, hogy felvehesse! Mert az is az ő dolga, nem az enyém, mi közöm nékem ahhoz… – Nahát! – Nem mondhatom én még azt sem neki, hogy no… hát csak nem megy muzsika nélkül, hogy húzzák a füledbe, hej, most oda, mert hát enélkül mit is tehetnél, nem haragszom én, megszoktad te már azt az életedben, nincsen másképpen: abban nőttél fel már pulya korodban, aztán nem tudsz te szabadulni attól, csak oda húz vissza a szíved, mert hát jobb tenéked, ha parancsolnak! A feje meghajtva, igazította a papirosban a dohányt, csavarta a cigarettát. Fel sem nézett, ahogyan beszélt, úgy vette elő a gyújtóját is. – De hát igazad is van – nyálazta végig a papírt –, mi gondod van akkor, ha más mondja meg, hogy mi dolgod van? Semmi!… Mégy, s teszed, amit mondanak neked… Nem tetszett a magad urának lenni, majd megmondják este, merre menjél reggel… – Jó lenne, ha kiküldené a gyerekeket – mondtam az öregnek –, már holnap jöhetnének, aztán délre már küldöm is őket, hadd menjenek! – Igen sokat tudsz beszélni – mondta az öreg a csősznek. Arra is fordult már egészen, s hogy a kalapja elég mélyen ült a fején, a karimája alól nézett. – Minél korábban küldi, annál jobb lesz… – Nagyon sokat tudsz! – mondta a csősznek. – Mán csak tud az ember valamit! – válaszolta amaz. – A szájadat járatni! – Azt is! De az nincsen megfizetve… Az én szájam! Nekem azért nem fizetnek! – Fizettek tenéked eleget, másért! – Hogy énnékem? – Tenéked! Megnézte a cigarettáját, s mielőtt válaszolt volna, kiköpött a földre. – Az is meglehet! – Na, látod… Hát ha most nem fizetnek, hallgass! – Hallgatok én… Beszél tenéked a titkár eleget úgyis! – Aki tenéked ezt a csőszséget megcsinálta, mert annak köszönheted te, nem minékünk, tudod te azt jól, hogy néki köszönheted! – A nyavalya ment őhozzá… – A mán igaz! – Hát! Aztán azt mondta a csősz. – Ami igaz, az igaz… Szépen tartottad te ezt a szőlőt… Amíg a tied volt! Nem sajnáltad tőle a fáradságot, megadtad neki, ami kell… amíg a tied volt! Nem tagadhatja senki… Nem sok ideig volt a te neveden, de addig ott volt a szíved rajta, no… ezt meg kell adni! De hát… majd csak lesz valahogyan ezután is, igaz-e? Éhen csak nem vesz az ember manapság, ha van neki földje, ha nincs, úgy mondják. Aztán meg mégiscsak kevesebb az ember gondja, ha nincs semmi a neve után… se adó, se biztosítás, nincs neki semmije, nincs neki semmire se gondja! Mert csak sok gondod volt vele… amíg a tied volt, no! Ezután már csak könnyebb lesz nélküle, nincs föld, nincs gond… Az öregember hozzám lépett, és a vállamra tette a kezét. – No, Isten megáldja… Ott ment el a keze a szemem előtt, nehéz, amikor a vállamra ér, valósággal remegett. – Isten áldja – mondtam én is. Ment, fordult az ösvény felé, a másikra rá sem nézve. Már az ösvényre tette a lábát, s már takarta is az alakját némiképp a legszélső tőke meg lent az oroszlánszáj bokrai, amikor utánaszólt a csősz. – Aztán… ha hajnalon kongatnak, ugorj, hallod! Tudod te már, hogyan szoktad a birtokon, kongatnak s ugrasz!… Beleütközött a tőkébe, s mert megakadt benne a lába, azon taposott keresztül, s jött visszafelé az öreg. A két karja szétvetve az oldala mellett, jött sebesen keresztül a homokon, szürke haja, mert oldalra volt szoktatva, ráfolyt a homlokára. Az arca vörös, de egészen az, mint a betegeknek. A csősz felállt. – No, te, hé, te… – s szemei mint a kosé, akkorára nőttek. – Megállj te, Mihály! De ekkorra már odaért az öreg, s amikor a csősz emelte volna a botját, akkor lecsapott rá a tenyerével. – Te, urak kutyája, te!… Hát mi dolgod néked avval a földdel? Mi közöd tenéked ehhez a földhöz? Az én sorsomon járatnád a nyelved? Hát mit értesz te ahhoz? Messzire hajította a botot a másik kezéből. Úgy akaszkodtak össze puszta tenyérrel. – Hát mit csinálnál te az én helyemben? Még a gyermek sem maradt meg melletted, de az enyéim itt vannak! Négyen – a nyolc holdamra! Mit hagyhatnék rájuk, azt mondanád meg! Ahová elkaparják magukat, ha megdöglenek?… Sípolt a tüdeje, mint a furulya. – S ha el is mennének? Mi van még énnékem hátra? Hogy a karomat emelni tudjam? Te kivennéd felébe tőlem, s adnál nekem, hogy egy falatom is legyen? Kinek kell az már? Hogy süllyesztette volna el az Isten, amikor megteremtette… Öregek voltak mind a ketten. A másik az arcát fogta lent a földön, ez meg, aki hozzám jött, csak mondta egyre, mint a gyermek. – Ki adna énnékem pénzt kenyérre, sóra… Mit csinálnék én vénségemre… Azok elmennek, el mán, az enyéim is. Azok már nem akarnak beledögleni ebbe a földbe… A keserves jó Istenit az egész világnak, hogy nem dögleszt meg már engem az Isten! Felállt. Szédült és tántorgott egészen a ház faláig. Úgy támaszkodott hozzá, előrenyújtva a két tenyerét, mint amikor hányik az ember. – Hogy nem dögleszt meg engem már az Isten… – Alig lehetett hallani a hangját a zihálástól. Aztán megfordult, s hogy látta: a másik ott fekszik még, s éppen hogy mozdul, rám nézett, s így szólt: – Hozzék vizet neki! – s fújt, zihált, mintha kiszakadna a tüdeje. – Te a tisztességes ember dolgába ne mártsd a nyelved! – mondta még egyre. – Mert énnékem más út nincsen, ezt az egyet adta már csak az Isten… Ott voltam már a vederrel, s hogy kilépve elhaladtam mellette, elvette a kezemből. – Csak loccsantsa rá… – mondta, de maga ment, s löttyentette végig a csősz arcát. Aztán odahozta vissza a falhoz a vedret, s hogy letette, maga meg ráereszkedett a székre. Maga alá húzta a lábát, s ráhelyezve a karját, a könyökét a térdére támasztva, beletette a tenyerébe az arcát. |