Szegény lány, szegény legény

Volt egyszer egy lány meg egy legény. Szépek voltak, fiatalok, de szegények, mint a templom egere, úgy, ahogy az a cselédekhez illik. A legény rosszfajta ember volt, ivott, verekedett, lopott, ahol csak érte, nem szerette senki. A leány meg éppen másképp, dolgos, jóravaló. Hogy s mint szerette meg ezt a legényt, nem értette senki. De szerette, azt csinált vele a legény, amit akart, annyira szerette. Ahogy mondani szokták: elvette az eszét.

Volt annak az uraságnak, ahol ez a leány meg a legény szolgált, egy semmilyen, anyámasszony katonája, élhetetlen fia. Nem lehetett azt semmire sem használni, féltette is az anyja meg az apja, mint a pásztor a kicsi bárányt. De akármilyen volt is, mégis mindig a leányok után járkált. Kapáláskor, aratáskor, kertben, mezőben, mindig ott volt körülöttük. Azok csak kacagták, megcsúfolták, nem is törődtek vele.

Leginkább e szép leány után járt volna, aki ezé a mihaszna legényé volt.

Mondták a többiek a legénynek.

– Nézz csak arra, te! Nézd csak, hogyan kerülgeti! – s intettek arrafelé a fejükkel, amerre a leány hajladozott, mellette meg hol jobbra, hol balra lépdelt az úrfi.

– Az ő dolga, hadd csinálja! – mondta a legény, s még csak arra sem nézett.

Később aztán már a lány mondta neki.

– Egy perc nyugtom sincs tőle, egyetlenem… – mondta, s igaza is volt – akármerre járjak, mindig a nyomomban van!

A legénynek a szájában egy szénaszál volt, csak himbálta a fogai között.

– Nagyon odavan… Szentigaz!

Nem is szólt többet.

Aratáskor jöttek hazafelé, kasza s korsó náluk, azt mondja a leánynak, de eltelt már akkor elég jócskán az idő.

– A derekadat megfogta-e már?

– Ó, Szűz Máriám!

S csak később mondta tovább.

– Hát mit gondolnál te énrólam… – s piros lett az arca. Szép is lett tőle, akár a pipacs.

– Attól nem dől össze a világ! – mondta a legény. Csak mentek hazafelé, s mert a legény nem szólt, hallgatott a leány is. De igen szomorú volt.

Egy idő múlva, egy hét ha telhetett, odament a legény a lányhoz.

– Ezt a virágot tűzzed szépen a hajadba… – a tarlón keresztülment a leányhoz, és nyújtotta neki a virágot.

– Nekem hoztad volna?…

– Neked!

– Ó, te bolond te… – mondta a leány, s kacagni kezdett, tűzte a virágot a hajába.

– Aztán… – mondta a legény – ha az a nyomorúság idejönne, add oda neki!

– Miféle nyomorúság?

– Az úrfi… jön az majd, s akkor add oda neki !

A leány csak nézte a legényt. Nem is értette. Aztán kivette a hajából a virágot, de a szeme lassan könnyes lett, s úgy, azzal a mozdulattal, ahogy vette volt a hajából, elengedte a kezéből a virágszálat. Le is esett a földre.

A legény nézte.

– Na, hajolj… s vedd csak föl szépen!

De a leány egyik kezével megfogta a másikat, s úgy tartva éppen a melle alatt, csak elindult, azt sem nézte, hová lép, csak ment el a legénytől. De nem is látott valójában semmit, annyira meglepte a szemét a könny.

Öt napig a legény feléje sem ment. Rá sem nézett. Még vasárnap sem, egész nap.

Estére aztán odament hozzá a leány. Oda, ahogy szokta.

– Amit én a számon kimondok, az úgy legyen, mindig!

A lány csak tépte a kendőjét.

– Megértetted?

Csak hajtotta le a fejét.

– A kutyaistenit!

Nyúlt a dohányáért, s húzta erősen a szemét. Hallgattak. De aztán, hogy félig elszívta a cigarettáját, ránézett a lányra, s azt mondta, de másképp, csendesebben, s nézte a lányt.

– No, jer ide…

S megölelte.

Másnap aztán a lány odaadta a virágot az úrfinak.

– Menjen, ne bolondozzék – mondta, és odadobta a virágot. De nem akkor vette el a hajától, mert ez már másik virág volt, maga szedte, s ott hordta a derekánál, és onnan dobta oda az úrfinak. Az meg azt sem tudta, hová legyen az örömtől, szinte olyan piros lett, mint a leány volt, amikor a magáét fogadta a legénytől. Nem volt rossz ember ez a szerencsétlen, csak hát hajtotta a vére, s nem tudta, mit hogyan kell, mert fiatal volt még, s mindenképpen ügyefogyott.

Elment, s anélkül hogy most kezdett volna beszélni, otthagyta a leányt, ment végig ő is a tarlón, mint a legény, amikor hozta volt egyszer a lánynak a virágot, ment, s tartotta a kezében, de mind sebesebben haladt, a végén már szaladt éppenséggel, s hogy beért a fák alá, ott aztán maga elé emelte, s elkezdte nézni, mintha most látná először a virágot. Pedig annyit láthatott, amennyit akart, de ez volt az első virág, amit rádobott leány. Nem is annak örvendezett, hogy ettől a leánytól kapta, hanem, hogy lány adta, s neki adták.

Úgy is ment hazafelé – nagy, szép kastélyuk volt –, mint aki a fél világot megkapta.

A lány éppen abban az időben, de hajszálra éppen akkor, hogy ez az úrfi a fák közé lépett, nem hamarabb, mert figyelte szegény, hogy mikor nem látja többé, éppen akkor felemelte a karját, és végigtörölt vele a homlokán. A szemét összehúzta, lassan el is tűnt belőle a nap, elzárták a pillái tükrét, s behunyta egészen, és összeszorította kegyetlenül, hogy a két szép hajlása egészen meggyűrődött, s olyan csúnya lett, mint egy vénasszonyé, a kezét meg, a másikat, vitte s derekához, és rászorította a gyomrára.

Az arca fehér lett, mint a tej, sápadt, míg valóban fehér lett egészen. Kínlódott volna is, de úgy vigyázott, meg ne lássák – mert volt arrább több leány is –, csak fogta a gyomrát, mert áldott volt már akkor, nem annyira, hogy látszódjon, csak éppen hogy tudták már ők ketten a legénnyel.

– A szegény ember dolgába még maga az Isten se szóljon bele, ha nem adott, szerezzen az ember, az ő dolgát végzi, hát egy szava se legyen… – mondta a legény a lánynak, amikor az nap mint nap csak sírt. S hogy beszélt neki a legény, mindig hozzá bújt a leány, odaadta a vállát, a derekát, a legény karjaiba, s odahajtotta a fejét a mellére végül, mert tudta, hogy már csak ez a legény van neki az egész világon, s másra nem számíthat.

A legény meg ha találkozott az úrfival, köszönt neki, ahogyan illik, levette a kalapját, s tette vissza a fejére, s mondta, ahogy szokták.

– Jó reggelt, nagyságos úrfi, igen korán felkelt. – Vagy mondta: – Hát ki tetszett jönni ide, hozzánk – akkor mondta, ha a munkában kereste meg őket –, ej, nem az úrfinak való ez, még akár nézni is…

Vagy ha úton s máshol szembe kerültek.

– Adj isten, nagyságos úrfi, hát hová, merre ebben a szép időben?

Vagy ha puska volt a vállán.

– Hát esett-e már valami, úrfi? Csak tudja az úrfi, hogy mikor kell, éppen most igen járnak – s emelte a kalapját.

Az úrfi meg – jó lélek volt az különben is, nem volt annak soha egy goromba szava sem, úgy beszélt az emberrel, tisztességesen mindig –, az meg azt sem tudta, hová legyen, mert tudta, hogy ezé a legényé az a leány, hogy ez járna utána, hát csak mondta szegény, hogy hát igen, s így s úgy, aztán megkínálta cigarettával a legényt, s még tartotta neki a tüzet is. Ahogy aztán elköszönt, a legény nézett utána, fújta a füstöt, s kalapját feltolta a homlokából, s szólt magának:

– Adjad csak, adjad! Adjad csak…

Akkor már kapott volt a leány egy kendőt is ettől az úrfitól, szép kis kendőcske volt, a legény őrizte, mert látni sem akarta a leány, s elfogadni is csak soká fogadta, amikor mondta a legénynek, s az reá parancsolt.

– Adjad csak, adjad! Adjad csak… – s nézett utána, a kalapja meg a feje búbján, s fújta a füstöt.

A leány meg egyik este, de már éjszakába hajlott az idő, s az ég tele volt csillaggal, ragyogott, mintha parázzsal szórták volna tele, s könnyű, meleg levegő volt, de azért friss is, mert néhány szellő azért járkált, s töltötte a kedvét, hozta s vitte a sok jó illatot, azt mondta a legénynek: egészen föléje emelte az arcát, a karját áttette a legényen a másik oldalára, úgy hajolt föléje, hogy ott volt egymással szemben az arcuk, úgy mondta.

– Szeretel te engem?

A csillagos eget nézte a legény; a vállához fordult a feje, úgy nézte.

– A papnak is csak a szája jár az Istennel, de a szegénynek még az sincs, még az se törődik vele…

A lány megfogta az arcát, s úgy fordította maga elé.

Mind a két tenyerével tartotta, s a dereka ott nyugodott a legény oldalán.

– Szeretel te engem? … Mondjad már! – nézte a legény arcát meg a szemeit. – Szeretel te engem?

– Akár baromnak is születhetett volna valamennyi… akár baromnak is, úgy sem rosszabb – mondta a legény –, de hát az meg ordíthat, ha hiánya van valamiben, s az ajtót kitöri, meg rámegy a vetésre, kukoricára, répára, amit talál, azt szerzi meg magának, ha nem látják el, de a szegény ember mit csinálhat?…

Pedig nem is a szegénység volt a gondja annak a legénynek, hiába mondta, mert amije volt, soha nem maradt meg a kezében, elitta volna az Isten pénzét is, ha neki adják. Azt szeretett: inni meg hanyatt feküdni, s fújni a füstöt.

Nem is válaszolt a lánynak, csak később, hogy megnyugodott valamelyest a háborgása, megölelte.

De hogy az úrfival később is találkozott, így beszélt hozzá: tudta, hogy mit mond, mert előre elgondolta minden szavát.

Fogadta a cigarettát, eleresztette a füstöt, s úgy mondta.

– Telik az idő, nagyságos úrfi, aztán még a magamfajta tanulatlan ember is elgondolkodik, hogy minek is tölti a napjait árván… – a két ujja hegyével fogta a cigarettáját úgy, hogy a parazsa a markában legyen, a tenyere alatt, s fel-felemelte, hogy lefújja róla a hamut, s ilyenkor egészen kicsiny pillantást rávetett az úrfi arcára, hogy lássa, hogyan hallgatja. – Az az ember sorsa, ha szegény, ha gazdag, hogy társat vesz magának. A magamfajta cselédember egy nyomorúságból kettőt csinál, s azt gondolja, majd csak megsegít az Isten, s lesz valahogyan…

Az úrfi hallgatta. Pedig elment volna legszívesebben a legénytől, de nem volt bátorsága hozzá, mert szégyellte magát.

– Az a fontos a férfiembernek, hogy dolgos, tisztességes lányt vegyen, ügyes legyen, viselje a szegénységet, s aztán meg ne mutogathasson rá a falu az emberre, hogy lám, ennek is hol volt az esze, kit vett el, Samut meg falut… így mondják, ha baj van a menyecskével…

S mondta tovább. S fújta a füstöt. Az úrfi meg nem nézett a mezőbe, s hogy elment, amennyi cigarettája volt nála, azt mind odaadta a legénynek. Mert aznap estére már várta a leányt, megbeszélték, hogy találkoznak, s azért szégyellte annyira magát a legény előtt. Pedig tudta az már. Hisz maga küldte a leányt, az meg sírt előtte, de olyan keservesen, hogy ha más hallja, megszakad a szíve. De a legény csak fogta a két vállát: – Aztán énnélkülem mi lesz belőled, ha én is otthagylak? He? Aki eggyel, az többel is! Beszélhetnél! Én is mondhatnám, amit akarok éppenséggel, s te csak beszélhetnél!… Te az én utamba ne állj, azt már mondottam, azt csináld, amit én mondottam, de énnekem a nyomorúságból, meg a hej ide, hej oda világból elég volt…

S káromkodott, szidta az Istent meg az egész világot.

Amikor az úrfi elment, elkezdte nézni a legény a markában a sok cigarettát, s aztán egyenként szépen berakta a dóznijába, egyiket a másik után, szépen egymásra rakta, eligazította őket, s becsettintette a doboz fedelét.

– Lám – nézett az úrfi után –, mind ideadtad!

Ennek a legénynek a faluja nem volt messzire, s aznap este, hogy a leányt útnak engedte, maga ténferegni kezdett az istállók körül, aztán kiment az útra, s meg sem állt hazáig.

– Édesanyám! – verte az ajtót. – Lelkem édesanyám!

S hogy bement, megölelte.

– Hagyja csak, ne gyújtson világot…

Megfogta a vállát az anyjának, s vitte az ágyhoz.

– Feküdjék csak, édesanyám, kis időre jöttem, feküdjék csak…

Maga leült az ágy lábához, a hátát nekivetette, s rágyújtott a cigarettákból. De alig szívott egyet, már fel is állt, ment az anyjához, s odaült hozzá, az ágy szélére.

– Hogy vannak, édesanyám?

Az meg, ahogy a szegény asszonyok szokták, sorolta a gondját, nem volt egy szem jó sem abban, amit mondott, Csak mondta a nyomorúságát, mondta egyre. Arrább még két gyermek feküdt, hogy azokkal mi lesz, s mondta az egész nyomorúságos életét. Mert az volt, szegények voltak ezek, mint a templom egere, s még annál is szegényebbek egy kicsivel.

A legény meg eligazította az anyján a takarót.

– Édesanyám! Lelkem édesanyám – mondta, s olyan szép, csendes volt a hangja, mintha megcserélték volna. – Ne búsuljon, hallja! Vége lesz már a maga nyomorúságának… mondtam én magának mindig, addig a maga fia nem nyugszik, míg magának ebben az életben jó dolga nem lesz…

Úgy s addig beszélt, míg az anyja kacagni nem kezdett.

– Ó, te bolond én fiam, te… – s kacagott, ahogy ilyenkor szoktak a szegény asszonyok.

Ott maradt a legény egész derengésig.

A lány meg feküdt a helyén, nyitva volt a szeme, a két karját elfektette maga mellett, úgy feküdt egész éjszaka, s amikor a legény jött hazafelé az úton, a derengésben, akkor is még úgy feküdt, nézte a sötétet, feküdt csak úgy elnyújtva maga mellett a karját.

Amikor délben odament hozzá a legény, dolgoztak még, harangozás előtt volt valamivel, kukoricát tört a leány, meg sem állt a keze, törte tovább a csöveket, s lépegetett arrább. Sütött a nap, zörgött a tábla mindenfelé, a nagy kék égben csak a nap volt, se felhő, s madár is csak alig. Ott állt a lány mellett a legény, ingben, kalap a fején. Aztán ahogy lépett a lány, lépett ő is.

– Harangoznak már! – mondta, pedig még nem húzták, csak várni lehetett minden percben.

Hallgatott a leány.

– A magunkét szívesebben törnéd! – mondta a legény.

Léptek tovább. Aztán a legény eléje állt, hogy nem mehetett tovább. Elmaradtak a sorból, a többi mind arrább, s énekelt.

– Mindened meglesz! – mondta a legény. A leány ránézett, aztán elfordította a fejét a többiek felé. Fehér ing volt rajta, s kicsiny kendő a fején.

– Nagyon szép vagy! – mondta a legény. Igazat mondott. Nem is tudta levenni a szemét a leányról, olyan szép volt, mint még soha. S hogy mondta neki a legény, mosolyogni kezdett.

– Nem kell neki majd a gyerek, attól ne félj, hallod? – mondta. – Megfizet az, csak baj ne legyék!

Törni kezdett ő is.

– A magunk ura leszünk. Te! Többet neked még az Isten sem parancsol! Mégy, s végzed a magad dolgát! A gyerek meg azt sem tudja, mi a nyomorúság, hacsak a másét nem nézi, nem lesz más kutyája, annak senki nem fog parancsolni, arra senki nem nyitja majd a száját…

Ahogy mondta, úgy mosolygott egyre a leány. Törte a kukoricát, rakta őket, s az arcáról nem szűnt a mosolygás. Mint aki úgy énekelget magában, s le is hunyja a szemét, s a szájára mosolygás támad közben, úgy mosolygott ez a lány is. Nem szólt egy szót sem, járt ügyesen a keze, s mosolygott.

– A magad konyháján eszel, s veszel magadnak kendőt, szoknyát, amit csak éppen megkívánsz, s amit látsz, minden a magadé… Jut majd aztán az anyádnak is, az is megdolgozta már a magáét, sohase volt egy jó napja, akár az enyémnek, azoknak is jut majd…

Mosolygott a leány. Meg-megállt, s karjával elsimította a haját, s hogy egy kicsit összehúzta a szemeit, nézett végig a kukoricán meg az égen.

Olyan szép volt, hogy a legény megfogta a karját, s nem telt be nézésével.

– Senkinek szebb felesége nem lesz! – s hajolt oda, hogy megcsókolja.

Bolond volt ez a legény, nagyon bolond!

A lány ránézett, s ahogy hajolt hozzá a legény, nézett annak a szemébe, s mosolygott egyre. Amikor az arcát megcsókolta a legény, akkor is nézett messzire az égbe.

– Jössz estére? – kérdezte a legény.

Aztán, hogy a lány nem szólt.

– Szólalj már, no!

– Vár az úrfi! – mondta a leány.

Törték tovább a kukoricát, de alig egyet-kettőt, mert jött már keresztül a mezőn a harangszó.

– Többet tenéked nyomorúság nem lesz! – mondta a legény.

A lány mosolygott, s azt mondta.

– Nem lesz…

A legény megfogta a derekát, úgy szembe, mintha táncba mennének.

– Szeretel-e?

Nézték egymást sokáig. Pont a legény szemébe nézett a lány, s szállta, járta a mosolygás az arcát, finoman, gyöngén, s odaült az ajkaira, mintha sohasem akarna elmenni onnan. Nézte a legényt, de apránként ment végig rajta a tekintete. A homlokára először, aztán a két arcára, a szájára is rászállt, aztán megint megérintette a homlokát, s végig az egész arcát, s amikor a szeménél megállapodott, lassan megbiccent a feje a leánynak, lassan mint a virág, ha szellő éri, s úgy mondta.

– Igen…

S elindult ki a kukoricák közül, vitte a derekán a zsákot, a legény ment utána.

Hogy kiürítették a többi mellé a zsákot, azt mondta a legény.

– Lássalak még az éjjel!… – nem így szokta mondani, s most a hangja is más volt, mert nem tudta levenni a szemét a lányról, olyan szép volt. Máskor parancsolta vagy mondta – úgy, ahogy gondolta, de most, amit soha nem tett, éppenséggel kérte, legalábbis olyan volt a hangja.

– No, hadd lássalak még… – s nem tudta másképp mondani, annyira nézte a leányt. Az meg ahogy engedte a zsákot, s ahogy dobta a többi mellé, s azután ahogy a kendőjét lebbentette: mosolygott, s a szemeit lehunyta, úgy bólintott. Ahogy a lányok szoktak, ha nem akarják kimondani, amit várnának tőlük. De azért úgy csinálnak, hogy tudhassák: igent mondtak.

El is váltak azzal!

Amíg a legény ment a maga társaihoz, keresztül a tarlón, egyre a lány járt az eszében, s amire sohase gondolt, azt most megtudhatta. Ment, lépegetett, s úgy érezte, hogy nagyon szereti ő ezt a leányt, annyira, hogy talán nem is tud nélküle élni.

Hajnalra aztán elkezdtek kiáltozni kint az udvarban.

– Hé, emberek, hé te, hé, legények, no!

Ugrott, aki meghallotta. Ez a legény meg elsőnek, mert egész éjszaka nem hunyta le a szemét, járkált ki-be a vackáról, mert várta a leányt.

Most aztán hozták is.

A kompos meg egy gazda emelték éppen le a szekérről.

– Fogjátok csak, hé! Ide tihozzátok való a szerencsétlen.

Megölte magát ez a leány, s a víz odasodorta a komphoz, ott szedték ki, de akkor már nem volt benne lélek. Felrakták a szekérre, s mert megismerték, hozták a cselédekhez. Feküdt a szekérben, a két karja a mellén, de az egyik lecsúszott egész a hasára, ott feküdtek a hasán az ujjai.

Megjött. Úgy, ahogy ígérte a legénynek. Megjött, hogy szerethesse, s szerezzen véle boldogságot magának a legény úgy, ahogy szerezhet magának a szegény ember, ha már nem bírja a nyomorúságot, s az Isten se segít már rajta.