Mécsek

Bátyámmal gyertyát árultunk a temető előtt. Halottak napja volt. Férfiak, asszonyok, itt-ott egy-egy gyermek, igyekeztek a sírok közé, s mi árultuk közöttük a gyertyát. Ma sem értem, hogyan kerültünk ebbe az üzletelésbe. Biztos az ördög csinálta. Mert ezen az estén nem nyughatott, míg meg nem kísértett bennünket. Azóta tudom, hogy csak egyszer kell rácsapni, többet nem tolakszik.

Szép őszi délután volt. A levegőben játszadoztak a késői illatok, mintha a napsugarakkal kergetőznének. Aranyba, pirosba, ezer gazdag színbe borult a világ, mintha utoljára, szép búcsúzásképpen minden pompáját még egyszer mutogatná: el ne feledjetek, ugye, szép vagyok. Nem is tudtunk ellenállni ennek az ezerhangú hívásnak, s elcsavarogtuk bátyámmal az egész délutánt. Már nyitogatták szemüket a csillagok, amikor hazafelé tértünk. Ekkor szegődött mellénk az ördög, mert amit sose tettünk, elkanyarodtunk a nagytemető felé. Nem haza vitt ez az út, mégis arra mentünk. Bátyámból beszélt, mert ő szólott reám.

– Menjünk a temetőbe!

– Miért?

– Hogy lássuk – válaszolta.

Mindig ellenkeztem, s most mégis azonnal reá bólintottam.

– Lássuk.

Egy kicsi kő került a lábunk elé, s azt rugdostuk magunk előtt, míg csak meg nem sűrűsödött körülöttünk az utca. Amikor felnéztünk, akkor láttuk, hogy a temető előtt vagyunk már, s ember ember hátán ki-be jár a temető kapuján, mintha az egész város ide gyülekezett volna. Nem értettem a nagy sokaságot, s rápillantottam bátyámra.

– Ezekbe mi ütött?

A kövön nyugtatta a talpát, ő is szemlélődött, láttam, gondolkozik, szemét összehúzza, s minden embert megnéz. Hogy megint kérdeztem, odasétált hozzám. Már útközben gombolgatni kezdte a kicsi kabátját, s a sapkáját is megigazította, a haját is szépen rendbe szedte, úgy szólott pontosan, mintha templomba tévedtünk volna hirtelen.

– Tudod, mi van ma?

– Igen, ha megmondod.

Még csendesebbre lapította a hangját, hogy csak suttogott, s úgy nézett rám, mintha apám lenne.

– Halottak napja. Ma azt ünneplik az egész világon, s most mindenki arra emlékezik, aki rokona s ismerőse meghalt. Ezért a ruhádat szedd rendbe, s menjünk innen gyorsan.

Tudtam én, mi a halottak napja, s azt is megértettem mindjárt, hogy igaza van bátyámnak, meg kell igazítani a ruhát, ha halottakról van szó. Jártunkban úgy néztünk minden emberre, mint akit nagyon sajnálni kell, erős szánalommal. S most, hogy emlékezem erre, az is eszembe jut, ahogy nőttem, úgy butultam, és soha olyan bölcs, mint gyermekkoromban voltam, többé nem leszek.

Már majdnem kiértünk a nagy sokaságból, és a lépéseinket is meggyorsítottuk, amikor valami megzörrent a lábam alatt. Lenéztem, s valami kis csomagocskát láttam, elhasznált zacskót, valami hasonlót. Ahogyan tenni kell, lehajoltam érte, s a kezembe kaptam. Rögtön megéreztem, hogy nem lehet üres. Gyertya volt benne, szép fehér templomi gyertya. Már éppen mondani akartam, hogy na, anyánk megörvend, hogyha hazavisszük, amikor valaki megállott előttünk, s rögtön meg is szólalt. Fekete kabátos, kis, sovány termetű öregasszony volt, s én azt hittem azonnal, hogy ő vesztette el, s a gyertyát kéri vissza. De nem azt akarta.

– Csak ez az egy gyertyátok van, gyerekek?

Bátyám rám nézett, én vissza őrá, s hogy nem akart szólani, hát én válaszoltam, s gondoltam, legjobb lesz, ha igazat mondok.

– Ez az egy.

Valamit hümmögött, a táskájában kezdett kotorászni, hallottam, pénzt csörget, s már nyújtotta is felém, a másik kezével pedig kivette markomból a gyertyát.

– Hát akkor jó lesz ez az egy is – mondta, s mire feleszméltünk, ő már meg is fordult, s eltűnt előlünk. Bátyám engem nézett, és beszélni akart, de már nem juthattunk szóhoz, mert körülöttünk egy csomó ember állott, s mindenki gyertyát kért. Én ocsúdtam előbb, és szépen elmondtam, hogy ne kérjenek, nincs több, közben a pénz égette a kezemet, mert attól féltem, visszajön az ember, aki elvesztette az eladott gyertyánkat. Néztem, merre menjek, s már indulni is akartam, amikor a bátyám sebesen megszólalt.

– Ha annyira kell a gyertya, tessék ideadni a pénzt, mert én mindjárt hozok, s hogy semmi baj ne legyen, addig itt marad az öcsém.

Azt hittem, megbolondult. Ha az ember visszajön, engem egyedül talál. S ha olyan jó szíve van bátyámnak, hogy másnak boltba szalad, ne tegye ilyenkor, már estébe hajlik erősen az idő, s én miatta otthon nem akarok verést. Akkor még nem tudtam, hogy az ördög küldi. Ránézni sem tudtam, mert elszaladt nyomban, s én ott maradtam egyedül sok ember között.

Azok pedig kérdezgetni kezdtek, egyre faggattak, hogy mennyit adtunk már el, s mennyi pénzt kerestünk, még meg is dicsértek, hogy ügyes gyermek vagyok, s amikor elmondtam, hogy mennyi sok baj van egy ilyen üzlettel, s mit hogyan vesződtünk, míg megteremtettük, meg is cirógattak, s egy kövér, hajlott ember még rám is bólintott, hogy ügyes ember leszek, s még majd sokra viszem ebben az életben. Amikor a bátyám visszajött, s a gyertyát osztogatni kezdte, melléje sirültem, s felnéztem az emberek arcába. Legelőször is a kövér dicsérőmre, s úgy mondtam, mintha egész életemben azt tanultam volna.

– Ezeknek a díja fél árával több lesz, mert külön szállítottuk.

Bátyám megmozdult, s én gyorsan a sarkára tapostam. Ezt látták-e vagy sem, én bizony nem tudom, de ahány ember volt, mind kacagni kezdett, s megadták az árát úgy, ahogy  kértem. Csak az, akitől legelőször vártam, épp csak az nem adott. Mert az öreg, kövér ember, jövendőm jóslója, gyorsan sarkon fordult, s otthagyott bennünket. Csak éppen a szégyen ennyi ember előtt, az tartotta bennem, amit mondani akartam utána, hogy nem panaszkodhatik, mert ahogy látom, sokra viszi ő is.

Mikor elfogyott a gyertyánk, s az emberek elmentek, mi szépen félreálltunk a járda szélére. Láttam a bátyámon, hogy nyitja a száját, s gyorsan elejébe vágtam.

– Na, nekünk is kár volt éppen erre jönni!

Rám nézett, s torkán akadt a szó, kimondani is alig tudta.

– Kár? Miért volt kár?

Szépen megfogtam a karját, s átvezettem a túlsó oldalra, merre ő szaladt az előbb.

– Mert mi máma este már nem megyünk haza, és éjjel jól elvernek otthon.

Csak nézett rám, s láttam, nem ért engem,

– Elment az eszed? Talán korcsmába megyünk?

– Oda nem. De máma üzletelni fogunk.

Szépen elmentünk a fűszeres üzletébe, hol bátyám volt előbb, s ami pénzünk volt, az egészért mind gyertyát vásároltunk. Aztán térültünk, fordultunk, hol én mentem, hol a bátyám, mert egyikünk mindig a temetőnél maradt, az üzletet folytatni. Az emberek pedig egyre-másra jöttek, mind vásárolták a gyertyát, s amikor az üzletben elfogyott az utolsó szál is, akkor mécsest hoztunk, s azt is éppúgy vették. Megvette mindenki, még tolakodtak is, ki kapjon előre, mert az egész utcában s még a környéken is csak mi voltunk árusok. Akik délután jöttek, rendes kereskedők, mind hazamentek már.

Álltam, s míg jártak az emberek, csörgettem zsebemben a sok pénzt. Ki nem vettem volna tőlük a kezemet a világ kincséért sem. Mintha a tenyerem óriási marokká nőtt volna, úgy éreztem. Egyre nőtt a vállamból a karom, akkorára, hogy elhittem volna, ha valaki mondja, akár a világot is mind befoghatom. Magamat is úgy találtam, hogy felnőttem egész a házak ereszéig. S az embereket, akik elmentek előttem, olyan aprónak, semminek, kicsikének láttam, hogy úgy hittem, őket is markomba vehetném, csak akarnom kéne. Bátyám tenyerét is egyre ürítgettem. Ahogyan megláttam, hogy két-három mécseskét eladott, már léptem oda hozzá, szedtem a pénzét, s csorgattam a többihez, be az én zsebembe. Mind azt vigyáztam, hány mécses van nála, s csak akkor adtam újat, ha minden pénzt leszámolt. Az embereknek pedig csak a kezét láttam, s hogy jöttek, a lábukat. Más nem volt belőlük az én számomra semmi, csak két lábuk, ami hozzám hozta őket, s ujjaik, amivel kifizették, ami járt.

Nyolc órakor történt, már régen árultunk, éppen harangoztak, amikor a sok vásárlótól egy kicsit arrább megállott egy ember, egy alacsony katona. Mind csak engem nézett, kerülgetett folyton, s akárhogy figyeltem, nem tudtam, mit akar. Rég elfelejtettem az első gyertyaszálat, nem féltem attól, hogy még érte jönnek. Mikor egy keveset engedett a tömeg, s az emberek egy percre ritkultak előlem, odalépett hozzám. Azt hittem, mégiscsak vásárolni akar, mert a gyertyát nézte, s már kérdezni akartam, mennyit s milyet akar, mikor reám köszönt.

– Jó estét – mondotta.

Nekem már nem tetszett. Ma este nekem itt még senki sem köszönt, s nem köszöntem én sem, akár öregasszony volt is, ki hozzám jött. Rám nézett a katona, s a szemét mostan is látom, s ha száz évig élnék, akkor sem felejtem. Tüzet kéne rakni, s a lelkem kiégetni utolsó rostjáig, legkisebb ágáig, hogy feledni tudjam. A hangját is mintha ma hallanám.

– Hogy adja a gyertyát?

Megmondtam az árát. Benyúlt a zsebébe, pénzt vett ki belőle. A tenyerébe néztem. Azonnal láttam, még fele pénze sincs a gyertyám árához. Éppen annyi volt csak, pontosan csak annyi, mibe nekem került, ahogyan én vettem. Nem szólottam semmit, vártam, hogy elmenjen. De nem mozdult. Megtörölte az orrát a tenyerével, s újból reám nézett.

– Nekem csak ennyi pénzem van. Adja ide olcsóbban, azt az egyet…

Gyorsan elnéztem a bátyám irányába, s úgy mondtam, hogy értsen belőle, csak hiába beszél.

– Azt én nem tehetem. Megmondtam az árát.

Topogott előttem, s meg lehetett hűlve, mert szívta az orrát. Vártam, hogy elmenjen, mert a sokaság újra gyűlt, s láttam, hogy egypáran már felém tartanak. Még mindig egy helyben állt, s hogy mással törődjek, s ő is vegye észre, bátyámhoz szólottam.

– Hozzad már a pénzt, te!

Mikor mellém lépett, és pénzt, mécset cseréltünk, ismét megszólalt a katona. Most láttam, hogy valóban beteg, mert fáradt volt a hangja, s forró, mintha lázas lenne.

– Maguk együtt vannak?

Bátyám válaszolt rá.

– Mi együtt.

– Nézzék… én nem idevalósi vagyok, csak idehoztak a katonaságra. De egy halottam van itt, s meglátogatnám, adjanak egy gyertyát annyi pénzért, amim itt van az összesbe.

Féltem bátyámtól, s én akartam szólni, de válaszolt már, s éppen úgy, ahogyan én mondtam az előbb.

– Mindennek ára van, s olcsóbban nem adhatunk…

Most már azt hittem, hogy valóban elmegy, mert csendesen fordult, de alig lépett el, mégiscsak visszatért. Nyitott tenyerében, a sok ránca között meglapult a pénze, s megvillant egy-egy darabja, ahogy a villanyfény ráesett. Olyan csendesen szólt most is, mint az előbb.

– Maguk nem székelyek?

Ránéztünk mindketten, s együtt válaszoltunk, pedig megfogadtam, hogy többet rá nem szólok.

– De, mi azok vagyunk.

Még közelebb lépett, s megcsendült a hangja, mintha betegsége szállana belőle.

– Hát akkor adják ide azt a kisebbik gyertyácskát, s itt van a pénz, fogják…

Már hozzám ért a legújabb vásárló, s én ahhoz fordultam. A katonának pedig csak vállról szóltam vissza.

– Mondtam, hogy ára van, s magának nincs pénze.

A friss pénzt vettem már a markomba, mikor hallottam, elindul s még köszön.

– Na, jójszakát akkor…

De én már a tenyeremben éltem. Kezem zsebre dugtam, s az ujjaim között szép sorjában válogattam a pénzt. Mikor úgy gondoltam, hogy sorra vettem már mindenik darabját, akkor az egészet egy csomóba szedtem, s leszórtam a zsebem fenekére, hogy csengjen, s hallhassam a hangját.

Utolsó gyertyánkat talán épp az utolsó ember vette meg, s a kiürült utcában mi is megindultunk végre hazafelé. Bátyám lépett elöl eddig még mindenkor, de most engem engedett, hogy előbbre menjek. Kezem zsebre vágtam, s lépdeltem, mintha az utca is mind az enyém lenne. Nem szóltam bátyámhoz, hagytam, jöjjön hátul, s mikor megállított, épp hogy odafordultam hozzá. Villanyfánál álltunk, s ő gyorsan alákerült. Úgy mondta, mintha felnőttel beszélne.

– Számold meg, mennyi van.

Több volt, mint amennyit magam is gondoltam. Apám egy nap alatt alig keres többet. Bátyámnak adtam, hogy számolja meg újból, s odatartottam elé a kezemet, hogy beleolvassa. Számolta egyenkint, s közben pislogatott egyre-egyre reám. Én néztem a tenyerem, s hallgattam, hogy csendül, hogy csörög rá a pénz. S ahogy a lámpa fénye reánk hullott, a tenyeremet is megvilágította, s hirtelen akár megijesztettek volna, vagy váratlan, nehéz álomból költenének, a szívem verni kezdett. Mintha tenyeremhez ragasztották volna, nem tudtam elvenni róla a szememet. Mintha távolról hallanám csak, úgy jutott a fülembe, mert szívem dobogása minden mást elnyomott, hogy bátyám megszólal, s felsóhajt egy nagyot.

– Na, akkor várhatunk!

Magam sem tudom, hogy feleltem neki, csak a szájam mozgott, az kérdezett tőle.

– Mire te?

– A jövő novemberre, mert újból csak akkor lesz. Többször nem csinálják.

Már nem figyeltem rá. Mintha a szememmel játékot űznének, s kegyetlen nagy csoda szállott volna reám, az én tenyerem helyén a katonáét láttam. Még a ráncai is ott húzódtak rendbe, akár az ő élete lenne odaírva. A hangját is hallottam, hogy adjam a gyertyát, fele pénze van csak, s nem idevalósi. Mozdulni akartam, a lábam nem engedett. Mintha a katona betegsége szállott volna reám, a homlokom megizzadt, s csak úgy tudtam indulni, hogy szaladni kezdtem. Bátyám megragadott, s arcomba kiáltott.

– Megbolondultál?

Úgy mentem mellette, mint aki nehéz útról tér haza. Egész testemben végtelen fáradtság kínozott, mintha hegyet-völgyet éjjeli időben magam jártam volna. Ő pedig beszélt. Be nem állt a szája. Hogy mit veszünk, s hogyan, mit adunk anyámnak, mennyi marad nekünk. Számítgatott, úgy, mint aki az egész világot megvásárolhatná. Én pedig már az édesanyám arcával küszködtem. Hogy megemlítette bátyám, ideszökött elém, s nem tudtam magamtól elkergetni az arcát. Mind csak engem nézett, s a szeme olyan volt, épp pontosan olyan, mint a katonáé. Akár egytestvérnek születtek volna. A lábam elakadozott, mintha erős kötéllel a temető kapujához fűzték volna testem, s nem engedne tovább, visszarántana. Erős kínlódásban a bátyámra néztem, s akkor vettem észre, hogy már ő is hallgat. Előbbre lépkedett, s nem törődött velem. Ment, mint aki egyedül lenne, nem is volnék mellette, s mikor a házunkhoz értünk, a kapunál megállott, nem nyúlt a kilincs után, s nem mozdultam én sem. Visszanézett az utca elejére, s kerülte a szemem, amikor megszólalt.

– Vajon merre járhat?

Tudtam, kire érti, mégis megkérdeztem.

– A katonát mondod?

Nem válaszolt, csak a lábával kezdte piszkálni a földet, s csak akkor emelte fel a fejét, amikor újra hozzászóltam.

– Velem jössz-e?

Már mozdult is, amikor kérdezte.

– Hová?

Én már indultam. Úgy szólottam vissza.

– Dolgunk van – mondottam.

Olyan gyorsan mentünk, mintha hajtanának. Mintha a lábam elöl járna, s minduntalan hamar utol kéne érni. Bátyám is úgy volt, mert odaszólt egyszer.

– Gyere, fussunk, hallod!

A temetőig egyfolytában szaladtunk. Én idéztem, hogy jöjjön a katona arca, s mintha nem is hívnám, olyan gyorsan pattant, s ott járt mind előttem.

Nem találtunk már senkit a temető előtt. Nem néztünk egymásra, csak álltunk az utca közepén.

– Gyertyát kell keríteni.

– Azt!

Bátyám fellépett a járdára, s a falnak támaszkodott. Úgy állt ott, mintha hátán tartaná a házat. Egészen meggörnyedt, egész kicsike lett. Nem tudom, mért, nem mertem pont melléje állni. Odamentem én is, de arrább támaszkodtam. Éppen azon a helyen állottunk meg, ahol eddig a gyertyákat árultuk. Mintha máshol nem is volna helyünk, a széles nagy utcában. Késő volt már. Nem tudom, meddig állhattunk ott. Csak arra riadtunk fel, hogy hirtelen lépéseket hallottunk. Alacsony emberke közeledett felénk. Öreg volt, vállát lehajtotta, s úgy járt tipegve, szaporán, mint egy gyermek. Elénk ért, én rápillantottam, s mintha meglöktek volna, úgy ugrottam hozzá. Megtorpant nyomban, két kezét feltartotta, s most már tisztán láttam kezében a gyertyát, azt a fajtát éppen, amit mi is árultunk. Nem is köszöntem, csak mondottam egyből.

– Tessék eladni nekünk azt a gyertyát.

Sok időbe telt, amíg lecsillapult, s mikor megtudta, hogy csakugyan semmi mást, csak a gyertyát akarjuk, elszállt a haragja is. Úgy nézett ránk, mint aki bolondokat lát.

– Nem lehet, gyerekek, nekem is csak ez az egy darab van, nincs több.

– Adja dupla áron, szívesen fizetjük, csak tessék ideadni.

Nem akarta. S mikor semmi remény nem volt, tízszeres áron sem, benyúltam zsebembe, s arca elé tartottam az én sok pénzemet.

– Tessék ezért adni…

S bátyám is beleszólt.

– Ha nem többet, a felét, ezért a sok pénzért.

Ideadta végül. Kivettem a bicskámat a nadrágom zsebéből, s elvágta a gyertyát. Nem engedte, hogy én osszam ketté, s úgy vágta, hogy kicsi és nagyobb lett belőle. A kisebbiket nyomta a kezembe, s olyan gyorsan elment, mintha félne tőlünk. Minduntalan a kezébe nézett, hova a pénzt raktam.

Nem tudtuk, melyik lehet a mi katonánk sírja. A temető közepén a kereszthez mentünk, s oda raktuk szépen. Bátyám tartotta, én meg meggyújtottam. Elnéztem volna hajnalig a lángját, olyan szépen égett. A hideget sem éreztem, pedig már megindult a szél, s a hó is hullani kezdett. Nem tudtam magamban tartani a hangom, s szép csendesen bátyámhoz hajoltam.

– Imádkozni kéne, s vedd le a kalapod.

Ő nem tudom, mit csinált, de én nem imádkoztam. Mintha az egész világ tréfát járna bennem, s lobogtatná kedvét, ének gyűlt a számra. S nem templomos ének, hanem mindenféle táncos, egyébfajta. Egy szó imádság nem tudott bennem helyet kapni tőlük. Alig vártam, hogy befejezze magáét a bátyám, s mikor kiértünk a néptelen utcákra, kicsordult a hangom. Azt hittem, bolondnak néz bátyám, de alig kezdtem el, ő is belékapott, s átkaroltuk egymást. Amíg hazaértünk, az egész út hosszán mindegyet daloltunk.