Téli virágzás

Hatodik napja szüntelen esett a hó. Hullt, kavargott, mintha el akarná temetni a világot. Vihart hozott magával, fáradhatatlan, kegyetlen vihart. Tán ég s föld minden szele e vidékre gyűlt. Ami utat reggel tapostak, estére nem lelték már az emberek. Ki csak tehette, házában maradt, s az ajtókat méter magasan temette a hó. Gubbasztottak a házak, mint megnőtt sírhantok egy óriási temetőben. Mintha megfagyott volna, olyan volt a falu, s mintha jéggé dermedt volna körös-körül a világ. Fehérbe öltözött óriásként meredtek a hegyek. Ha alábbhagyott a hóesés, s látszottak csúcsaik, azt hihette bárki, ráüt oldalukra, és megcsendülnek, mint az üveg. Megfagyott minden itt e tájon, s úgy tetszett, nem lesz múlása sohasem e télnek, nem lesz itt erre soha olvadás.

Kiléptem az ajtón. Arcomba vágott a hó, s egy pillanatra visszatántorodtam a házunk falához. Magam sem hittem bent, hogy ekkora s így tombol a vihar. Szemem azonnal megtelt könnyel, s mögötte összefutott a világ. Botomat beszorítottam a hónom alá, kezemet zsebembe süllyesztettem, és elindultam. Nekifeszültem a szélnek, úgy haladtam. Az időnként megfordította a járását, s a hátamba csapott, hogy szinte orra buktam. Egy lélek sem járt. Bármerre néztem, csak a hó kavargott. Kinek volt ereje hozzá, reggel indult fáért a szegények közül. Csak én vártam, hogy engedjen az idő. De hiába. Annak volt igaza, ki kora nappal indult. Míg tapodtam a havat, hogy a hideget felejtsem, gondolatba fogtam. De furcsa a világ, erre kaptam rögtön, hóba, télbe, fagyba, hidegbe kell járni, hogy meleget hozzak. Otthon egy pohár víz elolthatja lángját, itt meg csikorgó hidegben, méteres hó alatt aluszik a tűz.

Nem haragudtam apámra. Miért is tettem volna? Dolgos ember volt, megszokta a munkát, ha beteg nem volna, maga menne fáért, nem hajtana engem. S hogy mérgesen szólt rám, mit vessek szemére? Láttam reggel óta, s már tegnap is tudtam, annyi fánk van éppen, mi ma délig elég. Igaza volt apámnak, hogy reám kiáltott. Lám, anyám is tudta, s mégis engem védett. Hányfelé kell, hogy ossza az én anyám a szívét! Ha otthon maradunk, semmi tüzünk nem lesz, úgy fekszünk majd le hideg szobában, s ő fázik legjobban, mert miránk rakja minden ruháját. S mikor elindultam, mégis tartott volna, féltett a vihartól, s a hidegtől óvott. Hogy megütötte apám a szemével. Énmiattam tette. A pír elöntötte az arcomat, szégyen fogott el, és érthetetlen, keserű fájdalom. Egyszerre sajnáltam anyámat, apámat és magamat is hozzá. De legjobban mégis az édesapámat. Sosem bántott volna, s mióta beteg lett, hányszor megütött már. Alighogy felkeltem, ripakodik reám. Nem állhattam estig egy percig sem előtte. Ha más munka nem volt, cipőt javíttatott. Maga mellé parancsolt az ágya széléhez, cérnát siríttetett, ölteni tanított. Sorba vétette mindenki cipőjét, és bevarratta vélem a legkisebb lyukat is. Úgy nézett rám ilyenkor, mintha legelőször látna. Arcomba mélyesztette egészen a szemét, hosszan vizsgálgatott. A láz kiverte sokszor, s minél jobban izzadt, mind többet parancsolt. Zárat javíttatott, a kályhát pucoltatta, az ágyat szétszedette, s hol engedtek a szegek, megkalapáltatta. Sorba a munkákat, mit ő végzett eddig, egytől egyig mind reám parancsolta. Szüksége sem volt legtöbbnek, mégis készíttette. Nézte, hogy csinálom, a kezem járását, s nem hagyott pihenni. Ha nem csináltam kedvvel, és valamit vétettem, rögvest reám csapott, s szidott, mint a bokrot. Minél többször ütött, én mindjobban sajnáltam. Magam sem tudom, miért, nem a haragom gyűlt, csak sajnáltam egyre.

Az országúton jártam, s befordultam arra, hol az ösvényt sejtettem. Egy csonka bokrocska vigyázott az útra, s arról tudtam, mikor s merre kell letérnem. Irtásba vágtam, és térdemig ért az érintetlen, szűz hó. Sercegett, ahogy belehasítottam s törtettem előre. Ahány éjszaka, annyiszor fagyott meg, aztán ráhullt ismét az új nappal hava. Közel jártam már az erdőhöz, s felemeltem a karom a szemem elébe, hogy körülnézhessek. Új irányt kerestem, és nekivágtam a legmeredekebb oldalnak. Legnehezebb oda feljutni, és arra számítottam, hogy nem járt még ott senki. Én ha fáért voltam, mindig csatát vívtam. Földön nem kereshettem, mert ellepte a hó, s a fákról verdestem le az ágakat. Ami korhadt volt, egyből lehullott, és két ütésre a többi is törött, mert olyan fagyott volt, hogy menten elrepedt. Tudtam, minden baj a rosszaság miatt van a széles világon. Anyámtól pedig megtanultam azt is, hogy minden baj nem kezdődik mással, csak a szegénységgel. S én az erdőt, a végtelen nagy erdőt úgy néztem s tartottam, mint a szegénységet. Megannyi nagy fája megannyi fájdalom, minden egyes ága egy-egy jaj s sóhajtás. Ha valamiért szerettem az erdőre járni, ez az egy volt csupán. Mert magam hatalmas vitéznek képzeltem, a botomat kardnak, sapkámat sisaknak, aranyos süvegnek, a ruhámat pedig csillogó páncélnak, milyet nem látott még a világ, amit semmi át nem üthet, s engem sérthetetlenné tesz. S csapkodtam az ágakat. Forgattam kezemben a botot, és ütöttem, ütöttem, hullt a lábam elé a sok ág, amelyik soká tartotta magát, arra, hogy lábam elé esett, reá tapostam. Nesze, szegénység, pusztulj, nyomorúság! Többet vertem mindig, mint amennyit hazavittem, és szentül hittem, mire öcséim megnőnek s mind az apró gyerekek, én elpusztítom az utolsó szálig, utolsó ágig az erdőt.

Elértem az első fákat már. Keveset pihentem, aztán lecsavartam magamról a kötelet, botomat marokra fogtam, s nekifogtam az ág irtásának. Fától fáig tapostam az utat. Körbekerültem, hogy ne kelljen messziről csomózni az ágat. Megvillant néha előttem apám s anyám arca. Az öcséimet úgy láttam, mintha odahaza volnék, vagy ők jöttek volna éppen ide mellém. Összehajolnak a kályha melegében, s a lángok fénye játszik az arcukon. Lobbanás s gyors piros árnyék kergetődznek rajtuk. Anyám közelebb ül, s a lábát egy kicsi székre rakja, ő már nem az arcát, a lábát melegíti. A szobában szétlengedez a meleg, megérinti apám ágyát is, s kihúzza kezét a takaró alól. Én ilyenkor mindig örvendeztem volna. De apám, anyám s a többi gyermek arca nem engedett. Kevés volt a tűz, csak testüket érte. Anyám arcáról s apám szeméről semmi nem oldódott. Akár van tűz, akár nincs, egyforma az arcuk, merev a vonásuk, s nem gyullad szemükben semmi az örömből. Hát akkor mért kell fa, mért hajtanak érte? Apám arca úgy nézett rám most is, mint egész nap tette, s hosszú hetek óta, mióta otthon van, s reggeltől reggelig az ágyat nyomja. Mintha a hangja elérhetne idáig, s otthon épp azt tenné, hallottam, hogy káromkodik megint valamiért. S néz körül mindenkire, még a falakra is, és olyan a tekintete, mintha azzal is verne. De azért csak léptem, és vertem az ágat. Megint harcban voltam, ütöttem s tapodtam, mi nehezen hullott. Utamból eltértem már. Egészen bent jártam az erdőben, s tán sohse hagytam volna abba, de hirtelen megszólalt a téglagyár kürtje, s arra föleszméltem.

Szürküllött már a nappal, közelgett az este. Amit levagdostam, mind összehordtam, s a jó erős kötéllel áthurkoltam szépen. Fagyott volt a szála, ami erőm még volt, mind karomba küldtem, hogy bírjak a kötéssel. Aztán hátamra vettem a fát. Szinte kétrét jártam, úgy nyomott a súlya. Kerültem a fákat, nehogy megakadjak, s visszarántson egy is. Ráálltam az útra, mit jövet tapostam, s sarkamra léptem, hogy bírjam a lejtőt. Fejem meghajlott, s az ágakra tapadt hó a nyakamba rázódott. Elolvadt a testem melegétől, és végigcsordult a hátamon, éreztem, egész a derekamig ereszkedik alá. Megint csak hazagondoltam, s nagyon gyáva módon ismét elfogott, egész szívemet betöltötte a keserűség. Né, mennyi fát viszek, hány tűzre való lesz, ha megolvad a lerben, mennyi lángja leszen, s meleget mégsem ád! Csak a testünk izzad fel, csak az melegszik, de apám szeméből, édesanyám arcáról a dermesztő hideg le nem fagyhat tőle. S az én lelkem is fázik ennyi hideg láttán. Tél elmúlhat, vihar csitulhat, mert természet rendje, hogy mindenre más jön, de van-e tavasza, csak egyszer is lesz-e az embereknek, apám s anyám szívének.

Az utolsó fák között jártam, mikor hirtelen, mintha mellbe vágtak volna, úgy torpantam. Valami elsuhant előttem, az arcom hosszában éppen, valami lebegő feketeség, s besuppant a hóba, pont a lábam előtt. Ha még egyet lépek, rátapostam volna, de megállított az ijedség, nem engedett menni. Egy percig csak álltam, nem bírtam mozdulni. Nem féltem én soha élőtől, sem holttól, volt is bajom érte éppen elég mindig, s ez az ijedség is inkább csak azért volt, mert nagyon elmélyedtem a gondolatomban, s váratlanul ért ez a hirtelen zuhanás. Ahogy felocsúdtam, nyúltam is le mindjárt. Betúrtam kezemet csuklóig a hóba, s amikor kihúztam, akkor láttam, hogy madár volt a kezemben, apróra húzódott, megdermedt madár. Úgy feküdt a tenyeremben mozdulatlanul, tehetetlen némaságban, hogy szívem megsajdult láttán. Az én eszemben szárnyalni kezdett a gondolat, szívem minden sajdulása, gondolata érette. Lehet, hogy éppen hallottam énekét, s nemrégen röpdösött még, s nyáron tojást költött. Most itt fekszik halva, meglőtte a vihar, megölte az erdő. Az erdő ölte meg, a rengeteg erdő.

Úgy támadt világra az én mesevilágom, mit ágat verve szőttem, mintha nem létezne rajta kívül élet. A szegénység fái közt ez a kicsi lélek hordozott röptében, ágról ágra szállva valami aprócska, enyhítő örömet. Egyedüli szépség annyi csúfság között, s megölte az erdő, nem engedte élni. Úgy hittem és vallottam én abban a percben, hogy az erdő tudta, nincs nékem más társam, hogy rombolom a fákat, s velem nem bírhatott, bosszút állott rajta. Lezárta szemeit, szárnyát megbénította, hogy ne hallassa hangját, ne énekelhessen. A háborúmat láttam, s tenyeremben fekve, gyilkos jelképpen, veszendő csatámat. Úgy nyilallt szívembe, mint éles, hegyes kés, a kegyetlen fájdalom s kínlódó akarat. Nem szabad pusztuljon, életre kell hívni, vért kell adni néki, s ajkára éneket! Győzni kell az erdőn, újra, újra győzni. Halálból életet, némaságból hangot, mozdulatlan testből csapkodó szárnyakat, azt kell teremteni! Terhemet ledobtam, s a hóba térdepeltem. Két tenyerem közé fogtam a mozdulatlan testet, számhoz emeltem, majd nyelvemre tettem, s leheltem reá bensőm forróságát. Ujjaimmal feltúrtam tollait, s kerestem a mellét, kutattam a szívét, csak egy hangját halljam, csak egy rezzenését. Hisz még élnie kell, csak most hullott elém. Még csak megdermedt, egy szikrája az életnek ott kell pislákolni a csontjai alatt. S egyszerre mintha minden erőm repülne benne, úgy csattant a hangom. Vihart túlkiáltott, amikor felszállott. Ujjaim alatt megrebbent a madár, s nem is a kezemmel, testemben éreztem, megdobbant a szíve. Él! Él! erdő, él! Hallod-e, nagy erdő, megmozdult a szíve! Az arcomhoz vontam, csőrét számba vettem, s fújtam a meleget az apró fejecskére. Odaadtam volna minden vérem néki, csak hogy rebbenjen még, verjen fel a szíve.

Nem mertem letenni kezem melegéből. Nem mertem betenni a ruháim alá, nehogy összenyomjam. A szemem nem tudtam levenni róla, mintha nézésemen múlna élete-halála. Topogtam egy helyben, nem tudtam, mit tegyek, néztem lábamnál a ledobott kötés fát. Ha vállamra veszem, mi lesz a madárral? Ha haza nem viszem, mi lesz a meleggel? Láttam apám ágyát s a szemét, hogy rám néz, meg fog verni, biztos, ha fát nem viszek haza. Anyám s testvéreim dideregni fognak. A kihűlt kályhába hogyan rakunk tüzet? Én édes istenem, madárkám, éledj fel! Éledj fel, s repülj fel, tartsál ki a télben! Lásd, apám csak megver, tűz kell odahaza, tűz kell a szobába. Hisz dél óta vágom, verdesem az ágat. Haza kell cipelnem, tüzet kell majd raknom.

Mintha a szavamra adott volna választ, megrebbent újból a kicsike teste. Mintha szél ingatná, úgy hajlott a fejem, a fára néztem egyszer, aztán a madárra. S mintha menekülnék, nekiszaladtam az előbb csinált útnak. Porzott lábam alatt a hó, s tarajzott, ahogyan gázoltam benne. Öklömet a szívemhez szorítottam, s ha estem, testemre borultam, csak a kezemet védtem.

Mikor beléptem a szobába, már lezuhant hátam mögött az este, s elvakított egy percre a lámpa világa. A szemem is könnyes volt, megcsípte a hideg, alig tudtam látni. Hátam nekivetettem a csukott ajtónak, s úgy rázott a szapora lihegés, hogy a vállaim szakadnak, azt gondoltam. Lassan tisztult a szemem világa, s láttam, mindenki reám néz. Nem tudtam szólani, szorítottam mellemhez az öklöm s benne a madárkát. Anyám kiejtette kezéből a varrást, felállt, s az asztal szélébe kapaszkodott. Úgy nézett rám, mintha ismeretlen ember tévedt volna elé. A hangjával is alig bírt, csak hullott belőle.

– Édes istenem, mi történt…?

Odalépett hozzám, megfogta a vállam, s megrázta a testem.

– Mi van veled, te, hát beszélj már…

Kinyújtottam két kezem eléje, tenyerem szétnyitottam, s odatartottam az arca elé. Alig bírtam kimondani a szót.

– Madár…

S mintha annak szavával beszélnék tovább, úgy mondtam még egyszer, s belenéztem édesanyám szemébe.

– Madár, édesanyám, megdermedt madár… Az erdőn találtam… melegbe kell tenni…

Csak nézett rám, mintha nem ismerne. Járatta a szemét arcomról a kezemre, kezemről az arcomra. Megmozdult az ajka, nem talált szavakat. S mikor megszólalt, csak ismételte, mint én mondtam előbb.

– Madár?

A hangjától tért újra magához. A kendőjéhez nyúlt, és felsimította a homlokából. Megint reám nézett, aztán lassan elfordította rólam a szemét. A kályhára tekintett, annak nyitott ajtajára, ahova berakta már a forgácsot. A fazékra, aztán, mi fölötte állott odakészítve a levesfőzéshez, aztán a kisebbekre, kik már ágyban voltak. Végül vissza reám, mintha megütöttem volna. Két karját leengedte az oldala mellé, mintha e perc alatt még jobban elfáradott volna, szó nélkül megfordult, és elindult vissza a varrása mellé. Úgy ment, úgy lépett, mintha nem bírná a teste. Egy hangot nem hallottam, s mégis úgy éreztem, úgy láttam anyámat, mintha egész teste csupa hanggá válna. Úgy láttam, olyan volt, mint egy megtört sóhajtás. Apámra néztem. Eddig nem mertem felnézni az ágyra, de anyám szótlansága felemelte a fejem. A könyökére támaszkodott apám, s pillantásomat úgy befogta a maga tekintetébe, hogy mozdulni sem tudtam. Éppúgy, mint amikor készített valamit s méregette, jó-e, készen van-e véle, hagy-e rajta hibát, s kezéből ahogy van, leteheti-e már, olyan volt a szeme. Nem tudtam elbírni, hogy hagyja már abba, kiáltson vagy üssön, megtörtem a csendet.

– Leteszem… s indulok vissza a fáért.

Indultam is, hogy ágyunkhoz vigyem, s a párnámba rejtsem. De megállított apám. Magához parancsolt. Míg lépdeltem felé, egyre imádkoztam: Én édes Istenem, csak őt ki ne dobja, el ne vegye tőlem, nehogy elpusztítsa! Odaálltam elé. Amikor megszólalt apám, nem hittem a fülemnek, mert a hangja is, mint a szeme máma, az is megváltozott. Úgy beszélt, mint emberekkel szokott, felnőtt emberekkel.

– Mutasd a madarat!

Eléje tartottam. Nézte egy darabig, aztán rám pillantott.

– Ismered?

– Ismerem.

A kezébe vette. Felnyitotta a csőrét, s ahogy én is tettem, a szívét kereste. Hogy megérintette, s érezte a verését, mintha nem is volna eltörve a lába, olyan gyorsan mozdult. Feltolta magát egész az ágy támlájáig, s úgy szólt reám ismét.

– Gyorsan! Gyújtsd meg a forgácsot.

Dobálta egyik tenyeréből a másikba. Húzta a szárnyait, hogy mozduljon a vére, én meg a kályhához guggoltam, s a csöpp kis forgácsot lángra lobbantottam. Tudtam, nem sokáig ég majd, s csak arra lesz elég, hogy a madarat fölötte párszor meglóbáljam, s a szárnyai alá meleget küldhessek. De több láng nem is kellett.

A testvéreim apám szavára megindultak, s mind ott álltak már az ágya körül. Máskor közel se engedte, most meg felültette őket mind a pokrócára. S hogy a lángok fölül újra visszavittem, mintha éneket mondanának, úgy becézgették s babusgatták az éledő madárkát. Éledj fel, madárka! Repülj már, kis jószág! Jó helyen vagy, ne félj! Anyám is megmozdult. Először csak az ágy lábához állott, s nézte apámat. Az pedig egyre dörzsölgette, egyre lehelgette a kicsi madárkát. S amikor a szárnyait felcsapta, és verdesni kezdett, odalépett anyám. Rátette kezét az apám vállára, s csendesen reá szólt.

– Add ide, hadd lássam…

Leült apám mellé, s én mögéje álltam. Néztem egy keveset, aztán a kezembe adta.

– Nesze, dobd fel, szálljon!

Repdesett felettünk, kereste az útját. Aztán helyre talált. A bölcsőre repült, s épp az én kicsi testvérem lába mellé szállott. Mintha a fészkére jutott volna vissza, nem mozdult el onnan, tollászkodni kezdett. Mi pedig mindnyájan az apám ágyán voltunk, s néztük a bölcsőt. Apám átfogta a vállamat, a másik karjával pedig megölelte az édesanyámat, apró gyermek voltam, hogy utoljára tette. Észre sem vette, hogy kitakargatta magát, s megfázhat a karja. Az öcséim pedig feltérdeltek az ágy támlájára, nézték a megújuló életet, a berzenkedő kis madárkát, s hogy egyik rákezdett, a másik is átvette. Énekelni kezdtek.

 

Ó, friss madár, örülhetsz, mert szárnyad van, s repülhetsz, ahol tetszik, megállhatsz, társadhoz mehetsz…

 

S hogy újrakezdték, apám is belekapott a dalba, mintha szárnyain tartaná a többi vékony hangot, úgy énekelte. Anyám meg csendesen, mert szép hangja nem volt, s rekedt volt a téltől, csak úgy dallam nélkül mondta a szavakat. Azt se mindegyiket, egy-egyet csupán a sorok végéről.