Tündérvilág

Apám messze járt, s mi, gyerekek, egyedül maradtunk otthon édesanyámmal. A kisebbek töltötték az idejüket, ahogyan tudták, én nem mozdultam anyám oldala mellől. Magam sem tudtam, mért, mert soha nem mondott mesét, mint ahogyan nagyapám szokta volt, vagy az édesapám néha. Járt, tett-vett, s megtűrt maga mellett. Egy mozdulatot sem segítettem a keze alá. Amit végzett, az mind asszonymunka volt. Csak nézelődtem körülötte, s hajtottam a magam gondolatát. Ő meg végezte a dolgát, mint ahogyan örök életében láttam. Nagy néha megállott, s reá dőlt a tekenő szélére, vagy megtámaszkodott ott éppen, ahol állott. Aztán megszívta a mellét levegővel, és dolgozott tovább. Ha ebéd közeledett, vagy vacsora ideje volt, nem sok tartott vissza, hogy reá ne szóljak. Úgy pontosan, ahogy édesapámtól hallottam: Hol van a vacsora? S csak úgy gondolatban, a lelkem legmélyén tettem hozzá: Adja, édesanyám. Ha észrevette rajtam vagy az idő múlásán, akkor megtörölte a kezét a köténye szélébe, indult be a házba az ételt készíteni. Én meg álltam, s néztem a világot, míg az asztalhoz nem hívott.

Október végén történt, hogy anyám behúzódott a szobába. Én mellette ültem, ő meg mosott. Aznap nem ettünk még egy árva falatot sem. Ami ennivalónk volt, azt eltette anyám vacsorára. Az én eszem nagyapámon járt, s ha egy pillanatra behunytam a szemem, hallottam a hangját. Olyan fájdalom költözött a szívembe, hogy alig tudtam elviselni. Anyám keze járt, csobbant a víz a tekenőbe. Annyira megszoktam a hangját, hogy arra figyeltem fel, nem hallom többé. Felnéztem anyámra. Azt hittem, megint a derekát húzza, vagy elfogja a köhögés mindjárt, és megtámaszkodik, de nem azt csinálta. Előredőlt a tekenőjére, keze csuklóig a szennyes vízben ázott. Olyan volt, mintha megpihenne. De az arcától s a szeme pillantásától megdobbant a szívem. Nem tudtam, hogy az Isten játszik-e velem, vagy rosszul látok, de olyan volt az arca abban a szempillantásban, mint a kislányunké, akit eltemettünk, s nem látjuk többé ebben az életben. Úgy néztem anyámat, mintha csodát látnék. A szeme elmerült az ablak világába, s az ajka megnyílt, mintha mosolyogna. A kendője félrecsúszott, és a haja kihullott a homloka közepére. Érte nyúlt, hogy megigazgassa, a ahogy mozdult, éppen olyan volt, mint egy kicsi gyermek. Nem tudtam levenni róla a szemem. Olyan szép volt, amilyennek még sohasem láttam. A hangjára is alig ismertem rá, mert reám szólt.

– Ferike…

Nem fordult felém, még a szeme sem rebbent. Nézett messzire az ablakon keresztül, mert velünk szemben se ház, se kerítés nem állta az utat, és el lehetett látni a hegyek tetejéig. A nagy csodálkozástól, ami reám szállott, alig tudtam beszélni. Tán meg sem hallotta anyám a hangomat.

– Tessék, édesanyám.

Mintha elfelejtette volna, hogy szólított az előbb, csak nézett messzire. Ajkára kicsi, gyönge mosoly költözött. Aztán megrebbent a hangja, s elkezdett énekelni. Szavak nélkül dúdolt valami dalt, amit soha nem hallottam. S lassan, mintha a nóta ütemét követné, felém fordult. A kezét elfelejtette megtörölni. S ahogy felemelte a melle magasságáig, csöpögni kezdett a csuklójáról a víz. Az arca csak mosolygott egyre, de a sok csepegő víztől mégis olyan volt, mintha a könnyeit hullatná. Amikor végzett a nótával, úgy maradt még mindig a szoba közepén, egy álló helyében. Szemét rám akasztotta, s ahogy féloldalra hajtotta a fejét, olyan volt pontosan, mintha a maga szava után most messziről hallgatná a dallamokat. Nem tudtam, mit akar, mert éppen úgy csinált, mint akit csendesen szólítanak, de nem tudja, hogy honnan. Körülnézett a szobában, aztán megállt a tekintete a kályhatűznél. Szája szögletéből elindult a mosoly, szétterült az arcán, s olyan hangon, mintha aprócska harang muzsikálna benne, elkezdte mondani.

– Aztán ahány szép tündér volt, mind félrehúzódott, de minden lépésük, mintha táncolnának, az éppen olyan volt. Tán a földet sem érte a lábuk…

Kezét lesimította a szoknyája oldalára, s mintha virágok között járna, visszalépegetett a teknő oldaláig.

A nagy értelmetlenségtől egy szó nem jött a torkomra. Pedig kavargott bennem a sok gondolat, és nem tudtam, féljek-e, vagy mi szállt a szívemre, mert olyan hangosan vert, hogy hallottam a hangját. Mintha anyám lába mozdítana engem is, felálltam. Anyám pedig, mintha örök életében azt tette volna, s épp itt a tekenője mellett, elkezdett táncolni. Keze lebbent, úszott a levegőben, a lába tipegett, s toppant, hogyha fordult. De egy árva hang nélkül. Csak a lélegzését hallottam, s hogy felzihál a melle. Egy apró zajocskát sem ütött a lába. Azt hittem, mégis csoda történt, mert minden ránc eltűnt az arcáról. Csak a mosolygás ült rajta, és pirosba öltözött a megmozdult vértől. A szekrényig érhetett, amikor megállt. Rám tekintett ismét. A pillantása úgy ragyogott, mint a csillagok fénye. De mégsem olyan volt. Inkább mint a parázs, hogy szinte égette az arcom. Soha nem láttam ilyennek. Más azt hihette volna, hogy bolonddal van dolga, s elszaladt volna a szemei elől.

– S akkor belépett a királykisasszony, azoknak a tündéreknek a királykisasszonya. Olyan szép volt, olyan szép, hogy szakadt meg tőle az embernek a szíve. Nem is tud soha élő ember olyan szép lenni… És a sok kisasszony között, aki mind őt nézte, s a sok ember között, aki mind csak őt nézte, elkezdett táncolni…

Kezét széttárta, mintha szárnya volna, s elkezdett forogni anyám. Meg-megsuhant a szoknyája, de nem tudott együtt mozdulni anyám testével, mert nehéz volt a sok ráloccsant víztől. De anyám csak forgott. Arca égett, mint a piros mezei virág. Dereka meghajlott néha, ujjait széttárta, mintha végig akarná simítani a földet. Aztán forgott tovább, s az arcát magasra emelte, mintha fellegeket nézne, vagy odatartaná egy percre a napnak, s énekelt közben. A sok lélegzete között alig jött a hangja, minduntalan elakadt, újra kezdte mindig. Végre megállott a kályha előtt. Kezét rászorította a mellére. Olyan szaporán emelkedett a válla, mintha le akarna szakadni a testéről. Odamentem hozzá. Mintha álmomban járnék, nem tudom, hogy vitt a lábam, s a szemeimet nem tudtam levenni anyámról.

– Édesanyám, mit csinál…

Azt hittem, kiáltani fogok, de elrekedt a hangom. Már mozdulni is akartam, hogy megfogjam a karját, amikor rátette a kezét a fejemre. Olyan hangon, mintha templomban volnánk, s éppen egymás mellett, vagy mint a nagyapám mondta a meséket, megszólalt. Megint nem tudtam, hogy hozzám beszél-e vagy másnak, mert elnézett a fejem fölött. Olyan messzire, mintha bútor s fal semmi nem volna körülötte. Olyan volt, mint amikor magas hegy tetejéről néz körül az ember, s látja maga körül az egész világot.

– Aztán a muzsika is megszólalt, mindenik másfajta. S a hangjuk, kicsi fiam, ahány, annyiféle. Az egyik éppúgy tudott szólni, mint amikor a kicsi gyermek sír. De nem is olyan volt… Hanem csak az ember érezte úgy. A másik meg épp mintha kacagna, de még inkább, mint aki úgy egy kicsit mosolyog, s mégis sírna közben.

Az egyik ujját felemelte anyám, s ajka közül kiszállott a hangja. Búgott, mint a galamb, vagy akár a furulya. S amikor elhallgatott, figyelt utána anyám, mintha a visszhangját várná. Aztán simogatni kezdte a fejemet, és beszélt tovább, mintha egyedül volna.

– Épp olyan volt, mint hogyha az egész világ körös-körül mind leszakadna, s csak azok a szép tündérek meg a sok muzsika volna, s olyan nagy csoda, mintha maga lenne velük az ember az egész világon… pedig annyian voltak ott, hogy számolni sem lehetett volna… Mintha a sok tündér és a muzsika emelgetné az embert, hogy szinte elrepül. S csak táncolt a sok szem előtt a királylány, a tündérkisasszony…

S táncba fogott anyám. Mintha nem is volna a bakancs a lábán, teste súlya mind elveszett volna, a szobában pedig nagy rétnyi hely volna, forgott maga körül, a lábát emelte, egy-egy pillanatra lehunyta a szemét. Én jártam körülötte, egyre szólítottam, hogy hagyja már abba, ne csinálja tovább. Térültem s fordultam szekrény és a kályha között, hogy meg ne üsse magát. Azt hittem, elhagyja az esze, nem tudja, mit csinál, hiszen felnőtt ember, s ha apám meglátná, istenem, mi lenne. Ha valaki jönne, semmi le nem mosná többet mirólunk, hogy bolond az anyám, hogy megrontották. Mert a mosást abbahagyja, emelgeti a lábát, s végigtopogja öregasszony létére a szobát, mintha bálban volna. Csak forgott, olyan sebesen, mintha ki akarna szakadni a világból. Elöntött a sírás. Összefutott a szemem előtt minden, akár az egész világ egy nagy erős könny volna. Ház, teknő, anyám alakja, mind összemosódott. Csak egyre hajtogattam: Anyám, édesanyám.

Csak a nagy csendességre tértem eszemhez. Anyám az ajtó fájának támaszkodott, mint akit elhagyott minden ereje. Fejét előreejtette. Nézte az ablak mögött táruló világot. Az ajkai remegtek, mintha sírás feszülne benne. Olyan is volt anyám. Válla meggörnyedt, kezét a szívére szorította, magasan, hogy ujjai egészen a torkáig értek, s felgyűrték ezer apró ráncba az ingét. Olyan lassan, mint aki most ébred, körülnézett a szobában. Nyugtatta a szemét a széken, aztán vetett egy pillantást az ágyra, a kályhára, s végül rajtam állapodott meg. Végignézett tetőtől talpig. Aztán ott maradt a szeme a szoba földjén. A bakancsa nyoma feltúrta az egész szobát, mintha nagy, erős kézzel végigvertek volna rajta. Ahogy odapillantottam, láttam, hogy minden nyomocskában víz gyűlt. Úgy szállta meg minden lábanyomát a teknőből kilocsolt víz, mint a harmat. Hol mélyre taposott, ott megcsillant, mint a tükör. Nem tudtam mozdulni. Mintha mázsás súlyt raktak volna rám, csak álltam, hogy szinte belesüppedtem a földbe. Anyám elindult felém. Amíg lépett, csendesen megigazította magán a szoknyáját s a lecsúszott kendőjét. Amikor hozzám ért, megfogta az állam.

– No, te… Ferike.

Ahogy lassan emelte a fejem, láttam, hogy a szabad kezével gyűrögeti a szoknyája oldalát. Szorítgatja az ujjaival s ismét elengedi, mint egy kicsi gyermek, akire rászóltak vagy szégyenben érték. Belenéztem az arcába. Homlokán s a két halántékán gyöngyözött a verejték. Ahogy odahullott a kendője alól a haja, rátapadt, s úgy húzódott a bőrén, mintha egy-egy ránca lenne. A sok fekete mellett egy-egy őszült ránca. Könnyes volt a szeme, s olyan fájdalom feküdt az arcára, mintha megkínozták volna.

– No te, kicsi fiam… hallod-e.

Nem válaszoltam, ő meg felsóhajtott. Levette rólam a kezét, megbontotta a kendőjét, megcsapta a levegőben, s visszaigazította újra a fejére. Engem félretolt, s visszament a teknője mellé. Alig nyúlt a vízhez, a kályhához lépett, s a nagy fazékból megöntötte forró vízzel a ruhákat. Nem nézett rám többet. Kötényét begyűrögette a derekához, s ráhajolt a mosatlan ruhára. Csak álltam, s nem tudtam szabadulni a nagy forróságtól, ami egész testemet égette. Elindultam ki az udvarra. Közben mind azt hittem, hogy visszaszólít anyám. De csak a mosását hallottam. Ahogy becsuktam az ajtót, még visszanéztem rá. Egy pillanatra megállott, nézett maga elé, s kavargatta kezével a vizet. Aztán markába fogta a ruhát, s elkezdte dörzsölni szaporán, ahogy szokta, hogy soha még egy folt sem maradt rajta.

Kimentem a tornácra, s ledőltem a nagyapám helyére. Mióta elment, én aludtam a helyén. Néztem az eget, s tán reggelig sem mozdultam volna, ha meg nem jönnek a testvéreim, s meg nem hallom édesanyám hangját, hogy kikiált utánunk, hogy menjünk vacsorázni.