A kígyó árnyéka

Írtam ezeket én, Ursula Binder, született Ursula Lehmann, vénségemnek és nyomorúságomnak napjaiban, az Úrnak 1666-ik esztendejében, igaz lelkiösmeretem szerint elmúlt életemnek, kiváltképp gyermek- és ifjúkoromnak dolgairól.

 

Emlékszem, mindig szerettem nézni a tüzet.

Ha életem kezdetét próbálom fölidézni, elsőként többnyire az a kép jelenik meg belső szemem előtt, ahogyan két-három esztendős kisleányként a konyha kövén csúszok-mászok, valami törött cserépedényt vagy egyéb együgyű játékszert húzkodva magam után a fülére hurkolt zsinegnél fogva, miközben pillantásomat fogva tartja a tűzhely vaslapja alatt izgő-mozgó tűzfény. Órákig elnézegettem, ahogyan fölerősödik, majd alábbhagy, meglapul vagy fölágaskodik a kéményen bezúduló szélnek engedelmeskedve, s ahogyan a lángok fölnyújtózkodnak a felettük függő rézüst koromtól fekete alja felé. Másszor azt figyeltem megbűvölten, milyen híven követik a tűz minden moccanását a falon lógó óntálakon és merőkanalakon fölgyulladó-kialvó, tompán derengő fényfoltok, s majd a lélegzetem is elállt izgalmamban, ha olykor már kora reggel a konyhában lábatlankodva láttam, hogy amikor a sütőkemence ajtaját kinyitják, s az arra való lapáttal óvatosan kiemelik belőle a frissen sült kenyeret, a sárga fény, mint valami rosszul megtűzött, súlyos hajfonat, kizuhan a nyíláson és végigömlik a konyha földjén. Homályosan úgy éreztem, mintha a tűz valamely idegen világból közénk származott, nagy hatalmú lény volna, amely csak tetteti a meghunyászkodást, és bár színleg hajlandó ideig-óráig szolgálni bennünket, fölforralni a levesünket és megsütni a kenyerünket, bármelyik percben mást gondolhat, és kimutathatja igazi természetét. Asztal alatti búvóhelyemről nemegyszer hallottam, amint a konyhában foglalatoskodó asszonyok arról beszélnek, hogy megint leégett egy ház a Hosszú soron, vagy hogy ennek vagy annak a pajtáját fölgyújtotta a villám, vagy hogy a törökök vagy a magyarok ismét fölégettek egynéhány környékbeli majort, s ezért a mi ártalmatlannak tetsző házi tüzünkre is úgy tekintettem, mint valamely fogságba esett vadállatra, amely csak az alkalmat lesi, hogy béklyóit lerázva fölfaljon mindent, ami az útjába kerül. Emlékszem, néha még az is megfordult a fejemben, vajon csak a tűz ilyen kettős természetű-e, vagy talán mindennek, amit látok, az óntányéroknak, a merőkanalaknak, a kecskelábú konyhai asztalnak, mindennek megvan a maga titkos, rejtegetett arca, és hogy vajon milyenek lehetnek, amikor igaz mivoltukban megmutatkoznak…

Egy ízben, igaz, csakugyan a szemem láttára mutatta ki a sárga bestia a foga fehérét. Már nem emlékszem, a ropogó hangra ébredtem-e, vagy csak fölriadtam valami rossz álomból, amint az gyakran megesett kisleány koromban, csak arra, hogy kis ideig még kábán, értetlenül meredtem magam elé, azt hivén, még mindig az álmom folytatódik, mert sehogyan sem értettem, mi lehet az a hol megerősödő, hol meg elboruló sárga világosság, amely az ablakon beszűrődik, és egy szempillantásnyi ideig zavarodottan bámultam anyámra is, amikor föltépte az ajtót, fölragadott az ágyból, és hálóruhájában, amelyre csak egy kendőt borított, hajadonfőtt szaladt velem kifelé. Azt hiszem, tiltakozva fölsírhattam, ahogyan az álmukból fölvert kisgyermekek szoktak, de anyám most meg sem próbált csitítani, rövidesen pedig én is megfeledkeztem nyűgös rosszkedvemről, és megbűvölten meredtem a furcsa világosság forrására, a hátulsó épület tetején tomboló vörösessárga lángokra, s ahogyan a lángok közül időről időre vörös szikraözön röppent fölfelé, mintha valaki markából fényes darazsakat eregetett volna a sötét éjszakai égbe.

Hogy villámcsapástól keletkezett-e, vagy vigyázatlanságból, már nem emlékszem, csak arra, hogy a tűz a hátulsó ház felől terjedt előre, az elülső házrész felé, amelynek tetejét apám s a szomszédság férfiai létrán állva, kézről kézre adogatott vedrekből locsolták, nehogy abba is belekapjon a láng. A tyúkokat időközben valaki már kiengedte az ólból, és most rémült kárálással, s rohanvást tülekedve igyekeztek elfelé a tűztől, s mivel így éppen szemközt rohantak a vedreket adogató emberekkel, úgy tetszett, mintha azok valami rikácsoló, tollas áradatban gázolnának előre. A szerencsétlen állatokra szikrák záporoztak, olykor éppen közibük hullott le egy-egy égő szalmacsomó, s annak a lángja kapott bele könnyen gyulladó tollruhájukba, de többségük talán még így is kikerülhetett volna a tűz veszélyes közelségéből, ha fejvesztett, vak tülekedésükben magukkal nem sodorják már égő társaikat is, s így egy-egy széllökés hatására a tűz, mint valami villámsebesen terjedő pestis, tovább harapózott közöttük. Némelyik tyúk, amelynek tollazata már tüzet fogott, még szaladt néhány pillanatig lángolva, majd fölbukott, csupaszra pörkölődve és elfeketedve. A szerencsések, túljutva a veszély övezetén, tovább rohantak vakrémületükben, tébolyult rikácsolással. Emlékszem, anyám nyakába kapaszkodtomban felnéztem az égre, mert körülöttem mindenki jajveszékelve esőért fohászkodott, és elálmélkodva láttam, hogy odafönt, ahová már nem hat föl sem az ingatag sárga világosság, sem a lenti kavarodás lármája, milyen sötét és mozdulatlan az ég, amelyen a tűhegynyi, ridegen szikrázó csillagokat egyetlen felhőfoszlány sem takarta.

A tyúkokkal együtt odaveszett nagy, díszes tollazatú kakasunk is. Ez a kakas énnekem régi ellenségem volt: miért, miért sem, talán azért, mert az én fejem búbja még alig ért magasabbra az ő büszke taréjánál, betolakodónak tekintett, valahányszor az udvaron, az ő birodalmában tébláboltam játszótárs után vágyakozva, és többször is végigkergetett a hosszú udvar mentén, egészen a deszkakerítésig, amely a hátsó traktushoz tartozó baromfiudvart elválasztotta az elülső házrészhez tartozó kis udvartól, amely a boltíves kapualjba torkollott. A kerítésen túlra, igaz, már nem követett, hanem sarkon fordult és peckes léptekkel, győzedelmesen elvonult, s szemlátomást igen elégedett volt magával, hogy sikerült ellenségét megfutamítania. Megesett az is, hogy utolért még a deszkakerítésen innen, és futtomban alaposan végigkarmolta a lábam szárát jókora sarkantyújával. Én, szívemben a kakas iránti csodálat, félelem és harag vegyülékével, egy ideig azzal próbálkoztam, hogy megbékítsem. Tulajdon kenyeremből morzsoltam el neki egy-egy darabkát, és tisztes távolból feléje hajítottam. Adományomat kegyesen elfogadta: csőrével oda-odavágott a morzsákhoz, de sárga karimájú, kerek, gőgös és elbizakodott szemével továbbra is ugyanolyan megvetően mért végig, mintha meg sem próbáltam volna a kedvét keresni. Talán gyávának tart, gondoltam, azért méreget ilyen megvetően, és ettől fogva énbennem is a harag kerekedett felül. Susannát, öreg szolgálónkat, ki valaha még anyámat dajkálta kebelén, többször is megpróbáltam rábírni, mikor a vasárnapi levesbe való csirkét készült kiválasztani, hogy főzzük meg a nagy kakast, és esténként elalvás előtt kiszíneztem magamban, mit is mívelnék, ha a kezem közé kaparintanám, jó erős zsinegekkel megkötözve, és kedvemre bánhatnék vele. Elképzeltem, miként engedelmeskedne ettől fogva alázatosan hívásomnak és minden parancsomnak, mert arról meg voltam győződve, hogy érti az emberi beszédet, csak mértéktelen gőgjében nem akar hallgatni reá. Aznap éjjel, mikor a hátulsó ház leégett, ez a kakas is ott tülekedett a tyúkok áradatában, és éppen a szemem láttára borult lángba egy égő szalmacsomótól. Csőrét eltátotta, de hang helyett fekete füst tört elő belőle, és nekem úgy tetszett, mielőtt elzuhant, sárga karikás fekete szemével még egyszer, utoljára rám meredt, és a bűntudattól hideglelősen arra gondoltam, valahogyan tudomására juthatott, hogyan szerettem volna fogságba ejteni és megkínozni, és talán azt hiszi, mostani szörnyű gyötrelmét is én okoztam valamiképpen. Még hosszú hónapokkal a tűz után is gyakran riadtam föl sikoltva álmomból, de csak Susannának vallottam meg, hogy igazából nem is a tűztől rettegek, hanem a nagy kakas bosszúálló szellemétől. Susanna értetlenül nézett rám, mivel ő nem tudhatta, miféle ádáz és szégyenletes terveket forgattam fejemben a nagy kakassal kapcsolatban, s szavaimat végül is afféle gyermeki ostobaságnak ítélve, azzal igyekezett megnyugtatni, hogy az állatoknak nincsen lelkük. Susanna ugyan nagy tudósa volt a szellemek és boszorkányok szokásainak és viselt dolgainak, legalábbis ezt állította magáról, és én megfellebbezhetetlen tekintélynek tartottam minden olyan kérdésben, amely e rosszindulatú erők viselkedésével kapcsolatos, ezt a dolgot azonban, hogy az állatoknak ne lenne lelke, nemigen hittem el neki, annál is kevésbé, mivel korábban tőle magától hallottam valami hosszú történetet egy fekete kutya hazajáró lelkéről, amely vonításával hívta föl a falu lakóinak figyelmét a gazdáját agyonverő rablók rejtekhelyére.

Igaz, homályosan magam is úgy éreztem, ha van is lelkük az állatoknak, az nem olyanforma lehet, mint a miénk, de még csak olyan sem, amilyennek mi, emberek képzelni szoktuk. Sokszor figyeltem fekete macskánkat, amint minden izma megfeszült, ahogy az ágon ülő madarat leste: megesett, hogy a fogsora összecsattant, mintha máris közte lenne a zsákmány vékonyka csigolyája. „Nem szégyelled magad, te macska!”, szidtam ilyenkor, de a fekete kandúrtól szemlátomást mi sem állt távolabb, mint a szégyenérzet. Akkor sem mutatott semmi megbánást, amikor titkos éjszakai útjairól vagy többnapos csavargásból hazatérve puhán beugrott a konyhaablakon, és sárga szemét rám kerekítve, követelően nyávogott, ha üresnek találta a tányérját. S mint Susanna és a többi cselédek beszélgetéséből borzadva kivettem, a fehér-tarka anyamacska, amelyik a padlásunkon megkölykezett, azért hurcolta szájában a kölykeit egy padlással odább, mert apjuk, a mi fekete kandúrunk, irgalmatlanul megfojtotta volna a vaksi kis jószágokat, ha rájuk akad. Egy ízben keresztanyámat, aki Isten és az égiek dolgaiban tetszett éppoly járatosnak, mint Susanna a gonosz lelkekéiben, meg is kérdeztem, nem fogja-e Isten megbüntetni a fekete kandúrt ezért s más efféle gonosz cselekedeteiért, de keresztanyám azt felelte, nem, mert az állatokat nem ruházta föl Isten a jó és rossz tudásának képességével, mint bennünket, és nem adott nekik halhatatlan lelket. Én tovább okvetetlenkedtem, s azt firtattam, hogyan képesek hát mégis mozogni, hangot adni, ha nincsen lelkük, és megérteni egymás beszédét, de még a miénkből is egyet s mást, hiszen egy alkalommal láttam, amint a vadászok parancsszavára nevetségesen hosszú, vékony, inas testű, izgága, foltos kutyáik eliramodnak, hogy az avar közül vagy a lápból foguk között kihozzák s óvatosan gazdájuk lába elé helyezzék a meglőtt vadat. Az állatoknak csak afféle állati lelkük van, magyarázta türelmesen keresztanyám, amely vétkeiért nem bűnhődik ugyan kárhozattal, de nem válhatik érdemessé az üdvösségre sem, mert nincsen megáldva a szabad akarat adományával, mint mi, és csak tulajdon állati természetének sugallatait követi.

Keresztanyám magyarázatát elhittem ugyan, de a kandúr további sorsát illetően nemigen meríthettem megnyugvást belőle: akkoriban, amikor lelkemet a szokásos gyermeki vétségeknél súlyosabb bűn még nem terhelte, úgy tetszett, a megsemmisülés, amely reá vár, sokkal rosszabb Isten ítélőszékénél és a kárhozatnál. Ettől fogva gyakran próbáltam meg elképzelni, főként olyankor, ha láttam, miként tekeri ki Susanna szolgáló egy mozdulattal a levesbe szánt csirke nyakát, vagy anyámmal az erdőn járva hallottam a róka körme közé esett nyúl visítását, miként válik az imént még eleven, érző és rettegő lélek egy szempillantás alatt semmivé, mint a kilobbant láng vagy a víz színén elfoszló tajték, és hálát adtam Istennek, hogy ettől a sorstól engem megkímélt. Most, öregségemben, ha fölidézem a súlyos bűnöket, melyeket életem során elkövettem, s amelyek most már vélhetőleg mindörökre rejtve maradnak a földi igazságszolgáltatás elől, ha meggondolom, mennyit vétettem mások, kiváltképp szegény jó uram ellen, kinek fejére csak bajt s szerencsétlenséget hoztam, miképpen mások az enyémre, nagy könnyebbséget jelentene számomra, ha elhihetném, hogy nem kell majd odaállnom, méghozzá rövidesen, a legfőbb bíró színe elé, hanem lelkem egy csapásra semmivé válik, mint a szétfoszló tajték vagy az ellobbant láng, és hogy vele együtt vétkeim emléke is semmivé foszlik, és olybá lesz, mintha soha meg sem is történt volna…

Egyébiránt ez a bizonyos állati lélek, amelyről keresztanyám beszélt, sokáig foglalkoztatta gyermeki képzeletemet: szokásommá vált, hogy percekig bámultam meredten egy-egy tyúk, macska vagy egyéb háziállat szemébe, hátha így sikerül belépillantanom a miénktől olyannyira különböző lelkének titkába. A tyúkok kerek szeméből azonban, amelyre félig áttetsző hártya ereszkedett, valahányszor pislantottak, riadt ostobaságnál egyebet nemigen bírtam kiolvasni. A macska hol sötét teliholddá táguló, hol almamaghoz hasonlatossá keskenyedő szembogarából, igaz, olykor mintha emberi, vagy még inkább asszonyi csúfondárosság nézett volna vissza rám. Másszor azonban, ha este a konyhán a tűzhely melegében sütkérezett, a fekete kandúr sárgás, mézgaszín szeme hirtelen zölden fölragyogott, mintha nem is valamely élőlény tekintete lenne, hanem korhadó fa avagy lidércláng, amely a lápba csalja az arra járókat, vagy a föld mélyében csillámló ásványérc. Ilyenkor könnyen elhittem, hogy a macska lelke nem a miénkkel, hanem a lápon, fák odvában vagy földmélyi barlangokban tanyázó lidérceknek, gonosz tündéreknek vagy szellemeknek a lelkével rokon, amelyekről Susanna szokott nekem beszélni esténként, mielőtt aludni tértünk volna.

Ezeket a meséket igen szerettem, s örökösen nyűgösködtem, hogy Susanna hagyja félbe, ami dolga volt, s inkább nekem meséljen helyette. Anyám azonban haragudott értük, s ezeket okolta, amiért egy időre igen félőssé váltam, s még az udvarra sem mertem kimenni napszállat után. Csakugyan, ebben az időben mindenütt szellemeket s gonosz tündéreket gyanítottam, nemcsak az állatokban, hanem az élettelen világban, a kövekben és vizekben is. Emlékszem, egyszer anyám magával vitt ahhoz az öregasszonyhoz, akitől apám a különféle tinktúrákhoz és főzetekhez szükséges ritkább növényeket vásárolta, azokat, amelyek valamely nehezen hozzáférhető, veszedelmes vagy rejtett helyen nőttek, az erdő mélyén, patakok medrében, mint a kutyabenge, vagy mocsaras, lápos erdőségekben, mint a vérontó pimpó vagy a fekete nadálytő. Ennek az öregasszonynak, aki egymagában lakott az erdőben, egy kunyhóban, a patak mentén, amúgy is boszorkány híre volt, talán mert maga is készített holmi szereket, talán éppen azoknak a füveknek a maradékából, amelyeket apámnak s tán más patikáriusoknak is eladott, s ez már magában is elegendő volt hozzá, hogy borzongva kapaszkodjam anyám kezébe egész úton. Egyszer meg is kérdeztem anyámat, miközben szívből reméltem, hogy csak mosolyog majd gyermeki együgyűségemen, csakugyan boszorkány-e az az asszony, akihez igyekszünk. Emlékszem, kétszer is meg kellett kérdenem, először suttogva, azután hangosabban, mert anyámnak valahol másutt járt az esze, és hogy másodjára, amikor meghallotta, egyáltalán nem mosolygott, csak szemlátomást még mindig máshová gondolva azt felelte: „Ugyan, miért lenne boszorkány? Csak egy öregasszony…” Engem azonban, mivel megéreztem, hogy alig figyel rám, s a gondolatai messze járnak tőlem, nem nyugtattak meg a szavai, hanem csak még inkább elfogott a félelem, s e félelem csak tovább erősödött, ahogyan lassanként besötétedett, és a homályba burkolózó táj rejtelmessége elborította támasz nélkül maradt lelkemet. Ekkor, mintegy annak bizonyságaképpen, hogy veszedelmes és csudálatos dolgok között járunk, csillogó pontokat pillantottam meg a bokrok alján, a fű közt: először csak egyet-kettőt, aztán nyüzsgő fénypontok sokaságát, amint fátyolosan, halványzölden derengtek. Talán korán elhalt kisgyermekek lelkei lehetnek, gondoltam borzadozva, vagy talán nem is emberi lényeké, hanem félig elfoszlott másféle, idegen létezések maradványai, manóké vagy tündéreké, vagy éppenséggel mégiscsak az elpusztult állatok lelke élhet tovább ebben a formában, valamiféle földi túlvilágban. „Jánosbogarak – mondotta anyám, amikor megrángattam a szoknyáját, és némán, mert nem jött ki hang a torkomon, a világító pontok nyüzsgése felé mutattam. – Ilyenkor, ősz elején mindig rengeteg van belőlük.” S én hittem is, nem is, amit mondott, s igyekeztem minél szorosabban odasimulni az oldalához, hogy testének közelségéből merítsek megnyugvást e sötét és félelemmel teljes világban.

Ami Susanna meséit illeti, nemcsak én hallgattam őket elkerekedett szemmel, hanem a környékbeli szolgálóleányok is, ha tehették, szívesen elüldögéltek a konyhánkban, hogy az ő történeteire füleljenek. Jól láttam, hogy ezek a többségükben jól megtermett, vaskos, pirospozsgás leányok is borzadozva hallgatják Susanna beszédét, hogy azután egymásba kapaszkodva, csiklandós, rémüldöző vihogások és nyöszörgések közepette, egymást a világért el nem eresztve botladozzanak sietősen haza a sötétségben. Kiváltképp azokat a történeteket kedvelték, amelyek nem tündérországbéli királyfiak és királyleányok viselt dolgairól beszéltek, hanem a mi városunkban, számunkra ismerős személyekkel estek meg. Látásból jól ismertem például a mészáros legényét, aki Susanna szerint vásárolt a boszorkányok árulta gyümölcsből, amikor éjnek évadján tért haza a városba a Szent Mihály kapun keresztül. Azt beszélte állítólag ez a mészároslegény, hogy a boszorkányok ott ültek a Szent Mihály utca két oldalán, mint a piaci kofák, a lábuknál fonott kosár, a kosárban mindenféle gyümölcs, cseresznye és eper, pedig már jócskán benne jártak Szent András havában, s volt ott dinnye is, meg szőlő, de legkivált az almájukat kínálgatták a boszorkányok az éjszakai sötétségben. Hosszú körmű kezükkel a mészároslegény ujjasa után kapdostak, és csúf szavakkal szidalmazták, mert vonakodott vásárolni az árujukból, mígnem végül, csak hogy szabaduljon tőlük, a sorban az utolsótól, egy töpörödött, fehér főkötős vénségtől, kinek öklömnyire száradt arcából fiatal kék szempár villogott elő, vett egy kosár almát – vagy egy jókora dinnyét, mert Susanna szolgáló hol így, hol úgy beszélte el ezt a történetet –, a förtelmes vénasszony pedig szemérmetlen szavakat sziszegett a fülébe, amikor lehajolt hozzá, hogy leszámolja az almáért járó pénzt, s közben ráncos, összeszáradt arcában dévajul villogott fiatal, kék szeme. A mészároslegény fölkapta a kosár almát, és lélekszakadva rohant vele hazáig, de a háta mögött még sokáig hallotta a boszorkányok kárörvendő nevetését. Másnap azután, amikor kíváncsiságból meg akarta kóstolni a boszorkányalmát – avagy dinnyét –, a piros alma hamuvá omlott a szájában, a dinnyéből pedig, amikor meglékelte, nagy patkány ugrott elő, vagy emberi vér csordult ki kése nyomán a zöld héj alól, vagy éppenséggel bűzhödt levegő áradt sivítva ki a léken, az üres héj pedig összelappadt a mészároslegény keze között, mint valami üres tömlő. Egy más alkalommal pedig Kornstein bábsütő, derék, józan életű ember, a városi tanács tagja, aki éppen a hosszúra nyúlt tanácsülésről igyekezett haza főtéri háza felé, a város kútjánál csapzott külsejű fehérnépek csoportját pillantotta meg. Valamennyi némber hajadonfőtt, papucsban sürgölődött: szoknyájuk szegélyét övükbe gyűrték, térdig megmutatva csupasz lábuk szárát. A bábsütő odalépett hozzájuk, hogy szigorúan megfeddje őket, amiért e késői órán odakinn csatangolnak, és megkérdezte, mi dolguk van ilyenkor az utcán.

– Mosunk, Mátyás, mosunk! – rikkantotta az egyik szégyentelen, csupasz lábú némber, akiben Kornstein bábsütő felismerte szomszédjának, a pékmesternek fiatal feleségét. – Jó, hogy jössz! Nem találjuk a szapulófát!

Azzal a szörnyű némberek körülfogták, s mivel sehogyan nem akart kötélnek állni, magukkal sodorták a híd alá, a város szélén kanyargó, keskeny patakig, majd beletaszították a sekély, szennyes vízbe és meghempergették benne. Később a bábsütő maga sem emlékezett rá, mi egyebet míveltek még vele, csak arra, hogy hajnaltájban tért haza sárosan és csatakosan. Felesége eleinte sehogyan sem akart hitelt adni a történetnek, és azt gondolta, Mátyás rendes szokásával ellentétben felöntött a garatra, de végezetül mégiscsak hinnie kellett neki, részint, mivel a bábsütő leheletén nem érződött borszag, részint pedig, mert azon asszonyok közül, akiket férje aznap éjjel a fertelmes gyülekezetben látott, nem egyről szomszédai már régóta rebesgették, hogy a gonosszal cimborál. Felesége és szomszédai, akiknek a bábsütő elbeszélte az esetet, sehogyan sem értették, miért nem teszi, ami a kötelessége lenne, és miért nem jelenti föl a tanácsnál ezeket az asszonyokat, akikre a bűnük ily módon rábizonyosodott, és furcsálkodva, értetlenül és bosszúsan hallgatták a bábsütő magyarázkodását, aki azzal tért ki e felszólítás elől, hogy nem egészen bizonyos benne, vajon csakugyan nevezett asszonyokat látta-e. Hogyan, hát talán mégsem látta őket elég jól? Hiszen az imént még azt állította, erős holdvilág volt és tisztán ki lehetett venni az ábrázatukat – értetlenkedtek a szomszédok, mire a bábsütő kétségbeesetten bizonykodni kezdett, hogy de igen, nagyon is jól látta őket, csakhogy mindhiába volt ismerős előtte az ábrázatuk, mintha valahogyan mégis idegen asszonyok lettek volna, nem azok, akikkel napjában többször is összeakadt jártában-keltében a város utcáin. Jobban mondva olyanok voltak, magyarázta a döbbent és egyre értetlenebb szomszédoknak, mintha ennenmaguknak eltévelyedett vagy megháborodott nővérei lettek volna, vagy még inkább pokolból hazajáró lelkek. Leginkább arra a tébolyult asszonyra emlékeztették a bábsütőt, akit egyszer az ispotályban látott, melynek felügyeletével egy időben a tanács megbízta. Ott látott egyszer egy ilyen boldogtalan, gúzsba kötött teremtést, aki megállás nélkül ordított valamiféle nem emberi, leginkább farkasüvöltésre emlékeztető hangon, és amikor a bábsütő részvéttől és borzadó kíváncsiságtól ösztökélve közelebb lépett hozzá, egy pillanatra abbahagyta az üvöltést, kiöltötte rá fehéres lepedékkel borított vastag nyelvét, miközben szemében, amely az imént még üveges volt az elmondhatatlan rémülettől, hirtelen értelem villant, és olyan gonosz mindenttudással szegeződött őrá, Kornstein Mátyásra, mintha ki tudja, miféle bűnös és szégyenletes cselekedeteinek lett volna szemtanúja vagy éppenséggel cinkostársa… És ugyanezt a tébolyt, ugyanezt a sátáni gúnyt látta viszont a bábsütő a boszorkányok szemében is akkor éjjel, miközben sziszegve mindenféle sötét, elmondhatatlan cselekedetekkel vádolták, és az volt a legrosszabb, hogy bár mindvégig tudta, szemernyi igazság sincsen a szörnyű vádakban, mintha mégsem lett volna teljességgel bizonyos ebben, s már-már fel is bukkantak emlékezetében amaz alattomos és szégyenletes cselekedetek, amelyeket a szörnyű némberek ráfogtak, mintha csakugyan elkövette volna őket. Alighanem az is a förtelmes boszorkányok bűne volt, hogy ettől fogva soha többé, vagy legalábbis jó ideig, nem bízott tulajdon szemében, sem pedig emlékezetében, s ami a legrosszabb volt, egy időre mintha még annak bizonyossága is cserben hagyta volna, hogy ő maga Kornstein Mátyás, a köztiszteletben álló bábsütő mester, és gyakran, álmából fölriadva, kétségbeesetten töprengett rajta, vajon nem váltotta-e mégis valóra azt a tervét, amelyet legényke korában, mestere gorombaságai miatt gyakran forgatott a fejében, nevezetesen, hogy megszökik, és kóbor életre adja a fejét. Olykor, fölriadva, újra meg újra meg kellett bizonyosodnia róla, hogy csakugyan a tulajdon házában, kényelmes ágyában tölti az éjszakát, nem pedig a hideg hajnali harmatban ázó füvön, valami szénaboglya tövében forgolódva.

A szolgálóleányok, akik tátott szájjal hallgatták a történetet, természetesen azt szerették volna leginkább megtudni, kik voltak azok a polgárasszonyok, akiket Kornstein Mátyás a boszorkányok gyülekezetében látott. Susanna, aki mindig is szívesen kérette magát, ilyenkor többnyire égre-földre esküdözött, hogy ez a történet nem is ezzel a mostani bábsütővel esett meg, akinek köpcös alakját gyakran láthattuk a város utcáin, hanem az apjával vagy az öregapjával, és a boszorkánygyülekezetben látott asszonyok azóta régen a föld alatt porladnak. Kegyesebb hangulatában azonban begörbített, horgas ujjával közelebb intette magához a mohón fülelő leányokat, és szemöldökét jelentőségteljesen magasba vonva, nagy titokzatosan a fülükbe súgott egynéhány nevet, többnyire valamelyik köztiszteletben álló özvegyét vagy tanácsos feleségéét, amit a leányok hitetlenkedő sápítozással és fojtott, szörnyülködő, boldog vihogással fogadtak, kiváltképp olyankor, ha Susanna, valami okból különösképpen jókedvében lévén, némelyik jelen lévő szolgáló asszonyát is megnevezte azok között, akiket a bábsütő ott látott a boszorkánygyülekezetben. Sötét, dülledt szeme ilyenkor jelentőségteljesen fölvillant, tekintete mereven és szúrósan szegeződött hallgatóira. Szürkülő fürtjei kiszabadultak főkötője alól, és ahogy a tűzhely fénye alulról megvilágította ráncos orcáját, csapzott hajával, horgas orrával s árnyékos szemgödreivel mintha maga is egy lett volna azon boszorkányok közül, akik úgy elbántak a szegény bábsütővel.

„Még bajba keveri magát az a szerencsétlen, merő ostobaságból!” – mondogatta apám bosszankodva, ha elfecsegtem neki, miféle beszédeket hallottam Susannától a konyhán. És csakugyan, Susanna szolgáló mintha maga is igyekezett volna táplálni bennünk a hitet, hogy titokzatos erőkkel cimborál, és mindenféle titkos tudományok tudója. Időről időre a környékbeli szolgálóleányok közül magányosan is föl-fölkereste egyik-másik nagy titokban. Ilyenkor sokkal illemtudóbban viselkedtek vele, mint egyébként, zavartan tépkedték a kötényük szegélyét, éneklő hangsúllyal beszéltek, mint a kicsiny leányok, ha a fölnőttekhez beszélnek, és csak nagy nehezen bökték ki, mi járatban vannak. Én pedig akárhogyan is füleltem, legfeljebb egypár szót sikerült elkapnom a sustorgásukból, efféléket hogy „és a tésztájába belesütöd a kisujjad körmit”, „pontosan öt cseppet a tulajdon véredből, amikor rajtad van a hószámod”. A leányok arca ilyenkor kivörösödött az izgalomtól, a kezüket tördelték és össze-összedörzsölték a két térdüket ültükben, végül pedig összegubbaszkodva, mintha azt remélnék, hogy úgy kevésbé szúrnak szemet, földre sütött szemmel sietősen eloldalogtak.

 

Egyre kiváltképp élénken emlékszem azon leányok közül, akik Susannát fölkeresték, egy gyermeteg, kerek arcú, sárga hajú leányra, aki zavaros pillantású, zöldes szemét olyan riadtan, erőlködve szegezte a hozzá szólók arcára vagy jártatta körbe a konyhánkban, ahogyan a nem túlságosan eszes gyermekek szokták, ha valami képességeiket meghaladó kérdést tesznek föl nekik. Úgy tetszett, semmit sem ért a világból, amely körülveszi, és kétségbeesetten keres benne valamit vagy valakit, akiben-amiben megfogódzhatna. Tanácstalan zavarodottságában fordulhatott a mi Susannánkhoz is, aki nagyasszonyos leereszkedéssel pártfogolta. Ellátta tanácsokkal a városi szokások, a vásárlás és az öltözködés ügyes-bajos dolgaiban, a leány pedig odaadó figyelemmel, feszült, erőlködő arccal hallgatta, még nyitva is feledte egy kissé a száját, melynek sarkában, emlékszem, örökké ott éktelenkedett valami kis pörsenés vagy sebhely, s ezért én némileg borzadtam is tőle, s türelmetlenül löktem el magamtól, ha valami kedveskedéssel próbálkozott. Ama késő őszi délutánon azonban, amelyik leginkább megragadt az emlékezetemben, valami bizalmasabb természetű kérdeznivalója lehetett, mert a szokottnál is ügyetlenebb, kapkodóbb mozdulatokkal rázta le sötét nagykendőjéről a korai hópelyheket s helyezte a gondosan összehajtogatott kendőt a padkára, majd az izgalomtól lázvörösre gyulladt arccal hadart valamit suttogva Susannának, aki, úgy láttam, már alaposan ismerhette a szóban forgó ügyet, mert időnként helyeslőleg, fenségesen rábólintott a leány szavaira. Ez a Kata vagy Annók, már nem emlékszem, mi volt a neve, de valami efféle, úgy tetszett, ebben a tárgyban jobban kiismeri magát, mint a világ egyéb dolgaiban, mert hosszan és élénken beszélt, holott máskor két szó között is gyakran elkalandozott a figyelme, és a szemében a szokott zavarodott, tompa értetlenség helyett most valami lázas, ködös és ostoba izgalom ült, s némi riadalom is, mintha megrémítette volna tulajdon, máskor oly lassú, lomha és tompa lelkének váratlan fölbolydulása. Hallottam, ahogyan ez a Kata – mert azt hiszem, mégiscsak így hívták – szégyenlősen kuncogva azt kérdi: „És nem árt az meg neki?”, de azt már nem, milyen szavakkal torkolta le Susanna, csak arra emlékezem, hogy amikor nem sokkal ezután szedelődzködni kezdett, ahogyan a kendőjét rendezgette a mellén a nagy fölindulástól meg-megbicsakló ujjaival, valami csomagocskát, amelyet addig a kezében szorongatott, leejtett a konyha földjére, és ahogy lehajolt érte, sárga haja fölizzott a tűzfényben, mintha égne, vagy mintha dicsfény övezné alacsony homlokát, olyanféle, amilyent a pápisták templomában láttam egyszer a festményeken a szentek feje körül…

Talán azért ragadt meg emlékezetemben olyan élénken ez a leány, mert nem sokkal későbben egy ideig az ő története tartotta izgalomban a környéket. Én a szomszédos szabó feleségétől hallottam először a dologról, aki amúgy nem volt bejáratos hozzánk, most mégis bezörgetett anyámhoz, holmi barhent anyag megérkeztét tudatva vele, melyről anyám állítólag korábban azt mondta volna, ha kapnak belőle még néhány véggel, szeretne ruhát varratni belőle magának, de én azt hiszem, ez csak afféle mondvacsinált ürügy volt, s a szabóné azt szerette volna kitudni, mit szól anyám a hírhez, vagy talán azt remélte, tőlünk fog megtudni valamely addig ismeretlen részletet. Anyámat a környék asszonyai amúgy nemigen látogatták, mert tartózkodását és zárkózottságát gőgre magyarázták, s arra gyanakodtak, hogy az „Edelfrau” bizonyára lenézi őket, holott, vélték, inkább nekik maguknak lenne okuk a lenézésre, lévén, hogy anyám az első esztendőben, amikor a városba került, még mielőtt apám elvette volna, maga is segített felszolgálni abban a meglehetősen rossz hírű fogadóban, amely nagybátyjáé, anyja nénjének az uráé volt, jóllehet apja birtokán nemes kisasszonyként nevelkedett. Így azután, mivel nemigen tudták eldönteni, voltaképpen melyikük is nézi le a másikat, társaságát csak a legszükségesebb esetekben keresték. Ezt az asszonyt, a szabónét, a kíváncsisága mégiscsak átkergette mihozzánk, s amikor a végére ért szemlátomást előre kitervelt mondókájának a frissen érkezett barhent anyagról, némi köntörfalazás után rátért ennek a szerencsétlen Katának a históriájára. „Azt beszélik, sokat járt ide a maguk Susannájához – mondta, és élesen pillantott anyámra. – Azt is beszélik, az tanította ki, hogyan kellesse magát a Langfeld fiúnak, aki teherbe hozta!” „Nem hiszem, hogy erre ki kellene tanítani… bárkit is”, felelte anyám, és erősen ránézett az asszonyra. Talán tudhatott is róla valamit, mert az elvörösödött, és „Hát maga tudja, angyalom!”, felelte vissza bosszúsan, amire anyám kurtán már csak annyit felelt, hogy „Sajnálom, Wohlné, ez idén nem varratok új ruhát!” vagy valami effélét. Én Susannától szerettem volna kipuhatolni, mit is cselekedett hát az a leány, de ő csak a fejét rázta: „Annak a szerencsétlennek sincs több esze, mint a tyúknak!”, mindössze ennyit bírtam kiszedni belőle, de azután kihallgattam, mit beszél a konyhán a többi szolgálókkal, s abból mégiscsak megtudtam, mi is történt hát igazából. A tésztába sütött köröm vagy egyéb bűbájoskodás alighanem mégiscsak megtette a magáét, mert a leány teherbe esett, s minekutána éjszaka, a csűrben egymagában világra hozta, kötényébe csavarta az újszülöttet, és azonmód kivánszorgott vele az utca végébe a csatornához. A gyermeket beléhajította a vízbe, majd visszavánszorgott a kamrájába, és ott mély álomba zuhant. A köténybe csavart, halott csecsemőt másnap reggel találta meg két asszony, s a nappali világosságban olyan tisztán látszottak a csűrtől a patakig, majd vissza a leány kamrájáig vezető vérnyomok, mint a hold fényénél a kövecsek a Hansel és Gretel történetében…

Történetesen kis híján annak is szemtanúja voltam, amikor ennek a szerencsétlen leánynak a fejét vették, merthogy fővesztésre ítélték, s arra, hogy a kivégzése előtt még egy órát álljon a pellengéren közszemlére kitéve. Keresztanyám, maga gyermektelen asszony lévén, gyakran elkért anyámtól, hogy nála töltsem a délutánt. Ez alkalommal is az ő belsővárosi háza felé igyekeztünk, s éppen átvágni készültünk a Kaltwinkelen, ahol ebben az időben a pellengér állott, mert erre vezetett a legrövidebb út keresztanyám házához. Ez alkalommal azonban csak nagy nehezen tudtunk előre haladni az összeverődött sokadalomban: az emberek lökdösődve igyekeztek közelebb kerülni a pellengérhez, és mindnyájan hátraszegett fejjel bámultak fölfelé. Tekintetük irányát követve, magam is fölpillantottam, és megláttam, amint e szerencsétlen leányt a város szolgái mint holmi rongybábut vonszolják-lökdösik fölfelé az emelvényre, mivel lábai szemlátomást meg-megcsuklottak alatta, de nem sírt, nem is kiáltozott, mint ahogyan, gondoltam, én tenném a helyében, ha tudnám, hogy egy órán belül irgalmatlanul meggyilkolnak, csak bámult a semmibe a rémülettől megüvegesedett szemével, amely engem tyúk vagy más halálra rémült madár szemére emlékeztetett. „Adnak nekiek inni előtte jócskán – jegyezte meg szakértően egy görbe hátú, alacsony, tudálékos külsejű férfi mellettem a tömegben, s én még hallottam, amint az egyik hegyes orrú, szikár, mesternéforma asszony ráfeleli: „Én nem adnék neki semmit, a kurvának! Az ilyen rosszabb, mint az állat!” Ezenközben keresztanyám arcomat oldalához szorítva, tenyerével és karjával takarva el szemem elől a látványt, sebesen vonszolt magával, és bár ez nem volt szokása, könyökével tört utat az embersűrűben, miért is bosszús és fölháborodott megjegyzések röpködtek utánunk, ahogy a tülekedő tömeg mozgásának irányával szemközt előrenyomakodtunk a csöndesebb belsőváros felé.

Azt hiszem, nem sokkal később történhetett az is, hogy játszópajtásném, annak a bizonyos szabónénak Lieschen nevű leánykája ezzel támadt rám egy ízben: „Azt beszélik, a ti Susannátok boszorkány!” Emlékszem, éppen ugróiskolát játszottunk, s Lieschenen volt a sor, hogy fél lábán sorra végigszökdécselje a porba rótt négyszögeket. Ő egy darabig csakugyan ugrándozott is, oly nagy igyekezettel, hogy még a nyelvét is kiöltötte buzgalmában, és magafeledten jártatta felső ajkán, majd a pihenésre kijelölt kockákban két lábra ereszkedett, s ekkor vetette oda nekem e néhány szót, majd alattomosan elmosolyodott, ahogyan olyankor szokta, amikor tudta, hogy valamely szavával különösképpen fölingerel majd. Csúf, hegyes orrú leányka volt ez a Lieschen, és talán irigységből, talán vele született epés hajlamból, igyekezett lecsepülni mindazt, amiről gyanította, hogy kedves a szívemnek, lett légyen az a rongybábum, az új ruhám, vagy egy kóbor kismacska, amelyet sikerült magamhoz édesgetnem. Egyébiránt pedig csaknem teljes két esztendővel idősebb lévén, szívesen fitogtatta, mennyivel járatosabb énnálam a világ dolgaiban.

– Nem is igaz! – vágtam rá fölháborodva, jóllehet én is gondoltam már efféléket, amikor a konyhában kuporogva a titokzatos susmorgást hallgattam, s megbűvölt borzalommal rá-ráfeledkeztem az öregasszony tűzfénytől vöröslő, horgas orrának és csapzott fürtjeinek látványára. – Különben is, a saját szememmel láttam, hogy ott aludt az ágyában az elmúlt Márton-nap előtti éjszakán, amikor pedig tizenharmadika péntekre esett! – vágtam ki diadalmasan, remélve, hogy ez egyszer felül maradok a vitában. – Ha boszorkány lenne, el kellett volna repülnie éjfélkor a Kőhegyre! – tettem még hozzá, bár magam sem voltam egészen bizonyos benne, hogy csakugyan az a pénteki éjszaka volt-e, amikor valami gyorsan múló, lázas betegségbe esve az éjszaka közepén inni kértem Susannától, ő pedig hálóruhájában, amelynek hátán végigkígyózott éjszakára leeresztett, ősz hajfonata, behozta nekem a bögrét, majd horgas ujjú kezét gyöngéden a homlokomra fektette, s néhány megnyugtató szót suttogott álmosan előtámolygó anyámhoz, azon a halk, bizalmas hangon, amelyen ők ketten egymással beszélni szoktak, s anyám is ugyanígy válaszolt neki, csöndesen. Talán aludni küldhette Susannát, mert ezután egy ideig ő maga ült az ágyam mellett, és a láz borzongása elvegyült közelségének meghitt édességével, amelyben egy ideje mind ritkábban volt részem, miért is ártalmatlan betegségemet nem győztem utóbb visszakívánni.

– Mit tudod te, tényleg őt láttad-e! Az ilyennek az semmi, odafektetni maga helyett a söprűt az ágyba, és megbűbájolni, hogy vegye föl az ő alakját, amíg ő odajár! Még felel is helyette, ha kérdik! – tromfolt le csúfondárosan éles nyelvű barátném, majd mintha belélátott volna a gondolataimba, így folytatta: – Azt mondják, az anyádnak is ő adott valamit lánykorában, hogy megitassa az apáddal, különben miért vett volna el egy olyan semmitlen, szegény leányt! A borában adhatta be neki – tette még hozzá fontoskodva, hogy értésemre adja: tud róla, hogy apám a fogadóban ismerte meg anyámat, s talán éppenséggel csakugyan úgy esett, hogy ő vitte oda neki a bort az asztalához. Szerettem volna visszavágni, de semmiféle csípős válasz nem jutott az eszembe, Lieschen pedig időközben meg is feledkezett a dologról, és szorgalmasan ugrándozott tovább.

Én is annyiban hagytam hát a dolgot, bár a tüske mégiscsak ott maradhatott a lelkemben, mert máig élénken emlékezem egy álmomra azokból az időkből. Ott álltam álmomban ismét a Kaltwinkelen, a pellengér tövében, s mint az arc nélküli sokadalom suttogásából kivettem, mert mintha emberek vettek volna körül sűrű tömegben, bár látni nem láttam őket, éppen valami boszorkányt készültek megégetni. Ahogy fölnéztem, megláttam a farakást is, és láttam, hogy a rönkök mind száraz, öreg fából valók, és nincsenek közöttük friss, leveles gallyak, amelyeket olykor irgalomból púpoznak a máglya tetejére, hogy sűrű füstjük megfojtsa a bűnöst, még mielőtt a lángok belémarnának. Azután láttam, hogy magas, csuklyás férfiak valami nőalakot lökdösnek föl a farakás tetejére, s kezét hátracsavarva az oszlophoz kötözik. Kisvártatva már a ropogást és pattogást is hallani véltem, és megpillantottam az imbolygó világosságot is, hasonlatosat ahhoz, amelyre fölébredtem a tűzvész éjszakáján. Ekkor az oszlophoz kötözött nőalak fejét hátravetette: hosszú, sötét haja, mely eddig elfüggönyözte orcáját, félrehullott, fölfedve vonásait, s én a lángok világánál megláttam, hogy anyám áll ott a sűrű, fekete füst és gyorsan, pattogva közeledő lángok fellegében. Nyakát hátrafeszítette, büszke, fájdalmas grimaszba torzult arcát hasztalan igyekezett elfordítani a bámészkodó tömeg elől. Ébren is láttam olykor orcáján ilyenféle kifejezést, ha fogfájás gyötörte, vagy ha a konyhában a serpenyőből felfröccsenő, forró zsír cseppje érte csupasz karját a könyékig felgyűrt ruhaujj fölött, s ilyenkor ébren is mindig elfogott ugyanez a mélységes, csontom velejéig ható borzalom, mintha valami módon, bár magam sem tudom, miért és miképpen, én magam is vétkes lennék abban, ami történt. S most is, álmomban, amikor anyámat ott láttam tehetetlenül kiszolgáltatva a lángoknak, a forró szánalom érzésébe gyötrelmes lelkifurdalás keveredett, s e lelkifurdalás arra ösztökélt, hogy odarohanjak hozzá, s megmentsem akár az életem árán is, vagy ha nem lehet, legalább ott pusztuljak vele. De mindhiába törekedtem az oszlop felé, hogy anyám kötelékeit, ha kell, foggal-körömmel megoldjam, vagy hogy legalább sorsában osztozzam vele, valahányszor már-már közelébe jutottam, mindannyiszor valami sötét, arctalan erő, talán a bámészkodó, a kínszenvedés látványára éhes tömeg, talán valami más, fölkapott és hátrébb lökött, oda, ahonnét még tisztán láthattam anyám arcát a sűrű füst és láng függönyén át, de kezemmel már nem érinthettem, és még annyit sem tehettem, hogy jelenlétemet és tehetetlen együttérzésemet legalább tudtára adjam.

Hogy ez s a hozzá hasonló rémálmok tették-e, vagy Susanna szolgáló meséi, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy ekkoriban egy időre igen félénk lettem, s mindenfélétől rettegtem, amitől korábban sohasem. Például semmi gúnyolódással vagy nógatással nem bírtak többé rávenni, hogy sötétedés után kitegyem a lábam a házból, s ha a pincébe vagy a zöldségesverembe küldtek almáért vagy petrezselyemgyökérért, mert már nagyobbacska leányka voltam, akit meg lehetett bízni efféle feladatokkal, reszkető inakkal ereszkedtem alá a lépcsőn vagy a létrán, s amikor egy ízben, ahogy a bolthajtásos pince pókhálós, bor- és almaszagú félhomályában éppen az almákat szedegettem a kötényembe, az egyik hordó mögül hirtelen világító szempárt láttam előbukkanni, sikoltva kaptam a szemem elé a kezemet, s a kötényemből az almákat a földre ejtve, magam is odahanyatlottam a pincénk földjére. Még akkor is egyfolytában sikoltoztam, amikor anyám türelmetlenségében vagy talán aggodalmában utánam jött, hogy megnézze, hol maradok el olyan sokáig. Azután már csak arra emlékszem, hogy ott fekszem az ágyon, anyám a lábamat dörzsölgeti valami kenettel, apám egy kanálka fekete cseresznyevizet igyekszik ajkam közé erőltetni, én pedig félig még kábultan, rémülten igyekszem ellökni szájam elől a kanalat, mígnem a cseresznyevíz a ruhámra loccsan, s hogy reszketve hadarok nekik valamit a pincénkben tanyát vert villogó szemű kísértetről vagy ördögről, s igyekszem szavukat venni, hogy soha többé nem küldenek oda egyedül, bár szívem mélyén már igazat adok anyámnak, aki apámhoz fordulva így szól: „A macskától ijedhetett meg.” Hirtelen az eszembe villant, hogy csakugyan láttam a napokban, amikor Susanna szolgáló a pinceajtót nyitotta, kioldalogni onnét valami idegen macskát, mely azután mint a kilőtt nyíl vágódott ki az udvarra, s a kerítésre felugorva, eltűnt szemem elől. Csakhogy, mint azt későbben is volt alkalmam megtapasztalni, a napvilágnál szerzett tudás olykor vajmi keveset használ azon érzéseink ellen, amelyeket a sötétség ültet el és táplál föl bennünk, s még inkább ezek igazítják és formálják tulajdon képükre amazt. Így én is mindhiába láttam azután nemegyszer ezt a ragacsos szemű, tépett fülű idegen macskát, amint a ház körül ólálkodik, s mint afféle vadászathoz szokott, kóbor ragadozó fajzat, ügyesen elragadja a csirkecsontot vagy húscafatot, amit a mi ügyetlenebb házi cirmosunknak vetettem, mégsem voltam egészen bizonyos benne, hogy nem valami gonosz szellemet láttam-e mégiscsak a pincénkben, vagy talán éppenséggel valami boszorkányt macska alakban, aki éberségemet megcsalva ebben az ártalmatlannak tetsző formában akar a közelembe férkőzni, mert ki tudja, miféle gonosz tervet forral ellenem.

Egyébiránt apámat s anyámat ezekben az időkben már csak igen ritkán, s talán többé soha nem is láttam egymással olyan egyetértésben beszélgetni, mint akkor, amikor ott álltak mindketten betegágyam mellett. Nem tudom, vajon a születésemet megelőző időkben vagy életemnek azokban a legelső éveiben, amelyek teljességgel elvesznek az emlékezet számára, megvolt-e, s ha igen, mekkora volt kettejük közt az egyetértés, és hogy vajon a szerelem csak későbben, a hosszas együttlétben romlott-e meg közöttük, vagy a gondok okozta torzsalkodások emésztették-e fel… Vagy, meglehet, anyám már eleinte sem olyan érzéssel volt apám iránt, amilyennel asszony szokott lenni a férfiú iránt, és csak árvaságában és gyámoltalanságában ment volna hozzá, s későbben keservesen megbánta volna – mindezen későbben eleget töprengtem, de bizonyosat igazából soha nem tudtam meg a dologról. Nem mondhatnám pedig, hogy apám, mint az sok háznál megesik, gyakran kezet emelt volna a feleségére, s anyámat sem igen hallottam, vagy csak igen ritkán, hangosan perlekedve, csúf szavakkal szidalmazni apámat, mint az sok asszonynak szokása, hanem, úgy tetszett, gúnyos, néma megvetéssel tekint reá, apámban pedig mintha kedvetlenséggel vegyes riadalmat ébresztett volna anyám közelléte, és mintha ez a riadalom s még inkább a miatta érzett szégyen okozta volna, hogy anyámat mindenféle dolgok, de legkivált a háztartásban tanúsított hanyagsága és költekezése miatt örökösen súlyos szemrehányásokkal illette. Anyám többnyire csak kurtán felelt a korholásra, és csak orcájának elsötétülése mutatta, hogy nehezen türtőzteti haragját, amikor apám arról példálózott, mint azt gyakran megtette, hogy más asszony mellett, ki jobban megfogná a garast, könnyebben boldogult volna, és annak idején, amikor árulták, megvehette volna a belsővárosi patikát, amelyet a gazdagabb és műveltebb polgárok szoktak fölkeresni, míg a miénkbe csak nagy ritkán s csak a legolcsóbb szerekért jártak a környékbeliek, kik inkább holmi erdőn-mezőn ingyen is megtalálható füvekkel kúrálták magukat s egymást minden bajukban, vagy a javasasszonyhoz fordultak a doktor s patikárius helyett. Apámnak ez igen nagy bánata volt, s untalan emlegette, milyen jó helyen állott apja patikája odahaza, a szülővárosában, amelyet azonban fivére örökölt, kit apám a patikusság nagy gondosságot és aprólékosságot igénylő munkájára alkalmatlannak és egyébként is korhely és megbízhatatlan embernek tartott, s gyakran mondogatta, hogy előbb-utóbb még majd merő gondatlanságból megmérgezi a fél várost. Apámat a sorsnak ezen igazságtalansága igen elkeserítette, kiváltképp, hogy ő maga mint másodszülött fiúgyermek, jó ideig inaskodni volt kénytelen ennek a mostani patikánknak egykori tulajdonosa mellett, s csak úgy juthatott végül is saját patikához, hogy elvette egykori mesterének, a patikusnak özvegyen maradt feleségét – egy beteges, örökösen panaszkodó és panaszaival mindenki, de különösen apám fölött zsarnokoskodó asszonyt, legalábbis ekképpen írták le őt Susannának azok a szomszédságbeli leányok, akik már az ő idejében is itt szolgáltak, mert apámtól sokat hallottam ugyan később panaszkodni a sokféle méltánytalanságra, amelyekkel őt az élet sújtotta, erről az özvegyasszonyról, első feleségéről azonban soha nem beszélt sem jót, sem rosszat – nem tudom, azért-e, mert röstellte, hogy az ő jóvoltából került valamelyest jobb módba, vagy azért-e, mert – később, felnőtt fejjel effélét gyanítottam – kellemetlen természete, élemedett kora és beteges mivolta ellenére vagy éppenséggel ezek miatt ragaszkodást és tiszteletet érzett ez iránt az asszony iránt, míg anyám fiatal szépségére, jóllehet engedett csábításának, vagy talán éppen ezért, gyanakvással és ellenségesen tekintett.

Apámnak ez az első házassága azonban nem tartott tovább két-három esztendőnél, s ekkor, rövid özvegység után vette feleségül anyámat, s erre semmi egyéb nem indíthatta, csak anyám szépsége, fiatalsága és gyámoltalansága, mivel anyám vagyontalan, árva leány volt, ki mindkét szülőjét egyszerre veszítette el. Vérbe fagyva találtak rájuk a kifosztott udvarházban, amelyet holmi portyázó katonák, nem tudni, törökök-e vagy magyarok, földúltak s kiraboltak. Ő maga csak úgy menekedett meg, hogy éppen egy barátnéjánál vendégeskedett valami közeli faluban, s ekképpen szüleit s minden földi javait egyetlen nap leforgása alatt elveszítve, s földönfutóvá válva, nem tudom, miféle viszontagságok után jutott el végül Lőcsére, anyjának nénjéhez, s annak urához, a vendéglőshöz, kik magukhoz vették. Így eshetett, hogy végül maga is kénytelen volt olykor segédkezni a fölszolgálásban, s a rossz nyelvek szerint ekkor étethette meg valami varázsszerrel apámat, mivel az özvegységében sűrűn járt vacsorázni ebbe a bizonyos fogadóba. Hogy anyámat mi indíthatta erre a házasságra, máig sem tudom, de úgy képzelem, a szoknyája után kapdosó kocsmatöltelékek között, kik kásás, részeg hangon arcátlan megjegyzéseket kiáltoztak utána, s botladozó nyelvvel szemérmetlen szavakat dadogtak a fülébe, amikor a boroskancsót letette eléjük, talán menedéket remélt találni apámban, ki akkoriban még komoly és józan életű ember lévén, soha egy pohár bornál többet nem ivott, és akitől parázna beszédeket soha nem hallhatott.

Hogy a nagyszüleim hogyan végezték, Susanna beszélte el nekem egyszer nagy titokban, mert anyám jóformán soha nem emlegette őket. Tőle hallottam, hogy nagyapám szelíd, kevés szavú ember volt, akinek – talán meglettebb kora, talán szelídebb természete miatt – nem volt ínyére a vadászat, sem pedig más, durva mulatságokból nem vette ki a részét, csöndes kedvtelései sorában pedig a zene állt legelső helyen. Gyakran kérte feleségét és leányát is, hogy üljenek le a virginál mellé, s magukat kísérve, énekeljék el valamelyik kedves dalát. Anyámat, egyetlen gyermekét, kivel az Úr élemedett korára ajándékozta meg, nagyapám kisleány kora óta különös gyöngédséggel szerette és óvta, s anyám is erős ragaszkodással csüngött rajta, talán még inkább, mint harsány beszédű, nevetős kedvű, társaságot és mulatságot kedvelő anyján, kitől sötét, göndör haját örökölte, ha deli, telt termetét nem is, mivel anyám viszonylag kis termetű volt, s karcsú, mint a fiatal őz.

Nagyatyám, legalábbis Susanna szolgáló így beszélte, gyakran betegeskedett, s hogy ezért-e, vagy azért, mert nehezen vált meg szülőházától és legkivált kedves kertjétől, melyben maga ültette almafáit nevelgette, nehezen szánta rá magát a menekülésre, holott a környék nemessége már minden ingóságát fölrakta a költöző szekerekre, s várta a híreket, ezúttal merre veszi útját a török sereg. Így tett az a család is, amelynél anyám vendégeskedett, s mivel igen szerették, fölajánlották, hogy magukkal viszik. Mivel anyám semmi áron nem akart útnak indulni szülei nélkül, nagy nehezen beleegyeztek, hogy elszalajtanak egy embert egy kisebb szekérrel nagyapámért és nagyanyámért, abban a reményben, hogy azok már maguk is útnak indultak, s félúton összetalálkoznak. Ez a szekeres hozta meg azután a hírt, hogy a török sereg valamely tatár segédcsapata, mert mindig azok voltak a legcudarabbak, de az is meglehet, hogy a közeli Güns várából ki-kicsapó, zsákmányra éhes magyar katonák földúlták s kifosztották a falut, amelynek lakói többségükben már elmenekültek, nagyapámat és nagyanyámat azonban, szerencsétlenségükre, ott érték, és irgalom nélkül végeztek velük. Nagyapámra, így beszélte ez a szekeres, a tornácon leltek rá, kettéhasított fejjel, mellette ócska vadászfegyvere, mely ott függött használatlanul a falon évtizedek óta, és most, szegény, a veszély órájában alighanem ügyetlen kézzel mégiscsak megpróbálta a martalócokra sütni, hogy házát és feleségét megvédelmezze. Csakhogy az nyilván csütörtököt mondott, hiszen oly régi, ócska, rozsdamarta jószág volt, hogy még a fosztogatóknak sem kellett, akik pedig jóformán minden mozdíthatót magukkal vittek, és részeg dorbézolásuk közepette minden törhetőt összetörtek, az ágyruhákat undok hányadékukkal és ürülékükkel megfertezték, s esztelen dúlásukban baltával fölhasogatták még a virginált is, melyen anyám oly sokat s szívesen játszott. Nagyanyámra a belső szobában bukkant rá ez az ember vérbe fagyva, s én Susanna elbeszélését hallgatva sokat töprengtem rajta, vajon imádkozással töltötte-e utolsó perceit, vagy azzal a hiábavaló igyekezettel, hogy a nehéz ládát az ajtó elé rángatva eltorlaszolja a martalócok útját, s hogy vajon könyörgött-e gyilkosainak, vagy – lévén büszke és indulatos asszony – szembefordult-e a túlerővel, mint a kölykét védő anyamacska, talán egy szemvillanásnyi időre meg is hőköltetve őket váratlan bátorságával?

Anyámat azután, hogy ez a szekeres ember visszatért a hírrel, ez a szomszéd falubeli család vitte magával egy darabon. Valami rokonukhoz igyekeztek, kinek városi házában már amúgy is több menekült család szorongott. S hogy azért-e, mert nem akarta e számára félig ismeretlen emberek terheit tovább szaporítani, vagy más okból, nem tudom, de anyám és Susanna végül kettesben, más, számukra ismeretlen menekülők szekerére fölkéredzkedve tették meg az út hátralévő részét Lőcsére, anyám nénjéhez, ki még jó régen, talán még anyám születése előtt jött ide, férjhez, s kit anyám korábban életében talán egyszer ha látott. Hogy miképpen jutott el azután e két gyámoltalan nő a hadak dúlta országon keresztül Lőcséig, arról nemhogy anyám, de még Susanna szolgáló sem igen beszélt nekem, s hogy egymás között sűrűn emlegették volna, azt sem hinném, csak nagy néha csúszott ki a szájukon egy-két szó olyankor, ha valami váratlanul eszükbe idézte az útjuk során történteket. Egyszer például, amikor Susanna a gyomrát fájlalta, hallottam, hogy így panaszkodik anyámnak: „Utoljára akkor voltam így, amikor annak a poshadt kútnak a vizét ittuk Nyéken”, egy más alkalommal pedig, már nem tudom, milyen ügyben, a városi jegyző kövér és gőgös felesége kereste föl anyámat, s amikor nagy nehezen, lihegve és szuszogva végre eltávozott, és becsukódott mögötte a kapu, anyám pajkos mosollyal Susannához fordult: „Emlékszel a bárónőre?”, kérdezte tőle, és mindketten hangosan fölnevettek, mint a fiatal leányok szoktak, amikor valami szerelmi históriáról sugdolóznak. Gyanítottam, hogy ezzel a bárónővel is a menekülés során akadt dolguk, és hogy eszerint derült óráik is lehettek a veszedelmek és megpróbáltatások közepette.

Későbben azonban, azokban az időkben, amelyekről most beszélek, nemhogy nevetni, mosolyogni is csak igen ritkán láttam anyámat, annál gyakrabban láttam arcára fagyni a harag vagy a reménytelen szomorúság jeges álcáját, s ilyenkor, elárvulva s hideg, távoli tekintetétől megriadva, nemegyszer zokogva, kiáltozva rángattam a szoknyáját, s valami csekélységért zaklattam, egy tál tejeskásáért vagy más színű szalagért a hajamba, holott igazából csak arra vágyódtam, hogy rám mosolyogjon s a hajamon végigsimítson, ahogyan régebben tenni szokta. Nyűgösködésemmel azonban csak annyit értem el, hogy anyám orcája megrángott a türelmetlenségtől, és rekedten rám szólt, hogy hallgassak már el, én azonban, jóllehet magam is tudtam, hogy követelőzésemmel csak még messzebbre taszítom magamtól, mégsem bírtam abbahagyni, mindaddig, míg csak rám nem kiáltott azon a haragtól eltorzult, érdes hangon, amely valahányszor meghallottam, mindig rettentően megrémített, mert valami történetet juttatott az eszembe egy asszonyról, akinek valami pokolbéli szellem költözött a testébe, s attól fogva gonosz boszorkány lett belőle, ki még tulajdon gyermekeit is megsütötte és fölfalta. Attól féltem, talán anyám testébe is efféle gonosz lélek fészkelhette be magát, s ezért változott meg a hangja s tekintete, ezenközben pedig valóságos, anyai lelke ki tudja, miféle földmélyi tömlöcben vagy víz alatti vesszőkalickában raboskodik. S e gyanút csak tovább élesztette bennem, hogy anyámat idővel mintha egészen elborította volna valami dacos keserűség, mintha a világ egész rendje ellen engesztelhetetlen, sötét haragot táplált volna, s lassanként már bármi csekélység elegendő volt hozzá, hogy kitörjön belőle ama rekedt, gyűlölködő boszorkányhang, amelytől rettegtem. Még Susannára is rá-ráförmedt időnként, jóllehet, úgy tetszett, öreg dajkája az egyetlen emberi lény, aki nem ingerli keserű türelmetlenségre. Egyszer, emlékszem, Susanna valami rossz hírrel állított be a szobába, talán a tyúkok között ütött ki valami betegség, vagy hogy a télire eltett ruhákat előszedegetvén molyrágás nyomát vette észre a drága kelmén. Szavaira anyám olyan haragos kétségbeeséssel csattant föl, mondván, hagyják őt már végre egyszer békén, s ne zaklassák örökké efféle ostobaságokkal, hogy keresztanyám, aki éppen nálunk időzött, figyelmeztetőn vállára tette a kezét, s ott is hagyta egy ideig, mintha így, némán kérlelné, hogy türelemmel viselje, ami ráméretett, s legyen belátással és jóakarattal a körülötte élők iránt. Anyám tisztelte keresztanyámat, ki művelt és példás életű asszony volt, és nem lökte le magáról a kezét, ahogyan az enyémmel vagy apáméval tette volna, de úgy állt ott moccanás nélkül, beléfagyva a dacos keserűségbe, mintha befelé, önmagába akarna húzódni az érintés elől, és szemét makacsul a földre szegezte, nehogy találkozzék a tekintete keresztanyám kérlelő pillantásával. Keresztanyám várt még egy kis ideig, aztán elfordult, sóhajtva magára terítette vállra való kendőjét, és nekem nyújtotta oda puha, fehér, kissé tömpe ujjú kezét, melynek bőrét örökösen valamely különleges kenettel lágyítgatta, én pedig engedelmesen belécsimpaszkodtam, s elindultam mellette. Ekkortájt mind gyakrabban kért el anyámtól, hogy nála töltsem a délutánt, talán azért, mert látta félénk, elvadult állapotomat, és megsajnált, de talán azért is, mert neki magának nem volt gyermeke, egyedül lakott egy belsővárosi ház két szobájában, amelyet egy gazdag ötvösmestertől bérelt. Gazdag asszony lett volna pedig, nem afféle egytelkes nemes, mint anyám apja, hanem földbirtokos leánya és özvegye, de birtoka a török által elfoglalt területre esett, s annak jövedelmét behajtani semmi módon nem tudta. Minden bizonnyal kénytelen lett volna kevés megmentett holmiját is eladogatni, s végezetül reménytelen szegénységbe süllyed, ha Bécsben élő testvérbátyja, ki az udvarnál viselt valamilyen hivatalt, nem segíti rendszeresen valamicske pénzzel, melyet azonban igen gondosan be kellett osztania, hogy szerény szükségleteit fedezni bírja belőle. Igazából apámnak volt távoli rokona, bár nem vér szerint, csak házasság által, de apám valahogyan mindig bosszúsan és némi megvetéssel beszélt róla, jóllehet általában tiszteletet tanúsított a magasabb társadalmi állású személyek iránt. Igaz, keresztanyám pápista volt, s ez „alig is jobb a pogánynál”, szokta mondogatni apám, ki nem sokkal születésem után tért át, a város tekintélyes polgárainak többségével egyetemben, a reformált hitre. Tetejében a pápisták, állította apám s a többi újhitű, „örökké Bécsbe szaladoznak, hogy ott ellenünk áskálódjanak”, bár keresztanyám nemhogy Bécsbe, de még a szomszéd utcáig is ritkán jutott el, ki se igen mozdult a házból, többnyire még a piacra is kis szolgálóját küldte maga helyett, nem úgy, mint a városi polgárasszonyok, akiknek a piaci nézgelődés, pletykálkodás és alkudozás volt a legkedvesebb mulatsága. Csak vasárnaponként járt el rendszeresen a pápisták megmaradt, egyetlen templomába, igaz, ez nemigen eshetett nehezére, mert a templom ott állott jóformán átellenben a házzal, amelyben lakott.

Az is meglehet, hogy apám is osztotta a városi polgárok ellenszenvét a menekült nemesek iránt, kik földönfutóvá válva városunkban menedéket kértek s kaptak, törvényeit tiszteletben tartani s terheiben osztozni viszont nemigen akaródzott nekik, s váltig hangoztatták, hogy őnekik holmi vargák és csizmadiák nem parancsolgathatnak. Ha csakugyan ezért nem szívelhette keresztanyámat apám, akkor nem volt igazságos hozzá, mert keresztanyám bizonyosan nem kívánt magának semmiféle kiváltságot, hanem inkább zúgolódás nélkül viselte a reá rótt terheket, s engem is erre igyekezett nevelgetni, mert szívesen és hosszasan tanítgatott mindenféle dolgokra, amelyektől azt remélte, mohó szívem és nyugtalan elmém pallérozására szolgálnak majd. Emlékszem, leggyakrabban arról beszélt nekem – talán mivel anyám lázongó keserűségének látványa gyötrelmes volt számára, és igyekezett legalább az én gyermeki szívemből kiölni az Isten ellen való zúgolódás csíráit –, hogy az élet megpróbáltatásait erős szívvel, Isten akaratába belenyugodva kell viselnünk, és meg kell óvnunk lelkünket a keserűségtől, a haragtól, legkivált pedig a kétségbeeséstől, mert azzal magát Istent sértjük meg, aki nekünk ajándékozta az ő teremtett világát. Gyakran üldögéltünk egymás mellett hímzésünkön öltögetve – mert megtanított néhány nehezebb hímzésfajtára, amelynek gyakorlásához anyámnak kevés ráérő ideje, de talán elegendő türelme sem volt. Megvallom, gyakran a könnyeimmel küszködve haraptam el a reménytelenül összegubancolódott szálat, s kedvem lett volna a sok ügyetlen gyűrögetéstől elpiszkolódott vásznat inkább kettőbe hasítani, s darabjait a tűzbe vetni, semhogy az elvétett, idomtalan öltéseket újra meg újra fölfejtsem, s újakkal, jobbakkal pótoljam. Keresztanyám, ha észrevette növekvő türelmetlenségemet, szelíden megintett, mondván, kicsiny és nagy dolgokban egyaránt állhatatosaknak kell lennünk, s hogy a kicsiny dolgokban való türedelem a nagyokban való állhatatosság legjobb iskolája.

Sok őszi és téli délutánt töltöttünk el efféle csöndes munkálkodással. Többnyire az ablakmélyedésbe kuporodtam, s mind közelebb s közelebb húzódtam az ablakhoz, hogy elkapjak még néhány sugarat a gyorsan fogyatkozó világosságból, mivel keresztanyámnak a gyertyával is takarékoskodnia kellett, s hallgattam keresztanyámat, bár megvallom, a figyelmem gyakran elkalandozott. Egyszer azon járt az eszem, vajon mikor csönget már keresztanyám kis szolgálójának, hogy behozza nekünk az aszú szilvát, kedves csemegémet, amely, úgy láttam, keresztanyámnak is gyöngéje volt, másszor azon töprengtem, kik is lehetnek azok a komor tekintetű, díszkardot és aranysujtásos mentét viselő férfiak, és azok az összeszorított ajkú, sötét vagy veres bársonyba öltözött, gyönggyel befont hajú asszonyok, kiknek képe ott függött keresztanyám szobájának falán, vagy azon tűnődtem, vajon a cserépkályha csillámló zöld csempéire faragott alakok közül melyik apostol melyik lehet, s hogy ama nőalak, kinek apró korona ült a fején, s kezében valami almaforma holmit tartott, kicsoda lehet? Keresztanyám nem adta jelét, hogy haragudnék, ha rajtakapott, hogy ismét elkószált a figyelmem, hanem, eszébe véve zsenge koromat, igyekezett holmi történetekkel lekötni csapongó képzeletemet, csakhogy ezek a történetek, amelyek a téli erdőn rőzsét gyűjtögető, beteg anyjukat ápoló gyermekekről, köpenyüket a várárok tövében kuporgó koldussal elfelező, nemes lelkű lovagokról s más effélékről szóltak, korántsem voltak olyan borzongatóan érdekesek, mint Susanna meséi a vízi manókról, hazajáró lelkekről és gonosz tündérekről. Emlékszem, már akkor, gyermekként is eltöprengtem rajta egy-egy szemvillanásnyi időre, vajon miért vonzza képzeletünket a rossz, a félelmetes és veszedelmes oly igen nagy erővel, s a jó oly kevéssé?

Meg kell vallanom, idővel némi berzenkedést és visszatetszést is keltettek bennem keresztanyám szép és emelkedett tanításai. Az a sok lemondás, alázat, türelem, amivel örökösen traktált, idővel valamiféle hideg, vizenyős, minden tűz és szenvedély nélkül szűkölködő lélek magamentegetésének tűnt föl előttem, amely így akarja, tetszelegve, tulajdon fogyatkozását jóságnak és szelídségnek föltüntetni. „Úgy látszik, Isten másként akarja”, ezt szerette mondogatni, valahányszor egy-egy kedves terve füstbe ment. Én pedig, ki már akkor is sírni, toporzékolni tudtam volna csalódásomban, ha a kis szolgáló azzal tért vissza a kamrából, hogy elfogyott az aszú szilva, s aznapra be kell érnem egy almával, szelíd egykedvűsége láttán szívemben képmutatással gyanúsítottam meg keresztanyámat, vagy azzal, hogy igazából nem is volt oly igen kedves neki, amiről lemondani kényszerült, s bezzeg nem lenne ilyen egykedvű és higgadt, ha olyasvalamitől fosztaná meg a sorsa, amin ő is olyan szenvedélyes kívánkozással csügg egész lelkével, mint én az aszú szilván. S ahogyan ilyenkor föl-fölpislantottam szelíd, hullámos ősz fürtök keretezte arcába, úgy találtam, hogy bár vonásai idős korára is megőrizték szépségüket, ábrázata s kiváltképp enyhén kidülledő, halványkék szeme némileg egy jókora békáéra emlékeztet…

De jóllehet kissé egyhangúan múlattuk az időt keresztanyámnál, mégis kedveltem e hosszú délutánokat, mert legalább csöndben és békességben teltek. Keresztanyám még ügyetlen kis szolgálóját sem dorgálta meg soha igen keményen, legalábbis nem az én fülem hallatára, velem pedig mindig nyájasan és szelíden beszélt, s kérdéseimre, ha valami okvetetlenkedéssel szakítottam meg mondandóját, türelmesen válaszolgatott. Odahaza azonban mind jobban szenvedtem anyám jeges közönyétől, s még inkább tűzokádó hegy lávájaként kiömlő, heves haragjától, amely a legváratlanabb pillanatokban tört elő belőle. Egy idő óta főként restségem és ügyetlenségem miatt szidott sokat, és örökösen azt hánytorgatta, mi mindenben lehettem volna már addig is a segítségére, ha nem lennék tunya, álmatag és minden iránt közömbös, ami őt és a ház dolgait illeti. Én pedig, ki úgy éreztem, bármit megtennék, csak újra kedvesen szóljon hozzám és becézgessen, ahogyan kicsiny leány koromban tette, e vádat különösen igaztalannak éreztem, s így gyöngédségre éhes szívem lassanként elfordult tőle és új táplálék után nézett. Lassanként, mindenféle megfogható ok avagy bizonyíték nélkül, ahogyan azt a gyermekek tenni szokták, hinni kezdtem, hogy kit anyámnak gondoltam odáig, nem is az én valóságos szülőanyám, hanem bizonyosan talált vagy fogadott gyermek lehetek. Megesett, hogy napokig dédelgettem képzeletemben egy-egy kedvesebb pillantást, amelyet valami ismeretlen asszony vetett rám az utcán vagy a piacon. Lassanként szokásommá vált, hogy úton-útfélen idegen asszonyok arcát fürkésszem, s ha egy-egy szelíd, nyájas arcút láttam közöttük, arra gondoltam, talán ez lehet az igazi anyám. Hosszú történeteket koholtam, miként veszítettek el kisdedként valóságos szüleim, terveket szövögettem, hogyan fogom elveszett anyámat újból föltalálni, s elképzeltem, miként fog egy napon e nyájas arcú, idegen asszonyok közül valamelyik gyolcsfehérre sápadni a kézfejemen pirosló, szeder alakú anyajegy láttán, majd sikoltva keblére szorítani, fölismerve bennem régen elveszett gyermekét (Susanna szolgáló beszélt el nekem korábban valami ehhez hasonló történetet). Valahányszor anyám haragosan megdorgált, mert vigyázatlanságomban levertem egy cseréptálat vagy végigöntöttem tejjel a szoknyám, dacosan összeharaptam az ajkam, s arra gondoltam, ez az asszony alighanem csak mostohám énnekem, és egy napon bizonyosan rám lel majd az igazi édesanyám, és elvisz magával innét.

 

Egyszer óvatosan meg is próbáltam puhatolózni keresztanyámnál, vajon apám s anyám csakugyan a valóságos szüleim-e. Erősen tartottam tőle, hogy kinevet, ehelyett azonban elvörösödött, éles, fürkésző pillantást vetett rám, majd elkapta rólam a tekintetét, és sietősen, szemlátomást igen nagy zavarban, arról kezdett beszélni, hogy a gyermekek néha a rendes időnél hamarébb jönnek a világra, ha a várandós asszonyt valamilyen nagy ijedelem vagy megrázkódtatás éri, és a rossz lelkű emberek ilyenkor mindenféle rágalmakkal illethetik akár a legtisztább életű asszonyt is, de én az efféléket meg se halljam… Csodálkozva bámultam rá, mert sehogyan sem értettem, mi köze mindennek ahhoz, amiről én kérdeztem, de azután fölrémlett emlékezetemben valami, amit évekkel korábban hallottam: hogy egyik szomszédnőnket, egy pékmester fiatal feleségét, tömlöcbe vetették, majd kiseprűzték a városból, mivel amikor a pék elvette, már teherben volt egy mészároslegénytől, s a gyermek alig hat hónappal az esküvő után jött a világra. Eszembe ötlött az is, amit Susanna szolgálótól hallottam születésem körülményeiről: hogy anyámat az utcán érték utol a fájások, s csak nagy üggyel-bajjal tudott a rettentő sokadalomban visszajutni a házba.

Anyám, beszélte Susanna, csak egy minutára szaladt ki a házunk elé, hogy láthassa ama csudálatos és rémületes jelenséget, amelyet még évtizedek múltán is emlegettek azok, akik megérték, s amely eszerint éppen az én születésem napjára esett, nevezetesen, hogy fényes délben a nap néhány percenetre eltűnt az égről, és esti sötétség borult a városra. Azt beszélték, e csodálatos tünemény eljövetelét már sok száz évvel korábban megjövendölte valami régi csillagjós vagy próféta, ki nemcsak bekövetkeztének pontos idejét mondta meg előre, hanem azt is, hogy ez lesz az utolsó azon események sorában, amelyek a világ végének közeledtét jelzik. Kevéssel azelőtt, amikorra a jövendölések ezen égi tünemény eljövetelét jósolták, a város utcáin itt is, ott is rendetlen ruházatú, égő tekintetű férfiak és asszonyok bukkantak föl. Mezítláb és hajadonfőtt járkáltak, csapzott fürtjeikbe bogáncs és madártoll ragadt, mintha a szabad ég alatt háltak volna, s mindenütt megjelentek, ahol az utcán néhány ember összeverődött: közéjük furakodtak, vagy fölkapaszkodtak valamely kisebb magaslatra, és arról kiáltoztak, hogy eljött az ideje a töredelmes bűnbánatnak, hogy a gazdagok és a föld hatalmasai rövidesen megaláztatnak és porba sújtatnak, mígnem az igazak fölmagasztaltatnak, mert elközelgett a végítélet napja, és nemsokára eljő az angyal a pecséttel, hogy megjelölje vele az igazak homlokát, akiket egyedül kímél majd meg Isten pusztító haragja. A polgárok többsége egyszerűen elzavarta útjából e megszállottakat, vagy azzal fenyegetőzött, hogy elviteti őket a városi őrséggel, de a szegényebbek közül sok hívük akadt, és a külsővárosban már hetekkel korábban fölborult az élet rendje: az asszonyok odahagyták a konyhát, a mesterlegények a műhelyt, mivel úgy vélték, semmiféle foglalatosságnak nincs immár célja a hátralévő, rövid időben, s naphosszat az utcán kóboroltak, vagy összejöttek valamelyikük házánál, egyesek szerint azért, hogy ott bűnbánattal és imádkozással töltsék a napot, mások szerint azért, hogy ott részegeskedjenek és mindenféle fajtalanságot űzzenek egymással, mondván, a legjobban akarják kihasználni a még hátralévő kevéske időt. Azt is beszélték, hogy egy szántóvető a mezőn különös sáskát látott volna, olyanfélét, amilyenről az Írás jövendöl: a féreg emberi arcot viselt, és apró aranykorona volt a fején, Pressburgban pedig egy asszony kutyafejű csecsemőnek adott életet.

Ama nap délelőttjén, amelyen a végítéletnek be kellett volna következnie, anyám éppen a konyhában foglalatoskodott, amikor észrevette, hogy a konyha földjére vetődő árnya hosszan elnyúlik, ahogyan máskor alkonyatkor szokott, és hallotta, hogy a tyúkok odakinn eszeveszett kárálásba kezdenek. Amikor kiment, hogy szétnézzen az udvaron, látta, hogy a kövek közt kisarjadt fiatal eperfa árnya szokatlanul tisztán rajzolódik ki a földön, s hogy a gyér fű és az udvar közepét kettészelő mélyedésben csordogáló szennyvíz különös, erős színekben ragyognak, némileg ahhoz hasonlatosan, ahogyan máskor a napszállat előtti percekben szoktak néha, de mégis másképpen: mintha nem valamely külső fényforrás világítaná meg őket, hanem ragyogásuk belülről, ennenmagukból fakadna, mintha áttetszőek lennének, mint a kristály, s a belsejükből áradna kifelé valami szelíden izzó világosság. E világosság azonban, jóformán abban a szempillantásban, hogy anyám tekintete reáesett, máris fakulni kezdett, és valamiféle szokatlan szürkület borította el nagy hirtelenséggel a világot. Anyám fölpillantott az égre, s látta, hogy a vakító napkorongból hiányzik egy jókora darab: már csak egy, a szokásosnál erősebb fénnyel tündöklő holdsarló maradt belőle, és az is rohamosan fogyatkozott. Anyám, talán attól az ösztöntől vezettetve, amely arra ösztökél bennünket, hogy rémületünkben embertársaink közelségét keressük, még akkor is, ha segítséget nem remélhetünk tőlük, kiszaladt az utcára, s ott rögvest magával is sodorta azon emberek áradata, kik az övéhez hasonlatos kíváncsiságtól és rémülettől hajtva már jóval korábban kitódultak házaikból, és a főtér felé igyekeztek – nem tudom, azért-e, mert azt remélték, onnét jobban látják majd a csodálatos égi tüneményt, vagy azért, mert ott nagyobb biztonságban érezték magukat, mint a házak között. Anyám mindhiába szeretett volna visszatérni a házba, tehetetlenül sodródott egyre távolabb, a közeli tér felé, ahol máris akkora tömeg tolongott, hogy az újonnan érkezettek csak vállukkal és könyökükkel tudtak utat törni maguknak a tér közepe felé, ahol a sűrűsödő homályban az egyik bogáncsos hajú megszállott ágált valamiféle emelvényen, talán egy jókora hordón, bár hangja nem hallatszott el a tér pereméig, ahol anyám állt, mert elnyomta az összezsúfolódott emberek szitkozódása és jajgatása. Anyám, akinek sikerült megvetnie a lábát az utca torkolatában, erősen megkapaszkodott az utca utolsó házának oroszlánfejet formázó kopogtatójában, s onnan nézte, amint a megszállott égnek emeli ösztövér, fedetlen jobb karját, és horgas ujjú, hosszú körmű jobb kezével az ég felé mutogat. Ahogy mozdulatát követve minden tekintet az ég felé fordult, hirtelen nagy csönd lett, csak egyetlen, magányos hang, egy asszony jajszava hallatszott a tér valamely távolabbi pontjáról. Anyám is fölnézett, s látta, hogy odafönn, a nap helyén sötét korong feketéllik, vakító, gyémántos ragyogás gyűrűjében. A téren a csönd nem tartott tovább néhány szempillantásnyi időnél: azután eszeveszett sikoltozás és jajveszékelés hulláma csapott föl, s a szinte éjszakai sötétségben az emberek sírva, hajukat tépve, egymásra tiporva igyekeztek a szűk utcákból a tér közepe felé, mígnem azok, akik eleddig a téren tolongtak, egyszerre mind megindultak a tér pereme felé, mintha mindkét csoport a másik korábbi helyétől remélné a biztonságot. Anyám, aki már egy ideje érzett holmi enyhébb fájásokat, de részben a végítélettől, részben az eltiprattatástól való félelmében nemigen ügyelt rájuk, most hirtelen arra eszmélt, hogy lábán végigömlik valami nedvesség, és az alsóruhája átlucskosodik, majd derekába és medencéjébe rettentő fájdalom nyilallik, mintha szétvetni készülne egész testét. Még mindig minden erejével a kopogtatóba kapaszkodva könyörgött a mögötte tülekedőknek, engednék át maguk között, hogy még idejében eljuthasson a házukig, amelytől talán százlépésnyire ha lehetett, de azok, mintha meg se hallották volna, csak gázoltak előre, ki a tér közepe, ki az utca torka felé. A két, egymással szemközt hömpölygő áradat ide-oda löködte, s bizonyára irgalmatlanul össze is taposta volna anyámat, s az én még el sem kezdődött életem is véget ért volna anélkül, hogy akár csak egy szempillantásnyi időre is megláttam volna ezt a földi világot – s hogy ez vajon veszteség lett volna-e számomra, vagy inkább jó szerencse, még ma sem tudom eldönteni –, ha Susanna szolgálónk, aki észrevette anyám távollétét, s gyanította, mi történhetett vele, egyik kezében valami házi eszközt, talán, harcias asszonyok szokása szerint, a sodrófát szorongatva, a másikkal pedig egy lámpást emelve a magasba, amellyel bele-belevilágított a szemközt törekvő emberek rettegéstől eltorzult arcába, fúriaként ki nem ront az őrjöngő tömegbe, s minekutána néhány erőteljes ütést mért a tülekedők egyik-másikának vállára vagy fejére, azok végezetül mégiscsak utat engedtek, még idejében ahhoz, hogy odabenn a házban, Susanna segedelmével, megszülessek.

Hallottam későbben, hogy e csodálatos égi események hatására – amelyek, mint utóbb kitetszett, mégsem a világ végének előhírnökei voltak, mert a sötétség rövidesen eloszlott, s a nap ismét csorbítatlan épségben tündöklött az égen – sok asszonynál indult meg a szülés időnek előtte, s mivel anyámon kívül is akadt közöttük egy-kettő, akinek gyermeke túlságosan korán, alig hat-hét hónappal az esküvő után jött a világra, a város tanácsa maga elé idézte a lőcsei bábákat, s kivallatta őket, vajon csakugyan lehet-e efféle következménye ezen égi tüneménynek. A bábák egyhangúlag azt vallották, hogy a régi időkben is ismeretesek voltak efféle esetek, s tanúsították, hogy még a lovak, tehenek, macskák és egyéb oktalan állatok is időnek előtte megellettek azokban a napokban, olyannyira fölforgatta e rendkívüli tünemény a természet rendjét. Így azután a tanács elállott tőle, hogy az egyes eseteket megvizsgálja, s kiderítse, hátha mégsem az égitestek hatása a bűnös ezen idő előtti születésekben, s hozzájárult még ahhoz is, hogy azokat a gyermekeket, akik e napon, időnek előtte jöttek világra, s akik közé én is tartoztam, ne tekintsék törvénytelennek, jóllehet a törvény ezt írta volna elő az efféle, korán született csecsemőket illetően. Így azután, ha volt is csakugyan valami bűnös titka anyámnak, az soha nem került napvilágra, igaz, a gyanút sem moshatta le magáról soha.

Én azonban, igaz, mindenfajta bizonyíték híján, eldöntöttem magamban, hogy mégiscsak lehet neki efféle titka, és attól fogva, hogy keresztanyám szavai eszembe idézték mindazt, amit születésem körülményeiről tudtam vagy tudni véltem, ismeretlen apám képét kezdtem színezgetni magamban. Talán valamilyen magas rangú uraság lehetett, gondoltam, aki átutazóban esett szerelembe anyámmal, és nem is tud a létezésemről. Vagy még ha tud is rólam, szőttem tovább a történetet, talán rangjabeli leányt kellett feleségül vennie, csakhogy minekutána házassága mind ez idáig magtalan maradt, elhatározta, hogy fölkutatja egykor sorsára hagyott gyermekét. Egy napon, így képzelegtem, amikor éppen a káposztás veremtől térek vissza a házba, káposztával a kötényemben, vagy valami üstöt súrolok anyám parancsára, s kezemet vörösre marja a lúgos víz, hatlovas hintó áll meg a házunk előtt, díszes ruhákba öltözött férfiú száll ki belőle, s miközben az egész utca összeszalad, és suttogva tanácskoznak, ki lehet az előkelő ismeretlen, ő belép a házba, kissé meghajtott fejjel, mert olyan magas termetű, hogy homlokát kis híján beveri a szemöldökfába, és erős, tiszteletet parancsoló hangon gyermekét követeli anyámtól és apámtól. Anyám némán rám mutat, ahogyan ott görnyedezek az üst fölött, valóságos apám erre nem szól egy szót sem, csak villámló szemmel méri végig anyámat, majd azon csapzottan és lucskosan a karjába szorít, úgy visz ki a ház elé, s ott beemel a díszes hintóba.

S hogy szüntelen efféle gondolatok jártak a fejemben, egyszerre csak az is eszembe ötlött: hát az én valódi apám? Vagyishogy az az ember, akit mindaddig apámnak tartottam, ő vajon hogyan viseli majd magát, ha bekövetkezik, amiben reménykedtem? Mindaddig, míg teljes szívemmel anyámon csüngtem, apámat holmi ellenséges hatalomnak láttam, aki elől minden apró-cseprő mulasztást és pazarlást lehetőleg titkolni kell. Később, amikor elfordult anyámtól a szívem, vagy legalábbis örökös dac és harag égett bennem ellene, eleinte kettejüket egyetlen lénnyé olvasztottam össze érzéseimben, s anélkül hogy meggyőződtem volna róla, föltettem, hogy apám is osztozik anyám haragos keményszívűségében és irántam való megvetésében. Ezért aztán kedvtelve színezgettem magamban, mint fog rémülten meghunyászkodni valóságos atyám villámló tekintete előtt, s hogyan mentegetőzik majd dadogva, amiért rosszul bántak velem. De az is lehet, gondoltam elégedett kárörömmel, hogy megpróbál majd visszatartani, talán még szembe is szegül kedvemért a nagyúrral, de mindhiába: valóságos apám egyetlen, megsemmisítő pillantásától bátorságát vesztve, csüggedten húzódik majd félre az utunkból. S ahogyan ezt magam elé képzeltem, annyira megsajnáltam apámat, hogy még a könnyem is kiserkedt.

Egy alkalommal, amikor anyám a konyhából, már nem tudom milyen megbízással, beszalajtott a szobába, apámat ott találtam a kandalló mellett kedves bőr támlásszékében ülve s jobbjával a mellette álló, apró cseresznyefa asztalra könyökölve. Ezt az asztalt apám maga csináltatta, saját tervei alapján egy Pressburgba való asztalossal, s nekem erősen foglalkoztatta a képzeletemet, mert egyszer elárulta, hogy van egy titkos fiókja, amelynek nyitját csak ő ismeri. Erre az asztalkára könyökölt most, előtte az a könyv hevert, amelybe a számadásait írta, vagy talán az a füvészkönyv, amelyet nemrégiben hozatott meg Pressburgból, de nem a könyvbe nézett, hanem maga elé, arcát jobb tenyerébe ejtve, s oly szomorúnak és gyámoltalannak tetszett előttem, amilyennek ezekben a magam koholta történetekben szoktam látni. Ezért-e, vagy mert arra gondoltam, hozzám hasonlóan talán ő is anyám keményszívűségétől szenved, forrón fölbuzgott bennem a szánalom, olyan erővel, hogy – bár azelőtt ilyet sose tettem – mellé osontam, és ügyetlenül, félénken megsimogattam a halántékán, miközben izgalomtól botló nyelvvel, suttogva azt kérdeztem, rosszul érzi-e magát, mert az is eszembe ötlött, hogy korábban sűrűn hallottam fő- és gyomorfájásra panaszkodni.

Apám meglepődve pillantott föl rám, s én már-már attól tartottam, összeszid, ahogyan olyankor szokta, ha hangoskodásommal a munkájában vagy a tanulmányaiban megzavartam. Apám azonban nem szólt egy szót sem, hanem elfelhősödött a szeme, mintha a könnyeivel küzdene, majd erősen, kutatóan az arcomba nézett, mintha azt puhatolná, nem volt-e vajon valami hátsó szándékom az iménti simogatással, azután hirtelen, hevesen magához szorított, hogy szinte fájt. Suttogott is valamit a fülembe, amiből csak e két szót hallottam tisztán: „édes kisleányom!…” A következő szempillantásban már gyöngéden el is tolt magától, s ahogy fölzaklatott szívvel kifelé szaladtam a szobából, még láttam, vagy látni véltem, hogy könnycseppet töröl ki a szeme sarkából.

Ettől fogva ama hirtelen támadt szánalmat és ragaszkodást, amelyet első ízben azon képzelet szülte események, melyekről az imént beszéltem, ébresztettek föl a szívemben, a valóságos körülmények táplálták bennem tovább, kiváltképp maga apám, ki sok mindent elmondott nekem önmagáról, azokban a ritka percekben, amelyeket hirtelen támadt meghittségünkben kettesben töltöttünk, s amelyekre ettől fogva szüntelenül lestem és kerestem az alkalmat.

Gyakran hallottam tőle e bizalmas beszélgetések során, miként keserítette meg életét már gyermekkorában erőszakos és durva lelkű apja, nemkülönben könnyelmű és álnok fivére, de nemcsak az övét, hanem szelíd lelkű, művelt és kegyes életű anyjáét is, ki sokat szenvedett férje és idősebbik fia keményszívűségétől, ő pedig, a legkedvesebb gyermeke, kénytelen volt tehetetlenül nézni anyjának szenvedését. Elmondta, milyen nehéz szívvel szakadt el tőle, amikor külhonba indult, hogy ott folytassa tanulmányait, amire nem is lett volna módja, ha időközben megözvegyült anyja ki nem könyörgi számára a tanácsuraktól a pénzbeli támogatást. Elbeszélte, milyen nehezen élt tanulóévei alatt e szűkösen mért segélyből, amelyet fivére, ki ekkoriban már a patikát vezette, nem engedett anyjának mégoly csekély összeggel sem megtoldani, úgyhogy a hiányzó pénzt neki kellett keserves munkával előteremtenie, míg tanulótársai vígan élték világukat. E sok szűkölködés és megerőltetés azután olyannyira igénybe vette fiatal szervezetét, mondotta, hogy annak káros hatását még ma is érzi. Gyakran emlegette azt is, hogy mindmáig kínozza a gondolat: nem lehetett anyja mellett utolsó betegségében, s mire hírt vevén róla hazaért, anyja már a temetőben nyugodott, őt pedig fivére és családja, távollétében minden örökségéből kiforgatták…

Anyja, közeledni érezvén halála óráját, s mivel nem remélhette többé, hogy ebben a földi életben még viszontlátják egymást, lefestette magát valami vándor képíróval, s a képet emlékbe hagyta őneki. Egyes-egyedül ezt a képet hozta magával ödenburgi házukból, mondotta apám, s a cseresznyefa asztalkához lépve fölpattintotta a titkos fiók zárját, egy tenyérnyinél alig nagyobb, tojásdad alakú képet vett elő, s odamutatta nekem. A kép idősebb asszonyt ábrázolt, ki csipke főkötőt és merev csipkegallért viselt: két kezét keble alatt összefonta, keskeny ajkát összeszorította, nagy, sötét szeme vádlón, megbántott büszkeséggel nézett a világba. Apám néhány pillanatig elködösülő szemmel nézte a képet, majd visszacsúsztatta a fiókba, és arról kezdett beszélni, anyja milyen szelíd, áldozatos szívű asszony volt, s hogy őt, ki életének első éveiben beteges, gyönge testalkatú gyermek volt, különös gonddal vette körül. Ételét mindig saját kezével készítette, soha a szolgálóra nem bízta, később pedig, diákévei alatt féltő szeretettel óvta a túlzott tanulás okozta kimerültségtől, s gyakran igyekezett őt megvédeni apja durvaságától és fivére szívtelen gúnyolódásától is. Nagyanyám, mondotta apám, példásan erényes életű, s tetejében még művelt asszony is volt, s valahányszor tömérdek tennivalója engedte, szívesen elüldögélt valamely szívének és elméjének épülését szolgáló olvasmánnyal. Én egyébiránt, állította apám, sok tekintetben emlékeztetek rá, például abban, hogy éles az eszem és jó az emlékezőképességem. Apám ugyanis észrevette, hogy figyelmesen hallgatom és elmémbe vésem mindazt, amit tőle hallok, olyannyira, hogy ha visszakérdi, még hónapok múltán is helyesen felelek a kérdésére.

Ezt látva apám úgy vélte, érdemes beavatnia engem a gyógyítás tudományának egynémely titkaiba. Elővette hát a nagy füvészkönyvet, melyet nézegetni szokott, s kezdte nekem elmutogatni, melyik növény mire jó: melyikkel lehet megtisztítani a vért, melyik hatásos a főfájásra és főszédelgésre, melyik a végtagok esettségére. Olyik főzet hatása, magyarázta, erősebb holdtöltekor, másoké pedig holdfogytán, lévén a Hold hideg égitest, amelynek növekedése és fogyatkozása hatással van a fejben fölszaporodó hideg nedvességre, és hideggé és nyálkássá teszi a vért. Elmondta, melyik betegségre jó a tölgyfagyöngy, melyikre a bors és mustármag, mire való a bazsarózsa töve, mire a Szent László füve.

Apám maga is sűrűn élt tulajdon orvosságaival, mert gyakran panaszkodott, különösen időváltozáskor, főfájásra és szédelgésre. Gyomrát is sűrűn fájlalta. Sokszor hallottam panaszkodni, hogy az ételek, ahogyan anyám készíti őket, ártalmára vannak, és feddette őt, amiért nincs tekintettel az ő beteges állapotára, és mindent úgy főzet Susannával, ahogyan azt leánykorában megszokta, holott csekély fáradsággal az ő szája íze szerint is elkészíttethetné. Én ekkoriban már mindenben igyekeztem apám kedvét keresni, s ha rajtakaptam anyámat vagy Susannát, hogy nemtörődömségből vagy éppenséggel szándékos rosszakaratból megint nem veszik figyelembe valamely kívánságát, én magam figyelmeztettem őket, hogy „Apám ezt nem így szereti”, vagy „Ne tegyenek bele borsot, mert az megárt édesapámnak”. Szavaim hallatán Susanna csak legyintett, vagy úgy tett, mintha meg sem hallotta volna őket, anyám pedig gúnyosan és megvetően elmosolyodott, de szólni nem szólt semmit, igaz, amúgy is ritkán szólt hozzám azóta, hogy látta, milyen buzgón keresem apám kedvét. Egyszer-kétszer az is megesett, hogy letette a főzőkanalat, vagy ami éppen a kezében volt, szembefordult velem, és kis ideig elkomolyodva, fürkészve nézett a szemembe. Ilyenkor sem haragot, sem megvetést nem láttam a tekintetében, hanem inkább irántam való részvétet és aggodalmat, amit sehogyan sem értettem, de kissé megriasztott. Szólni, igaz, ilyenkor sem szólt semmit, csak némán visszafordult, s folytatta, amit félbehagyott.

Egyébiránt apám gyakori gyengélkedése ellenére sem volt beteges külsejű, inkább nagyon is szép, egyenes tartású ember, jóllehet már nem egészen fiatal. Inkább szikár, inas, mint testes, s bár orcája kissé fakó, mint az nem ritka a kese hajú, világos szemű személyeknél, mindazonáltal termetét és tartását elnézve könnyebb volt lóháton, puskával a vállán elképzelni, semmint a betegágyban senyvedve. Ifjabb korában alighanem felettébb jó külsejű lehetett, s néha mosolyogva emlegette is, mennyire veszkődött utána annak idején némelyik leány vagy özvegyasszony, és mennyire igyekeztek őt később, már mint fiatal özvegyembert, hálójukba keríteni. Néha sóhajtva még azt is hozzátette, milyen jól járt volna némelyikkel, anyám pedig, ha az ő füle hallatára beszélt efféléket, sötét pillantással és megvető mosollyal válaszolt ezen álcázott panaszra, de szóval nem.

Szülővárosáról is sűrűn beszélt nekem apám, és gyakorta becsmérelte Lőcsének mind fekvését, mind éghajlatát, mondván, az ottani, miazmás levegő okozhatja gyakori főfájásait, míg szülővárosának fenyvesekkel benőtt hegyei között a láztól és huruttól gyötört beteg patikaszer nélkül is meggyógyul. Gyakran elemlegette, mennyit járta diákkorában az erdőt, hányszor verte el éhét vadon termő málnával és kökénnyel, oltotta szomját a fák árnyában futó patakokból, s szedte tele zsebét sütni való gesztenyével. Egyszer, amikor a szokásosnál is messzebbre kóborolt, rókafiakat látott, szám szerint hármat, egy domboldalban sütkérezni a kora nyári napfényben, s e kicsiny állatok olyan szelídek és bizalmasak voltak az ember iránt, hogy nyugodtan tűrték közeledését, s csak akkor riadtak meg s tűntek el egy szempillantás alatt a sűrűben, amikor apám megpróbálta megsimogatni az egyik kis sütkérező szőrgombolyag veres bundáját. Így az ismeretlen Ödenburg fokonkint valamiféle édenkertté alakult képzeletemben, s úgy éreztem, igazából én is ott lennék otthon, s ha valahogyan odajuthatnék, az ottani emberek mint elveszett s megkerült kicsiny húgukat fogadnának maguk közé.

Igaz, odavaló embert nem ismertem apámon kívül, csak egyet, s az az egy nemigen volt alkalmas rá, hogy megerősítsen Ödenburg városnak és lakosainak csudálatos mivoltáról táplált képzelgéseimben. Ez az ember egy Lang Mátyás nevezetű tanító volt, ki ott bérelt szobát nálunk, a hátsó traktusban. Ekkoriban még fiatal ember lehetett, bár én sem ekkor, sem később nem tudtam úgy gondolni reá, mint ifjú férfiúra, mert ábrázata egyszerre volt gyermeteg és öreges. Nagy, horgas orra volt, mint valami vénasszonynak, ajka ugyanakkor telt volt és piros, mint egy gyermeké vagy fiatal leányé, bár talán inkább túlságosan is duzzadt, mint azoké a fából faragott szerecsenyeké, amelyeket egyszer láttam valahol egy ágy tartóoszlopára kifaragva. Kerek, kék szeme inkább gyermeteg volt, bozontos szemöldöke viszont akár egy öregemberé, homlokát göndör, homokszín fürtök vették körül, sűrűn, akárcsak ama fából faragott szerecsenyekét, de még ha hibátlan, szép vonású lett volna is az ábrázata, akkor se igen akad meg rajta bárki asszonyszemélynek a szeme, mert válla ugyan széles, de termete alacsony volt, a háta görbe, lába rövid, lábfeje pedig apró, mint valami leányé. Ami pedig természetét illeti, e szerencsétlen mintha örökös tréfálkozással akarta volna feledtetni megjelenésének fogyatkozásait, de könnyen elboruló pillantása elárulta lelkének ama rendkívüli érzékenységét, amely minden apró tövist halálos szúrásnak érez. Apám társaságát buzgón kereste, s valamelyes jogot is formált rá, részben közös ödenburgi eredetük okán, részben mint olyan ember, akinek nem volt rá módja ugyan, hogy külhonban tanuljon, s így csak a kisebb gyermekeket oktathatta írás-olvasásra, s még legfeljebb némi szintaxisra és logikára, mégis erős vonzódással viseltetik a tudományok iránt, és talán rátermettebb is az efféle foglalatosságra, mint nem egy azok közül, akiknek a sors jobban kedvezett. Minden üres idejében a könyveket bújta, esténként pedig gyakran bekopogtatott sűrű mentegetőzések közepette, hogy megtudakolja apám véleményét valami furcsaságról, amellyel olvasmányai során találkozott. Mit gondol apám, vajon a csillagok csakugyan hatással lennének a háborúkra és az emberi élet mindenféle fordulataira, ahogyan azt valamelyik tudós könyvében olvasta? S vajon apám szerint is létezik olyan tengeri állat, amely a muzsika zengésében gyönyörködik, s ha ilyet hall, fölveti magát a tengerből? Vajon csakugyan megtalálható-e Boldog-Arábiában egy fénix nevezetű madár, amely hatszáz évig is elél, s ha halálát közeledni érzi, a tűzbe veti magát, s hamvaiból legott ismét életre kel? S vajon igaz-e csakugyan, hogy a medve a fehér gyolcsnak, áspiskígyó a tulajdon árnyékának látására minden ok nélkül erősen fölindul?

Én e boldogtalan Langra a gyermekek kegyetlen csúfondárosságával tekintettem, bár ő igyekezett magához édesgetni, és ez néha ideig-óráig sikerült is neki valami furcsasággal, ami képzeletemet megragadta. Egyszer például egy kerek, rézfoglalatba illesztett üveget mutatott, amelyre ki tudja, mi módon tett szert, s amelyen keresztülpillantva, nagy rémületemre, tulajdon kezem bőrét mint valami hálót, likacsosnak láttam, a szoba szemközti falát borító szőnyeg pedig szinte a szemem közé ugrott, s oly közelinek tetszett, hogy nem értettem, miért nem bírom megérinteni. Amikor egészen összezavarodva arról faggattam, miként lehetséges ez, és miért mutatja ez a holmi másnak és másként a dolgokat, mint amilyenek valójában, a boldogtalan Lang tudálékos magyarázatba fogott a fénysugarakról, a „valójában” szó hallatán pedig önelégülten elmosolyodott, és nagy fontoskodással arról kezdett beszélni, hogy egyik látvány sem valóságosabb, mint a másik, jobban mondva hogy ez a fura eszköz megmutatja azt is a valóságból, ami a puszta szem elől rejtve marad, és hogy a szemünk is valami ilyenféle eszköz, amelyet az optikus mestereknek sikerült tökéletesebb formában utánozniuk. Másszor arra unszolt, néznék keresztül valamiféle metszett kristályüvegen, talán egy csiszolt borosüveg dugóján. Amikor némi vonakodás után csakugyan így is cselekedtem, fölkiáltottam meglepetésemben, mert a kristály belsejében mintha magát tündérországot pillantottam volna meg, jóllehet a látvány emlékeztetett valamelyest a szobánkra, csakhogy ebben a világban minden tárgyat szivárványos fény övezett, és én teljes szívemből szerettem volna átlépni eme másik világba s ott időzni a megszokott helyett.

Apám egyébiránt, ha nem is kedvelte különösebben, szánta némiképp ezt a Langot, ki talán el is szórakoztatta őt valamelyest a locsogásával, s úgy lehet, az sem volt éppen ellenére, hogy a szerencsétlen olyan nagy tisztelettel tekint föl őreá. Ezért-e, vagy szánalomból, nem tudom, de gyakran ott marasztotta nálunk vacsorára, s a derék Mátyás ilyenkor, ha a bor kissé megoldotta a nyelvét, még többet okoskodott. A bortól bátorságra kapva, még az is megesett, hogy Istenre s a vallás dolgaira terelte a szót. Mint afféle nyughatatlan szívű és elméjű ember, szemlátomást örökké efféléken rágódott magányos óráiban, és szerette volna kipuhatolni, miként vélekedik apám ezekről a dolgokról. Kiváltképp azzal a kérdéssel bíbelődött sokat, vajon mivégre engedi meg Isten a rosszat? Hogy vajon miért is nem teremtette az emberi fajt olyannak, hogy hiányozzanak belőle azok az indulatok és szenvedélyek, amelyekből az e világban való sokféle rossz táplálkozik, vagy ha már egyszer belénk plántálta e szenvedélyeket, miért nem tett róla, hogy legalább erőtlenebbeknek s kezesebbeknek mutatkozzanak, s némi jóakarattal könnyebben megjuháztathassuk őket? És ha már megromlott akaratunk önmagában oly keveset tehet bűnös hajlamaink ellenében, vajon méltányos-e örök kárhozatra ítéltetnünk, ha engedünk a bűnnek? De sokat gyötörte elméjét a nap és a hold járásának egyenetlenségein is: például hogy vajon miért is nem lehet az esztendőt tizenkét egyforma holdhónapra felosztani, miért van az, hogy egyik hónap 30, a másik 31, Böjtelő hava meg éppenséggel csak 28 napos? És hogy miért van az, hogy az esztendő nem kereken 365 napból, hanem 365 napból és hat órából áll, hogy ezt vajon mivégre kellett Istennek így rendeznie? S hogy vajon mivégre kelletett Istennek mindenféle csudálatos szörnyetegeket teremtenie, s hozzá mennyifélét, amelyekből az emberi fajnak semmi haszna? Szalamandrát, amely a tűzben él s örvendez, fejetlen tengeri csigát, és stockfischt, amelynek szíve a hasában vagyon? Emlékszem, egy alkalommal, amikor effélékről morfondírozott, anyám leeresztette a merőkanalat, amelyből éppen újabb adag kását készült csorgatni a vendég tányérjába – őt egyébiránt, úgy láttam, inkább mulattatta, semmint bosszantotta Lang az örökös okoskodásával –, pajkosan elmosolyodott, mint valami fiatal leány, és azt kérdezte, miből gondolja Lang, hogy Istennek nem telik nagyobb kedve a stockfischben meg a fejetlen csigában, mint némelyik emberben? Anyám e szavakat, ha volt is bennük keserűség, csak hirtelen támadt játékos kedvében mondhatta, de azt hiszem, meg is bánta mindjárt, mert a boldogtalan Langnak menten elfelhősödött az arca, azt hivén, anyám az ő nemigen tetszetős külsejére célozgat.

Igaz, apám is helytelenítőleg vonta össze szemöldökét anyám szavaira, csakhogy ő egészen más okból: azért, mert úgy gondolta, a vallás dolgaival nem illendő tréfálni. Langot is többnyire leintette, amikor ezekre fordította a szót, mondván, hogy ilyen időkben, amikor a lutheránus közösség amúgy is annyi szorongattatásnak van kitéve, legalább nekünk magunknak nem kellene efféle okoskodásokkal hitünk fundamentumait bolygatnunk és okvetetlenkedésünkkel megingatni a gyöngébb lelkek hitét. Igaz, egyszer, alighanem ő is a bor hatására, beismerte azért, hogy az a bizonyos hat óra, amely olyan rendetlenül csüggeszkedik az esztendő végén, mint a ruhából kifeslett cérnaszál, már neki is szöget ütött a fejébe.

Apám szigorúságára e dolgokban némi magyarázattal szolgálhat, hogy ezekben az időkben kezdték az evangélikusságot Lőcsén is erősebben szorongatni. Egy ízben igen felindultan érkezett haza valami gyűlésből, és amikor faggatni próbáltam, először csak legyintett, de azután mégiscsak kikívánkozott belőle, hogy a raabi püspök, az ördög eme legátusa érkezett városunkba valamely hitehagyott főúr társaságában, őfelsége szigorú parancsával, hogy templomainkat, iskoláinkat, kórházunkat és egyházunk minden egyéb vagyonát lefoglalja. A bíró, egymaga nem dönthetvén ilyen súlyú dologban, s hogy a felelősség ne csak az ő s a tanács vállát nyomja, másnapra összehívatta a presbitériumot s az egész polgárságot, hogy eldöntsék, milyen választ adjon a város a prelátusnak. Másnap azután apám és Lang Mátyás még fölindultabban tértek haza a gyűlésből, mint az előző napon. Mint beszédjükből kivettem, a presbitérium és mind a polgárság esküvel kötelezte magát Isten tiszta igéje és ágostai hitvallásunk megtartása mellett, s erre testüket-lelküket, becsületüket és vagyonukat is feltették, és hogy a püspöknek is ilyen értelemben válaszoltak, aki ezt hallva, nagy haragra gerjedt és fenyegetőzni kezdett. Tudjuk-e, kérdezte, hogy ő itt őfelsége helytartója, és hogy tehet és rendelkezhet, ahogyan jónak látja? És azzal vajon tisztában vagyunk-e, hogy engedetlenségünkkel és hűtlenségünkkel mit idézünk a tulajdon fejünkre? Mire a bíró azt felelte, hogy mi ő királyi felségének mindenkor hűséges alattvalói voltunk, a várost a király hűségén megtartottuk, s ősellenségünk, a török ellen, a kereszténység védelmében életünket és vagyonunkat mindenkor rendelkezésére bocsátjuk, ha úgy kívánja, de ha őfelsége azt követeli tőlünk, hogy iskoláinkat, kolostorainkat és templomainkat átadjuk, lelkipásztorainkat elűzzük és végezetül, hogy Isten egyedül üdvözítő igéjéről és ágostai hitvallásunkról lemondjunk, ebben a dologban, legnagyobb sajnálatunkra a legcsekélyebbet sem tehetjük. Mire a püspök még jobban felfortyant, és követelte a bírótól, nyilatkozzék az egész polgárság nevében, hajlandó-e a parancsnak eleget tenni és a templomokat, iskolákat stb. átadni, amire a bíró háromszor is nemmel válaszolt. Erre a püspök még nagyobb haragra gerjedt, és a bíró és a küldöttek nevét akarta tudni, hogy a káptalan egyik papjával fölírassa őket, és néhányat közülük csakugyan fel is íratott. A bíró erre azt mondta, hogy ha ebből valami baj származna, ezek után ő és a tanács Isten és az egész ország színe előtt mentesítve vannak a felelősség alól. Mire a püspökön még inkább erőt vett az indulat, és a küldötteket nem akarta elbocsátani, mondván, majd őfelsége előtt felelnek engedetlenségükért. Ezenközben a történtek híre kiszivárgott s szertefutott a városban: a városháza előtt nagy csődület támadt, a polgárság felbőszülve azzal fenyegetőzött, hogy a püspököt és kíséretét mind egy szálig agyonverik, s fenyegetésüket be is váltották volna, ha a püspök kísérete el nem rejtőzik az árnyékszéken, maga a püspök pedig sűrű szidalmak és fenyegetések közepette a pincébe vitette magát, s ott várta ki, míg a bírónak sikerült lecsendesítenie a zendülést, s a tömeg lassanként eloszlott.

A történtek java részét Lang Mátyástól hallottam, aki úgy szaladgált apám nyomában lihegő buzgalommal, mint valami apró, zömök, göndör szőrű eb nagyobb, karcsúbb és nyugodtabb mozgású, méltóságosabb társa körül. Lang, szokása szerint túlzásokra ragadtatva magát, túláradó lelkesedéssel beszélte el a történteket (duzzadt ajkai közül nyálat frecskelve a szapora beszédtől), míg apám csak hümmögött, és rosszkedvűen mindössze annyit morgott, hogy a bírónak kár volt nyíltan ujjat húznia a püspökkel s rajta keresztül az udvarral, és hogy csökönyösségével az egész polgárság javait és biztonságát kocára teszi. Amikor anyám gúnyosan megkérdezte, miért nem mondta meg ezt ott helyben a bírónak, ingerülten azt felelte, hogy majd ha négyszemközt kaphatja, megmondja neki, de az a felhevült csőcselék, amely a püspököt kis híján agyonverte, nemigen kegyelmezett volna azoknak sem, akik a bírót önmérsékletre intik, azt a néhány polgárt pedig, akik amellett emeltek szót, hogy legalább részben tegyünk eleget őfelsége parancsának, kis híján ott helyben felkoncolták. A szerencsétlenek kénytelenek voltak lopva eltávozni a gyűlés színhelyéről és kerülő utakon hazatérni otthonukba.

Másnap azután Lang nagy diadallal hozta a hírt, hogy a püspök, amikor hírét vette, hogy Botschkai úr, az erdélyi fejedelem, hajdúival rajtaütött a német táboron, s Petz úr ezredét lekaszabolta, lopva, éjszaka távozott kíséretével városunkból. A polgárság egy darabig diadalmámorban ünnepelte az igaz hit győzedelmét, és lépten-nyomon mindenki arról beszélt, hogy Isten megoltalmazza övéit. Kis idő múltán ugyan újabb, jelentős és szomorú események következtek városunkra, ekkor azonban, a püspök távozását követő hetekben viszonylag nyugadalmas időket éltünk, s a köz bajai helyett csak házi bajaink gyötörtek bennünket. Ekkor történt, hogy apámmal valami távoli rokonának látogatására készültünk, aki a város egyik jobbágyfalvában lakott, nem messze, de nem is nagyon közel, úgy két óra járásra. A kapu előtt már útra készen várt bennünket a szekér, amikor én valami ottfeledett csekélységért, azt hiszem, az új selyemkendőmért, amelyet nemrégiben kaptam, s örökösen viselni szerettem volna, visszaszaladtam, s anyámat ott leltem az ablaknál ülve. Valami varráson dolgozott, de félbehagyta a munkát, és varrását ölébe ejtve, arcát az ablak felé fordította, de azt hiszem, nem azért, mintha megragadta volna valami a figyelmét odakinn, hanem csak nézett maga elé nem látó szemekkel. Ahogyan kezemben a kendővel kifelé igyekeztem, láttam, hogy egy könnycsepp gördül alá az orcáján, bár arcának vonásai rezzenetlenek maradtak. Korábban már elbúcsúztam tőle, és már igen szerettem volna ott ülni apám mellett a szekéren, mert örültem az előttünk álló útnak, apámmal kettesben, de anyám könnyes arca megállított. Mintha újra föltámadt volna bennem a régi ragaszkodás, könnyei láttán forró szánalom öntötte el a szívem. Egy szempillantásnyi ideig haboztam, ne vessem-e ölébe magamat s fonjam át a nyakát karjaimmal, ahogyan azt annyiszor megtettem kisleány koromban, s ne próbáljam-e meg tőlem telhetőleg megvigasztalni és földeríteni. De azután mást gondoltam: attól féltem, bizonyára most is ingerülten vagy gúnyosan hessegetne el magától, ahogyan mostanában tenni szokta, így hát tétován mindössze annyit kérdeztem, valami baja van-e, mire ő némán intett a fejével, hogy nem, nincsen, menjek csak. Egy kis ideig még ott álldogáltam ügyefogyottan a küszöbön, de azután meggondolva, hogy a lovak s a kocsis már alighanem türelmetlenkednek, sarkon fordultam, kiszaladtam, és sietve fölkapaszkodtam apám mellé a szekérre.

Nem mondhatnám pedig, hogy olyan igen nagyon szerettem volna apámnak ezeket a rokonait, akiknek látogatására indultunk: a házigazdánk, azt hiszem, a fivére vagy talán unokafivére lehetett nagyanyámnak, apró termetű, seszínű kis ember, aki többnyire csak üldögélt szótlanul az asztal sarka mellett, s jóllehet még csak délre járhatott, amikor megérkeztünk, már meglehetősen felöntött a garatra. Üdvözlésünkre nagy nehezen föltápászkodott ugyan ültéből, s apám karját veregetve motyorászott valamit „édes öcsémről”, meg a „kisleányról”, aki „milyen nagyot nőtt”, de rövidesen újra visszasüppedt szótlan egykedvűségébe, és bárgyún meredt maga elé, csak néha hümmögött valamit apám hozzá intézett szavaira. Felesége ugyan váltig bizonygatta, mennyire várt bennünket az ura, és mennyit emlegetett minket távollétünkben, én azonban ezt sehogyan sem tudtam elhinni neki. Igaz, ettől az asszonytól már egészen kicsi gyermekkoromban is viszolyogtam, és ha tehettem, apám háta mögé rejtőztem csókjai és becézgetése elől, mert riasztott mézesmázos beszéde, lompos öltözéke, csapzott, őszülő haja, amely rendetlenül lógadozott a főkötője alól, legkivált pedig a szeme, ahogyan hízelkedő szavai közben feszülten, gyanakodva és rosszindulattal, botránkozásra készen szegeződött reánk, mintha örökké azt lesné, mikor áruljuk el magunkat s leplezzük le valami rettentő vagy szégyenletes titkunkat valamely szavunkkal vagy cselekedetünkkel. Apámat, igaz, mint tanultabb és módosabb rokont, aki föltehetőleg olykor juttatott is nekik egyet s mást, megbecsülték, és a kedvét keresték, egymással azonban csúnyán, acsarogva beszéltek, és ha apám időnként magamra hagyott velük, mert valami elintézendője akadt – azt hiszem, azt tervezte, földet vagy szőlőt vásárol a környéken –, hallottam, hogyan szidta az asszony az urát tehetetlen, vén semmirekellőnek, az meg viszonzásképpen kásás, vastag hangján lehordta őt mindenféle hírhedett kurvának és beste boszorkánynak. Kuporgott ott a kemencepadkán még valami aprócska vénasszony is, ki mint valami kopott rongybábu, olyan volt. Még a lába is olyan ernyedten lógadozott, mint egy élettelen bábé, s hályogos, kék szeme is kifejezés és értelem nélkül meredt a világba. Hogy van még benne élet, csak onnét lehetett tudni, hogy időről időre fogatlan szájából egyszerre csak ömleni kezdett a szó, és sipogó, gyönge hangján valami „ronda rablót” szidalmazott. „Pfuj, ronda rabló, hagyod békiben azt a ládát, tudom, megbüntet az Isten!”, sipákolta, talán valamely ifjú korában elszenvedett rablótámadásra emlékezve, de az is lehet, hogy az a bizonyos rabló csak az ő elhomályosuló elméjében létezett.

Vagy két napja időztünk Izsákfalván, mert így hívták ezt a bizonyos falut, amikor híre jött, hogy az egyik Lőcse környéki majorban halva találták a gazdaasszonyt, majd kisvártatva egy másikban mind az egész családot. Nem sokkal utóbb valami szekeresektől, akik a városból érkeztek, azt hallottuk, hogy már ott is szedi áldozatait a döghalál, jóllehet még csak a külsővárosban, és kellő elővigyázattal talán még meggátolható, hogy átterjedjen a belsővárosra. Láttam, hogy apámat aggodalommal tölti el a hír, de nem tudom, vajon anyám életét féltette-e inkább, vagy attól tartott, hogy most is, akárcsak az előző járvány idején, vérszemet kap ama semmitől vissza nem rettenő csőcselék, amely mint keselyűk csapata bukkan föl minden szerencsétlenség színhelyén, s kifosztja az elhagyatott házakat, vagy azokat, amelyeknek lakói elpusztultak, s ezt annál is bátrabban megteheti, mivel a pestistől való féltében a városi őrség csak nagy ritkán vagy sohasem teszi be a lábát a fertőzött városrészekbe. Sietősen elbúcsúzott hát házigazdáinktól, s megalkudott egy szekeres emberrel, aki maga is a városba készült, hogy magával viszi. Engem eleinte hátra akart hagyni Izsákfalván, mondván, ott nagyobb biztonságban leszek, mint a városban, de végezetül mégiscsak engedett könyörgésemnek, és beléegyezett, hogy vele mehessek.

Egyszer, még egészen kicsiny, három-négy esztendős leányka koromban már megéltem a döghalálnak egy támadását a város ellen. Ezeket a heteket a házba zárkózva töltöttük, fenyőszurkot és mindenféle füveket égetve, csak Susanna szolgálónk járt ki a városba élelemért. Susanna egy kis zacskóban valami varázserejű füveket viselt a nyakába kötve, abban a hitben, hogy ezek megóvják a szörnyű kórtól, bár az élelmet, amit hozott, apám szigorú parancsára meg kellett előbb füstölnie, mielőtt elkészítette volna számunkra. Ezekre a hetekre talán azért emlékezem olyan élénken, mert szinte az egész időszakot anyám közvetlen közelében, jószerivel a karjában töltöttem, boldogan s egyszersmind szörnyű rettegéstől gyötörve, mert korábban, amikor a pestis még nem harapózott el a mi városrészünkben, és a környékbeli szolgálók még akadálytalanul jártak át egymáshoz, hogy elújságolják, miféle újabb szörnyűségekről értesültek, nem egy történetet hallottam arról, miként hagyták sorsára egy-egy családból a még egészségesek azt, akin már megmutatkoztak a ragály jelei. Beszéltek egy asszonyról, aki erővel eltaszította magától háromesztendős kisgyermekét, és talán még az ajtót is rázárta, nehogy utána szaladhasson, és belé csimpaszkodva átragassza rá a szörnyű kórt. Emlékszem, amikor a pestis már kidühöngte magát, és helyreállt az élet szokásos rendje, nekem még mindig gyakran eszembe jutott ez a gyermek: hogy vajon rettegett-e egyedül az üres házban, és hogy megértette-e vajon, miért hagyták magára, vagy azt gondolta, tulajdon gonoszsága miatt taszították el, s kereste, hasztalan, emlékezetében a bűnt, amiért ezt a rettenetes büntetést mérték reá…

Rövid megfontolás után apám úgy döntött, csak annyi időre térünk haza, hogy anyámat és néhány különösen becses holminkat fölrakjuk a szekérre, majd rögvest visszatérünk Izsákfalvára. Amikor az északi városkapuhoz értünk, az őrök óva intettek bennünket attól, hogy tovább haladjunk, mondván, a városban már teljes erővel dühöng a pestis. Ezt hallván, a szekeres vissza akart fordulni, de apám megígérte, hogy megkettőzi a fizetségét, és szavát adta, hogy csak igen rövid ideig időzünk odabenn.

Böjtelő havában jártunk, de már igen lágy, tavaszi idő volt, s hallottam is későbben emlegetni, hogy az efféle időjárás kedvez a ragálynak. Késő délután volt, a nyugati ég szelet ígérően parázslott, olyan különös, lángoló mályvaszínben, amilyennek azóta se láttam, és az izzó égen feketén láttuk kirajzolódni előttünk a minoriták templomának tornyát, amikor a Kaltwinkelnél ráfordultunk a Mészárosok utcájára. Eleinte úgy tetszett, néptelenek az utcák, de azután itt is, ott is a házak küszöbére hanyatlott, rongyokba öltözött emberi testeket láttunk, kiket első rémületemben holttetemeknek véltem, de közelebb érve láttam, hogy csak részeg álmukat alusszák szétvetett tagokkal vagy összekuporodva. Rövidesen néhány imbolygó alakot pillantottunk meg a távolban, akik tántorogva igyekeztek egyik bormérésből a másikba. Nőket is láttam e tántorgó torzalakok között: egy éppenséggel a közvetlen közelünkben haladt el. Valami katonák támogatták kétfelől, és igencsak húzkodták magukkal egy sötét sikátor felé. Még eléggé fiatal, bár meglehetősen testes némber volt, félrecsúszott főkötője alól csapzottan hullott a vállára szalmasárga haja, orcájára nagy, piros foltokat festett, és ajka széles, részeg mosolyra húzódott, mintha fölöttébb elégedett lenne helyzetével és önnönmagával, és mindez holmi pompás tréfa lenne. Láttam, hogy az egyik katona, a többire kacsintva, valami üveget tart az asszony szájához, az pedig úgy kap utána, mint a kisgyermek, ha nyalánksággal kínálják, és hallottam a katonák elégedett röhögését, amint betuszkolták az asszonyt a sikátorba. Egy ház ajtajában reszkető, elgyötört arcú nő kuporgott, fejét fekete kendő borította, karjába csecsemőt szorított, de hogy elevenet-e vagy holtat, nem tudtam megítélni, mert a szekér sebesen tovagörgött mellettük, mígnem kisvártatva kénytelenek voltunk kitérni s egy mellékutcába húzódni, hogy helyet adjunk egy másik szekérnek, amely kifelé igyekezett a városból. Két sovány, szemlátomást agyonhajszolt ló vontatta ezt a szekeret, görnyedt kocsisa mélyen a szemébe húzta fekete süvegét. Rakománya jókora ponyvával volt leborítva, s én egy pillanatig azon töprengtem, tűzifát vagy káposztát szállíthat-e vajon, s miért, hogy terhét kifelé viszi a városból, ahelyett, hogy a város környékéről hozná befelé, amikor a kocsi megdöccent a hepehupás úton, s én halálra válva láttam, amint a rázkódástól a ponyva alól sápadt, elkékült körmű kéz tűnik elő, melynek ujjai begörbültek, mintha a levegőt markolnák kínjukban, s neki-nekiverődik a szekér oldalának. Az elhaladó szekér után nézve pedig láttam, amint hosszú, fekete női hajzat bomlik elő a ponyva alól, s szálai a forgó kerék küllőire tekerednek.

– A mezőn temetik el őket. Annyian vannak, nincsen elegendő helyük a temetőben – dünnyögte a szekeres.

A házunktól nem messze, a szabó műhelye előtt asszonyi sokadalmat pillantottunk meg messziről, s ahogy közeledtünk feléjük, majd egyik, majd másik némbert láttuk kiválni a tömegből s velünk szembe elsettenkedni egy-egy vég barhenttel, fájlondis szövettel vagy tafotával a hóna alatt. (Későbben megtudtam, hogy a szabó és egész családja, köztük az én egykori játszótársném, odaveszett a pestisben.) Apám rákiáltott a szekeresre, hogy álljon meg, mert minden elővigyázatosságról megfeledkezve szét akart csapni a tolvaj némberek között, de a szekeres azt felelte, hogy nincs az a hatalom, amelyik őt megállásra bírná, a kelme pedig, amelyet azok a nőszemélyek széthurcoltak, alighanem amúgy is fertőzött, és a tolvajok tulajdon halálos ítéletüket, nemkülönben egész házuk népéét viszik hazafelé olyan elégedett ábrázattal. Apám mintha felelni akart volna erre valamit, de azután csak legyintett, talán mert amúgy is kis híján otthon voltunk már, és kisvártatva a szekér meg is állt a házunk előtt.

– Te csak maradj idekinn, én is jövök mindjárt! – szólt rám apám, de én, ki tudja miért, talán az imént látott jelenetektől megrémülve, görcsösen kapaszkodtam belé, és könyörögtem, hadd menjek én is vele. A mi házunk kapujában szerencsére sem részeg, sem beteg nem fetrengett, reszkető asszony nem kuporgott, és egy szemvillanásnyi időre úgy tűnt, mintha a kinti világot fölzaklató változások elakadtak volna a mi küszöbünknél. Apám belökte az ajtót, majd benyitott a patikába, ahol a beeső, gyér fényben az üvegcsék és tégelyek a szokott rendben derengtek, és ott sötétlett a falon a Szent Apollóniát ábrázoló festmény is, amelyen a szűz fogait hosszú vasfogókkal tépdesik ki a római császár pribékjei, mivelhogy apám fogfájásra való medikamentumot is bőven tartott a patikában. Apám elindult fölfelé a lépcsőn, én pedig szorosan a nyomában haladtam, de még mindig nem találkoztunk egyetlen élő lélekkel sem. Amikor a szobába léptünk, apám gyors léptekkel a cseresznyefa asztalkához sietett, fölpattintotta a titkos fiókot, a föltáruló üregből kivette előbb anyja arcmását, majd valami doboz- vagy ládikafélét húzott elő onnét, és magához vette. Ezután körülnézett, szemével anyámat keresve, s hogy nem találta, benyitott a belső szobába.

Az első pillanatban azt hittem, anyám talán szépítkezik, mert a tükör előtt állt, amelyet előzőleg leemelhetett szokott helyéről, a szemközti falról, s a nagy ruhásládára állított, ahol az ablakon beszűrődő fényben jobban szemügyre vehette magát benne. Mellén félrehúzta az előruhát, és keble, mely rózsás fiatalságában meghazudtolni látszott a kor jeleit, amelyek szép orcáján már föltünedeztek, előbukkant az ing alól. Akár azt is gondolhattam volna, hogy ifjúsága maradékában gyönyörködik így magányosan és titokban, ha föl nem neszel az ajtónyitásra, s ránk nem pillant olyan szégyenlős, bocsánatkérő, furcsa mosollyal, amelyhez hasonlót szép, büszke arcán azelőtt sose láttam. Apám alighanem nálam jóval gyorsabban foghatta föl az elébe táruló látvány jelentőségét, hiszen neki, mint patikáriusnak, tudnia kellett, az emberi test mely részén jelentkeznek először a rettegett kór jelei. Mielőtt még a belső szobába léphettem volna, megragadta a csuklómat, hátrébb taszított és rácsapta anyámra az ajtót. Majd mindvégig szorosan tartva csuklómat, mintha bűnén rajtacsípett gonosztevő lennék, húzott magával lefelé a lépcsőn, ki a bejárati ajtón, végig a sötét bolthajtásos kapualjon át, majd a kaput föltépve magával rántott az utcára, s ott egy mozdulattal föllódított a szekérre, majd maga is mellém ugorván rekedten rákiáltott a szekeresre, hogy indulhat. Fölálltam, hogy visszanézzek, mert valami mintha azt súgta volna, hogy utoljára látom a házunkat, de apám lerántott maga mellé, olyan erővel, mintha attól félne, hogy a ház puszta látványa is fertőzést lehel. A szekeres pedig, aki maga is szeretett volna mielőbb kívül kerülni a városkapun, olyan vágtatásra ösztökélte a kényelmes poroszkáláshoz szokott lovakat, hogy az ismerős utcák szinte egybefolytak, ahogyan csattogva és zörögve végigszáguldottunk rajtuk. Mire az alkonyfény utolsó sugara is kihamvadt, kiértünk a városból.

Aznap éjjel, amikor az izsákfalvi ház belső szobájában nyugovóra tértem, különös álmok gyötörtek. Az Izsákfalváig tartó visszautat valamiféle kábult állapotban tettem meg, amelyben mintha minden érzés és gondolat megszűnt volna bennem, s csak a látás képessége maradt volna eleven egész bensőmben: még ma is föl tudom idézni minden részletében, miként meredtek elő a száraz, téli kórók az árokpart szürke, roskadozó havából, hogyan sötétlettek a repedések a száraz, pergamenszínű földben, amely kétoldalt fölmagasodott a mélyút két oldalán, s miként derengtek a napszállat utáni félhomályban a függélyes földfalból előtüremlő, sápadt, göcsörtös gyökerek. Hogyan bukkant föl szemünk előtt egy fordulónál a szürke égen a nagy, fehér, ködös hold, miként vált mind vakítóbbá az ibolyaszínűre sötétedő égen, s miként látszott azután haladtunkban sebesen szállani a fejünk felett, mint valami elhajított labda, hogy már-már attól féltem, mindjárt idevágódik egyenesen elénk az út keréknyomoktól szabdalt, dermedt sarába, a lovak pedig, a lábuk előtt forgó tüzes gömbtől megbokrosodva, magukkal ragadják a szekeret a földeken keresztül, s elvágtatnak velünk ki tudja, hová… S hogy későbben, amikor már egészen ránk sötétedett, miként fehérlettek mint kóbor lelkek a maradék hó foltjai a szántók fekete földjének rögei között meg a házak tetején, amikor valami falun haladtunk keresztül, hogyan csillant meg a szalmatörek egy-egy udvar sarában, s hogyan villantak meg a holdfényben az este előre haladtával mind csípősebbé váló hidegben a sár gyűrődései közt az apró jégtócsák szilánkjai. A szalmatetős házak mintha sötéten és rosszindulatú gyanakvással lestek volna reánk a sötétségből, s én összébbhúzódzkodtam ültömben, mert homályosan úgy rémlett előttem, mintha szörnyű bűnt követtem volna el, s csak ha sikerül észrevétlen visszajutnom oda, ahonnét elindultam, kerülhetem el a rettentő büntetést.

Izsákfalván Anna asszony aggodalmas sápítozással fogadott bennünket. Gyors visszatértünkből arra következtetett, hogy be sem eresztettek bennünket a városkapun, apám pedig nem világosította föl tévedéséről. Úgy tetszett, hozzám hasonlóan apám is szeretné kitörölni az emlékezetéből mindazt, ami attól fogva történt, hogy a szekér begördült velünk a városkapun, egészen odáig, amíg az ismét becsukódott mögöttünk. Mivel a szekeresnek egyetlen szóval sem említette, hogy a házat nem üresen találtuk, így csak ketten tudtunk róla, mit láttunk odabenn, mi ketten pedig mintha szavak nélkül megállapodtunk volna benne, hogy nem hozzuk szóba, tán azt remélve, így előbb-utóbb magunk is hinni kezdjük majd, hogy meg sem történt igazából.

Sietősen aludni tértünk, mintha mindketten úgy gondolnánk, csak az álom pecsételi majd meg valóban némán megkötött megállapodásunkat, s ha az éjszakán egyszer túljutottunk, attól fogva már könnyebb lesz puszta képzelgésnek ítélni, amit az éjszaka innenső partján hátrahagytunk. Emlékszem, sokáig forgolódtam ébren a kemény derékaljon, néztem az apró ablakon beszűrődő fényben kirajzolódó tetőgerendákat a fejem felett, és amikor már-már erőt vett rajtam az álom, újra meg újra fölriadtam valami zajra, szélzúgásra vagy kutyaugatásra. Amikor azután mégiscsak sikerült nagy nehezen elaludnom, különös álmok kezdtek gyötörni, amelyekből újra meg újra heves szívdobogással riadtam föl. Egyszer tágas, komor házban járkáltam, egyik néptelen teremből a másikba haladva: sehol semmi mozgás, csak a falakon függő tükrökben, a padló márványlapjainak négyszögeiben s a nehéz, faragott bútorok fényezett fájában tükröződött a falakra erősített számtalan kandeláber gyertyáinak lángja. Bár valamennyi teremben, amelyen addig áthaladtam, csukva volt az ablak, s még nehéz függönyök is fedték, látni való volt, hogy a légvonat valahol mégiscsak behatol a házba, mert a gyertyák lángja meg-megingott, mintha a szél fújna. Ahogy haladtam előre, mind nehezebb szívvel s egyre erősödő, baljós sejtéssel nyitottam ki a soron következő nehéz, szárnyas ajtót, de minden egyes terem éppolyan néptelen volt, mint az előzőek. Egy fehér szárnyas ajtó előtt hosszan tétováztam, mielőtt benyitottam, s bár szívem szerint inkább elszaladtam volna, mintha valami ellenállhatatlan erő vonna magához, mégiscsak lenyomtam a rézkilincset, és beléptem a soron következő, legutolsó szobába. Tehát innen jön a légvonat, gondoltam, amikor beléptem, mert a terem nagy, csaknem földig érő ablakai közül csakugyan nyitva volt az egyik, s a könnyű, fehér függöny hol kihasasodott a beáramló szélben, hol meg ferdén, félrecsavarodva verdesett. Itt is gyertyák lobogtak a falra erősített, kétágú kandeláberekben, a terem közepén pedig magas ravatal állt, amelyen fiatal nő feküdt, díszes öltözékben, amelynek fényes, fehér kelméje kétfelől lecsorgott a sötét szőnyeggel borított ravatalról. Arcát nem láttam tisztán a ravatalon fekvő alaknak, csak sötét hajának hullámait, és keble alatt keresztbe tett, keskeny kezét. S ahogy ott álltam és ámulva néztem, odakinn megint fölzúgott a szél, egy szélroham betört a nyitott ablakon, s a fehér függönyt befelé fújta a terembe, s ahogy ferdén elnyúlva lobogott a könnyű anyag, egyszerre csak belékapott az egyik kandeláber gyertyáinak lángja, s az ide-oda verdeső függönyszárnyról a tűz átterjedt a ravatalon fekvő alak hajára és ruhájára. Szempillantás alatt az egész ravatal lángba borult, a fekvő alak pedig, mintha ama csudálatos fénix-madár lenne, megéledni látszott a lángok között, s fölült fektéből, talán hogy azon lángolva leszálljon a ravatalról s elinduljon felém, én pedig sikoltva és verejtékben úszva riadtam föl zaklatott álmomból. Majd meg mintha temetőben bolyongtam volna éjnek idején, egyik kezemben mécsest fogtam, a másikban letört faágat, talán alma- vagy mogyorófáét, és egy bizonyos sírhantot, nem tudom, kiét, kerestem, mert a kezemben hordozott ágat annak a földjébe szerettem volna elültetni. Hosszasan bolyongtam a düledező fejfák között, s már kis híján föladtam a reményt, amikor egyszerre csak elöntött a bizonyosság, hogy az a sír, amely mellett éppen megálltam, nem lehet más, csak az, amelyet keresek, bár a fejfába karcolt név már javarészt elmosódott, s magát a hantot is benőtte a magas, szalmaszínre száradt fű. Leraktam a mécsest a sírra, s annak világánál éles peremű cserépdarabbal kicsiny gödröt vájtam, hogy ágamat elültessem. Amikor azt fehéres gyökérszakállat eresztett végével lefelé beléhelyeztem az apró üregbe, és köréje lapogattam a kiásott, kevés földet, elindultam, hogy egy korsóban, amely az álombéli dolgok szokása szerint egyszerre csak ott termett a lábamnál, vizet hozzak és megöntözzem. A mécsest a síron hagytam, hogy fényénél a visszafelé vezető utat könnyebben megtaláljam, s a halvány éjszakai derengésben félig vakon, tapogatózva kerestem valami kutat vagy forrást, mert bizonyos voltam benne, hogy kell lennie egynek valahol a közelben. És csakugyan, kis idő múltán alacsony kőfalba ütköztem, s ahogy végigtapogattam a fal peremét, éreztem, hogy az körbefut, mintha kút kávája lenne, majd amikor föléhajoltam, fekete vizet láttam halványan csillogni odalenn. Lábujjhegyre ágaskodtam, és áthajoltam a kútkáván, hogy korsómat megmerítsem a vízben, amikor egyszerre csak nagy világosság támadt a hátam mögött. Az erős, szinte nappali fényben immár tisztán ki tudtam venni a kút belsejének mohos köveit, és láttam, hogy csak a legalján feketéllik valamicske szennyes víz, teli rothadó falevelekkel. Hátrafordultam, a hirtelen támadt világosság forrását keresve, s láttam, hogy otthagyott mécsesem lángja belékapott a hant száraz füvébe, és most az egész sír lángban áll, erős, sárgás fénybe borítva a temetőt maga körül. E fény láttán ismét csak elfogott a szívszorító, gyötrelmes előérzet, hogy e hirtelen támadt tűzvész szörnyű világánál mindjárt megpillantok valamit, amitől meghűl ereimben a vér, valamit, aminek látását nem bírja elviselni sem az emberi szem, sem az emberi szív. S megint csak fölébredtem, kezemet vadul kalapáló szívemre szorítva.

De kis idő múltán elaludtam megint, s ismét álmodni kezdtem: álmomban is éjszaka volt, s én ott feküdtem lőcsei házunkban, tulajdon ágyamban, s hallottam, hogy valaki jár-kel odakinn a sötétben. Félrehúztam az ágy függönyét, s láttam, hogy nyílik az ajtó, és anyám lép be rajta. Azt a szederes színű posztóruháját viselte, amelyet gyakran láttam rajta kisleány koromban. Lassú, bizonytalan léptekkel odajött az ágyam mellé, és arra kért, húzódnék egy kissé beljebb, a fal felé, mert főfájás gyötri, s szeretne ledőlni mellém egy kis időre.

– Nem lehet, anyám – válaszoltam neki –, már ott fekszik a gyermek.

S csakugyan ott hevert mellettem az ágyon régi, szakadt alsóruhákba takargatva valami csecsemő, eléggé nagy testű, amekkora már inkább a karonülő kisgyermek szokott lenni. Anyám nem felelt semmit, csak megfordult, és kis idő múltán hallottam, amint halkan csukódik mögötte az ajtó. A csecsemő felé nyúltam, hogy karomba vegyem, s megnézzem alaposabban, miféle gyermek is fekszik mellettem az ágyon, és hogy vajon csakugyan eleven kisded-e, vagy csak holmi bábu, de ekkor megint elfogott az a rémületes érzés, hogy mindjárt megpillantok valamit, amit pedig nem volna szabad meglátnom, és megint csak fölriadtam, de még ébren is a karomban éreztem az álombeli gyermek ólmos súlyát.

Ezt az álmot azután még többször is végigálmodtam, majd minden éjszakán, amit még Izsákfalván töltöttünk, vagyis több héten keresztül, mert ezúttal ilyen hosszan időztünk ott, várva, hogy hírt kapjunk róla, alábbhagyott-e már a városban a járvány. Végül híre jött, hogy Lőcséből immáron egy hete egyetlen pestises halálesetet sem jelentettek, s a környékbeli gazdák szekérre kaptak, hogy húst, baromfit, tűzifát s más effélét szállítsanak a város piacára, ahol ezeknek most, hogy heteken át fogyatkozást szenvedtek bennük, igen jó ára volt. Ezúttal vonakodva, nehéz szívvel hagytam el e szűk és zajos, örökké jövő-menő szomszédokkal teli házat, mert nem tudtam, jobban mondva nagyon is jól tudtam, mi vár reánk odahaza. Amikor apám egy reggel a faluból, ahol a legfrissebb városi hírek után tudakozódott, azzal tért vissza, hogy a járvány minden jel szerint végleg lecsillapodott, s ideje hazaindulnunk, heves szívdobogás fogott el, s olyan lassan és vonakodva szedegettem össze kevéske holmimat, hogy apám kénytelen volt többször is megsürgetni, mondván, az ismerős gazda, kinek szekerén a városba visszafelé vezető utat megtenni szándékozott, már türelmetlenkedik, mert mielőbb indulni szeretett volna.

A városba érkezve apám, nagy megkönnyebbülésemre, megállította a szekeret az Arany Sas fogadó előtt, mondván, ott fogunk megszállni arra a néhány napra, amíg kideríti, milyen állapotban van a házunk, és szükség esetén fenyőszurok füstjével vagy valami más szerrel kifüstöli onnan a fertőzés csíráit. Délután magamra hagyott fogadóbéli szobánkban, én pedig ott kuporogtam az ablakmélyedésben, a mennyezet szuvas gerendáin meg a szedett-vedett bútorzaton és az egérpiszkos padlón jártattam a szemem, hogy az időt múlassam, s ki-kilestem az apró, ferde ablakon, jön-e már apám visszafelé. Estére járt már, mire visszatért azzal a hírrel, hogy a házat lezárva találta, kapuján hatósági pecséttel, a szomszédok pedig, akik hozzánk hasonlóan vidékre menekültek a pestis elől, de nálunk korábban visszatértek, semmit nem tudtak róla, milyen sorsra jutottak az otthonmaradottak. Az éjszakát kemény, szűk és szokatlan fekhelyemen javarészt álmatlanul töltöttem: hallgattam az ivóból fölhallatszó részeg gajdolást, kacagást, lábdobogást, síp- és hegedűszót, majd amikor ezek a hangok már elültek, valami egér motoszkálását füleltem a falban, és igyekeztem nem gondolni rá, milyen látvány fogad majd bennünket a házban a lepecsételt ajtó mögött.

Másnap reggel, még mielőtt apám a városházára indulhatott volna, hogy a ház állapota felől tudakozódjék, s ha lehetséges, a kapu fölnyitása felől intézkedjék, Lang Mátyás állított be fogadóbeli szállásunkra. Hallotta, úgymond, a szomszédoktól, hogy apám előző nap ott járt a háznál, s mivel apám meghagyta náluk a fogadó nevét, ahol megszálltunk, megtudta tőlük azt is, hol keressen bennünket. Azért jött, hogy tudasson velünk bizonyos szomorú híreket, amelyekről ő maga, ki már néhány napja visszatért abból a környékbeli faluból, ahová a pestis elől menekült, nálunk korábban értesült. Félrevonta apámat, én pedig továbbra is az ablakmélyedésben kuporogva úgy tettem, mintha az ablakon nézegetnék kifelé, de azért alattomban oda-odapislantottam rájuk, s láttam, ahogyan Lang gyászos és részvétteljes ábrázattal, fontoskodva magyaráz valamit, apám pedig némán, komoran rá-rábólint a hallottakra. Amikor Lang kisvártatva elbúcsúzott tőlünk s eltávozott, apám csak ennyit mondott rekedten:

– A többivel temették el őket…

Előttem apám szavait hallva megképzett az a szekér, amellyel azon a bizonyos napon útban hazafelé találkoztunk, a pokrócba göngyölt holttestek a ponyva alatt, s a ponyva alól kicsüngő, viaszszín kézfő. Utóbb apránkint megtudtam, mi is történt igazából: a visszatérő Lang a ház kapuját nyitva találta – alighanem még mi hagyhattuk nyitva magunk után siettünkben –, s amikor benyitott, azt remélve, ott talál bennünket épen és egészségben, már a külső szobában rábukkant a két holttestre (hogy milyen állapotban, arról apám nem beszélt, meglehet azért, mert őt magát is megkímélte Lang a részletektől). A hatóságokat Lang értesítette, s a házat is azok záratták le, miután a tetemeket a város szolgái elszállították. Lang azt állította, megpróbálta rábírni egyiküket, némi fizetség ellenében, hogy anyámat külön, megjelölt sírba temessék, de ez az ember, vagy azért, mert utasítása volt az ellenkezőjére, vagy pedig azért, mert maga is kerülni igyekezett minden érintkezést a föltétlenül szükségesen felül a dögvészben elhunytak földi maradványaival, nem állt kötélnek, s így most már soha nem fogjuk bizonyosan megtudni, melyik sírban is nyugszik hát anyám abból a tíz és egynéhányból, amelyek mindegyikébe több száz pestises holtat hánytak belé.

Még néhány napig a fogadóban maradtunk, míg apám és Lang intézkedtek, hogy a házból a fertőzés csíráit alaposan kifüstöljék, s a veszélyesnek ítélt tárgyakat elégessék. Ezek közé tartozhattak anyám ruhái és Susanna csekélyke holmija is, mert mire végül hazatértem, létezésüknek jóformán minden nyoma elenyészett, mintha soha nem is éltek volna ezen a földön. Mivel nem láttam őt holtában, s még sírját sem kereshettem föl anyámnak, sokáig még gyakran azon kaptam magam, hogy várom: mindjárt meghallom a hangját a félig betett ajtó mögül. Máskor meg éppenséggel úgy éreztem, mintha mindaz, ami a pestis és anyám halála előtt történt, valamikor réges-régen, egy másik világban esett volna meg velem. Ahogy telt az idő, ez az érzés lassanként kiszorította azt a másikat, s már csak nagy néha, sötétedés után rezzentem össze s kezdett szaporábban verni a szívem, ha a félhomályban szoknyasuhogást vagy könnyű lépteket véltem hallani. S alig telt el néhány hónap, anyám és szegény Susanna szolgáló már csak nagy ritkán jutottak eszembe, legalábbis éber állapotomban, mert álmomban azért még éveken keresztül meg-meglátogattak.

A szomszédoktól, akik nálunknál későbben hagyták el a várost, utóbb megtudtuk, hogy már javában dühöngött a járvány, amikor Susanna még mindig minden elővigyázat nélkül jött-ment a városban élelem után járva, alighanem varázsfüves zacskójának erejében bizakodva. Hogy azután ő hurcolta-e be a fertőzést a házba, vagy valami más úton-módon jutott be oda, s hogy melyikükön mutatkoztak előbb a ragály jelei, ezt a szomszédok már nem tudták megmondani, bár akadt köztük, aki úgy emlékezett, anyámat látta még egyszer-kétszer kijönni a házból, s elindulni valami ismeretlen cél felé, azután is, hogy Susanna szolgáló többé nem mutatkozott, vagyis alighanem úgy eshetett, hogy elébb az öregasszonyt verte le lábáról a kór, s ettől fogva anyámra hárult az élelem beszerzésének gondja. Ki tudja, talán még ápolni is megpróbálta öreg dajkáját, hogy szeretetből-e, vakmerő bátorságból, vagy mert úgy érezte, amúgy is csak nyűg már számára az élet, ezt immár soha nem fogom megtudni, sem pedig azt, vajon lassan vagy gyorsan végzett-e vele a betegség, s hogy vajon kettejük közül melyik szenvedett ki előbb. Arra sem éreztem soha, s nem érzek még ma sem elegendő erőt magamban, hogy megpróbáljam elképzelni utolsó óráikat.

Álmomban, igaz, anyám egy darabig még sűrűn fölkeresett, és ilyenkor mindig arra ébredtem, hogy megállíthatatlanul ömlik a könnyem, holott éber állapotomban jószerivel el sem sirattam. Egy idő múltán azonban nem látogatott meg többé álmomban sem, legalábbis halandó földi alakjában nem, bár néha, ha az álom olykor dúsan tenyésző kertbe vitt, vagy nagy víz peremére, amelynek túlsó partja összefolyik a sápadt alkonyati éggel, még sokáig éreztem láthatatlan közellétét. S ébren is megesik, még ma is, hogy valamely látvány, gyakran a legközönségesebb, egy halom kék szilva a piaci árus kosarában, vagy a parázson sülő gesztenye illata, különös erővel idézik föl emlékezetemben valamely szavát vagy mozdulatát, és ilyenkor mindig elsírok néhányat azokból a könnyekből, amelyekkel egykor adósa maradtam.

Ahogy lassanként kezdett kiformálódni s megszokottá válni anyám nélküli életünk rendje, nyugodt és derült időszak köszöntött rám, talán az egyetlen életem során. Nem sokkal azután, hogy visszaköltöztünk a házunkba, apám egy odavalósi gazdával üzenetet küldött Izsákfalvára Anna asszonynak, kérve, ajánljon valakit, aki ellátná elárvult otthonunkban a házi teendőket, mert én magam még fiatal vagyok hozzá, hogy egyedül megbirkózzam velük. Egynehány nappal későbben azután be is zörgetett hozzánk egy asszony, valami iparos jobb napokat látott özvegye, akit, mint azt érkezése után rövidesen tudtunkra adta, özvegyi, gyámoltalan állapota kényszerített cselédsorba. Magas, jól megtermett némber volt, már nem fiatal, de nem is vén még, orcája eléggé szép, és derűs, egykedvű természetről árulkodott. Lenszőke haja és szőke pillájú, kék szeme valamelyest azokra a szent asszonyokra emlékeztetett, akiket a pápisták templomának képein lehetett látni, amíg ki nem hajigálták őket onnét. Apámnak elannyira elnyerte a tetszését az asszony szerény, mégis méltóságteljes modora, s az az ígérete, hogy legjobb igyekezete szerint gondját fogja viselni a háztartásnak és „a szegény kis anyátlan árvának”, hogy tüstént fölfogadta. Én kissé orroltam rá, amiért úgy beszél rólam, mintha még karonülő kisgyermek lennék, de azért igazából nem bántam, hogy nem szakadt még teljes egészében énreám a háztartás gondja. Ez a Helena asszony azután csakugyan igen ügyes, rátermett teremtésnek bizonyult, ha talán nem is túlságosan gondosnak vagy lelkiismeretesnek. Rövidesen egészen megkedveltem, mert szinte minden nyűgös házi teendőtől megszabadított, s ha néha tessék-lássék mégiscsak belefogtam valami effélébe, amint észrevette, mindjárt kikapta a kezemből, amivel éppen foglalatoskodtam, mondván, csak elpiszkolom vele a szép, tiszta ruhámat. „Orsicska menjen inkább, és vidítsa föl szegény apuskáját, akinek úgysincs már senkije rajta kívül ezen a világon!” – ezt kiváltképp olyankor szokta mondogatni, ha apám is hallhatta, én pedig könnyen belenyugodtam, hogy ennek a Helenának a jóvoltából ismét részem legyen a kisgyermeki kor boldog gondtalanságában. Igazából Helena asszony apámmal is úgy bánt, mint valami nyűgös kisgyermekkel: minden kívánságát aggályosan tiszteletben tartotta, étkét a lehető legnagyobb gondossággal készítette, s valahányszor főfájásra vagy egyéb rosszullétre panaszkodott, igyekezett minden módon a kedvében járni. Ilyenkor csöndesen, nagy vigyázattal járt-kelt a házban, még az ajtót is zajtalanul nyitotta-csukta, s nemegyszer hallottam, amint a ház előtt játszadozó gyermekeket csöndre inti, nehogy zajongásukkal apám nyugalmát megzavarják. Mindezzel elérte, hogy apám igen derék, megbízható fehérszemélynek tartotta, és azt hiszem, meg sem fordult a fejében, hogy netán valamiben mesterkedne, holott ez az én számomra napnál világosabb volt, ha nem is igen ijedtem meg tőle, mivel abban a korban voltam még, amikor a kisleányok a hozzá hasonló, érett korú asszonyokat valóságos vénasszonyoknak vélik, és egy percig sem hittem, hogy fondorlataival apámat befonhatja. Később olykor eltöprengtem rajta, hogyan alakul vajon a sorsom, ha ez a Helena lett volna a mostohám, s arra jutottam, hogy alighanem nem is jártam volna vele igen rosszul. Azt hiszem, azok közé a derűs, lagymatag kedélyű, de rosszindulat nélkül való emberek közé tartozott, akik mindenekfelett önnönmaguknak akarnak jót ugyan, de nemigen akarnak rosszat másoknak sem, legalábbis addig nem, amíg azok nem keresztezik valamely szándékukat.

Mai eszemmel úgy vélem, mesterkedései könnyen sikerrel járhattak volna, ha ez a Helena, minden bőséges asszonyi tapasztalata ellenére – mert hogy élete során bőven kijutott neki az effélékből, az némely elejtett szavából számomra egészen nyilvánvalóvá vált – nem méri föl rosszul apám természetét, vagy ha – talán türelmét veszítve, mivel a dolgok sehogyan sem akartak az általa remélt irányba fordulni – meg nem kísérli azokat szelíd erőszakossággal a maga kívánta útra terelni. Józansága és óvatossága, gondolom, megóvta tőle, hogy messzebbre menjen, mint ahonnét még szépszerivel visszavonulhatott, s a későbbiekben igyekezett is úgy tenni, mintha mi sem történt volna, jobban mondva, mintha az egész csak holmi félreértés lett volna. Annyi bizonyos, hogy ezután sem került sor közöttük kenyértörésre apámmal, mivel Helena sokkal eszesebb volt annál, semhogy az asszonyi hiúságán esett sérelem miatt kockára tegye a helyét egy olyan háznál, ahol saját kedve és kényelme szerint intézhette minden dolgát. Apám, igaz, egy ideig zavartan kerülte Helena pillantását, az asszony pedig, amikor azt hitte, nem látjuk, furcsálkodva, majdhogynem döbbenten jártatta rajtunk, kettőnkön a tekintetét, mintha valami gyanú vert volna gyökeret elméjében.

A furcsálkodásra talán csakugyan lehetett némi oka, mivel ekkoriban mi apámmal jószerivel minden időnket egymás társaságában töltöttünk. A patika, mint általában, most sem jövedelmezett valami sokat, legalábbis nem annyit, hogy apám bár csak egy legényt is tarthatott volna maga mellett segítségnek, így lassacskán én tanultam bele egy s másba, hogy hasznomat vehesse. Én segítettem csomóba kötni és fölhordani a mindenféle gyógyfüveket a padlásra, ahol szárítottuk őket: kora tavasszal az illatos ibolya és a pirosló hunyor, a lila fürtös acsalapu és a májvirág csokrait, későbben gyöngyvirágot, a sóskafa piros bogyóit és erdei gyömbérgyökeret, gólyaorrot és a fekete bodza erős illatú virágát, nyáron hársfavirágot és gilisztaűző varádicsot, kutyabengét és kis ezerjófüvet, ősszel a fehér üröm és a szurokfű virágát és gyökerét. Amikor megszáradtak, ismét csak én segítettem lehordani s a daraboló présben apróra vagdalni, majd mozsárban porrá törni vagy felfőzni őket, aszerint hogy kenet, tinktúra vagy főzet készült-e belőlük. Apám pedig rendre elmondogatta, melyik jó sebtisztításra, melyik hurut ellen, melyik vizelethajtó, melyik tisztítja a májat, melyik a vért, és melyik használ a tüdő elnyálkásodása ellen. Megtanított arra is, melyik növény hol nő: hogy az acsalapura hegyi patakok mentén, míg az illatos ibolyára erdős, bokros helyeken, a pirosló hunyorra vagy a tüdőfűre legkivált bükkösökben lehet rábukkanni. Gyakran jártuk együtt az erdőt, s apám sorra megmutogatta: ez a sötétzöld, kard alakú levél a gyöngyvirágé, emez a fénytelen, szürkés a salamonpecsété. Elmagyarázta, miről ismerem meg a májvirágot, s hogy miben különbözik a leánykökörcsin a fekete kökörcsintől. Élénken emlékezem ma is ezekre az erdei útjainkra: a fenyőerdőben a fák borostás, vereses törzsére, száraz, törékeny alsó ágaikra, amint kirajzolódnak a fák közé ferdén behulló, nagy fénypászmákban, s ahogyan a rőtes tűavar vereslik a fenyőfák tövénél. Miként rezeg ezüstösen a lomboserdő ösvényeinek peremén a kékperje kalásza, miként növik be a taplógomba sima, élettelen duzzanatai némely fa törzsét, mint valami gonosz varázslat, amelytől az elátkozott királyfi elébb csak térdig, majd derékig, majd meg feje búbjáig kővé válik, s hogyan ülnek meg a kiszáradt fák koronájában a fehér madárlép kusza boszorkánykoszorúi.

Déltájban valamely irtásra érve lekuporodtunk a fűbe, elővettük az úti elemózsiát, amelyet a gondos Helena csomagolt számunkra, s megebédeltünk a szabad ég alatt. Szamócaérés idején apám megmutatta, hol találhatok egy kicsiny kosárkára valót ebéd utáni csemegének ezekből az apró, piros bogyókból, amelyeknek egyetlen szemecskéjében mintha ezer másik gyümölcs zamata és édessége sűrűsödött volna együvé, s én annyira szerettem, hogy még jóval azután is, hogy érésének ideje elmúlt, hosszasan keresgéltem a tojásdad, fűrészes levélkék között bár egyetlen, utolsó piros szem után, apám pedig mosolyogva csóválta a fejét kárvallott képem láttán, amikor mohó várakozásomban megcsalatkozva, szamóca nélkül visszatértem.

Erdei útjaink során apám egyszer vagy kétszer azt is szóba hozta: ha majd a halála után énrám marad a patika – mert továbbra is sokat panaszkodott különféle nyavalyáira, s bár látszatra egészséges volt, úgy vélte, aligha lesz hosszú életű, néha pedig mint bizonyosan bekövetkező dologról beszélt közeli haláláról –, kis segítséggel bizonyára magam is elboldogulok majd vele, s nyilván a tanácsnak sem lesz kifogása a dolog ellen, ha bizonyítani tudom, hogy megtanultam tőle a szükséges tudnivalókat. Valahányszor erről beszélt, futólag mindig elcsodálkoztam egy kissé, mert szavaiból arra következtettem, nem is számol a lehetőséggel, hogy idővel férjhez megyek, hanem bizonyosra veszi, hogy haláláig mellette maradok. Komolyan azonban sohasem ejtett gondolkodóba a dolog.

Megesett az is, hogy hosszabb útra indultunk kettesben. Egyszer, emlékszem, hársfavirágzás idején átkocsiztunk egy közeli faluba, ahol apámnak egy régi, kipróbált embere gyűjtötte a környék fáiról a hársvirágot, amelynek forrázata igen jó a különféle hurutos betegségekre. Ez a bizonyos ember, amikor apám kifizette a járandóságát, sehogyan se akart elereszteni bennünket mindaddig, amíg a borát meg nem kóstoltuk. Leültünk hát apámmal az udvarban, a kecskelábú asztal mellé a padra, ő pedig egy fedeles cinkancsóban fölhozott nekünk a pincéből a saját szőlejében termett borából, s addig erősködött, amíg meg nem kóstoltatta énvelem is, mondván, „nem árt az már meg egy ilyen nagy leánynak, aki idestova eladósorba kerül…” „Gyerek az még” felelte apám eléggé mogorván, de azért nem ellenezte, hogy elszürcsölgessek egy pohárkával a borból, míg ők ketten a gazdával a termésről, az időjárásról meg arról beszélgettek, a török, a végvári katonaság vagy a császár vallon zsoldosai tettek-e több kárt a környékbeli falvakban. Én csak fél füllel hallgattam oda, inkább csak lustán nézelődtem, kábán a hőségtől, a bortól s a hársillattól, mert az asztal fölé terebélyes hársfa teregette virágzó ágait, s a hosszú pillás, fehér virágokból jutott egy-kettő még a poharamba is. Néztem, hogyan reszket a levegő a hőségtől a távoli szőlődombok felett, hogyan izzik fölötte a magasban az ég, fehéren, mint a gyöngykagyló, s egyszerre úgy tetszett előttem, mintha minden, amin megáll a pillantásom – a poharamban úszkáló hársvirág, a borban visszatükröződő, sápadt borostyánszínben csillogó égdarab, a porban kapirgáló tyúkok és az udvaron nesztelen átiramló, nagy veres-tarka macska, amely a deszkakerítés tövéhez érve megállt egy szemvillanásnyi időre, s a kerítés magasságát méregette, majd helyből egyetlen, puha ugrással a tetején termett, végigszaladt rajta, s eltűnt a túloldalán, a kerítésre fölkapaszkodó apró szulák halovány kelyhei, amelyek összecsukódva, ernyedten csüggtek a nagy melegben, a mályva hólyagos, csigarágta levele, égővörös és lila, fodros virága, amely úgy izzott a fényben, mint az ablakok színes üvege a pápisták templomában, a fatönk az udvar sarkában, s benne a belévágott fejsze, az asztallap deszkájában a hajdani eleven fatörzs kerek görcsei, vagy apám bal keze, amely lazán ökölbe fogva nyugodott az asztalon, miközben jobbjával ajkához emelte az újra telitöltött poharat – mindez, úgy éreztem, valami rejtelmes jelentéssel teljes, s bármire néztem, olybá tetszett ez a jelentés, mint víz a színültig töltött pohárból, mindjárt túlcsordul a látvány peremén, s valami sürgetést is éreztem áradni belőle, mintha egyenesen énhozzám szólna, valamit közölni kívánna velem, vagy még inkább mintha választ várt volna tőlem, valami szót vagy cselekedetet, de hogy mi légyen az, bortól, hőségtől és hársillattól kóválygó fejemmel sehogyan sem tudtam rájönni.

És ez a boldog és ijesztő szédület még akkor is egyre tartott, amikor végül sikerült elszabadulnunk bőbeszédű házigazdánktól, s a tengelyen ülve, a hársvirággal tömött zsákok közt hazafelé szekereztünk, miközben hátunk mögött lassan kihamvadt a naplemente arany tüze, és a mélyülő sötétségben elébb leveles ágak csapódtak a szekérnek, mert valami erdőn zörögtünk keresztül, azután búza- és árpaföldek felett láttam vészterhesen lebegni a nagy, vereses fényű holdat, amely mind följebb hágott, s közben egyre fehéredett s kisebbedett, én pedig nyűgösködve fontam át apám nyakát, ahogy kicsiny leány koromban szoktam, és követelőztem, hogy tüntesse el valamiképpen onnét e vigyorgó csontábrázatot, mert félek tőle, s ki nem állhatom, hogy néz bennünket onnan fentről. „No szépen vagyunk, becsípett a kisasszony!”, dörmögött tettetett haraggal apám, s felsőkabátját vállamra borította, mert kezdett már hűvösödni.

Aznap éjjel álmot láttam. Csak ennyiből állt: a belső szobában keresgélem valami elkallódott holmimat, s egyszer csak észreveszem, hogy az ágyammal átelleni sarokban, ahol azelőtt csak a puszta fal volt, most holmi firhangféle borítja a falat. Ugyan hogy került ez ide, s mi lehet mögötte, töprenkedem, s ahogy rövid habozás után félrelebbentem a kelmét, kicsiny ajtót látok a falba vágva, melynek ottlétéről mindaddig sejtelmem sem volt, s amelynek láttán, nem tudom, miért, szívemet erős, diadalmas boldogság, ugyanakkor heves rettegés önti el. Kezemet a kilincsen nyugtatva hosszú percekig álldogáltam a kicsiny ajtó előtt, vágy és tilalom közt tétovázva, mígnem végezetül a vágy kerekedett felül bennem; lenyomtam a kilincset és beléptem a kicsiny ajtón.

Hogyan lehetséges, hogy van még egy szoba a házban, álmélkodtam, melynek létezése mindeddig rejtve maradt énelőttem? Mert bizonyos voltam benne, hogy soha nem jártam ott korábban, jóllehet mégiscsak ismerősnek tűnt egy kevéssé: talán keresztanyám szobájára emlékeztetett valamelyest, de a sötét, faragott bútorok itt újaknak tetszettek, a színükhagyott képek színei élénkebbek voltak, s a falakat, a padlót, de még, különös módon, a mennyezetet is vastag szőnyegek borították. „Itt fogok lakni ezentúl!”, örvendeztem, ám ekkor valami hidegséget éreztem fölkúszni a lábam fején s a bokámon, mintha a cipellőm átnedvesedett volna. Lenéztem, s láttam, hogy a szemközti falon sötét repedés tátong, a nyíláson át pedig erős sugárban szökik befelé a víz: elébb csak a bokámig, kisvártatva azonban már a térdemig, majd a derekamig ér, s még egyre nő. Pillantásommal kétségbeesve kerestem valami magasabb helyet, asztalt vagy ládát, amire fölkapaszkodhatnék, de a szobában semmi efféle nem volt, s a harsogva ömlő víz már-már a torkomig ért. „Apám!” kiáltottam olyan hangosan, ahogyan csak bírtam, s az omló víz harsogásán át mintha apám válaszát hallottam volna a falon túlról.

 

A szédület, amelyet első ízben a kecskelábú asztalnál ülve, majd a hársvirággal megrakott szekéren éreztem, későbben is el-elfogott, minden különösebb ok nélkül: egyszer, emlékszem, éppen az almákat válogattam a félhomályos kamrában, hogy az ütődöttekből, amelyeknek piros héján barna, bőrszerű folt éktelenkedett, kimessem a folt alatt terjedező, megbarnult, kásás húst, s ami a gyümölcsből megmaradt, külön zsákba tegyem, hogy későbben majd liktárium vagy almabor készüljön belőle. Ahogyan az almákat rakosgattam a zsákba, s beszívtam a rothadó gyümölcsök édeskés, erjedő szagát, egyszerre csak megint rám tört ez a boldog szédület: félbehagytam az almaválogatást, s egy ideig csak álltam, kezemet szaporán verdeső szívemre szorítva. Másszor meg a mosott ruhát szedegettem le lábujjhegyre ágaskodva a kötélről, s akkor tört rám ez az érzés, nem tudom, a nyújtózástól-e, vagy attól, ahogy a szél a frissen mosott szoknyát, amelyben ott érződött még a délutáni napsütés szaga, az arcomba csapta, holott odafönn a sötétkék égen már csillagok hunyorogtak, mintha valaki tűheggyel átlyuggatott volna egy sötét kárpitot, s amögül jönne a fényesség. Én meg hirtelen valósággal beleszédültem a gondolatba, milyen különös is, hogy itt vagyok ezen a világon, s éppen a frissen mosott ingeket szedegetem nagy füles kosárba. Mi lenne, villant az eszembe hirtelen, ha egyáltalában nem is lennék? Ha apám egy másik fogadóba jár el vacsorázni, ha anyám nénje egy másik városba megy férjhez, s nem ide, Lőcsére, akkor én most nem is lennék, vagy valaki egészen más lennék, gondoltam álmélkodva, s e gondolat olyan volt, mintha örvénybe néznék, és szívni kezdene lefelé a mélység. Sietősen odacsaptam az utolsó inget is a többi tetejére, aztán karomban a kosárral szaladtam befelé a házba, hogy csatlakozzam apámhoz s Helenához, hogy közelségükből biztonságot merítsek.

Sokszor üldögéltünk kettesben a hosszú őszi estéken a szobába szorulva a tűz mellett apámmal, s kártyáztunk vagy kockajátékot játszottunk. Gyakran csatlakozott hozzánk Lang Mátyás is, ki kezdett ismét mindennapos lenni nálunk, s olykor még Helena asszony is engedett az unszolásnak, s kötényét leoldva odahagyta a konyhát, leült közénk, s nézte, hogyan játszunk. Megesett, hogy óvatosan kacarászva maga is el-elgurította az asztal lapján a négy csontkockát, s még tapsolt is örömében, ha neki sikerült a legmagasabb számot dobnia. Egyébiránt e négyesben töltött esték többnyire úgy kezdődtek, hogy Lang Mátyás, aki majd mindennap elment a városházára, hogy aprólékosan áttanulmányozza a kifüggesztett hírleveleket, lelkendezve rontott a szobába, s néha csak szóban, máskor a papírlapot lobogtatva, amelyre szép, gömbölyű, kissé túlságosan cirkalmas betűivel lemásolta a fontosabb hírek némelyikét, elújságolta, mi esett a világban. Kiváltképp a lutheránusokat ért újabb s újabb sérelmeken és háborgatásokon indult föl: nem győzte sorolni, ezúttal melyik faluból kergették el a császári katonák a prédikátort s a tanítót, hol vették el erővel a mieinktől a templom kulcsait, hogy visszaadják a pápistáknak, januárban pedig, amikor híre érkezett, hogy Kassauban a császári hadak főkapitánya ágyúkkal foglalta vissza a lutheránus nagytemplomot, a derék Mátyás valósággal lángolt e nagy méltánytalanságon érzett fölháborodásában. Apám többnyire csak hümmögött, és néha, amikor kettesben maradtunk, meg is jegyezte, hogy könnyű ennek a Langnak, semmitlen ember lévén, ilyen forrófejűnek lennie, de lenne csak valamije, majd meggondolná, nem bölcsebb dolog-e a türedelem és a megegyezésre való hajlandóság, mint erőnek erejével az ellenkezést és a mártíromságot keresni.

Így ment ez egy darabig: Lang fontoskodott és lelkendezett, apám hümmögött, s néha egy-egy közbevetett szavával nagyobb körültekintésre intette. Helena asszony is, valahányszor Langot jőni látta, bekéredzkedett, mondván, ő is szeretne értesülni a legújabb hírekről. Hímzését, amelyen ilyenkor egyfolytában szorgalmasan öltögetett, hogy ezzel is mutassa, nem a restség, hanem az egyházunk állapotán való aggodalom hozta be közénk, egy-egy pillanatra ölébe ejtette, és azért fohászkodott, bár Isten óvná meg a széthúzástól és a vérontástól a várost és polgárait, én pedig csak hallgattam, és vártam, hogy valamely, engem jobban érdeklő beszédtárgyakra forduljon a szó. Többnyire nem kellett sokáig várnom: amint kilelkendezte magát, Lang az én szememet kezdte keresni alázatos pillantásával. „Na jó, hagyjuk, mert Orsicska még agyonunja magát…”, szakította félbe önnönmagát, azután hozzám fordult, és félénken nyájaskodva más beszédtárgyra tért át, olyanra, amiről azt gondolta, hogy engem is érdekelni fog, s amelyet esetleg korábban én magam hoztam szóba. Egy ízben például, még nyáron, amikor apám sokat magyarázott nekem a különféle növények tulajdonságairól, s hogy melyik milyen betegségre jó, szóba hoztam, milyen különös, hogy egy és ugyanazon matériából egy csipetnyi kigyógyít bennünket valamely nyavalyánkból, mígnem ugyanezen adagnak, teszem azt, a kétszerese nemhogy nem kétszer olyan üdvös hatású, hanem éppenséggel méreg, amely talán még halálunkat is okozhatja, s hogy még egy és ugyanazon orvosszernek sem mindenkor ugyanaz a hatása, hanem más és más lehet a fogyó, és más a telihold idején. Szavaim hallatán Lang előbb alázatosan heherészett, majd hosszú magyarázatba kezdett arányokról és mértékekről, konstellációkról és a világegyetem összhangjáról, meg más effélékről. Abból, amiket beszélt, nem sokat értettem, néhány nap múlva azonban egy csinos rajzokkal ékesített füzetkével állított be, amelyben különféle mezei és erdei virágok takarosan kiszínezett képeit lehetett látni, mondván, látja, hogy érdekel az efféle, s ezért ő elhozta nekem ezt a könyvét, amelyet még hajdanán botanikai tanulmányok céljára vásárolt. Álmélkodva néztem rá, de nem egyébnek, csak a reá jellemző félénkségnek és alázatosságnak tudtam be a dolgot, mert olyan volt a természete, hogy örökösen mások kedvét igyekezett keresni. Kelletlenül megköszöntem a könyvet, s közben a szemem sarkából láttam, hogy Helena asszony vizsgálódva, fürkészőn jártatja kettőnkön a pillantását. Legközelebb egy másik könyvet nyújtott át nekem Lang szégyenlősen nevetgélve, mondván, hogy „ebben egészen másféle virágok vannak”, s hogy „remélhetőleg az apuska sem fog nagyon megharagudni érte, vagy titkoljuk el előle?”. Most már leplezetlen megrökönyödéssel néztem rá, s a könyvet csak vonakodva vettem át a kezéből, jól eltartva magamtól, mintha valami undok hüllő lenne. Amikor unszolására mégiscsak belelapoztam, láttam, hogy holmi széphistóriák és szerelmes énekek vannak benne, Lang cirkalmas kézírásával kimásolva valahonnét, s ahogyan átfutottam, úgy találtam, némelyik csakugyan egészen csinos versezet, de nem sokat gondoltam a dologgal, legfeljebb annyit, hogy a szegény nyilván úgy gondolta, a fiatal leányokat effélékkel lehet megörvendeztetni.

– Te Orsolya, ez a Lang most, hogy örökölt a nénje után, akár holnap is elvehet téged! – mondotta egy nap nagy megrökönyödésemre Sófi barátném, akivel akkoriban sűrűn sétálgattunk és susmorogtunk kettesben, ha szigorú, özvegy anyja mellől elszabadulhatott.

– Miket beszélsz te! – néztem rá hökkenten, mert Sófikának szinte egyében sem járt az esze, mint a csinosabb mesterlegényeken, s valahányszor meglátogattam keresztanyámat, mindig tettünk egy kis kerülőt Sófival, kivel már korábban összebeszéltünk, hol s mikor fogunk találkozni, s hogy milyen ürüggyel fog barátném elszabadulni otthonról. Sófika ilyenkor belém karolva nagy erővel vonszolt arrafelé, ahol azt remélte, előbb-utóbb összeakadunk azzal a pék- vagy vargalegénnyel, akinek látására sóvárgott, s miközben éles, hadaró hangján egyfolytában magyarázott valamit, mintha ügyet se vetne az utcán járó-kelő emberekre, szapora beszéde közben a szeme ide-oda járt, s időnként oldalba bökött a könyökével, hogy ráirányítsa a figyelmemet valamelyik jobb külsejű legényre, aki megnézett bennünket. Én tettem magam, mintha nem érteném a szándékát, de nekem sem volt éppen ellenemre, ha valamelyik csinosabb legény utánunk kiáltott, hogy ne siessünk már annyira. Ilyenkor válasz nélkül, fölszegett fejjel haladtam tovább, s vonszoltam a karomba csimpaszkodó Sófikát, ki bezzeg szívesen megállott volna egy szóra, de azért, megvallom, akadt köztük, akinek simogató hangját vagy arcátlan mosolyát későbben kedvtelve idéztem az emlékezetembe, egyikükkel pedig, egy könyvkötő legényével, akinek hosszú, sötét pillákkal keretezett világosszürke szeme oly kedves csúfondárossággal méregetett bennünket, még álmodtam is valami zavarosan édeset, nem is egyszer.

– Azt sem tudtam, hogy örökölt! – vágtam vissza Sófikának, de amint kimondtam, már tudtam is, hogy nem mondok egészen igazat, hiszen néhány héttel korábban magam is ott voltam, amikor apám, mint mondotta, a szerencsés fordulat örömére, felhozott egy kancsóval a pincéből a jobbik borából, s a szerényen vonakodó Lang poharát csordultig töltve, azzal köszöntötte rá a magáét, hogy reméli, ezentúl őbelőle is komoly ember lesz, és nem heveskedik annyit, amaz meg nevetgélve fogadkozott, hogy majd igyekszik. De hiszen még szegény, néhai nénjéről is locsogott valamit, jutott hirtelen az eszembe, kit iskolás gyermekkorában látott utoljára, amikor is annak egyszülött fia játszópajtásaként a vakancia ideje alatt egy nyáron át a házukban vendégeskedett, mint afféle szegény rokon. „Komisz, verekedős gyermek volt, Isten nyugtassa szegényt!”, tette hozzá eltöprengve, s kedvtelten elmosolyodott: nyilván úgy érezte, a sors jóvá tett egy keveset abból a sok méltánytalanságából, amit ellene elkövetett, amikor úgy intézte, hogy e hajdani komisz gyermek, immár fölnőtt férfiúvá serdülve, valami csetepatéban élete virágában otthagyja a fogát, minek következtében ennek a bizonyos nagynéninek minden vagyona őreá, a szegény rokonra szállott.

– Miért, te hozzámennél? – néztem Sófikára, s magamban azt gondoltam, hogy hát hiszen te akár hozzá is mehetnél, te szegény, mert apró termetű, vézna teremtés volt, szalmaszín hajjal s szőkés, fakó szemöldökkel s szempillákkal, ráadásul még néhány szeplő is éktelenkedett hegyes orrának tövénél. Gyanítottam, azért sétálgat velem olyan szívesen, mert ő is látja, amit én, hogy az én sudárabb termetemen és veresbe játszó, aranyszín hajamon szívesebben pihen meg a férfiak tekintete, mint őrajta, s abban reménykedik, a nekem szóló figyelemből neki is jut majd egy kevés. Sófika azonban nem a csúnyácska leányoktól elvárható szerénységgel válaszolt erre a kérdésre, hanem ezt mondta:

– Én kapok jobbat is, mert anyuskám már öregasszony, és énnekem aligha lesz már testvérem. Én egymagam öröklöm a kalaposműhelyt meg a házat. Én velem igen jól jár majd, aki elvesz… – tette hozzá elégedetten.

– Énrám meg rám marad majd a ház s a patika! – vágtam vissza, fölháborodva ezen az arcátlanságon, hogy csúf, szeplős személy létére így elémbe helyezi magát.

– Igen ám, de apuskád még eléggé fiatal ember. Ha újra megházasodik, akár egy fél tucat testvéred is lehet – magyarázta nekem még csak nem is csúfondárosan, hanem jóakarattal, mintha tudatlan gyermek volnék, s én arra gondoltam, ezt bizonyára nem a maga eszéből vette, hanem odahaza hallhatta az anyjától, és vajon még mi mindent? S vajon hány házban latolgatták még hasonlóképpen, melyikünk mennyit ér forintban, dénárban vagy szőlőben számolva?

– Édesapám soha nem házasodik meg újra! Maga mondta nekem! – tromfoltam le fölháborodottan, és csakugyan: nem is egyszer hallottam apámtól, hogy nem házasodik meg többé, mert nem akar mostohát hozni a nyakamra, s az örökségemet sem akarja szétforgácsolni. Most eszembe jutott az is, hogy valahányszor ezt mondta, mindig jelentőségteljesen s komoran fúrta tekintetét az enyémbe, mintha azt firtatná, megértettem-e a teljes jelentőségét annak, amit hallottam tőle, s mintha várna még tőlem valamit a hálálkodó szavakon felül is, de hogy mit, arra sehogyan sem bírtam rájönni.

– Dehogyisnem házasodik! A férfiak mindig megházasodnak! – jelentette ki fensőbbségesen Sófika, és sietősen búcsúzkodni kezdett, mert éppen a házuk elé értünk, s azt remélte, talán sikerül még anyjának, az özvegy kalaposnénak valami ártatlan ürüggyel kimagyaráznia a távollétét.

Sófika szavai, ha nem is hittem nekik, mégiscsak fölvertek bennem valami aggodalmat. Mindaddig, magam sem tudom, miért, soha nem jutott eszembe kételkedni benne, hogy ezután is minden úgy fog folyni tovább az idők végezetéig, mint annakelőtte: az erdei séták s szekérutak, a kockajáték és az esti beszélgetések hármasban vagy négyesben, s nem változik semmi egyéb, csak az évszakok követik egymást szokott rendjük szerint, de azok is csak azért, hogy ismét visszatérjenek. Ettől fogva azonban kezdtem kissé éberebben figyelni apámra, s csakugyan észre is vettem rajta valami nyugtalanságot, bár ebben önmagában még nem volt semmi szokatlan, mert apámat mindig is fölzaklatta, ha a külső körülmények sürgetésére bármely, mégoly csekély ügyben is dönteni kényszerült, még mielőtt ő maga tulajdon elméjében abban a dologban dűlőre jutott volna. Máskor is láttam már ilyennek, például, ha sehogyan sem tudta elhatározni magát, megvásárolja-e azt a szállítmányt, amelyet egy számára eladdig ismeretlen ember kínált olcsó áron, vagy ha nem tudta eldönteni, rendeljen-e még többet valamilyen szerből, amely kis időre divatba jött, s mindenki azt kereste, de ezek a divatok, ahogy jöttek, el is múltak, s megeshetett volna, hogy a második adag már a nyakán marad. Azt gondoltam, talán ezúttal is valami efféle nyomaszthatja, bár ez a mostani zaklatott állapota mintha tovább tartott volna, mint rendesen. Többször is elutazott egy-két napra: nekem azt mondta, Izsákfalvára megy ilyenkor, és hogy csak azért nem visz magával engem is, mert tudja, hogy nem szeretek ott lenni. Mivel ez csakugyan így is volt, nem sokat törtem a fejem a dolgon, ettől fogva azonban gyanakodni kezdtem, hátha mégiscsak nagyobb jelentősége van ezeknek az utaknak, mint hittem volna. Egyik délelőtt apám kijött utánam a konyhába, ahol éppen Helena asszonnyal kettesben metéltük a levesbe való répát. Helena mostanában nem vette ki a kezemből mindjárt, mint korábban, amivel foglalatoskodtam, ha ügyetlenkedtem kissé, hanem inkább tanítgatni igyekezett, mondván, „az ilyen nagy leánynak, aki rövidesen talán férjhez megy, illik már tudnia az effélét”. Apám láttán megszeppenten raktam le a kést, majd kezemet belétörölve a kötényembe, követtem őt a szobába, azon töprengve, vajon miféle sürgős mondanivalója lehet számomra, ami nem ért volna rá délutánig, amikor végez a patikában.

Apám intett, hogy üljek le, de ő maga állva maradt.

– Lang járt nálam a patikában az imént… – Ezzel kezdte, s mikor én erre semmit sem feleltem, csak néztem reá elámulva, mert hát miért is ne járhatott volna nála Lang a patikában, jár az errefelé eleget, apám ismét komoran, fürkészően vizsgálgatta az arcomat, ahogyan néha tenni szokta, s így folytatta: – Azért jött, hogy feleségül kérjen téged. Tudtál te erről?

– Én ugyan nem! – kiáltottam megvetően, s utálkozva elbiggyesztettem az ajkamat, magamban pedig azt gondoltam, hogy lám, Sófikának az egyik dologban igaza lett, s vajon nem lehet-e akkor, hogy igaza lesz a másikban is… – Nem is tudom, hogyan juthatott ilyesmi az eszébe…

– Azt tudnod kell, hogy egészen szép vagyont örökölt. Jó módban élhetnél mellette, talán jobban is, mint itthon énmellettem. Nekem mostanában gondjaim vannak – folytatta apám, ezúttal a szőnyegre szegezve a pillantását, és nyilvánvaló igyekezettel kerülve az enyémet. – Most már sok háznál kapnának rajta, ahová eddig a lábát se tehette be… Te még nem tudod, milyenek az emberek – tette hozzá komoran, de még mindig nem nézett rám.

– Hát csak kapjanak! Énnekem ugyan nem kell! – csattantam fel ingerülten. – Apuska mit mondott neki? – kérdeztem kissé megriadva, mert most már azt sem tartottam egészen lehetetlennek, hogy apám is előnyösnek találja ezt a házasságot.

– Azt mondtam neki, hogy igen fiatal vagy még… Egynehány esztendő múlva, ha még akkor is úgy gondolja, visszatérhetünk a dologra – felelte apám, s közben még mindig elnézett valahová a fejem fölött, én pedig megkönnyebbülten ugrottam föl a székből, s karomat nyaka köré fonva bizonygattam neki, hogy én soha nem akarok férjhez menni, s hogy soha, míg él, őt elhagyni nem akarom. Ezenközben, igaz, rossz volt egy kissé a lelkiismeretem, mert eszembe villant ama fekete pillás, szürke szempár gazdája, ki gyakran kísértett álmaimban, és még mások is, és korántsem voltam bizonyos benne, hogy akkor is így feleltem volna-e, ha nem Lang a kérőm. Apám azonban szemlátomást készpénznek vette erősködésemet.

– Majd meglátjuk, majd meglátjuk – mondotta, s gyöngéden megveregette a hátamat, én azonban láttam rajta, hogy erősen töpreng valamin.

Mindazonáltal továbbra is igen nyugtalanul viselkedett, s e nyugtalanság lassanként énreám is átragadt. Néha az ebéd vagy valamilyen csöndes foglalatosság kellős közepén pattant föl, és semmiféle magyarázatot nem adva viselkedésére, átsietett a patikába, vagy elment otthonról. Esténként gyakran üldögélt a tűz mellett füles karszékében, és a számadási könyveit böngészte. És most megint gyakran hallottam tőle, akárcsak anyám idejében, hogy mekkora drágaság van, és hogy nekünk is jobban meg kell fogni a garast. Eleinte csak Helenát számoltatta el a szokottnál szigorúbban, nem sok idő múltán azonban kezdte árgus szemmel figyelni azt is, miből mennyi fogy, s ha úgy ítélte, túlságosan hamar kell újabb készletet vásárolnunk ebből vagy amabból, nemcsak Helenának vetette szemére a pazarlást, hanem engem is sokat korholt könnyelműségemért és falánkságomért. Hovatovább kezdtem úgy érezni, nyűg és teher vagyok csak számára, holott korábban egy percig sem kételkedtem irántam való szeretetében, vagy talán éppenséggel nagyon is vakon bíztam benne. Egy idő után olyan érzésem támadt, mintha azt akarná értésemre adni, hogy én akadályozom benne valami módon, viselkedésemmel vagy puszta létezésemmel, hogy dűlőre jusson valamely nehéz döntéssel, és szorult helyzetéből kikecmeregjen, de hogy igazából miben is áll ez a bűnöm, azt elhallgatta előlem, vagy azért, mert úgy vélte, magamtól is tudnom kellene, vagy pedig azért, mert belátta, puszta létezésemért mégsem tehet nekem szemrehányást, jóllehet szíve szerint talán ezt cselekedte volna. Még az is megfordult a fejemben, talán azért haragszik rám, mert nem akartam Langhoz hozzámenni, s jóllehet kényszeríteni nem akar, talán úgy véli, magamtól is rájöhettem volna, milyen sokat segítenék rajta egy előnyös házassággal. Végezetül már olyannyira kétségbe ejtett az apám tekintetéből és viselkedéséből felém áradó vád, hogy próbálgatni kezdtem, hozzá tudnám-e szoktatni magamat a Langgal való házasság gondolatához, de mindhiába, mert e lehetőség továbbra is elborzasztónak, egyszersmind nevetségesnek tűnt föl előttem. Fölhagytam hát a próbálkozással, s helyette valami csodában kezdtem reménykedni, amely apámnak hozzám való korábbi szeretetét egy csapásra helyreállítja.

Egyik este, vagy inkább éjszaka, olyannyira erőt vett rajtam az aggodalom és a nyugtalanság, hogy mindhiába próbáltam elaludni, messzire elkerült az álom. Már elhangzott az őr éjfélt jelző kürtszava is, s én még mindig álmatlanul forgolódtam ágyam kárpitja megett. Talán a teliholdtól lehet, gondoltam, mert a lantornás ablak félig nyitva hagyott táblái közt fehér fény derengett, jelezve, hogy odakinn, a télvégi égen ott úszik vakító csontfényben ragyogva a telihold korongja, s a holdtölte már korábban is gyakran megzavarta nyugodt álmomat. Éppen most lehet egy esztendeje, hogy anyám meghalt, jutott eszembe nem is tudom miről, s csak forgolódtam tovább az elalvás reménye nélkül, lábam közé gyűrve a sok hánykolódástól összecsavarodott takarót. Már-már elnyomott az álom, de valami kinti zajra vagy a szekrény reccsenésére megint csak fölriadtam, és szempillantás alatt éberebbnek éreztem magamat, mintha fényes nappal lenne. A testem tűzben égett, s ahogy az ágyruha vagy a hálóköntös a bőrömet súrolta, mintha ama csalánból szőtt ing lett volna, amelyet a mesebeli királyasszony szőtt tulajdon kezével hattyúvá változott fivéreinek. Végül eszembe jutott, hogy amikor Helena asszonyt hallottam nemrégiben álmatlanságra panaszkodni, apám azt tanácsolta neki, igyék meg egy pohár meleg tejet, attól majd elalszik. Megindultam hát a sötét szobán keresztül, amelynek padlódeszkáira a nyitott ablaktábla mögül beszűrődő holdsütés kékesen derengő, elnyújtott négyszög alakú fényfoltot vetett. Ennél a gyér világosságnál éppen hogy ki lehetett venni a bútorok sötét körvonalait, s én lassú, óvatos léptekkel haladtam, nehogy valamelyik széknek vagy ládának nekiütközve zajt üssek, s apám vagy Helena fölriadva rablót kiáltsanak.

Amikor a szoba közepét elértem, meghűlt bennem a vér, s egy szemvillanásnyi időre mintha megállt volna a szívem verése, mert az ablak mellett, a füles karszékben ült valaki. Bizonyosan kísértet, gondoltam, mert ugyan kicsoda eleven ember üldögélne mozdulatlanul a szobánkban ilyen késői órán? Legszívesebben visszarohantam volna az ágyamba, s a fejemre húzom a takarót, de a rémülettől földbe gyökerezett a lábam, s moccanni sem bírtam. Megpróbáltam hát megerősíteni szívemet, nehogy szörnyethaljak a síron túlról érkezett jelenés puszta látványától, amikor apám hangját hallottam arrólfelől, ahol a kísérteties alakot ülni láttam.

– Te sem tudsz aludni? – ezt kérdezte.

– Bizonyosan a holdsütés miatt lehet – feleltem, szinte belékábulva a megkönnyebbülésbe, és közelebb léptem hozzá.

– Kisleány korodban is mindig féltél a holdtól – felelte apám. – Igaz, hiszen még most is kisleány vagy… Az én egyetlen kisleányom… – suttogta s ültében kinyújtotta felém a karját, hogy az ölébe vonjon.

Engem pedig, ahogyan elfészkelődtem az ölében, s szorosan átkulcsoltam a nyakát, elöntött a megkönnyebbedés és a hála. Mégiscsak szeret hát, gondoltam, s e gondolatban az imént kiállott rémület s a megelőző napok sok hiábavaló tépelődése és gyötrődése után igen nagy örömet és megnyugvást találtam. Nem is tudom, éreztem-e valaha is korábbi vagy későbbi életem során ahhoz hasonló boldogságot, mint abban a néhány percben, apám ölében kuporogva, arcomat az övéhez simítva a halavány holdfényben derengő szobában, karjának melegében, míg odakinn a téli szél rázta a tetők kilazult cserepeit, és az őr kürtszava immár éjfél után egy órát jelzett. Mintha kicsiny gyermek lettem volna ismét, ki biztonságot talál szülője karjában: a nyugtalanság, amely aludni sem hagyott, egy csapásra elcsitult, s egyszersmind valamiféle édes szédület is elfogott, amelytől még a csontjaimat is olvadozni éreztem.

Így ültünk egy darabig némán, azután apám suttogva beszélni kezdett. Azt suttogta, amióta az anyját elveszítette, senkit sem szeretett úgy, mint engem, s őt sem szerette soha senki az édesanyján és énrajtam kívül. S hogy ne haragudjak reá, ha néha énvelem is nyers és türelmetlen, mert igen sok rossz érte s éri őt az emberek részéről, s igazában nincs is senkije az egész kerek világon énrajtam kívül.

– Azt hittem, gondjai vannak apuskának – mormoltam boldogan, hogy íme, valósággal megkérlel korábbi kemény szavaiért. Akkor talán mégsem neheztel rám, gondoltam megkönnyebbülten, s bármiféle gondok gyötörjék is, nem engem hibáztat miattuk.

– Ha vannak, hát majd megtalálom a módját, hogy megbirkózzam velük. Avval te ne törődj! Te csak szeress engem! – válaszolta rekedten, majd a karomat kezdte cirógatni, s közben arról beszélt, milyen magányosan élt anyám mellett, ki őt sohasem szerette, csak azért fogadta el férjének, mert földönfutóvá válván, nem volt más választása, mert másként nem találhatott szabadulást méltatlan helyzetéből, s talán még valami másért is… Mivelhogy korábban magam is gondoltam effélét, szívem sajogni kezdett az iránta érzett részvéttől, s csak még szorosabban fontam át a nyakát, mintha énnekem kellene kárpótolnom a korábban kiállott szenvedésekért. Érezve, milyen odaadóan simulok hozzá, még erősebben szorított magához, s ismét beszélni kezdett. Mindeddig nem akarta összezúzni bennem a gyermeki kegyelet érzését, mondotta, s beszennyezni lelkemben anyám emlékét, de többé már nem hallgathatja el előttem, hogy anyám rossz, romlott lelkű asszony volt, ki nemcsak asszony korában vétett vélhetőleg a hitvesi hűség ellen, bár erről teljes bizonyossággal soha nem sikerült meggyőződnie, s talán nem is akart, mert engem szeretett volna megkímélni attól a szégyentől, hogy efféle nőszemély leányának tudjam magam. Abban azonban szinte teljesen bizonyos, hogy már házasságukat megelőzően is erkölcstelen életet élt, s mivel házasságkötésük s az én születésem között nem tellett el annyi idő, amennyi egy gyermek kihordásához szükséges, márpedig ő, mondotta, nem közösködött anyámmal az esküvő előtt, bizonyos benne, hogy anyám már teherben volt, amikor ő elvette, s így én igazából nem is vagyok neki vér szerint való leánya…

– De én azért mindig a sajátomként szerettelek. Nem mondhatod, hogy nem úgy bántam veled, mintha édes gyermekem lennél! – mondotta elkomorulva, s azzal folytatta, hogy miután ilyen rútul félrevezették s kihasználták, nem volna méltányos, ha e gonoszságát a sors azzal tetézné, hogy elszakítaná őt attól az egyetlen lénytől, kit ő e világon egyedül szeret, s akin kívül neki nincsen senkije.

– De hát bizonyos ebben, apám? – kérdeztem hebegve, s mintha az agyamban tolongó gondolatok – talán nem is volna szabad többé apámnak szólítanom, villant egyebek között az eszembe – megbénították volna a szívemet: nem éreztem semmit. Már hogyne lenne bizonyos, efelől legyek csak egészen nyugodt, mormolta ő rekedten, s a következő pillanatban arcomat két tenyere közé fogva a magáéhoz húzta, s ajkát az enyémre tapasztotta.

– Látod, ez hitvesi csók volt… Adnék-e neked ilyen csókot, ha édes leányomnak hinnélek? – kérdezte rekedten. Engem azonban attól, hogy ajkát az ajkamon éreztem, az övét, kit mindaddig apámnak tudtam, hideg borzalom öntött el minden tagomban, és rettenetes szégyen is gyötört, mintha valamiképpen én adtam volna, ha szándéktalanul is, okot az iméntiekre, mintha viselkedésemmel, túlságos ragaszkodásommal vigyázatlanul tévedésbe ejtettem volna apámat – mert azért gondolatban továbbra sem bírtam másként nevezni – tulajdon érzéseim felől. E szégyenkezés kis időre annyira megbénított, hogy tehetetlenül tűrtem mind hevesebbé váló gyöngédségét, de azután mégiscsak a borzalom érzése kerekedett felül. S ahogy egy pillanatra lazulni éreztem derekam körül a szorítását, kitéptem magam a karjai közül, fölugrottam, e hirtelen mozdulatommal feldöntve a kis cseresznyefa asztalt, amely ott állt a karszék közelében, és vaktában szaladni kezdtem kifelé. Láttam, hogy apám eltorzult arccal utánam kap, s még hallottam, hogy kiált valamit, hogy mit, azt nem értettem. Magam sem tudom, miért, talán mert az ágyamba való visszatérés gondolata megrémített, a konyha felé igyekeztem. Rohanvást átvágtam a konyhán, föltéptem a kamra ajtaját, de előbb még nagy hirtelenséggel kivontam a nehéz, cifra fejű kamrakulcsot a kulcslyukból, majd sebesen behúztam magam után a kamra ajtaját, és kapkodva, reszkető kézzel, ahogyan lidérces álmunkban szoktuk néha, megpróbáltam elfordítani a kulcsot a zárban. Eleinte sehogyan sem boldogultam, de azután, néhány örökkévalóságnak tetsző másodperc után végül mégiscsak sikerült. Ekkor leroskadtam a kamra földjére, hátamat az egyik polcnak vetettem, homlokomat pedig nekiszorítottam a jókora répás sajtár dongáit összefogó vaspántnak, s közben, miért, miért sem, az eszembe villant, hogyan szokta anyám kicsiny koromban a késpengét rászorítani a halántékomra, ha belevertem a fejem az asztal sarkába. Aztán csak ültem a hideg földön, és hallgattam tulajdon szívem pörölycsapásait.

Beletellett néhány percbe, amíg a konyhában fölhangzottak apám léptei, s én kezemet kiugrani készülő szívemre szorítva egy szemvillanásnyi ideig azon töprengtem, vajon miért nem indult utánam már előbb: azért-e, mert eddig habozott, tegyen-e velem még egy utolsó kísérletet, vagy inkább azért, mert előbb még fölállította a fölborult cseresznyefa asztalkát (mert a rendetlenséget sehogyan sem szenvedhette). Lassú léptekkel vágott át a konyhán, talán mert nem akart lámpást gyújtani, s félt, hogy nekimegy valaminek a sötétségben, vagy, meglehet, azt hitte, odakinn húztam meg magam valamelyik zugban, és ahogy óvatosan tapogatózva végigcsúsztatta a kezét a fal mentén, félig-meddig arra számított, hogy a következő minutában eleven, lélegző húsba ütközik. Végül mégiscsak rájött, hogy máshová nem rejtőzhettem előle, csak a kamrába.

Amikor láttam, hogy a kamra ajtajának kilincse megmoccan, elfogott a rémület, hátha mégsem sikerült ráfordítanom a kulcsot. Elakadt a lélegzetem, a lábam pedig mintha puha rongydarabbá vált volna. De azután láttam, hogy az ajtó nem enged, és ettől kissé megnyugodtam, jóllehet csak igen kevéssé. Még a lélegzetemet is igyekeztem visszafogni, s ha tehetem, még a szívem dobogását is megállítom kis időre, nehogy annak hangja legyen árulómmá.

– Orsolya! – szólt be apám, amikor látta, hasztalan próbálkozik a kilinccsel, s az ajtót sem bírja betaszítani.

– Gyere ki, nem bántalak! – folytatta kis idő múltán, minekutána hiába várta, hogy én feleljek valamit. – Gyere ki onnét, mert megbetegszel! Hideg van odabenn…

Erre se válaszoltam, s rémületemet azzal a gondolattal igyekeztem csitítani, hogy hát hiszen nem tudhatja bizonyosan, hogy odabenn rejtőzöm csakugyan: megesett néha, hogy Helena magával vitte a szobájába a kamrakulcsot. Apám még egyszer, utoljára, megpróbálkozott a kilinccsel, aztán nemsokára hallottam, hogy elindul visszafelé, a szobába. Föllélegzettem kissé, s ahogy a szemem lassanként megszokta a sötétséget, mely itt még teljesebb volt, mint a ház többi részében, mert a kamrának nem volt ablaka, csak egy aprócska szellőzőnyílása a mennyezet közelében, megpróbáltam körülnézni, mivel enyhíthetnék valamelyest kényelmetlen helyzetemen, s nem védekezhetnék-e valamivel a hideg ellen, amely most, hogy félelmem enyhült kissé, kezdett mind hevesebben gyötörni, olyannyira, hogy a fogam hangosan vacogott, a felső karom bőrén apró pörsenések ütköztek ki, mint a tolla fosztott libáén, a mellem csúcsa pedig hevesen sajgott. Végül a gyér világosságban egy összegöngyölt pokrócot vettem észre: még abból az időből maradhatott ott, amikor apám azzal próbálkozott, hogy maga tart lovat s szekeret, s azzal járja a környéket, hogy fölvásárolja, amire szüksége van. A lótartás végül is költségesebbnek bizonyult, mint hitte, eladta hát a szekeret lovastul, s az egészből csak ez a lópokróc maradt, amelyet, ki tudja, miért, talán abban a hiszemben, hogy még hasznát veheti, nem hajított ki, hanem sok egyéb lommal egyetemben itt őrizgetett a kamrában. Magam köré tekertem a vastag, merev, szúrós matériát, azután visszakuporodtam a kamra földjére, s vártam valamire, magam sem tudtam, mire. Jó darabig azon tépelődtem, hogyan is lesz mármost ezután: miként fogunk reggel apámmal egymás szemébe nézni? De hiszen talán nem is apám ő nékem igazából, s ha eddig meg is tűrt, s talán elkergetni most sem fog a háztól, mert ugyan milyen színben tűnne fel a világ előtt, ha megtenné, mostantól fogva bizonyosan csak megtűrt személy leszek, s azon igyekszik majd, hogy mielőbb túladjon rajtam. Talán mégiscsak nekiad Langnak, vagy valaki még őnála is rosszabbnak, gondoltam, és elfogott a kétségbeesés, olyannyira, hogy már-már elhatároztam: kimegyek hozzá, és engedem, tegyen velem, amit akar. Utóvégre is mit számít, gondoltam, kinek a prédája leszek? Őt legalább ismerem, és szeretem is, vagy legalábbis szerettem mind ez idáig, s ha csakugyan nem igazi apám nekem, mint ahogyan mondotta, miért ne lennék inkább az övé, mint valami idegené? Aztán megint másfelé fordultak a gondolataim, s azon kezdtem tépelődni, ki is vagyok hát én valójában, s hogy megtudom-e még valaha az életben bizonyosan, kinek a leánya vagyok hát, ha nem az övé? Vagy mégiscsak az ő lánya lennék?

Most, hogy már nem fáztam annyira, mégiscsak el-elnyomott az álom rövid időre, s valahányszor fölriadtam, eleinte sehogyan sem értettem, hol is vagyok hát? Egyszer, amikor kezem félálomban a gerendáról függő, sózott húsdarabba ütközött, kis ideig azt hittem, még mindig az iménti álmom folytatódik, amelyben valami csatamezőn, kettőbe hasított, megcsonkított emberi tetemek közt gázoltam, s a sáros földön mindenütt vér, vér… Máskor meg fölriadva jeges rémület fogott el, mert úgy láttam, mintha apró, csillámló szemek sokasága lesne rám a magasból, mintha parányi, repülő lények raja, denevéreké vagy démonoké, állna ott lesben, mígnem ráeszméltem, hogy csak a zsinegen fölfüggesztett aszú szőlő fürtje az, melynek gömbölyű szemeiben a szellőzőablakon beszüremlő kinti világosság tükröződik, vagyis odakinn alighanem szürkülhet már. És csakugyan, nemsoká hallottam, hogy nyílik s csukódik a bejárati ajtó, majd a házunk kapuja, s ebből megtudtam, hogy apám elment otthonról.

Előjönni még most sem mertem ugyan kamrabeli rejtekemből, attól tartva, apám csak fordul egyet a friss levegőn, hogy kiszellőztesse álmatlanságtól sajgó fejét, de azért valamelyest mégiscsak megnyugodhattam, mert most már mélyebben s hosszasabban elszunnyadtam a lópokróc melegében, és íme, egyszerre csak ott találtam magam a nagyobbik szobában, bár magam sem tudtam, hogyan kerültem oda. Az ablakon át már a felhőtlen téli reggel fénye derengett befelé, s e derült, kristályos világosságnál egy női alakot pillantottam meg: háttal nekem rakosgatott valamit a szoba túlsó végében. „Anyám!”, kiáltottam, mert ráismertem tartásáról, sűrű, sötét, hullámos hajáról, s az öltözékéről is, arról a veres kamuka köntösről, amelyet gyakran láttam rajta, s amelyet annyira szántam, amikor a pestis után el kellett égetni. Ahogy kiáltásomat meghallva arccal felém fordult, láttam, hogy csakugyan ő az: gyöngéd csúfondárossággal nézett rám, mintha mulatna álmélkodásomon. „Anyám, hát mégsem halt meg?”, kérdeztem kiáltva, s ahogy kimondtam, már el is röstelltem magam tulajdon ostobaságomon, de anyám nem nevetett ki, hanem szelíden magyarázni kezdte, hogy nem, nem halt meg, csak elment haza, szülei házába, mert igen megelégelte már ezt az itteni életét, hiszen láthattam is rajta, milyen nehéz szívvel viselte. Míg mi távol voltunk, hírét vette, hogy hamisan költötték holt hírét apjának és anyjának: ma is élnek, s alig várták hogy visszatérjen hozzájuk.

– Az a szekeres ember úgy félt a töröktől, hogy a közelébe se ment a falujuknak. Félúton visszafordult – tette még hozzá, s ez a lehetőség hirtelen olyannyira valószínűnek tetszett, hogy nem is értettem, miért nem gondoltunk rá már korábban.

– De hiszen Lang Mátyás látta anyuskát holtan! – jutott eszembe hirtelen ismét valami, ami mintha arra vallott volna, hogy anyám visszatértével talán még sincs minden egészen rendjén.

– Ugyan, az a te Mátyásod! – legyintett anyám mosolyogva, én pedig fölkacagtam, mintha csiklándanának, s közben azon töprengtem, miként lehetséges, hogy anyám, úgy tetszik, mindenről tud, ami az ő távollétében történt idehaza. – Ez a Lang talán valami beteg öregasszonyt láthatott, aki utolsó erejével bevonszolta magát ide a házunkba, hogy itt haljon meg – tette még hozzá elkomolyodva, s nekem az eszembe villant, hogy csakugyan: hiszen mi hagytuk nyitva magunk mögött az ajtót, amikor olyan sietősen elmenekültünk a házból.

Igen, jól sejtem, csakugyan tudott ő mindenről, ami idehaza történt azóta, hogy ő eltávozott közülünk, folytatta anyám, mivel, úgy látszik, észrevette álmélkodásomat, csakhogy eddig úgy látta, boldog vagyok itt, s nem akart elszakítani innét. Most azonban úgy látja, rosszabbra készül fordulni a sorsom, eljött hát, hogy magával vigyen.

– Hideg van itt! – mondtam neki, mert összeborzongtam vékony hálóköntösömben a hajnali hűvösségben. – Megyek, magamra kapok valami meleg holmit, és már indulhatunk is! – S azzal indultam volna a belső szoba felé, de anyám tiltólag intett.

– Ne hozz magaddal semmit, tudod, milyen apád… Látod, én sem vittem magammal semmit. Majd Susanna rád igazít odahaza egyet-kettőt az én ruháim közül – mondta, s én boldog örvendezéssel kiáltottam föl:

– Hát ő is él még?

– Él hát, hogyne élne… Hiszen tudod, milyen szívós volt mindig, sose volt semmi betegsége. Különben… – S anyám közelebb lépett hozzám, hogy alaposabban szemügyre vegyen. – Talán még csak meg sem kell igazítani azokat a ruhákat… lám csak, hiszen termetre már szinte egyformák vagyunk – mondotta, s odaállt szorosan mellém, hogy összemérjük magunkat. Testének közelségétől, s az örömtől, hogy lám, minden bajomnak ilyen váratlan és csodálatos módon vége szakadt, arcomat elöntötték a megkönnyebbülés könnyei, s úgy ébredtem azután, könnytől csatakos arccal, homlokomat a sajtár dongáinak vetve, s reszkettem a hidegtől, mert álmomban lecsúszott vállamról a lópokróc.

Annyira élénk s valószerű volt iménti álmom, hogy egy pillanatig, keserűen csalódott szívvel azt hittem, anyám csakugyan itt járt, s most ismét magamra hagyott. És ki tudja, nem lett volna-e jobb csakugyan, ha magával visz engem akkor, amikor lelkemet holmi gyermeki pajkosságoknál nagyobb bűn még nem terhelte? Vagy igaz lenne, hogy meg van írva felőlünk, üdvösségre kelletik-e jutnunk vagy kárhozatra, s szabott életpályánkról sem a véletlenség, sem tulajdon akaratunk, sem semmiféle emberi erő nem bír kilendíteni?

 

– Hát végezetül mégiscsak megházasítják az apuskáját! – Ezzel a szóval fordult hozzám Helena néhány nappal későbben, amikor kettesben pogácsát gyúrtunk a konyhán, s könnyedén lerázva kezéről a hozzátapadt tésztát, két tenyerét finoman összeütögette, hogy a liszt leperegjen róla.

– Megházasítják? Kicsoda? – kérdeztem elhűlve, s magam is abbahagytam a tésztagyúrást, bár az én ujjamról korántsem vált le olyan könnyedén a tészta, mint az övéről, hanem ragacsosan az ujjaimhoz tapadt, olyannyira, hogy kezem a mesebeli farkas mancsára emlékeztetett, amelyet elébb tésztában, majd lisztben hempergetett meg, hogy fehérségével félrevezesse a szegény kecskegidákat. Apám még nem tért haza az óta a bizonyos éjszaka óta, s bár félig-meddig gyanítottam, hogy Izsákfalván időzhet, el-elfogott a rettegés, hogy tán ő sem bír a történtek után az én szemembe nézni, s szégyenében világgá bujdosott, vagy még annál is gonoszabbat tett.

– Hát azok ott Izsákfalván! Orsicska nem is tudott róla? Az az Anna már jó ideje ebben mesterkedik, s most, azt mondják, csak beadta végül a derekát apuskája – mondotta Helena szánakozó mosollyal, de hogy a szánakozása az én ostobaságomnak szólt-e, vagy apáménak, nem tudtam eldönteni.

– És kit akarnak elvetetni vele? Valami özvegyasszonyt? – kérdeztem, egyfelől kissé megkönnyebbülve, hogy apám eszerint sem a folyónak nem ment, sem világgá nem bujdosott, másfelől azonban újfajta rémület kezdett ébredezni a szívemben.

– Özvegyasszonyt? Nem, dehogyis özvegy az! Fiatal leány, nem sokkal lehet idősebb Orsicskánál. Az apuska, úgy látszik, a fiatalkákat szereti! – tette hozzá, s kaján mosollyal mért végig a szeme sarkából. – No, meg pénze is van jócskán! Alighanem inkább azzal vette le apuskáját a lábáról… Valami marhakereskedőnek az árvája – mondta ajkát biggyesztve, és hozzálátott, hogy a pogácsaszaggatóval kis, kerek darabokat messen ki a laposra nyújtott tésztából.

– Lássa, jobban a kedvében kellett volna járnia az apuskájának! – tette még hozzá, s én elhűlve meredtem rá: tudja vajon ez a némber, hogy mit beszél? – Ámbár nemigen gondolnám, hogy sokat változtatott volna vele a dolgon – folytatta, letéve egy pillanatra a pogácsaszaggatót, s kezét szórakozottan beletörölte a kötényébe. – Apuskájának nemigen volt más választása. Különben el kellett volna adnia a patikát: vagy ezt sem tudja? Oda kell figyelni ezekre a dolgokra, hiszen nem kisgyermek már! Apuskája sok pénzt veszített ezek miatt a nyomorult spekulánsok miatt – mondta, és sértetten megrándult a szája, amiből a mai eszemmel arra következtetek, hogy neki is lehetett valamennyi félretett pénzecskéje, ami értékét veszítette. Eszembe villant, hogy csakugyan: nemrégiben hallottam apámat Helenának s másoknak is panaszkodni, hogy a régi jó pénzt mind kiviszik az országból, s mindenféle sziléziai polturát s egyéb hitvány pénzt hoznak be helyette, s hogy ennek a következménye lenne ez a nagy drágaság. – A kis tolvajt bezzeg felkötik – folytatta Helena asszony, s nagyot fújt mérgében –, az országos gazemberek meg arcátlanul lopnak és csalnak, és jól megszedik magukat. És ennek az egésznek a jóravaló emberek isszák meg a levét, mint amilyen a maga apuskája is. No és akkor ugyan mihez fogott volna szegény feje, ha el kell adja a patikát? Ennyi idősen beállni valaki mellé, ha ugyan talál helyet magának… Mégiscsak így lesz a legjobb neki, de még talán Orsicskának is… Hja, a pénz nagy úr! – tette hozzá sóhajtva, s avval nekilátott, hogy két tenyere közt lapogatva pogácsa alakra formázza a lapos, kerek tésztadarabkákat. Én pedig döbbenten forgattam elmémben a szavait, s azon tépelődtem: vajon csakugyan nem változtatott volna semmin, ha a kedvében járok apámnak akkor éjjel? Akkor is másik asszonyt hozna a házhoz?

– És miféle leány az? Szép legalább? Jólelkű? – kérdeztem, mert kezdett immár megvilágosodni előttem, hogy további sorsom javarészt ettől az ismeretlen személytől függ, akit apám a házhoz hozni készül.

– Hát a lelkéről nem sokat tudok… Hogy szép-e? Mondjuk, megjárja… Termetre akkora lehet, mint Orsicska, de nem ilyen véznácska, hanem testesebb… Legalábbis ezt mondják, mert én még nem láttam a magam szemével. Vagy igaz is, láttam egyszer régen, még kisleány korában, amikor Izsákfalván vendégeskedtek. Ennek az Annának volt valami rokona az apja, azért viselte a szívén annyira a dolgot. Nagy darab, barna képű, fekete ember volt – mondotta Helena, s kissé elmosolyodott az emlék felett, amiből arra következtettem, hogy nem lehetett éppenséggel kedve ellenére a nagy, fekete ember. – A leányka is fekete hajú volt, úgy emlékszem – folytatta, amikor tovább faggattam –, a bőre is barnás, talán valami cigányfajzat lehetnek – biggyesztette el a száját a kék szemű, lenhajú szász asszonyok fölényes megvetésével. – A szeme, igaz, világos, de hát azok között is akad olyan… De hát olyan, amilyen, ez most már elhatározott dolog. Nemigen tehetünk ellene semmit – vetett véget a beszédnek, s bosszúsan rándított egyet a vállán, beismerve ezzel, hogy neki sincsen különösképpen ínyére a dolgok ilyetén fordulata, majd a tepsit a pogácsával bosszúsan belökte a sütőkemencébe, s rácsattantotta az ajtót.

– Igaz is – tette hozzá, a kontyát igazgatva –, ha jól emlékszem, úgy hívják a leendő mostoháját is, mint magát: Orsolyának. De hallom, meg is jött az apuskája – kapta föl a fejét a kapu csapódására fölfülelve. – Őt faggassa, ő bizonyosan többet tud mondani róla! – tette még hozzá csúfondárosan, miközben leoldotta derekáról a kötényt, és a helyükre rázogatta szoknyájának ráncait.

És csakugyan, a következő pillanatban már hallottam is apám lépteit a külső szobából. Dermedten álltam és vártam, hogy rám nyissa az ajtót, de egynéhány percig még föl-alá járkált és rendezkedett, s csak azután nyitott be hozzánk, de éppen csak hogy benézett.

– Jó, szóval itt vagy… – Csak ennyit mondott nekem, Helenának meg valami köszöntésfélét mormogott, és ismét becsukta maga mögött az ajtót. Néhány perc múlva azonban visszatért, és intett, hogy kövessem.

Azóta, hogy utoljára láttam, folyvást azon töprengtem, vajon csakugyan megesett-e azon a bizonyos éjszakán mindaz, amire emlékezni véltem, vagy csak álmodtam volna? Hiszen amikor anyámat láttam álmomban, arról is azt hittem kis ideig, hogy valósággal megtörtént, annyira élénk és valószerű volt az álomkép. Nem lehetséges-e, tépelődtem, hogy mindaz, ami apám s énközöttem történt amaz éjszakán, az sem volt egyéb, csak a szokásosnál elevenebb álom? De mindhiába próbáltam elhitetni magammal az ellenkezőjét, szívem mélyén, ha haloványan is, de rendíthetetlenül élt a bizonyosság, hogy nem álom volt.

– Van valami, amiről tudnod kell, mert téged is illet – kezdte apám, amikor leereszkedtem arra a kis, kerek székre, amelyen üldögélni szoktam. Apám most is állva maradt, s fel-alá járkált, mint akkor, nem is olyan régen, amikor azt adta tudtomra, hogy Lang Mátyás megkérte a kezemet, de most nem kereste fürkészőn a pillantásomat, hanem elnézett valahová a fejem fölött. – Megházasodom… – vetette oda foghegyről kihívóan, ahogyan anyámnak szokta annak idején tudtára adni, ha olyasmit határozott, amiről sejtette, hogy anyámnak nem lesz ínyére. Egy szemvillanásnyi időre mégiscsak az arcomba nézett, hogy lássa, hogyan fogadom a hírt, de én félrekaptam a pillantásomat, és a földre sütöttem a szememet. Apám, amikor látta, hogy nem tiltakozom, arról kezdett beszélni, hogy ezekben a nehéz időkben neki is szüksége van valakire, aki a szívén viseli a ház ügyeit. Kell valaki ebbe a házba, folytatta ingerülten, aki jobban megnézi, mire megy el a pénz, s elejét veszi, hogy őt mindenféle csaló gazemberek, kereskedők és egyebek becsapják és kifosszák… – Tőled ugyan hiába is várnék effélét! – tette hozzá megvetően, és erre már mégiscsak fölemeltem a szemem, és erősen az arcába néztem. Egy pillanatra találkozott is a pillantásunk, s most ő kapta el rólam gyorsan a tekintetét.

Igen, nehéz időket élünk, ismételte apám, nagy a drágaság, őreá pedig súlyos gondok nehezednek, és szüksége van valakire, aki osztozik vele ezeken a gondokon.

– Leendő anyád még fiatal, de józan, komoly gondolkodású leány. – E szavakkal fejezte be apám a beszédet. – Szeretném, ha békességben megférnétek egymással. Gondolkodj el ezen! – mondta még, azután magamra hagyott.

S én gondolkodtam is csakugyan, vagyis hogy inkább képzelődtem: megpróbáltam elgondolni, hogyan folyik majd életünk ebben a házban ezután, s hogy miféle leány lehet ez az én leendő mostohám. Abból, amit Helena mondott róla, leginkább az ragadt meg az eszemben, hogy ugyanúgy hívják, mint engem, s hogy fekete hajú, világos szemű. Az én hajam szőke volt, kissé veresbe hajló, miért is gonoszabb nyelvű játszótársnéim kicsiny koromban veres macskának csúfoltak, de a szemem fekete, ami, azt mondják, ritkaság. Az a leány tehát éppen az ellentétem, töprenkedtem, vagy talán valamiféle hiányzó másik felem, kivel most ismét összetalálkozunk, s talán akképpen illünk majd egymáshoz, ábrándoztam, mint a kettétört cserépedény két fele. Vajon olyan lesz-e hozzám, töprengtem, mint a gonosz mostoha és leányai voltak az árvához az Aschenbrödel meséjében, vagy inkább jó barátnéra találok benne? Aki nemhogy veszedelmet jelentene az én számomra, hanem éppenséggel nagy veszedelemből szabadít meg?

– Illene már neked is fölkeresned anyádat! – szólt egy napon apám, majd elváltozott arcomat látva hozzátette: – A leendő anyádat, úgy értettem… Holnap reggel korán indul egy szekér Izsákfalvára, azzal elmehetünk… Reggel napkelte után egy órával készen legyél! – intett, és én csakugyan fel is ébredtem másnap időben, pedig az éjszaka java részét álmatlan forgolódásban töltöttem, annyira fölindultam az előttem álló találkozás gondolatától.

Ahogy haladt velünk a szekér az Izsákfalvára vezető úton, eszembe jutott, hogy hiszen nem is jártam én erre ama télvégi este óta, amelynek délutánján megjártuk a pestis sújtotta várost. Ezúttal azonban fényes délelőtt volt, s a tavasz közeledte érzett a levegőben. Az ágak még csupaszon, nedvesen fénylettek, itt-ott maradék hófoltok fehérlettek a földeken, s amikor valamely falun haladtunk keresztül, az udvarokból készülődés zaja hallatszott, hangos baromfitülekedés, az úton át kutyák loholtak csapatokba verődve a szekér előtt, a szőlőkben zöld kötényes emberek gyűjtötték a venyigét, s a keréknyomokban megült esővíz tükrében az ég olyan kék volt, mint a katáng szirma, s fehér, apró, tömör fellegek ültek rajta, olyanok, mint a keményre vert tojáshab. Homályosan arra gondoltam, talán miránk is valami jó következik most, vagy legalábbis valami efféle tevékeny, világos és sürgölődő időszak, nem a halál, szégyen és titok ideje, amely felé egy ideje, úgy tetszett, tehetetlenül sodródtam.

Izsákfalván Anna asszony fogadott bennünket, lelkendezve és mézes-mázasan, ahogyan szokott. Hízelkedő beszédét most is meghazudtolta ugyan gyanakvó, botránkozásra éhes pillantása, s az üdvözlés is sietősebbre sikeredett ezúttal, mint szokott. Pillantásából, s abból, ahogyan a szeme sarkából untalan az én arcomat fürkészte, valami félelmet véltem kiolvasni: úgy nézett, mint a vétkét tudó sunyi eb, amelyik szidástól vagy rúgástól tart, és csak biztonságos távolból vicsorgat ellensége felé. A kis öreg rongybábu időközben eltűnt a kemencepadkáról, s az ember is valami dolga után járhatott, mert a szobában, amikor beléptünk, nem láttam senkit mirajtunk kívül, hasztalan jártattam körbe lopva a pillantásomat.

– Odabenn van – intett apám a belső szoba felé. – Eredj be hozzá, vár téged!

A belső szobára, amelynek gerendái alatt annak idején annyit forgolódtam nyomasztó álmoktól gyötörten, nemigen lehetett ráismerni: egymásra tornyozott ládák foglalták el az amúgy is szűk helyet, a ládákon színes szőnyegek, a szűk, ferde ablakban cserepes virág, talán muskátli. A személy, aki az ágyról felszökkent, hogy elibém szaladjon, kénytelen volt óvatosan kerülgetni a ládákat, s jóllehet úgy tervezhette, egyetlen iramodással mellettem terem, s karjaiba zárva összecsókol, lendületét az akadályok megtörték, s végtére is úgy ért oda hozzám, mintha valami szűk ajtón vagy barlang folyosóján kellett volna átfurakodnia, s előbb félregyűrődött szoknyáját kellett kissé helyrerázogatnia, mielőtt csattanósan arcon csókolhatott volna.

– Ne is nézz körül, rettenetes, micsoda rendetlenség van itt! Nem fér el a holmim ezen a szűk helyen! – mentegetőzött nevetve. – Szóval te vagy az Orsolya! Már igen sokat hallottam rólad! – hadarta, azzal elkapta a kezemet, s kezdett húzni magával. – Most végre kibeszélgethetjük magunkat!

Gondolom, oda akart vonni maga mellé az ágyra, de én, kihasználva az egyik, utunkban tornyosuló láda-akadályt, kivontam kezemet a kezéből, s leültem tőle kissé távolabb, a lócára, ahonnét jobban szemügyre vehettem.

Úgy találtam, a kisleányos heveskedés, amellyel fogadott, nemigen illik már hozzá, jóllehet csakugyan fiatal személy volt, legfeljebb egy-két esztendővel lehetett idősebb nálam. Ami a termetét illeti, csakugyan meglehetősen alacsony volt, de erőteljes, fejlett idomokkal, különösen a csípeje terült szét szélesen, mint ahogyan általában csak a már többször szült asszonyoké szokott. Haja valóban fekete volt, s kissé zsíros fényű, arcát pedig, amelynek bőre eredetileg alighanem csakugyan eléggé sötétes lehetett, valami porral igyekezett kifehéríteni. Széles, kiugró arccsontja volt, s apró, ferdén metszett, világos szeme, hogy igazából kék-e vagy szürke, nemigen tudtam eldönteni. Az egész teremtés, mindent összevéve, jól megtermett lúdra emlékeztetett. Még a fejét is úgy tartotta, kissé ferdén, mint a liba, ha erősen figyel valamire.

– Egyébiránt engem is Orsolyának hívnak, vagy ezt úgyis tudod már? Pircher Orsolyának – folytatta eltökélt élénkséggel. – Azt szeretném, ha te is így szólítanál, a keresztnevemen! Igaz, akkor két Orsolya is lesz a háznál! – kacagott föl éles, kissé mesterkélt kacagással. – Te hogyan szereted, ha szólítanak: Orsolyának vagy Orsikának? – hajolt közelebb hozzám bizalmasan.

– Orsolyának – feleltem kelletlenül, de leendő mostohám kapva kapott rajta, hogy végre megszólaltam legalább.

– Jó, akkor te lehetsz Orsolya, engem pedig hívhatsz Orsikának! Csak nem fogsz anyámnak szólítani, hiszen jóformán egyidősek vagyunk! – Azzal megint fölnevetett amaz éles, kissé mesterkélt kacagással. – Ugye, nem is úgy festek, mint valami gonosz mostoha? Tudom, alig több, mint egy éve, hogy elveszítetted édesanyádat… Hidd el, én tudom, mi az, anya nélkül felnőni: én még hatesztendős sem voltam, amikor elveszítettem az enyémet – folytatta komolykodva, ahogyan az egészen kicsiny leányok szoktak beszélni, anyjukat utánozva, kisebb testvéreikhez. – Tudod mit, ne legyünk mi ketten anya és leánya, legyünk inkább jó barátnék! Akarod, hogy mi ketten barátnék legyünk? – kérdezte, és ismét a kezem után nyúlt.

Én nem feleltem semmit, csak sután rándítottam egyet a vállamon. Hiszen gondoltam magam is efféléket korábban, csakhogy azokban az ábrándképekben egészen másféle alak szerepelt, nem ez a nevetséges teremtés, akiről sehogyan sem tudtam elhinni, hogy ezentúl csakugyan az egyik legfontosabb személy lesz az életemben.

Leendő mostohám, látva, hogy nagylelkű ajánlatára vállvonogatással válaszolok, hirtelen mintha lehűlt és kijózanodott volna. Arcáról egy csapásra eltűnt a színlelt élénkség, helyette döbbent, botránkozó és gyanakvó pillantással meredt az arcomba. Később is gyakran láttam ezt a tekintetét, valahányszor úgy érezte, valaki hibát talált benne, vagy semmibe veszi, mert érzékeny hiúsága folyvást ilyen jelekre vadászott. Ha már akkor jobban ismerem, bizonyosan rájövök, most azt gondolja, én, mint tanult ember és nemesasszony leánya, lenézem őt, a marhatőzsérek ivadékát, holott nekem ilyesmi meg sem fordult a fejemben, hanem csak annyi történt, hogy a képzeletemben kiszínezett alakjával vetettem egybe a valóságosat, s az bizony csúful alul maradt.

– Ti, ugye, Kassauban laktatok? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit, s ha jobban ismerem, rájöhettem volna, hogy ebben is alighanem gonosz célzást gyanít majd születésére és családjára, s azt gondolja, csak azért kérdem tőle éppen ezt, hogy a fölényemet fitogtassam vele szemben.

– Igen, apuskám ott vásárolt Kassau mellett egy kis birtokot – válaszolta fellengzősen, s hozzáfogott, hogy lefesse előttem ottani életüket, szemlátomást azon igyekezve, hogy bennem a mondottakkal tiszteletet és irigységet ébresszen. Bár nemigen figyeltem oda arra, amit mondott, gondolom, egyben-másban erősen eltérhetett a valóságtól: fényes ünnepségekről beszélt, meg arról, hogy apuskája zene- és táncmestert fogadott mellé már kisleány korában, amikor látta, milyen szenvedélyesen szereti leánya a muzsika minden fajtáját, meg arról, hogy már egészen kicsiny korában ügyesen el-elkalimpált néhány dallamot a virginálon. Még sok más effélét is összehordott, s mindvégig ama hamisan csengő, magas hangon beszélt, amely őnála a sértettség biztos jele volt.

– Ó, már egészen összebarátkoztunk! – fordult mégis élénken kacagva apámhoz, amikor az ránk nyitott, sarkában Anna asszonnyal, aki ebédelni hívott bennünket. Többet azután ügyet sem vetett reám, hanem apám szavain csüggött áhítatosan, s az ő szavaira felelt komolykodó, illedelmes kisleány-hangon vagy tettetett jókedvvel, vagy bosszúságát nehezen leplezve, nagyokat kacagott, amikor időközben előkerült s most is meglehetősen részeg házigazdánk közelgő férjhezmenetelén tréfálkozott vele.

– Ne búsulj, Orsicska húgom, neked is rövidesen bekötik majd a fejed! – vigasztalt házigazdánk vastag, részeg hangon, talán mert észrevette, milyen kedvetlenül gunnyasztok, s hogy csak piszkálgatok az ételben.

– Ugyan, miket beszélsz, vén bolond, fiatalka még az! Hiszen kérték is már, de apuskája még nem adta… Majd egy-két esztendő múlva! – szólt közbe sietősen Anna asszony, azon iparkodva, hogy megnyugtassa leendő mostohámat, aki a „nem adta” szavakra élesen, gyanakodva fölnézett, de azután ismét a tányérjára szegezte a tekintetét, látszólag megnyugodva, hogy legalábbis egy-két esztendő múltán, de talán még hamarább is, alighanem túladhat rajtam.

Délután apám fölrakott egy Lőcsére tartó szekérre, s a kocsisnak és feleségének oltalmába ajánlott, mondván, néhány nap múlva ő is követ majd (eredetileg úgy tervezhette, hogy néhány napig megosztom majd leendő mostohámmal a szobáját, de kedvetlenségemet látva nem erőltette a dolgot). Alkonyodott már, amikor útra keltünk, s a kocsis erősen nógatta a lovakat, hogy még a teljes sötétség beállta előtt beérjünk a városba. Mivel nyugatnak tartottunk, mintha égő várost látnék, a messzeségben, úgy lángolt az égen előttünk a kora tavaszi napszállat titokzatos veressége. Az út két oldalán a még lombtalan fák gallyainak rácsozata feketén rajzolódott eme hideg tüzű ragyogásra, melynek rózsás visszfénye halaványan verődött vissza az útszéli nyírfák fehér kérgén. Most nyoma sem volt a reggeli sürgölődésnek, a falvakban, amelyeken átzörögtünk, néptelenek voltak az utcák, a tyúkokat már elzárták éjszakára, s maguk is behúzódtak a sötét szobákba, az alacsony gerendamennyezet alá. A földek feketén és elhagyatva húzódtak a kékes szemhatár felé, s ott beléolvadtak a lassan sötétülő égbe. Majd szőlősdombok között haladtunk el, öreg, göcsörtös tőkék meredeztek elő a domboldal lágy, agyagos földjéből, mintha a föld sarába visszasüllyedő holtak keze nyúlna ki onnét könyörögve valami félbemaradt föltámadás után. S ahogy a napszállat tüze lassanként hamvába holt, s a maradék derengésben az ég színe elváltozott halovány ibolyaszínre, mint erős ütés helyén másnapra a bőr, a kihamvadó alkonyat látványának borzongató ereje olyan erővel árasztotta el a lelkemet, mint a tengeri szirének éneke ama réges-régi hajósét a mesében. Vágyakozás gyötört, s nem tudtam, mire vágyom, sürgetést éreztem, de nem tudtam, mit kellene cselekednem, hívást hallottam, de nem sejtettem, ki szólít, s mit akarhat tőlem. Már-már úgy éreztem, nem is vagyok többé, mintha lelkem csak gyönge, könnyen szakadó szálakkal lett volna odafércelve testi valómhoz, s most fölszippantotta és magába nyelte volna ez a titokzatos, fojtott ragyogás, a szekéren zötykölődő testemet pedig úgy hagytam volna hátra, mint a mély vízbe bocsátkozó fürdőző levetett ruháit a parton. Megörültem, amikor az egyre sötétülő ég alatt a szekér végtére begördült a városkapun, mintha a régtől ismerős utcák látványa erősebb kötelékekkel kötözné testemhez megszökni készülő lelkemet, s ha máshonnét nem, a reám tekintők tekintetéből kiolvashatnám: nem holmi hazajáró lélek, név és test nélküli, hazátlan, bolygó szellem vagyok mégsem, hanem a város lakója, egy közülük. S amikor a szekér végtére a házunk elé ért, valósággal menekültem befelé a kapun.

 

Hanem odahaza azután mégiscsak erőt vett rajtam a kétségbeesés, s mint akinek kedves halottja van, énelőttem is minden, amin csak megállott a tekintetem, újult erővel idézte fel azoknak az elmúlt időknek a képét, amikor még, úgy tetszett, boldog s gyanútlan gyermek voltam, s apám szeretete megóvott az élet minden nyűgétől és rázkódtatásától. Legrosszabbak a reggelek és az esték voltak: reggelente kialvatlanul, szédelgő fejjel s tagjaimban ólmos fáradtsággal tápászkodtam föl fekvőhelyemről, mivel az előttem álló nap semmi olyan jóval nem kecsegtetett, ami valamelyest kárpótolhatott volna az odahagyott ágy melegéért, esténként pedig a magány nehezedett szörnyű súllyal a szívemre, s most jobb híján még Lang Mátyás társaságának is örültem volna, csakhogy ő is odajárt, hogy a nénjétől örökölt javakat pénzzé tegye. Ezért napszállat után többnyire Helenához húzódtam ki a konyhára, s néztem, hogyan tesz-vesz, hogy valami eleven lény közelléte elcsitítsa félelmeimet, és minden módon igyekeztem elodázni a pillanatot, amikor visszavonul saját kamrájába, mert oda azért mégsem követhettem. Mivel ő maga nem volt túlságosan beszédes, talán mert élete során túlságosan sok elhallgatnivalója gyűlt össze, s kényelmes természetével nemigen egyezett, hogy holmi hazugságokat eszeljen ki, s ezeket észben is tartsa, én voltam kénytelen őt szóval tartani, ha azt akartam, hogy még egy darabig ott időzzön velem a konyhán. S én meg is tettem minden tőlem telhetőt: előbb Izsákfalván tett látogatásunkról beszéltem neki, majd régebbi dolgainkról, anyámról és Susanna szolgálónkról is, amit ő sokat tudó mosollyal hallgatott végig, s csak néha kérdezett ezt-azt, kiváltképp anyám családjáról, meg apám s anyám házasságáról. Én pedig elmondogattam neki azt a keveset, amit tudtam, miközben arcom égett a szégyentől, mert úgy éreztem, apám s anyám elárulásával vásárolom meg társaságát. Csak arról a szekérútról hallgattam, amelyet apámmal tettünk meg a pestis dúlta városon keresztül a házunkig és vissza, és persze nem beszéltem neki arról az éjszakáról sem, amelynek nagyobbik részét a kamránk földjén kuporogva töltöttem, s amely mintha kezdett volna álommá halványulni lassanként.

Talán egy hete lehetett, hogy visszatértem Izsákfalváról, amikor hallottam, hogy egy szekér áll meg a ház előtt, majd nyílik és csukódik a kapu. Éppen csak annyi időm maradt, hogy leverjem a kezemről a lisztet, leoldjam a kötényem, és ruhámat rendezgetve a szobába siessek, amikor szemközti, bejárat felőli ajtaján már be is lépett apám, karját leendő mostohám karjába öltve. Egy kis időre egészen összezavarodtam, s azt gondoltam, talán össze is házasodtak már, s velem még csak nem is tudatták a dolgot, de apám megnyugtatott. Orsolya, mondotta, fejével mostohám felé intve, ezúttal mindössze néhány napot szándékozik a városban tölteni, hogy megismerkedjék leendő otthonával, s keresztanyámnál szállt meg, kit apám nyilván már korábban megkért rá, hogy fogadja be kis időre leendő feleségét. Apámnak, bár meglehetősen tisztelték, nemigen akadt olyan barátja a városban, akit efféle szívességre megkérhetett volna: ezért fordult keresztanyámhoz, jóllehet ez meglehetősen nehezére eshetett, mert nem szívesen kért vagy fogadott el szívességet senkitől. Kissé elmosolyodtam, mert arra gondoltam, milyen kisleányos buzgalommal igyekezhet leendő mostohám keresztanyám kedvében járni, s hogy mennyire nyomaszthatja őt az idősebb asszony nagyobb műveltsége és előkelő magaviselete.

– Ráérsz vele, Orsolya szeretne előbb körülnézni – intett le apám, amikor végre ráeszméltem háziasszonyi kötelességemre, s hebegve afelől tudakozódtam, nem kívánnának-e valami frissítőt. Leendő mostohám csakugyan el is indult, hogy szobáról szobára végigjárja a házat. Előbb a külső szobában nézett körül: meg-megállt egy-egy bútordarab mellett, hogy alaposan szemügyre vegye, miközben apám szolgálatkészen álldogált mellette, én pedig ott ődöngtem a nyomukban.

– Az ablakokat majd be kell üvegeztetnünk… ugye, nem ellenzi, szívem? – fordult apámhoz, s én arra gondoltam, bizonyára valamely idősebb, az élet fortélyaiban járatosabb asszonytól leshette el ezeket az asszonyi fölényről és alázatról egyaránt tanúskodó szavakat és mozdulatokat, s most oly büszkén csillogtatja őket, mint valami hajdan elirigyelt csecsebecsét, amely most íme, az ő birtokába került.

– E helyett az öreg kandalló helyett meg idővel cserépkályhát rakatunk majd – folytatta fontoskodva, s én megint csak elmosolyodtam titokban: bizonyára keresztanyám zöld cserépkályhájának faragott apostolait irigyelte el, azokkal szeretne versenyre kelni.

– Ezt az ócskaságot pedig, ugye, kidobjuk majd? – mutatott egy sötét szőnyeggel letakart, öreg faragott faládára, s áhítatos könyörgéssel nézett föl apámra.

– Az a láda még anyámé volt! – vágtam közbe keményen, mivel ez volt csakugyan az egyetlen holmi, amely anyám után maradt. A leánykori ruháit őrizte benne, azokat, amelyeket asszonykorában nem viselt többé, s így nem kellett őket megégetni a pestis után. Annakelőtte nem sokat gondoltam vele, s most magam is elámultam, amikor éreztem, hogy szememet elöntik a fájdalom és a harag forró könnyei.

Leendő mostohám csodálkozva pillantott rám a válla fölött – alighanem arról is megfeledkezhetett, hogy a világon vagyok –, aztán zavartan valami olyasmit mormolt, hogy majd még meglátjuk, és apám karjába csimpaszkodva elindult, hogy a konyhában folytassa a szemlélődést.

Helena éppen a sütni való csirkét egyengette el a nyárson, amikor apám s leendő mostohám beléptek hozzá a konyhába, s most a főkötő alól kiszabadult tincseit helyresimítva fölegyenesedett, hogy üdvözölje apámat s leendő mostohámat. Néhány pillanatig szemlátomást habozott az üdvözlés mikéntjét illetően, végül alig észrevehetően meghajtotta a fejét s a térdét, miközben szemét a földre sütötte, s arca a szokásos, sokat tudó mosolyra húzódott, mintha sejtené, hogy jelenléte mostohámnak nemigen lehet ínyére, de ő maga azért mégsem kívánna elébe menni az elkövetkezőknek. Leendő mostohám a „tisztes özvegyasszony” láttán – mivel mindeddig csak így hallotta emlegetni – előbb elvörösödött, azután elsápadt, majd néhány érthetetlen szót mormogva karon ragadta apámat, s maga után húzva őt sietősen távozott a konyhából, Helena asszony pedig csúfondáros mosollyal nézett utánuk.

Amikor követtem őket a szobába, leendő mostohám éppen fontos arccal, szaporán hadarva, jelentőségteljesen suttogott valamit apámnak, az pedig zavartan, rá-rábólintva hallgatta jövendőbeli felesége szavait. Este azután hallottam, amint erősen kínlódva értésére adta Helenának, hogy a ház leendő asszonya nem tart igényt szolgálataira, és jól tenné, ha – amint lehetséges – új helyet keresne magának, hozzátéve azt is, hogy ő, apám, szívesen szolgál ajánlólevéllel, ha ezzel helyzetén könnyíthet. Kiderült azonban, hogy Helena asszonyt, aki, akár a macska, bárhogyan fordult is a sorsa, mindig a talpára esett, máris hívogatja valaki a házába mindenesnek, s ő félig-meddig már el is ígérkezett, mert sejtette, hogy minálunk nem sokáig lesz már maradása. Mint utóbb kiderült, ez a bizonyos személy úgyszintén özvegyember volt, egy szűrszabó, kinek nagyocska gyermekeit később nemegyszer láttam is az utcán hajdani gazdaasszonyunk kíséretében, akinek végtére is sikerült elvetetnie magát a korosodó mesterrel. Helena asszony, az ő macskatermészetével, úgy tetszett, e szűrszabóban végre megtalálta azt a meleg kályhát, amely mellett biztonságban és tisztes jólétben sütkérezhetett holta napjáig.

Leendő mostohám néhány nap múlva visszatért Izsákfalvára, s én egy darabig akár azzal is áltathattam volna magam, hogy minden úgy van, mint annakelőtte, azokban az időkben, amikor még hármasban éltünk apámmal és Helena asszonnyal, csak annyi a különbség, hogy Lang Mátyás odajár valahol, s nem kockázunk és beszélgetünk négyesben esténként. Eleinte csakugyan örültem is e néhány nyugodalmas hétnek, mert már csak ennyi volt hátra, két-három hét, az esküvőig. Csakhogy igazából semmi nem úgy volt, mint régen: esténként Helena behúzódott a kamrájába, s apám, akivel napközben némán kerülgettük egymást, többnyire elment hazulról. Hogy hol tölthette az estéit, máig sem tudom, de gyanítom, hogy alighanem a városháza borpincéjében, mert másnap a levetett ruháin éreztem a borszagot.

E néma egymást kerülgetésünk rövidesen olyannyira gyötrelmessé vált számomra, hogy már-már siettettem volna az esküvő napját, amely mégiscsak valami változást hoz majd az életünkbe. És mégis, amikor végül eljött a nap, amikor Helenának mennie kellett a háztól, hogy leendő mostohám régi cselédje vegye át a helyét, amikor távozó gazdaasszonyunk bejött hozzám, hogy elbúcsúzzék tőlem, azon vettem észre magam, hogy sírva kulcsolom át a nyakát, és sehogyan sem akarom elereszteni. Helena asszonyt, gondolom, igencsak meglephette, hogy ekkora fölindulást okozott bennem a tőle való elválás, amely őt, úgy láttam, meglehetős hidegen hagyta. Igaz, egyszer-kétszer szórakozottan végigsimított a hajamon, és csitítgatni próbált, mondván, mindig is tudta, hogy furcsa és bolondos leány vagyok, de feszes tartásán éreztem, hogy szívesen szabadulna már szorításomból, talán mert attól félt, hogy a nyaka hajlatához szorított, könnyes arcommal összenedvezem féltett ruháját.

– Hát hiszen lehetett volna ez éppenséggel másképpen is – szólalt meg végül a hajamat szórakozottan simogatva –, no de most már mindegy… No, nyugodjék már meg, nem olyan rossz asszony a mostohája… Egészen jól kijöhetnének egymással, ha a kedvében járna kissé, és igyekezne a szája íze szerint beszélni… Csakhogy lássa, Orsicska, maga éppen azt nem tanulta meg ez idáig: hogy a kedvében kell járnunk másoknak, ha boldogulni akarunk velük. Maga meg úgy semmibe veszi őket, mint valami hercegkisasszony. Hát pedig ezt csak az engedheti meg magának, akinek van annyija, hogy nem függ senki emberfiától – tette még hozzá, s én dermedt szívvel elémelyedve húzódtam el tőle. Igaz, későbben is gyakran tapasztaltam, hogy az asszonyok ellenséges szemmel méregetik azokat a társaikat, akik kivonják magukat az asszonyi lét törvényei alól, nem igyekeznek örökké mások kedvében járni, s tulajdon érzéseiket és gondolataikat nem rejtik el vigyázatosan a világ elől. A legtöbb asszony úgy tesz, mintha az efféle viselkedés valamiféle arcátlan elbizakodottság lenne, amelyet az ő hivatása megtörni, és az elbizakodottat a maga megszabott helyére visszakergetni.

– Hát nem jobb lett volna mégis hozzámenni ehhez a Langhoz? – tette még hozzá Helena asszony, immár kibontakozva ölelésemből, s szemével a fuvarost követve, aki elindult kifelé a ládájával. – Az ember, míg fiatal, azt hiszi, válogathat, pedig bizony megeshet, hogy még olyat se kap azután! Lássa, akkor most a magáéban ülhetne, s nem kellene azon izgatnia magát, hogy mindenféle marhatőzsér-ivadékok kihajigálják innen az anyuskája maradék holmiját, hogy a maguk újmódi faragott szekrényét állítsák a helyére… – vetette még oda nekem, azzal elindult maga is a ládája után, hogy ügyeljen, elég vigyázatosan rakja föl a kocsis a szekérre.

Egyébiránt keresztanyám is igen hasonló tanáccsal igyekezett lecsendesíteni háborgó szívemet, amikor néhány nappal az esküvő előtt meglátogattam.

– Leendő anyád nem gonosz szívű asszony – mondta eltöprengve, miközben szórakozottan végig-végigsimított a párnahajon, amelyet hímezgetett. – Ha te magad nem keresed az alkalmat az összetűzésre, hanem szelídséget és türelmet tanúsítasz iránta, idővel bizonyosan ő is hasonlóval fogja viszonozni. Tudom, nem könnyű féket vetnünk az indulatainkra – folytatta, miközben tovább öltögetett a párnahajon –, a fiatal lélek még olyan, mint a betöretlen csikó, nehezen tűri a pányvát. De Isten éppen azért helyezett bennünket ebbe a földi világba, hogy megtanuljunk tűrni és szenvedni – fejezte be némileg bosszúsan, mert az imént harapta el fogával a selyemszál lecsüngő végét, s most minden igyekezetével azon volt, hogy egy újabb szál hegyesre sodorintott végével belétaláljon a tű fokába, csakhogy mindhiába tartotta a tűt az ablak felé, a fénybe, gyöngülő szeme már sehogyan sem bírta meglelni a vékony acél gyűrűjébe foglalt, parányi égdarabot. Én leforrázva hallgattam intő szavait, de nem mertem ellentmondani neki, mert attól tartottam, ezzel eljátszanám a jóindulatát a legutolsó emberi lénynek is, akiről még némi joggal gondolhattam, hogy sorsomat valamelyest a szívén viseli.

Eljött azután az esküvő napja is, nem ugyan mindjárt nagyböjt után, ahogyan eleinte féltem tőle, hanem csak a Gyümölcsoltó Boldogasszony napja utáni első szombaton, s nem is a mi házunknál tartották, hanem Izsákfalván, Anna asszony házánál. Lévén a menyasszony árva leány, a vőlegény pedig özvegyember, a tanács engedélyezte, hogy az új pár ne a városban, hanem a menyasszony az idő szerint való lakóhelyén esküdjék össze, s a belső tanács egyik tagja, az ispotályok felügyeletével megbízott tanácsnok által képviseltette magát az esküvőn. Ezúttal immár zöldellő földek és fehérbe és rózsaszínbe borult gyümölcsfák között zörgött velünk s a lakodalmi vendégekkel a két szekér Izsákfalva felé. Mivel a tanács nemrégiben tizenkettőben szabta meg a lakodalomra meghívható vendégek számát, s a felette költséges és hosszan tartó lakodalmat is erősen tiltotta, csak szerény násznép kíséretében igyekeztünk utunk céljához, igaz, köztük volt ama bizonyos tanácsúr is, nagy, testes, busa szemöldökű, ünnepélyes hanghordozással beszélő ember, ki apámmal igen pártfogólag bánt, s utóbb a város ajándékaként szép, arannyal futtatott ezüstpoharat is ajándékozott a fiatal házasoknak, amelyen a véset szélmalmot és legelésző bárányokat ábrázolt. Estére járt, mire megérkeztünk Izsákfalva fogadójába, hogy onnét induljunk másnap reggel az esküvőre.

Másnap reggel, mivel a nagy sürgölődésben nemigen ügyelt rám senki, útban a templomba s később, a szertartás alatt is el-elkalandozott a figyelmem. A templomig vezető útból kiváltképp a frissen kizöldült árokparton kapargáló tyúkokra emlékezem, egy elnyújtott, hullámzó nyakkal felénk sziszegő, nagy, fehér gúnárra, meg egy fiatal férfira, kinek ugyan csak a hátát láttam, mert az egyik ház tetejének nádborítását foldozgatta éppen. A templomban pedig – mely a pápistáké lehetett korábban, s talán gazdagabb időkben építtethették, mert falai kopár fehérek voltak ugyan, megmaradtak azonban szép festett üvegablakai –, színleg illendően a földre sütöttem ugyan a szememet, lopva azonban ama zöld, veres és violaszín árnyékokat csodáltam a szertartás egész ideje alatt, melyeket ezen színes ablakok a négyszögletes kőlapokra vetettek. Egy ízben, talán éppen abban a pillanatban, amikor az új pár az igent kimondta, azt remélve, hogy most talán nem kapnak rajta az alkalomhoz nem illő nézelődésen, fölpillantottam az egyik ablakra, s láttam, hogy a lép sejtjeihez hasonlatos, ólomkeretes üvegdarabok összessége koronás asszonyi alakká áll össze, akinek ruhája és palástja csodálatos, soha nem látott kék és piros színekben izzik, és szívemet hirtelen érthetetlen vágyakozás szorította össze, mintha igazi otthonom ott rejtőzne valahol amaz ablakon túl, elérhetetlen messzeségben, s ki tudja, vajon visszatalálok-e oda valaha is.

Ez az érzés, hogy mindahhoz, ami ott történik, s azokhoz az emberekhez, akik részt vesznek benne, oly kevés közöm van, mintha valami felhőkön túli birodalomból hullottam volna ide közéjük, nem hagyott el azután sem, hogy a templomból kiléptünk, hanem folyvást erősödött az ünnepi ebéd és a felköszöntők ideje alatt is. Csak néztem apámat, kinek mosolygása az elfogyasztott bor hatására mindinkább egy csínytevő fiúcskáéra emlékeztetett, s ki alázatosan nevetgélt az öblös hangú tanácsúr tréfáin, újdonsült mostohám kiveresedett, izgalomtól s verejtéktől csillogó ábrázatát, s ahogyan maga is eltúlzott igyekezettel kacarászik, eközben azonban tekintete feszült, erőlködő és kissé riadt marad, keresztanyámat, ahogyan apró darabkákat emel szájához az ételből, s ezüstös fürtökkel koszorúzott feje, ahogyan mostanában szokott, enyhén reszket. Néztem a sok kihevült, falánkságtól, bortól és pajzán tréfáktól föltüzelt ábrázatot, a betévedő szomszédasszonyokat, akik állítólag azért jöttek, hogy igyanak egyet az ifjú pár egészségére, ám a magukkal hozott kislábasba alattomban gyorsan takarítanak valamit az asztalon roskadozó teméntelen ennivalóból, s mostohám ingerülten megrángó száját, aki ezeket az apró tolvajlásokat észrevette s szíve szerint szóvá tette volna, de végül mégiscsak magába nyelte a tiltakozást, nehogy fukarnak mondják, Anna asszonyt, amint suttogva perlekedik a konyhás asszonyokkal, és részeges urát, amint egy másik vénemberrel versenyt teszi a szépet egy nagy testű, már nem fiatal, de még virágjában lévő, sárga hajú némbernek, s ahogyan ez az asszony csúfondáros nevetéssel hessegeti őket magától, de mintha mindezt valahonnét igen messziről és magasról, valami torony tetejéről láttam volna, ahonnét nézve állatok s emberek csak akkorkának tetszenek, mint a nagyobbacska hangyák. S ez az érzés csak nem akart alábbhagyni akkor sem, amikor apám s városi vendégeik fölkerekedtek, hogy még az este visszatérjenek apám házába, s ott mulatozzanak még egy kis ideig, én azonban, mivel úgy voltunk megállapodva, bármennyire nem volt is ez nekem ínyemre, hogy az elkövetkező néhány napot Anna asszony házában töltöm, csatlakoztam a násznép maradékához, meg a hozzájuk csapódott helybeliekhez, kik az új pár távozása után mind átvonultak a fogadóba, hogy ott folytassák a mulatságot.

A fogadóban muzsikások is voltak, egy cimbalmos és egy hegedűs. Az előbbi játék közben a táncosokat igyekezett mulattatni, oda-odakiáltva valami tréfásat a kimerülten pihegő asszonyoknak, a másik magába merülten játszott, szemét összevonva, figyelmesen összeszorított szájjal. Gondolom, még itt is apám költségére mulathattak, mert folyvást hordatták föl a bort, s lassanként a többi jelen lévő is csatlakozott hozzájuk, az ajtó is örökösen nyílott-csukódott, s új, ismeretlen alakok keveredtek a már valamelyest ismerősök közé. Ahogy elnéztem őket a gerendára függesztett lámpások ingatag fényében, olybá tűnt, mintha kárhozott lelkeket látnék toporzékolni s magukat hányni-vetni pokolbéli kínjaik közepette: sötét, fogatlan szájüregeket láttam, vérágas szemeket, rengő, cipónyi kebleket, vastag, hájas nyakat, amelyen veres kelés éktelenkedett, bibircsós orrot, májfoltos orcát, szemölcsöt, melyből hosszan kunkorgó szőrszál tekeredett elő, s mindeme rútság, mint a zöld ág, melyet elragadott a megáradt patak, magatudatlan hánykolódott a bor és tánc mámorában. Még a falu bolondja is ott ugrándozott közöttük bakkecske-szökkenésekkel, s a röhögő férfiak biztatására rá-rásózott a táncban tomboló asszonyok hátsójára, majd tömpe orrú, vastag ajkú ábrázata fölragyogott, és kitetszettek ritkán álló, sárgás lapátfogai, amint szégyenlősen, mégis diadalmasan vigyorogva fogadta az asszonyok szitkait és a férfiak csúfondáros elismerését. Láttam egy igen szép, nagyobbacska gyermekleányt is ott forogni a többi között: egy magánál kisebb fiúcskát, talán testvéröccsét vezetgette a két kezénél fogva, s úgy tetszett, mindjárt elsírja magát, annyira bosszankodik a gyermek ügyetlen téblábolásán, mert jobb szeretne maga is a felnőtt táncosok közé vegyülni.

Egy ízben előttem is megállt valami részeg legény, orcáján széles, bárgyú vigyorral, hogy táncba vigyen. Társai, kik e merész vállalkozásra fölbiztatták, úgy taszigálták oda elébem erővel, mert szemlátomást erősen vonakodott, s örökké hátra, a többiek felé sandított. De azért amikor némán megráztam a fejem, jelezve, hogy nem kívánok táncolni vele, a karom után kapott, nyilván mert nem akart szégyenben maradni röhögő társai előtt, és megpróbált volna erővel magával vonni a táncba. Ekkor azonban valaki, talán valamelyik jobbérzésű barátja, hátulról galléron ragadta, s hátrarántotta. A legény egy pillanatig egyensúlyát vesztve kalimpált és csúnyán szitkozódott, majd társainak harsány röhögése közepette elkeveredett a táncoló sokadalomban.

Ahogy ott kuporogtam a lócán s néztem e kárhozott lelkek tombolását, egyszerre csak erőt vett rajtam a félelem, hogy e vad tombolásban még le találják verni a lámpást… Ha a szétfolyó olaj lángja belekap valamelyik némber lobogó szoknyájába, az egész helyiség egy szemvillanásnyi idő alatt lángba borulhat, gondoltam, s nem tudom, ezért-e, vagy mert a bor és a veríték szaga úgy megsűrűsödött a szobában, hogy alig kaptam levegőt, egyszerre heves légszomj fogott el. Megindultam az ajtó felé, remélve, hogy nem szegődik a nyomomba senki a részeg mulatozók közül, s kiléptem a fogadó udvarára.

A benti lárma után a csönd és a sötétség s a magas éjszakai ég távoli, hideg csillagainak látványa lehűtötte s nyugalommal töltötte el zaklatott szívemet. A hold nem látszott, de mintha világossága, mint borban a méz cseppjei, föloldódott volna az ég sötétségében, az egész ég halványan, ezüstös fénnyel derengett. Az udvar legtávolabbi sarkába húzódtam, oda, ahová már nem ért el a benti világosság, amely sárgán terült végig az udvar teljes hosszán, valahányszor kinyílt az ajtó, s kitámolygott rajta valamelyik részeg mulatozó, hogy homlokát a nagy diófa törzsének vetve ökrendezzék, vagy elimbolyogjon az árnyékszék felé. Egyik alkalommal pedig egy nőalakot láttam elővigyázatosan, mégis sietősen kicsusszanni a résnyire nyitott ajtón, s akiben, jóllehet tüstént behúzódott az istálló fala mellé, a sötétségbe, a nyíló ajtón kiömlő, gyorsan kihunyó világosságban fölismerni véltem a kovács feleségét, azt a sárga hajú némbert, akinek a lakodalomban házigazdánk s a másik vénember oly igen tették a szépet. Kisvártatva azután megint csak nyílt az ajtó, egy ifjú legény jött ki az udvarra, s ott úgy nézegetett széjjel, mintha valamit keresne. Meghallva a fal árnyékában lapuló asszony pisszegését, sietősen odalépett mellé, és láttam, ahogyan egymás derekát átkarolva elindulnak a szénapadlás ajtajának támasztott lajtorja felé. Láttam, ahogy a testes némber nagy üggyel-bajjal kapaszkodik fölfelé, s ahogy a legény széles csípejét meg-megtolva segít neki, hallottam az asszony apró sikkantását, amikor egyik lába kis híján lecsúszott a lajtorja fokáról. Majd a legény is sietve utána kúszott, a lajtorját fölhúzták maguk után, és ismét csönd lett. Ahol álltam, virágzó orgonabokor emelte fehér fürtjeit a magasba, s én belélegeztem a kedves illatot. Fölnéztem az égre, és ismét elfogott ama szédület, amely némelykor már korábban is erőt vett rajtam, s úgy tetszett, mintha az a személy, aki odalenn álldogál az orgonabokor tövében, és mellén keresztbe vetett két karját keze fejével dörzsölgetve melengeti magát, éppolyan idegen és távoli volna számomra, mint az odabent tobzódó táncosok vagy a parázna pár a szénapajtában. Eltelve végül az éjszaka sötétjével és csöndjével, visszatértem a terembe, s csatlakoztam vendéglátóimhoz, kik amúgy is kerestek már egy ideje, mert hazafelé készülődtek.

 

A szolgáló, akit mostohám hozott magával a házhoz, s kinek hűségét és szorgalmát nem győzte előttünk dicsérni, még nem egészen vén, de már meglehetősen élemedett személy volt. Háta ugyan némileg meggörbült már a kortól, de erős csontú, vaskos teste asszonynál szokatlan, férfias vagy inkább bestiális erőről árulkodott. Nagy, bozontos szemöldöke mélyen aláereszkedett sötét, gyanakvó szemére, jókora, szélesen elterpedő lábfején csoszogva járt, vaskos ujjú, veres, lapátforma kezének látványa pedig, különösen, ha a levesbe való baromfi levágásának véres munkájával foglalatoskodott, nekem többnyire a mészárost, olykor meg éppenséggel a bakót juttatta eszembe. Ez a szolgáló engem az első percben meggyűlölt: talán mert amikor először a szemem elé került, visszahőköltem sunyi, rosszakaratú ábrázata láttán, s bár szólni nem szóltam, ezt a nyilvánvaló ellenszenvet énnekem meg nem bocsátotta. De megeshet, hogy irántam tanúsított gyűlölete sem volt egyéb, csak sokat dicsért hűségének és ragaszkodásának egyik jele. Úgy vélte, puszta létemmel útjában vagyok asszonyának, s asszonya leendő gyermekeinek, kik kénytelenek lesznek majd osztozni velem az örökségen, s ezt a mostohámon esett sérelmet jónak látta jó előre megtorolni rajtam, már amennyire azt cselédi állapota megengedte, sőt valamelyest azon fölül is, mert rövidesen rájött: nem kell tartania tőle, hogy arcátlanságáért beárulom apámnak. Én ugyanis a panaszkodást, talán alaptalanul, eleve hiábavalónak ítéltem, s attól féltem, apám úgysem állana a pártomra, hanem talán meg is haragudna rám, hogy egyenetlenséget szítok közte és újdonsült felesége között, ki ezt az Ersókot igen nagy becsben tartotta, és semmi pénzért meg nem vált volna tőle.

Mostohám, amikor a házba került, eleinte igyekezett megőrizni a békességet, s ha kifogásolt is egyet s mást mindabból, ahogyan az ő megérkeztéig folytak a dolgok, Helena asszonyt szidta, az ő gondatlanságát és hanyagságát tette felelőssé a házban uralkodó állapotokért. Az a némber, háborgott, beérte afféle tessék-lássék munkával, s nem győzött szörnyülködni a bútorok, a konyhai edények vagy az ágyruhák állapotán, s mind sűrűbben emlegette, milyen tenger sok tennivaló szakadt rá ebben az elhanyagolt, hosszú ideje gondos gazdaasszony nélkül szűkölködő házban. Tetejében még mindenféle javításokat és újításokat is föltétlenül szükségesnek ítélt, s egyre csak azt panaszolta, hogy mindezzel a temérdek munkával neki egymagának, egyetlen szolgáló segítségével kell elboldogulnia. Úgy véli tehát, fogadniuk kellene egy második cselédet is, kérdezte kelletlenül apám, kinek e megoldás nemigen lett volna ínyére, mert a lakodalom is sok költséggel járt, nemkülönben azok a változtatások, amelyeket mostohám a házban véghezvinni kívánt, ráadásul mostohám, ki költekezését szerette józan takarékosság színében föltüntetni, arra is rávette apámat, vásároljanak kertet a városon kívül, mondván, ott ő sok mindent olcsón megtermel, s akkor nem kell többé a zöldséget, miegymást a piacon vásárolnia, ahol azt gyalázatos drágán adják.

Mostohám azonban, ki ekkorra már ismerte apám ellenszenvét a fölösleges kiadások iránt, s a maga módján osztozott is benne, a kérdés hallatán csak a fejét rázta. Ersók régi, kipróbált szolgáló, amilyet az ember nemigen kap már manapság, mondta, mert ezek a maiak hanyagok, dologtalanok, csak bosszúság van velük, azonfelül olyannyira el vannak kapatva, hogy ha az ember szoknyára valót ad nekik, már nem érik be a morvai vagy boroszlói posztóval, hanem úgy akarnak öltözködni, mint akármelyik polgárasszony, és a bérük is lehetetlenül magas…

Hanem ő inkább arra gondolt, folytatta, és éles, fürkésző pillantást vetett rám, majd lekapta rólam a szemét, hogy talán apám fogadhatna maga mellé valakit a patikába. Most, hogy nagyobb készleteket vásároltak csaknem mindenből, apám amúgy sem boldogul egyedül, illetve azzal a kevéske segítséggel, amit én bírok nyújtani neki. Különben is, a daraboló prés meg a mozsár használata inkább férfiúi erőt kíván, míg ő a házban nagy hasznát venné még egypár ügyes asszonykéznek.

Én már sejtettem egy ideje, hogy valami efféle szándék lappang mostohám végeérhetetlen panaszkodása mögött. Amikor a lakodalom utáni hetekben a házban helyreállt az élet szokott rendje, én is kezdtem a délelőttöket, akárcsak Helena idejében, ismét a patikában tölteni, hogy kezére járjak apámnak egyben-másban, s éppily magától értetődően csatlakoztam hozzá, valahányszor az erdőbe indult egynémely nehezebben föllelhető, kényesebb növényért, melynek gyűjtését szerette maga végezni. Mostohámon látszott, sehogyan sincsenek ínyére ezek a kettesben megtett erdei utak, és összeharapott szájjal, haragtól megkövült tekintettel vette tudomásul, valahányszor apám arra kérte, készítsen számunkra valami elemózsiát, mert a következő napot az erdőn töltjük. Ezek az alkalmak a nyár előrehaladtával még szaporodtak is, de hogy azért-e, mert ebben az időszakban több olyanféle növény is virágzott, amelynek gyűjtését apám nem akarta a pénzért fölfogadott öregasszonyok vagy gyermekek óvatlanabb kezére bízni, vagy inkább azért, mert apám szívesebben töltötte a napot velem kettesben, a háztól távol, mint odahaza, azt nem tudnám megmondani, de gyanítom, hogy inkább ez a második lehetett az igazi oka. Mostohám is alighanem így gondolhatta, mert orcája mindig elsötétült a nehezen elfojtott haragtól, valahányszor kettesben útnak indultunk, s nemegyszer utánunk is szólt ama hamisan csengő, éles hangon, hogy ne maradjunk sokáig távol, s lehetőleg ebédre érjünk haza. Mi azonban többnyire csak sötétedéssel tértünk meg, s azt hiszem, apám azért is halogatta a hazatérést, mert tudta, hogy mostohám néma, sértett gőgbe burkolózva vagy szemrehányások áradatával fogadja majd, amikor hazaérünk.

Jóllehet én is alig vártam, hogy kívül kerüljek a házunk kapuján, odakinn az erdőn mégiscsak olyan érzéssel járkáltam ezeken a kedves emlékeket idéző tájakon, mint holmi hazajáró lélek, amelyik fölkeresi a házat, amelyben boldog órákat töltött életében, őnéki azonban nem lesz már otthona soha többé. Apám és köztem sem volt már meg a régi bizalmasság, s csak kerülgettük óvatosan azokat a beszédtárgyakat, amelyekről túlságosan gyötrelmes vagy kockázatos lett volna őszinte szót váltanunk egymással.

Mostohám megtalálta hát a módját, hogyan álljon közém s apám közé anélkül, hogy ezért őt bárki is rossz szóval illethette volna. Apám szíve szerint talán elutasította volna mostohám javaslatát, de már csak azért sem tehette, mivel éppen ekkoriban volt eladó megint az a belsővárosi patika, amelyre olyan régen fájt a foga, s ő már egy ideje azon igyekezett, hogy rábeszélje mostohámat, adják el azt a néhány dűlőnyi szántót, amelyet mostohám hozott a házasságba, és annak s a régi patikának az árából vegyék meg ezt a belsővárosit, amelyik sokkal jobb helyen van, s így sokkal nagyobb a forgalma is, mint a miénknek. (Ebből a tervből azután nem lett semmi, mert mire a szántókat pénzzé tehették volna, a belsővárosi patikát, nagy bosszúságára, elcsípte apám orra elől egy késmárki ember, ki készpénz dolgában jobban állt apámnál, s ráadásul egyik tanácsúrnak is rokona volt.)

Akkor azonban, amikor mostohám előállt azzal a javaslatával, hogy apám fogadjon valakit maga mellé, a belsővárosi patika dolga még függőben volt, és apám rövidesen csakugyan oda is vett maga mellé egy patikuslegényt, egy vézna, görnyedt tartású, ritkás hajú fiatal embert, Lang Mátyás távoli rokonát, ki nemrégiben fejezte be tanulmányait valahol külhonban, s kinek sovány karjában aligha lehetett sokkal több erő, mint az enyémben. Én pedig kiszorultam a patikából, s kénytelen voltam minden időmet a házban s ott is legfőként a konyhában tölteni, hol mostohám és Ersók vizsga tekintete kísérte minden lépésemet. Az volt a legnagyobb baj, hogy nemigen értettem semmihez azon dolgok közül, amelyek elvégzése azontúl az én feladatom lett volna, hiszen Helena asszony mellett jóformán minden effélétől meg voltam kímélve. Meglehet, ha kapok valakitől egy-két jó tanácsot, könnyebben boldogulok, de mostohámnak, Ersókról nem is beszélve, nem szívesen árultam el járatlanságomat, s még mindig könnyebb szívvel vettem, ha azt hiszi rólam, lustaságból vagy iránta való, ellenséges indulatból mulasztom el vagy végzem hanyagul, amit rám bízott, mint azt, hogy megtudja, ha akarnám, sem tudnám jobban elvégezni. Így aztán mostohám rövid idő múltán lépten-nyomon az én hanyagságomra kezdett panaszkodni apámnak, aki, meglehet, tisztában volt az igazsággal, de valami okból ő maga is röstellte azt, és nem világosította föl mostohámat.

Hogy a patikavásárlás terve füstbe ment, mostohámnak mégiscsak sikerült rábírnia apámat, hogy kertet vásároljanak a városon kívül, és mivel úgy gondolta, merő pénzpocsékolás lenne külön kertészt is fölfogadni, sok időt töltött odakinn, hogy ő maga fölügyelje a napszámosokat, és aprólékosan elmagyarázza nekik, mit hová ültessenek és hogyan bánjanak a palántákkal. De nemcsak efféle célszerű okokból kapott rá a kertészkedésre, hanem a veteményeskertnek egy részét elrekesztette virágoskertnek, és nem győzött áradozni, mi mindenféle ritka és különleges virágokat fog ő ott nevelni. Emlékszem, hallottam egy ízben, amikor keresztanyámnak, aki eljött meglátogatni az új házasokat, nagy lelkesen magyarázta, miként lehet a fehér liliomból vereset csinálni (ha jól emlékszem úgy, hogy veres bor seprőjében kell megáztatni a levágott virág szárán nőtt gyökerecskéket). Talán valami nemesasszony kertjében láthatott odahaza effélét, s bizonyára azt remélte, keresztanyám helyeselni fogja a tervét, de az csak szelíden megcsóválta reszkető fejét, s azt mondta, hogy a virágokat ugyan ő is fölöttébb kedveli, de szerinte azok azon formájukban a legszebbek, amilyennek Isten megteremtette őket, s én nem állhattam meg, hogy titokban el ne mosolyodjak, amikor láttam, milyen kárvallott és zavarodott képet vág a mostohám, aki keresztanyám részéről nem efféle burkolt feddésre, hanem dicséretre és biztatásra számított.

Míg tartott a szép őszi idő, mostohám gyakran töltötte a délelőttöt a kertjében. Apám ilyenkor a patikában foglalatoskodott, s így gyakran megesett, hogy kettesben maradtunk a házban Ersókkal. Miközben a takarítással vagy az ebéd előkészületeivel bíbelődött, nemegyszer hallottam a dohogását holmi „kényes kisasszonyokról”, akiknek „nem esne le az aranygyűrű az ujjukról”, valahányszor azon kapott, hogy tétlenül üldögélek, vagy éppenséggel fényes nappal végigdőlök az ágyon, s a mennyezetet bámulom. Márpedig ez sűrűn megesett, mert attól fogva, hogy nem mehettem sem a patikába, sem az erdőbe, hanem egész nap a házban voltam kénytelen rostokolni, honnét legföljebb egy-egy fertályórára szabadulhattam, nehéz, álmosító rosszkedv vett rajtam erőt, s ettől a legegyszerűbb teendő is oly terhesnek s nyűgösnek tetszett előttem, mintha súlyos követ kellene hegynek fölfelé hengergetnem. Reggelenként mintha ólomsúly húzta volna lefelé tagjaimat, olyan nehezen kászálódtam ki az ágyból, s ha már végképpen nem odázhattam tovább, hogy belefogjak valamely ház körüli teendőmbe, oly kelletlenül, végtelen lassúsággal tettem-vettem, hogy az óhatatlanul szemet szúrt mostohámnak, ki kedves kertjéből a zordabb őszi idő eljöttével maga is a házba szorult, s most ott igyekezett minden dolgot sarkaiból kifordítani, mert heves becsvágy gyötörte, hogy neki legyen a legkülönb háza, konyhája, edénye és bútora az egész környéken. Én, megvallom, e lázas tevés-vevést unottan és fanyalogva figyeltem, s újításai közül egyes-egyedül az újonnan rakatott cserépkályhának örültem. Ennek langymeleg csempéi gyakran melengették hátamat, miközben végeérhetetlen, tétlen ábrándozásba merülve üldögéltem.

Mostohám, akinek figyelmét lassúságom és kelletlenségem aligha kerülte el, s kinek bizonyára Ersók szolgáló is rághatta a fülét, hogy ne tűrje tovább vérlázító tétlenségemet, egy darabig ugyan még őrizni próbálta a házi békességet, s nem szólt rám keményebben, de hogy az idő csak ment, s ő semmi javulást nem tapasztalt, mégiscsak elhatározhatta magát, hogy a lelkemre beszél. Egyik délelőtt, amikor apám a patikában volt, s én éppen belémerültem abba a széphistóriás könyvbe, amelyet Lang Mátyástól kaptam korábban, s tán vagy századszor olvasgattam az Árgirus királyfi és a tündérleány históriáját, odajött hozzám, s eléggé éles hangon arra szólított föl, hogy tegyem félre olvasmányomat, mert beszélni szeretne velem. Behajtottam a könyvet, de mutatóujjamat azért otthagytam annál a lapnál, ahol tartottam, amiből érthette, ha akarta, hogy azt remélem, rövidre fogja a beszédet, s én ott folytathatom az olvasást, ahol abbahagytam.

Mostohám azzal kezdte: ő minden erejével azon van, hogy a házban a dolgok a lehető legnagyobb rendben menjenek, hogy apámnak semmilyen téren ne legyen oka se szégyenkezésre, se aggodalomra, s teljes nyugalomban végezhesse a munkáját. Tisztában van vele, mondotta, hogy apám túlságosan jóhiszemű, én pedig túlságosan tapasztalatlan voltam hozzá, hogy annak a hanyag személynek, aki az elmúlt évben a háztartásunkat vezette, alaposabban a körmére nézzünk. Csakhogy e mulasztásunk következtében annyi tennivaló halmozódott föl a házban, hogy ő egymaga nem tud megbirkózni vele, kiváltképp most, hogy ott van a kert is, és azzal is rengeteg a dolog, márpedig a kertre szükség van, mert annak segítségével reméli megkímélni apámat a sok fölösleges költségtől, mivel az élelmiszer folyton drágul, a patika pedig nem jövedelmez valami jól.

Azzal végezte, hogy be kell látnom: nem marad más hátra, nekem is derekasabban ki kell vennem a részemet a ház körüli teendőkből, ha apám jólétét és nyugalmát igazán a szívemen viselem (miközben ezeket mondta, közelebb hajolt hozzám, kezét a kezemre fektette, s unszolóan a szemembe nézett), mert ő egymaga az egy szem Ersókkal nem boldogul, második cselédre pedig, beláthatom, nem futja nekünk.

– Nem-e? – kérdeztem, és elvontam a kezemet tenyere alól. – Pedig én azt hittem, most, hogy apám elvett téged, telik majd mindenre…

E szavakra mostohám, mintha kígyó csípte volna, fölpattant ültéből, hátrált egy-két lépést, és döbbent, haragtól megkövült pillantással meredt rám. Azután sarkon fordult, a fölháborodástól meg-megcsukló nyelvvel dadogott valamit, amiből én csak a „hálátlan” és „elfajzott” szavakat értettem, majd elhagyta a szobát. Kissé elcsodálkoztam és némileg meg is riadtam indulatának hevessége láttán. Mert igaz ugyan, hogy előbbi szavaimmal szántszándékkal bosszantani akartam, csakhogy ezt abban a hitben tettem, hogy amit mondok, avval ő maga is tökéletesen tisztában van, legföljebb az nincsen ínyére, ha nyíltan a szemébe vágják. Ma már azt gondolom, a boldogtalan talán azzal áltathatta magát, hogy apám igaz vonzalomból kérte feleségül, s ennenmagából holmi Tündér Ilonát, apámból pedig, meglehet, kissé élemedettebb Árgirus királyfit formált képzeletében. Csúfondáros szavaim eme ködvárat rombolták le, s mivel egy és más okokból már korábban is élhetett benne a gyanú apám hozzá való szeretetének valódiságát illetően, azt tette ő is, amit a gyönge lelkű emberek, kik a gyötrelmes igazsággal szembenézni erőtlenek, mindig is tenni szoktak: keresett valakit, akit hibáztathat érte, amiért a dolgok mégsem úgy fordultak, ahogyan ő szerette volna, s ezt a személyt énbennem találta meg. Mostohám ettől fogva úgy tekintett rám, mint sátáni teremtésre, aki minden tervének és szándékának kerékkötője, s aki szántszándékkal éket próbál verni közé és szeretett férje közé. Ennek pedig énrám nézve az lett a következménye, hogy ettől fogva ő maga továbbította Ersók szolgáló ellenem való zúgolódását apám fülébe, megtetézve a magáéval.

Így esett, hogy apám egy napon magához intett, mondván, beszéde van velem.

– Anyád – kezdte – panaszkodik rád, hogy kivonod magadat a házi teendők alól, s inkább még te adsz munkát a szolgálónak, pedig az amúgy is alig győzi.

– Nem értem, mit nem győz rajta, amikor pedig erős, mint az igásló – feleltem dacosan. – Emlékezzék csak, apám, Helena egymaga elvégzett mindent, s még hímezni is maradt ideje! – tettem hozzá, mert nem állhattam meg, hogy legalább efféle burkolt formában ne emlékeztessem azokra a régi időkre, amikor még csak mi ketten voltunk a házban.

– Te is tudod, hogy az az asszony csak hanyagul, tessék-lássék tette a dolgát, azért végzett vele olyan egy-kettőre! Nem vethettem a szemére, mert fizetett cselédtől ennél többet nemigen remélhet az ember… igaz, megesik, hogy a saját leányától még ennyit se! – felelte apám haragos, megvető hangon, s én, aki szavaiból mostohám vádjainak visszhangját hallottam ki, dacosan a földre szegeztem a szememet, és semmit sem válaszoltam. Ha kedvesen szólna hozzám, ha valami jelét adná, hogy nem állott át egészen a mostohám pártjára, gondoltam, akkor én is minden tőlem telhetőt megtennék, hogy a kedvében járjak, így azonban, hogy ilyen keményen és igaztalanul bánik velem, eszemben sincsen megkönnyíteni a dolgát. Így hát haraggal váltunk el egymástól. Apám még egyszer megrótt lustaságomért és hanyagságomért, és azzal bocsátott el, hogy mostantól fogva a saját holmim rendben tartásáról magamnak kell gondoskodnom, a konyhán állandóan Ersók kezére kell járnom, és ezenfelül is el kell végeznem bármiféle munkát, amit mostohám jónak lát énrám bízni.

– A többit majd meglátjuk! – Ezekkel a szavakkal fejezte be apám leckéztetésemet, s én mélységesen megbántva fogadkoztam magamban, hogy mostantól fogva nem a leányának, hanem szolgálónak tekintem magamat, s csak annyira viselem szívemen azon örömöket és bajokat, amelyek házunkat érik, mint azt egy fizetett cseléd tenné.

Ersók szolgálónak az én kegyvesztettségem szemlátomást nagy gyönyörűséget okozott. Ettől fogva kedvtelve hajigálta ki a nagy halom mosni való ruha közül az enyémeket, hogy én magam próbáljam nagy keservesen, s többnyire anélkül, hogy a dolognak bármi látszatja lett volna, kidörgölni belőlük a reájuk fröccsent sarat és egyéb szennyfoltokat. Kajánul figyelte azt is, miként boldogulok a mosogatással, s gyakran megesett, hogy amikor én úgy véltem, eléggé tiszta már valamelyik üst vagy serpenyő, amellyel korábban hosszasan bajmolódtam, s leraktam a kezemből, ő fölvette, a világosság felé tartotta, s ha lelt rajta valami foltot, márpedig többnyire lelt, csak rámutatott némán, vádoló tekintettel, mintha nem is zsír-, hanem vérfolt, valamely főbenjáró vétek tanúbizonysága lett volna, azután nekiállt, hogy maga mosogassa el újra ezt a bizonyos edényt, miközben halkan, de azért jól hallhatóan dohogott magában holmi ingyenélő, elkényeztetett kisasszonyokról, akiket az anyjuk még arra sem tanított meg, hogyan kell egy üstöt tisztességesen kisikálni.

– Az én anyám nemesasszony volt! – fakadtam ki egy ízben, amikor már nem tűrhettem tovább arcátlan dohogását.

– Ja, eine Edelfrau, dass war Sie! Eine Kellnerin im Wirtshaus! – morogta erre az orcátlan némber az orra alatt csúfondáros hangon, s ebből láthattam, hogy a többi szolgálótól vagy talán az asszonyától hallott egyet s mást szüleim történetéről, sőt, talán még az én kétes származásomról is tud. Hát ezért merészel ez így beszélni velem, gondoltam, s eszembe jutott az is: többször is megesett, hogy hazatérőben ezt az Ersókot a ház előtt más cselédekkel nagy beszélgetésben találtam, de a láttomra többnyire elhallgattak. Ha ilyenkor valami okból visszapillantottam, láttam, hogy csúfondáros, kárörvendő mosollyal néznek utánam, s egy ízben, emlékszem, még azt is láttam, hogy ez az Ersók a homloka körül matat valamit ökölbe csukott kezével, kinyújtott mutatóujját ide-oda forgatva, azzal a mozdulattal, amellyel azt szokás jelezni, hogy egy bizonyos személynek nincs ki a négy kereke. Amikor komoran végigmértem őket, a többi szolgáló kissé megszeppenve, de azért vigyorogva kapta le rólam a tekintetét, mint akiket valami elmés csínyen értek rajta. Ha apám akár egyetlen szavával is védelmébe vesz mostohámmal szemben, ha csak a legkisebb jellel is tudtomra adja, hogy még mindig kivételezett helyem van a szívében, azt hiszem, nem sokat törődtem volna a szolgálók fecsegésével és gúnyos pillantásaival. Kegyvesztettségemben azonban, s hogy engem magamat is a konyhába száműztek, úgy éreztem, mintha kiszolgáltattak volna e tenyeres-talpas, gonosz nyelvű némberek csúfondáros rosszindulatának. Ersók bizonyára elpletykálta nekik, gondoltam, milyen nehezen boldogulok a mosással, s tán éppen a csak félig-meddig eltüntetett sárfoltok nyomait mutogatják egymásnak a szoknyámon, amint hátat fordítok nekik, vagy talán azon a történeten kacagnak olyan jóízűen, amikor egyszer mostohám kívánságára nekem kellett volna levágnom a vasárnapi levesbe való csirkét.

Odáig soha nem próbálkoztam effélével, és amikor az eleven élet vergődését kezem között megéreztem, a csirke nyaka helyett véletlenségből a tulajdon ujjamba metszettem bele, majd kiserkedő vérem láttán sírva lecsaptam a kést, betámolyogtam a szobába, s félaléltan dőltem az ágyra. Ezenközben a rémült csirke fejvesztve igyekezett kifelé a konyhából, s mivel a kivezető utat nem lelte, kétségbeesésében sikerült valahogyan fölrepülnie az egyik magasan függő polcra, ahonnét azután Ersóknak kellett nagy üggyel-bajjal leszednie. Vagy talán azzal mulattatja őket, gondoltam, hogy a múlt hét szerdáján, amikor mostohám Ersóknak más dolgot adott, s nekem kellett megfőznöm az ebédet, hogyan csapta le apám a kanalat az első falat után, kérdvén „Ki főzte ezt a moslékot?”, s amikor válaszként azt hebegtem, hogy én, szó nélkül kiment a szobából, s az ebéd bizony a kutyáké lett.

Foltos-lompos öltözékemben, lúgtól kivörösödött kezemmel lassacskán kezdtem én is magamat olyan szánalmasnak és nevetségesnek érezni, amilyen ezeknek a kárörvendően vigyorgó némbereknek a szemében lehettem, s az emberek tekintetétől való dacos félelmemben mindinkább visszahúzódtam a házba, ha pedig vendégek jöttek, szívemben keserves daccal a konyhában húztam meg magamat. Márpedig vendégek eléggé sűrűn jöttek, mert mostohám, aki talán azt vette a fejébe, ezzel előbb-utóbb valami városi tisztséghez juttatja apámat, buzgón igyekezett ápolni az ismeretséget a város tekintélyesebb polgáraival. Ha a szegény Lang Mátyás is ott volt a vendégek között, valamelyest megvigasztalt a gondolat, hogy legalább egy személy akad odabenn, akinek vélhetőleg hiányzom, vagyis hát emez ártatlan lelken igyekeztem megbosszulni mindazt, amit a világ, úgy gondoltam, ellenem vétett. Ha apám vagy mostohám rám szólt, hogy szedjem össze magam, s jöjjek be a szobába, mert a vendégek furcsállhatják távollétemet, megátalkodottságomban mindig azt feleltem, hogy nincsen ahhoz való ruhám, ami félig-meddig igaz is volt, mert a régiek viseltesek is, szűkek is voltak már, s mivel apám örökösen a drágaságra és a sok költségre panaszkodott, gyanítottam, hogy mostanában nemigen akaródzik neki új ruhát csináltatni nekem, csak azért, hogy azontúl újdonatúj, drága öltözékben botránkoztathassam mogorva némaságommal a vendégeinket.

Lang egyébiránt ismét mindennapossá lett nálunk, s nemcsak a nagyobb vendégségek alkalmából, hanem azokon az estéken is gyakran elüldögélt nálunk, amikor magunkban voltunk, s mivel ilyenkor nemigen hivatkozhattam a megfelelő öltözék hiányára, nem vonulhattam vissza a konyhába. Ilyenkor azután nem a távollétemmel, hanem kelletlen mogorva magaviseletemmel gyötörtem, ma már tudom, mennyire gonosz és igaztalan módon, a szegény Mátyást, az egyetlen személyt, aki felett volt valamicske hatalmam. Ő azonban rendületlenül nyájas és alázatos maradt, s mogorva kelletlenségemet nemigen látszott a szívére venni. Ha pedig végképpen nem sikerült szóra bírnia, a mostohámmal kezdett társalkodni, kinek kertészkedő szenvedélye szerencsésen összetalálkozott Lang tudományos bolondériájával. Hosszasan s élénken beszélgettek ilyenkor: Lang megtanította mostohámat, miként nevelhet piros rózsát a fehérnek bokrán, mit kell tennie, ha szivárványszínű virágot szeretne, s más efféle ilyen hiábavalóságokra. Hogy a kedvében járjon, magvakat s virághagymákat is hordott neki, s ezért azután nagy kegyben állt mostohámnál, ki ráadásul Langtól nyilván azt is remélte, hogy előbb-utóbb megszabadítja tőlem a házat, s ezért jóakaratúlag és leereszkedően gyámolította őt ebbeli törekvéseiben, bár magában alighanem azt gondolhatta, e derék, tisztességtudó ember jobbat érdemelne énnálam.

A kertészkedés és a mindennapi bajok-gondok mellett azonban mind sűrűbben fordult a szó vallásunk dolgaira, mivel ebben az időben a szegény várost ismét igen szorongatni kezdte a győri püspök, követelve, hogy templomunkat, melyet több mint száz esztendeje békességben használtunk, adjuk át a franciskánus barátoknak, s e templom kulcsait rövidesen érkező követének beszolgáltassuk, ellenkező esetben a várost följelenti a királyi kincstár törvényszékénél rebellióért, s a következményeket ám magunk lássuk. E beszélgetések során mostohám igen hevesen kikelt a pápisták ellen, és amellett kardoskodott, hogy semmiben nem szabad engednünk nekik, kiváltképp most nem, hogy Botskai úrban, az erdélyi fejedelemben Isten erős gyámolítót támasztott vallásunknak, kinek hadai már Kassa alatt állnak, s rövidesen nyilván bennünket is fölszólítanak majd, hogy esküdjünk föl a fejedelem hűségére. „Attól mentsen meg bennünket az Úristen!”, vágott közbe izgatottan Lang, ki utazásai során sok mindent hallott Botskai úr hajdúinak kegyetlenkedéseiről, s most ezekkel a történetekkel riogatott bennünket. Időről időre bocsánatunkért esedezett, amiért efféle szörnyűségekről beszél asszonyok füle hallatára, de azért csak mondta tovább, amit hallott: hogyan fosztogatnak Botskai úr katonái, hogyan kínozzák és sanyargatják a polgárokat, de még a nincstelen szegénységet is, hogy kiszedjék belőlük, hová rejtették csekély pénzüket vagy egyéb holmijukat, s hogy a módosabbak marháit csakúgy elhajtják, mint a szegény asszony utolsó, sovány malacát, amelynek húsán a szerencsétlen kitelelni szeretett volna. S hogy e garázdálkodásukkal akkora éhínséget okoztak volna azokon a részeken, hogy az az ember, aki Langnak mindezt elbeszélte, hallott esetekről, amikor gyermekek halott anyjukat, anyák gyermekeiket megsütötték s megették, s hogy a nappal eltemetett holttetemet az emberek éjjel kiásták, ellopták, s annak húsával csillapították éhségüket. A legrosszabb dolgokat, bizonykodott Lang bűnbánóan, higgyük el, még így is elhallgatta előttünk, mert nem akart a kelleténél jobban ránk ijeszteni.

Efféle hazugságokat csak a pápisták terjesztenek, csattant föl mostohám igen fölindulva, nehogy a város fölesküdjön a fejedelem hűségére, akinek védelme alatt békében gyakorolhatnánk vallásunkat, folytatta nagy hévvel, és hozzátette: vegyük eszünkbe, hogy a fejedelem serege jó keresztyén katonákból áll, kiknek többsége a mi ágostai hitvallásunkat követi. Már csak ezért sem vetemedhetnek efféle szörnyűségekre, amilyenekről Lang Mátyás beszélt az imént, erősködött, és segélykérően apámra nézett, hogy igazat ad-e neki, de apám csak annyit mondott, a városnak eleddig mindig csak baja származott belőle, ha efféle gyülevész népséget beeresztett a falai közé, amúgy pedig az udvarral ujjat húzni nem okos dolog, s ha valaki erre az útra lép, bizonyos lehet benne, hogy azon csak a legmegbízhatatlanabb vagy éppenséggel a legelvetemültebb elemek fogják követni, az ilyenektől pedig Isten óvjon bennünket. Mostohám hát nem védelmezte tovább Botskai urat és katonáit, csak a szája rándult meg sértetten, mint mindig, ha valaki nem adott neki igazat.

Én némán hallgattam szóváltásukat, mert nem sokat tudtam ezekről a dolgokról, és nem is igen törődtem velük. Az én helyzetemen, gondoltam magamban, sem a fejedelem, sem a pápisták nem bírnak jobbítani, sem tovább rontani, nekem tehát ugyan mindegy, kinek a hűségére esküszik föl a város, mivel nekem használni is, ártani is legfeljebb azok tudnak, akikkel a sors akaratából egy fedél alatt kell élnem. Úgy esett azonban, hogy rövidesen mindkettőnknek: mostohámnak is, nekem is be kellett látnunk tévedésünket. Történt ugyanis, hogy Lippay úr, a fejedelem főkapitánya, miután Kassát már elfoglalta, Lőcse alá érkezett, s írásban szólította föl a várost, adja meg magát. A tanács Riemer Orbán urat, a bírót küldte ki, mindenféle drága ajándékokkal fölszerelkezve, hogy tárgyaljon vele. Az ajándékok alighanem megtehették a magukét, mert Riemer úr lelkes bizakodással eltelve tért vissza a városba azzal a hírrel, hogy a főkapitány megígérte: ha fölesküszünk a fejedelemre, ezentúl megvédelmeznek bennünket a győri püspök és általában a pápisták zaklatásától, s ezentúl békében gyakorolhatjuk vallásunkat. Azt is megígérte, úgymond, a főkapitány, hogy a városban mindössze néhány főnyi katonaság állomásozik majd, s hogy ezeknek sem kell semminémű garázdálkodásától tartanunk, ha pedig mégis effélékre vetemednének, elegendő, ha panaszt teszünk a kapitányuknál, ki a polgárok vagyonát és életét minden zaklatástól megoltalmazza majd. Mindezt Lang Mátyástól tudtuk meg, ki lelkendezve futott hozzánk a hírrel, majd apámmal együtt eltávozott, hogy úgy egy óra múltán néhány ismerős városi polgár társaságában térjenek haza, s itthon azután bor mellett hajnalig egymás szavába vágva s egymásra rálicitálva bizonygassák, hogy városunkban mostantól fölvirrad a béke és türelem epochája, hogy bajainknak immár vége szakad, mert Isten megjutalmazott bennünket az igaz hithez való hűségünkért. Egyetlen vézna, fakó, kevés szavú emberke akadt csak közöttük, egy könyvkötőmester, aki csitítani igyekezett az általános lelkesedést, mondván, nyugtával dicsérjék a napot, s hogy a város még nagyon megbánhatja ezt a dolgot, ha fordul a kocka, meg hogy a katonaság, ha egyszer beszabadul egy város falai közé, nemigen szokta kímélni a szegény polgároknak sem javait, sem testi épségét. A többiek azonban letorkolták a könyvkötőt, vén vészmadárnak nevezték, akinek ereiben vér helyett bizonyára olyanféle ragacsos kulimász csergedezik, amilyennel a könyvek lapjait szokta összeragasztani, és a fejére olvasták a főkapitány ígéreteit, amelyekből napnál világosabban kitetszik, hogy nem kell tartanunk semmiféle zaklatástól. A vézna emberke minderre csak hümmögetett, s arra intette a többieket, gondolják meg, mi történt csak nemrégiben is Kassán, s hogy mi is hogyan jártunk legutóbb, egynéhány esztendeje, az előző fejedelem idejében, de a többiek ismét csak lehurrogták, s az a tüskés szemöldökű, ünnepélyes hanghordozású tanácsnok, aki ott volt apám lakodalmán is, hátba veregette, s egy újabb pohárral igyekezett belédiktálni apám borából, mondván, azért ilyen savanyú, s azért károg örökké, mert sajnálja magától a jóféle bort, még szőlője sincsen, mint más rendes embernek.

Mostohám kipirultan sürgött-forgott, hordta ki s be a tálakat, amelyekről egy-kettőre eltűnt a kenyér s a hideg hús, apám pedig éberen figyelte, kinek üres a pohara, hogy újból színültig tölthesse. Most nem emlegette sem a gyülevész népséget, sem azt, mekkora baj lehet még ebből – félt talán, hogy őt is lehurrogják, mint a vézna kis könyvkötőt –, s ha megszólalt, legfeljebb annyit mondott, hogy majd meglátjuk, meg hogy adja Isten… Én ott ültem az asztal végén, álmatlanságtól égő szemmel, s figyeltem, mikor int apám a szemöldökével, hogy kiürült a tál, s hozhatom a konyhából az újat, eközben azonban lassanként énrám is kezdett átragadni valami ebből a nagy lelkesedésből, valami reménység, hogy talán csakugyan megfordul az én sorsom is a városéval együtt, mert milyen is az ember, legalábbis amíg fiatal: a változástól mindig azt reméli, valami jobbat hoz. E sok lelkes beszéd hallatán egy idő után én is elkezdtem holmi ábrándokat szövögetni: ha katonák jönnek a városba, hátha rajtam is megakad majd a szeme valamelyiknek, talán egy szép, fiatal hadnagynak, aki bátrabb és nemesebb lelkű, mint ezek a pohos, veres képű, vérágas szemű polgárok, akik itt vedelik apám borát, vagy az utcán szemem közé vigyorgó, éretlen sihederek. Talán nyergébe emel majd, s elvisz engem innét valahová, valami más világba… Ilyeneket gondoltam, mert igen fiatal voltam még, s nem tudtam, hogy vágtassunk bár hetekig a leggyorsabb lábú paripa hátán, mindenütt ugyanazt a világot találjuk.

Mindjárt másnap azután meglett a böjtje ennek a nagy bizakodásnak. Az éjszaka folyamán, amikor a polgárság még javában ünnepelte sorsának jobbra fordulását, megérkezett a városba ama bizonyos kapitány az embereivel. Riemer bíró, ki a főkapitánynak ígéretét vette, hogy a katonák nem fognak garázdálkodni, megparancsolta a kapuőrzőknek, hogy a kaput kis ideig hagyják nyitva még számukra. Csakhogy a kapitány nem az ígért húsz emberrel érkezett, hanem legalább háromszázzal, köztük sok törökkel meg tatárral, s a polgárság most megtanulhatta, mennyit ér a főkapitány szava. Mindjárt másnap még száz főnyi további katonaság akart volna bejönni a városba, de a tanács bezáratta előttük a kapukat, mondván, az ellenség már amúgy is odabenn van, mire kapitányuk azt követelte, hogy nagy ágyúinkat minden lőszerünkkel együtt adjuk ki nekik, mert Szepesvára ellen indulnak, amelyet a királyi hadak parancsnoka tartott elfoglalva. A polgárság ezen újabb hírek hallatán házaiba zárkózott. Apám nekünk is szigorúan meghagyta, hogy ki ne tegyük a lábunkat, s Lang Mátyás gondjaira bízott bennünket, míg ő odajár, mert a tanács az elöljárókat s a tekintélyesebb polgárokat összehívta a bormérésbe, hogy megtanácskozzák, milyen választ adjanak a főkapitánynak az ágyúk ügyében. Csakhogy mindhiába zárkóztak be házukba a polgárok, mert a katonák rákényszerítették a tanácsot, engedélyezze számukra, hogy végigjárják a polgárok házait, ott házkutatást tartsanak, s minden polgárt esküvel köteleztek rá, hogy a nála lévő német holmit mind kiadja nekik. Hármasban üldögéltünk éppen a külső szobában Lang Mátyással és mostohámmal, ki féltében a kezét tördelte, amikor zörgettek odakinn, s egy hang bekiáltott, a tanács nevében követelve, hogy nyissuk meg a kaput. Mostohám kapkodva, reszkető kézzel rángatta el a reteszt, s a megnyíló ajtórésben az egyik holtsápadt tanácsnokot láttuk, mellette pedig néhány sötét ábrázatú, rongyos öltözékű katonát. Ezek, vagy öten, máris nyomulni kezdtek befelé a házba. Vezetőjük egy fiatal hadnagy volt, sudár termetű és szőke hajú. Világos szemének tekintete éles volt és merész, akár a sasmadáré, s bár öltözéke erősen viseltes volt, ha nem is annyira, mint a társaié, megjelenése arra vallott, hogy nem alacsony sorból ered, ábrázata pedig igen szép volt, talán még szebb is, mint azé az ismeretlené, akinek képét ábrándjaimban kiszínezgettem magamnak. Valami írást húzott elő a zsebéből, s egy pillanatra meglengette mostohám orra előtt, de mindjárt vissza is csúsztatta a zsebébe, mondván, nyilván mi is jól tudjuk, hogy a tanács engedélyezte számukra a házkutatást, s fölszólított bennünket, tüstént adjunk elő önszántunkból minden német holmit, ami a házban van, mert ha nem, nagy bajunk lehet belőle. Mostohám halálra váltan meredt az előtte álló katonára, egyikére azoknak, kiknek keresztyéni erkölcseiért előző nap kezeskedett, és hebegve kezdte bizonygatni, hogy a mi házunkban nincsen efféle holmi, lévén a ház lakói valamennyien az egy igaz evangélikus hiten, következésképp idegen tőlünk mindenfajta cicoma és léha fényűzés… A hadnagy lassan, élvezettel elmosolyodott, és kis ideig némán, arcátlanul méregette mostohámat. „Mind ezt mondják, asszonyság!”, felelte neki végül kurtán, s szemöldökének egy intésével jelt adott mocskos és lerongyolódott társainak, mire azok szétszéledtek a szobában, meg-megemelintve az asztalt s a ládákat fedő szőnyegeket, majd rendre föltépték a szekrények ajtaját, fölcsapták a ládák fedelét, a bennük lévő ruhafélét kiráncigálták, s egy kupacba hányták a szoba közepén. A nagyládából előkerülő, selyemmel kivarrott lepedőket és párnahéjakat nagy tetszéssel nézegették, majd azokat is odahajigálták egy halomba a földre. Mostohám nagy, festett, lakatra zárt ládájának fölnyitásával sehogy sem boldogultak, s vezetőjük némán, türelmetlen, követelő mozdulattal tartotta szép, hosszú ujjú, naptól barnára égett kezét tenyérrel fölfelé mostohám elé, ki elértve, hogy a kulcsot akarják tőle, hebegve magyarázkodni kezdett, hogy a ládának elromlott a zárja, de már küldetett a lakatosért. Szavai hallatán a hadnagy bosszúsan legyintett, majd intett egyik emberének, kinek zsíros, fekete haja varkocsba fonva verdeste nyakszirtjét, s kit én magamban csak „a tatár”-nak neveztem, széles, kiugró arccsontja és apró, ferde vágású fekete szeme miatt, de a szavát nem hallottam, így akár magyar is lehetett. Ez az ember, elértve a parancsot, elvigyorodott, és a puska agyával rávágott a zárra, mire a láda fedele fölpattant, s a katonák most abból kezdték kirángatni harsány röhögés közepette mostohám féltett selyem- és tafotaszoknyáit s hímzett alsóingeit. Az egyiket a tatárképű varkocsos, aki kötés gyanánt mocskos rongyot, vélhetőleg egy ing lehasított darabját tekerte a nyakára, pajkosan meg is lengette a levegőben, majd maga elé fogta, s így illegette magát, mire a többiek vad hahotában törtek ki, vezetőjüket kivéve, ki unottan nézett el valahová a messzeségbe. Mostohám, ki szemlátomást őbelé vetette utolsó reménységét, megrángatta mentéjének ujját, hogy figyelmét magára terelje, és félig sírva, fölháborodástól vörösre gyúlt arccal bizonygatta neki, hogy ezek között a holmik között, amelyeket katonái a földön kupacba hánytak, egyetlenegy sem akad, amelyik német portéka lenne, hanem kivétel nélkül valamennyi helyben vásárolt vagy csináltatott holmi, ezért „az embereinek”, kiáltotta éles, a kitörni készülő sírástól reszkető hangon, „nincsen joguk hozzányúlni!” A hadnagy, mintha álomból ébredne, lassú, álmélkodó, majdhogynem hitetlenkedő mosollyal nézett le mostohámra, majd szeme cinkosan összevillant a láda körül foglalatoskodó társaiéval, azok pedig szélesen elvigyorodtak, ledobták a kezükben tartott szoknyát vagy alsóinget a földre, és szemüket mostohámra szegezve, lassan elindultak feléje, hogy körbefogják. S ki tudja, mi nem történik, ha Lang Mátyás karon nem ragadja mostohámat, s valamit súgva neki, gyorsan vonszolni nem kezdi kifelé. Mostohám valamit dadogott még arról, hogy a vitéz urak bizonyára megéheztek, és ő mindjárt készít valami harapnivalót, azután Lang karján sietősen, szinte futva igyekezett kifelé. Lang nekem is odaintett a szemével, hogy késlekedés nélkül kövessem őket, de én sehogy sem bírtam elszakítani pillantásomat a fiatal hadnagy szép orcájáról, mert még nem sikerült egészen eltipornom szívemben a reményt, hogy a sors talán mégiscsak az én szabadításomra küldte ezt a büszke tartású, merész tekintetű fiatal katonát. Utóvégre is mit törődöm én a mostohám szoknyáival meg hímzett alsóingeivel, gondoltam, énfelőlem elvihetik mindet, majd visszavásárolja őket a kótyavetyén, ha annyira ragaszkodik hozzájuk. Ezekről a szegény katonákról pedig lerí a nyomorúság, és utóvégre őnekik is csak meg kell élniük valahogyan, mentegettem őket magamban. Tudtam ugyan, hogy nagy veszedelemben forgok, s míg a kétféle szándék – hogy észrevétessem magamat a szép katonával, s hogy biztonságos búvóhelyet keressek – viaskodott bennem, s én bénultan álltam, mert nem bírtam elszánni magam, hogy kövessem a mostohámat, a hadnagy tekintete végül mégiscsak megakadt rajtam. Nyilván megszokhatta már az asszonyok epekedő pillantását, s nem sok kétsége lehetett afelől, miért bámulom olyan merően. Kék sasszeme ismét összevillant röhögő társaiéval, majd közelebb lépett hozzám, s tekintetét unottan végigjártatta rajtam.

– No, mi az, húgom, miért vágsz olyan furcsa képet? Talán nyomja valami a lelkedet? – kérdezte csúfondáros mosollyal, s szemével ismét hátravágott a háttérben hahotázó társai felé. – Azt szeretnéd talán, ha megnéznénk, nem rejtegetsz-e valami bécsi portékát a szoknyád alatt?

Szégyentől vörösre gyúlt arccal, futva menekültem kifelé a szobából. Utóbb, visszagondolva a történtekre, úgy vélem, szavaival talán nem is volt egyéb szándéka, csak az, hogy alaposan rám ijesszen. Hiszen bámész vagy éppenséggel tolakodó asszonyi figyelemben éppen elegendő része lehetett amúgy is, s nyilván úgy gondolta, ha tőle talán nem is, mocskos és toprongyos társaitól bizonyára megrémülök majd, aminthogy csakugyan így is történt. Ahogy az udvarra értem, remegve pillantottam körül biztonságos búvóhelyet keresve. Attól tartottam, reszkető lábam cserbenhagy, ha futva kell menekülnöm üldözőim elől, ezért fölhagytam a gondolattal, hogy az utca felé meneküljek. Vajon a tyúkólban vagy a régi, lomtárnak használt istállóban keressek-e menedéket, töprengtem, amikor pillantásom a borospince lejáratának csapóajtajára esett, amelynek nagy vaskarikája ott feketéllett közvetlenül a lábam előtt. Hirtelen elhatározással megragadtam a vaskarikát, s húzni kezdtem. Bár eleinte úgy tűnt, csak az időmet vesztegetem, mert a nagy, nehéz ajtólap megemeléséhez férfikarok erejére volna szükség, végül mégiscsak sikerült kimozdítanom a helyéről az ajtót, jóllehet a nagy lendülettől magam is kis híján hanyatt estem. Jó néhányszor jártam már odalenn, csakhogy eddig mindig apám nyitotta föl a csapóajtót, ha például nagyobb vendégségre készülődve több vedernyivel is föl akart hozni valamelyik jobbfajta borából: ilyenkor én vittem föl a teli vedreket kettesével, míg apám odalenn maradt, hogy teliengedje a következő kettőt, s az utolsó vedreket már kettesben vittük fölfelé a lépcsőn, amelynek a sok koptatástól legömbölyödött élein meglehetősen veszedelmes volt a járás, kiváltképp a csordultig teli edényekkel a kezemben. Emlékszem, valahányszor nagy vigyázattal fölfelé haladtam a nyitott csapóajtón beeső, négyszögű világosság felé, lábammal óvatosan tapogatva a soron következő lépcsőfok után, mindig attól rettegtem, hogy megcsúszik a lábam, én vedrestül-mindenestül visszabucskázom a lenti sötétségbe, s ott nyakamat szegem. Keserűbb napjaimon még az is megfordult a fejemben, ha legurulnék a lépcsőn és összetörném magam, apám engem sajnálna-e jobban, vagy azt a két vedernyit a jobbik borából, amelyet így a vendégek helyett a pince nyirkos földje nyelne be.

Apám ilyenkor természetesen mindig tárva-nyitva hagyta a csapóajtót, hogy könnyebben járkálhassak oda-vissza a vedrekkel, de tudtam, hogy most mindenképpen be kell csuknom magam után, ha nem akarom, hogy árulóm legyen. Megkönnyebbülten láttam, hogy a belső felén is van egy vasfogantyú, amelyet eddig nem is vettem észre. Lejjebb ereszkedtem néhány lépcsőfokkal, ott megálltam, belékapaszkodtam a kampóba, s húzni kezdtem magam felé, majd amikor a csapóajtó a függélyes helyzeten átbillenve önnön súlyától zuhanni kezdett lefelé, bal kezemmel elengedtem a kampót, s bal tenyeremet nekivetettem az ajtólapnak, hogy zuhanását fékezzem. Amikor a nehéz ajtólap a helyére zökkent, egy pillanatig csak álltam dobogó szívvel a hirtelen sötétségben, amelyben eleinte a csapóajtó peremét körülrajzoló, vézna világosságon kívül semmi egyebet nem láttam, s azon gondolkodtam, föl tudom-e vajon taszítani majd belülről az ajtót saját erőmből, ha odafönn elmúlt a veszedelem? Mert ha nem, és ha a fönnmaradottaknak valami bajuk esik, megölik vagy elhurcolják őket, engem pedig nem keres majd senki, mert azt hiszik, én is az ő sorsukra jutottam, akkor hátralévő időmet alighanem idelenn kell majd töltenem a sötétségben, hol végső óráim egyetlen társasága a helyükből kimozdított kövek alól előrajzó pincebogarak lesznek.

Talán még világot sem tudok majd gyújtani utolsó óráimban, gondoltam, mert nem voltam bizonyos benne, vajon odalenn hagytuk-e a tűzszerszámot, amikor legutóbb itt jártunk, vagy apám fölvitte magával, bár úgy emlékeztem, hogy utoljára odalenn láttam nemrégiben, az egyik szélső hordó szélére tapasztott, csaknem tövig égett gyertya mellett… Hirtelen úgy elfogott a rettegés, hogy legszívesebben azon nyomban megpróbáltam volna föltaszítani a csapóajtót, csak hogy lássam, ki tudok-e majd szabadulni innét, ha odafönn elmúlt már a veszély, de azután a kinti veszedelemtől való félelmem mégiscsak erősebbnek bizonyult, s már indultam volna lefelé a lépcsőn, de ekkor, nagy rémületemre, éreztem, hogy a bal karomat mindhiába próbáltam leereszteni, fogva maradt abban a tartásban, amelybe akkor emeltem, amikor az ajtó zuhanását fékezni igyekeztem vele. Az ijedelem annyira megzavarta az eszemet, hogy egy szempillantásnyi ideig azt hittem, üldözőm máris utolért, s ő tart fogva, ki tudja, miféle emberfeletti erővel vagy praktikával, a vastag ajtólapon keresztül, de azután láttam, hogy a helyére csukódó ajtó csípett oda egy darabot az ingem ujjából, s most az nem ereszt. Szabadon maradt jobbommal rángatni kezdtem fogságba esett bal karomon az inget, s a kiállott ijedelem meg a saját ostobaságom felett érzett harag, úgy látszik, megsokszorozta erőmet, mert rövidesen hallottam a hasadó vászon reccsenését, amely szabadulásomat jelentette, s végre tenyeremmel a falat, lábammal a következő lépcsőfokot tapogatva megindultam lefelé a sötétségbe.

Odalenn eleinte nem láttam jóformán semmit, kisvártatva azonban kezdett szemem előtt homályosan kirajzolódni a hordók körvonala, melyek mint valami sűrűbb, tömörebb sötétség darabjai állottak szilárdan a ritkásabb homályban, s ahogy nagy vigyázattal haladtam előre, kezemmel rövidesen ki is tapintottam a sorban a szélső, üres hordó csapjának hidegét, majd kissé fönnebb haladva kezemmel rábukkantam a gyertya kurta, síkos rudacskájára is, amint ott üldögélt tulajdon megolvadt viasztestének megdermedt, szélesen elterpeszkedő tócsájában, s mindjárt mellette megtaláltam a tűzszerszámot is. Kötényem zsebébe süllyesztettem a tűzszerszámot, majd letörtem a helyéről s magamhoz vettem a gyertyát, gondolván, hogy majd ha kissé mélyebben hatoltam előre a pinceboltban, ahol a kiszűrődő fény már nem lehet árulóm, világot gyújtok. Kitapogattam a gyertya fölső, töredezett peremmel övezett, homorú végét, előkapartam a megolvadt, majd ismét megdermedt viaszból s kiegyengettem a kanócot, de a síkos rudacska kicsusszant reszkető ujjaim közül, és koppanva lehullott valahová a homályba. Ahogyan négykézlábra ereszkedve, vakon tapogattam az elgurult gyertya után, egyszerre csak frissen fölásott, könnyen morzsállódó földbe ütődött a kezem, s kis híján fölkiáltottam, mert a laza, szemcsés fövenyben könnyedén haladó ujjaim valami nyálkás, málló dologra tapintottak, ugyanakkor émelyítő bűz csapott az orromba. Valami oszladozó holttestet kapartam volna elő sekély sírjából? Azt hantolták volna el idelenn a pincében nagy sietősen? Ezért a felásott föld? – efféle gondolatok cikáztak át ettől az újabb ijedelemtől végképpen összezavarodott elmémen, de amikor kissé összeszedtem a bátorságomat, és tovább csúsztattam a kezemet a fövenyben, bomló tagok vagy csontok helyett valamely növény egymásra boruló, csokrosan fodrozódó leveleit éreztem a tenyerem alatt. Csak ekkor jutott eszembe, hogy hiszen hallottam is mostohámat arra panaszkodni nemrégiben, hogy a káposztát, amelyet még Szent Mihály-nap táján behozatott a kertből, s amelyet, hogy a hidegtől megóvja, télire itt ültette el a pincében a fövenyben, kissé túlságosan meg találta locsolni, s ettől olyik fej rothadásnak indult. Amikor e gondolattól fölbátorodva, kezemet ide-oda kezdtem mozgatni a káposztafejek között, az egyik káposzta tövében ujjaim a gyertya hideg, síkos rudacskájába ütköztek. Leszúrtam a gyertyát a fövenybe, elővettem kötényem zsebéből a tűzszerszámot, és egynehány kapkodó, hiábavaló próbálkozás után végezetül sikerült meggyújtanom a gyertyát. A föllobbanó láng fényénél először mostohám káposztáit pillantottam meg: a telelő káposztafejek fehéres, kidudorodó erekkel behálózott zöldjéből középütt halovány, sárgás, üvegesen áttetsző levelek csokrétája nőtt ki a pince sötétjében s nyúladozott fölfelé. Kezemben a gyertyával, tenyeremmel takargatva a lángot megindultam a pince sötétebb s nyirkosabb mélye felé az ászokfán gunnyasztó hordók sötét sorfala közt. Itt már zöldes penész borította a falakat, s a penész között meg-megvillantak az odatapasztott rézkrajcárok, melyeket a jókedvű vendégek, kik odalenn jártak apám frissen vásárolt borát kóstolgatni, ragaszthattak egykor a falra, s amelyek vereses korongját imitt-amott élénk zöld penészfoltok pettyezték, olyan színűek, mint a türkizkő. Apám, nem lévén saját szőlleje, úgy vásárolta a bort minden évben valamelyik gazdától, s egypár hordónál nem többet, ezért nem is mélyíttette tovább soha a pincét: vagy tíz lépés elegendő volt hozzá, hogy elérjem a szemközti falat, ahol roskatag faasztal állott, mellette két vagy három ollólábú szék. Leroskadtam az egyikre, a gyertyát az asztalra állítottam, és körülpillantottam.

Az egyik sarokban néhány veder állott s egy üres káposztáshordó tátott szája feketéllett, a másikban két zsák göcsörtös teste dülleszkedett a falnak, mint valami fej és láb nélküli, szürke, idomtalan szörnyetegek. Ugyan, mi lehet bennük, töprengtem el egy pillanatra, de azután eszembe jutott, hogy mostohám az őszön több zsákkal is hozatott a fövenyből, amelyben abban az esztendőben a káposztának, az eljövendő években pedig reménye szerint még más, különféle zöldségeknek is át kellett telelniük. Az asztalon még ott állott a kancsó, s mellette a félig teli pohár, amelyből legutóbb apám valamelyik vendégét, talán a tüskés szemöldökű, nagy hangú tanácsnokot itatta.

Kezemet dörömbölő szívemre tapasztva ültem, s azon tépelődtem, elfújjam-e a gyertya lángját, mert mintha kicsiny leány koromnak sokféle riadalma támadt volna föl bennem újra, sehogyan sem tudtam rászánni magamat, hogy ott maradjak világtalanul egymagamban a pince mélyén. Hanem ahogyan ott ültem és tépelődtem, egyszerre csak láttam, hogy hirtelen a pince túlsó végében is megritkul a homály, éppen csak annyira, mint amikor a sűrű vörösborhoz kevéske vizet öntenek, s hogy az egyik lépcsőfokot vékony fénycsík szeli kettőbe, majd a legfelső lépcsőfokok sora, lentről fölfelé haladva, gyors egymásutánban kiválik a sötétségből, ahogyan odafenn mind szélesebbre tárja valaki a csapóajtót. Tudtam, ha még egy pillanatig késlekedem, mindjárt a lábát is meglátom annak a személynek, aki a csapóajtót kinyitotta, s aki nyilván mindjárt elindul lefelé a lépcsőn, hogy idelenn az én keresésemre induljon. Odakaptam a gyertyához, hogy két ujjal elszorítsam a lángot, mielőtt árulóm lehetne. A sötétségben egy ideig még ott terjengett a forró viasz erős, nehéz szaga, és én reszkettem, hogy üldözőmet ez fogja majd a nyomomra vezetni.

Így mégiscsak maradt egy kis reménységem, hogy mire üldözőm a pince túlsó végébe ér, nekem sikerül elrejtőznöm előle valahová a sötétben. Kétségbeesetten igyekeztem elmémben minél pontosabban fölidézni a pince képét, ahogyan az imént a gyöngécske világosságnál megmutatkozott, hátha kínálkozik benne valami búvóhely. A hátsó szélső hordó s a fal között talán lenne annyi hely, hogy oda befúrjam magamat, latolgattam, de ez korántsem bizonyos, ráadásul a próbálkozás bizonnyal nagy zajjal járna. Belébújhatnék talán az üres káposztáshordóba, gondoltam, de azután elképzeltem, hogy ha üldözőm mégis belé találna nézni a hordóba, s miért is ne tenné, hogyan kuporognék ott födetlenül, pillantásának védtelenül kitéve, s már el is vetettem a gondolatot. Már-már úgy tűnt, merő ostobaságból tulajdon magam ejtettem kelepcébe magamat, amikor éppen e vakon végződő, föld alatti folyosót választottam a menekülés útjának, ám ekkor hirtelen az eszembe ötlött ama két zsák a sarokban, alig karnyújtásnyira onnét, ahol kuporogtam. Ismét négykézlábra ereszkedve a sarokba kúsztam, s hálát adtam Istennek, amikor ujjaim kitapintották a zsák érdes matériáját s alatta a némileg átnyirkosodott, összetapadt föveny girbegurba formáit. A föveny első érintésemre oly súlyosnak és ellenállónak tetszett, mintha nedves sóban vagy fölásott földben próbálnék előre hatolni, szemcséi között mindazonáltal maradt annyi levegő, hogy fejemmel, kezemmel s vállammal befurakodva a zsák és a fal közé, holmi barlangocskát tágítsak magamnak, amelyben összekuporodva, térdemet államig fölhúzva éppen elfértem, s míg hátamat a pince nyirkos kövének vetettem, elölről súlyosan reám omlott és körbefolyt a föveny tömör, mégis levegős fala.

Alighogy elhelyezkedtem, s a rémületem is csillapult valamelyest, annyira legalábbis, hogy immár nem nyomott el minden külső zajt a fülemben tulajdon szívverésem dobaja, már hallottam is üldözőm lépteit, amint meg-megállva közeledett rejtekhelyem felé. Veszedelmes portyákon edzett szeme alighanem hamarébb hozzászokott a pince sötétjéhez, mint az enyém, s hogy mégis maradt elegendő időm az elrejtőzésre, csakis annak köszönhettem, hogy rendre megállt a falnál sorakozó hordók mellett, s megtapintotta mögöttük a falat, hogy lássa, nem oda rejtőztem-e előle. Elképzeltem, amint szép arca bosszúsan megrándul minden újabb kudarctól, kék sasszeme bosszúsan villog, s rettegésembe valami másféle, nem is egészen kellemetlen fölindulás is vegyült. Üldözőm időközben elérhette a pince végében álló kecskelábú asztalt, s kitapinthatta rajta a gyertyát, de nyilván hordott is magával valami tűzszerszámot, mert először valami csattanást hallottam, aztán rövidesen a gyújtós sercenését, a következő pillanatban pedig, ahogyan fölnéztem a zsák idomtalan válla fölötti résen át a pince mennyezetére, ott, ahol az imént még csak sűrű sötétséget láttam, most tisztán kirajzolódtak a boltozat téglái, s rajtuk, derékban megtörve, üldözőm óriásira nyúlt árnya. Összerezzentem búvóhelyemen, mert úgy tetszett, e hosszú, hús és csont nélkül való, lapos árnykezek mindjárt elindulnak, végigszaladnak hátam mögött a pókhálós falon, s mint valami test nélküli, hajlékony, fekete kígyók, bekúsznak rejtekhelyemre, a föveny fala mögé, hogy ott a hajamba markoljanak vagy a torkom köré kulcsolódjanak. Közben gyanítani kezdtem azt is, mi is lehetett az a csattanás, amelyet közvetlenül azelőtt hallottam, hogy üldözőm világot gyújtott volna. Alighanem a boroskancsót verhette le, gondoltam, miközben a gyertya után tapogatott, s gyanúm rövidesen be is igazolódott, mert a pince földjének azon a keskeny sávján, amelyre rejtekhelyemről odaláttam, egyszerre csak megjelentek a kidőlt vörösbor lassan, tétovázva csordogáló, meg-megiramodó sötét patakocskái, amelyek, mint valami folyékony, veres ujjak, mintha szintúgy énutánam kutattak volna, hogy utolsó erejükkel, mielőtt a föld beszívja őket, még reám mutassanak, fölfedve nevetséges rejtekhelyemet. És talán csakugyan ezek az áruló, folyékony ujjak vezették nyomra üldözőmet, vagy a zsák szokatlan kihasasodása szúrt szemet neki a gyertyavilágnál, mert a következő szempillantásban már hallottam is a lépteit, s azután mindjárt a csizmájából is megláttam egy darabot. Ez a lábbeli azonban sokkal elnyűttebb és mocskosabb volt annál, semhogy a szép hadnagyé lehetett volna, s nem lehetett az övé az a repedezett, fekete körmű kéz sem, amely a fal s a fövenyes zsák közé furakodva megragadta a bokámat, hogy annál fogva rángasson ki szánalmas búvóhelyemről a gyertya meg-megbicsakló fényébe. Mindhiába igyekeztem megkapaszkodni a fal penész lepte, síkos köveiben vagy a zsák vásznán keresztül a föveny mállékony falában, melyből ha sikerült is megragadnom egy marékra valót, menten kifolyt ujjaim közül, s én a hátamon szánkáztam kifelé a világosságra, bele egyenesen a kiömlött bor tócsájába, amely eláztatta hátamon a ruhát. Gerincemet kiálló kődarabok horzsolták, s ahogy fektemből fölfele néztem, tulajdon csupasz combom és lábszáram felett, amelyről a vonszolódásban visszaomlott a szoknya a derekamra, fekete, varkocsba font, zsíros hajat láttam, apró, ferde, fekete szemeket, és széles vigyorban kivillanó, csorba, sárga fogsort. E látványtól olyan erővel öntött el a borzadály és a szégyen, hogy egy kis időre, azt hiszem, elhomályosult az eszméletem. Sikoltani akartam, a „tatár” azonban, ki bokámat eleresztve most ott térdepelt fölöttem, fölibém hajolt, s egyik tenyerét a szájamra tapasztotta, másik kezével pedig villámló pengéjű, szépen megmunkált nyelű kést táncoltatott vigyorogva a szemem előtt, hogy értésemre adja, ha nem hallgatok, fölhasítja vele az arcomat, vagy ki tudja, talán a torkomat is. Az imbolygó gyertyavilágnál is jól láttam karmokra emlékeztető, töredezett körmeit, szennyes ingét, amelynek vászna a verejtéktől, a vértől vagy ki tudja, miféle mocsoktól, sötét foltokban keményre száradt, s amikor rám vetette magát, közvetlen közelről láttam a nyakát s rajta a nagy, levedző, vörös kelést is, amelyről félrecsúszott a kötésnek használt mocskos rongydarab. Amikor megpróbáltam orcámat legalább e fertelmes látványtól elfordítani, tekintetem arra a jókora kődarabra esett, amellyel korábban a káposztás hordó fedelét nyomtattuk le, de mivel a hordó egy ideje üresen állott, a kő is háborítatlanul pihent egynehány hónap óta a pince földjén. Most azonban, hogy hátamon való vonszolódásom közepette helyéből valamelyest kimozdíthattam, a frissen föltárult földsávnak a pince földjénél sötétebb, holdsarló alakú foltjában csak úgy nyüzsögtek ama fakó, hosszúdad testű, sok lábú kicsiny férgek, amelyeket közönségesen pincebogaraknak mondanak. Ösztönszerűleg megpróbáltam odébbrántani fejemet az ocsmány kis teremtmények közeléből, s mintha csak ekkor eszméltem volna rá tehetetlenségemre, arra, hogy helyzetemen éppoly kevéssé változtathatok saját erőmből, akár az a denevér, amelyet kisleány koromban láttam valami csűr ajtajára fölszegezve, szörnyű indulat lobbant föl bennem, s vakító villámként perzselt végig testemen-lelkemen. S jóllehet a haragtól fölindult testemnek minden porcikája küzdeni és támadni szeretett volna, lelökni magamról leigázómat, fölébe kerekedni, és ki tudja, talán vérét is ontani, erős, szíjas teste alá szorulva mozdulni sem bírtam, így az indulat, kifelé törekvő mozgásában meggátolva, mint a vízár, ha valami útját állja, megfordult és megindult visszafelé. Mintha bensőm legközepén holmi kút vagy akna tátongana, amelynek létét mindaddig nem is gyanítottam, s mintha én ebben a kútban zuhannék lefelé egyre mélyebbre és mélyebbre, lelkemben olyan émelyítő kétségbeeséssel, amelyhez hasonlót még soha nem éreztem. Mintha ennek a sötét nyílásnak a túlsó végén a megsemmisülés várna, s rajta keresztül a lelkem egyenesen kizuhanna Isten teremtett világából, én pedig attól fogva nem lennék semmi egyéb, csak holmi mozgó, beszélő tetem, amelyben legföljebb haloványan pislákoló maradéka él érzésnek és gondolatnak. S ki tudja, talán csakugyan így történt volna, ha e zuhanás még tovább tart. A következő pillanatban azonban, úgy tetszett, az előbbi gyilkos indulat, ha megkésve is, megtalálta az útját kifelé, a külső világba, s ott tőlem elválva, tudtomon kívül testté lett, késsé vagy tőrré, amely támadóm háta fölött lebegve szemvillanásnyi ideig késlekedett ugyan, de most halálos biztonsággal lesújtott arra a pontra, amelyen át behatolva egyenesen a szívébe talál: mert egyszer csak éreztem, hogy támadóm teste, amely az imént még valamely vérengző fenevad, medve vagy oroszlán erejével szegezte földhöz az enyémet, elernyed, mintha hirtelen álomba zuhant volna. S bár e magatehetetlen test a korábbinál is nagyobb súllyal nehezedett rám, mégis, a következő szempillantásban könnyedén letaszítottam magamról, akárha azon álmok egyikét álmodnám, amelyekben a falak hirtelen átjárhatóvá válnak s a levegőt tapodva olyan könnyedén emelkedünk a magasba, mintha vízben lebegnénk. Ahogyan e váratlan fordulattól egészen összezavarodva fektemből fölpillantottam, Lang Mátyás aggodalmas arcát láttam magam fölött, s mellette az utca túloldalán lakó, tagbaszakadt tímár jóságos, vizeskék szemét és széles, haragvó ábrázatát.

– Gyorsan, Orsicska, mielőtt magához tér ez a haramia! – szólt rám sürgetően, és csizmája orrával odébb lökte eszméletlen támadómat, akit az imént hatalmas bal kezével mint holmi kölyök ebet ragadott nyakon és rántott le rólam, miután a jobbjában szorongatott muskétájának agyával jókora ütést mért a „tatár” koponyájára. Láttam, hogy a lépcső lejáratánál ott álldogál még néhány környékbeli férfi, s résztvevően nézi, ahogyan engem Lang s a tímár föltámogatnak a földről, sietősen végigtuszkolnak a pincén, föl a lépcsőn, majd ki a kapun, s át az utca túloldalára, a tímár házának udvarába, ahol a mester két legénye már hozta is a lajtorját a csűrből, majd nagy sietősen a padlás ajtajának támasztották. Megmentőm, a vörhenyes hajú, nagy darab tímármester elindult fölfelé a lajtorján, én pedig Lang biztatására reszkető lábbal megindultam utána, bár eközben erősen szégyenkeztem a pince földjén elpiszkolódott, csatakos ruházatom s különösen a szoknyámon éktelenkedő veres borfolt miatt, amelyet most, hogy hátat fordítottam nekik, az udvarban ácsorgóknak mind látniuk kellett. Miközben fölfelé kapaszkodtam a létrán, fél füllel el-elcsíptem néhány szót az odalenn álldogáló férfiak beszédjéből, ilyenféléket, hogy „…talán még idejében érkeztünk…”, „…tán még nem volt ideje a gaz latornak…”, „…a leánynak, szegénynek a becsülete, hogy megmaradt-e…”, „…panaszt kellene tenni a kapitányuknál…”, „…áá, ezekkel ujjat húzni? Isten mentsen…”, „…mind haramiák ezek, kapitány, közkatona, egykutya…”, „…mindent, amit a kamrámban találtak…”, „…nekem két jó nyári nadrágomat vitték el, meg egy posztókabátot, még egészen új volt…”, s amikor fölértem a létra tetejére, a ház gazdája, ki élemedettebb kora és nagy teste ellenére fiatalos fürgeséggel már fölszaladt előttem a létra tetejére, jobbját nyújtotta, hogy besegítsen a padlás ajtaján, amelyet bal kezével már belökött előttem. Hallottam, amint beszól az ajtórésen: „Ne ijedjen meg, Orsicska, csak mink vagyunk azok!”, s amikor meggörnyedve, majd négykézlábra ereszkedve szerencsésen bejutottam a padlásra, s kissé beljebb kúsztam, helyére rántotta mögöttem az ajtót, s már indult is fürgén lefelé. Amikor odabenn térdeltemben fölegyenesedve körülnéztem, kis híján fölsikoltottam, mert a félhomályban, nem messze tőlem, valami sötét tömeget pillantottam meg, amely pokróccal leborított ruhák halmának tűnt föl, ez a ruhacsomó azonban hirtelen megmoccant, és lassan elkezdett felém kúszni. Ijedtemben talán fölrántom a padlásajtót, s fejjel előre vetem le magamat az udvar kövére, de a szemem, szerencsémre, már hozzászokott valamelyest a félhomályhoz, s a csúszva közeledő pokróc- és ruhagombolyag fölött, nagy megkönnyebbülésemre, most már tisztán ki tudtam venni mostohám falfehér ábrázatát. Ha nem zavartak volna össze annyira az elmúlt óra eseményei, már az imént, a tímár szavaiból is sejtenem kellett volna, hogy őt is ott bújtatták el a padláson kevéssel korábban, gondolom, mindjárt azután, hogy Lang kimenekítette a házból. Mostohám mellém húzódott, majd széttárta a vállára terített, nehéz pokrócot, s egyik végét az én vállamra borította. „Bántottak?”, kérdezte suttogva, reszkető, alig mozgó ajakkal, s ahogy a pokróc alatt egymáshoz szorultunk, hallottam, hogy vacog a foga, talán féltében, de az is lehet, hogy a padlás hidegétől, amelytől a pokróc csak alig-alig bírta megvédelmezni. Ekkor eszméltem csak rá, hogy én magam is reszketek egész testemben. Oltalom és meleg után sóvárogva odasimultam mostohámhoz, ő pedig átfont a karjával, és görcsösen magához szorított. Darab ideig ott reszkettünk egymás karjában a pokróc alatt: mostohám orcáját a vállam gödrébe fúrta, én pedig az ő vállát szorongattam teljes erőmből, mígnem lassanként reszketésünk csillapulni kezdett. Valahányszor zajt hallottunk odalentről, mostohám fölkapta a fejét, s erősen fülelt, nem üldözőink közelednek-e, majd a zaj elültén ismét vállam gödrébe temette orcáját, s én a nyakamon éreztem forró, kapkodó lélegzetét. Egy ízben hirtelen valami csattogást hallottunk közvetlen közelről, majd olyanszerű hangot, mintha kenetlen szekér nyikorogna. Összerezzentünk, s olyan görcsösen szorítottuk a másikat, mintha annak testébe átolvadva próbálnánk elmenekülni a fenyegető veszedelem elől, pedig csak egy elhullott búzaszemeket keresgélő galamb rebbent föl a fejünk fölé s röpült ki a padlásablakon nagy szárnycsattogással. Alig csillapodtunk le kissé e riadalom után, amikor újra zajt hallottunk, ezúttal lentről az udvarról. Néhány pillanatig mindketten félrehajtott fejjel hallgatóztunk, mint a puskaropogásra fülelő őz, mert lentről, az udvarból léptek zaja hatott föl hozzánk, majd hallottuk, amint odalenn a tímár, házigazdánk e kényszerű vendégeskedésben, azt mondja valakinek: „Odafenn vannak a padláson…” Azután hallottuk, amint a lajtorja felső, kampós vége odakoppan a padlásajtó küszöbéhez, s hogy valaki elindul a lajtorján fölfelé. Mostohám rémületében úgy szorongatta a karomat, hogy későbben megkékült a helye, s gondolom, én is éppen így szoríthattam az övét, miközben mozdulatlanná dermedve, mint a kígyó bűvölte madarak, meredtünk a padlásajtóra, amelyet a fölfelé igyekvő személy kisvártatva nagy sebbel-lobbal belökött. Tenyeremet a számra tapasztottam, hogy föl ne sikoltsak, s csak néztem meredten az ajtónyílás világos négyszögében fölbukkanó alakot, akiben a hirtelen fénytől káprázó szememmel csak néhány szempillantásnyi idő múltán ismertem föl apámat. Apám szeme szintoly nehezen szokhatta a benti homályt, mint az enyém e hirtelen támadt világosságot, mert tekintetével nyugtalanul pásztázta az elébe táruló látványt, mintha mindaddig, amíg tulajdon szemével meg nem győződött valóságukról, nem hitte volna el derék házigazdánk, a tímármester szavait, s nem bízott volna benne, hogy csakugyan ott talál épségben a padláson. Amint tekintetével sikerült kitapogatnia arcomat a félhomályban, ügyet sem vetve mostohámra, ki első rémületében a fölnyíló ajtó láttán a hátam mögé bújt, apám kinyújtotta felém a kezét, s ott, a lajtorján álltában hevesen magához rántott. Ahogy ott térdeltem előtte az ajtónyílásban, két tenyere közé fogta az arcomat, s oly mohó, nyugtalan, majdhogynem haragos tekintettel fürkészte vonásaimat, mintha egyetlen rövid pillantás nem nyugtathatta volna meg kellőképpen afelől, hogy csakugyan én vagyok az, és nincs miért aggódnia többé.

– Nem esett bajod? – kérdezte olyan rekedten, mint aki megégette a nyelvét valamely forró étellel, s én éreztem a hangján, hogy haragos, amiért kénytelen volt énmiattam kiállani a féltés kínját, és megtapasztalni azt az érzést, amely mindnyájunk osztályrésze, ha valamely személy vagy dolog a kelleténél drágább a szívünknek: azt, hogy boldogságunk és lelkünk nyugalma játékszer a vaksors kezében.

Tőlem telhetőleg igyekeztem megnyugtatni, hogy nem esett bajom, de szemmel látható aggodalma azért igen jólesett. Hálatelt szívvel, gyöngédségére szomjasan kulcsoltam át a nyakát, ő pedig magához szorított, s tán megpróbál a karjában levinni a lajtorján, mintha legalábbis a lábam tört volna, ha én nem intek a szememmel figyelmeztetőleg, hogy mostohám még odabenn van. Apám, észbe kapva, kissé oldalt húzódott a lajtorján, s engedte, hogy kezébe kapaszkodva, oldalazva elinduljak lefelé, ő pedig némiképp szégyenkezve, hogy így megfeledkezett róla, beszólt még mindig odabenn kucorgó mostohámnak:

– Elmentek már – mondta neki –, lejöhetsz nyugodtan…

S neki is kezét nyújtotta, hogy a padlásajtón kisegítse.

Odalenn apám kezet rázott a derék tímárral, s megköszönte neki, hogy gondjaiba vett bennünket, az pedig jólelkűen szabódott, mondván, mindenki ezt tette volna a helyében, s mérgesen szidta azt a „haramia népséget”, akiktől az apám hozta hírek szerint most már rövidesen megszabadul a város, mivel a tanács úgy döntött, a kért ágyúkat a rendelkezésükre bocsátja, s kapitányukat is bőségesen lekenyerezte annak érdekében, hogy mielőbb elhagyják a várost. A körülállók (mert néhányan a szomszédságból körénk gyűltek, hogy apám híreit meghallgassák) ezeket az újságokat nagy megelégedéssel fogadták, csak akkor kezdtek zúgolódni, amikor kiderült, hogy a tanács nemcsak ágyúkat ígért a katonáknak, hanem ágyúvontatáshoz szükséges lovakat is vagy negyvenet. Ezeket a lovakat, jegyezte meg ingerült ábrázattal a tímár, ki maga is tartott lovat, alighanem megint csak a polgárságtól fogják erővel kicsikarni, ahogyan azt már több más alkalommal is megtették. Ezután a tímár, ki most már fölváltva szidta a haramia magyarokat s a tanácsot, Lang Mátyással az oldalán átkísért bennünket a saját házunkba, mert látni akarta, mennyi kárt tettek benne a katonák, és bizony nem keveset: magukkal vitték a ruhanemű nagy részét, s korántsem csak a német holmit, hanem még mostohám maga varrta szoknyáit és kötényeit is, nemkülönben apámnak két jó posztókabátját. Elvitték a selyemmel hímzett abroszokat és lepedőket mind egy szálig, de lába kelt az ezüstneműnek is, egyebek között annak a szélmalmot ábrázoló, arannyal futtatott ezüstpohárnak is, amellyel a tanács ajándékozta meg apámat esküvője alkalmából, nemkülönben a kerek, fali tükörnek. Meghagyták viszont, ki tudja, miért, talán mert már amúgy is roskadoztak a rablott holmi terhe alatt, a nagy, négyszögletű asztalt borító, szép keleti szőnyeget, s ha már el nem vihették, legalább alaposan megrongálták s elrútították a frissen rakott cserépkályhát: több helyütt leverték róla a csillogó zöld mázat, szegény János apostolnak pedig elütötték a fejét, s most nyaka felett nyers, fakó foltban tűnt elő a mezítelen cserép. Az ablak nemrégiben beüvegezett ólomkarikái közül is kiverték a katonák egynehányból az üveget, talán mérgükben, hogy a mostohám s én kicsusszantunk a kezük közül. Amikor mostohám Lang és a tímár kíséretében, sírva és jajgatva, a konyha s a kamra felé indult, hogy az ott keletkezett károkat is számba vegye, apám sietősen a cseresznyefa asztalkához lépett, amelynek zárját szerencsénkre nem feszítették föl a katonák, és elforgatta a titkos fiók gombját, hogy meggyőződjék róla, a ládikát, amelyben a pénzét őrizte, nem találták meg a fosztogatók, majd ő is mostohám s kísérői után sietett.

Nagy volt hát a kárunk, bár talán mégsem akkora, hogy szükségképpen olyan nyomorúságos hét szűk esztendőnek kellett volna reánk következnie, mint amilyenben az elkövetkező hónapokban részünk volt. Apám, ha vonakodva s kelletlenül is, a házon esett károkat még csak helyrehozatta, azt azonban kereken megtagadta, hogy elveszett ruhaneműnk pótlására újat vásároljon vagy csináltasson nekünk. Ha több és szebb holmira van szükségünk, mint az, amit a rablók meghagytak, szőjünk s varrjunk magunknak, ahogyan azt szegényebb házaknál mindig is tenni szokták, mondogatta. Ha pedig odahaza nem tudunk selyemmel hímzett vagy arannyal kivarrott, cifra holmit készíteni magunknak, érjük be az egyszerűbbel, hiszen a nagy cifrálkodás amúgy sem vezet semmi jóra.

Én azonban keresztanyám sok buzgó tanítgatása ellenére sem forgattam sohasem valami ügyesen a tűt, s fáradozásaimnak összeszurkált, megkérgesedett ujjaimon kívül más eredménye most sem mutatkozott. Így nemhogy elrablott ruháimat nem sikerült újakkal pótolnom, még az is megesett, hogy mostohám, otromba, egyenetlen öltéseim láttán még azt a hitvány alsó lepedőt is kikapta a kezemből, melynek beszegésével bajmolódtam, s maga fejezte be a munkát, hogy azután kelletlenségem és restségem miatt újra meg újra bepanaszoljon apámnál, kitől különben is eleget hallgathattam, hogy az én kelengyém is a rablók zsákjába vándorolt, s ha én nem készítek magamnak újat, más bizonyosan nem fog.

Ami apámat illeti, az ő lelkében az irántam való szerető aggodalmat rövidesen gyanakvás és haragos indulat váltotta föl. Mindjárt másnap faggatni kezdett, hogyan is esett hát az a dolog a katonával, s hasztalan beszéltem el neki a tőlem telhető legaprólékosabban mindent, újból s újból visszatért a dologra. Kiváltképp azt szerette volna megtudni, miként lehetséges, hogy mostohám baj nélkül átjutott a tímár házába, engem azonban úgy kellett a legutolsó pillanatban kimenteni üldözőm keze közül, ha ugyan nem volt már így is késő… Elállták az utamat, suttogtam apám tekintetét kerülve, de mivel én magam is bűnösnek éreztem magamat valamelyest a velem történtekben, szavaim nem csenghettek igen meggyőzően, és így nem is sikerült eloszlatnom apám gyanúját. „Akkor későbben miért engedtek el mégis?”, folytatta a faggatózást, mire én, mert röstelltem volna újabb hazugságot kitalálni, s talán mert elég leleményes sem voltam hozzá, azt suttogtam, hogy nem tudom, még csak nem is sejtem. Emellett azután ki is tartottam, pedig láttam apámon, hogy ettől a választól egyre ingerültebb lesz, s végezetül már azzal fenyegetett, addig ki nem teszem a lábam a szobából, amíg az igazat el nem mondom, ha ott kell is éhen s szomjan vesznünk mindkettőnknek. Én pedig mindhiába igyekeztem legjobb lelkiismeretem szerint a teljes igazságot elmondani neki, ami talán többé-kevésbé sikerült is, ha csak a külső körülményeket tekintem, lényege szerint azonban mégsem, s nemcsak azért, mert féltem, hogy megharagszik, ha őszintén beszélek. Amikor olyanféle kérdéseire próbáltam megfelelni, miért nem indultam meg hát késlekedés nélkül mostohám után, vagy hogy miért a pincénkbe s nem a szomszéd házba menekültem, emlékezetemben mindhiába kutattam válasz után, mert akkori belső állapotom emléke valami mozgó, sűrű ködként tűnt föl előttem, amely egyébre sem jó, csak arra, hogy igazi érzéseimet eltakarja. Egy idő után azonban mégiscsak belefáradt a faggatásomba, s talán a gyanakvása is csillapult valamelyest, mert egy megvető legyintéssel utamra engedett, hogy azután néhány nap vagy hét után újból elkezdje a vallatásomat.

A másik pont, amelynek firtatásába apám soha nem látszott belefáradni, az volt, vajon csakugyan idejében érkeztek-e még a megmentőim. De egészen bizonyos vagyok-e benne? vallatott újra meg újra. Igen, bizonyos vagyok, feleltem, hogy véget vessek a vallatásnak, valójában azonban magam sem tudtam, vajon az, ami történt, elegendő volt-e ahhoz, hogy elveszítsem a becsületemet, vagy sem. És szemlátomást ugyanez a kérdés foglalkoztatta mindazokat az embereket, akik hallottak a velem történtekről. Ha végigmentem az utcán viseltes öltözékemben, mert a jobb ruháimat mind elvitték a rablók, örökösen magamon éreztem az emberek kíváncsi, szánakozó vagy megvető pillantását, s e kíváncsiság nekem olyan igen rosszulesett, hogy idővel jóformán már ki sem tettem a lábam a házból. Csakhogy ott is apám gyanakvó s mostohám és Ersók szolgáló ellenséges pillantása kísérte minden lépésemet, s ezek elől már végképpen nem volt hová rejtőznöm.

Lassanként erős búskomorság vett erőt rajtam: éjszakánként már régen elhangzott az őr éjfélt jelző kürtszava, amikor én még mindig álmatlanul forgolódtam, reggel pedig, amikor magamra eszmélve elgondoltam, milyen kevés jót tartogat számomra az előttem álló nap, legszívesebben visszamenekültem volna a takarók melegébe s az álom öntudatlanságába. Megesett, hogy az álom egy másik, reményteljesebb világba vitt, s ébredéskor még ott munkált testemben és lelkemben valami örömteli várakozás. Ilyenkor éppoly fürgén pattantam ki az ágyból, mint más, boldogabb időkben, amikor azonban ráeszméltem való helyzetemre, tagjaimon ólmos fáradtság ömlött el, mintha csak egy kemény munkával eltöltött nap legvégén, s nem a legelején járnék, s ha aznapi teendőimet elszámláltam magamban, tehetetlen kétségbeesésemben kis híján sírva fakadtam. Még szokásos mohóságom is cserben hagyott: csak piszkálgattam étvágytalanul az ételt, s egy-két falat után eltoltam magam elől a tányért.

Búskomor szótlanságom végül mégiscsak szemet szúrhatott apámnak. Láttam, hogy időről időre megáll rajtam a tekintete, s hosszan, fürkészőn néz reám. Nyíltan ugyan nem merte firtatni, mi bajom lehet, mert tartott mostohám féltékenységétől, de alighanem sokat rágódhatott rajta magában, mihez is kezdjen velem. Így juthatott végtére arra a gondolatra, hogy fölkeresi keresztanyámat, s az ő segítségét kéri. De az is meglehet, hogy keresztanyámnak már amúgy is a fülébe jutott valami a velem történtekről, és már egyébként is szándékában állt meglátogatni. Elég az hozzá, hogy apám egyik nap azzal jött ki hozzám a konyhára, ahová a kapu nyílásának hangját meghallva visszahúzódtam, hogy menjek be a szobába, mert látogatóm van. Nekem hirtelen annyiféle reménység rohanta meg a szívemet, annyi mindent képzeltem össze abban a néhány pillanatban, míg öltözékemet igyekeztem valamelyest rendbe hozni, miközben titokzatos látogatóm kilétén töprengtem, hogy megvallom, némi csalódást éreztem, amikor láttam, hogy csak keresztanyám várakozik reám a külső szobában. Amikor azonban mindkét kezét felém nyújtva hozzám lépett, s nyájasan üdvözölt, mondván, azért jött, mert már rég nem látott, és hiányoztam neki, könnybe lábadt a szemem, mert hosszú ideje nem szólt senki ilyen kedvesen hozzám. Keresztanyám fél karjával átfogta a vállamat, s apámhoz fordulva azt mondta, elvinne magához most mindjárt aznap délutánra, ha apám nem ellenzi. Apám jóváhagyólag bólintott, én pedig engedelmesen elindultam keresztanyám oldalán, mert tudtam, hogy az ő társaságában nem kell tartanom a kíváncsi vagy megvető pillantásoktól.

Keresztanyám házát szerencsés véletlen folytán elkerülték a fosztogatók, s így mindent változatlanul, ugyanolyannak találtam, mint fél esztendeje, amikor utoljára ott jártam. A kályha faragott apostolai közül itt egynek sem hiányzott a feje, s ott függött a falon épségben a két kárpit is, melyek egyikén beesett horpaszú, pettyegetett fenevadak űztek valami agancsos, szarvas- vagy inkább kecskeforma állatokat hatalmas liliomkelyhek és csudálatosan indázó, virágba borult bokrok között, amilyenek valóságos erdőben soha, hanem talán a Paradicsomkertben nőhettek utoljára, másikán pedig sisakos, lábvértes, pogány harcosok küzdöttek egymással magas, csipkés levelű fák tövében, miközben a magasból pajzsos, sisakos istenasszony figyelte őket, lábuknál pedig a nagy, sárga virágokkal telehintett réten pávák sétálgattak párosával, nyulak ugrándoztak, s egy kis tó körül hosszú nyakú, szürke madarak, talán gémek gubbasztottak fél lábon álldogálva. Ott függtek a falon teljes számban a büszke tartású, szigorú tekintetű asszonyságok is, kiknek haját gyöngyfüzér vagy aranybogláros fejpánt fogta össze, s furcsa, kifordult kéztartással csippentették két ujjuk közé a keszkenőt vagy a rózsát, amelyet a képíró a kezükbe adott, nemkülönben a zsinórozott mentét viselő, bajuszos, komor tekintetű férfiak, kiknek pirospozsgás orcája és kidülledő, kerek fekete szeme lakomákról, több napon át tartó mulatságokról és vadászatokról árulkodott, s arról, hogy megszokták a parancsolást, de azt is, hogy fegyverrel védelmezzék magukat s övéiket. Ahogyan nagy elhagyatottságomban e képeket nézegettem, arra gondoltam, bizonyára az én ismeretlen, rég elholt rokonaim is ilyenfélék lehettek, s hogy talán közöttük inkább otthon éreztem volna magamat, mint e fukar és szűkkeblű városban, ahol mindenkit ezer szabály béklyóz, és ahol mindnyájan egymás rabjai és börtönőrei vagyunk. Hátha mégiscsak figyelnek és óvnak engem abból a másik világból régen megholt nagyapám s ükapáim, ábrándoztam, s talán ezek a díszes öltözékű, büszke tartású asszonyok is, ha egyszer találkozhatnék velük, elismernének maguk közül valónak…

Keresztanyám intett, hogy üljek le szokott helyemre, az ablak közelébe, azután maga is leült mellém, s talán mert látta, miként pásztázza végig pillantásom a helyiség ismerős tárgyait, arról kezdett kérdezgetni, igen sok kárt tettek-e a katonák nálunk a házban. Amikor meghallotta, hogy magukkal vitték a ruhanemű nagyobbik részét, s hogy a maradék hitvány holmimban jószerivel az utcára sem merek kilépni, fölállt, és a szekrényhez lépett. Némi keresgélés után előhúzott egy fekete, eléggé finom posztóból készült, bár kissé viseltes ruhát, majd egy szederszín szoknyát, s az ablakhoz lépve gondterhelten forgatni s vizsgálgatni kezdte őket. Azután intett, hogy álljak föl, s egyiket a másik után hozzám próbálta.

– Sebaj, majd hozzád igazítjuk őket – mondta kissé rosszkedvűen, mert látni való volt, hogy a ruhákat nálam alacsonyabb s testesebb személyre szabták. Egy gombolyagból hosszú cérnaszálat tépett, körülkerítette vele derekam, kebelem és csípőm, majd a fonal maradékát leszakította, behívta a kis szolgálót, s a fonalat s a ruhát a kezébe nyomta, mondván, jól vigyázzon reá, s majd ő később előrajzolja neki, hol mennyit kell beljebb venni a ruha s a szoknya derekából. Valami köszönetfélét suttogtam, de keresztanyám csak legyintett. „Ugyan, semmiség”, mondotta, „énnekem már amúgy is szűk volt mind a kettő”, majd székét még közelebb húzta az enyémhez, s kezemet két tenyere közé fogva, halk, szelíd hangon arról kezdett beszélni, hogy úgy hallotta, egyéb megpróbáltatásban is részem volt, s hogy ez bizonyára igen sok szívfájdalmat okozott nekem.

– Ne feledd – folytatta óvatosan, a szavakat keresgélve –, hogy bármi essék is velünk, ha azt nem a mi vétkes szándékunk idézi elő, hanem a körülmények, amelyek fölött nincsen hatalmunk, Isten nem rója föl bűnünkül, még ha talán az emberek… az emberek szemében… de ne feledd, soha nem az igaz keresztény emberekében, csak azokéban, akik csak a külső tisztességgel törődnek, s azokhoz a meszelt sírokhoz hasonlatosak, amelyekről Üdvözítőnk beszélt, amikor az írástudókat és farizeusokat feddette volt… az ilyen emberek szemében, meglehet, bélyeget viselsz miatta darab ideig, mert azután, hidd el, erről is, mint minden egyébről, megfeledkeznek majd, mert az emberek könnyen felejtenek, még a rosszat is, hát még a jót…

Csakugyan, feleltem neki, a történtek igen sok szívfájdalmat okoztak, s még annál is többet, hogy sok ember akad, aki szerencsétlenségemért engem magamat hibáztat, és még a hozzám legközelebb állók is keményen, szeretetlenül bánnak velem. Nem értem, folytattam, miféle vétkem lehet énnekem, hogy Isten ilyen keményen büntet?

Isten, felelte keresztanyám, nemcsak cselekedeteinkért, hanem szívünk keménységéért vagy gőgjéért is próbára tehet bennünket, vagy éppenséggel azért a vétkes makacsságért, amellyel, az ő akarata ellen háborogva, a minket ért sorscsapások ellen lázadozunk, s Ővele perlekedünk, mintha bizony a Teremtés célja a mi boldogságunk lenne, s hogy mint valami békétlen örökös, ki az örökségből érzése szerint nem kapta meg a neki járó részt, perbe akarunk szállani Ővele! Ahelyett, hogy azt néznénk, amiért hálásnak kellene lennünk: lám, nekem van fedél a fejem fölött, van jó apám, aki gondoskodjék rólam testiekben, ha talán lelkiekben nem is úgy, ahogyan én szeretném…

– Gondolj csak azokra a boldogtalan teremtésekre, akik az utcákon kóborolnak, amíg a város a darabontjaival ki nem űzeti őket… Vagy azokra, akiknek házát a katonák fölégették, akiket rabságba hurcoltak, vagy azokra a szerencsétlenekre, akiknek egész családját elvitte a pestis! Különben sem tudhatjuk – folytatta kissé emeltebb hangon, mert arcomról leolvashatta, hogy szavait dacosan elzárkózó lélekkel hallgattam –, mi a szándéka velünk Istennek, s jóllehet téged csakugyan erősen megpróbált, meglehet, hogy éppen a tulajdon lelked javáért teszi, azért, hogy ne az e világi javakon csüngj, mint a kisgyermek, aki sír és toporzékol, ha nem kapja meg, amit szeretne, hanem megtanuld megvetni ezeket, hogy azután csak még buzgóbban keresd Őnála mindama támaszt és szeretetet, amit mi, esendő, bűnös, zűrzavaros érzéseinkbe minduntalan belégabalyodó emberi lények amúgy is csak gyarló formában adhatunk meg egymásnak…

Az eztán következő hetekben még jó egynehány délutánt töltöttem keresztanyámnál hasonló beszélgetések közepette. Első látogatásom után néhány nappal keresztanyám ismét beállított hozzánk, karján a termetemre igazított fekete posztóruhával és szederszín szoknyával. Ettől fogva, ha odahaza éppen nem volt rám szükség, vagy ha apám időlegesen fölmentett valamely, mostohám által rám rótt házi teendő alól, mindig keresztanyámhoz siettem, mert szívemet örömmel és békességgel töltötte el házának nyugalma, a szoba, ahol kisleány korom óta jóformán semmi sem változott, s mert jólesett nekem keresztanyám szelíd, nyájas beszéde és vigasztaló pillantása, nemkülönben az aszú szilva, amellyel majd minden alkalommal megkínált, valahányszor látta, hogy figyelmem lankadni kezd, s minduntalan vágyakozó pillantásokat vetek a konyha felé. Mindazonáltal talán javamra írható, hogy bár javarészt ezeknek a kellemetességeknek a kedvéért jártam hozzá sűrűbben, őszintén reménykedtem abban is, hogy keresztanyám révén birtokába jutok majd annak a bölcsességnek, amely lecsillapítja szívemben a megbántottság és kínzó elégedetlenség háborgását, s amelynek segítségével előbb-utóbb meglelem talán a belső csöndességet és békességet.

Keresztanyám legelsőbben is a többi ember, főként a hozzám legközelebb állók iránti türelemre és megértésre buzdított erősen. Kiváltképp attól óvott, hogy a haragos indulatot magamon eluralkodni engedjem. Szokásuk az éretlen és értetlen elméknek mindenféle gyermeki dolgokra vagy csupán a gyanúságra is fellobbanni, s ha ilyenek vagyunk, alig is különbözünk az oktalan állatoktól, s olyanok vagyunk, mint a medve, mely a fehér gyolcsra, vagy az áspiskígyó, mely tulajdon árnyékára minden ok nélkül felindul, mondogatta. Ha megbántanak, ne engedjem, hogy szívemen úrrá legyen a dühös indulat, tanácsolta, hanem próbáljam meg magamat annak a személynek a helyzetébe belegondolni, akitől a bántást elszenvedtem. Akkor mindjárt látni fogom, hogy a bántásra talán magam is okot adtam, vagy ha mégsem, szavait akkor sem föltétlenül az irántam táplált rosszindulat diktálta, hanem a rosszkedv vagy a keserűség, tulajdon életének az enyémhez sok mindenben hasonló nyomorúsága.

És én csakugyan igyekeztem is keresztanyám intéseit megszívlelni, s e próbálkozásban ki is tartottam valamennyi ideig. Valahányszor apám vagy mostohám olyat szólt, ami nekem igen rosszulesett, megpróbáltam a helyükbe gondolni magamat, és csakugyan, némely szavuk és cselekedetük, amely annak előtte fájdalmat és haragot okozott volna, most nagyon is érthetőnek, természetük és helyzetük majdhogynem szükségszerű folyományának tűnt föl előttem. E fölismerés mintha csakugyan mérsékelte volna bennem a haragos indulatok erejét, csakhogy a várt megnyugvás és békesség helyett ólmos egykedvűség telepedett reám, s az élet mindinkább olyan kásahegynek tűnt föl előttem, amelyen kedv s étvágy nélkül kell keresztülrágnom magamat.

S hogy így figyeltem őket, s próbálgattam az ő szemükön keresztül nézni a világot, egyszerre csak föltűnt nekem: apám újabban valaminő aggodalmas és kímélő figyelmet erőltet magára mostohámmal szemben, az pedig csillogó szemmel, fontos arccal tesz-vesz, s többé nem sorolja fel minduntalan gyászos arccal, mennyi kárt okoztak nekünk a katonák, és mennyi munkája ment miattuk veszendőbe, egy ízben pedig álmélkodva hallottam, hogy arról beszél valakinek, rosszabbul is járhattunk volna.

– Még szerencse, hogy minálunk nem gyújtogattak – jegyezte meg valamely Kassáról érkezett hírek hallatán. – Mihez fognánk akkor, éppen most, ha nem lenne fedél a fejünk felett?

Talán bizony mostohám is az enyémhez hasonló lelki gyakorlatokra adta a fejét, töprengtem, hogy most egyszerre csak vigaszt talál másoknak az övénél keservesebb sorsában, holott annak előtte mindig a magánál szerencsésebbekhez mérte magát? S nagy gyanútlanságomban mintha a templomtorony esett volna a fejemre, amikor Ersók szolgáló – azt hiszem, éppen a karácsonyi lúd töltelékét készítette, és én adogattam a kezére a fűszereket – egyszer csak azt mondta:

– Na, jövőre majd diótörés helyett rengetheti a kisöccsét, az talán inkább kedvére való lesz… Ha ugyan magára bízza az anyuskája, mert amilyen suta, még kifordítaná szegényt a bölcsőből! Vagy nem is tudta, hogy rövidesen kistestvére születik? Örül, mi? – kérdezte sandán, gonoszul vigyorogva döbbent arcom láttán. – Pedig Pünkösdre meglesz, éppen esztendőre a lakodalom után. Nem is hat hónapra, mint némelyeknél! – dünnyögte, miközben sebesen összeöltögette a lúd fölmetszett hasán a sárgás bőrt, s elégedetten vigyorgott, hogy e tüskét ügyesen a körmöm alá bökte.

Azon zavaros érzések közül, amelyek e hír hallatán elfogtak, azt hiszem, a tulajdon ostobaságom felett érzett szégyen volt a legerősebb. Hogy mit is gondolhattam igazából apám házasságáról akkor, félig még gyermekfejjel, már nemigen emlékszem, de alighanem valami affélét, hogy e lépését kizárólag a józan megfontolás diktálta, s igazából áldozat volt a részéről annak érdekében, hogy a nincstelenség rémét távol tartsa tőlünk. Abban is bizonyos voltam mindaddig, hogy a szíve mélyén apám is visszakívánja azokat az időket, amikor kettesben éltünk, és valahányszor mostohám pártját fogja velem szemben, kényszerűségből és gyöngeségből, a szemrehányásoktól való féltében teszi, s ha haragudtam is rá ezért, abban nem kételkedtem, hogy az enyém az első hely a szívében. Most azonban meginogtam ebbéli hitemben, s megszégyenülve kérdeztem magamtól: csakugyan én lennék az, aki szántszándékkal próbál meg éket verni azok közé, akik Isten és ember előtt egymáshoz tartoznak? Csakugyan ötödik kerék lennék apám házában, afféle megtűrt személy, ki helyét nem saját jogán birtokolja, hanem mások türelmének és jóindulatának köszönheti? Legjobb lenne talán elbujdosnom, vagy elemésztenem magamat, gondoltam, és még sok más efféle ostobaság megfordult a fejemben.

Ettől fogva jóformán napjában elszöktem keresztanyámhoz, s igyekeztem elereszteni a fülem mellett apám szidalmait és mostohám zsörtölődését, aki igen rossz néven vette, hogy éppen most vonom ki magamat a házi teendőkből, amikor neki nagyobb kíméletre lenne szüksége. Keresztanyámnál pedig mind vágyakozóbb szemmel nézegettem a díszes öltözékű, méltóságos tekintetű férfiak és asszonyok képmásait, némán kérlelve őket, hogy ne késlekedjenek már sokáig, hanem mielőbb jöjjenek el értem. Különösen gyakran álldogáltam egy karmazsin köntöst viselő, szép fiatal nő képmása előtt, kinek tojásdad orcája, sötét szeme és haja némileg anyáméra emlékeztetett. Tekintete szelídebb volt, mint szigorú társnéié, sötét hajában gyöngyfonadék csillámlott, aranyhímes szoknyájára ejtett baljában rózsaszín, félig kifeslett rózsát tartott, jobbját pedig veres szőnyeggel letakart emelvényen nyugtatta. Szoknyája szegélyéhez apró, lobogó fülű, fehér ebecske törleszkedett, háta mögött a falban pedig egy csúcsos ablak egyik felét lehetett látni, s azon keresztül lombos fákat, alkonyi fényben világító eget, legesleghátul pedig egy zöld dombocska tetején parányi kastélyt, akkorácskát, mint azok a játékszernek tetsző kicsiny templomok, amelyeket a pápisták templomában látható képek némelyikén tart a tenyerén az alapító szent. Képzelgéseimben ezen ifjú asszonyt megtettem távoli rokonomnak, s elképzeltem, hogyan telnének napjaim az ő gyöngéd pártfogása alatt abban a domb tetején álló, kicsi kastélyban…

Egyik nap keresztanyámat íróasztalkájánál ülve találtam, valami levél olvasásába merülve, amelyből jöttömre örömtől sugárzó arccal pillantott föl.

– Jó hírt kaptam, Orsolya! – felelte, amikor jókedvének oka felől tudakozódtam. – Niki öcsém… a fivérem fia, kit több mint tíz esztendeje láttam utoljára… hazatérőben van Heidelbergából, s úgy határozott, útban hazafelé benéz néhány hétre szegény öreg nénjéhez is!

S arról kezdett beszélni, mennyire szerette őt annak idején a kicsiny Niki, amikor ő, friss özvegyként, hosszasabban időzött fivére házánál, s az akkor alig négyesztendős kisgyermek őt második anyjának tekintette. Egynéhány hónappal korábban, folytatta keresztanyám, temették el fivére feleségének anyját, s bár úgy tetszett, a gyermek nem ragaszkodott különösebben anyai nagyanyjához, a halál s a temetés mégiscsak árnyat vethettek kicsiny lelkére, mert egyszer, kora reggel keresztanyám arra ébredt, hogy a kicsiny Niki ott áll az ágya mellett, apró kezével óvatosan megérinti az orcáját, s amikor ő fölült az ágyban s kérdően nézett rá, a gyermek ajka félénk, boldog mosolyra húzódott.

– Megijedtem, hogy te is meghaltál – mentegetőzött, amikor megkérdeztem, miért ébresztett föl ilyen korán. – Olyan mozdulatlanul feküdtél, és nem hallottam a lélegzésedet sem… Ugye, te soha nem halsz meg, nénje? – kérdezte, és seprős szempillájú, hatalmas kék szemével olyan esdeklően nézett rám, hogy a karomba kaptam, s ölembe vonva őt magyarázgatni kezdtem neki: igaz ugyan, hogy minden ember meghal egyszer, s egyszer énreám is ez a sors vár majd, de ha Isten is úgy akarja, az még soká, igen soká lesz, amikor ő már nem kisgyermek lesz, hanem felnőtt férfiú, mint most az édesapja…

– Hát jó… – felelte végül komolyan, amikor sikerült megnyugtatnom, és lemászott az ölemből. – Akkor legalább… – s keresztanyám nevetve rázogatta a fejét, ahogy emlékezetébe idézte a gyermeki okoskodás e furcsa példáját –, akkor legalább azt ígérd meg, nénje, hogy Pünkösd havában halsz meg, amikor a fehér rózsa virágzik! Van egy rózsabokor az ablakom alatt, annak a virágából akarok vinni a sírodra…

Ettől fogva keresztanyámmal mindennapos beszédtárgyunk volt Niki öccsének közelgő látogatása. Az elmúlt évek során keresztanyám fivére leveleiből időről időre értesült hajdani kis kedvence sorsának alakulásáról: milyen előmenetelt tanúsított tutorának keze alatt, milyet a jezsuiták gimnáziumában, milyen büszke volt, amikor egy őszi vadászaton elejtette élete első rókáját, bár egyébiránt nem kedvelte túlságosan az efféle férfias időtöltéseket, s inkább a táncban tüntette ki magát, s szívesebben húzódott a könyvtárszobába vagy anyja szoknyája mellé, ki csak nagy nehezen, vérző szívvel eresztette el maga mellől évekre, hogy külhonban folytassa tanulmányait, de apja, hogy nagyobb bátorságra és önállóságra kapassa, ragaszkodott hozzá, hogy legkisebb fia is megtanulja, miként forgolódjék a nagyvilágban.

Énnekem pedig, ahogy keresztanyámat hallgattam, az ifjú Niki képe kezdett lassanként kiformálódni elmémben, s fokonként felöltötte az én Árgirus királyfim vonásait. Ha majd megismerjük egymást, gondoltam, e szelíd és ábrándos szívben, mert ilyennek hittem, helyzetünk és származásunk különbözősége ellenére, olyan mély rokonszenv, vagy más, még annál is erősebb indulat ébred majd irántam, hogy az győzedelmeskedik a külső körülményeken. Ezeket az ábrándokat bizonyosan korábbi olvasmányaim is táplálták bennem, s ahogy telt az idő, olyannyira elhatalmasodtak rajtam, hogy már-már úgy éreztem, boldogságom útjában mindössze egyetlen akadály áll, nevezetesen, hogy szerény és kevéssé tetszetős öltözékemben – mert jobb híján még mindig a keresztanyámtól kapott, inkább öregasszonyoknak, semmint fiatal leányoknak való ruhákat viseltem – föl tudom-e vajon kelteni a gazdagabb és rangosabb, tehát bizonyára fényűzőbb viseletű asszonyi társasághoz szokott ifjú úr érdeklődését, mert ha nem, ugyan miképpen érhetném el, hogy egyéb jó tulajdonságaimra fölfigyeljen? Ezt az akadályt azonban olyan súlyosnak éreztem, hogy fél éjszakákat töltöttem ébren, töprengve, miként háríthatnám el utamból, s mivel semmi okosat nem bírtam kigondolni, kétségbeesésemben már-már úgy határoztam, hogy öccse ott-tartózkodásának ideje alatt messzire elkerülöm keresztanyám házát, nehogy az ifjú úrnak a szép külhoni leányok fényűző viseletéhez szokott szeméből azt legyek majd kénytelen kiolvasni, hogy érdemtelennek ítél a figyelmére. Így a féltés, a dolgok szokásos sorrendjét fölborítva, előbb vert gyökeret a szívemben, mint a szerelem, s valahányszor egy-egy prémmel szegett bársonyszoknyát vagy díszes süveget láttam az utcán, lett légyen viselőjük mégoly élemedett vagy rút személy is, elöntött a keserű irigység.

Egyik éjjel, amikor hosszas tépelődés és hánykolódás után végül mégiscsak elnyomott az álom, álmomban ismét viszontláttam anyámat. Valami csigalépcsőn haladtam fölfelé egy toronyban, talán éppen annak a kastélynak a tornyában, amelyet a szép, karmazsin ruhás fiatal nemesasszony képén láttam, s a lépcsők sora sehogyan sem akart véget érni. Időről időre hatalmas, üvegezett ablakok mellett kellett elhaladnom: ilyenkor behallottam kintről a szél zúgását, s láttam, ahogy a fák meghajolnak a szélben. Már-már azt hittem, soha nem érek föl a toronyba, örök életemben itt fogok kerengeni ezen a fényesre koptatott falépcsőn, a nagy ablakok közt, s nem látok többé egyebet, csak az ég és a fák, napszakok s évszakok váltakozását, amikor a lépcső megint egyet fordult, s én hirtelen egy szűk deszkaajtó előtt találtam magam. Belöktem az ajtót s beléptem a hatalmas, homályos helyiségbe, ahol mindent vastagon borított a por. Valami padlásféle lehetett, túlsó vége beléveszett a sötétségbe, s én sehogyan sem értettem, hogyan fér el ekkora helyiség egy torony szűk belsejében. Poros gerendákon kellett átlépegetnem, pókhálós dúcok közt bujkáltam, s fejem fölött a magasban tisztán láttam a tetőgerendákról fejjel lefele csüggeszkedő denevérek hegyes fülű kutyafejét, összezárt szárnyukat, amely palástként fedte apró testüket, s ahogy karmos lábukkal álmukban is szorosan markolták a gerendát, amelyben megkapaszkodtak. Néha fölrebbent közülük egy-kettő, s puha, fekete rongydarabokként kavarogtak a tompa, vöröses világosságban. Tán még bagoly is bujkál itt valahol, gondoltam rémülten, s éppen azon töprengtem, ne borítsam-e a felső szoknyámat a fejemre, mert hallottam valahol, hogy a denevérek vak röptükben olykor beléragadnak az asszonyok hajába, amikor váratlanul két oszlop közt kifeszített kötelet pillantottam meg, s a kötélen száradni kiteregetett ruhák sorát: a fehér alsóruhák valósággal világítottak a félhomályban. A ruhák dolga, úgy látszik, még álmomban sem hagyott nyugodni, mert a kötélen függő holmik láttán örömömben megdobbant a szívem. Közelebb mentem egy lépéssel, hogy jobban szemügyre vegyem őket, abban a reményben, tán sikerül észrevétlenül magammal vinnem innét valami csinosabb szoknyát vagy ingvállat…

Amikor azonban már csak egy lépésnyire voltam a kötéltől, csalódottan láttam, hogy a száradni kiterített ruhafélék mindegyike hitvány, viseltes ócskaság, alig több holmi rongynál. Az alsóneműn lyukak tátonganak, az egyetlen, jobb állapotban lévő ingen kimoshatatlan, veres pecsét éktelenkedik, bor- vagy talán vérfolt, s amikor egy szép, ezüstös fényű, látszatra hibátlan tafotaszoknya szegélyét morzsolgatni kezdtem, az mint a pókháló mállott el ujjaim közt. Ugyan, ki bajoskodhatik, és mivégre, efféle eldobni való holmik mosásával és kiaggatásával, gondoltam, s bosszúsan eltaszítottam magamtól a tafotaszoknyát. E hirtelen mozdulatommal azonban véletlenül lesodortam a kötélről az egyik szakadozott fehér rongyot, amelyről már nemigen lehetett megállapítani, ing volt-e valaha vagy valami egyéb. Amikor utálkozva lehajoltam érte, egy pillanatra elállt a szívem verése, mert a padlásdeszkát borító, vastag porban lábnyomokat pillantottam meg: keskeny, női cipellők nyomát, amelyek a lépcső irányából közeledve ott haladtak el mellettem, majd eltűntek valahol a padlás távolabbi végének homályában. Valami ellenállhatatlan vonzásnak engedelmeskedve követni kezdtem a keskeny cipellők nyomát. A padlásnak azon a részén, ahol most jártam, öreg, festetlen ládák álltak egymásra tornyozva. Fűrészpor, korhadó fa, málló posztó és penészes selyem szaga keveredtek egymással, szakadozott pókháló érintette arcomat lágy szellemujjával, s egy ízben kis híján a földbe gyökerezett a lábam a rémülettől, mert az egyik törött láda résén, úgy tetszett, sáros, szakadozott ruhába bújtatott női kar nyomakodik kifelé, mintha csak valamely elevenen eltemetett személy koporsója lett volna az a láda, s az törekedne most onnan kifelé… Közelebb érve láttam, hogy csak egy ócska, fekete ruha foszladozó ujja türemkedett elő a láda megrepedt oldalán keresztül, s az moccant meg kissé a léghuzatban. Ekkor a padlás túlsó végéből, a ládákon túlról valami világosságot láttam derengeni, s mindjárt utána könnyű léptek neszét hallottam. Álltam, mintha sóbálvánnyá váltam volna, s a következő szempillantásban az egyik, emberderék vastagságú dúc mögül anyámat láttam előlépni. Mindjárt tudtam, hogy ő az, pedig a keresztanyámnál látott kép nemesasszonyának aranyhímes ruháját és gyöngyös fejékét viselte, éppen csak hogy a rózsa hiányzott a kezéből s a lobogó fülű, apró eb a szoknyája mellől. Sem őrajta, sem öltözékén nem hagyott nyomot a padlás pora, mindazonáltal szép arca kissé bosszúsnak tűnt, s bosszúságot éreztem ki a hangjából is, amikor odaszólt nekem, mintha csak az imént váltunk volna el egymástól:

– Nem tudod, hová rakhatták ezek a ládámat? – kérdezte, miközben nehéz gyűrűvel ékes, keskeny kezét, amelyen még az ismerős, halovány, barna szeplőt is jól láttam a hüvelykujja tövénél, halántékához emelte, s türelmetlenül visszaigazgatta a helyére egyik elszabadult, sötét hajtincsét. – Nem is tudom, mióta keresem már, de sehogy se bírok ráakadni ennyi ócskaság között…

Azzal piros bársonycipellős lábával türelmetlenül odébb tolt egy kisebbfajta ládát, mely félig elzárta kettőnk között az utat. A szinte teljesen elkorhadt láda azonban anyám lábának érintésétől összeroskadt, s egy szempillantás alatt porrá omlott. A rozsdás vaspántok, úgy tetszett, egy pillanatig még ott függenek egymagukban az üres levegőben, majd azok is szétporlottak, s a láda maradványai közül foszladozó szövetek omlottak elő, egy hajdanvolt díszes főkötő bársonyának penészes foszlányai közül pedig nagy, vérszín ékkő, talán rubin hullott koppanva a deszkára. Vörösen megvillant, mint valami ördögszem, majd elgurult valahová a pókhálós sötétségbe.

Sötét éjszaka volt körülöttem, amikor e különös álomból tulajdon szívdobogásomra fölriadtam. S ahogyan lassan eszmélkedtem a való világra, egyszerre csak eszembe villant, hogy hiszen anyám ládája csakugyan megvan még valahol, odakinn, a régi istállóban, amelyet jó ideje afféle lomtárnak használtunk, s ahová mostohám sok egyéb fölöslegesnek ítélt holmival együtt e ládát is száműzte, amely így megmenekedett a fosztogató katonák mohóságától. Most hirtelen az is az eszembe ötlött, hogy hiszen láttam én valamikor az előző tavaszon, még a mostohám előtti időkben, amint Helena asszony, elrakosgatva a téli holmit s a tavaszit elővéve, kinyitotta ezt a ládát is, hogy a benne lévő ruhákat kissé megszellőztesse s friss levendulaágat rakjon belé a molypillék ellen. Emlékeztem ugyan rá, hogy anyám ebben a ládában tartotta a régi, leánykori ruháit, s tán láttam is a szemem sarkából, amikor Helena a láda tetejét fölcsapta, valami meggyszín bársonyszoknyának a csücskét, de akkoriban nem sokat törődtem e régi holmikkal, most azonban alig bírtam türtőztetni magam, hogy ki ne keljek rögvest az ágyból, s mindjárt az éjszaka közepén meg ne bizonyosodjak róla: megvannak-e még csakugyan? S ha igen, nem fognak-e vajon elmállani azok is az ujjam között, mint az álombeli szoknya? S ha épségben meg is lelném őket, illenek-e vajon az én termetemre (mert azt tudtam, hiábavaló vállalkozás lenne, ha én magam próbálnám őket magamra igazítani).

Ki-kilestem az ágy függönye mögül, világosodik-e már, de még huszadszorra is ugyanazt a sűrű sötétséget láttam terjengeni odakinn, mint valami fekete kását, amelyhez majd csak nagy sokára kezdik vékony sugárban hozzácsorgatni a napvilág tejét. Végezetül nem bírtam tovább: kikeltem az ágyból, lassan résnyire nyitottam a nyikorgó ajtót, s papucsomat a kezembe fogva, nehogy lépteimmel zajt üssek, csupasz lábbal óvakodtam át a külső szobán, hol az ágy függönye mögül tisztán hallottam apám reszelős, elnyújtott horkolását s mostohám halkabb, sípoló lélegzetét, így megnyugodhattam felőle: mindketten mélyen alszanak, nem vertem fel őket az ajtónyitással. Kinn a konyhán magamhoz vettem a mécsest és a tűzszerszámot, majd leakasztottam a szögről rövid, prémes subámat, s csak úgy a hálóköntösöm fölé magamra kaptam.

Odakinn az udvaron az ég sötétje már ritkulni kezdett, a közeledő hajnalról árulkodva. A szomszédos szabóműhely ablaka mögött halovány világosságot láttam: valami sürgős munkához kelhetett föl hajnalok hajnalán a mester, vagy talán egész éjszaka le sem feküdt. A tető fölött egyetlen, nagy csillag hunyorgott, azt hiszem, az esthajnali csillag: mintha közelebb lett volna a földhöz, mint más évszakokban, s reszketeg ezüst sugaraival törékeny, nyakba való ékszernek vagy parányi, ezüst tűpárnának tetszett. Csupasz lábam majd lefagyott a kivágott papucsban, arcomba pedig a szél mintha maréknyi fagyos tűhegyet hajított volna, mert éppen eleredt a hó. Még csak egyetlen fátyolvékonyságú, ritkásan fehérlő rétegben borította be az udvar földjét, de azért amikor az istálló ajtaját néhány futó lépéssel elérve visszanéztem, láttam, hogy papucsos lábam nyoma jól láthatóan feketéllik benne, s csak azt reméltem, reggelig el sem áll a hóesés, s idővel betemeti hajnali utam árulkodó nyomait. Benn az istállóban letettem a mécsest az öreg, kecskelábú asztalra, és világot gyújtottam. Azután magasra emeltem s lassan mozgatni kezdtem a mécsest, hogy ide-oda vándorló világánál rábukkanjak arra, amit keresek. A lassan mozgó fényfoltban először egy falnak támasztott, kicsorbult ásóra esett a tekintetem, majd egy öreg, foghíjas gereblyére, egy régi, elrozsdásodott, összetekert kútláncra, majd meg egy lyukas fenekű kosárra, amelynek fölfeslett fonatai rabságukból szabadulva mereven, szúrósan döftek a levegőbe, mint a kisleányok varkocsa, ha túlságosan szorosra fonják. Egyszerre csak egy halom foltozásra váró lábas szomszédságában nagy rémületemre apró, csupasz emberi alakot pillantottam meg, kisebbet, mint a ma született csecsemő. Furcsán kifordult tagokkal, félretekert nyakkal hevert egy kifakult kendőn vagy rongydarabon, amelyet valami ládafélén vetettek keresztbe, és hullámos, sötét haja, amely inkább felnőtt asszonyéra, semmint csecsemőére emlékeztetett, leomlott kisgyermek öklénél nem nagyobb koponyájáról, s leért csaknem a földig. Reszkető lábbal közelebb léptem hozzá, s rávilágítottam a mécsessel, hogy lássam, a lények miféle rendjébe tartozik e parányi alak, amely egyszerre emlékeztetett felnőtt asszonyra és csecsemőre, s hogy kiderítsem, miféle szörnyű, természet elleni bűntett nyomára vezetett a véletlen. Ahogy közelebb hajoltam, láttam, s e látványtól könnybe lábadt a szemem, hogy hajdani, kedves bábum hever ott megfosztva együgyű ruhácskájától, amely azóta, portörlő ruhaként új életre támadva, alighanem maga is elváshatott már. A bábu fából faragott fején a ragasztott hajból már csak néhány hosszú tincs maradt meg, egyébként tar volt, mint az öregemberek koponyája, s orcájáról is javarészt lekopott a festék, olyannyira, hogy ajka nem is volt már, de nagy, kék szeme, amelyet feketével írtak körül, most is olyan ámulva pillantott rám a festett pillák alól, mint hajdanában. Amikor a kendő csücskét fölhajtottam, láttam, hagy az a dolog, aminek a tetején hever, valójában nem is láda, hanem egy régi, fonott madárkalicka. Ugyanaz lehetett, amelyben réges-régen egy fészkéből kihullott gerlicét nevelgettem. A gerlefit apám találta s hozta haza nekem, s ő készítette neki a kalickát is. Még a kendő is ugyanaz volt, anyám régi, virágos vállkendője, amellyel a kalickát annak idején leborítottam éjszakára, nehogy kedvencem kora hajnalban burukkolásával fölverjen. S mindjárt ezután, közvetlenül a kalicka mögött, megpillantottam azt is, amit kerestem: anyám ládáját. Ott állott éppen, ahová a bábu mutatott félbe törött bal kezével.

A mécsest leraktam az egyik fali polcra, majd leguggoltam a láda mellé, abban a reményben, hogy nyitva találom, de a rozsdás kampót szorosan markolta odabenn a lakat fémtestében a sasszem horga, s minden rángatásom és feszegetésem hiábavalónak bizonyult. Fölhagytam hát a próbálkozással, és fölegyenesedtem, hogy a kulcs keresésére induljak, bár e vállalkozást eleve reménytelennek ítéltem. A mécsesért nyúltam, melynek apró cseréptálkáján túlcsordult az olvadt viasz egy égető csöppje, majd legördülvén a kezem fejére hullott, s ott lassan megdermedt. Álltam, kezemben a mécsessel, s lábam szinte földbe gyökerezett a meglepetéstől, mert a kulcs, mintha csak az imént csempészte volna valaki a kezem ügyébe, ott feküdt a polcon, nem messze onnét, ahonnét a mécsest elvettem, s alighanem jó régen ott heverhetett már, mert amikor reszkető kézzel fölemeltem, sötét, kulcsforma folt maradt utána a porban.

Ismét letérdeltem, most már a kulccsal a kezemben, a láda mellé, s némi forgatás és erőlködés után a kampó vége kiugrott a horog szorításából, én pedig, mielőtt a láda fedelét fölcsaptam volna, igyekeztem jó előre fölkészülni a csalódásra, s azt bizonygattam magamnak, egynéhány megsárgult ingnél s molyrágta, penészes szövetmaradéknál egyebet úgysem fogok találni benne, s bolondság is volna ennél többet remélnem. Amikor végül fölnyitottam, a ládából nehéz, áporodott szag csapott ki: a Helena levendulaága alighanem már régen összeszáradt és szétomlott (az apró, fehérre és szúrósra száradt virágocskák csillagaiból később meg is találtam egynéhányat a szoknya redői közé ragadva). A léghuzatban imbolygó mécsláng fénye meggyszín bársony pelyhecskéiben tükröződött, és azon apró, fehér gyöngyszemek gömbjeinek sokaságában, amelyekkel a meggyszín köntös derekát kivarrták. Szívemben éledező reménységgel emeltem ki a ládából a köntöst, s ahogyan a halovány világosságnál szemügyre vettem, semmi hibát nem leltem rajta, amikor pedig fölegyenesedve magam elé próbáltam, úgy láttam, a hossza is éppen megfelelő. Találtam még a ládában egy öreg gyöngyökkel kivarrt, meggyszín pártát, két pár alsó inget s egy pár meggyszín bársonycipellőt is. Kincseimet bal karommal magamhoz szorítva, jobb kezemben a mécsest tartva szaladtam kifelé a régi istállóból. Odakinn elfújtam a mécsest, mert az udvaron már a napkelte előtti óra galambkék világossága derengett, s a frissen hullott hó ujjnyi vastagon borította a földet s a szomszédos háztetőket.

Alighogy a belső szobába visszaértem, ágyam kárpitja mögé rejtőzve magamra próbáltam a ládában lelt holmikat. A köntöst mintha rám öntötték volna, de a cipellőbe sehogyan sem bírtam beléerőltetni a lábam. El is süllyesztettem sietősen az egyik láda mélyére, abba, amelyikben a foltozáshoz való rongyokat tartottuk, a köntöst pedig szétterítettem az ágyon, hogy a nehéz, dohos szag kissé kiszellőzzék belőle. Másnap hajnalban azután ismét kiszöktem a régi istállóba, és óvatosan visszarakosgattam a ládába mindazt, amit előző éjszaka találtam benne. Ezúttal már bokáig kellett gázolnom papucsos lábammal a hóban, s csak Isten kegyelme, ha ugyan az volt, óvott meg a csúf meghűléstől, s attól, hogy az ifjú Niki látogatásának nehezen várt idejét a betegágyban magas lázzal küszködve töltsem. Régebben, ha belegondoltam, mennyire másként fordul egész életem, ha így történik csakugyan, olykor csaknem eszemet vesztettem a gondolattól. Ma már azonban mindegy ez is, mint annyi minden egyéb… De akárhogyan is, annyi bizonyos, hogy semmi bajom sem lett, még csak meg sem hűltem sem akkor, sem pedig néhány nappal későbben, amikor szokott öltözékemet megint csak a régi istálló hidegében, alattomban cseréltem föl a meggyszín köntösre, majd elindultam keresztanyámhoz, abban a reményben, hogy végre eljött a régen várt találkozás napja.

Keresztanyámnál a kis szolgálóleány nyitott ajtót. Alighanem valamilyen konyhai teendőjében zavarhattam meg, mert amikor hosszas kopogtatásomra előszaladt a konyhából, karja könyékig lisztes volt, s könyökével nyomta le a nehéz kilincset. Fejével a belső szoba felé intve csak annyit mondott: „Odabe vannak!”, és már szaladt is vissza félbehagyott foglalatosságához. Én kaptam a lehetőségen, hogy kis időre magamban lehetek, mielőtt a szobába lépnék, s amennyire tükör s egyéb eszköz híján bírtam, megigazgattam kissé a hajamat és az öltözékemet. Bal karomat orcám elé emelve, kissé még meg is szaglásztam a meggyszín bársonyt, vajon csakugyan kiszellőzött-e belőle a dohszag. Azt hiszem, a kelleténél több időt tölthettem odakinn, mert amikor végül halkan lenyomtam a belső szoba kilincsét és beléptem, keresztanyámat, ki időközben alighanem úgy határozott, becsapta a füle, amikor kopogtatást vélt hallani, valami olvasmányába merülve találtam. Amikor halkan, félénken üdvözöltem, meglepetten kapta föl a fejét, s egy pillanatig olyan döbbenten meredt rám, hogy bennem, akinek minden gondolatom az öltözékem körül járt, meghűlt a vér, mert attól tartottam, azon ütődött meg annyira, hogy nevetni való maskarának talál a meggyszín köntösben. Legszívesebben sarkon fordultam és kiszaladtam volna, de azután láttam, hogy keresztanyám tekintete megenyhül. Fölállt a karszékből, és két kezét felém nyújtva hozzám sietett.

– Úristen, Orsolya! – mondta elmosolyodva s a fejét rázogatva, kissé elfulladt hangon, mintha valami nagy ijedelmet állt volna ki az imént. – Ahogy ott álltál az ajtóban, az első szempillantásban azt hittem, szegény édesanyádat látom! Ha a te hajad nem lenne néhány árnyalattal világosabb, egészen olyan lennél, mint ő volt fiatalasszony korában…

– Sajnálom, hogy nem ismerhettem az édesanyját… Ha csakugyan annyira hasonlítanak, gyönyörű asszony lehetett! – szólalt meg egy lágy, hízelgő hang a szoba legtávolabbi, homályos sarkából. Az ifjú úrnak, aki lustán föltápászkodott az egyik karszékből, hogy üdvözlésemre siessen, külseje ugyan nem egyezett minden ízében azzal a képpel, amelyet képzeletemben kiformáltam róla, de nem is különbözött tőle olyan nagyon, hogy idővel, ha a sors úgy akarta volna, össze ne olvadhatott volna lelkemben a kettő egyetlen, számomra mindennél kedvesebb képpé. Annyi bizonyos azonban, hogy jócskán alacsonyabb volt a képzeletem által megrajzolt alaknál, s vékonyabb testalkatú. Szép orcájának vonásai kissé lágyak és leányosak voltak, hatalmas, hosszú, sötét pillákkal szegett kék szeme azonban, amely gyöngéd, simogató pillantással nézett az enyémbe, szebb volt minden más szempárnál, amelyet eladdig vagy azóta láttam.

– Mulatságba készül? – kérdezte mosolyogva azután, hogy keresztanyám összeismertetett bennünket egymással. Én e föltételezést először eléggé hízelgőnek találtam, de tüstént ráeszméltem, hogy alighanem azért kérdi, mert farsangi öltözéknek véli a meggyszín köntöst, amelyen nyilván első szempillantásra fölismerte, hogy a húsz év előtti vagy még annál is régebbi divat szerint készült. Mélyen elvörösödve ráztam meg a fejemet, s kissé elhúzódtam tőle, mert attól tartottam, mégsem sikerült a köntösből kellőképpen kiszellőztetnem a dohszagot, csak az én orrom már hozzászokott, azért nem érzem. Az ifjú úr azonban alighanem maga is rádöbbenhetett baklövésére, s hogy jóvátegye, gyorsan beszélni kezdett.

– Tudod-e, néném, kire emlékeztet engem Orsolya? – kérdezte élénken, amikor mindhárman letelepedtünk az asztal köré, s keresztanyám kikiáltott a kis szolgálónak, hogy behozhatja a frissítőt. – A karmazsin ruhás asszonyra! – mondta diadalmasan, s fejével a sötét hajú asszony képe felé bökött, amely előtt olyan gyakran álldogáltam. – Micsoda rokonom is volt ő nekem? Ükanyám? Szépanyám? – faggatta keresztanyámat gyöngéd csúfondárossággal, mintha tudná, hogy e kérdéssel alaposan fölmérgesíti.

– Dédanyád húga volt… Mintha nem tudnád! – legyintette képen keresztanyám tettetett fölháborodással, ő pedig elkapta s engesztelően az arcához simította az öregasszony kezét, miközben cinkosan rám hunyorított, mint valami elkényeztetett gyermek, aki bizonyos benne, hogy kivételezett helye van mások szívében, s többet szabad neki, mint másnak.

– Jó, legyen… Csakugyan, már emlékszem, egyszer már megkérdeztem tőled, hogy kicsoda. Talán még akkor, amikor először jártam nálad. Tízesztendős ha lehettem akkoriban – folytatta, ezúttal énhozzám intézve szavait –, és annyira megtetszett nekem a karmazsin ruhás asszony képmása, hogy elhatároztam: vagy ő lesz a feleségem, vagy senki más! Valósággal összetörted a szívemet – fordult ismét a nénje felé mosolyogva –, amikor azzal akartál lebeszélni a dologról, hogy közölted velem: a szépasszony már réges-régen a föld alatt porlad, tetejében akkor sem vehetném el, ha történetesen még élne, mert vérrokonok vagyunk, s vérrokonok között a házasság tilalmas dolog…

– Különös – szóltam közbe félénken, s nagy zavaromban ujjam begyével mindenféle furcsa idomokat rajzolgattam az asztalterítőre –, engem ez a képmás mindig is édesanyámra emlékeztetett…

Keresztanyám meglepődve pillantott reám, az ifjú úr pedig élénken faggatni kezdett, hogy hívták az édesanyámat, s hová valósi volt.

– De hiszen azokkal mi szegről-végről rokonságban vagyunk! – kiáltott föl lelkesen anyám leánykori nevének hallatán. – Vagy legalábbis a liptói ággal… Tudja mit, Orsicska! – nézett reám gyöngéden bűvös kék szemével. – Ezentúl Orsicska húgomnak fogom szólítani! Mindig is szerettem volna, ha van egy kishúgom, aki kissé gondomat viseli, s szép gyöngéden terelget a jó útra… A két bátyám, afféle bumfordi fickók, ha tehetik, örökké fára másztak meg lovagoltak volna, s nem győztek gúnyolódni rajtam, hogy én inkább a táncban meg a muzsikában lelem örömömet. Egy kisleány bizonyosan áhítatosan végighallgatta volna a magam szerezte dalokat és költeményeket is, mert mi tagadás, efféle dolgokkal szeretem múlatni az időt… Maga, Orsicska, ugye egészen biztosan meghallgatta volna? – kérdezte, és megint jelentősen nézett a szemem közé, én pedig szólni sem bírtam, mintha a torkom bedagadt volna, csak némán, lángvörösen igent bólintottam.

– És mi lett a sorsa a karmazsin ruhás asszonynak? – kérdeztem akadozva, hogy másra tereljem a szót.

– Rágyújtották a parasztok a kastélyt… azokban a zűrzavaros időkben – felelte kurtán keresztanyám, s én összerezzentem szavai hallatára, mintha arcul ütöttek volna, de léha kedvencünket, úgy látszik, csöppet sem zaklatta föl hajdani imádottjának rettenetes sorsa.

– Szörnyű idők lehettek csakugyan! – mondta lustán nyújtózkodva, s egy ásítást nyomott el. – Ámbár az idők mindig eléggé szörnyűek, vagy majdnem mindig… Az ember nem tehet mást: ha látja, hogy valahol igen megsűrűsödnek a bajok, igyekszik odébbállni, s valami nyugodalmasabb helyet keresni magának – tette hozzá elgondolkodva, keresztanyám pedig ismét gyöngéden arcon legyintette.

– No, azt te nagyon érted, ahogy hallom… Kihúzni magadat a bajból – mondta nevetős, de jelentős hangon, mintha valami közös titkukra emlékeztetné. – Remélem, a jövőben megpróbálod megemberelni magadat egy kissé!

– Próbálni örökké próbálom… – mosolygott vissza rá lustán, cinkosan az öccse, aztán ismét énhozzám fordult. – Egyébiránt ne gondolja, Orsicska, hogy csak azért, mert nem kegyeskedett a húgocskámnak születni, egyszer és mindenkorra megkímélte tőle a sorsa, hogy hálás és értő közönsége legyen a szerzeményeimnek! – nézett rám játékos szigorúsággal összevont szemöldökkel. – Sűrűn fel kell majd keresnie bennünket, míg itt vagyok, hogy legyen alkalma sorra meghallgatni mind a tizenkét tucatot, és elbírálni, melyik a legalkalmasabb a kőkemény leányszívek meglágyítására.

– Aztán lássuk mielőbb! Remélem, csakugyan kitartóbb hallgatósága lesz majd a szerzeményeimnek, mint a néném – mosolygott még rám búcsúzóul, amikor induláshoz készülődtem. – Neki, szegénynek, többnyire már az elsőnél megfájdul a feje…

Útban hazafelé s a rákövetkező néhány napban valósággal szédelegtem az örömtől, és bizonyos voltam benne, hogy sorsom rövidesen jobbra fordul. Az ezután következő néhány hétben azután részem volt mindazon reménységben és kétségbeesésben, amelyről a szerelmes énekek beszélnek, s ezen állapotok olyan szédítő gyorsasággal váltogatták egymást, hogy úgy éreztem, lábam alól kicsúszik a szilárd talaj, s viharos tenger hullámai dobálnak erre-arra. Azt gondoltam azonban, e változékonyság, ez az örökös hányódás reménység és kétségbeesés között, az igaz szerelem velejárója, s nem is gyanítottam, hogy egy állhatatlan, gyermeteg kedély szeszélyeinek játékszerévé lettem.

Amikor három nappal későbben (mert ennyi időre sikerült nagy nehezen erőszakot tennem önmagamon, holott szívem szerint már másnap újra keresztanyám házába siettem volna) beállítottam hozzájuk, az ajtón belépve csaknem beléütköztem a kifelé igyekvő ifjú Nikibe, ki éppen távozóban volt otthonról.

– Nicsak, Orsicska! – torpant meg a láttomra, de csak egy szempillantásnyi időre. – Ejnye, de sajnálom! Ha ezt előbb tudom… Elígérkeztem valahová, de remélem, hamar szabadulok… El ne menjen, amíg vissza nem jövök! – nézett rám szemöldökét játékos szigorúsággal összevonva, s a következő pillanatban már messze járt.

Ezúttal keresztanyám is mintha kissé kelletlenebbül fogadott volna, mint szokása volt, s mintha szántszándékkal kerülte volna azt is, hogy öccse hollétét vagy egyéb dolgait szóba hozza. Ehelyett a mi házi dolgainkra terelte a szót: legkivált mostohám állapotáról faggatott, s arra kért, mielőtt elmegyek, emlékeztessem rá, hogy el akarja küldeni velem azt a fejfájás elleni rózsavizet, amelyet egyszer, még korábban, megígért neki. S bár gyanítottam, a rózsavizet is csak azért hozta szóba, hogy ezzel is a mielőbbi távozásra ösztökéljen, csak ültem szokott helyemen, a támlás széken az ablak mellett, és lázasan kutattam agyamban valami beszédtárgy után, amellyel az időt múlathatnám, mígnem keresztanyám belátta, hogy az én bajom kikúrálásához erősebb orvosszerre lesz szükség a rózsavíznél, és mégiscsak a távollévőre fordította a szót.

– Az én Niki öcsémet se igen látjuk ma már idehaza – kezdte, de nem nézett rám, hanem hímzését vizsgálgatta bíráló szemmel. – Még örülhetek, ha ma legalább éjfél körül megjön, s nem hajnaltájban keveredik haza, mint tegnap s az azelőtt való este… Az anyja valami rokona a mi polgármesterünknek, azért hívogatják annyifelé… Ezen a farsangon még kimulatja magát, azután úgyis kezdődik a komoly élet – fejezte be jelentős hangsúllyal, amelyre bizonyosan föl kellett volna figyelnem, csakhogy ez az eljövendő komoly élet csöppet sem érdekelt, annál jobban fölzaklatott a hír, hogy reménybeli szerelmesem az estéket az enyémnél jóval előkelőbb és bizonyára szórakoztatóbb társaságban tölti. Elgondoltam, hány szép és gazdag leánnyal találkozhatik akár egyetlen ilyen mulatságban is, hát még a mulatságok egész sorában, s milyen kevés reményem lehet énnekem arra, hogy ezekkel fölvegyem a versenyt. Sietősen elbúcsúztam keresztanyámtól, s annyira erőt vett rajtam a keserűség és a reménytelenség, hogy a következő napokban jóformán ki sem tettem a lábam a házból, nehogy véletlenül összetalálkozzam az ifjú Nikivel, s ő e számomra oly kedvezőtlen összehasonlítást megtehesse. De azután megint csak éledezni kezdett lelkemben, ha talán nem is a reménység, de valamiféle dacos harag, és azt gondoltam: Ugyan, mit veszíthetek? S mivel az eszünk mindenkor hűséges szolgája a szívünknek, egyszerre csak az is az eszembe villant: hiszen én voltaképpen megígértem az ifjú Nikinek, hogy meghallgatom azokat a maga szerzette énekeket, s már csak az illedelem is megkívánja, hogy mielőbb felkeressem és ígéretemnek eleget tegyek. És csakugyan, amikor végül összeszedtem a bátorságomat, s egyik délután ismét beállítottam keresztanyámhoz, az ifjú úr látható örömmel fogadott, s még szemrehányást is tett, amiért előző alkalommal nem vártam meg a visszatértét.

– Nem volt szép magától, Orsicska, hogy megszökött előlem a múltkor – szólt rám gyöngéd szigorúsággal, s én röstelltem volna azzal védekezni, hogy hiszen majd két órát töltöttem ott a keresztanyámmal való kényszeredett társalkodással múlatva az időt, őreá várakozva. – No de most már igazán nincsen kegyelem: meg kell hallgatnia azt az éneket, amit az elmúlt éjszaka szereztem! Igen szép, bánatos, szerelmes ének egy szép hűtelenről, és nekem föltétlenül tudnom kell, ki bírok-e sajtolni vele egynéhány résztvevő könnyet Orsicska gyönyörű szeméből!

– Ugyan, Niki, csak nem akarsz efféle énekekkel traktálni egy fiatal leányt? – szólt rá bosszúsan keresztanyám, de az ifjú urat, úgy tetszett, ez egyszer nem lehet eltántorítani a szándékától.

– Te is tudod, néném, hogy Orsicska nem olyan, mint ezek a vidéki virágszálak, akiket a te kívánságodra hosszú órákon keresztül kell táncoltatnom minden este, mint valami szegény gályarabnak! – nézett keresztanyámra lusta, magát sajnáltató mosollyal, engem pedig a féltékenység kínjai után elöntött a boldog megkönnyebbülés, és oda se hallgattam, amikor keresztanyám a szokásosnál némileg bosszúsabb hangon tiltakozott az ellen a föltevés ellen, miszerint öccse inkább az ő kedvét keresné, mint a maga mulatságát, amikor minden estéjét a háztól távol, tánccal és egyéb bohóságokkal tölti.

– Hanem – szólalt meg nevetős hangon az ifjú úr, miután néhány kezdeti, próbálkozó pengetés után mégiscsak félretette a lantot, amelyet kis idővel korábban féltő gonddal vett elő a tokjából s aggodalmas, szerető pillantással vizsgált végig – tudja, Orsika, sose hittem volna, hogy egy efféle vidéki városban ilyen mozgalmas társas élet folyik! Némelyik leány pedig – folytatta, s nekem az iménti megkönnyebbülés után megint csak megsajdult a szívem, s leszegtem a fejemet, ne lássa rajtam, mekkora gyötrelmet okoz ezzel a beszédtárggyal –, no, korántsem mindegyik, de némelyik… bizony, akár az udvarnál is megállná a helyét! Ott van mindjárt a városbíró leánya, valami Regina vagy talán Rozina? – találgatta csúfondáros mosollyal, s én abban a szempillantásban bizonyos voltam nemcsak abban, hogy nagyon is jól tudja, mi a neve annak a leányzónak, de még abban is, hogy már nem is egyszer szólította ezen a néven ama gyöngéd, becéző hangon, amelyen engem szokott „Orsicska húgának” hívni –, no, hát az akármelyik udvari dámával fölvehetné a versenyt! Csak az a baj, hogy szemlátomást a polgármester fiát, azt a fakó képű, nyiszlett németet tünteti ki érdeklődésével… Hiába no, az mégiscsak komoly ember, nem afféle megbízhatatlan versfaragó, mint én! Mit gondol, Orsicska – nézett rám komoly, aggodalmas arccal, de a szeme azért vidáman, csúfondárosan nevetett –, ki tudnám én vetni a nyeregből azt a nyársatnyelt, érdemdús fajankót, ha nagyon akarnám?

És ettől fogva így ment mindvégig. Amikor megérkeztem, mindig nagy lelkesedéssel üdvözölte az ő „Orsicska húgát” – s én, mint akit valami gonosz varázslat tart fogva, nem is igen tudtam két-három napnál tovább távol maradni a háztól, pedig keresztanyám mind hidegebb tekintettel fogadott, s kezdett mindinkább foghegyről, bosszús megvetéssel szólni hozzám –, s minekutána röviden elbeszélte, mivel töltötte a legutóbbi találkozásunk óta eltelt időt (s már ez is többnyire alkalmas volt rá, hogy a körmöm alá verje a tüskét, mert úgy láttam, nemigen telt el egyetlen napja sem tánc, szánkázás vagy jelmezes mulatság nélkül), reátért, hogyan s miképpen is áll éppen az ügye a városbíró leányánál, közben pedig újra meg újra azt bizonygatta, milyen nagy szüksége van ebben a dologban „kishúga” elfogulatlan tanácsaira. Hogy vajon szigorúan nézett-e reá a kegyetlen szépség, vagy kedvesen, kitüntette-e kissé a polgármester fiának rovására vagy kénytelen volt beérni a másodhegedűs szerepével a „nyiszlett német” mellett – vége-hossza nem volt az efféle beszédeknek. Ráadásul, panaszolta, újabban valami marcona kapitány is ott forgolódik a kedves leány körül, és zord, fenyegető pillantásokkal igyekszik mindenki mást távol tartani a szép Rozina közeléből. Végül azután mégiscsak meg kellett hallgatnom néhány maga szerzette éneket is, melyek, úgy emlékszem, eléggé csinos versezetek voltak, teli epekedő galambokkal és kegyetlen, tövises rózsaszálakkal. Azt hiszem, egy idő után még ebben az eszeveszett, szerelmes állapotomban is ráuntam volna a dologra, s kiszakítom magam a bűvös körből, amelyet a gonosz varázslat vont körém, ám valahányszor az ifjú úr észrevette, hogy fogytán a türelmem, vagy ha annyira megharagított, hogy egy időre sikerült úrrá lennem az iránta való vágyakozáson, s néhány napig elkerültem keresztanyám házát, mindjárt megemberelte magát, s olyan komoly, bizalmas hangon kezdett szólni hozzám, hogy majd beleszédültem az örömbe. Hát mégiscsak kedvesebb és fontosabb vagyok neki, gondoltam, mint azok a leányok, akikkel mindenféle léha mulatságokban az estéit tölti, s úgy tetszik, mégiscsak igen bánná, ha állhatatos figyelmemet és vonzalmam egyéb jeleit végleg megtagadnám tőle.

Egy alkalommal pedig egészen a bizalmába avatott, legalábbis akkor úgy hittem. Ha nem így történik, talán többé be sem teszem a lábam keresztanyám házába, amíg ő ott időzik. Ez alkalommal ugyanis, amikor megérkeztem, hallottam, amint keresztanyám a félig nyitott ajtón keresztül, kissé emelt, az én fülemnek szánt hangon beszól a belső szobába: „Orsolya van itt!”, s véletlenül meghallottam az ifjú úr válaszát is, aki, bizonyára abban a hiszemben, még odakinn vagyok az előszobában, bosszúsan ezt dörmögte: „Már megint? Na mindegy, ma úgyis csak…” – ennél többet azonban már nem hallottam, mert keresztanyám belépett a belső szobába, s erélyesen behúzta maga mögött az ajtót. Amikor azután előkerült a belső szobából, az ifjú úr a szokásosnál is kedvesebben, bájos gyermeki szertelenséggel sietett üdvözlésemre, s unszolt maradásra, amikor én a megaláztatástól lángvörösen szabadkoztam, amiért rosszkor találtam érkezni, és erősködtem, hogy éppen csak benéztem, s azonnal indulok is tovább. Az ifjú úr alighanem gyaníthatta, hogy meghallhattam valamit, ami nem az én fülemnek volt szánva, mert ahelyett, hogy szokás szerint saját viselt dolgaival s a városbíró leányának szeszélyeivel mulattatott volna, meleg hangon az én foglalatosságaim iránt kezdett érdeklődni. Hová sietek annyira, és egyáltalában hogyan, mivel töltöm napjaimat, faggatott, s még akkor sem hagyott föl vele, amikor én fáradozásait mindössze kurta, egy-két szavas válaszokkal jutalmaztam. Hát a bíró leánya hogy van, kérdeztem harapósan, mire ő vállat rándítva mindössze annyit felelt, hogy tudomása szerint a leányzó tovább űzi szokásos praktikáit. Az elszenvedett keserűségtől bátorságra kapva, remegő hangon megkérdeztem tőle, van-e értelme őszerinte olyan személy hajlandóságának elnyerésére törekednünk, aki szemlátomást semmiféle komolyabb érzést nem táplál irántunk? Egyébiránt pedig a leányzó, annak alapján, amit eddig elmondott róla, szívtelen, szeszélyes teremtésnek tetszik, s így, gondolom, abban sem lenne sok köszönet, ha történetesen sikerülne elnyernie a szívét. Ezt hallva igen elkomolyodott: kezét az enyémre simította (amitől énnekem, ostobának, minden iránta érzett haragom elpárolgott, s a váratlan boldogságtól hevesebben kezdett verni a szívem), s csöndes, megható hangon arról kezdett beszélni, hogy maga is igen jól tudja mindazt, amire az imént figyelmeztettem, de mindhiába, könnyelmű hajlamai újra meg újra tévútra sodorják.

– Azt hiszi, húgocskám, én nem tudom, hogy mindez csak hiábavalóság, s ráadásul szégyenletes és nevetséges is? – kérdezte, és komolyan, melegen nézett a szemembe. – Azt hiszi, nem tudom, mennyivel szebb s értelmesebb dolog volna idehaza valami értékes olvasmánnyal vagy akár a magával való csöndes társalgással múlatnom az időt, ahelyett hogy egyik mulatságból a másikba támolygok, míg meg nem virrad, Isten szép délelőttjét pedig ágyban töltöm, szédelgő fejjel, a számban a tegnapi bor savanyú ízével? Csakhogy, lássa – folytatta, miközben szórakozottan elvonta a kezét az enyémről, s a hímzett terítő rojtos szegélyével kezdett játszadozni –, olyan vagyok, mint a macskakölyök: annak is, ha elgurítanak az orra előtt valami gombolyagot, muszáj rárontania és esze nélkül rohannia utána körbe-körbe, minden egyébről megfeledkezve, pedig hát mire menne vele, ha el is kapná? Legfeljebb holmi foszlányok maradnának a karma között… Hát így vagyok vele én is: ezerszer megfogadtam már, hogy ma nem megyek semmiféle mulatságba, s ha mégis, ügyet sem vetek sem a városbíró leányára, sem más üresfejű fehérszemélyre – folytatta, és énnekem megint csak elszorult a szívem: úgy, hát nem elég a bíró leánya, még más üresfejű fehérszemélyek is vannak? –, csakhogy, lássa, amikor eljön az ideje, újra meg újra azon kapom magam, hogy mégiscsak öltözködni kezdek, s ha valamelyik Regina vagy Sófika, aki tegnap még énrám kegyeskedett mosolyogni, most egyik vagy másik helybeli fajankót tünteti ki tánc vagy szánkázás közben, addig nem nyughatok, míg nem énrám néz újra olyan áhítatos, ködbe úszó tekintettel, mint annak előtte… Valahányszor azután a hajnali csöndességben hazafelé igyekezem, megfogadom, hogy ez volt a legutolsó alkalom, aztán másnap mégis ugyanott folytatom, ahol előző nap abbahagytam…

Keresztanyám énnekem mindig azt szokta mondani, feleltem pillantásomat a padlóra szegezve, nehogy esdeklő, gyermeki pillantásával ismét levegyen a lábamról, hogy ha igazán elszánjuk magunkat a jóra, először, igaz, keserves a lemondás, de ha elkezdtük, idővel szokásunkká, valósággal második természetünkké válik. S hogy nem próbálkozhatnék-e meg esetleg ő is vele, kérdeztem, hogy gyöngeségeinek ily módon fölébe kerekedjék?

– S ezt éppen maga kérdi, jóravaló, lutheránus leány létére? – kérdezte félig komolyan, félig játékos szörnyülködéssel. – Hát nem tanították meg magának, hogy nincsen hatalmunkban jót cselekedni saját erőnkből, csak ha Isten kegyelme hozzásegít bennünket? Igaz, a mi katholika religiónk azt tanítja, megvan bennünk az ahhoz szükséges szabad akarat, hogy a jót válasszuk s azt véghez is vigyük, de én, megvallom, soha magamban azt az akaratot nem tapasztaltam… hacsak olyankor nem, amikor a szobámban egymagamban, minden kísértéstől biztos távolban, szép nyugodtan végiggondolom, mit is kellene tennem, hogy azután, amikor megint csak ott vagyok a kísértés sűrűjében, belássam, hogy minden elhatározásom füst és pára. Ha pedig visszatekintek valamely bűnös cselekedetemre, mindig arra jutok, hogy hajlamaimat, neveltetésemet s mindazt tekintve, ami addig történt velem, nem is cselekedhettem volna másképpen, mint ahogyan cselekedtem, s hogy ez olyan háló, amelyet legfeljebb Isten szaggathatna széjjel, ha úgy akarná… Meglehet, a maguk vallásának van igaza, s egyesek csakugyan ki vannak szemelve az üdvösségre, mások pedig a kárhozatra, s így minden erőfeszítésem amúgy is eleve kudarcra van ítélve…

– Ha tudná – folytatta sokkal hevesebben, mint ahogyan általában beszélni szokott –, hogy gyűlölöm azt a zűrzavart, amelybe a tulajdon gyöngeségem taszít, az az átkozott tulajdonságom, hogy egyetlen, nekem állított csapda mellett sem tudok erős lélekkel, szilárd léptekkel elhaladni, hanem valamennyibe kivétel nélkül belé kell hogy essek… Hogy szeretnék pedig reggelente nyugodt szívvel, tiszta lelkiismerettel ébredni, és tisztes foglalatosságok között múlatni a napot, mintha valami világos, jól belátható síkságon haladnék, nem pedig ebben az átláthatatlan bozótban, ahol sosem tudhatom, melyik lépésemnél ront elő valamelyik bokorból vagy veti magát a nyakam közé egy faágról valamely régi könnyelműségem következménye… Ha tudná, hogyan keresek örökké valami állandót és szilárdat tulajdon lelkemben, valami erős fundamentumot, amelyen megvethetném a lábam, s amelyre támaszkodva ízenként újra fölépíthetném magamat, hogy hasonlatos legyek azokhoz az erős, nyugodt, magabízó férfiakhoz, akiket magam körül látok… vagy az Isten tudja, lehet, hogy ők sem különbek, mint én, csakhogy legalább a szemfényvesztésben, a világ szemébe való porhintésben ügyesebbek nálam. Néha, úgy tetszik, sikerül ráakadnom magamban valami effélére, valami erős vágyra vagy indulatra, valamire, ami nemcsak futó szeszély, s nem múlik el magától máról holnapra, hanem komoly, erős, tartós érzés, érdeklődés vagy vonzalom, amely irányjelzőként szolgálhatna számomra az életben. Igen, gondolom ilyenkor, ezzel már lehet kezdeni valamit, ezt bizonyosan nemcsak ma fogom akarni, hanem holnap meg holnapután, talán még tíz esztendő múltán is, és ha megkaptam, nem csömörlök majd meg tőle rögvest, nem fordul át a vágyakozás másnapra unalomba és gyűlöletbe… Ezt a tudományt, ha első kíváncsiságom kielégült, akkor sem unom meg máról holnapra, mint az előzőt, meg az azt megelőzőt, hanem fáradhatatlanul munkálkodom majd, hogy elmélyedjek benne… Csakhogy mindez újra meg újra hiú reménynek bizonyul: mintha hiányoznék a lelkemből valami szilárd mag, s ha magamba nézek, mintha szúnyograjt látnék röpdösni odabenn, vagy valami felhőt, amely örökké változtatja az alakját, hol szalamandrát, hol hétfejű sárkányt formáz, majd meg valamiféle földön kúszó, indázó gyomot, melynek rettenetesen nagy, de bévül pudvás, pöffeteg termése van… Tudja, Orsicska – folytatta eltöprengve, és kezét, amely keskeny volt, ernyedt és finom vonalú, akár egy asszonyé, egy pillanatra ismét az enyémre simította, de el is húzta mindjárt –, néha arra gondolok, azért vagyok én ilyen szerencsétlen, mert soha senki engem önnönmagamért nem szeretett. Jó, jó, tudom – vágott közbe türelmetlenül, mert valami önkéntelen mozdulatom elárulhatta, hogy kis híján hangosan is kimondtam a nyelvemre toluló, tiltakozó szavakat –, az emberek többnyire örömüket lelik a társaságomban, akár azt is mondhatná, kapva kapnak rajtam, de miért? Azért, mert ezzel a minden szilárdság és állandóság nélkül való, örökké változó felhő-természetemmel mindig olyanná idomítom magamat, amilyennek látni kívánnak, azt hallják tőlem, amit hallani szeretnének… De soha senki olyannak el nem fogadott, amilyen igazában vagyok, soha egy szerető szempárban nem láthattam még híven tükröződni tulajdon képmásomat, hogy annak láttán én magam is megkedvelhettem volna önnönmagamat.

Nagy zavarodottságomban nem mertem arcára emelni a tekintetemet, hanem földre szögezett szemmel, égő arccal valami olyasmit suttogtam, hogy ha más talán nem is, az édesanyja bizonyára…

– Az én édesanyám – vágott közbe keserűen – egy icipici, törékeny, örökké nyájasan mosolygó kicsi dáma, akiben annyi akarat és elszántság van, mint egy hajdúkapitányban, és körülbelül ugyanannyi könyörület is. Azt hiszem, már karonülő koromban rájöhetett, hogy az én megnyerő lényem olyan hatékony eszköz lehet, amely felettébb jól szolgálja a család fölemelkedését, s azóta is vaskézzel terelget ebbe az irányba. Különben igaza is van. Tőlem magamtól legfeljebb valami ostobaság telne ki, amivel csak szégyenbe keverném őt is, magamat is – fejezte be keserűen, s még egyszer, utoljára, végigsimított a karszék támláját görcsösen markoló kezemen. – Őrizkedjen tőlem, Orsicska, hiszen látja: elveszett ember vagyok…

E beszélgetés után, azt hiszem, változás állott be iránta való érzéseim természetében. Gondolataim mindaddig a láng körül repeső molypille öngyilkos makacsságával kerengtek az egyetlen, számomra fontos kérdés körül: ő vajon milyen érzéseket táplál énirántam, s minden szavából, szemének és arcának egymást váltó kifejezéseiből mint valami titkosírás betűiből e talány megfejtését igyekeztem kihámozni. S miközben folytonosan remény és kétségbeesés között hányódtam aszerint, aznap éppen mit véltem kiolvasni e jelekből, mindezen remények s kétségek voltaképpeni tárgyát káprázó szemem mintha nem is látta volna. Ettől fogva azonban ebbe a vak, hívságos szenvedélybe forró együttérzés és gyöngédség vegyült, s ha eddig tulajdon sorsom jobbra fordultát reméltem vonzalmam viszonzásától, ettől fogva bizonyos voltam benne: az ő e világi boldogsága s túlvilági üdvössége is azon függ, elfogadja-e a sors azon ajándékát, amelyet az én szeretetem s ragaszkodásom kínál neki. Igen, efféléket gondoltam elbizakodottságomban és ostobaságomban, s tetejében úgy véltem: minden, amit annak érdekében teszek, hogy vonzalmam tárgyát érzéseim viszonzására és színvallásra ösztökéljem, csak helyénvaló és Istennek tetsző dolog lehet…

Annyi hasznát mindenesetre láttam ennek a beszélgetésnek, hogy ettől fogva nem bántott annyira a gondolat, hogy estéit táncmulatságokban s napjainak java részét is vidám és gondtalan ifjak és leányok, az enyémnél jóval gazdagabb és tekintélyesebb családok sarjainak társaságában tölti. Ennek köszönhettem, hogy nem keserített el különösképpen, amikor egyszer, egyik szép, derült, téli napon szembetalálkoztam vele az utcán, amint éppen szánkázni indult valahová azoknak a jómódú ifjaknak és leányoknak vidám társaságában, akikre korábban olyan gyötrelmes, féltékeny érzéssel gondoltam… Én magam gyalogszerrel igyekeztem hazafelé a boltból, ahová mostohám egy darab mosószappanért szalasztott el, mert az otthon főzött szappanunk éppen kifogyott. Óvatosan rakosgattam a lábamat az éjszaka hullott, friss hóban, mely olyan vastagon lepte el az utcát, hogy ha nem vigyáztam, befolyt rövid csizmám szárán s jeges lucsokkal áztatta el a harisnyámat. Igyekeztem hát tőlem telhetőleg a lábam elé nézni, a nagy lódobogásra és csengettyűszóra azonban mégiscsak fölkaptam a fejemet, s láttam, amint egy lovas szán fordul ki az útra a keresztutcából, és siklik sebesen velem szemközt, de mégsem annyira gyorsan, hogy ne lett volna időm szemügyre venni a rajta ülők arcát. A szán négy utasa közül ketten, az ifjú Niki és társnéja, kiben a városbíró leányát gyanítottam, elöl ültek, ketten pedig, egy vézna, gazdagon öltözött leányka s egy merev tartású, vizes kék szemű, fakó képű ifjú ember, bizonyára a polgármester fia, a hátulsó ülésen. Mi tagadás, az alatt a rövid idő alatt, amíg a szán elhaladt mellettem, alaposan szemügyre vettem ama sokat emlegetett bíróleányt, s némi elégtétellel állapítottam meg, hogy bár szép, rózsás és tejfehér bőrű, ragyogó fekete szemű teremtés, orcája, s amennyire hosszú, téli palástja látni engedte, termete is teltebb a kelleténél. Szép, sötét szeméből fölényes önelégültség sugárzott, s apró, csigás ajkát is megvetőleg biggyesztette valamire, amit kísérője, szemlátomást erősen igyekezve túlkiáltani a lódobogást és száncsengést, buzgón magyarázott neki. Láttam, ahogyan a mellette ülő ifjútól elfordulva gömbölyű állát beléfúrja a palást szőrmegallérjába, amelynek prémjébe a szembe fúvó szél apró tölcséreket borzolt, miközben kényeskedve rendezgeti térdén a takarót, s megállapítottam magamban, hogy elkényeztetett, hideg szívű leány lehet, s hogy ha engem a sors jobb körülmények közé helyez, minden bizonnyal túlszárnyalom őt szépségben és kedvességben. Elhaladtukban az ifjú Niki tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel, s keze tétován elindult fölfelé, hogy süvegét megemelje, de útitársnője éppen ekkor adhatta tudtára valamely kívánságát, mert tüstént elfordította rólam a tekintetét, s szolgálatkészen előre hajolva a két első ülés közt elhelyezett iszákban vagy útiládában kezdett kotorászni. S bár e gondtalan, drága szőrmékbe öltözött, újabb mulatságok felé siető társaság látványa keserű irigységgel töltött el, mégiscsak örültem e találkozásnak, mert mindaddig, ha a városbíró leányára gondoltam, képzeletem maga alkotta, tündökletes délibábbal viaskodott, s most a délibáb helyét elfoglalta a korántsem tökéletes, hús-vér leány képe. Bár továbbra is gyötört a féltékenység, ettől fogva, talán nem is ok nélkül, úgy vélekedtem, ha a gazdagság nyújtotta előnyöket leszámítjuk, kettőnk közül én vagyok méltóbb a szívemnek kedves ifjú szerelmére.

Csakhogy sok vigasztalást e gondolatból sem igen meríthettem, mert fogytán fogytak a farsang napjai, s a farsanggal végéhez közeledett az az idő is, amelyet az ifjú Niki nénje házában szándékozott tölteni. Mind ez idáig egyetlen olyan szó sem hangzott el közöttünk, amely tápot adhatott volna azon reménységemnek, hogy ha most el is távozik a városból, mi ketten azért nem válunk el egymástól örökre, hogy látom még valaha ebben az életben. Növekvő kétségbeesésemben, azt hiszem, már nemigen riadtam volna vissza semmitől, csak hogy valami efféle ígéretet kicsikarjak belőle, de mindhiába: ezekben az utolsó napokban mintha minden összeesküdött volna ellenem. Hol a ház körüli teendők szaporodtak föl annyira, hogy valahányszor megpróbáltam akár csak egy fél órára is elkéredzkedni, apám mindannyiszor igen éles hangon utasított rendre, s amikor végül nagy nehezen mégiscsak elszabadultam otthonról, keresztanyám, ki ezekben a hetekben egyre hűvösebben bánt velem, azzal fogadott, hogy öccse egész napos szánkirádulásra ment valamelyik közeli birtokra, ahol, lévén farsang utolja, a vendégek tiszteletére alighanem táncmulatságot is rendeznek, s így másnap délelőttnél korábban aligha kerül haza. Mit volt mit tennem, rövid üldögélés után leforrázva hazaoldalogtam.

Így érkezett el húshagyókedd napja, amely egyszersmind annak a hónapnak az utolsó napja is volt, amelyet az ifjú Niki nénje házánál töltött. Engem a kétségbeesés, s annak tudata, hogy veszíteni immár semmit nem veszíthetek, de kellő elszántsággal talán mégiscsak elnyerhetem a vágyott boldogságot, lázas vakmerőségre sarkallt. Elhatároztam, hogy aznap délután, történjék bármi, elmegyek hazulról, s törik-szakad, keresztanyámnál kivárom az ifjú úr visszatértét, ha netán szokás szerint megint mulatságai után járna. Ügyet sem vetek majd keresztanyám hideg pillantására és megvető hangjára, határoztam el, ha pedig arra célozgatna, hogy ideje lenne hazaindulnom, célzásait eleresztem a fülem mellett. S ez egyszer, úgy tűnt, mégiscsak kedvez nekem a szerencse, mert apámnak valami dolga akadt éppen. Úgy emlékszem, a tanács aznapi ülésére volt hivatalos, más, tekintélyes polgárokkal együtt, bár arra, hogy miről tanácskoztak aznap, már nem emlékszem. Igaz, szigorúan meghagyta, mielőtt elment, hogy ki ne tegyük a lábunkat a házból, nehogy belékeveredjünk a farsangot búcsúztató, őrjöngő tömegbe, amely a város valamennyi utcáját elöntötte, de azt reméltem, mire megjön, nekem is sikerül hazatérnem… Attól sem kellett tartanom, hogy mostohám bepanaszol neki, mert amint apám kitette a lábát, mostohám is úgy határozott, hogy ő sem tölti odahaza a délutánt, hanem kilátogat kedves kertjébe, hogy lássa, milyen állapotban van, s milyen teendőket kell még sürgősen elvégezni a tavaszi munkák előtt. Azzal nyugtatta meg a lelkiismeretét, hogy ezzel még nem szegi meg apám tilalmát, hiszen így éppenséggel egész délutánra kívül kerül a városban tomboló őrjöngés hatókörén, este pedig az ismerős gazda, akinek kocsiján a kifelé vezető utat szándékozott megtenni, biztonságban haza is hozza. Engem, igaz, elláttak munkával, egyebek közt föl kellett volna súrolnom a padlót, s ki kellett volna kotornom a hamut a konyhai tűzhelyből, de én mindezt későbbre halasztottam. Úgy gondoltam, ráérek majd elvégezni akkor, amikor már sikerült bizonyosságot szereznem sorsom további alakulása felől, s vagy a reménység, vagy a kétségbeesés ad majd erőt ezekhez a gyűlöletes teendőkhöz.

Abban az évben a szokottnál későbbre esett a Húsvét, s ezen a húshagyókeddi napon már Böjtmás havának első napjaiban jártunk. Vagy két napja az időjárás is megenyhült, és ezen a délutánon heves, kora tavaszi szélvihar tombolt, amely tisztára seperte a fakó kék eget, letördöste a száraz faágakat, leszaggatta a meglazult zsindelyt a tetőről, s utcahosszat űzte és hengergette törmelékeiket a porban. Ahogy a kapun kiléptem, a szél kis híján visszalökött a kapubolt alá, s amikor elindultam az utcán keresztanyám háza felé, szoknyám némelykor a hátam mögött csapdosott, mint valami zászló, másszor meg fölfúvódott harang alakban, mintha hirtelenjében, ahogy bizonyos fajta gyorslábú lovakról beszélik, teherbe estem volna a nyugati széltől, s a magzat apjának, a szélnek gyorsaságával növekednék bennem. Lassan, küszködve haladtam előre, s örültem, hogy a széltől s a farsangolók arcátlan tréfáitól való félelem fogva tartja házukban a tisztes polgárokat ezen a délutánon, és nem találkozhatom senkivel, aki arról faggatna, mit is keresek idekint ebben a veszedelmes időben. De ha tisztes polgárok nem is akadtak az utamba, mindjárt, ahogyan az utcánkból kifordultam, találkoztam három ördögfival: fekete köpönyeget és csúcsos, visszahajló orrú cipellőt viseltek, fekete alsóajkukról hosszú, veres nyelv fityegett lefelé s csapdosott, tekergőzött a szélben, jobbjukban pedig vasvillát szorongattak. Ahogy megpillantottak, nagy hujjogatással a nyomomba eredtek, s hosszan űztek a szűk és kanyargós utcák során át. Végigkergettek a Mészárosok utcáján, s ahogyan az utca torkolatából a főtérre kifordultam, mint valamely vízáradat, zúdult szemközt velem a szél, s kis híján a karjaik közé lökött. Bizonyosan el is kaptak volna, ám ekkor néhány torzonborz vadember sietett segítségemre, kik rettenetes vicsorgással szemközt rohantak az ördögfiakra, s visszaűzték őket a sikátorok szövevényébe. A téren javában állt a mulatság. Egy hordón hatalmas, kövér, tar fejű öregemberforma ördög üldögélt, szarvain szőlőlomb koszorúval. Alighanem valami főördög lehetett: egyik kezében boroskancsót szorongatott, a másikban valami korbácsfélét, és ezzel fegyelmezte kisebb rangú ördögökből és mindenféle alvilági bestiákból álló udvartartását. Mögötte ponyvás szekér álldogált, talán valami mutatványosé, mert a szekér mellett hatalmas, bozontos fenevad, egy medve heverészett, rettenetes, karmos mancsára ejtve ormótlan fejét, s vérágas gombszemével álmosan bámult a mind közelebb merészkedő, kipirosított arcú, részeg fehérnépekre, akik a bortól feltüzelve ingerkedni próbáltak a jámbornak tetsző vadállattal. Csakhogy a medve egyszerre csak fölágaskodott iszonyú bömböléssel a két hátulsó lábára, s rettenetes mancsával vaktában hadonászva, imbolyogva megindult a visítva menekülő, egymásba ütköző, egymás lábán tapodó némberek felé, majd amikor úgy ítélte, hogy azok már tisztes távolba hátráltak előle, leült két hátsó lábára, s lassan, méltatlankodva csóválta hatalmas fejét. Összeszedtem minden bátorságomat, s elindultam, hogy a medve s a megrémült asszonyok között támadt üres sávban átosonjak a téren: ennek túloldalán kezdődött ugyanis az az utca, ahol keresztanyám háza állott. A medve nem látszott tudomást venni rólam – s talán csakugyan annak az asszonynak volt igaza, aki óbégató, könnyes képű fiacskáját csitítgatva azt bizonygatta a gyermeknek, aki alighanem a fölbőszült medve látványától megriadva fakadhatott sírva, hogy nem is medve az igazából, hanem valami medvebőrbe bújt ember –, a kövér főördög azonban észrevett, s hívogatóan intett felém kancsót szorongató kezével, miközben udvartartása, a többi ördögök és ördögasszonyok is csalogató mozdulattal kínálgatták felém ónpoharaikat. Még sokáig hallottam a hátam mögül harsogó, részeg nevetésüket, miközben szememet a földre szegezve s lépteimet olyannyira megszaporázva, hogy már-már szaladtam, végre elértem a tér túloldalán nyíló, keskeny utca torkolatát, hol egy-két pillanatig levegő után kapkodva álltam, s az öltözékemet rendezgettem, majd megindultam keresztanyám háza felé.

Amikor elértem a házig, és bekopogtattam, a kaput nyitó kis szolgálótól, nagy csalódásomra, azt kellett hallanom, hogy sem keresztanyám, sem a fiatal úr nincsenek idehaza, ő pedig sem azt nem tudja, hová mehettek, sem azt, hogy mikor térnek vissza. Talán a leány hangjában lehetett valami szokatlan, vagy talán mert a ház felé haladtomban úgy láttam, hogy az egyik ablak függönye kissé meglebbent, bizonyos voltam benne, hogy a szolgáló hazudik, és keresztanyám odabenn van a házban. Hát hiszen hová is mehetett volna ebben a szélben, s éppen aznap, amikor a város utcáit elözönlötték a részeg farsangolók, jóllehet máskor csendesebb időkben sem szívesen hagyja el a házat? Nyilván kitanította a leányt, gondoltam, mondja azt, ha keresném, hogy elment hazulról: talán ő is tart attól, amiben én reménykedem, hogy valami döntő szó hangzik el unokaöccse és énközöttem a búcsúzás alkalmából, és ennek akarja elejét venni. Hanem az ifjú úr, az alighanem csakugyan odajárhat valahol, gondoltam, mert hirtelen az is az eszembe jutott, hogy egyszer korábban elpanaszolta: még húshagyókedden, utolsó Lőcsén töltött napján is meghívták valahová ebédre, talán a polgármesterhez, amikor pedig jobban szeretne még egyszer, utoljára körülnézni a városban s a mindenféle utcai látványosságokban gyönyörködni. Márpedig ha csakugyan a polgármester házánál ebédel, akkor rövidesen haza kell térnie, gondoltam, ha másért nem, hát azért, hogy megtegye a szükséges előkészületeket a másnapi útra. Hacsak nincsen máris odahaza, tépelődtem, de azután elvetettem ezt a lehetőséget: ugyan miféle magyarázattal szolgálhatott volna számára keresztanyám, gondoltam, ha az ő füle hallatára tagadtatja le magát a szolgálóleánnyal?

Márpedig én, történjék bármi, megvárom, amíg hazatér, hogy legalább elbúcsúzhassak tőle, határoztam el, miközben hátat fordítottam keresztanyám kapujának, és lassan elindultam végig az utcán, de közben fürgén járt a szemem mindenfelé, hogy valami alkalmas helyet keressek, ahol az emberek pillantása elől elrejtve megvárhatnám az ifjú Niki hazatértét. Ahogyan nézelődtem, jobb kéz felől, keresztanyám házával csaknem átellenben, a Szent Annáról elnevezett, kicsiny templomra esett a pillantásom. Ez a templom volt a városban a legutolsó, amelyik még megmaradt a pápisták használatában. Korábban még soha nem jártam benne, most azonban rövid habozás után belöktem a templom súlyos, faragott kapuját, majd résnyire nyitva hagytam magam mögött. Ha valaki meglátna, s furcsállaná a viselkedésemet, határoztam el, majd azt mondom neki, hogy a mulatozók tombolása elől kerestem itt menedéket.

Odabenn körülpillantottam a félhomályban, de nem sokat láttam, mert mindössze egyetlen, aprócska mécses égett egy fából faragott szobor lábánál. A szobor kék és aranyszín lepelbe burkolózó asszonyi alakot ábrázolt, s a lángocska imbolygó fényében a magas, domború homlokán, kerek orcáin és finom, keskeny orrán meg-megrebbenő árnyak jóvoltából mintha változtatta volna a kifejezését. Keskeny, kék szeme mintha bánatos, nyájas részvéttel tekintett volna le a súlyos, domború szemhéj alól a lábánál heverő, kopott rongycsomóra, amely azonban kisvártatva mozgolódni kezdett. Fekete kendős fej emelkedett ki nehézkesen a kifakult, apró mintás, foltozott ruha redői közül, majd egy göcsörtös, szeplős öreg kéz is előkúszott, s mint valami vén rák araszolgatott a közelében heverő, fényesre koptatott fejű bot felé, hogy megmarkolja. Lassan, fokonként, sziszegő hangokat hallatva görbe hátú, görbe orrú öregasszony kelt ki az elnyűtt kelmék redői közül, s ahogy botjára támaszkodva kifele sántikált, ráncokkal sűrűn telirótt, aszalt almára emlékeztető, sötét arcát felém fordította, és apró, öreg gyíkszemével gonosz gúnnyal méregetett, amikor elhaladt mellettem, fogatlan szája, amelynek aszott felső ajkát függélyes ráncok szegélyezték, mint valami jókora varrótű öltéseinek nyomai, megvető mosolyra húzódott. Szorosan a fal mellé húzódtam, s még a szememet is behunytam, míg az öreg test és avas kelmék szaga el nem párolgott az orromból, s csak amikor már azt reméltem, hogy a vén boszorkány jó messze járhat, nyitottam ismét óvatosan résnyire a templom ajtaját, s foglaltam el ismét őrhelyemet a résnél, ahonnét az utcát mindkét irányban jól beláthattam.

Nem tudom, mennyi ideig állhattam őrhelyemen, sűrűn fohászkodva, hogy lehetőleg senki se nyissa rám a nehéz, faragott faajtót, s fohászaim meghallgatásra találtak, mert az öregasszony után senki nem tért be a templomba. Az utcát is javarészt elkerülte a farsangoló tömeg, csak az én három ördögfimat vagy három megszólalásig hasonlót láttam egy ízben elvágtatni őrhelyem előtt, majd eltűnni a tér torkában. Egy ízben kis híján hangosan felkacagtam rejtekhelyemen, mert egy kövér, mesternéforma asszony bukkant föl az utca tér felőli végén, s igencsak szaporázta lépteit, majd szuszogva és zihálva futásnak is eredt, mert a sarkában nagy hujjogatással ott loholt két hosszú hajú, állatbőrökbe öltözött vadember, alighanem a szőlőlevél-koszorús főördög kíséretéből. Éppen az én búvóhelyemmel szemközt érték utol prédájukat, s míg az egyik hátulról átkapta s magához szorította, a másik elölről kapkodott a szoknyája után, s föl is libbentette csaknem a derekáig, fölfedve az asszony kövér, gödrös combját. Mindez olyan közel játszódott le búvóhelyemhez, hogy még a fehér harisnyájában tátongó, jókora lyukat is láttam. Az asszony kivörösödött arccal, keserű szitkok közepette csépelte gyöngyös kis tarsolyával a szoknyája alá nyúlkáló vadember fejét, de mivel az az ütéseket szemlátomást föl se vette, az asszony kénytelen volt a kis tarsolynál hatékonyabb fegyverhez folyamodni, hogy megvédelmezze magát: hegyes orrú, magas sarkú csizmájával előre- s hátrafelé is jókora rúgást mért támadóira, akkora erővel, hogy azok menten eleresztették. Az asszony magából kikelt képpel, szitkozódva, szuszogva elsietett, a két vadember pedig kis ideig még ott szökdelt fél lábon, miközben egyikük sajgó térdét, másikuk a bokáját markolászta kárvallott képpel, majd elindultak vissza, a tér felé.

Ezután sokáig nem jött senki, s már éppen azon voltam, hogy fölhagyok a hiábavaló őrködéssel, és hazaindulok, hátha sikerül még apám előtt hazaérnem, s így legalább a tilalma megszegéséért járó szidást megtakarítom magamnak, amikor hirtelen egy pillanatra elállt a szívem verése, hogy azután annál szaporábban kezdjen dobogni, mert az utca végén az ifjú Miklóst láttam bekanyarodni s ráérős léptekkel keresztanyám háza felé igyekezni. Szerencsére, ha ugyan szerencsének nevezhetem azt, ami olyan szerencsétlen következésekkel járt reám nézve, már jó előre kiokoskodtam, mit fogok tenni, ha így fordulnak a dolgok. Mielőtt őrhelyemet elfoglaltam volna, körülnéztem kissé, és láttam, hogy a templomnak, kicsinysége dacára, van egy mellékajtaja is, s az éppen abba a szűk sikátorba nyílik, amely alig néhány lépésnyi távolságra a templom főbejáratától torkollik belé a Templom utcába, ahol keresztanyám háza is állott. Ezen a mellékajtón osontam most ki, s ahogy nagy sebbel-lobbal kifordultam a sikátorból a Templom utcára, kis híján beleütköztem az ifjú Miklósba, aki a maga ráérősebb lépteivel éppen ekkor ért a sikátor torkolatához.

– Nicsak! Az én Orsicska húgom! – kiáltotta meglepetten, s eleresztette a karomat, amelyet egy pillanattal korábban, amikor siettemben egy kiálló kőben megbotolva megtántorodtam, gondolom, még abban a hiszemben ragadott meg, hogy valami idegen leánnyal nyílik majd alkalma egy kis évődésre. – Mit keres idekinn ebben a szörnyű szélben?

Félrefordított arccal, hogy fürkésző pillantását elkerüljem, zavartan hebegtem valamit arról, hogy keresztanyám látogatására jöttem volna, de nem találtam itthon. Elindultam hát hazafelé, hazudtam pirulva, de az imént, a sikátorban három ördög-álarcos állta utamat, s nem mertem arra továbbmenni. Nem kísérne-e el egy darabon, kérdeztem halkan, tétován, fülig vörösödve tulajdon vakmerőségemtől, hogy megvédelmezzen a részeg mulatozóktól, kik az ő kíséretében bizonyosan nem mernek zaklatni.

Az ifjú úr ismét összevonta a szemöldökét, s láttam, hogy erősen töpreng valamin, de azután szemlátomást elhatározásra jutott és beleegyezően bólintott.

– Jöjjön, Orsicska, ha már így hozta a sors… – mondotta, és megindult mellettem, én pedig ott lépegettem az oldalán, némileg röstelkedve iménti hazugságom miatt, s erősen reménykedve, hogy talán hosszabb utat is megtehetek majd a társaságában, s nemcsak azt a néhány száz lépést, amely keresztanyám házát a miénktől elválasztotta. S kísérőmnek is valami ilyesmi járhatott az eszében, mert a téren – ahonnét már eltűnt a főördög és kísérete, csak egy a porban hempergő, veres ördögnyelv árulkodott ottjártukról, egy feldőlt borospohár s az a kis kupac liszt, amely talán az egyik megkergetett asszony kosarából dőlt ki a földre, s amelynek fehérjét a kiömlött bor szeszélyesen kanyargó patakocskái lassanként halovány rózsavörösre színezték – egyszer csak megállt, s kezét karomra tette.

– Mondja, Orsicska… – kérdezte, s most ő kerülte az én pillantásomat –, nem lenne kedve körülnézni kissé, mielőtt hazatér? Azt hallottam, a hercegi palota előtt muzsikálnak, meg valami farsangi menetről is beszélnek. Efféle dolgokat végtére is nem mindennap lát az ember…

Elfogódottan bólintottam, s szememet a földre szegezve, nehogy kiolvashassa belőle szertelen örömömet, elindultam kísérőm oldalán a hercegi palota felé. Ahogyan közeledtünk a tér felé, ahol a palota állt, mind több embert láttunk ugyanabba az irányba sietni, amerre mi is igyekeztünk. Nagy nehezen elvergődtünk a térig, de itt már olyan sűrű volt a tömeg, hogy nem bírtunk átfurakodni rajta, s ott rekedtünk a palota előtti térség túloldalán. Itt korábban néhány árus verte föl a sátrát: az egyikben bort mértek, a másikban valami ragacsos török édességet, a harmadikban mézesbábot árultak, a negyedikben farsangi álarcokat, abból a fajtából, amelyet egy pálcika végére erősítenek, s így tetszésünk szerint emelhetjük az arcunk elé vagy vonhatjuk el onnét, de lehetett kapni csak a szemet s a homlok alsó részét elfedő, keskeny kis selyemálarcokat is, amelynek vékony zsinegét hátul, a tarkóján csomózhatta meg az álarc viselője.

– Nem kér egyet, Orsicska? – kérdezte kísérőm felélénkülve, s most az álarcos sátor felé vont, minekutána a török csemegére és a mézesbábra csak tagadólag ráztam a fejemet. S hogy azért-e, mert könnyelmű lelkét magával ragadta a mulatság szelleme, vagy azért, mert nagyobb biztonságban érezte magát mellettem elfödőzött arccal, nem tudom, mindenesetre rövid alkudozás után két álarcot is vásárolt az árusnőtől, egy termetes, csúfondáros pillantású asszonytól: egyet nekem, egyet magának.

– Várjon, segítek! – ajánlkozott szolgálatkészen, amikor hasztalan igyekeztem a keskeny, fekete selyemálarc zsinegét megkötni a tarkómon. Odaállt a hátam mögé, s miután a zsineget ügyes kézzel megcsomózta, két kezét kétfelől a vállamra ejtette, erősen megszorította a vállam gömbjét, s hüvelykujjával kissé a nyakamon is végigsimított.

– No, most maga segítsen nekem! – parancsolta, s nekem lábujjhegyre ágaskodva, remegő kezemmel sokadszori próbálkozásra mégiscsak sikerült megcsomóznom az ő álarcának zsinegjét világos fürtjei között. Amikor aztán ismét szemközt kerültünk, megláttam, amit addig, a zsineggel bajlódva észre se vettem, hogy a fekete álarc mindkét oldalán egy-egy apró, veres szarvacskában végződik, s hogy kísérőm bűvös, kék szeme most egy ifjú ördög arcából előtekintve keresi az enyémet.

– Tudja, Orsicska, nem is tudom, melyik ábrázat tükrözi hívebben igaz valómat, ez-e, vagy a hétköznapi – mondta fanyarul, eligazgatva fején a szarvas álarcot. – És maga hogy érzi magát most, hogy fölcsapott ördögkisasszonynak? Hát nem kellemesebb, mint jóravaló polgárleánynak lenni? Vagy maga soha nem akar kibújni a bőréből, s valaki mássá lenni, mint akivé a természet és születés véletlene tették? Soha nem szeretne megszabadulni a nevétől, a családjától és egész addigi életétől, hogy mindent újra kezdjen valaki másnak a bőrében? Én, látja, egyébre se vágyom. Mégiscsak jó dolog, hogy legalább egyszer egy évben megtehetjük…

– Na, jöjjön! – karolt belém, szemlátomást fölbátorodva az álarc rejtekében, s elindultunk, hogy ismét megpróbáljunk közelebb férkőzni a palota kapuja előtt elterülő, kis térséghez, ahol az éljenzésből, hujjogatásból és buzdító kiáltásokból ítélve valami érdekes látványosság kínálkozhatott éppen, de az emberi testekből képződött, vastag falat most sem tudtuk áttörni. Hogy mégiscsak lássak valamit, kísérőm kezébe fogódzva fölkapaszkodtam az egyik szemközti ház bejáratát szegélyező kerékvető kövek egyikére, s onnét már csakugyan odaláttam valamelyest a tér túloldalára, ahol éppen két maskara, egy páncélos lovag s egy ördög készültek egymásnak rontani, a bámészkodók pedig harsányan biztatták őket. Háromszor támadtak egymásra, s mindegyikük azon igyekezett, hogy kopjájával mellbe taszítsa a másikat, de sehogyan sem boldogultak egymással. Végezetül az ördög, sátánfajzathoz illő ravaszsággal, ahelyett hogy ismét nekirontott volna ellenfelének, fürgén kitért előle, a szegény lovagot pedig tulajdon hiábavaló lendülete átröpítette a lova feje fölött s arccal esett a porba a tömeg harsány röhögése és csúfolódása közepette. Az ördög pedig nagy diadallal lovagolt körbe-körbe, s úgy tetszett, fekete paripáját egyszer-kétszer szántszándékkal csak az utolsó pillanatban fogja vissza, amikor az már kis híján rátiport az eséstől kábult, szitkozódva tápászkodó lovagra.

Amikor a párviadal véget ért, várakozásteljes zúgás futott végig a tömegen, s hallottam, hogy a közelállók valami muzsikásokat emlegetnek. Csakugyan, rövidesen ki is lépett a palota kapuján hat rövid köpenyt, szűk harisnyát s hegyes orrú, veres cipellőt viselő álarcos: kettejük hegedűt, négyen pedig török sípot szorongattak a kezükben. Ahogy rákezdték, szerte a téren „Helyet! helyet!” kiáltások hallatszottak, s az emberek, mintha erős szélvihar lökdöste volna félre őket, egymáshoz préselődve körben nekiszorultak a házak falának, hogy helyet szorítsanak a táncosoknak, kik azután párosával mind nagyobb számban kezdtek leszakadozni a tömeg testéről, hogy a kapu előtt támadt szabad térségben kettesével lépegessenek és ugrándozzanak a zene ütemére. Eleinte csak néhány pár táncolt, majd egyre több, mígnem ismét olyan sűrűn tolongott a tömeg a téren, mint az imént, csakhogy most nem a palota felé bámultak nyakukat nyújtogatva, hanem párosával pörögtek, ugrándoztak, egymásnak ütközve és egymás lábán tiporva, mígnem az egész tér szélvész ostorozta tó vizeként hullámzott és hánykolódott. Körülnéztem, de egyetlen ismerős arcot sem láttam a táncolók között: azok, akik födetlen arccal, hétköznapi viseletükben forgolódtak és ugrándoztak, alighanem a külsővárosból vagy a város környékéről jöhettek be a városba az ünnep tiszteletére, s jóllehet az álarcosok közül olyik-másiknak termete és mozgása ismerősnek tetszett, megesküdni már nem mertem volna rá, hogy az a termetes asszonyság, akinek fekete álarca ábrázatát egészen elfedi, s aki oly fékevesztetten szökdécsel nálánál jóval alacsonyabb és véznább táncosával, csakugyan a szomszédos tímármester javakorabeli felesége-e, s hogy a kipirosított orcájú, fürtös hajú leányfejet formázó álarc alatt csakugyan az én egykori Sófika barátném vihorászik-e, kinek valami külhonból érkezett kalaposlegény nemrégiben csakugyan bekötötte a fejét, s azóta szigorúan erkölcsös magaviseletű, feddhetetlen életű polgárasszony hírében áll.

 

E tomboló sokadalomban, mintha nagy hatalmú boszorkánymester varázsvesszeje érintette volna, bárki kedve szerint kivetkezhetett valóságos mivoltából, s másféle alakot ölthetett: férfiú asszonnyá, asszony férfiúvá, öreg ifjúvá, ember állattá válhatott egynehány órára. Láttam katonát, kinek zsinóros mentéjét cipónyi keblek feszegették, aranyhajú, pirosítós arcú némbert, kinek fél orcáját beborító álcája alól tekintélyes bajusz türemkedett elő, s láttam emberi testen kutya-, kecske- és disznófőt viselő pokolbéli szörnyet. Láttam, amint az egyik ilyen szörnyeteg a levegőbe emelte s úgy megforgatta táncosnéját, hogy annak hímzett orrú cipellőbe bújtatott lába csak úgy úszott a levegőben a föld fölött. Ahogyan a meg-megújuló szélrohamok csattogva lobogtatták s olykor derekukig fölcsapták a táncban ugrándozó asszonyok szoknyáját, amelyet azután viselője nagy visongatások közepette igyekezett a helyére visszasimítani, s a férfiak köpönyegét kifordítva függélyesen a magasba emelte vagy viselőjének fejére borította, úgy festett, mintha alvilágból szabadult, gonosz szellemek csapata özönlötte volna el a várost, hogy lakóit elébb józan eszükből s tisztességükből kiforgassa, majd magával sodorja őket a pokolba.

Ott álltam még mindig a kerékvető kövön, fél kézzel a kapuoszlopba kapaszkodva, amikor egyszer csak éreztem, hogy kísérőm baljával gyöngéden megérinti csípőmet, s ahogy lepillantottam rá, láttam, hogy kis, bókoló mozdulatot tesz előttem, mintha táncra kérne, majd derékon kapott, leemelt a kőről, s magával vont a táncolók felé. Szabódni próbáltam, s nem is csak illendőségből, inkább azért, mert soha nem tanultam táncolni, s eleinte csakugyan elég ügyetlenül botladoztam, de amint elvegyültünk a hullámzó sokaságban, mintha réges-régi, szépanyáimtól reám maradt tudás szállt volna tagjaimba, reáhagyatkozva a muzsikára s a szédületre, mely magával rántott, s többé már nem kívántam semmi mást, csak azt, hogy egy legyek ezzel a hánytorgó tömeggel, s hogy egészen elveszítsem magam e kábulatban.

Nem emlékszem, meddig tarthatott e boldog szédület, csak arra, hogy egy idő után valami kiáltozásra és mozgolódásra eszméltem föl belőle. „A menet! Jön a menet! Helyet a menetnek!”, hallatszott mindenünnen, s akárcsak a Vörös-tenger Mózes népe előtt, a táncoló sokaság egy szempillantás alatt kettévált, miközben a Mészárosok utcája felől harsány trombitaszó, csörömpölés hallatszott, patadobajjal, szekérzörgéssel és emberi lábak dobogásával elvegyülve. Kísérőmnek sikerült megvetnie a lábát, s a kétfelé csapódó sokadalom nem bírt magával sodorni bennünket. Amikor a lökdösődő, egymás lábán tapodó tömeg mozgolódása elült végül, azon vettük észre magunkat, hogy a legelső sorban, az embersűrűt kettészelő széles ösvény peremén állunk, s innét nézzük, egymást átkarolva, a közelgő menetet.

Legelöl a trombitások és dudások haladtak, fejükön csengettyűs sipkával. Képük az erőlködéstől fölfúvódott, mintha ők is ördögmaszkot viselnének, s hangszerükből dallam helyett valami torz, csúfondáros, sátáni vakogás tört elő. A trombitások mögött részeg némber lépkedett. Sárga haja kibomlott, álcája félrecsúszott: mindkét kezében egy-egy fazékhoz való fedőt fogott, s össze-összecsattantotta őket, maga pedig tánclépésben kerengélt körbe-körbe e maga szolgáltatta muzsikára, csakhogy részegségében bokája örökösen megbicsaklott magas sarkú csizmájában, s háttal neki-nekitántorodott a legelső sorban állóknak. Láttam, amint egy nagy termetű, gyermekképű katona vigyorogva markolássza dagadó keblét, s közben cinkosan kacsingat a körülötte állókra, aztán nagyot taszít rajta, s valamit kiált is utána, amin az asszony részeg sikongatással fölkacag. A zenészek nyomában négy ló vontatta szekér közeledett, s rajta viszontláttam a szőlőlombkoszorús főördögöt és egész kíséretét, amely időközben további alvilági lényekkel, tündérekkel, manókkal és démonokkal szaporodott. Ott láttam közöttük a Susanna meséiből ismeretes vízimanót is: zöld ábrázata volt, pikkelyes teste és békáéra emlékeztető, hártyás, zöld keze-lába. Jobbjával nyakánál fogva most is szorosan tartotta a leányzót, ki a mese szerint megpróbálta magát a vízbe ölni, s a manó feleségeként végezte. A leányzó arany haja leomlott egészen a térdhajlatáig, de az ő ábrázata is zöldes volt, akár a vízbefúltaké, karján pedig ott hordozta fél-ember, fél-béka porontyait, szám szerint hetet. De voltak ott vízi leányok is, kiknek csupasz felsőtestét csak derekukig omló, ezüstös hajzatuk fedte, deréktól lefelé pedig pikkelyek borították a testüket, láttam erdei tündért zöld lombruhában, zöld hajában virágkoszorúval, hazajáró lelket halotti lepelben, gnómot, kinek ormótlan nagy fejét kisgyermek nagyságú test hordozta, s kinek nagy arcából sötét, komoly szempár tekintett lemondó szomorúsággal az őrjöngő sokadalomra. A szekér után álarcos tömeg özönlött kiáltozva, trombitálva, csörgőket rázva, vademberek, ördögök és szerecsenek sokasága. Voltak köztük mindenféle furcsa szerzetek, asszonyfejű madarak és szárnyas oroszlánok, sárkánykígyók és egyéb pokolbeli bestiák is szép számmal. Egy szemfedőjébe burkolózott holttetem hosszú, horgas ujjával fenyegette a körülállókat, egy kaszás halál pedig örökösen az asszonyok szoknyája után kapkodott, azok pedig visongva menekültek előle. Viszontláttam a medvét is: most sem tudtam eldönteni, vajon valóságos fenevad-e vagy medvének beöltözött ember, de gyanítottam, hogy az utóbbi lehet, mert ő is kiváltképp az asszonyokat riogatta.

A menetet egy második szekér zárta. A szekéren aranyos trónuson Farsang hercege ült, fején koronával, aranyos álarcban, mint valami aranyszobor, amely időnként megelevenedett, s egy lábánál fekvő kosárból aprópénzt markolt ki, majd jobbra-balra hajigálta az egymás kezére-lábára hágó, tülekvő tömeg közé. A trónust a herceg udvarhölgyei állták körül, kik tánchoz öltözve, külhoni divat szerint félig födetlen keblekkel vacogtak a csípős szélben, és a tömeg éljenzése és hujjogatása közepette egy nagy üstből cinkanállal bort töltögettek elhaladtukban azoknak, akik, számolva ezzel az évente ismétlődő szertartással, bögrét is hoztak magukkal hazulról, s azt most mohón nyújtogatták az elgördülő szekér felé.

Amikor a második szekér is elhaladt, a tömeg ismét összeforrt mögötte, de a félbeszakadt tánc nem folytatódott többé, hanem a sokaság megindult a menet nyomában, s bennünket is magával sodort. Az emberáradat a város széle felé, a Felső kapu irányába hömpölygött, s újra meg újra a „lúdnyakasztás” szót lehetett kihallani a hangzavarból. Eszembe ötlött, hogy hallottam már korábban is a mesterlegények húshagyókeddi versengéséről, amely Kassáról származott át a mi városunkba, s amelyet az Arany Sas fogadó udvarán szoktak tartani minden évben (ez a fogadó a Felső kapu közelében állott, kevéssel a kapun kívül). Nem éreztem ugyan különösebb kedvet hozzá, hogy végignézzem ezt a meglehetősen otromba játékot, amely abból állt, hogy a részt vevő mesterlegények sorra megpróbálták egy lábánál fogva felfüggesztett lúd fejét leszakasztani a nyakáról, de mivel a tömeggel szemközt haladni reménytelennek látszott, sodródtam én is engedelmesen kísérőm karján a sokasággal együtt a „lúdnyakasztás” színhelye felé. Egy jócskán becsípett hegyi manó, legalábbis csúcsos kis sipkájáról s a kezében tartott lámpásról annak ítéltem, nekünk is odakínált valami palackot, s addig unszolt, mígnem végül, a békesség kedvéért ajkamhoz emeltem. Mire észbe kaptam, e bornál jóval erősebb és mámorítóbb italból már le is szaladt a torkomon néhány égető korty, s én az italtól megszédülve csak annál erősebben csimpaszkodtam kísérőm karjába.

Amikor a fogadóhoz értünk, a fogadós és legénye éppen egy jókora ludat igyekeztek legyűrni, hogy azután két lábát összekötözve föllógassák a két fa közé kifeszített zsinegre. A fogadós megpróbálta hóna alá fogni a lúd nyakát, míg legénye összekötözi a madár lábát, de a lúd, vesztét érezve, keményen küzdött fogvatartói ellen, s hol szárnyával, hol csőrével teremtette képen az izzadó, dühös fogadóst, az pedig, a körülállók harsány röhögése és biztatásai közepette mind ingerültebben förmedt rá újra meg újra a legényére, hogy igyekezzék már. Végre a legénynek sikerült összebogoznia a zsineget a lúd lábán, majd egy másik, fiatal legényke, vélhetőleg a fogadós fia, felkapta a zsineg másik végét. Két, egymástól meglehetősen távol álló fa egy-egy alsó ágához bogozták a zsineg két végét, fölrántva ezzel a szerencsétlen ludat a porból. Ettől fogva ott csüngött fejjel lefelé, tehetetlenül verdesve szárnyával, és hosszú kígyónyakát hasztalan próbálta visszagörbíteni eredeti helyzetébe. A fogadós halkan szitkozódva leporolta a ruháját, aztán odakiáltott valakinek, a kerítésen túlra, hogy kezdhetik.

A fogadós fia kitárta és egy jókora kővel kitámasztotta a fogadó udvarának hátsó, a földekre nyíló léckapuját, s a nyitott kapuban rövidesen föl is bukkant az első versenyző, egy jól megtermett, tésztás képű suszterlegény, ki szemlátomást elég bizonytalanul ülte meg nagy testű, nehézkes lovát. Egyébiránt, azt hiszem, a lovagláshoz nem szokott mesterlegények lóháton való ügyetlenkedése jelentette e játékban a mulatság fő forrását: ahhoz ugyanis, hogy a lúd nyakát megragadhassák, a legényeknek el kellett ereszteniük a ló sörényét, amelybe pedig kétségbeesetten kapaszkodtak, márpedig e tapasztalatlan lovasok, ha nem fogózkodtak jó erősen, szinte bizonyosan lehuppantak a ló hátáról a porba. Nem járt különbül ez a bizonyos Szepi sem, mert így hívták az első próbálkozót, legalábbis a nézők harsány „Rajta, Szepi! Csak ügyesen! Ne félj, nem dob le a ló!” kiáltásokkal buzdították. A lúdban, amely időközben már elkábulhatott a fejébe tóduló vértől, s úgy tetszett, belenyugodott a sorsába, maradt még annyi erő, hogy szárnyával alaposan képen teremtse a legényt, az pedig a szeme közé zúduló tollak viharától elvakulva, kezét ijedten az arca elé kapta, s így nemhogy a lúd nyakát nem sikerült megmarkolnia, de még a ló hátáról is kis híján lebukfencezett. Csak a legutolsó pillanatban sikerült újra megkapaszkodnia az állat sörényében, hogy azután csúfondáros kiáltozás közepette megkerülje, majd a nyitott kapun keresztül ismét elhagyja az udvart.

A következő, hetyke tartású és a lovaglásban szemlátomást jártasabb próbálkozónak, egy tímárlegénynek már sikerült alatta ellovagoltában elkapnia a lúd nyakát, de kénytelen volt újra elengedni, mert lova, amelyet, amint a lúd nyakát markában érezte, nagyobb lendületre sarkantyúzott, úgy megiramodott vele, hogy félő volt: ha zsákmányát el nem ereszti, a ló kiszalad alóla s ő ottmarad a madár nyakáról függeszkedve, vagy ludastul leszakad a porba. Miközben ez a legény is kilovagolt az udvarról, a nézők hujjogatásától és pfujjogásától kísérve, láttam, hogy a lúd feje élettelenül lehanyatlik és tátott csőréből vér szivárog a porba.

Végtére a hetedik próbálkozónak, egy tagbaszakadt mészároslegénynek sikerült leszakasztania a lúd fejét. Vértől iszamos kezét s benne a zsákmányt magasba tartva, diadalmasan lovagolt körbe az udvaron, majd a kapuhoz érve alaposan megsarkantyúzta lovát, hogy vad vágtára ösztökélje, mivel hátra volt még a játék második fele, amikor a pórul járt vesztesek a győztes nyomába erednek, és megpróbálják elvenni tőle diadalának zálogát, a lúdfejet, amelyet csak akkor mondhatott végleg a magáénak, ha sikerült a fogadó mögött elterülő tágas mező túlsó végéig eljutnia vele.

A bámészkodók, kik a játék végső kimenetelét is látni szerették volna, bezúdultak a fogadó udvarára, és lökdösődve, egymás lábára tiporva igyekeztek a nyitott léckapu s azon keresztül a mező felé. Kísérőm kérdőn nézett rám, meg akarom-e én is nézni a lovas üldözést, de én tagadólag ráztam a fejemet. A zsinegről függő, fejetlen lúd látványától, amelynek csonka nyakából még mindig csepegett a vér a porba, elfogott az émelygés, csöndre és nyugalomra vágytam, s arra, hogy kísérőmmel egy időre kettesben lehessek. Kísérőm beleegyezően bólintott: félrevont a tülekedő tömeg útjából, s az elhömpölygött mellettünk a mező felé, mi pedig elindultunk az ellenkező irányba, arra, amerre a veteményes- majd szőlőskertek feküdtek, azokon túl pedig az erdő.

Elhaladtunk a temető mellett, ahol a sírokon még nem ütközött ki a tavaszi fű, s a szürke kövek vigasztalanul meredeztek elő a sáros, fekete földből. Az egyik kövön valami fekete madár ficsergett és toporgott, nem láttam jól, miféle. Amikor közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem, fölrebbent, s eltűnt az egyik kiszáradt fát koronájáig ellepő, sötét repkény sűrűjében. Azután kertek sora mellett vezetett el az utunk, amelyek sövénykerítésén már kiütköztek a rügyek, bár még a gally barnás színét viselték, s szorosan összecsavarodva döftek apró, hegyes fejükkel a tavasz közeledtétől megbolydult levegőbe. Azután a szőlőskertek következtek, ahol a tavalyi tőkék, mint göcsörtös, elszürkült öreg kezek meredeztek elő esdeklően a földből, majd egy csupasz domboldalon fölkapaszkodva elértük az erdő szélét.

Apámmal, s még annakelőtte anyámmal gyűjtögető útjainkon azelőtt gyakran megfordultunk errefelé. Igaz, ebben a lombtalan, tél végi állapotában még soha nem láttam az erdőt, de azért elég jól kiismertem itt magam, s azt hiszem, ettől fogva mindvégig én szabtam meg kettőnk lépteinek irányát. Mivel tartottam tőle, hogy a magas domboldalon, a lombtalan fák rácsa között olyan könnyedén követhet bennünket az emberek pillantása, mintha valami kalickában lennénk közszemlére kitéve, a dombtetőre igyekeztem, hogy a túloldali lejtőn leereszkedve a domb elfedjen bennünket a kíváncsi tekintetek elől. Miközben lefelé ereszkedtünk a domb túloldalán, kísérőm egyszer csak megragadta a karomat, hogy megállítson, és amikor kérdőn néztem rá, ujját ajkamra fektette, s csak fejével intett, jelezve az irányt, merre fordítsam a tekintetemet. Odanéztem, s láttam, hogy egy őzsuta áll ott, s egy fiatal fa kérgét rágcsálja. Alighanem régen zavarhatta meg errefelé ember az erdő nyugalmát, mert az állat egyáltalán nem riadt meg közeledtünkre, hanem ránk ügyet sem vetve eszegetett tovább. Amikor azonban kissé előrébb léptem, hogy jobban lássam, s óvatlan mozdulatommal megzörrenthettem egy száraz gallyat, az őz egy pillanatig magasra tartott fejjel hallgatózott, majd villámgyorsan eltűnt a fák között, bár egy darabig még mintha láttam volna itt-ott megvillant vörhenyes bundáját s fehér farkát a fatörzsek között.

A domb aljában patak kanyargott, amelynek peremén keskeny csíkban még megmaradt a szürke, töredezett jég, de a jégszegély közt már az eleven víz iramlott tova a nagy, sárgás-szürkés köveken, mint áttetsző hajfonat, összefonódva, majd meg ismét széjjelterülve. Itt-ott, ahol a patakmeder hirtelen mélyült, fehéren forrt a tajték, apró vízesést alkotva. Ahogy kiléptünk a fák közül, összerezzentem, s döbbenten pillantottam föl az égre, mert egy szemvillanásnyi időre az egész tájék kísérteties, kék fénybe borult körülöttünk. Nem akartam hinni a szememnek, de a rákövetkező mennydörgés nem hagyott több kétséget afelől, hogy csakugyan villámlott az imént, bármilyen szokatlan is legyen ez az évnek e szakában. Fejünk fölött az égen tépett, szürke felhők gomolyogtak, odalenn a szél vadul zörgette a kopár ágakat s marékszám vágta arcunkba a száraz, tavalyi avart. S ahogy körülpillantottam valami menedék után kutatva, mert látni való volt, hogy néhány pillanat múltán lezúdul az eső, hirtelen ráeszméltem, merre is járunk.

– Kell itt valahol egy kunyhónak lennie! – fordultam kísérőmhöz, igyekezve túlkiáltani a szelet, s közben erősen kapaszkodtam a karjába, nehogy a nagy szél elsodorjon mellőle. – Nem messze ide, a patak túlpartján. Egy tudós asszony lakik benne…

– Szóval azt tanácsolja, Orsicska – fordult hozzám kísérőm két szélroham között, miközben kezét nyújtva átsegített a keskeny patak túlpartjára –, hogy kérjünk menedéket a boszorkány házában, mint Hansel és Gretel?

Igent intettem, bár a következő pillanatban már az is az eszembe ötlött: apám már vagy egy esztendeje említette, hogy meghalt az öregasszony, és hogy a város költségén kellett eltemettetni. Mindegy, a háza akkor is megvan még, gondoltam, ahogy lépteinket szaporázva megindultunk a patakparton a javasasszony háza felé. S csakugyan, a patak kanyarulatánál, a következő domb tövében ott állott a kunyhó, bár jóformán ki sem látszott a körötte fölburjánzott gyomok sárga, száraz kórói közül. Oldalát egészen belepte a vadszőlő, melynek összefonódott, száraz indái most levéltelenül, mint valami rács rázkódtak a szélben. Egyetlen ablakát öreg harisnyákkal s más efféle egyéb ronggyal tömték el, de szalmateteje épnek látszott, ajtaja pedig éppen csak be volt támasztva, mintha a ház gazdája csak egynéhány percre távozott volna el valahová a közelbe. Az első nagy, ritkás esőcseppek már hullani kezdtek körülöttünk, buborékhólyagokat és nagy, egymásba szaladó karikákat verve a patak vizén, amikor kísérőm belökte a kunyhó ajtaját, s én követtem őt a ház homályos belsejébe.

Odabenn körülnéztem a nyirkos félhomályban, s amit láttam, megpróbáltam kisleány koromból maradt emlékeimmel összevetni. Úgy tetszett, mindent, ami mozdítható és valamelyest használható volt, régen elhordták már onnét más szegény emberek, vagy ki tudja, kicsodák. Úgy rémlett, volt valami almáriuma is az öregasszonynak, s ebben állottak hólyaggal lekötözött cserépedényekben a mindenféle főzetek és kenetek, de almáriumnak most nyomát sem láttam. A helyiségben nem volt más bútor, csak egy három lábon billegő asztal, meg egy fűvel tömött, koszlott zsák a sarokban. Erre a zsákra sem emlékeztem az öregasszony idejéből, s arra gondoltam, talán valami csavargó szokta itt meghúzni magát mostanában, s az ő nyomorúságos hálóhelye e zsák. Ezenfelül csak egy kupac málló rongyot láttam a sarokban, meg néhány csorba cserépedényt, amelyek, úgy látszik, még a legnyomorultabbaknak sem kellettek. Láttam még egy foszladozó kosarat is, amelynek fölfeslett fonatai közül néhány marékra való, összeszáradt csipkebogyó gurult ki a földre. Ez volt talán az utolsó, amit az öregasszony életében összegyűjtögetett. A kunyhó földjéből itt-ott már kiütközött néhány szívósabb gyom, s most szalmává száradva, enmaguk kísérteteként rázkódtak az ajtó alatt besüvítő szélben.

– A boszorkány már régen továbbköltözhetett innét… ha ugyan él még – mondta kísérőm, végighúzva ujját a háromlábú asztalon, amelyet vastagon lepett a por.

– Nem is volt boszorkány! Nagyon kedves öregasszony volt – feleltem, s magam sem tudtam, miért, torkomat könnyek fojtogatták.

– Én azért nem bánom, hogy nem találtuk idehaza… Hármasban kissé szűken lettünk volna idebenn – felelte kísérőm, s a szalmazsákhoz lépve, megcsapkodta kissé, hogy a por java fölszálljon belőle, majd lustán hanyatt vetette magát e nyomorúságos fekhelyen. Álorcáját, amely még mindig ott volt az arcán, egy mozdulattal lerántotta és a zsebébe gyűrte, majd két kezét tarkója alatt összekulcsolva fölbámult a mennyezetre. Én kis habozás után mellé kuporodtam, karommal átfontam a térdemet, s így hallgattam az eső sustorgását.

– Esküszöm, nem is lenne rossz egy efféle kunyhóban élni az erdő közepén – szólalt meg kísérőm tűnődve, mintha csak magában beszélne vagy a szúette gerendákhoz intézné szavait. – Lehetne talán tágasabb egy kevéssel, és egy kissé kényelmesebb fekhely sem ártana, de milyen nyugodalmasan telne itt az élet! Milyen jó lehet álló nap csak az esőt meg a szelet hallgatni a sok hiábavaló fecsegés helyett! És csak az erdő vadjaival társalkodni emberi lények helyett, akik örökösen kísértésbe sodorják és kelepcébe csalják a magamfajta gyanútlan lelket… Akik minduntalan sarokba szorítanak, és azt kívánják, hogy a kedvükért vetkezzek ki tulajdon mivoltomból és bújjak idegen bőrbe, hogy azt tegyem, amit várnak tőlem, ahelyett, amit magamtól tenni szeretnék…

Azért bizonyára akad olyan emberi lény, vetettem közbe torkomban dobogó szívvel, akivel szívesen megosztaná erdei magányát, s akivel nem kellene attól tartania, hogy kelepcébe csalja, vagy tulajdon szívétől idegen magaviseletre kényszeríti…

Kísérőm hirtelen felült fektéből, s felém fordulva előbb egy mozdulattal lehúzta rólam s a sarokban málladozó rongykupacra hajította a fekete álorcát, amelyet erdei sétánk során is mindvégig viseltem, majd két tenyere közé vette az arcomat, és fürkésző szemmel tanulmányozta vonásaimat.

– Ó, a jó kis Orsicska, a szegény kis Aschenbrödel! – tört ki belőle olyan gyűlölködő hangon, hogy összerezzentem, és mint valami komisz kölyök, keményen megfricskázta az orromat. – Aki nem kelleti magát, aki nem bolondítja az embert, csak ül és néz rám hűségesen azzal a szép, esdeklő szemével! Az már igaz, neki aztán soha meg sem fordulna a fejében, hogy tőrt vessen nekem, hogy kihasználja ezt az én átkozott gyöngeségemet! Soha eszébe sem jutna, igaz-e, hogy ha sikerül magába bolondítania, esetleg magammal találom vinni az üvegből való hintómon a kastélyomba? Hogy én megszabadíthatnám a gonosz mostohájától, s akkor nem kellene többé szegénynek babot meg lencsét válogatnia…

Azt hiszem, még ekkor sem esett volna köztünk semmi, s az eső elálltán úgy hagyhattam volna el a kunyhót, ahogy beléptem oda, ha e félig igaz, félig igaztalan vádak hallatán keserves könnyekre fakadva nem vetem magam kísérőm keblére, s nyakát átkulcsolva nem bizonygatom neki zokogva, hogy az én szívemben nincsen semmiféle fondorlat, csak az iránta való szerelem, amely semmit nem kér és nem vár cserébe, legfeljebb a viszonzásnak néhány apró morzsáját, s még ha soha többé nem is látjuk egymást, hát legalább itt és most, ahogy lehet, ameddig lehet…

 

Az ezután következő egynehány percben, amelyektől azt reméltem, emléküket legnagyobb kincsemként őrizem majd szívemben késő öregségemig, érzéseim mintha cserbenhagytak volna. Mondják, olykor a halálos veszedelem órájában az ember mintha nagy messzeségből szemlélné a tulajdon testét, s mindazt, ami történik vele. Igaz, az első szempillantásban, amikor éreztem, hogy kísérőm nem taszít el magától, hanem viszonozza ölelésemet, minden porcikámban eláradt a boldog megkönnyebbülés hulláma – s megvallom, még valami diadalféle is, hogy lám, mégiscsak sikerült a tervem –, utóbb azonban a lelkem mintha elzsibbadt volna, s mintha végtelen magasból, közömbös szemlélőként tekintett volna le testem örömére és fájdalmára. Csak amikor már minden véget ért, s kísérőm ernyedten hevert a karomban, akkor tört rám nagy erővel s egyazon szempillantásban az öröm és a kín, a beteljesült szerelem boldogsága s egyszersmind a közelgő elválás fájdalma. E percben nem vágyódtam már semmi egyébre, csak arra, hogy még sokáig, igen sokáig így tarthassam szerelmesemet mozdulatlanul a karjaim között, hogy elaludjunk nyomorúságos fekhelyünkön, és talán soha többé fel se is ébredjünk…

Kisvártatva azonban kísérőm kivonta magát karjaim közül, fölült, s egy darabig ott maradt ülve a szalmazsák szélén. Félénken megérintettem a vállát, azt remélve, felém fordult, de egy vállrándítással lerázta a kezemet, fölállt, az ajtóhoz ment, s kilépett a kunyhóból. Nem időzött sokáig odakinn, s jóllehet én már bizonyos voltam benne, hogy egyetlen szó nélkül faképnél hagyott, és soha nem látom többé, rövidesen visszatért, kezében az egyik csorba cserépedénnyel.

– Mosd meg magad! – mondta, és a vízzel teli edényt lerakta a szalmazsák mellé a lábamhoz.

Kapkodva fölálltam, s háttal neki tisztogatni kezdtem magam a metszően hideg patakvízzel, melynek lecsorgó cseppjei halvány veresre színeződve hullottak a kunyhó földjére, s ettől nekem, nem tudom miért, az jutott hirtelen az eszembe: ha csakugyan létezik az a bizonyos csavargó, bizonyára azt gondolja majd e nyomok láttán, hogy róka vagy menyét végezhetett itt valami apró állattal, talán mókussal vagy pelével.

A mosdást bevégezvén az edényt odaejtettem a sarokba, több hasonló lom tetejére, magam pedig leereszkedtem a szalmazsák peremére, karnyújtásnyi távolságra kísérőmtől. Egy ideig csak ültünk, némán, mivel egyikünknek sem akarózott megszólalnia.

Végezetül kísérőm törte meg a csöndet.

– Sajnálom – mondta. – Szólnod kellett volna… Nem tudhattam, hogy te még… Néném valami katonáról beszélt – folytatta, mert értetlen arcomról alighanem leolvashatta, hogy szavainak jelentése homályos előttem. – Azt hittem, hogy te már nem… Hogy neked már mindegy… Hogy amúgy sem vagy leány többé…

Most már megértettem, miről beszél, és a lelkemben föllángoló fájdalom és a harag erőt adott hozzá, hogy megszólaljak. Szememet a földre szegezve, de azért elég szilárd hangon megkérdeztem tőle: most, hogy már tudja, tévedett, mit szándékozik tenni annak érdekében, hogy jóvátegye tévedését?

– Te is csak olyan vagy, mint a többi! Te is sarokba akarsz szorítani! – tört ki belőle, hangjában olyan őszinte gyötrelemmel, hogy kis híján elszégyelltem magam gonoszságomért. De ezután eszembe jutott tulajdon helyzetem, megkeményítettem a szívemet, s azt válaszoltam, hogy nem én szorítottam sarokba, hanem a körülmények és tulajdon viselkedése, s ismét neki szegeztem a kérdést, mit szándékozik tenni az érdekemben.

Nem válaszolt, csak ingerülten, türelmetlenül dobolt ujjaival a térdén. Elnéztem kicsiny és erőtlen, leányosan keskeny kezét, amelyben korábban annyit gyönyörködtem, s amelynek formájáról korábban úgy véltem, gyöngéd s érzékeny szívre vall, most azonban úgy láttam, sokkal inkább gyávaságról és kegyetlenségről árulkodik.

– Nem tehetek semmit – szólalt meg kísérőm egy idő után, s a szeme sarkából rám lesett, hogy lássa, számíthat-e részemről a fölindulás valamely hevesebb kitörésére, de hogy arcomról egyebet nem, csak néma haragot és fájdalmat olvashatott le, megismételte: – Nem tehetek semmit…

– Indulnunk kell! – szólalt meg kevéssel későbben. Fölállt a szalmazsákról, s kezét nyújtotta, hogy fölsegítsen, de tüstént el is eresztette a kezemet. – Mit mondasz majd otthon, hol jártál?

Vállat vontam, s elindultam utána kifelé a kunyhóból.

– Pfuj!, micsoda helyekre keveredem! – szisszent föl, amikor a nyitott ajtón át beáradó fényben még egyszer, utoljára körülnézett iménti menedékhelyünkön, s indulatosan belérúgott a háromlábú asztalba, amely e heves mozdulattól porfelleget pöffentve összeomlott.

Odakinn időközben elállt az eső, s a patak vize sárgásra válva, földuzzadva és megzavarosodva siklott a köveken. A fölázott földön lépdelve cipőm újra meg újra beléragadt a sárba. Időről időre meg kellett állnom, hogy lerázzam róla a súlyos sárkoloncot, mert már alig bírtam tőle emelni a lábam. Kísérőm szótlanul jött mellettem, hangtalanul fütyörészve, s egy vékony ággal, amelyet valamelyik száraz fáról tört le, elhaladtában a fák törzsét és a kiszáradt kórókat csapdosta.

Amikor elértünk az Arany Sas fogadóhoz – a bámészkodó tömeg már szerteszéledt, csak a fejetlen lúd függött ott még mindig a zsinegen, bár időközben nyakcsonkjának csapzott tollain és alatta a porban a vér már feketére alvadt –, kísérőm megállt, s kezét a karomra tette, hogy engem is visszatartson.

– Innentől egyedül kell tovább menned! – mondta, s pillantása kerülni igyekezett az enyémet. – Jobb, ha nem látnak együtt… Megszólnának téged – tette hozzá, látva ajkam megvető rándulását.

Miközben az erdőn áthaladtunk, úgy tűnt nekem, haragnál és megvetésnél egyebet már nem érzek iránta, de most, hogy eljött az idő, amikor mindörökre el kellett búcsúznom tőle és hozzá fűzött reményeimtől, szívem mégiscsak összefacsarodott a fájdalomtól, és könnyekre fakadtam. Átkulcsoltam a nyakát, és sírástól el-elcsukló hangon kérdezgettem, látom-e még valaha az életben.

– Jól van, no! Ej, ne sírj már, azt nem bírom elviselni! – mondta szemlátomást gyötrődve, mert korábbi némaságom nyilván elhitette vele: túl van a nehezén, s nem kell újabb érzelemkitöréssel számolnia. – Majd üzenek neked a nénémtől! – csitítgatott kissé lágyabb hangon, amelyen azonban érzett a türelmetlenség. – Jó lesz így? Rövidesen, persze, rövidesen – tette hozzá, s közben szórakozottan veregette a hátamat, mint valami síró kisgyermeknek.

– Menj már, az isten szerelmére! – tört föl belőle végezetül zaklatott, elgyötört hangon. Eltolt magától, s bár elég gyöngéden, de azért erélyesen taszított egyet rajtam, hogy induljak már. Vontatott léptekkel elindultam a Felső kapu felé: vártam, hogy talán utánam kiált, de mindhiába. Mielőtt a kapun beléptem volna, még egyszer, utoljára hátrapillantottam, s láttam, hogy még mindig ott áll a vendéglő kerítésénél, s befele nézelődik: talán a fejetlen ludat vagy a délutáni mulatság egyéb maradványait bámulta. Megérezhette a pillantásomat, mert egy szemvillanásnyi időre ő is felém fordította a tekintetét, s amikor a szemünk találkozott, kissé meghajtotta a fejét, s jobbját megemelve olyanféle mozdulatot tett, mint amikor valaki bókolva köszöni meg táncosnéjának a táncot. Ahogy tűnődve végigjártatta rajtam a pillantását, az volt az érzésem, úgy néz rám, mintha máris múltjának valamely visszajáró emlékképe volnék, s talán nem is a legkellemetlenebbek közül való. S láttam, hogy a bársonyálarc szalagja, melyet nem oly régen, a kunyhóban gondatlanul zsebre gyűrt, még most is ott tekergőzik kifelé feketén a zsebéből. Alighanem ő is csak ekkor eszmélhetett rá, hogy még mindig őrizgeti ezt az immár céltalanná vált farsangi kelléket, mert előhúzta a zsebéből, egy pillantást vetett rá, azután elhajította az utat szegélyező, kopár bokrok közé.

Ezúttal sem ördögfiak, sem egyéb másvilági lények nem vettek űzőbe hazafelé utamban. Igaz, ha ezer ördög szegődik a nyomomba, akkor sem igyekezhettem volna jobban, hiszen így is szinte szaladva tettem meg az utat a házunkig, miközben szorongva próbáltam valami hihető magyarázatot kigondolni hosszas távollétemre. Szememet időről időre elborították a könnyek, mert arra gondoltam, mennyire más kedvben s miféle reményekkel a szívemben tettem meg ezt az utat néhány órával korábban odafelé. S valahányszor a szemem sarkából mégiscsak vetettem egy pillantást az utcákat mind sűrűbben ellepő, az esti, mindent megkoronázó mulatságra gyülekező farsangi népségre, s megláttam, hogy egy ördögfi vagy manó hívogatóan integet utánam, vagy elhatolt a fülemig egy-egy trombita gúnyos vakogása, úgy éreztem, ezek is az én füstbe ment reményeimen csúfolódnak, s csak még inkább megszaporáztam lépteimet.

Amikor hazaérve beléptem a házba, visszahőköltem, mert a konyhánk teli volt asszonyokkal, ismerősökkel és idegenekkel. Mindnyájan izgatottan sugdolóztak, s egész tartásukon látszott, hogy türelmetlenül várakoznak valami híradásra. Bűntudatos lelkem azt súgta, bármilyen hihetetlennek tetszett is ez a gondolat, hogy az én ballépésem híre ért el máris idáig, s most az én visszatértemet várják, hogy amint a kezük közé kaphatnak, a tanács elé, majd meg a városháza tömlöcébe hurcoljanak. Csakhogy az asszonyok ügyet sem vetettek rám, azok a szavak pedig, amelyeket izgatott suttogásukból kihallottam, inkább együttérzésről, semmint fölháborodásról tanúskodtak. Nagy csodálkozásomra többször is a „medve” szó ütötte meg a fülemet, s gyanítani kezdtem, hogy bizonyára ugyanarról a medvéről beszélnek, amelyet kora délután a téren, későbben pedig a farsangi menetben láttam, de hogy mi köze lehet ezen bestiának a konyhánkban támadt csődülethez, arra egy darabig semmiféle magyarázatot nem találtam. Kis idő múltán apám sietett keresztül a konyhán a belső szoba felé igyekezve: a patika felől jött, s kezében valami üvegcsét tartott.

– No megjöttél? Merre kódorogtál? – vetette oda fakó hangon, amikor észrevett, de szerencsémre nem állt meg, hogy kifaggasson. – Anyád szerencsétlenül járt – tette hozzá, mert láthatta tanácstalan ábrázatomon, hogy sehogyan sem tudom mire vélni a konyhánkban összesereglett sokadalmat, azután eltűnt a szoba ajtaja mögött.

Kissé fölbátorodva a tudattól, hogy nem énmiattam szaladt össze ez a sok nép, odafordultam az egyik ismerős asszonyhoz, s kértem, mondaná el végre, mi történt. Amikor szavaim hallatán az asszonyok ráeszméltek, hogy még semmit sem tudok, tüstént körém gyűlt négy vagy öt, s egymás szavába vágva beszélni kezdtek. Szavaikból a következőket sikerült kihámoznom: mostohám, aki a nap java részét odakinn töltötte a kertben, késő délután elindult befelé a városba, annak a gazdának a szekerén, aki odafelé is magával vitte, mert még az estéli harangszó előtt szeretett volna hazaérni, tudván, hogy a farsangot búcsúztatók őrjöngése sötétedés után hág majd tetőfokára. Csakhogy a szekérnek útját állta a bámészkodók sokasága, akik mind a közelgő farsangi menet látására gyülekeztek össze. Mostohám türelmetlenségében, s mert már amúgy is közel jártak a házunkhoz, leszállt a szekérről, azt remélve, gyalogszerrel könnyebben utat tör magának. Csakugyan, sikerült is átfurakodnia a tömegen, s kilépnie arra az ösvényre, amelyet a bámészkodók szabadon hagytak a menet számára, amely éppen ekkor fordult be a szomszédos utcából a miénkbe. Ekkor azonban a medve – s itt az asszonyok két pártra szakadva, egymást letorkolva civódni kezdtek, vajon valódi fenevad volt-e a szerencsétlenség okozója, vagy egy medvebőrbe bújt, vélhetőleg részeg farsangoló – kivált a menetből, s űzőbe vette mostohámat, ki a tömegtől elkülönülve, magában állott, s könnyű prédául kínálkozott. Mostohám, aki nyilván maga is azt hitte, valóságos, négylábú fenevaddal van dolga, futásnak eredt. A medve azonban a sarkában volt, s már kis híján utolérte, amikor mostohám, fejvesztett rohanásában megbotlott egy kiálló kőben vagy elgurult, üres borosflaskában, és arccal esett a porba. A medve, amely időközben beérte, úgy tett, ahogyan e fenevad állítólag mindig is tenni szokott, ha magát holtnak tettető emberrel találkozik: megszaglászta, majd odébbállt, hogy más préda után nézzen. Csakhogy eközben feltartóztathatatlanul közeledett a menet, s az álarcosok, kik haladtukban bőségesen kortyolhattak a magukkal hozott borosflaskákból, ráadásul álorcájuk keskeny szemnyílásán át föltehetőleg nem láttak többet a világból egyetlen, szemük magasában húzódó, keskeny sávnál, nem vették észre a porban heverő asszonyt, s egyik sor a másik után gázolt keresztül rajta. Jó szerencse, hogy mostohámnak, ki estében a bokáját is kificamíthatta, és sehogyan sem bírt talpra állni, mégiscsak sikerült valahogyan négykézláb kikecmeregnie a rajta tapodó lábak sűrűjéből, még mielőtt a veszedelmes gyorsasággal közeledő, felcicomázott farsangi szekér kerekei is átgördültek volna a testén. Amikor elérte a bámészkodók elülső sorát, néhány jólelkű asszony a legelöl állók közül a segítségére sietett. Betámogatták a kapunkig, ahol azután Ersók, kinek ormótlan tagjaiban egy férfiú ereje lakozott, a karjába vette, behozta a házba, s idebenn ágyba fektette. Mivel erősen vérzett, s nagy fájdalmai voltak, apám kihívta hozzá a városi bábát, s a konyhánkban összeverődött asszonygyülekezet, amelynek tagjai honnan, honnan sem, már korábban értesültek mostohám állapotáról, most azért várakozott itt ilyen izgatottan, mert tudni szerette volna, vajon milyen következményekkel járt mostohámra nézve az iménti szerencsétlenség.

Ott álldogáltam hát én is a többiekkel, s a szoba felé figyeltem, amelynek ajtaja időről időre megnyílt, s hol Ersók loholt ki rajta, kezében a mosdótállal, hogy kiloccsantsa belőle a véres vizet az udvarra, hol a bába, magas, tekintélyt parancsoló külsejű asszony szólt ki rajta, hogy forraljanak egy újabb fazékra való vizet. Ilyenkor egyik vagy másik az asszonyok közül kapkodó buzgalommal sietett teljesíteni a kívánságát. Valahányszor nyílt az ajtó, minden jelenlévő arrafelé fordult, s feszült figyelemmel hallgatózott befelé, a szobába, ahonnan ilyenkor tisztán kihallottuk mostohám nyöszörgését és lázas hadrálását, amelyből többször is kihallani véltem a „medve” szót. Másszor meg mintha a „halál”-ról hadart volna valamit – talán a farsangi menet kaszás csontváza jelenhetett meg neki hagymázas önkívületében, amint az asszonyok szoknyája után kapdos.

Éppen azon töprengtem, nem tudnék-e valahogyan észrevétlenül besurranni a belső szobába, hogy tisztára cseréljem sárral befröcskölt szoknyámat és sárkoloncos cipőmet, amikor olyan velőtrázó sikoly hallatszott a csukott ajtón keresztül, hogy mindnyájan összerezzentünk. A sikoltást hosszan tartó, szívet tépő jajgatás követte, majd kisvártatva ismét fölbukkant Ersók a mosdótállal, amelynek tartalmát azonban ezúttal nem öntötte ki az udvarra, hanem a tálat lerakta az asztalra, s lélekszakadva loholt vissza a szobába. Valamennyien az asztal köré gyűltünk, hogy egy pillantást vethessünk a mosdótál tartalmára. Én, megvallom, arra számítottam, valami apró bábufélét látok majd, olyasformát, mint egy rendes időre született gyermek, csak apróbbat, de ez a valami, ami ott lebegett a véres vízben, fehér volt, feje idomtalan nagy parányi tagjaihoz képest, s ott, ahol a szemének kellett volna lennie, két apró, halavány dudor türemkedett elő a koponyájából, mint a csiga két, félig behúzott szarva. Mindent összevéve inkább emlékeztetett ebihalra, vagy ama félig ember, félig hal- vagy békaporontyokra, amelyeket a vízimanó felesége dajkált a karjában, mint emberi csecsemőre. Hallottam, hogy a többiek is lázasan suttognak egymás közt, s intő égi jelről meg természet elleni fajtalanságról beszélnek valamit, de egy magas termetű, komoly tekintetű, határozott mozgású asszony szigorúan leintette őket. A komoly tekintetű asszony az asztalhoz lépett, felgyűrte a ruhát a karján, benyúlt a tálba a kis fehér szörnyszülöttért, a tenyerére vette, majd elindult vele kifelé, az udvar irányába, de előbb még erélyesen rászólt az egyik, tátott szájjal bámészkodó leányra, hogy fogjon egy vizeskorsót, azután jöjjön utána. Amikor kiléptek az udvarra, az asszony ráparancsolt a leányra, hogy a korsóból csorgasson vizet a parányi tetemre, majd a megmosdatott testet kendőjébe csavarta, s elszalajtotta a leányt urához, az asztaloshoz, azzal az üzenettel, hogy sürgősen eszkábáljon össze valami koporsónak való kicsiny ládát, mivel „Isten képére teremtett emberi lélek lakozott ebben a szegény szerencsétlenben is, vagy lakozott volna, ha kitölti szabott idejét anyja méhében”. E határozott szavaktól az asszonyok megnyugodtak, s lassanként kezdtek hazafelé szállingózni, kettesével-hármasával egymásba kapaszkodva, talán mert attól féltek, ha magukban indulnak el, őket is megkergeti valamelyik farsangi bestia, s ők is a mostohám sorsára jutnak.

 

Az ezután következő hetekben mostohám magas lázban feküdt, s nekem nem maradt más választásom, mint hogy erőmhöz képest átvegyem tőle házi teendőinek java részét. Megesett, hogy valamelyik feladat meghaladta erőmet: ilyenkor Ersókra kellett bíznom a dolgot, s nekem magamnak át kellett vennem tőle mostohám ápolását. Ersók csak igen kelletlenül engedte át nekem a helyét mostohám ágya mellett, mondván, nem szívesen bízza asszonya ápolását olyan személyekre, akik annak mindig is a rosszakarói voltak, de mert sem a ház, sem mostohám nem maradhatott ellátatlanul, mégiscsak engednie kellett, hogy átvállaljam tőle egy időre az ápolással járó, apró teendőket. Ilyenkor egy darabig én cseréltem mostohám homlokán a borogatást, megitattam, ha nyöszörgéséből azt vettem ki, hogy szomjas, de többnyire csak üldögéltem mellette, és ügyeltem, nehogy magatudatlan állapotában valami kárt tegyen magában.

Úgy tetszett, mostohámat hagymázas képzelgései kisleány korába vitték vissza. Ha megszólalt, nem énhozzám beszélt, hanem vélhetőleg azokhoz az emberekhez, akik gyermekkorában vették körül, s régen megesett dolgokat úgy emlegetett, mintha csak a minap történtek volna. A medvét nem hallottam többet, hogy emlegette volna, de több ízben is hadart kétségbeesetten sikoltozva valami szekérről, amelyet elragadtak a lovak, másszor pedig valami fiúcskát feddett komoly hangon, talán korán elhalt testvérkéjét, amiért játék közben eltiporta „anyuska kedves tulipánjait”. Egyszer pedig a bábuját panaszolta, hogy sehol nem találja, s azt jajgatta, hogy bizonyára rablók ragadták el tőle.

Én csak fél füllel hallgattam oda hagymázas hadrálására – egy ízben pedig erővel kellett visszakényszerítenem párnái közé, mert valami rémlátása lehetett lázálmában, amitől kipattant az ágyból, s egy szál hálóruhában akart kirohanni a vakvilágba –, mert közben egyfolytában a magam dolgán járt az eszem. Amikor elváltunk egymástól, még világosan láttam, hogy az ifjú Miklóstól a jövendőben semmit nem várhatok, s ha mondott is megnyugtatásomra néhány kedvesebb szót, csak azért tette, hogy minél hamarébb szabaduljon tőlem. A legtöbb ember lelke azonban nem elég erős ahhoz, hogy egyszerre viselje el a kudarc és a szégyen emlékének terhét s a jövendő reménytelenségének tudatát. Az én képzeletem is rövidesen hozzálátott, hogy kevésbé vigasztalanra színezze át azt a képet, amelyet legutolsó találkozásunkról őrzött emlékezetem, s addig-addig munkálkodott, mígnem sikerült elhitetnem magammal, hogy az ifjú úr megnyugtató szavait komoly ígéretnek tekinthetem, hogy előbb-utóbb csakugyan hírt ad majd magáról, s megüzeni, mi a szándéka velem. A mostohám betegágya mellett töltött órák alatt olyannyira belégabalyodtam az önáltatás és hiú képzelődés szövevényébe, hogy idővel magam is elhittem: jó okom van a reménykedésre. Jóllehet e bizakodás segített valamelyest, hogy zúgolódás nélkül ellássam megszaporodott teendőimet s elviseljem életem egyhangúságát, rövidesen olyan égető türelmetlenséggel kezdtem várni légből kapott reményeim teljesedését, hogy végezetül e reménység sokkal jobban meggyötört, mint a kilátástalan helyzetembe való belenyugvás tette volna.

Attól fogva, hogy e hiú reménység gyökeret vert a lelkemben, mind emésztőbb türelmetlenséggel vártam keresztanyám látogatását. Mivel magam nemigen mozdulhattam ki otthonról, a várt híradás csak egyetlen úton-módon juthatott el hozzám: ha ő hozza el személyesen. Igaz, keresztanyám járt már nálunk alig két nappal a mostohámat ért szerencsétlenség után, ekkor azonban még meg sem fordult a fejemben, hogy üzenetet hozhatna nekem. A történtek emléke ekkor még világosan élt emlékezetemben, s képzeletem sem kezdte még meg alattomos munkáját, melynek során a közöny, a kegyetlenség és a bűntudat megnyilvánulásait, amelyekben csábítóm viselkedése nem szűkölködött, lassanként átformálta a féltés vagy a gyermeki kötelességérzettel viaskodó szerelem jeleivé. Valami széphistória emléke is ott kísértett elmémben, amelyikben egy király vagy lovag, már nem emlékszem, melyik, színlelt kegyetlenséggel vagy közönnyel teszi próbára szerelmesét, hogy azután a próbát fényesen kiállott leányt magához emelje. Én pedig, ostobaságomban úgy forgattam ki magamban az ifjú Miklós szavait, mintha azok irántam érzett szenvedélyéről árulkodnának, s arról, hogy e szenvedélyt megpróbálja kitépni a szívéből, mert kétségek gyötrik az én vonzalmam őszintesége felől. Ha azonban türelemmel viselem távollétét, s bizonyosságot szerez állhatatosságomról és hűségemről, visszatér majd hozzám és magához emel, mint ama mesebeli király a hűséges Grizeldiszt, ha ugyan így hívták… Láttam ugyan, hogy keresztanyám nemigen pártolja a mi ügyünket, már csak fivérétől való féltében sem, kinek jóindulata s pénzbeli segítsége nélkül még a mostani, szerény jómódjának is búcsút mondhatott volna, de azzal áltattam magamat, hogy hűséges szerelmünk majd az ő szívét is meglágyítja, de ha mégsem, szigorú erkölcseivel akkor sem férne össze, hogy a rábízott üzenetet elsikkassza, bármennyire helyteleníti is annak tartalmát.

Már a negyedik hete sínylődtem a házba zárva, s a várakozást kezdtem már-már elviselhetetlennek érezni. Minden hajnalban azzal ébredtem, bizonyosan aznap lesz a napja, hogy hírt hallok majd szerelmesem felől, s e gondolat viszonylag tűrhető kedvben átsegített reggeli s délelőtti teendőimen. Mostohám már egy ideje magához tért hagymázas önkívületéből, s amint föleszmélt, faggatni kezdett bennünket apámmal, mit mondott nekünk az orvos, mennyire súlyos a baja, és miért kell még mindig az ágyat nyomnia. Apám óvatosan, fokonként adta tudtára, mi történt vele, mialatt magatudatlanul, lázasan feküdt, s hogy mit mondott a doktor, azt a hírt azonban, amely a leginkább alkalmas volt rá, hogy mostohámat fölzaklassa, egyelőre elhallgatta előtte: nevezetesen, hogy a városi orvos, aki a szerencsétlen esetet követően mostohámat megvizsgálta, úgy vélekedett, nem sok remény van rá, hogy mostohám képes lesz még valaha egészséges gyermeket kihordani. Amikor mostohám megtudta, hogy magzatát elveszítette, néhány napra szótlan mélaságba esett. Csak feküdt s némán meredt maga elé: ha bevittem neki az ennivalót, csak intett gyöngén a fejével, hogy vigyem ki, mert nincsen étvágya. Egynéhány nap múltán visszatért a szava, de hogy melankóliájából még nem lábalt ki egészen, abból láttam, hogy mindenféle vádakkal és szemrehányásokkal illette önmagát, mintha ő maga lenne az oka tulajdon balszerencséjének. Egyik délután arra kért, üljek le mellé az ágya szélére, s a kezemet szorongatva, lázas szemmel, fölindultan arról kezdett beszélni, Isten azért mérte őreá ezt a csapást, mert nem volt jó szívvel irántam, anyátlan árva iránt. Hosszasan sorolta, miben s hányszor volt kemény és szívtelen hozzám, mióta a házunkba került. Azzal vádolta magát, hogy cselédsorsra kárhoztatott engem tulajdon apám házában, azután meg, hogy a katonák a házunknál garázdálkodtak, ő még a betört ablakot is jobban megsiratta, mint engem, pedig jól tudta, miféle szörnyűségeket kellett kiállanom. Én csitítgatni próbáltam, s hogy megnyugtassam, magamat vádoltam, s őt mentegettem, igaz, csak fél szívvel. Mostohám azonban tiltakozva felült az ágyon, s kerekre tágult szemmel, hevesen hadonászva, s oly sötét, jelentős pillantással, hogy azt hittem, visszaesett korábbi, hagymázas állapotába, erősködni kezdett, hogy minden, ami azóta történt, hogy ő a házba került, az ő hibája, s azt bizonygatta, gonosz, szívtelen mostohám volt ő énnekem…

– Neked jobb lenne, ha meghaltam volna… – mondta végezetül, majd kimerülten visszahanyatlott a párnára, félrefordította az arcát, és orcáján két könnycsepp gördült végig.

Másszor viszont, ha másmilyen kedvében leltem, vég nélkül nyűgösködött, s minden apróságon fölbosszankodott. Nem utasította el többé az ennivalót, de hol azért zsémbelt, hogy erőnek erejével betegkoszton tartom, holott már semmi baja, hol azt vetette a szememre, nem vagyok tekintettel az ő állapotára, és agyonfűszerezem az ételeket, biztosan azért, hogy őt még jobban megbetegítsem. Néha úgy beszélt, mintha mindennek, ami azóta érte, hogy apámmal összekerültek, én lennék az oka, s nemhogy a katonákat vagy a medvét, de még a pincében telelő káposztája leveleit összerágó férget is én küldtem volna reá, pedig ő ki nem fogyott a béketűrésből s az irántam való jóindulatból, holott, Isten látja lelkét, én még egy angyal türelmét is próbára tenném… S hiába, hogy tudtam, e szavait is, akárcsak a korábbiakat, amelyekkel önmagát vádolta, javarészt a betegség s az azzal járó ingerlékeny állapot mondatja vele, ilyenkor bizony megfordult a fejemben, hogy ha már Isten csakugyan sújtani akarta, vajon miért csak félig tette, s ha már egyik kezével megcsillantotta előttem a szabadulás lehetőségét, miért vette vajon vissza a másikkal?

Mint mondottam, mostohám váltakozó szeszélyeit, a konyhai munkát s az egyéb házi teendőket, ráadásnak Ersók zsörtölődését, viszonylag tűrhető kedvben vészeltem át egészen mindaddig, míg el nem jött a kora délután, azaz a látogatások ideje. Attól fogva várakozástól megfeszült lélekkel már csak arra ügyeltem, nem nyílik-e a kapu, s nem látom-e keresztanyám alakját fölbukkanni az ajtónyílásban. Megesett, hogy valamelyik utcabeli asszony állított be ilyenkor, hogy megkérdezze, nem lehetne-e valamiben segítségünkre, vagy csak hogy mostohám állapota felől tudakozódjék. Ilyenkor igencsak nehezemre esett szelíden és illendően felelgetni, amikor pedig haragomban és csalódottságomban szívem szerint a körmömet vájtam volna a gyanútlan szomszédasszony ábrázatába. Attól fogva pedig, hogy elmúlt a délután s vele a napnak az a része, amikor még jöhetett valaki, a napból még hátralévő idő minden minutája gyötrelmes próbatétellé lett számomra, s úgy tetszett, mintha a konyha falán függő üstök és merőkanalak is csak azért vernék vissza réz félgömbjükben a lemenő nap veres fényét, hogy csúfot űzzenek megcsalatkozott reményeimből. Ilyenkor úgy tetszett előttem, mintha a világ, amelyben járok-kelek, nem is Isten teremtett világa volna, hanem gonosz káprázat, amelyet valami rossz tündér támasztott körém áltatásomra és gyötrésemre.

Egy napon ismét nyílni, majd csukódni hallottam a kaput, s reménykedve kaptam föl a fejem. Amikor azután a vendég hangját is meghallottam odakintről, szinte a lélegzetemet is elakasztotta az ujjongó öröm. S reménységemben ezúttal nem is csalatkoztam, mert kisvártatva nyílt az ajtó, s keresztanyám lépett be rajta. Futólag üdvözölt, majd leült mostohám ágyának szélére, átadta a betegnek apró ajándékait, és állapota felől kezdte kérdezgetni csöndes, résztvevő hangon. Félrehúzódtam a sarokba, minden ízemben türelmetlenségtől égve, s azon törtem a fejem, miként ejthetném szerét, hogy legalább egy kis időre kettesben maradjunk keresztanyámmal. Ha nem sikerül négyszemközt kapnia, tépelődtem, még a végén hazamegy anélkül, hogy átadta volna nekem az üzenetet – mert hogy üzenetet hozott, abban egy percig sem kételkedtem.

Mostohámat keresztanyám éppen bűnbánó kedvében találta. Fájdalmas hangon arról panaszkodott neki, hogy Isten bizonnyal vétkeiért sújtotta ekkora szerencsétlenséggel, jóllehet, tette hozzá sírósan, semmi vétke nem jut eszébe, amelyért ilyen súlyos büntetést érdemelt volna. Keresztanyám gyöngéden megfeddte lázadó gondolataiért, s türelmesen magyarázgatta neki: Isten gyakran nem is bűneinkért sújt bennünket, hanem azért, hogy próbára tegyen, s hogy alkalmat kínáljon számunkra a türelem és alázat erényeinek gyakorlására. E szavak hallatán ostobaságomban elhitettem magammal, hogy keresztanyám intéseit nem is mostohámnak szánta, hanem engem akart bátorítani és figyelmeztetni addig is, míg négyszemközt nyíltabban beszélhet velem. Kisvártatva szedelőzködni kezdett, én pedig, hiába szabadkozott, hogy kitalál egyedül is, én csak maradjak a beteg mellett, a kapuig kísértem, hátha mégis válthatunk négyszemközt egynéhány szót.

– No, Isten áldjon, Orsolya! Gondolom, most sok a dolgod idehaza, de látom, azért boldogulsz… – vetette oda eléggé hidegen, amikor hebegve mentegetőztem, amiért olyan régen nem jártam nála. – Majd csak jönnek még jobb idők, s akkor, remélem, ismét meglátogatsz majd néha – tette hozzá, gondolom csak azért, hogy ne mutatkozzék nagyon barátságtalannak, de én, bolondságomban azt képzeltem, azt akarja értésemre adni, látogassam meg minél hamarább, mert mondanivalója van számomra. Attól a naptól fogva percnyi nyugtom sem volt, de még két hétbe is beletellett, míg elszabadulhattam otthonról. Mostohám, igaz, már egy ideje fönn járkált, de ez csak annyi változást hozott az én helyzetemen, hogy most már nemcsak az ápolásban s ételekben, hanem a ház állapotában is egyre-másra kivetnivalót talált. Néha ugyan fölvette a seprűt vagy a mosogató ruhát, s erősködött, hogy már eléggé jól érzi magát, és képes elvégezni a ház körüli teendőket, de apám ilyenkor keményen rám nézett, s én siettem kivenni a kezéből, amibe belefogott, mostohám pedig gyönge tiltakozás után engedelmesen visszahanyatlott a székbe, s attól fogva csak onnét kísérte figyelemmel s nyűgös megjegyzéseivel igyekezetemet.

A betegsége után erősen megcsappant kezdeti buzgalma, mellyel új otthonát igyekezett fényűzőbbé tenni, azután pedig, hogy egy ízben hosszasan elbeszélgetett a látogatására érkező doktorral, végképpen elment a kedve a ház csinosításától, s attól fogva csakis saját egészségi állapotával törődött. Egynehányszor elvitette magát a városi fürdőházba, mert valamelyik asszony a szomszédságból igen dicsérte előtte a fürdős gyógyító tudományát, s azt állította, holmi savanyúvíz-kúrákkal olyan bajától szabadította meg, amelyből a doktor sem bírta kigyógyítani. Mostohám haza is hozott egy korsóra valót a förtelmes, kénbűzű vízből, s néhány napig, bár undortól fintorogva, meg-megránduló szájjal, de lelkiismeretesen föl is hajtott belőle egy-egy pohárkával minden étkezés után. Apám a savanyúvíz-kúrára csak legyintett, a fürdőst sarlatánnak, a vízért kifizetett összeget pénzkidobásnak nevezte, és kis idő után mostohám is elveszítette a bizalmát a fürdősben, vagy talán megcsömörlött a savanyúvíztől, mert többé a tájékára sem ment a fürdőháznak.

Korábban valamelyik szomszéd, talán a tímármester felesége ajánlott neki valami tudós asszonyt, s ettől fogva minden bizodalmát abba vetette. Ha apám a fürdősért még csak korholta, a tudós asszony fölkeresését már egyenesen megtiltotta neki, bár a betegsége óta igyekezett tőle telhetőleg mindenben a kedvében járni, s nyilván maga is úgy vélte, jobb, ha mostohámban nem egyszerre huny ki a reménység, hanem fokozatosan, a sok hiábavaló próbálkozásba belefáradva nyugszik bele a változtathatatlanba. Nemigen firtatta hát, nem szegte-e meg mostohám a tilalmát, s amikor kissé jobban lett, mostohám mégiscsak el-elszökdösött lopva eme tudós asszonyhoz. Mivel apám tilalmával mégsem akart nyíltan szembeszegülni, nekünk nem mondhatta el, mivel biztatta ez az asszony, de észrevettem, hogy a ládájában, a fehérneműje között, apró vászonzsákocskákat dugdos, amelyekbe valami füveket varrtak, s néha hallottam őket Ersókkal sugdolózni. Ilyenkor mostohám, ahogyan szokta, jelentős, titokzatos hangon efféléket hadart:

– …azt ígérte, szerez kasvirágot, az egészen biztosan használ… Azt mondja, nemsokára jön hozzá egy ember a hegyekből, az mindig szokott hozni neki…

Úgy gondolom, azon a délutánon is ennél az asszonynál járhatott, amikor végre összeszedtem a bátorságomat, és odaálltam apám elé, azzal a kéréssel, hogy szeretnék végre kissé kimozdulni a házból s meglátogatni egy órára keresztanyámat.

– Eredj csak, lelkem, rád fér! – felelte apám, és engem szelíd hangjától és aggodalmas tekintetétől mardosni kezdett a lelkifurdalás. – Elég sápadt vagy amúgy is mostanában…

Apám erősen tartott mostohám féltékenységétől, ezért őelőtte, különösen mostani beteges, érzékeny állapotában, titkolni próbálta irántam érzett ragaszkodását, én pedig, hasztalan sóvárogva szeretetének valami apró jelére, már-már úgy éreztem, többé nem is törődik velem. Mostani gyöngéd szavai annyira megindítottak, hogy habozni kezdtem: elmenjek-e csakugyan keresztanyámhoz, vagy inkább felejtsem el mindörökre mindazt, ami azon a balvégzetű húshagyókeddi napon történt, s amivel, ha napvilágra kerülne, csak szégyent és bánatot hoznék apámra. Csakhogy megtehetném-e csakugyan, ha úgy határoznék, hogy kitörlöm emlékezetemből ama farsangbúcsúztató napot, mintha soha meg sem is történt volna, kérdeztem magamtól, s tagjaim mintha megannyi rongycsomóvá váltak volna a rettegéstől, amikor bensőmben egy hang, melyet már egy ideje hasztalan próbáltam elhallgattatni, így felelt: nem, ezt nem áll módomban megtenni, hiába is akarnám. Magamra kaptam hát a kendőmet, s fogadkozva, hogy egy órán belül újra itthon leszek, kisiettem a házból, s elindultam keresztanyám háza felé.

Keresztanyám ezúttal elég barátságosan fogadott: szokott helyemre ültetett, az ablak mellé, s én ismét láthattam az ismerős tárgyakat – az apostolos kályhát, a két faliszőnyeg egyikén a sisakos hősöket, másikán a beesett horpaszú, pettyegetett fenevadakat, s viszontláthattam a karmazsin ruhás, anyámhoz hasonlatos asszony képmását is –, melyeket olyannyira más körülmények között s másféle érzésektől kísérve láttam legutóbb. Ahogy leültünk, keresztanyám mindjárt mostohám állapota felől kezdett faggatni. Fejcsóválva hallgatta, amit a fürdősről meg a tudós asszonyról beszéltem neki, majd arról kérdezett, nekem hogyan sikerült megbirkóznom megszaporodott teendőimmel, s még meg is dicsért állhatatosságomért és szorgalmamért:

– Lám, lassanként mégiscsak felnőtt, kötelességét tudó leány lesz a hajdani, torkos kis Orsicskából! – mondotta elég nyájasan. – Azért remélem, az aszú szilvát még most sem veted meg! – tette hozzá mosolyogva, és kiküldte a kis szolgálót a konyhába kedves csemegémért.

Azt hittem, amint négyszemközt maradunk, tüstént szóba hozza az üzenetet, de keresztanyám továbbra is csak családi dolgainkról kérdezgetett, a patika helyzetéről, s arról, hol talált mostohám megbízható embert, akire a kert művelését rábízhatja most, hogy ő maga ritkábban tud oda kimenni. Én mind unottabban felelgettem, s közben egyre jobban gyötört a türelmetlenség, míg végül beláttam, ha messzire eltávozott szerelmesemről hírt szeretnék hallani, nekem magamnak kell őt szóba hoznom. Kerülve keresztanyám tekintetét, miközben éreztem, hogy orcám pirosan ég szégyenemben, megkérdeztem, vajon adott-e már hírt magáról az ifjú Miklós azóta, hogy visszatért Bécsbe.

– Nem jól ismered te az én Niki öcsémet, Orsolya – felelte keresztanyám némileg hűvösebben, s kissé megcsóválta a fejét –, ha azt hiszed, ilyen rövid távollét után máris írással fárasztja magát… A fél kezemen meg tudnám számlálni, hány levelet kaptam tőle az elmúlt húsz esztendőben, pedig, elhidd, valósággal második anyja voltam kicsiny fiúcska korában, még annak is nevezett – tette hozzá, és hímzett zsebkendőjével futólag megérintette a szeme sarkát, talán, mert az emlékezés könnyet csalt a szemébe.

– Igen, de én azt szeretném tudni, vajon énnekem nem üzent-e valamit – vágtam közbe lángoló arccal, miközben szememet makacsul a szőnyeg mintáira szegeztem.

– Teneked? – Keresztanyám, kit a kérdéssel durván kizökkentettem gyöngéd emlékezéseiből, megütődve meredt rám. – Már miért üzent volna teneked?

– Megígérte… Megígérte, amikor elváltunk egymástól, azután hogy… azután hogy… – hebegtem, mert a teljes igazságot mégsem akartam elmondani neki, pedig tudhattam volna: keresztanyám joggal tarthat igényt valamiféle magyarázatra, mi jogon várok én üzenetet az ő öccsétől, s hogy az igazságnál kevesebbel aligha fogja beérni.

– Mi után? – Keresztanyám tőle szokatlan fürgeséggel pattant fel a székéből, szorosan odaállt elém, s ahogyan kutató tekintetét az enyémbe fúrta, borzadályt és rémületet láttam a szemében. – Beszélj már, te lány! – förmedt rám, és mindkét kezével megrázta a vállam.

Beláttam, nincsen más választásom, mint elmondani az igazságot, vagy legalábbis annak egy részét.

– Együtt töltöttük az elutazása előtti utolsó napnak, húshagyókeddnek a délutánját – kezdtem, mire keresztanyám elengedte a vállam, hátrált egy lépést olyan fürgén, mintha kígyó csípte volna meg, majd visszahanyatlott a székére, és félrefordított arccal hallgatta szavaimat, miközben nyugtalanul tépdeste és gyűrögette a zsebkendőjét. – Véletlenül találkoztunk össze, nem messze keresztanyám házától… Megnéztük a farsangi menetet, azután a lúdnyakasztást az Arany Sas udvarán, utána pedig jártunk egyet az erdőn – fejeztem be, gondolván, ennyiből is kitalálhatja, ha akarja, mi történt.

– No de hát hogyan… Micsoda könnyelműség! – Keresztanyám feje hevesen reszketett, s ápolt, puha kezét újra meg újra a homlokához szorította, mintha ezzel a mozdulattal próbálna rendet teremteni vadul kavargó gondolatai között. – És te még azt hitted – fordult felém, s én láttam, hogy orcája kivörösödött, és a szeme könnyes a haragtól –, hogy az olyan leányoknak, akik efféle sétákat tesznek velük bizalmas kettesben… te azt képzelted, hogy a fiatal urak utóbb még üzengetni szoktak az ilyen könnyelmű teremtéseknek? Akik ilyen vakmerően kockára teszik a jóhírüket! – fejezte be határozottnak szánt hangon, mintha ezzel a határozottsággal magát is, engem is elámíthatna, hogy a jóhíremen fölül egyéb nem forgott veszélyben. – Azt hittem rólad, Orsolya, okosabb leány vagy! – tette hozzá méltóságteljesen, és két széttárt ujjú kezének ujjbegyeit erősen egymáshoz nyomta, hogy legalább kezének remegését megfékezze, ha már a feje továbbra is egyfolytában, megállíthatatlanul reszketett.

– Csakhogy én teherben vagyok! – vágtam az arcába a legrosszabbat, amiben mindeddig én magam sem voltam egészen bizonyos, de most, hogy kimondtam, többé nem kételkedtem benne.

Szavaim hallatán keresztanyám fölállt, háttal fordulva nekem az ablakhoz lépett, s ott maradt állva egy ideig mozdulatlanul, anélkül hogy egyetlen szót is szólt volna hozzám.

– Az én Miklós öcsémtől? – szólalt meg végül tompa, elcsigázott hangon, s még mindig háttal fordulva nekem.

E kérdéstől úgy elöntött a harag és a keserűség, hogy én is fölpattantam a székből, ahol eddig kuporogtam, s úgy kiáltottam oda keresztanyám hátának, hogy ugyan ki mástól, soha más férfiemberrel dolgom nem volt, és ővele is csak akkor egyetlenegyszer!

– Mit tudhatja azt az ember az efféle könnyelmű leánynál! Azt hiszed, nem tudom, mennyit járkáltatok a barátnéddal, azzal a híressel, a legények után! Engem is csak azért látogattál, hogy jó ürügyed legyen a sétafikálásra! – vetette oda szinte sírva mérgében, én pedig csak még vörösebb lettem a szégyentől, s közben valósággal elhűltem a meglepetéstől, hogy hát ezt meg honnan tudja. – Annak a Sófinak azóta legalább benőtt a feje lágya, de te, te! Én nem is értem, hogyan gondolhattad – folytatta kissé lehiggadva, de annál fennhéjázóbban s megvetőbben –, hogy az én öcsém és egy polgárleány, akinek ráadásul a születése körül sincsen minden rendben…

– De hiszen keresztanyám mindig azt mondogatta, hogy Isten előtt mindnyájan egyenlőek vagyunk!

– Na igen, Isten előtt… És akkor még ott volt az az eset is azzal a katonával! – tette hozzá, s úgy tetszett, haragjában már jóformán azt sem tudja, mit beszél.

– Hát nem keresztanyám mondta, hogy arról nem tehetek, és csúf dolog engem olyasmiért okolni, amiben pedig vétlen vagyok?

– Mit tudom én már, nem a saját könnyelműségednek köszönhetted-e azt is? Különben is – folytatta kissé csöndesebb hangon, amely azonban még mindig reszketett a haragtól –, még ha jobb születésű vagy kifogástalan magaviseletű lennél is… az öcsém alig egy hét múlva tartja a lakodalmát – mondta, s avval odahagyta az ablakot, határozott léptekkel a karszékéhez ment, s leült kihúzott derékkal, egyenes, merev tartásban, arcát azonban továbbra is haragosan elfordította tőlem.

Erre a hírre én magam is visszaroskadtam a székre, s éreztem, hogy szememet elöntik a kétségbeesés forró könnyei.

– A városbíró leányával? – dadogtam, mire keresztanyám olyan viszolygó döbbenettel meredt rám, mintha eszemet veszítettem volna, vagy mintha ott a szeme előtt változtam volna át keresztes pókká vagy egyéb undok féreggé. De azután mégiscsak visszaemlékezhetett valamire, azokból a hiábavaló beszédekből, amelyek köztem s öccse között folytak a bíró leányáról, mert a következő szempillantásban orcáján a szörnyülködés kifejezését az egyszerű bosszúságé váltotta föl.

– Aber was, die Stadtrichters Tochter – legyintett ingerülten. – Egy Homonnay kisasszonyt vesz el! Nagy emelkedés ez a családnak! – tette hozzá büszkén, de azután ráeszmélhetett, hogy mégsem egészen helyénvaló efféléket mondania énelőttem, s kissé megcsöndesedve, szilárd hangon kezdett beszélni hozzám, kissé kenetesen, ahogyan szokott, de azért a szemén láttam, hogy meg van rémülve.

– Láthatod – mondotta –, hogy a magad ügyén semmit sem lendítesz vele, ha szétkürtölöd ezt a dolgot, másoknak viszont sok bajt és szomorúságot okozhatsz, s nemcsak a vétkeseknek, hanem az ártatlanoknak is. Egyébiránt – folytatta, s most, hogy elérkezett kedves beszédtárgyainak egyikéhez, mintha el is feledkezett volna iménti haragjáról és rémületéről, s csaknem barátságos arccal fordult felém –, az emberek szívesen képzelik, hogy jobban járnának, ha valami jótékony szellem mindig elsimítaná vétkes könnyelműségük következményeit, s akárhányszor is elölről kezdhetnének mindent, mintha mi sem történt volna. Mint a gyermek, amikor ugróiskolát játszik: ha elvéti, legföljebb elkezdi… Pedig, hidd meg, Orsolya… – s azzal előrehajolva a kezem után nyúlt, s közben hosszan, komolyan nézett a szemembe –, semmit nem ér az olyan élet, amely csupa kezdet, s a végén sem tartasz előbbre, mint az elején. Megbánnunk természetesen meg kell, ha vétettünk – tette hozzá gyorsan –, de elhiheted, Isten nem engedné, hogy létezzék a bűn, ha nem lehetne az is valamiképpen eszköze a lelkünk javának. Ha vétkeztünk, s ha a vétkünkkel valami nagy bajt idéztünk a tulajdon fejünkre, mármint bajt e világ fogalmai szerint, mivel Isten előtt maga a vétek a mi igen nagy bajunk… ha tehát bűnös viselkedésünkkel bajba kevertük magunkat, legjobban tesszük, ha fölvesszük a nekünk rendelt keresztet, és szelíden tűrjük a világ bántalmait és megvetését. Mindez bizonyosan inkább szolgálja lelkünk javát, mint az, ha sikerül ellepleznünk bűneinket az emberek elől, abban a hiszemben, hogy többé nem is kell számolnunk a következményeikkel, és valósággal úgy élünk embertársaink között, mintha álorcát viselnénk, és minden kimondott szavunkkal, még a puszta lélegzetünkkel is megtévesztjük őket, csakhogy Istent nem lehet ám megtéveszteni! Erre gondolj, Orsicska! – mondotta most már egészen kedvesen, mert abból, hogy némán, lesütött szemmel hallgattam végig, alighanem arra következtetett, hogy sikerült a lelkemre beszélnie, s ettől olyannyira megengesztelődött velem, hogy mindkét kezét felém nyújtotta, nyilván, hogy a magáéba szorítsa vagy bátorítóan megveregesse az enyémet.

Én azonban fölháborítónak találtam, hogy efféle erkölcsi intelmekkel próbál leszerelni. Kihúztam a kezemet keresztanyám kezéből, hátraléptem, fölszegtem a fejem, és farkasszemet néztem vele.

– És énvelem akkor most mi lesz? – kérdeztem éles, csengő hangon.

Amikor látta, hogy rosszul mérte föl, miféle lélekkel hallgatom az intelmeit, keresztanyám orcáján ismét fagyos megvetés ömlött el. Gyors pillantást vetett rám, s szeméből ismét viszolygást és félelmet olvastam ki, majd elfordította rólam a tekintetét.

– Hiszen éppen azt mondom! – sóhajtott föl végül fásultan, mint aki értetlen embernek kénytelen hosszasan magyarázni valami nyilvánvaló dolgot. S hogy én csak álltam ott, merőn reá szegezve pillantásomat, s nem adtam jelét, hogy hallgatnék a szavára, két kezét, melyet az imént felém nyújtott, most úgy emelte maga elé, kifelé fordított tenyérrel, mintha megpróbálna engem s az egész szennyes ügyet messzire eltolni magától.

– Nem tehetek semmit! – Csak ennyit mondott ő is, mint annak idején az öccse, s hideg, bezárkózott arcával most még inkább emlékeztetett egy óriás békára, mint valaha.

– Csak az a baj – vágtam vissza élesen, mert láttam már, hogy semmit nem remélhetek tőle, s így nem volt többé miért féken tartanom a nyelvemet –, hogy keresztanyám sem siet olyan nagyon fölvenni a tulajdon keresztjét…

– Nem értem, miről beszélsz! – felelte reszkető szájjal, és most már egészen olyan arccal nézett rám, mint aki tébolyulttal próbál kénytelenségből szót érteni.

– Hát arról, hogy ha keresztanyám netalán szólna egy jó szót az én érdekemben, akkor a fivére esetleg nem küldené többet azt a bizonyos szerény összeget… S akkor nem lenne többet miből drága kézpuhító kenőcsöt venni! – vágtam oda neki félig sírva, mert apámnál szokott valami kenceficét vásárolni, amivel a kezét kenegette, s hallottam, amint legutóbb nagy sóhajtozások közepette panaszolta, hogy igen megdrágult. Még egy pillantást vetettem elszörnyedt arcára, mert most már csakugyan úgy nézett rám, mintha magát a pokolbéli ördögöt látná, azután sarkon fordultam, s fölszegett fejjel, gyors léptekkel elindultam kifelé. Csakhogy alig láttam a könnyeimtől, és az ajtóban nekiütköztem a kis szolgálónak, aki éppen az aszú szilvát hozta volna befelé mázas cseréptálban, s véletlenségből kivertem a kezéből a tálat. Még láttam, ahogyan a tál csörömpölve cserepeire hull szét a földön, a szilvaszemek szanaszét gurulnak, s hallottam, amint keresztanyám holmi „romlott lelkű leányokról” és „szájas teremtésekről” beszél valamit, aztán bevágtam magam mögött az ajtót.

Az eztán következő néhány hétből szinte semmi egyébre nem emlékszem, csak arra, hogyan vert gyökeret lelkemben s terebélyesedett napról napra, óráról órára a rettegés, mígnem végezetül minden cselekedetemre és gondolatomra árnyat vetett. Vagy egy héttel azután, hogy keresztanyámnál jártam, hallottam, amint mostohám elpanaszolta apámnak, hogy keresztanyám búcsú nélkül utazott el a városból, pedig azt beszélik, hosszabb időre, alighanem örökre ott szándékozik maradni a fivére házánál, mert minden holmija ládákba csomagolva várja, hogy értük küldessen. Mostohám később is föl-fölemlegette a dolgot, mondhatni, dédelgetett sérelmeinek egyike lett keresztanyámnak ez a búcsúvétel nélküli eltávozása. Sehogyan sem érti, mondogatta, miért fordult el tőle keresztanyám szíve, amikor pedig betegségében többször is meglátogatta, s úgy tetszett, igaz részvéttel igyekszik lelki vigaszt nyújtani neki. Mostohám, váltakozó kedélyállapota szerint hol önmagát hibáztatta, s azon tépelődött, mivel bánthatta meg keresztanyámat tudtán kívül, hol pedig keresztanyámat vádolta, mondván, irántunk tanúsított kedvessége valójában leereszkedés volt, és megvetés rejlett mögötte. „Igazából nem voltunk elég jók neki”, ismételgette mostohám, én pedig mélyen hallgattam, és erősen örültem, hogy legutolsó, keresztanyámnál tett látogatásom híre nem jutott el hozzá.

De akár végleg távozott keresztanyám a városból, akár csak egy időre, annyi bizonyos, hogy távozása eltépte legutolsó szemét is annak a láncnak, amely engem ahhoz az emberhez fűzött, aki osztozott velem a bűnben, s ezzel vége lett minden reménységemnek, hogy talán annak következményeiben is osztozik majd. S immár világossá vált előttem, hogy a rám váró szégyent és bűnhődést többé el nem kerülhetem, csak valamely igen nagy bűn árán, s még csak azt sem tudtam, mit kell tennem, kihez kell fordulnom, ha ezt az utat választom. Megpróbáltam fölidézni egy s mást abból, amit annak idején Susannának és pártfogoltjainak, a szomszédos cselédlányoknak susmorgásából kihallgattam. Rémlett, hogy holmi szerekről meg tudós asszonyokról folyt a szó közöttük, de hogy ezeket hol-merre lehetne föltalálni, még csak nem is sejtettem, és nem is volt senki, akitől megkérdezhettem volna. Eszembe jutott annak a szolgálóleánynak az esete is, akinek tulajdon vércsöppjei lettek árulójává, s elképzeltem, amint én állok fenn a pellengéren a bámész tömeg előtt, s énnekem készül a hóhér tüzes vassal megcsípni a mellem, mielőtt fejemet veszik. De hátha én okosabban csinálnám a dolgot, gondoltam, s az én bűnöm fölfedezetlen maradna… Vagy hátha szántszándékkal legurulnék a pincelépcsőn, mintha csak véletlenül megbotlottam volna? Talán én is elvetélnék az eséstől, akár a mostohám, gondoltam, és egyszer már el is jutottam odáig, hogy fölnyitottam a csapóajtót, s megálltam a legfelső lépcsőfokon, de gyávaságomban visszariadtam tőle, hogy csakugyan levessem magam, mert féltem a fájdalomtól és a vértől, legkivált pedig attól, hogy szerencsétlenül esem, és a nyakamat szegem. Még az is megfordult a fejemben, mi lenne, ha elszöknék otthonról és elrejtőzködnék az erdőben, a javasasszony kunyhójában, hogy ott hozzam a világra gyermekemet, ahol megfogant, s hogy ott tengessük majd életünket, én és a gyermek, erdei bogyókon és gyökereken… De azután mégsem szöktem sehová sem, hanem ott maradtam a házban, s éltem, ahogy addig, s nem is tudom, miben, talán valami csodában reménykedtem, hogy az szabadít majd meg valami előre nem látható módon szorult helyzetemből.

Időről időre, legalábbis eleinte, sikerült elhitetnem magammal, hogy talán tévedtem. Igaz, észrevettem magamon bizonyos változásokat, de olyan fiatal voltam még, hogy ezek akár a gyermekkort csak nemrégiben meghaladott, fiatal test fejlődésének természetes következései is lehettek, s nem a másállapot testi jelei. Arcom, amely korábban többnyire sápadt volt, most kiszínesedett, keblem megtelt, s láttam, hogy az utcán nemcsak a mesterlegények, hanem a tisztes, idősebb férfiak is kedvtelve legeltetik rajtam a szemüket. S ahogyan ama farsangbúcsúztató délutánnak eseményei fokonkint elhalványodtak emlékezetemben, s lassankint olybá tűntek, mint valami álom kusza képei, kiváltképp ha megszokott életem ismerős és valószerű mozzanataival vetettem őket egybe, mindinkább nehezemre esett elhinni, hogy efféle egyszeri, zűrzavaros és álomszerű események, amelyek előidézésében ráadásul véletlenek egész sora játszott közre, ilyen súlyos és veszedelmes következményekkel járhatnak valóságos, mindennapi életemre nézve, mintha csak valamely álmomban evett étel éber állapotomban betegítene meg, vagy ébren emésztene el valamely álmomban gyulladt tűz…

De amíg szegény, sarokba szorított elmém efféle körmönfont okoskodásokkal igyekezett jobb belátásra bírni a sorsot, ama homályban lakozó, testi lélek, amely mindnyájunkban ott munkál, s amely gyakran bölcsebb nappali eszünknél, mindvégig pontosan tudta, hányadán állunk, és álmaimban, mintha csúfolódnék velem vagy inteni akarna, mint fölnőtt a hebehurgya kisgyermeket, újra meg újra valóságos helyzetemet tárta elébem. Néha valami sötét, nagy, nyers kövekből összerótt toronyba voltam bezárva álmomban, mely egyszersmind mintha a tudós asszony kunyhója is lett volna, s ahogy ott kuporogtam a sötétben, úgy tetszett, egy kéz ragad meg a hajamnál fogva, s amikor odakapok, rémülten érzem, hogy valami puha és sikamlós, apró, mégis izmos lény, talán egy denevér vergődik fürtjeim között, s hasztalan igyekszem kitépni onnét, mert karmaival erősen kapaszkodik, s csak egy marékra való hajammal együtt, rettentő fájdalom árán szakíthatnám ki onnét. S ahogy hasztalan igyekszem karmai közül kiszabadítani magam, az apró teremtmény vakrémületében tűhegyes fogaival belémar a jobb kezem mutatóujjába, olyan erővel, hogy kiserked belőle a vér. Másszor meg mintha vacsorához készülődnék, s ahogy elhúzom a fazék fölül a fedőt, s föléje hajlok, látom, hogy valami feketeség nyüzsög benne: hangyák végtelen sokasága lepi be az ételt, olyan sűrűn, hogy ki sem látszik alóla. De a leggyakrabban mégis ezt az álmot láttam:

Vendégségbe készülődöm: már rajtam van az alsóruhám, s a ládám fölé hajlok, hogy valami felsőruhát keressek benne. Ahogy fölcsapom a láda fedelét, ruhák helyett valami fehérséget pillantok meg az alján, s ahogy jobban odanézek, látom, hogy az a békaporontyhoz hasonlatos, kis fehér szörnyszülött fekszik ott, amelyet azon a húshagyókeddi délutánon Ersók hozott ki mostohám szobájából a véres vízzel teli tálban. Kiáltani akarok, hogy odahívjam apámat, vagy valakit, aki meg tudná mondani, miként kerülhetett e kis fehér szörnyeteg az én ládámba, holott már réges-régen eltemették… Ekkor azonban a kis tetem halovány lárvaarcában fölnyílnak az enyhén dudorodó, kocsonyás csigaszarv-kezdeményhez hasonlatos szemek, s én egyszerre csak tisztán megértem, hogy valamely sok száz éve a föld alatt porladó ősömmel nézek farkasszemet, s tudom, pillantásával arra kér, ne áruljam el senkinek, hogy ott rejtőzik. Azután meg mintha kinn járnék az utcán sötét éjszaka: kezemben valami ládikával, amelyről nem tudom, csak borzadva sejtem, mi lehet benne, szaladok kifelé a városból, s közben rettegve töröm a fejem, miként tudnám kijátszani az őrök figyelmét. Későbben mocsaras réten rohanok keresztül, lábam újra meg újra bokáig süpped a sárba, azután valami mezőn, ahol pipacsok virítanak, és fejem búbjáig ér a fölmagzott fű, melynek toklászai összeszurkálják csupasz karomat és lábszáramat, mert még mindig nincsen rajtam semmi az alsóruhán kívül… Ismét máskor sötéten örvénylő folyó mentén futok, hidat keresve, ahonnét a kavargó, fekete vízbe vethetném terhemet. De mindhiába hagyom sorsára a ládikát az embernyi magas fű között a réten, hasztalan látom lassan inogva lefelé szállingózni a sötétzöld víz fenekére, vagy hallom, ahogyan nagy cuppanással, bugyborékokat vetve összeforr fölötte a mocsár, hiába szaladok el onnét lélekszakadva, s futtomban hátra-hátrafülelve, nem hallok-e lépteket a hátam mögül, nem hozza-e valaki utánam s nyújtogatja felém sötét, vádló pillantással azt a valamit, amitől az imént már szabadulni véltem, mégis, valahányszor hazatérve újra fölcsapom a ládám fedelét, hogy végre tisztességesen felöltözzem, megint csak nem ruhát találok benne, amikor belenézek, hanem újra meg újra ama rettentő, kis fehér tetemet…

Vagyis hát tudtam én, hogy nincsen menekvés, csak haladék, mégis úgy éltem egy darabig, mintha lenne, hasonlatosan ahhoz az emberhez, ki nem bírja magát elszánni a menekülésre, mert a házában még minden ép és a szokott helyén áll, holott a megáradt folyó vize már ott emelkedik alattomban a pincében, vagy az utca túlsó végén a szélső ház tetejébe már belékapott a tűz, és a szél őfeléje fújja a lángot. Mindennap újabb s újabb haladékot adtam magamnak, holott jól tudtam, ha nem akarok ama szolgáló sorsára jutni, vagy nekivágni a vakvilágnak, s valahol az útszélen nyomorultul elpusztulni, csak egyetlen dolgot tehetek: azt, hogy térdre borulok apám előtt, mindent elmondok neki, s az ő könyörületességére bízom magam. Csakhogy féltem erősen, hogyan fogadja majd apám, ha föltárom előtte szégyenemet: hiszen még abban sem bizonyos, tépelődtem, hogy valóban vér szerint való leánya vagyok-e. S ha eddig is jó oka lett volna rá, hogy ne ismerjen el magáénak, és elűzzön a háztól, mennyivel inkább hajlik majd erre most, hogy ilyen szégyent hozok a nevére? Eszembe jutott az is, hányszor hallottam apámat utálattal és megvetéssel beszélni a feslett erkölcsű nőszemélyekről, s hogy nemegyszer még az utca túloldalára is átment, ha az innenső oldalon valami rossz hírű asszony jött vele szemközt. Ha megtudja, mi történt velem, bizonyára engem is efféle tisztátalan személynek tekint majd mostantól fogva, tépelődtem, s talán még a látásomtól is viszolyog majd? Talán meg is öl, gondoltam, vagy legalábbis kékre-zöldre ver, mielőtt elkergetne, és nem lenne-e akkor mégiscsak jobb, ha egyetlen szó nélkül megszöknék otthonról?

Őriztem hát a titkomat tovább, ki tudja, miféle csodában reménykedve, s a nagy titkolózásban egészen szótlan és félénk lettem, mert folyton attól rettegtem, valamely véletlenül elejtett szavammal elárulom magam. De rettegni kezdtem az emberek pillantásától is, mert féltem, hogy ha alaposabban szemügyre vesznek, észreveszik rajtam, amit leplezni szeretnék. Különösen mostohám és főként Ersók pillantásától tartottam, mert hallottam valahol, hogy tapasztalt asszonyok a viselősséget társnéiken bizonyos jelekből igen korán képesek fölismerni: ezért, ha csak tehettem, igyekeztem kitérni az útjukból. Utóbb, igaz, ráeszméltem, hogy mostohámtól ebben a dologban nem volt miért tartanom. Ő semmi egyébbel nem törődött, csak tulajdon állapotával, és meg sem fordult a fejében, hogy a sors ilyen csúf tréfát űzhet mindkettőnkkel: hogy énnekem juttatja azt, amire ő mindhiába vágyakozik, az az én számomra pedig csak szégyent és gyötrelmet jelent. A mostani eszemmel már világosan látom, ami annak idején meg sem fordult a fejemben: annak, hogy mostohám reménysége sehogyan sem akart valóra válni, alighanem még egyéb okának is kellett lennie az ő megromlott egészségén fölül. Azt azonban már akkor is észrevettem, hogy apám milyen különös, egyszerre bűnbánó és türelmetlen, ingerült hangon szól a feleségéhez, s hogy mostohámat gyakran látom reggelenként kisírt szemmel kikelni az ágyfüggöny mögül.

Jól emlékszem viszont egy furcsa esetre (már csak azért is emlékezetes maradt, mert ettől fogva szakadt vége a tudós asszony uralmának mostohám elméjén és pénzes zacskóján). Apám egy ízben az ebédnél, alighogy belékóstolt az elébe tálalt ételbe, elhúzta a száját, s kanalát lecsapva ráförmedt mostohámra, mondván: „Mit tettél te ebbe az ételbe?” Mostohám összerezzent, fehérebb lett, mint a meszelt fal, s halálra váltan dadogott valamit Ersókról, majd elkapta apám elől a tányért, és kiszaladt vele a konyhába, hogy kiöntse a tartalmát és másikat hozzon. Ettől fogva mostohám tájékára sem ment többé a tudós asszonynak, hanem valami vargánét fogadott a bizalmába, akiről talán Ersók beszélt neki, vagy meglehet, erről is valamelyik szomszédasszony. Ez a vargáné pápista asszony volt, s azt beszélték róla, olyan varázserejű imádságokat tud, amelyekkel képes kieszközölni Szűz Mária és az összes szentek pártfogását, és a segítségükkel csodálatos gyógyításokat képes véghezvinni. Ezt a vargánét, egy hegyes állú, hadarós beszédű asszonyt, láttam is egynehányszor a konyhánkban, mert azért a szobába mostohám nem eresztette be, jóllehet apám, ha nem is örült a dolognak, nem is ellenezte különösebben. A varázserejű imádságok azonban, úgy látszik, ezúttal hatástalannak bizonyultak, de mostohám továbbra sem akart belényugodni a változtathatatlanba. Ekkor azért kezdett könyörögni apámnak, hogy eressze őt el egy közeli fürdőhelyre, mert már csak a hévíztől reméli, hogy visszaadja elveszített egészségét. Bár apám is jól tudta, hogy ez a bizonyos fürdő egyúttal a pápisták búcsújáró helye, és hogy csodálatos gyógyító erejét is ennek tulajdonítják, nem ellenkezett vele, mert ekkoriban tőle telhetőleg igyekezett mindenben mostohám kedvére tenni, mintha csak engesztelni vagy kárpótolni próbálná valamilyen veszteségéért, amelyet az ő hibájából kell elszenvednie.

Így esett, hogy egy napon – azt hiszem, Pünkösd havának a vége felé járhattunk – apám fölsegítette mostohámat a szekérre, fölrakta utána az útiládáját, s mi ketten maradtunk a házban, mint a régi időkben, ha Ersókot nem számítjuk, ő azonban asszonyának távollétében ritkán mutatkozott, s ha teendőit elvégezte, visszahúzódott a kamrájába, bár én azért a legváratlanabb pillanatokban magamon éreztem sötét pillantását. Apámon látszott a megkönnyebbülés, hogy ha csak mégoly rövid időre is, de megszabadult mostohámtól, s amikor kettesben asztalhoz ültünk, beszédesebb és bizalmasabb volt hozzám, mint a legutolsó esztendőben bármikor. Látva, hogy én válaszként csak lesunyom a fejemet vagy egy-két szót hebegek, fürkésző tekintettel vizsgálgatta arcomat, de egyelőre nem hozta szóba a dolgot. Este azonban, amikor a napszállat utáni félhomályban az ágyamon kuporogtam, s egészen átadtam magam a rettegésnek – mert a jövőtől való félelem, ha nappal csillapult is valamelyest, a sötétség leszálltával mindig teljes erővel rám tört újra, s ilyenkor szinte már nyakamon éreztem a hóhér bárdjának élét, vagy láttam magam rongyokban dideregni valahol az út szélén, mezítláb, félholtan a hidegtől s az éhségtől – nyílt az ajtó, s apám lépett be hozzám a belső szobába. Fölugrottam az ágyról, mint akit valami tilos dolgon értek, de apám intett, hogy üljek vissza, s leült velem szemközt a székre.

– Teneked valami bajod van, Orsolya! – mondotta komolyan és szelíden. – Már egy ideje figyellek, s azt kell látnom, olyan vagy, mintha kicseréltek volna. Testileg, igaz, egészségesnek látszol – folytatta, és én összerezzentem, s legszívesebben bebújtam volna az ágytakaró alá, vagy még inkább beléolvadtam volna a takaró hímzett virágainak szövevényébe vagy a falba –, de alig lehet szavadat venni, megesik, hogy az ételt érintetlenül hagyod a tányérodon, éjszaka pedig gyakran hallom a forgolódásodat… Téged valami bánt, kisleányom! – mondotta olyan gyöngéden, hogy könnyek szöktek tőle a szemembe –, de szeretném, ha tudnád: énnekem mindent elmondhatsz, ami a szívedet nyomja. Igaz, az utóbbi időben a… a körülmények hatására némileg talán eltávolodtunk egymástól, de tudnod kell, hogy bárhogyan forduljon is a sorsunk, én teneked mindig támaszod leszek… No, hadd hallom – s avval szelíden megpaskolgatta az arcomat –, mi bántja az én kisleányomat?

– Jaj, apám! – suttogtam, mert gyöngéd szavai megindítottak, s úgy éreztem, nem titkolózhatom tovább előtte. – Azt hiszem, teherben vagyok…

Alighogy kimondtam, apám arcul ütött, olyan erővel, hogy a falnak estem, s eleredt az orrom vére. Apám egy pillanatig még rettenetes tekintettel meredt rám, aztán hátat fordított, kiment a szobámból, s döngve becsapta maga mögött az ajtót.

Talán egy fertályóra telhetett el, mire visszatért. Én meglehetős kábultan, mert a fejemet alaposan bevertem, amikor a falnak estem, éppen a zsebkendőmet áztattam a mosdótálban, amelynek vize lassanként sötétveresre színeződött, majd a nedves kendőt az orromra borítottam, amelyből még mindig szivárgott a vér.

– Ezt szorítsd rá! – mondotta apám, ki időközben nyilván megjárhatta a patikát, s valami vászoncsíkot nyomott a kezembe, amelyet előzőleg cseresznyevízben vagy körömvirág vizében áztatott meg. És csakugyan, alighogy a nedves vászondarabot az orromhoz szorítottam, elállt a vérzés, s mintha még a fájdalom is csillapodott volna valamelyest. Apám ezenközben ismét leült a támlás székre, s ahogy a szemem sarkából lopva az arcára pillantottam, láttam, hogy igen gondterhelt ugyan, de már nem olyan haragos.

– A katona, ugye? Hát akkor mégiscsak… – szólalt meg néhány percnyi csöndesség után, s nekem e szavaktól mintha hirtelen világosság gyúlt volna elmémben. Míg apám odajárt a patikában, amennyire zúgó, kábult fejemtől tellett, azon töprengtem, hogyan beszélhetném el neki annak a balvégzetű húshagyókeddi délutánnak a történetét úgy, hogy az én vétkemet minél kisebbnek, csábítómét pedig – ha ugyan az volt – minél nagyobbnak tüntessem fel, de mégsem akkorának, hogy apámat számonkérésre ösztökéljem, mert tudtam, hogy az az én számomra csak balul üthet ki. Most pedig, lám, szinte önmagától kínálkozik számomra az egérút, s olyan egyszerű, hogy nem is értettem, nekem magamnak miért is nem jutott addig az eszembe. Még csak hazudnom sem kell, gondoltam, elegendő, ha meghagyom apámat tévedésében, és továbbra is elhallgatom előtte az igazságnak azt a részét, amelyről ez idáig sem volt tudomása. Az az eset a katonával valamikor Szent András havának vége fele történt, azóta még csak öt holdtöltét értünk: ha csakugyan az juttatott volna ebbe a mostani állapotomba, az akkor is legföljebb mostanában kezdene megmutatkozni rajtam. Tudtam ugyan, hogy későbben, amikor rám bizonyosodik majd a hazugság, ebből még igen nagy bajom lehet, csakhogy, okoskodtam, az még sokára lesz, s ki tudja, mi történhetik még addig s mi nem… Most azonban, ha azt akarom, hogy apám megbékéljen velem, meg kell hagynom abban a hitében, hogy vétlen vagyok a velem történtekben, gondoltam, mert rettegtem haragjának egy újabb, az iméntihez hasonló vagy még annál is súlyosabb kitörésétől, de meg azért is, mert a növekvő félelemben eltöltött magányos hetek után erősen sóvárogtam gyöngédségére és arra, hogy támaszra leljek benne. Rövid habozás után némán igent intettem hát apám kérdésére, s ő e habozást, ha észrevette is, gondolom, arra magyarázta, hogy nehezemre esik beszélni a dologról, és hogy szégyenkezem, amiért korábban tagadni próbáltam, amit most kénytelen vagyok beismerni.

– Jó, jó, lelkem – szólt hozzám apám most már eléggé szelíden. – Sajnálom, hogy megütöttelek. Hiszen te nem tehetsz róla. Ne aggódj most már, majd csak kitalálok valamit…

– Arra gondoltam – hebegtem akadozva, mert féltem, hogy megint megharagítom –, hogy apámnak talán lenne valamilyen szere…

– Attól óvjon meg téged az Isten! – kiáltott rám apám csakugyan egészen felindulva, azután némileg lehiggadva, elgondolkodva hozzátette: – Különösen, hogy már az ötödik hónapba fordultál, ha jól számolom… Még ha elébb szóltál volna…

Ezt hallva egészen kétségbe estem, s azon kezdtem tépelődni, nem kellene-e mégiscsak föltárnom előtte a teljes igazságot, de azután mégsem volt merszem hozzá. Hallgattunk hát egy darabig mindketten, s én időnként aggódva föl-föllestem apám aggodalmas arcába, vonásaiból próbálva kiolvasni eljövendő sorsomat.

– Nem akarnál mégis hozzámenni ehhez a Langhoz? – kérdezte nagy sokára. – Az ilyen hibás ember, tudod, nem él sokáig… Tisztességes özvegyasszony lehetnél…

– Késő van már hozzá – nyöszörögtem, mert ezt a lehetőséget magam is fontolóra vettem már. – A gyermek mindenképpen a rendes idő előtt születne…

– Igaz – bólintott apám –, és a tanács a világért el nem engedné, hogy beléüsse az orrát és vizsgálatot indítson – mondta, s komoran összevonta a szemöldökét, talán, mert az én születésem körülményei jutottak az eszébe. – Akkor kellett volna jelenteni nekik, amikor megtörtént a dolog – fakadt ki indulatosan. – Akkor most senki sem hibáztathatna téged…

Fejemet mélyen lesunyva olyasmit dadogtam, hogy attól féltem, senkinek nem kellek majd, ha kiderül, hogy oda a becsületem, még ha nem is az én hibámból…

– Hát hiszen igazad van – helyeselt apám némileg lecsillapodva, azután, mint aki hirtelen elhatározásra jutott, fölállt, s kezét a vállamra tette. – No, ne félj most már! Ami történt, megtörtént… Most már azon kell igyekeznünk, hogy minél kevesebb baj és szégyen származzék belőle a házra… Itt nem maradhatsz, azt tudod! – nézett rám szigorúan, s mivel alighanem nagyon elsápadtam, s könyörgő tekintettel néztem föl rá, valamivel enyhébben folytatta: – Rövidesen látszani fog rajtad az állapotod, s akkor már minden hiába… Talán azt akarod, hogy a hóhérlegények seprűzzenek ki a városból? – förmedt rám ismét ingerülten, s láttam, hogy ha szavakban nem is hibáztat, csak nagy erővel tudja fékezni haragos indulatait, s hogy talán mégiscsak jól tettem, hogy nem mondtam el neki a teljes igazságot. – No, ne búsulj, majd csak kitalálok valamit! – veregette meg a vállamat ismét megenyhülve kissé, azzal magamra hagyott.

Másnap kora reggel apám elment hazulról, és nem is tért haza estig. Én egész nap jóformán ki sem mozdultam a szobából, s azon töprengtem, vajon hová ment s mit intézhetett ott, mert abban bizonyos voltam, hogy az én dolgomban jár valahol. Késő este lett, mire hazatért, meglehetős csapzottan és zaklatottan, és azonnal hozzám sietett.

– Készülődj! – mondta gyorsan, erélyesen, mert nyilván látta rajtam, hogy szeretném elárasztani kérdéseimmel. – Holnap kora reggel érted jön egy ember szekérrel, s elvisz Izsákfalvára, Anna asszony házába. Ott ellehetsz ameddig… ameddig szükséges. Szép összeget hagytam náluk a tartásodra, úgyhogy ne félj, rendesen fognak bánni veled – tette hozzá, mert látta, hogy sápadtan, keblemre szorított kézzel állok, és joggal tartott tőle: mindjárt elsírom magam, vagy kérlelni kezdem, hogy bárhová, csak oda ne küldjön. – A te helyzetedben nem válogathat az ember… Gyorsan szedd össze, ami holmidról úgy gondolod, hogy szükséged lesz rá, és holnap napkelte után egy fél órával állj készen az indulásra! Jobb, ha már nem vagy idehaza, mire anyád visszajön a fürdőről! – mondta még, azzal magamra hagyott, talán, hogy ne zaklassam fölösleges kifogásokkal és könyörgésekkel.

Másnap hajnalban már felöltözve kuporogtam az ágy szélén, amikor apám bezörgetett, hogy készülődjek, mert megérkezett a szekeres ember. Hallottam, hogy a külső szobában tárgyal valakivel, aztán benyitott hozzám a belső szobába egy nagy, kerek fejű, mogorva ember társaságában. Az ember dörmögött valamit üdvözlés gyanánt, aztán fölkapta a ládámat, s indult vele kifelé. Apám kikísért a kapu elé, s aggodalmasan pillantott végig le és fel a néptelen utcán, ahol ezen a korai órán, szerencsénkre, nem járt még egy lélek sem. Szerettem volna megkérdeni tőle, mivel fogja magyarázni távollétemet a szomszédság előtt, de nem mertem. Apám búcsúzóul megszorította a vállamat, és rekedt, elváltozott hangon még néhány szót mondott sietősen: intett, hogy vigyázzak magamra, megígérte, hogy rövidesen fölkeres, és tudatja, mit határozott további sorsomról, majd fölsegített a szekérre. Megkönnyebbülten láttam, hogy az úton minden társaságom néhány zsák káposzta lesz – a szekeres, egy izsákfalvi gazda eladni hozhatta a városba, de nyilván a nyakán maradt –, meg egy fekete kecskegida, amely bizalmasan nézett rám furcsa, sárga szemével, és fejével oldalamat böködve adta értésemre, hogy örömest kipróbálná, ehető-e vajon a keszkenőm, amellyel a búcsú fakasztotta könnyeket töröltem ki a szemem sarkából. Apám még mondott néhány szót az embernek, aki már fönn ült a lován, aztán a szekeres megsuhogtatta ostorát, s a szekér elindult.

Ha nehéz is volt a szívem az elválás fájdalmától s a bizonytalan jövő félelmétől, valamelyes megkönnyebbülést mégiscsak jelentett, hogy elhagyhatom a házat, s nem úgy, ahogyan gyámoltalan kétségbeesésemben kiterveltem. Nem hazátlan csavargóként indulok hát útnak, s nem is holmi elhagyatott kunyhóban kell meghúznom magamat, hanem biztos helyen… Igaz, nemigen kedvelem azokat az embereket, akiknek házánál az elkövetkező néhány hónapot töltenem kell, s ők se engem, de apám pénze mégis valamelyes jóindulatra hangolja majd őket irántam, s ennél többet, gondoltam, jelenlegi helyzetemben nemigen remélhetek. Ha tudom, hogy aznap láttam utolszor a házat, amelyben születtem s fölnevelkedtem, az utcákat, amelyeknek minden zugát és szögletét jól ismertem, talán nehezebben, sűrű könnyhullatás közepette teszem meg az utat a városkapuig, amelyen áthaladva, megvallom, még csak vissza se néztem, hiszen azt hittem, előbb-utóbb, amikor apám majd jónak látja, talán fél esztendő, talán egy esztendő vagy még hosszabb idő múlva, visszatérek, s a világ szemében legalábbis az leszek, aki voltam, s ott folytatom az életet, ahol abbahagytam.

A gyorsan melegedő, tavasz végi reggel derült ege alatt zöldellő vetések, kéken csillogó halastavak, világos, friss lombba borult erdők mellett haladtunk el. A vadcseresznye termése már kezdett zöldből halványpirosra válni az út menti fákon, s az árokpart dúsan burjánzó füve közt itt is, ott is valami sárga virág együgyű kelyhei nyiladoztak, mint megannyi parányi nap, s én azt kívántam, bár így mennénk napokon át, hegyen-völgyön keresztül hármasban, a szótalan ember a szekér előtt a lovon, én meg a szekéren a gidával, amely időközben bizalmasan lábamhoz kuporodva elszenderedett. Úgy éreztem, hátralévő életemre beérném e néma teremtmény társaságával, s nem bánnám, ha soha többé nem találkoznék a pillantásom az ő furcsa, sárga szemén kívül más élőlény tekintetével.

Úgy délre járhatott, amikor elértük Izsákfalva határát, s kisvártatva a szekér megállt Anna asszonyék háza előtt. Az ember lesegített, leemelte a ládámat is, lerakta mellém a porba, azután bezörgetett a kapun, s be is kiáltott valamit nehezen érthető, kásás, vastag hangján: „Meghoztam a leányzót!”, vagy valami effélét. Azután visszaült a lovára, s elzörgött a falu túlsó vége felé, magával vivén a fekete gidát is, ki nemigen látszott bánkódni útitársnéja elvesztésén.

Ott álltam hát a ház előtt a déli napsütésben, várva, hogy a háziak kaput nyissanak, s közben a hátamban éreztem a közeli házak ablakának függönye mögül belém fúródó, kíváncsi tekinteteket. Kisvártatva megjelent a kapuban Anna asszony, mogorván és sietősen, tán mert valami sürgős munkáját hagyta félbe a kedvemért.

– Hát akkor meggyütt – állapította meg, és élesen, kutatóan végigmért, talán hogy látszik-e már rajtam az állapotom. – Na, kerüljön beljebb! – mondta, és megindult előttem, én pedig látva, hogy segítséget nem remélhetek, fölemeltem ládámat a porból, és követtem.

– Ne oda vigye a ládáját! – szólt rám élesen Anna asszony, amikor a konyhába érve megindultam a belső szoba felé, ahol apámmal szoktunk volt hálni, ha itt vendégeskedtünk. – A Dorkóval fog aludni, a kamrában! Így volt megbeszélve az apuskájával… – mondta, és a szeme sarkából az arcomba lesett, hogy mit szólok ehhez, olyan alattomos, aggodalmas pillantással, hogy bizonyos voltam benne: hazudik, s apám a belső szobát bérelte ki tőle számomra. És csakugyan, utóbb megtudtam, hogy apám távozása után jelentkezett nála valami átutazó marhatőzsér vagy efféle, kinek itt a környéken akadtak elintézni való üzleti ügyei, és olyan jó árat kínált egynehány hétre a belső szobáért, hogy Anna asszonynak nem volt szíve visszautasítani. (Láttam is azután egyszer vagy kétszer ezt az embert érkezni vagy távozni, de csak igen ritkán, és mindig késő éjszaka vagy hajnalban: gondolom, valami gyanús ügyekben járhatott.) Tiltakozni akartam, mert sehogyan sem volt ínyemre, hogy egy másik személlyel kell osztozkodnom egy szűk kis kamrán, s talán még az ágyon is, de azután, mivel nem lehettem bizonyos benne, hogy hazudik az asszony, s mert eszembe jutott apám szava, hogy „a te helyzetedben az ember nem válogathat”, csak bólintottam, s körülnéztem, ki légyen hát ez a bizonyos Dorkó, mert amikor legutóbb itt jártunk, még nem lakott itt ilyen nevű személy. Akkor láttam, hogy csakugyan van még rajtunk kívül valami leányféle is a konyhában, s eddig csak azért nem vettem észre, mert négykézlábra ereszkedve vizes szalmával éppen a padlót súrolta.

– Lássa, ez itt a Dorkó! – intett feléje ajkát lekicsinylően biggyesztve Anna asszony, a leány pedig, nevét hallva, hátravetette homlokába hulló, szőkés, fakó haját, és barátságosan fölvigyorgott rám. Vézna leányka volt, keskeny, szűk homlokú, arca és hegyes kis álla macskakölyökére vagy hölgymenyétére emlékeztetett, és kialvatlanságtól duzzadt, fakó pillájú kék szeme is úgy hunyorgott, mint valami álmos kismacskáé. Amikor pillantásunk találkozott, én az övéből jóakaratot és koraérett értelmességet olvastam ki, mivel különben még szinte gyermekleánynak látszott. Hogy ő mit láthatott az enyémben, nem tudom, de nem találhatott igen visszataszítónak, mert cinkosan rám hunyorított, mielőtt tovább súrolta volna a padlót. Megnyugodtam kissé, hogy nem valami nagy testű és gonosz természetű némberrel kell majd osztoznom a bizonnyal meglehetősen szűk ágyon, s később sem bántam meg, hogy nem követeltem Anna asszonytól a belső szobát, hanem ráálltam, hogy megosztozom a szűkös fekhelyen ezzel az idegen leánnyal, mert ez a Dorkó lett azután legfőbb vigaszom és valóságos, szívbéli barátném ezekben az itt töltött hónapokban, akihez hasonlóra azóta sem akadtam.

– Nem is igen látszik még rajtad, hogy viselős volnál – mért végig az első este, amikor lefekvéshez készülődtünk. – Hát ez már csak így van – jelentette ki komoly képpel, miközben az ágy szélén kuporogva fakó haját fésülgette nagy buzgalommal –, annak ad az Isten, akinek csak bajt meg szerencsétlenséget szerez vele, más meg próbálhat akármit, mégse lesz neki. Énnekem, látod – mondta, és lemondóan végignézett magán –, énnekem nem lehet…

– Honnét tudod? – kérdeztem igen elámulva, mert valósággal gyermekleánynak látszott még, énnálam is fiatalabbnak egypár évvel.

– Egyszer egy gazda egy tehenet adott volna érte, ha sikerül teherbe hoznia, mert meg akarta mutatni, hogy nem ő a magtalan, hanem a felesége. Váltig próbáltuk pedig, de mindhiába… Azután amikor a másik leánnyal is próbát tett, aki ott szolgált a házánál, az mindjárt úgy maradt. Kár pedig: most lehetne egy tehenem – nevette el magát megrökönyödött képem láttán. – Csak azt nem tudom, hová tenném szegényt, mert ezek biztosan nem engednék meg, hogy bekössem az istállóba az övüké mellé… Na mindegy, legalább ezzel nincsen gondom – tette hozzá kis sóhajjal, s én máig sem tudom, a tehénre gondolt-e vagy a gyermekáldásra.

– Ezektől sok jóra ne számíts! – mondotta később, fejével a külső szoba felé intve, ahol Anna asszony s az ura már javában húzták a lóbőrt. – Én valami rokona lennék a vénasszonynak szegről-végről, aztán láthatod, hogyan bánik velem. Örökké a sarkamban van, s ha egy percre leülök pihenni, már hallgathatom, hogy ő nem etet-itat ingyen, pedig szegény édesanyám édes unokatestvére volt az ő anyjának… Tetejében olyan fukar, mint az ördög, még a száraz kenyeret is sajnálja az embertől. Az emberrel ne sokat törődj, az örökké részeg. Biztosan tenálad is megpróbálkozik majd, de ha odébbtaszítod, vagy ha csak jó erősen rákiáltasz, akkor egy darabig békében hagy. Nehogy engedjél neki akármit is, mert ez még egy kendőt se ad érte, a boszorkány meg kiüldöz a világból! – Dorkó ezzel aznapra befejezte az okításomat, s elfújta a gyertyát. Az oldalára fordult, elvackolódott, s már aludt is. Én egy darabig némán meredtem magam elé a sötétben, s a tőle hallottakat forgattam elmémben, de azután szabályos könnyű lélegzetét hallgatva lassanként engem is elnyomott az álom.

Csakugyan úgy is lett minden, ahogyan Dorkó megjósolta: valóban nem sok jóban volt részem abban a házban, s amiben mégis, azt csakis őneki köszönhettem. Anna asszony egy-két napig igaz, türtőztette magát, de azért nem annyira, hogy ne lesse árgus szemekkel, valahányszor asztalhoz ültünk, hogy mennyit szedek a tányéromra. Azt se sokáig állta meg, hogy valami hasznomat ne akarja látni, ha már egyszer ott vagyok a háznál.

– Igazán megfoghatná maga is annak a dézsának a fülit! – vetette oda egyszer, amikor Dorkó egymaga igyekezett kicipelni a moslékot a disznóólhoz, a hátsó udvarba. – Nem esne le az aranygyűrű magának se, ha lendítene valamit a ház körül… Az apuskája nem fizetett annyit magáért, mint amennyit maga megeszik…

S én csakugyan meg is fogtam a dézsa fülét, mert kiszolgáltatott helyzetemben nemigen volt merszem visszafeleselni, de meg talán azért is, mert megszántam Dorkót, hogy egymaga küszködik a nehéz dézsával, s úgy erőlködik, hogy vékony háta belegörbed, sovány lapockái pedig majd átszúrják az ingét. S attól fogva megosztoztam vele a ház körüli teendőkön, bár a java még így is neki jutott.

Az emberrel is éppen úgy történt minden, ahogyan Dorkó megjósolta. Egyszer, amikor nekem a konyhában akadt dolgom, ő ott iddogált a kecskelábú asztalnál, s ködös szemekkel meredt maga elé, mintha semmit sem látna Isten világából. Amikor azonban elhaladtam mellette, éreztem, hogy a szoknyám után kap, s én mindhiába rángatom magamat, nem szabadulhatok. Amikor a szoknyámat végre sikerült kitépnem a markából, a vén lator két kézzel megragadta a csípőmet, s húzni kezdett maga felé, miközben holmi kendőkről s szoknyákról motyogott valamit. Letéptem magamról a kezét, dühtől remegve rásziszegtem, hogy hagyjon engem békén, és ahogyan körbepillantottam, milyen eszközzel védelmezhetném meg magam, egy jókora késen akadt meg a szemem, amellyel korábban a levesbe való hagymát karikázhatta föl valaki, s most ott hevert az asztalon. A vénember is ráébredhetett, miféle gondolatok járhatnak a fejemben, mert akármilyen részeg volt is, tüstént kijózanodott és eleresztett.

– Jól van, no, galambom… – motyogta nehezen forgó nyelvvel. – Azért még ne nézz úgy rám, mint valami áspiskígyó! Hát nem lett volna mindegy az már teneked?… – pislogott rám szemrehányóan, de azért attól fogva békén hagyott.

Legkivált attól szenvedtem ebben az első időben, hogy nem volt olyan zug a házban, ahol bár csak egy percre is magamban lehettem volna, távol a bámész tekintetektől. A házban örökös volt a jövés-menés, és én örökké magamon érezhettem azoknak a falubeli asszonyoknak a kíváncsi pillantását, akik hol ezzel, hol azzal az ürüggyel néztek be napközben, vagy este tértek be néhány pohár borra, s ha néha a beszélgetésükből elcsíptem valamit, gyakran kiderült, hogy jól sejtettem, csakugyan énrólam sustorognak. „Még nemigen hasas…”, „…legföllebb a harmadik hónapban lehet…”, „…valami katona, azt mondja, erőszakkal…”, „na ja, erőszakkal: mind ezt mondják…” Ezt hallván, megvallom, elvörösödtem szégyenemben, mert ki hallaná szívesen, hogy még hazugságot sem bír különbet kieszelni a többi szerencsétleneknél, akik hasonló bajba keveredtek.

Dorkónak, igaz, ki nemsokára bizalmas barátném lett, idővel mégiscsak elárultam az igazságot, s mivel szemlátomást annyival többet tudott énnálam ezekről a dolgokról, arról faggattam, nem tudja-e valami módját, hogy a gyermek, ha már meg kell születnie, legalább egynehány héttel korábban jöjjön a világra a rendes idejénél, nehogy apám előtt hazugságban maradjak… Dorkó csak a fejét rázta.

– Olyat már hallottam, hogy valaki késleltetni szeretné a szülést, hogy kilegyen a lakodalomtól számítva a rendes ideje – mondta eltöprengve, s szemlátomást sajnálkozva, hogy nem segíthet rajtam semmiféle jó tanáccsal. – Talán sikerülne, ha sokszor és erősen gondolnál rá, hogy már Kisasszony havában jöjjön a világra… Vagy ha imádkoznál érte a védőszentedhez… Vagy várjál csak, nem is őhozzá kellene talán… – S azzal latolgatni kezdte, melyik szent is lehet az illetékes efféle szokatlan ügyekben, s négyet-ötöt is fontolóra vett, hogy azután rendre el is vesse mindegyiket, mígnem végül kénytelen voltam leinteni, mondván, én lutheránus vagyok, és semmiféle szenthez nem szoktam imádkozni.

– Elég baj az neked! – vágott vissza bosszúsan Dorkó, aki buzgó pápista volt, s a párnája alatt szentelt gyertyákat, összeszáradt szentelt barkákat s más efféléket rejtegetett. – Nem lehet mindjárt minden bajunkkal az Úristent zaklatni…

Mialatt ezeket beszéltük, egy dűlőúton haladtunk éppen a búzaföldek között, hazatérőben a falu túlsó végéről, ahová Anna asszony, már nem emlékszem, milyen megbízással elszalajtott bennünket. Igencsak szedtük a lábunkat, mert már későre járt, és szerettünk volna még sötétedés előtt hazaérni. Még világos volt, de már benne jártunk abban a napnyugta előtti órában, amikor a nap sugarai már erőtlenek, s mintha nem is a levegőn, hanem valami sűrűbb elementumon, talán vízen keresztül érnének a földre. S mintha mi is valami elvarázsolt, víz alatti birodalomban lépegettünk volna, a dűlőút földjének halovány röge, a sárguló vetés közt a pipacsok veres lángocskái és a katáng fakó kék szeme az út szélén mind ebben a fátyolos, enyhe aranyfényben csillogtak, s ha úgy érte őket a fény, valósággal lángra kaptak. Lehajoltam, hogy tépjek egyet-kettőt a lángoló pipacsokból, de alighogy leszakítottam őket, tüstént elhányták gyűrött, veres szoknyácskáikat, s csak borostás száruk s kerek közepük maradt a kezemben. Látszik, hogy városi leány vagyok, jegyezte meg Dorkó, különben tudnám, hogy pipacsból nem érdemes csokrot kötni. Őnáluk, folytatta, azt mesélik az öregasszonyok, a pipacs valójában ama leány elváltoztatott alakban, akit a holtak birodalmának fejedelme elragadott s magával vitt a föld alá feleségnek, de anyja könyörgésére és a Szűz Mária közbenjárására Isten megparancsolta az alvilág urának, hogy minden évben eressze vissza az anyjához egy rövid időre. Egyesek ugyan a jácintról tartják úgy, folytatta Dorkó, hogy azzá változik az elrabolt leány, valahányszor feljön a holtak közül a föld felszínére, de ez őszerinte szemenszedett ostobaság, jelentette ki harciasan, és kétség sem fér hozzá, hogy egyetlen más virág sem lehet a holtak közül vissza-visszatérő leány, csakis a pipacs… Azért hullatja el olyan hirtelen a szirmát, s azért fekete a közepe, hogy a holtak birodalmára emlékeztessen, tette hozzá, azzal lehajolt, maga is tépett egyet a veres virágokból, s odatartotta nekem, hogy láthassam a szirmok belsejében a zöld magház körül a porzók fekete gyűrűjét.

Ezenközben a dűlőúton egy szürke, négyszögletű kőoszlophoz érkeztünk. Ott állt az út mentén, s a tetején, nagyjából a fejünk búbjának magasságában, négy apró, csúcsos végű oszlopocska gömbölyű boltozatot emelt a magasba, az oszlopok és a boltozat alkotta fülkében pedig apró nőalak állott. Fején koronát viselt, egyik kezével, melynek ujjai már letöredeztek, a köténye csücskét fogta fel, a másikat fölemelte a válla magasságáig, és valami gömbölyűt tartott benne, de hogy mit, azt már nem lehetett megállapítani, mert a szél és az eső minden árulkodó jelet lekoptatott róla. A nőalak arcának vonásai is csak haloványan, alig sejthetően rajzolódtak ki az idő rágta kövön: szembogár nélküli szemével valahová messzire nézett, s elmosódott, lágy vonásaiból álmatag, magatudatlan szelídség sugárzott. Megálltam, hogy kissé szemügyre vegyem: a nap éppen lenyugodni készült egy távoli domb mögött, nyugaton a szemhatár lángoló aranyszínbe borult, s az aranyos háttér előtt az apró, koronás nőalak mintha nem is kőből való faragott képmás, hanem valóságos égi jelenés lett volna.

– Ez királyleány volt, míg élt! Ehhez még te is nyugodtan fohászkodhatsz! – vágta ki Dorkó nem kis diadallal megilletődésem láttán, de a dicsfényben úszó, gyöngéd arcú asszonyi alak láttán valahogy nem vitt rá a lélek, hogy olyasmiért fohászkodjak, ami a méhemben növekvő lénynek ártalmára lehet.

Nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy Anna asszony elküldött bennünket valami megbízással. Máskor is el-elszalajtott ide-oda, lehetőleg jó messzire a háztól, s ilyenkor nemhogy nem haragudott érte, ha megbízatásunkat elvégezvén nem siettünk haza a legrövidebb úton, hanem még biztatott is, hogy járjunk egyet visszafelé a jó, friss levegőn, mert nem is jó ránk nézni, olyan pápista színünk van. Eleinte nem tudtam mire vélni, hogy hirtelenjében ennyire a szívén viseli az egészségünk dolgát, de azután Dorkó fölvilágosított, hogy a vénasszony időről időre tilosban járó párokat szokott befogadni jó pénzért egy-egy órára a házba: ilyenkor az ő föladata az őrködés, hogy senki meg ne zavarhassa a szerelmeseket, s érthető módon nem szereti, ha láb alatt vagyunk. Máskor meg a belső szobáját bérlő marhakereskedő ütött ott nyélbe holmi titokzatos üzletet, amelyhez nem volt szüksége fültanúkra. Mi pedig Dorkóval boldogan éltünk az engedelemmel, és csak jókora kerülővel és többórás késedelemmel tértünk meg a házba. Útközben meg-megálltunk, hogy valamelyik útmenti eperfa terméséből lakmározzunk, és néha még az erdőbe is betértünk megnézni, elvirágzott-e már a szamóca, s akad-e már piros szem a tojásdad levelek alatt. Dorkó azt mondta, tud egy helyet, ahol néhány málnabokor nőtt, s ígérte, majd oda is elvisz, ha már érik a málna. Volt azután, hogy csak üldögéltünk az árokparton, lehunyt szemmel, arcunkat a nap felé fordítva, és beszélgettünk. E beszélgetések során sok mindent megtudtam Dorkó hányatott életéről, s én is elmondtam neki magamról mindent, még azt a bizonyos éjszakát is, amelynek hajnala a kamra hideg földjén virradt rám, s igen bámultam rajta, hogy az eset hallatán Dorkó csöppet sem szörnyülködik, még csak nem is igen csodálkozik, csak annyit dünnyög a foga között, hogy megesik az efféle, s hogy náluk, Vilkócon is rajtakapták egyszer a disznópásztort a tulajdon leányával. Erre, mi tagadás, kissé fölhúztam az orrom, s hideg hangon közöltem vele, hogy mi talán azért mégsem vagyunk disznópásztorok, de Dorkó sértettségemet nem látszott tudomásul venni, s csak annyit felelt, hogy tudomása szerint ezekben a dolgokban nemigen különböznek egymástól a disznópásztorok és a városi polgárok, de talán még a királyok sem…

– Apád nem fog sorsodra hagyni – mondta egy másik alkalommal elgondolkodva, összehúzott szemmel, mintha jövőmet fürkészné valami számomra láthatatlan, csak őelőtte föltáruló világban, s közben egy fűszálat húzogatott lassan az ajka között. – Szeret téged, bár csak bajnak vagy neki, és jobb szeretne nem szeretni. Csak az a baj, hogy némelyik ember szeretete ártalmasabb, mint másnak a rosszakarata…

Egy alkalommal, amikor így kettesben üldögéltünk az árokparton, szentül megígértem Dorkónak, hogy ha a sorsom valaha ismét jobbra fordulna, megkeresem őt akár a világ végén is, odaveszem magam mellé, és úgy élünk majd, mintha édesnővérek lennénk.

– Nem mondom, hogy egészen lehetetlen a dolog – felelte ő eltöprengve, s az orrát szívogatva, mert még a nyári melegben is könnyen meghűlt. – Csak nemigen hiszem, hogy én azt megérjem… – tette hozzá, s én jól értettem, miért mondja, mert éjszakánként gyakran hallottam elnyújtott, görcsös köhögését, amelytől mintha a belső része akart volna kiszakadni. – De ha mégis – folytatta nagyon megvidámodva, pajkosan fölvillanó szemmel –, akkor eljövünk ide négylovas hintón, és jól megbosszantjuk a vénasszonyt!

Igaz, igen hosszú idő telt el addig, amíg olyan állapotba jutottam, hogy ha nagyon akarom, szavamnak állhattam volna, s a szegény Dorkó addigra bizonyára régen a föld alatt volt már. De azért holtig bánom, hogy meg sem próbáltam megkeresni, s ma, ha visszagondolok az életemre, ez a beváltatlan ígéret nagyobb súllyal nehezedik a lelkemre, mint megannyi jóval nagyobb bűnöm, amelyek miatt pedig az emberek, ha tudnának róluk, bizonnyal kirekesztenének maguk közül, ha ugyan el nem vennék az életemet is, amely, igaz, már amúgy sem tarthat valami sokáig…

 

Úgy két-három hete lehettem Anna asszony házában, amikor először hallottam Dorkótól Szent János feje megtalálásának ünnepéről. Egyik este rettentő vihar tombolt: csak úgy szakadt az eső, dörgött-villámlott, s verébtojás nagyságú jégdarabok hullottak az égből. A házban mindenki, a háziak csakúgy, mint a konyhaasztal körül iddogáló szomszédság a termésért reszketett: ki a szőlejét, ki a gyümölcsfáit, ki a gabonáját féltette a jégtől. Dorkót odakinn érte az ítéletidő. A vénasszony megint elzavarhatta valahová, alighanem jó messzire, mert nem sikerült idejében, a vihar kitörése előtt hazaérnie. Emlékszem a nyitott ajtón át bezúduló esőszagra és heves szélre, amikor lélekszakadva beesett az ajtón, s arra, hogyan paskolták az eső kövér csöppjei a sártengerré vált udvart, nagy, cuppanó karikákat verve az agyagtól sárgás, zavaros víz fölszínén, meg arra, hogy minekelőtte Dorkó, a széllel küszködve, betehette volna az ajtót maga mögött, nagyot villámlott, az égen vakító, fehér repedés támadt, mint valami tüzes ostor ütötte, fehér sebhely, s a kísérteties, fakó ibolyaszín világosságban egy szemvillanásnyi időre kirajzolódott a szomszéd ház kéménye s az eperfa vizesen csillogó, fodros koronája, hogy azután ismét elnyelje őket a sötétség. Sebaj, legyintett Dorkó, amikor a kamrában kihámozta magát átázott ruháiból, s én, aggódva, hogy meghűl, s még jobban köhög majd, mint annakelőtte, csurom vizes haját és nedves, lúdbőrző felső karját dörgöltem a kötényemmel. Egy kis esőbe még nem halt bele senki, tette hozzá, majd így folytatta: Csak Szent János feje megtalálásának ünnepén ne essen, mert eloltja a tüzet… Mivel én ennek az ünnepnek addig hírét sem hallottam, Dorkó elmagyarázta, hogy olyankor a mező végében tüzeket gyújtanak, s azután a tűz körül a falubeliek, kiváltképp a fiatalabbja, táncolnak és énekelnek. Errefelé az a szokás is járja, hogy égő üszöggel megkerülik a vetést, hogy a gabona meg ne üszögösödjék. Ott, ahol ő született, beszélte Dorkó, az is szokásban van, hogy a gyermekek s az ifjak mindenféle csontot, rongyot összeszednek, majd a kutak közelében halomba hordják és meggyújtják őket, mivel a sárkányok, kik a nagy hévséget nem bírják, ilyenkor a kutak s források közelében szoktak hűtőzni, s ha a sűrű, büdös, fekete füsttel el nem zavarják őket, mérgükkel megfertőzik a vizet. Dorkó váltig állította, hogy kicsiny leány korában egy ízben maga is látott egy ilyen hűtőző sárkányt a csordakútnál, amint ocsmány, pikkelyes testét karikába csavarta a kút tövében a magas füvek között, s rettentő tarajos fejét két maga elé nyújtóztatott hatalmas, karmos mellső mancsára ejtve, förtelmes hosszú nyelvét kilógatva zihált a melegtől. S hogy én csak kétkedve csóváltam a fejem, barátnémat elfutotta a méreg, s bizonyságul, hogy a dolog csakugyan megesett, fölgyűrte a szoknyáját, és megmutatta a sebhelyet a térdén, amelyet akkor szerzett, amikor a sárkány elől menekültében elvágódott, s beverte a lábát valami kőbe.

Szent János ünnepének reggelén, Dorkó nem kis örömére, szép, tiszta időre virradtunk, s vagy a ragyogó napsütés, vagy valami aznap estére ígérkező, csinos haszonnal kecsegtető üzlet Anna asszony szívét is meglágyította, olyannyira, hogy maga küldött bennünket Dorkóval tűznézőbe, csak azt kötötte a lelkünkre, hogy ne felejtsünk el üszögöt hozni, s letűzni a káposztáskertben, úgyhogy az egész évben segít megóvni a káposztát a hernyóktól. Mire Dorkó befejezte teendőit a ház körül, s átszaladt a fehér szederrel és tyúkganéjjal telepettyegetett udvaron, hogy a tyúkokat is óljukba zárja, már jó későre járt. Bár még nem szállt le a sötétség, hiszen az esztendő legrövidebb éjszakájának néztünk elébe, a szederfa lombja felett az ég már mélyebb, napszállat előtti kékre színeződött, s ahogy kifelé haladtunk a faluból, a földek felé igyekezve, láttuk, hogy az árokpart füve s a házak előtt a kertekben az aznap kifeslett pünkösdi- és mályvarózsák, mielőtt belévesztek volna a szürkületbe, teljes, tüzes színekben fölragyogtak, mint a festett üvegablak, ha áttűz rajta a nap fénye. Amikor a faluból kiérve letértünk arra a keskeny földútra, amelynek egyik oldalán a gabonaföldek kezdődtek, a másikon az erdő, ha elhaladtunkban az erdő felé pillantottam, láttam, hogy a lenyugvó nap sugarai már egészen alacsonyan, úgy a térdünk magasában vetnek aranyos foltokat a fák derekára, s hogy benn a sűrűben valami kis bokor levelei olyan erős aranyfényben izzanak, mintha tűz égne odabenn.

Rövidesen elértünk utunk céljához, egy jókora, fűvel benőtt emelkedő tövébe, amelynek napszállat felőli oldala a földek felé lejtett, túlsó oldalán pedig sötét fenyőerdő pereme húzódott. Dorkó elmondta, hogy Szent János ünnepének estéjén itt szoktak tüzeket gyújtani, a dombhát teljes hosszában, egymástól meglehetős távolságra, s csakugyan, mire fölkapaszkodtunk a domboldalon, a tűzrakás előkészületei már jócskán előre haladtak. A szélső rőzserakást már derékmagasságig fölpúpozták, de még egyre hordták rá a száraz gallyat, amelyért a tűzrakással fáradozó ifjak és leányok, ki egyesével-kettesével, ki csoportosan, be-beszaladtak az erdőbe, hogy a fenyőfák alsó, elszáradt gallyait letördössék. Akadtak, akik a száraz, rőt tűleveleket szedegették össze a fák tövéből kis kosarakba, majd a rőzserakáshoz visszatérve annak tetejére vagy az ágak közé zúdították terhüket, de olyat is láttam, aki egy kötényre való fenyőtobozt szórt a rőzse közé.

Olyik rőzsegyűjtő pár a kelleténél jóval hosszasabban időzött a fák közt, ahonnét azután a lányok kipirult arccal, kócosan vihorászva, az ifjak vigyorogva vagy szenvtelenséget színlelő arccal kerültek elő. Dorkó úgy vélekedett, jó lenne, ha mi is megszolgálnánk a helyünket a tűznél, így hát felálltunk s elindultunk befelé az erdőbe. Amikor beléptünk a magas, fekete fák hűvösébe, megborzongtam. A lenyugvó nap alacsony sugara utolsót lobbant az egyik fenyő érdes, vereses törzsén, s egy szemvillanásnyi időre kigyújtotta a legalsó, száraz gallyak szövevényét, aztán kihunyt az is. Ahogyan befelé haladtomban hátra-hátrafordultam, a törzsek között mind vékonyabb csíkokban derengett be a nyílt mezők felől a kékből lassan violaszínbe forduló ég, de ha előrenéztem, nem láttam mást, csak szürke félhomályt, amelyet eleinte néhány lépésenként, bennebb azután mind sűrűbben és sűrűbben tagolt a fatörzsek sötétebb, átlátszatlan szürkesége, s ha fölpillantottam, ég helyett az összehajló, fekete fenyőágak mennyezetét láttam magam fölött. Beljebb, ahol jobban megsűrűsödött a homály, itt-ott a fák törzséhez támaszkodó vagy kergetőző, ölelkező vagy dulakodó, ember formájú árnyakat sejdítettem inkább, semmint láttam, s kiáltásokat hallottam, egy-egy sikolyt vagy fojtott nevetést. Amikor lekuporodtam, hogy letördössem egy öreg fenyőfa legalsó, elszáradt gallyait, hirtelen lábdobogást hallottam a hátam mögül, s mintha valami szél is megcsapott volna, ahogyan két lény, üldöző és üldözött, de hogy két- avagy négylábúak-e, azt lépteik zajából nem tudtam megítélni, elvágtatott mögöttem és eltűnt a sötétségben.

Kisvártatva kiáltásokat hallottam a füves dombhát felől: a tűzrakók szólongatták vissza az erdőből a rőzseszedőket, s rövidesen meghallottam Dorkó hangját is valahonnét a közelből, amint engem hívogatott. Kötényembe gyűjtve kevéske szerzeményemet megfordultam, s elindultam vissza, a füves dombhát felé, de már benn az erdőben is láttam a fák törzsén meg-megvillanni valami nyughatatlan, imbolygó, vereses világosságot. Amikor az erdő peremére érve kiléptem a fák közül, láttam, hogy az immár violaszínűre sötétült ég háttere előtt sárgán-vörösen lobog a tűz. A lángokat leányok s legények nagyobb csoportja vette körül. Ott láttam közöttük Dorkót is: amikor észrevett, hevesen integetve hívogatott, én pedig odaszaladtam és belehajítottam a tűzbe a kevés rőzsét, amit gyűjtöttem. Így tettek a többi újonnan érkezettek is, a tűz pedig mindannyiszor pattogva föllángolt, és sárga szikrák özönét ontotta az égre. Körülpillantva láttam, hogy a dombhát teljes hosszában itt is, ott is újabb tüzek gyulladnak, s hol innét, hol onnét hallatszott a lángok fellobbanását ünneplő, ujjongó kiáltozás, nevetés, lábdobogás. Amikor pedig kis időre hátat fordítottam a tűznek, s tekintetemet az erdő felé fordítottam, azt hittem, a szemem még mindig káprázik a lángok erős fényétől, mert a sötétbe borult fűben, a bokrok alján és a fák között is mindenütt apró világító pontok nyüzsögtek s derengtek halovány, zöldes fénnyel, de azután rájöttem, hogy a jánosbogarak parányi lámpásait látom mindenfelé.

Rövidesen odalenn, a gabonatáblák között futó dűlőutakon is imbolygó lángok kezdtek feltünedezni, eleinte a dombtól távolodóban, majd a dombháttal párhuzamosan haladva, s láttukra eszembe jutott, hogy hiszen korábban hallottam is Dorkótól e szokásról, arról, hogy néhányan égő üszöggel megkerülik a vetést, hogy a gabona meg ne üszögösödjék. A mi tüzünk mellől is fölkelt néhány legény, kis időre betértek az erdőbe, majd rövidesen jókora, vastag ággal jöttek vissza, amelyet az egyik tagbaszakadt, sötét szemű legény késével legallyazott s megfaragott kissé, majd az ág vastagabbik végét belémártotta a lobogó lángba. Amikor az ág tüzet fogott, a legény odakiáltott a társainak, s kezében a lángoló szövétnekkel elindult lefelé a domboldalon, öten-hatan pedig, kiválva a tűz körül gyülekezők gyűrűjéből, a nyomába szegődtek.

Dorkó a karomat rángatva sürgetett, hogy csatlakozzunk hozzájuk mi is, s én nem ellenkeztem. Elindultunk hát lefelé a domboldalon, s rövidesen beértük az égő üszöggel haladó legény köré gyülekezett kis csoportot. Dorkó többségükkel már találkozhatott korábban, mert ismerősként üdvözölték, ki örömmel, ki pedig – például a lángot hordozó legény mellett haladó magas termetű, szép arcú leány – meglehetősen foghegyről. Maga a szövétnekhordozó legény pedig bizalmasan rámosolygott, s cinkos hangon megkérdezte tőle, ez idén is olyan ügyesen átugorja-e majd a tüzet, mint az előtte való évben, mire Dorkó kurtán csak annyit felelt, hogy majd meglátjuk, a magas, szép arcú leány pedig élesen, bántóan fölkacagott. Dorkó bizonyára egész évben szorgalmasan gyakorolja a tűzön való átugrálást, vetette oda gúnyosan, azért megy olyan jól neki.

Az üszögöt hordozó legényt és társnéját kivéve társaink, legalábbis viselkedésükből ítélve, már mindnyájan jócskán felönthettek a garatra: ahogyan a meredek domboldalon lefelé igyekeztünk, hallottam, hogy a leányok nagyokat sikkantva meg-megtántorodnak, mintha megbotlottak volna valamiben, a legények pedig tettetett segítőkészséggel karon ragadják vagy hátulról átkapják őket, s közben röhögve csúfondáros megjegyzéseket váltanak egymással. Valami flaska most is kézről kézre járt közöttük, s kiváltképp az egyik leányzót, kinek kedvese, amint az a többiek durva tréfálkozásából kiviláglott, nemrégiben tartotta a lakodalmát valaki mással, biztatták erősen, hogy húzza meg búfelejtőnek. A leány, kinek széles, amúgy is pirospozsgás ábrázata még veresebbre gyulladt az italtól, szesztől párás, kerek madárszemével ostoba fennhéjázással tekingetett körül, és nagy hangon bizonygatta, hogy csöppet sem búsul a hűtelen után, s ha akarja, bármikor talál nála különbet minden ujjára, amit a többiek igen nevettek. Különösen egy dülledt szemű, kövér képű legény gyötörte sokat ízetlen tréfáival ezt a leányt, de mindenki másba is belékötött. Nekünk Dorkóval sem volt nyugtunk tőle: alighanem énrám vethetett szemet, mert Dorkót, akit már ismert régebbről, megpróbálta vallatóra fogni, árulná el, hol tett szert szép barátnéjára, s mindenáron a nevemet akarta megtudni tőle, amit azonban Dorkó nem volt hajlandó elárulni neki. A legelöl haladó, magas leány alighanem egyfolytában hátrafelé fülelt, mert e szóváltás hallatán egyszerre csak hátrafordult, fitymálóan végigmért engem, s megjegyezte, nem is tudta, hogy ilyen jól megy az asszonyunknak: újabban két cselédet is tart a háznál. Ezt már Dorkó sem hagyhatta szó nélkül. Egyikünk sem cseléd, vágott vissza csípősen, hanem a gazdaaszony rokonai vagyunk, én pedig ráadásul városi polgárleány! E válasz hallatán a magas leány csak fölényesen, bár meglehetős savanyúan mosolygott, mint aki hiszi is, nem is, amit hallott, de azért többször már nem kötött belénk.

Ezenközben leértünk a dombról, s elindultunk a két búzatábla közötti mezsgyén, amely olyan keskeny volt, hogy itt már csak egyesével tudtunk haladni. A legelöl lépdelő legény magasba emelte a lángoló szövétneket, nehogy a láng belékapjon a vállunk magasában hullámzó gabonába, és láttam, amint hosszúra nyúlt árnyéka hullámozva végigdől a búzatábla hosszán, majd ott imbolyog tovább az ösvény velünk együtt haladó, láng megvilágította rövid darabján. Néhány szem parazsat azonban mégiscsak elhullathatott a lángoló ág, mert mire én, aki néhány lépéssel hátrébb haladtam, odaértem, ahol az imént az üszögöt hordozó legény állott, észrevettem, amint egy búzakalász szára fölparázslik, majd a láng végigszaladva a szár teljes hosszán elébb azt, majd magát a kalászt is összepöndörödött, fekete vázzá emészti, majd belékap a szomszédos kalászba. Mielőtt még kiálthattam vagy sikolthattam volna, a közvetlenül mögöttem haladó legény ujjasát lekapta, s egynehányszor odasújtott vele a lángoló kalászhoz, míg csak a láng ki nem aludt, majd a parazsat is gondosan eltiporta. Néztem, mit mível, s ő is észrevehette, hogy nézem, mert fölpillantott, szeme a szemembe kapcsolódott, s elmosolyodott. Ezt a legényt mindaddig észre sem vettem, mert csak ballagott csöndesen leghátul, s nem vett részt a részeg tréfálkozásban. Igazából most sem láttam valami sokat belőle a szövétnek kevéske, ingatag fényénél, de annyit azért igen, hogy széles arccsontú, kellemes ábrázata s derült, kék szeme van, szőkés haja pedig a homlokába göndörödik.

Az izgága, kövér képű legény alighanem észrevehette, hogy mi ketten pillantást váltottunk, mert ettől fogva mindenáron belé akart kötni a csöndes, kék szemű ismeretlenbe. Az idegen alighanem pásztor lehetett valahol, mert a kövér képű vigyorogva, színlelt sajnálkozással veregette hátba, mondván, nem szeretne a helyében lenni, főként így nyáridőben nem, amikor kinn legeltet az erdőn, és asszonyfélének hetekig színét sem látja. A fiatal pásztor azonban csak mosolygott csöndes fölénnyel, s mindössze annyit felelt neki, ne feledkezzék meg az erdei villikről s a vízitündérekről, kik őt erdei kalyibájában sűrűn fölkeresik. A kövér képű ekkor azt kezdte firtatni röhögve, igaz-e, hogy a vízitündérek deréktól lefelé pikkelyes halfarkat viselnek, mert ha igen, akkor nem sok hasznukat veszi a férfiember, mire az idegen pásztor, még mindig mosolyogva, csak annyit felelt, hogy van közöttük ilyet is, olyan is…

Efféle beszélgetések közepette lassanként kiértünk a búzatáblák közül, s ismét fölkapaszkodtunk a dombhátra, még éppen idejében, mert a szövétnek már szinte tövig égett, s alighanem kissé meg is perzselhette hordozójának kezét, mert az sziszegve és szitkozódva hajította maradékát a tűzbe. A kövér képű még ekkor sem hagyott fel az okvetetlenkedéssel: most velünk, lányokkal kezdett ingerkedni, mondván, úgysem merjük átugrani a tüzet, s terelgetni kezdett bennünket egy másik, alacsonyabb lánggal égő tűzrakás felé, ahol a leányok már javában ugráltak át a tűz felett. Amikor odaértünk, éppen egy erős, nagy csontú, széles képű leány készülődött neki az ugrásnak nagy nevetve: két nagy, napégette kezét a lába közé csapta, hogy a szoknyáját fölfogja, s ahogyan átlendült a lángok felett, egy pillanatra megláttam vastag, vereses combját és széles térdét. Az a szép, magas leány, aki mindvégig az üszögöt hordozó legény mellett haladt, az ugrándozók láttán megvetően vonogatta a vállát, mint akinek méltóságával nem fér össze az efféle mulatság, s azután el is maradt tőlünk. A másik leány azonban, az, akit elhagyott a szeretője, s aki a sok pálinkától már alig állt a lábán, erőnek erejével meg akart próbálkozni a tűzugrással. Tántorogva hátrált, aztán imbolygó léptekkel nekiszaladt, s még az a szerencse, hogy mielőtt az ugrásnak nekirugaszkodhatott volna, megbotlott valami elhullott ágban, s térdre esett alig fél lépésnyire a tűztől. Ha az idegen pásztor s egy másik legény kétfelől meg nem ragadják a karját s el nem vonszolják onnét, bizonyosan arccal zuhan a lángba.

A kövér képű most Dorkót kezdte zaklatni ostoba tréfáival, mondván, elnehezedett tavaly óta, s már bizonyosan nem bírja átugrani a tüzet. Dorkó egy darabig mintha meg se hallotta vagy csak annyiba vette volna, mint valami szúnyog zümmögését. Egyszer aztán mégiscsak megunhatta, vagy meggondolta magát, mert váratlanul hátrált néhány lépést, nekiszaladt, s vékony, szépen formált lábát maga alá kapva úgy repült át a felé acsargó lángok fölött, mint szarvasünő a szakadékon. A tűz túloldalán megállt, helyrerázogatta a szoknyáját, s úgy láttam, hogy cinkos, jelentős pillantást váltanak avval a fekete szemű legénnyel, aki korábban az üszögöt vitte.

Magam sem értettem, mi ütött belém, de talán az lehetett az oka, hogy magamon éreztem az idegen pásztor gyöngéden csúfondáros pillantását: egyszerre csak én is hátrálni kezdtem, hogy nekiszaladjak a tűzugrásnak. „Magdolna, legyen eszed!” hallottam, de már későn, Dorkó kiáltását (Dorkó, nem tudom, miféle megfontolásból vagy elővigyázatból, ragaszkodott hozzá, hogy ne az igazi nevünkön szólítsuk egymást: engem Magdolnának keresztelt el arra az estére, s arra kért, én meg szólítsam őt Rozinának, merthogy ő világéletében Rozina szeretett volna lenni). Ekkor azonban már sodort magával a tulajdon lendületem, s jóllehet a tűz felé közelítve hirtelen úgy éreztem, nem is a térdem magasáig nyújtózkodó, szerény kis tűzrakás, hanem valóságos lángfal felé közeledem, s ha belézuhanok, összezsugorodott, feketére égett testtel, mint valami megperzselt farönk, kerülök ki belőle, de mindhiába: már nem volt visszaút. Elrugaszkodtam a földtől, szemvillanásnyi ideig a lábam szárán s ölemben éreztem a lángok perzselő hevét, azután már ott is álltam a tűz túloldalán, a ruhámat rendezgettem, és a szemem sarkából elégedetten láttam az idegen pásztor elismerő pillantását.

– Szóval Magdolnának hívnak? Szép neved van! – mosolygott rám, és szorosan mellém lépett.

– Te, vigyázz, ez nem libapásztorlány ám, hanem városi kisasszony! Nem teneked való! – kötekedett vele félig tréfából, félig komolyan Dorkó.

– Kisasszony, csakugyan? – fordult felé színlelt rémülettel a fiatal pásztor. – Még szerencse, hogy idefelé megfürödtem a patakban! – fordította ismét énfelém csúfondárosan gyöngéd pillantását, azzal kezét a karomra tette, s elindultunk egymás oldalán.

Az este hátralévő részét emlékezetemben sűrű köd borítja, amelyből itt-ott élesen, mintha imbolygó lángok fényénél látnám, válik ki egynehány részlet. Emlékszem például, hogy egy időre odaültünk valami ismeretlenek tüze mellé, ahol egy leány énekelt. Tisztán emlékezem a leány sápadt, szomorú arcára, madár csőréhez hasonlatos, nagy hajlott orrára és karikás, sötét szemére – az is éppen olyan volt, mint valami madáré –, s emlékezem a dalra is, amelyet dalolt, két szeretőről, akiknek liliomvirág nyitott ki a sírján. Egy másik tűznél is megálltunk: itt javában táncoltak egy görbe hátú, bozontos szemöldökű hegedűs muzsikájára. A táncosok összefogózva kerengéltek a tűz körül, hol lassabban, hol szinte szaladva. Néha szorosabbra zárták a kört, s egy-egy csosszanó lépéssel, miközben egyik lábukat térdben meghajlítva a magasba emelték, közelítettek a tűzhöz. Ilyenkor csizmájuk orra szinte beleért a lángba, mintha ingerkedve lábukkal akarnák megbökdösni a rángó izmokkal lapító, sárga fenevadat, összekulcsolt kezüket pedig előre nyújtották, miközben karjuk s oldaluk összesimult a kétfelől mellettük állókéval, s egész alakjukat elöntötte a tűz sárga fénye. Majd meg csosszanva kihátráltak a tűz fényköréből a homályba, tágabbra eresztették a kört, karjuk megfeszült s csak összekulcsolt kézfejükkel kapaszkodtak egymásba. Egy darabig megint lassan kerengtek, majd meg eszeveszett gyorsasággal, ahogyan a muzsika üteme éppen megkívánta.

Beálltunk mi is, bár én egy lelket sem ismertem a táncolók közül. Jobbom a fiatal pásztor kezébe kulcsolódott, bal kezem valami ismeretlenébe, szememmel pedig az örökösen izgő-mozgó, tépett lángok verdesését követtem, melyek mint megannyi kötőfékét rángató állat, úgy tetszett, elszakadni igyekeznek az ágtól, amelyből táplálkoznak, hogy ezerfelé röpüljenek szét a levegőben. Ahogy szememmel a felröppenő szikrák pályáját követve fölnéztem az égre, a zeneszó és a tűz körül ugrándozók lármája mintha messzire távolodott volna tőlem, és a tánc szédítő kavargása után a mozdulatlan, néma égboltozat látványa csontomig megborzongatott.

Egyszer csak, éppen amikor a leghevesebben viharzott, megszakadt a tánc. Talán egy másik leánynak is az égre kalandozhatott a tekintete, mert óvatlanul megbotlott valami kőben vagy a tulajdon lábában, s orra bukott, magával rántva mindazokat, akik nem eresztették el idejében a szomszédjuk kezét. Elvágódtam én is, s az iménti lendület irányát követve keresztülestem bal oldali szomszédomon, a jobb oldali pedig énreám zuhant. Ahogy az arcom a nyakához szorult, éreztem fiatal bőrének friss, tiszta illatát, és arra gondoltam, bizonnyal nem hazudott Dorkónak, amikor azt állította, hogy idejövet megfürdött valamelyik hegyi patakban…

Sok hempergőzés, kacagás és sikoltozás után végezetül sikerült újra talpra állnunk, s megint összefogózkodtunk a tánchoz, amely azonban rövid idő múltán ismét megszakadt, ezúttal végleg. Mikor a kör újból szorosabbra zárult, az egyik leány a kelleténél közelebb merészkedhetett a lesben lapító fenevadhoz, és a lángok belékaptak a szoknyájába. A szerencsétlen kitépte kezét két szomszédja kezéből, és sikoltozva rohanni kezdett bele a vakvilágba, miközben őrjöngve próbálta letépni magáról égő öltözékét, de mindhiába. Többen is utána vetették magukat, s kiáltoztak utána, hogy álljon meg, de a boldogtalan, megzavarodott teremtés nem értette, mit akarnak tőle, csak rohant tovább sikoltozva lángoló ruhájában. Valaki végül mégiscsak utolérte, rádobott valami kabátot vagy takarót, s leszorította a földre – bár nem volt könnyű dolga vele, mert a szerencsétlen őrjöngve vergődött és csapdosott maga körül –, s addig hengergette a fűben, míg öltözékének lángjai füstölögve ki nem aludtak. Láttam még, ahogyan a megégett leány ott áll kormos arccal, fekete rongyaiban, s hasztalan próbálja reszkető kezével a kulacsot, amelyből valaki vízzel kínálta, az ajkához emelni. Ekkor éreztem, hogy a kéz, amelyet e rémületes események alatt, úgy tetszik, öntudatlanul mindvégig szorongattam, lassan vonni kezdi magával az enyémet, s én engedelmesen elindultam az idegen oldalán a tűz fénykörén túlra, az erdő felé.

Tudjuk, megesik, hogy emlékezetünk félrevezet bennünket, s a képzeletünk alkotta képeket kínálja számunkra mint saját tárházából valóakat, s e képek néha oly tiszták és élesek lehetnek, mintha csakugyan a valóság s nem a képzelgés anyagából gyúrattak volna. Még nehezebb a dolgunk, ha egykori érzéseinket próbáljuk híven felidézni: a legkínzóbb fájdalomból vagy a leghevesebb gyönyörűségből sem marad más az emlékezetben, csak puszta neve, por és hamu. Behunytam a szemem, s úgy tetszett, a szél hajtotta tűzfal, amely elől annyiszor menekültem álmaimban, utolér s reám omlik, s én ámulva érzem, hogy ez a tűz nem a kín, hanem a mélységes gyönyörűség forrása, amely mintha megolvasztaná lelkem kemény, külső burkát, hogy testvére, a bennem lakozó tűz kiszabadulva szanaszét röpülhessen a külső világban, hogy ott föltalálja fákban, füvekben, a föld férgeiben és az ég csillagaiban lakozó rokonságát, hogy én legyek egyszerre mindez: fű, fa, féreg és csillag, s hogy ne legyek többé senki sem. Fölnyitottam a szemem, s láttam, hogy fejem fölött a fenyőgallyak sötétje még nem vált ki az égbolt feketeségéből, de vajon csakugyan úgy volt-e, vagy csak álmodtam volna, hogy egyszer, amikor fölnéztem, lángoló csóváját maga után vonva, hullócsillag szaladt keresztül a fekete égen, majd eltűnt a fák koronája mögött? S az vajon csakugyan megtörtént-e, hogy egyszer csak nem messze onnét, ahol feküdtem, megrezzen a fű, s egy nagy kígyó vonszolta el mellettem vaskos, gyűrűs testét a földön, olyan közel, hogy felső karom beleborzongott hideg, pikkelyes bőrének érintésébe? És vajon csak álmodtam-e azt is, hogy a kéz, amely az imént még a vállam gömbjét dédelgette, kinyúlt a sötét fű közé, megragadta a kígyót és elhajította messzire a bozótba?

Egyszer azután, amikor fölnéztem, szürke derengést láttam átszüremleni a fenyőágak feketéjén, s kisvártatva hangokat is hallottam, madárcsivitelést, és leányok kiáltozását, amint egymást hívják, és fölismerni véltem köztük Dorkó hangját, amint engem szólongatott. S csakugyan, amikor kevéssel későbben kiléptem a fák közül, megpillantottam, amint ott áll a félig már kihamvadt tűznél, a tűleveleket és száraz fűszálakat söprögeti a szoknyájáról, majd ajkához emeli két tölcsérformán begörbített tenyerét, és ismét engem szólongat. Odafutottam hozzá, s némán belékaroltam, de ő kihúzta karját az enyémből, s lehajolva a földön kezdett keresgélni valamit. Amikor kiegyenesedett, jókora ágat tartott a kezében, s annak vastagabbik végét belényomta a már csak pislákoló parázsba.

– Erről kis híján megfeledkeztünk! – mondta. – A káposztáskertbe, a hernyók ellen! – tette hozzá magyarázólag értetlen arcom láttán. Amikor az ág vége fölparázslott, kihúzta a tűzből, jobbjával a magasba emelte, bal karját az enyémbe fűzte, s az izzó ág gyenge, vereses fényénél megindultunk hazafelé a napkelte előtti szürkületben. Leereszkedtünk a domboldalon, majd rátértünk a földek s az erdő közt haladó keskeny dűlőútra. Szorosan összesimulva lépegettünk, hogy kissé megmelengessük egymást e kora hajnali óra hidegében, s már jó darab utat megtettünk, amikor láttuk, hogy a fákon túl, mintha a mi üszögünk fivére lenne, veresen fölparázslik az ég, majd e parázs lángra lobban, s a láng lassanként elharapózik a keleti égen. Mire ráfordultunk a faluba vezető, szélesebb szekérútra, az ég szürkéje halovány kékre változott fölöttünk, s minden, amire csak a pillantásom esett – a földúton a szekérnyomok rajzolata, az út menti árok partján a vadzab szúrós zöld kalászai, a pitypang gömbjének egymásba kapaszkodó, egy helyben lebegő szürkés horgocskái, a csigák éjszakai útjának ezüstös, erre-arra kanyargó nyomai a nagy, fodros lapuleveleken – olyan élesen és csillogva rajzolódott elő a kora reggeli fényben, mintha a legfinomabb vésővel vésték volna őket valamely áttetsző rézlemezre. S bár a felső karom bőre még mindig lúdbőrzött a kora reggeli hűvösségben, hátamban már ott éreztem az imént fölkelt nap még erőtlen sugarának gyönge melegét.

 

A vége felé jártunk már Jakab havának, de apám még mindig nem adott hírt magáról. Rettentő meleg volt azon a nyáron, énrajtam már kezdett erősebben mutatkozni az állapotom, s egyre nehezebben hordoztam terhemet a rekkenő hőségben. Hogy apám csak nem akart megérkezni, s még csak üzenetet sem küldött, mind jobban s jobban erőt vett rajtam a rettegés. Hátha csak szabadulni akart tőlem, amikor elküldött a háztól, tépelődtem, s dehogyis állt szándékában alkalmasabb időben értem jönni… Talán úgy tervezi, időről időre titokban küld valamicske pénzt a vénasszonynak, gondoltam eleinte, s az cserében megtűr a háznál. Idő múltával azonban gyanakodni kezdtem, hogy nemcsak én nem kaptam tőle se pénzt, se üzenetet azóta, hogy Izsákfalvára megérkeztem, hanem Anna asszony sem, mert a vénasszony mind görbébb szemmel tekingetett rám, s mind gyakrabban morgott magában bizonyos rest, dologtalan személyekről, akiket ő ingyen etet, és sűrűn hánytorgatta azt is, hogy bizonyos emberek visszaélnek az ő jó szívével… Gondolom, ha más okokból is, őt is legalább annyira megrémítette a gondolat, mint engem, hogy apám engem gyerekestül itthagyott az ő nyakán, olyannyira, hogy e nyugtalansága végül is tettre sarkallta. Mivel közeledett Jakab napja, sokan készülődtek be a városba a Jakab-napi vásárra, s Anna asszony megkérte az egyik gazdát, talán éppen azt, amelyik engem annak idején elhozott a szekerén, zörgetne be apámhoz, s kérdené meg tőle, mikor szándékozik engem elvinni onnét. Én erről az egész dologról mit sem tudtam, s megdöbbenésemben csak hebegni bírtam, amikor egyik nap odaállt elém, s képéből kikelve, anélkül hogy okát adta volna, mi baja velem, szidni és gyalázni kezdett.

– Na, apád téged szépen itthagyott a nyakamon a fattyaddal együtt! – förmedt rám végül acsarogva, mivel akkor már egészen úgy beszélt velem, mintha a cselédje lennék. – Se szó, se beszéd, fogja magát, és odébbáll a városból – na nem is csodálom, amikor ekkora szégyenbe keverted! De nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ingyen foglak etetni gyerekestül, elég gond nekem, hogy a magam családját etessem… – És csak mondta, mondta vagy egy fertály órán keresztül…

Végezetül, mint rendesen, Dorkó sietett a segítségemre. Neki sikerült valahogyan kiszednie Anna asszonyból, mi is történt voltaképpen: az az ember, akit a vénasszony apámhoz küldött, a házunkat bezárva, az ablakokat bedeszkázva találta, s a szomszédok, akiknél puhatolózott apám holléte felől, elköltözést meg házeladást emlegettek, de hogy mindez megtörtént-e már, vagy csak készülőben van, azt az ember nem tudta megmondani. S még ez volt az én szerencsém, mert Anna asszony, első dühe csillapultán, mégiscsak úgy határozott, vár egy keveset, míg megbizonyosodik róla, egészen támasz nélkül maradtam-e, s csakugyan nincs-e ember, aki számon kérné rajta, ha kénye-kedve szerint bánik velem: világgá kerget, vagy halálra dolgoztat.

Ettől fogva egy percig sem tudta elnézni, ha tétlenkedem, s minduntalan a legnehezebb munkákat bízta rám, hogy az ügyesebb kezű Dorkót finomabb dologra, főzésre vagy varrásra foghassa, én pedig nem mertem tiltakozni, mert féltem, hogy akkor elkerget a háztól. Nekem kellett fölsúrolnom a padlót, ha vízért kellett menni, oda is engem szalasztott, s egynehányszor még a káposztáskertbe is kiküldött kapálni, márpedig ez akkori állapotomban, a rekkenő melegben különösen nehezemre esett, olyannyira, hogy egy ízben még az eszméletemet is elveszítettem, s ott hevertem vagy egy óra hosszat aléltan a káposzták között, mígnem Anna asszony, aki utánam jött megnézni, mennyit haladtam a kapálással, egy veder vízzel magamhoz nem térített. Nem kell olyan kényesnek lenni, ő is mindig a legutolsó óráig tette a dolgát, volt, hogy már a fájások is rájöttek, ő mégis megkapálta még azt a sort, amelyiket megkezdett, s csak azután feküdt le a szülőágyra, vágta oda ingerülten Dorkónak (miután előbb még ígért neki egy nyaklevest a szájaskodásért), amikor az szóvá tette, hogy szívtelenség engem ebben az állapotomban nehéz munkára fogni. (Én igencsak elámultam Anna asszony válasza hallatán, mert mindaddig magtalannak gondoltam, de azután Dorkó elmondta, hogy volt neki gyermeke, három is, de mind meghaltak még csecsszopó korukban.) Kapálni azután mégsem küldött többet Anna asszony, de azért továbbra is elhalmozott munkával, és esténként zúgó fejjel, sajgó tagokkal, holtfáradtan zuhantam az ágyba. De nem is ez volt a legrosszabb: talán, ha tudom, hogy ez az állapot csak ideig-óráig tart, könnyebben viselem. Csakhogy én most már nem is kételkedtem benne, hogy apám sorsomra hagyott, s hátralévő életemben ilyen vagy még ennél is rosszabb sors vár rám.

Ezekben a hetekben egyes-egyedül Dorkó tartotta bennem a lelhet. Mindannak alapján, amit elmondtam neki, bizonygatta, ő egy percig sem kételkedik benne, hogy apám eljön értem. Talán szeretne a sorsomra hagyni, de nem lesz képes rá, erősködött Dorkó, én azonban szavait üres vigasztalásnak vettem, és nem hittem neki. Addig jajveszékeltem Dorkó fülébe, hogy mi lesz most már énvelem, míg végül megelégelte örökös siránkozásomat, és azzal fojtotta belém a szót, hogy kurtán csak annyit felelt, akkor is csak lesz majd valahogyan. Én ezt a válaszát akkor igen szívtelennek találtam, s attól fogva nem is panaszkodtam neki többet, hanem csak magamban tépelődtem további sorsomon.

 

Egyik nap éppen a hátulsó udvarban, a pajta küszöbén kuporogtam, és fájós, duzzadt bokámat nyomogattam, mely egyre nehezebben viselte testem súlyát. Azt reméltem, itt talán kevésbé szúrok szemet Anna asszonynak, s ha nem lát, talán nem is jut eszébe, hogy valami újabb munkát sózzon rám, és elhatároztam, várok egynehány percig, mielőtt bevinném a szakajtónyi tyúktojást, amelynek összeszedésével éppen akkor végeztem. Kevéssel előbb kecmeregtem elő nagy kínnal-bajjal a tyúkólból, s még ott volt az orromban a poros tollak s a léceket s a padlót vastagon borító, fehér tyúkganéj szúrós szaga. Rekkenő meleg volt, szél sem rebbent, de még ott, a hátulsó udvarban is érzett a liliomok erős, kábító illata, amelyek a ház előtti kiskertben tátogatták viaszos, aranyporral teli kelyhüket a hőségtől kifehéredett égre. A liliomillat elkeveredett a perváta bűzével meg a fa alatt vastag szőnyegben heverő, rothadó szilva édeskés, erjedt szagával. A szilva körül zúgva darazsak repdestek, s én a hőségtől kábultan, megbabonázva néztem egy óriási, szőrös fekete darazsat, amint a lábam fejétől nem messze lakmározott egy jókora, kihasadt bélű szilván. Olyan, mint valami parányi, szárnyas fekete medve, gondoltam éppen félálomban, amikor szekérzörgés hallatszott odakintről, majd hallottam, hogy a szekér megáll a házunk előtt, s kisvártatva azt is, hogy nyílik a kapu. Bizonyosan meghozták a korpát, gondoltam kínlódva, mert a rekkenő melegtől elkábulva nehezemre esett, hogy bármit is gondoljak, de azért emlékeztem rá, hogy nemrégiben hallottam, amint Anna asszony eldicsekedett vele, hogy sikerült valami embertől a rendes áránál olcsóbban beszereznie néhány zsák korpát. Azért sem kelek föl, határoztam el, mert kábult lelkemben valami dacféle kezdett éledezni, s csak még inkább összehúztam magam, hátha a vénasszony nem vesz észre, és nem jut eszébe velem behordatni a korpás zsákokat. Hát mégiscsak rájött, hol kell keresnie, sóhajtottam lemondóan, amikor hallottam, hogy nyílik a külső udvar deszkaajtaja, de azért szememet továbbra is makacsul az iménti darázsra szegeztem, azt remélve, legalább még addig pihenhetek egy-két percet, amíg rám bukkan ott a pajta küszöbén, és nem moccantam, pedig akkor már hallottam azt is, hogy a vénasszony a nevemen szólongat. Nem értettem ugyan, mi üthetett belé, miért szólongat olyan mézes-mázos hangon, ahogyan már régen nem szokott, és miért hív Orsicskának, holott ezt sem tette már jó ideje, de talán, gondoltam, ama szekeres ember előtt akar jószívű asszonynak mutatkozni, aki a korpát hozta. Majd azt mondom neki, nem hallottam, hogy szólongat, határoztam el, hogy még egy kevés időt nyerjek, csakhogy ekkor már az elülső udvart a hátulsótól elválasztó deszkakerítés ajtajának nyílását is hallani lehetett. Erre már mégiscsak fölnéztem, és egy pillanatig azt hittem, a hőségtől káprázó érzékeim járatják velem a bolondját, mert Anna asszony mögött nem valamelyik helybeli gazdát, hanem apámat láttam belépni az alacsony deszkaajtón. A nyári mentéjét viselte, de abban is igencsak melege lehetett, mert egyfolytában törölgette verítéktől fénylő homlokát valami keszkenővel, miközben tekintete ide-oda járt, engem keresve.

– Jöjjön gyorsan, Orsicska! Megjött az apuskája! – hívogatott mézes-mázosan Anna asszony, s én végre nagy nehezen föltápászkodtam a küszöbről, és lassú, vigyázatos léptekkel, ahogyan, mondják, az alvajárók szoktak álmukban a háztetőn járkálni, megindultam feléjük, s közben le nem vettem a szememet apámról, mintha attól félnék, ha bármi kis időre is szem elől veszítem, menten köddé válik, s nem marad a helyén más, csak a hőségtől vibráló levegő hullámzása. Amikor azután láttam, hogy nem illan el s nem is foszlik párává, hanem elindul felém, én is szaladni kezdtem őfeléje, s amikor végül odaértem hozzá, valósággal a nyakába zuhantam. Apám egy pillanatra hevesen magához szorított, de mindjárt el is eresztett, csak a hátamat veregette gyöngéden, s közben megnyugtató szavakat mormogott a fülembe, én pedig átkulcsoltam a nyakát, s könnyeimmel lucskosra áztattam szép, fehér ingének kihajtott nyakát.

Kis idő múltán kart karba öltve megindultunk befelé a házba. Anna asszony ott sündörgött körülöttünk, s bűntudatos ábrázattal arról hadart valamit, hogy váratlanul rokonai érkeztek messzi földről, ezért kellett nekem kis ideig egy rokon leánykával (ezen Dorkót értette) osztoznom a fekhelyén, közben pedig lapos pillantásokat vetett reám. Nyilván attól tartott, hogy amint kettesben maradunk apámmal, beárulom őt, de nekem kisebb gondom is nagyobb volt ennél. Apám se igen hallgatott oda Anna asszony mentegetőzésére, s bár néha szórakozottan odamorogta neki, hogy „jól van, jól van”, láttam rajta, hogy egészen másutt jár az esze, s alig vártam, hogy kettesben maradjunk, s megtudjam tőle, mi történt.

Amikor behúztuk magunk mögött a belső szoba ajtaját, apám verejtékező homlokát törölgetve leroskadt a támlás székre, én pedig térdre borultam előtte, átöleltem a lábát, úgy néztem föl rá könnyáztatta arccal, s mielőtt még szóhoz juthatott volna, könyörögni kezdtem neki, hogy ne hagyjon itt, vigyen magával…

– De hát várj már egy keveset! – csitított apám, s mosolyogva csóválta a fejét türelmetlenségem láttán. – Hadd fújjam ki magam egy kissé! Rengeteg ügyes-bajos dolgom akadt az utóbbi hetekben, azért nem jöhettem előbb! Fontos dolgok történtek a távollétedben, olyanok, amelyek talán ezt a te ügyedet is segítenek eligazítani… Jól van, jól! – dörmögte zavartan, és elhúzta a kezét, mert szavai hallatán megragadtam, orcámhoz szorítottam, és forró hálával csókolgatni kezdtem. – Ülj már le valahová, és jól figyelj, mert sok mondandóm van!

Leültem az ágy szélére, apám pedig beléfogott a távollétemben történtek elbeszélésébe. Alig két héttel azután, hogy engem fölrakott az Izsákfalvára induló szekérre, levelet kapott az ödenburgi tanácstól, amelyben tudatták vele, hogy fivére, kinek feleségét s két gyermekét már előző évben elragadta a pestis, maga is elhunyt valamely gyors lefolyású betegségben, de mégsem annyira hirtelen, hogy ne lett volna ideje testámentumot tenni, amelyhez tanúnak, annak rendje és módja szerint, a külső és belső tanács két-két tagját kérte fel. Ezért a tanács fölszólította apámat, hogy a levél kézhez vételét követő egy hónapon belül, mint az elhunyt legközelebbi hozzátartozója, jelenjen meg a tanács előtt, s nyújtsa be nekik a végrendeletet jóváhagyás végett. Apámnak további két hetébe tellett, amíg Lőcsén minden ügyes-bajos dolgát elrendezte, a patikát olyan állapotba hozta, hogy nyugodt szívvel rábízhatta a legényére, Lang Mátyás rokonára, majd a házat lezárta – ezért találta Anna asszony küldönce a kaput zárva s az ablakokat bedeszkázva –, s keresett egy Ödenburgba igyekező kereskedőt, aki jó pénzért fölvette őt a szekerére, majd kétségek között hányódó szívvel útnak indult. (Nem, a mostohámat nem vitte magával, felelte féltékeny faggatózásomra, őt arra az időre Ersókostul elküldte arra a bizonyos fürdőre, amelynek hévize állítólag egyedül volt alkalmas rá, hogy elveszített egészségét visszaadja.) Szeretett szülővárosának viszontlátása, folytatta apám, egész lelkében megrendítette, amikor pedig ismertették vele a végrendelet tartalmát, s megtudta, hogy fivére, talán lelkifurdalástól ösztökélve, vagy mert nem maradt élő hozzátartozója őrajta kívül, mindenét – azaz a patikát, a házat, a két szőlejét s a város határában fekvő gesztenyését – őrá hagyta, apám úgy érezte, legrégebbi és szívének legkedvesebb vágyát váltotta valóra a sors. Úgy határozott hát, itt, Lőcsén mindenét pénzzé teszi, és Ödenburgban folytatja tovább életét és mesterségét, ahogyan mindig is szerette volna.

Nagyon örülök, hogy apámnak végre teljesül e régi vágya, vágtam közbe, s félek, a hangom elárulhatta, hogy nem örülök bizony egy csöppet sem, hanem inkább megrettentem: mert mi lesz akkor énvelem, ha apám csakugyan elköltözik Ödenburgba, s engem hátrahagy Anna asszony nyakán, azzal a bizonytalan ígérettel, hogy egyszer majd, alkalmasabb időben, visszajön értem? Csakhogy, folytattam akadozva, bármennyire örülök is neki, az ő kedvéért, még mindig nem látom, miként változtat az ő sorsának szerencsés fordulata az én helyzetemen, amikor…

– De hát várj még egy keveset! Hallgass végig türelemmel, és megtudod! – nézett rám megrovóan apám, azután így folytatta:

Hazafelé úton megállt kis időre egy bizonyos Lázárfalva nevű falucskában, ahol anyjának rokona, egy bizonyos Paur János lakik a feleségével. Ezek az emberek már vagy húsz esztendeje nem látták apámat, s igen megörültek jöttének, amikor pedig meghallották, hogy rövidesen ismét átutazik majd a falujukon, ezúttal felesége és leánya társaságában, szíves szóval hívogatták, pihenjen meg útközben családostul őnáluk néhány napra, vagy ameddig szükségét érzi.

– Neked, ugye, valamikor Szent Mihály havában érkezik el az időd? – pillantott rám apám komoran, töprengve összevont szemöldökkel, én pedig tétován, értetlenül bólintottam, mert sehogyan sem értettem, mi köze ennek apám ödenburgi útjához és távoli rokonaihoz.

– Gondolkodj, Orsolya! Még mindig nem érted, mit terveztem el az érdekedben? – kérdezte apám sürgetően, és merőn, jelentősen reám szegezte a pillantását, de én csak tehetetlenül ráztam a fejemet.

– No jó – folytatta apám kis szünet után, mivel, úgy látszik, föladta a reményt, hogy magamtól is kitalálom, mire gondolt, holott bizonyára jobban örült volna, ha nem kell hangos szóval kimondania, mit tervez. Némán, figyelmeztetően intett a szemével, hogy bizonyosodjam meg róla, nem hallgatózik-e Anna asszony az ajtónál, majd hangját halkabbra fogva beszélni kezdett.

– Azok az emberek, Paurék, még életükben nem mozdultak ki a falujukból, s eztán sem fognak. Náluk bevárhatjuk, amíg világra hozod a gyermekedet, azután pedig, ha kissé összeszedted magad, tovább mehetünk Ödenburgba. Ha azután odaérve én azt mondom majd mindenkinek, hogy a gyermek a mi kettőnké, márminthogy az enyém s anyádé, senkinek nem lesz rá oka, hogy kételkedjék a szavamban. Így a te jóhíreden sem esik csorba, s a gyermeknek sem kell, ha megmarad, viselnie a törvénytelen születés bélyegét…

Elhűlve meredtem apámra, oly váratlan és megfoghatatlan volt számomra, hogy éppen ő, kitől a hazugság és megtévesztés minden fajtáját mindig csak kárhoztatni hallottam, s aki soha ki nem fogyott a mindenféle fajtájú csalókra és szélhámosokra szórt szidalmakból, olyan tervet eszelt ki megmentésemre, amely szükségessé teszi, hogy folyamatosan port hintsünk a világ szemébe. Igaz, utóbb visszaemlékeztem rá, hogy máskor is értem már őt apróbb füllentéseken, olyankor például, amikor a tanács a patika készleteit s bevételeit firtatta, hogy aszerint vesse ki rá az adót, de azt soha nem hittem volna róla, hogy képes és hajlandó ilyen hosszú időn, talán évtizedeken keresztül is színlelni és kitartani a hazugságban.

Eleinte arra gondolt, folytatta apám, szavaival megerősítve korábbi gyanúmat, hogy egyelőre csak mostohámat viszi magával Ödenburgba, s majd későbben, alkalmasabb időben, ha már túl vagyok a szülésen, vitet engem is maga után, a gyermeket pedig, ha megmarad, itt, Izsákfalván dajkaságba adjuk. Csakhogy azóta, hogy én elhagytam a várost, Lőcsén igen komolyra fordult a helyzet: Botschkai úr hadai egyfolytában szorongatják a várost, és ha az továbbra is meg akar maradni a király hűségén, és nem hajlandó fölesküdni a fejedelemre, rövidesen ostrom alá veszik. De ha az erős falakkal s ágyúkkal védett város talán ellene is tud állni az ostromnak, a környékbeli, védtelen falvakat minden bizonnyal földúlják és fölégetik majd a hajdúk rendes szokásuk szerint. Mindez már aligha várat sokáig magára, s minél előbb útnak indulunk Ödenburg felé, annál jobb.

Látván, hogy apám ennyire szívén viseli sorsomat, s még komoly kockázatot is hajlandó vállalni értem, forró hála és megkönnyebbülés öntötte el a szívem, és hosszasan, a fölindulástól dadogva hálálkodtam neki. Ugyanakkor gyötört az aggodalom, hogy apám elfeledett számításba venni egy s más körülményt, amelyek pedig könnyen elbuktathatják tervünket. Beszélt-e már apám erről a tervről a mostohámmal, kérdeztem tőle rövid tétovázás után, s azon nyomban kiviláglott, hogy nem ok nélkül aggódtam, mert apám válaszként tagadólag rázta a fejét. Nem, mostohámat nem avatta még be a dologba, válaszolta, mert tartott tőle, ha már itt, Lőcsén fölfedi előtte, megeshet, hogy mostohám sértett haragjában világgá kiabálja, mit tervez apám, és talán még a tanácsnál is beárulja. Ha azonban csak útközben, vagy már Lázárfalván, Paurék házában adja tudtára, hogyan határozott, ahol senki rokona vagy ismerőse nincsen, aki ellenszegülésében támogathatná, kénytelen lesz belenyugodni a dologba, s mire Ödenburgba érünk, már eléggé lecsillapul hozzá, hogy lázadozás nélkül játssza a maga szerepét, s talán még örömét is leli majd benne. Mielőtt útnak indulnának, mondotta apám, mindössze annyit közöl majd vele: az a kívánsága, ha valaki útközben, nyilvánvaló okból, engem nézne apám feleségének, s őt a leányának, ne siessen az illetőt tévedéséről fölvilágosítani.

– Előbb-utóbb anyádnak is bele kell nyugodnia a változtathatatlanba… Ha belátja, hogy nincs segítség, talán még örömét is leli majd benne, ha a más gyermekét nevelgetheti a sajátjaként. Tehát te csak ne aggódj, legkésőbben két hét múlva érted jövök! – Ezzel búcsúzott tőlem apám, majd elhárítva Anna asszony unszolását, ki mindenáron ott akarta marasztani ebédre, mondván, az ember, aki a szekerén elhozta, még abban az órában indul visszafelé, magamra hagyott, és sietett vissza Lőcsére.

A két hétből azután háromnál is több lett: ennyi időbe tellett, amíg apámnak sikerült túladnia a patikán s a házon minden berendezésével együtt. Mint később elmondotta, ödenburgi szülőházát minden várakozáson felül jó állapotban találta: úgy látszik, fivére mégsem tette tönkre s kótyavetyélte el mindazt, ami a szüleikről reá maradt, ahogyan apám tartott tőle. Apám úgy határozott, szülei házában, a gyermekkorából ismerős holmik között kezdi újra ödenburgi életét, s Lőcséről csak néhány, különösen a szívéhez nőtt holmit visz magával, már csak azért is, mert ezzel jócskán megkönnyíti a költözködést. Amikor végül a szekér megállott Anna asszonyék háza előtt, hogy engem fölvegyen, csakugyan nem is láttam rajta többet egy nagyobb s két kisebb utazóládánál. Föladtam apámnak a magam kicsiny ládáját, majd magam is fölkapaszkodtam az ülésre mostohám mellé, ki üdvözlés helyett mindössze rémült és megbotránkozott pillantással meredt rám, és némán szorított nekem helyet maga mellett. Mostohám alaposan meghízott, amióta nem láttam, talán a különféle gyógykúrák következtében, de orcája betegesen sápadt volt, s szemében, amely elhájasodott arcában apróbbnak tetszett, mint korábban, olyan zavarodott és megbántott kifejezés ült, mintha örökösen a sírás kerülgetné. Apám leszállt kis időre, hogy váltson néhány búcsúszót Anna asszonnyal (s gondolom, azért is, hogy átadja neki azon összeget, amely az asszony szerint még járt neki az én tartásomért), majd fölkapaszkodott ő is a mögöttünk lévő ülésre, a szekér elindult, s én minden szívfájdalom nélkül búcsút mondtam Izsákfalvának. (Jóval későbben, évek múltán tudtam csak meg, hogy apám helyesen ítélte meg a helyzetet, amikor úgy döntött, nem hagy engem hátra Izsákfalván. Alig három héttel a mi távozásunk után Bocskai úr hadinépe, amelyet Lőcse alatt megszalasztottak, bosszúból csakugyan kirabolta és fölégette a környékbeli falvakat, köztük Izsákfalvát is, s lakói közül azokat, akiknek nem sikerült idejében az erdőbe menekülniük előlük, kisebbik részben fogságba hurcolta, nagyobbik részben pedig lekaszabolta, az öregeket, asszonyokat s gyermekeket sem kímélve. Erre a sorsra jutott Anna asszony és részeges férje is. Hogy Dorkóval mi történt, azt soha nem tudtam meg, mert őneki nemhogy további sorsa, de még a létezése sem volt ismeretes azon személy előtt, akitől a hírt hallottam. Annyi bizonyos azonban, hogy a ház lakói közül egyet sem láttam viszont életem során soha többé.)

Kisasszony havának utolsó hetében jártunk, még mindig tartott a nagy meleg, s a levegőben úszkáltában meg-megcsillanó ökörnyálon kívül még semmi nem emlékeztetett az ősz közeledtére. A táj kihalt volt és békés, és az álmosító napsütésben sütkérező rétek, tarlók és halastavak láttán nemigen akarózott hitelt adnom a szekeresünk, egy alacsony, kiálló arccsontú, gyanús képű ember beszédének, ki azzal ijesztgetett bennünket, a szabad legények gyakran fölbukkannak errefelé, hogy kifosszák az elhaladó szekereket, míg csak apám élesen rá nem szólt, hogy ne rémisztgesse feleslegesen az asszonyokat. Bizonyára a kialkudott bérét akarja föllebb srófolni az ember, azért túlozza az út veszedelmeit, gondoltam éppen magamban, midőn mostohám, ki egész úton jóformán két szót sem szólt hozzám, egyszerre csak fölsikoltott, s arcát vállam gödrébe fúrva görcsösen átkarolta a nyakamat. Riadtan néztem körül, arra számítva, vágtatva közeledő lovasokat látok majd, de a békésen zöldellő tájon semmi se moccant, csak a szél borzongatta a rét magas füvét s a réten túl a liget ritkásan álló fáinak lombját. A következő szempillantásban azonban már én is megláttam azt a dolgot, ami mostohámat úgy megijesztette. A mező szélén, nem messze az úttól, laza sövényfonadékkal körülfonva csontok halma fehérlett: eleinte azt hittem, elhullott állatok maradványait látom, de azután, közelebb érve, egynehány, a laza fonadék résein kitetsző, törzsétől megvált lábszár, kézfő és legkivált koponya látványa arról tanúskodott, hogy emberi csontok hevernek ott föltornyozva s a sövény által úgy-ahogy megvédelmezve az erdő vadjaitól. Igaz, az ég madarai ellen mit sem használt a sövény: ahogyan életben maradt társaik ruháikból, úgy ők a hús és inak romlandó öltözékéből vetkeztették ki e szegény elesettek tetemét. Amikor fölnéztem az égre, láttam, még most is ott kereng egynehány belőlük a magasban: nyilván nem bírtak elszakadni a helytől, ahol sokáig oly bőséges táplálékban volt részük. Amikor a szekér elhaladt a csonthalom mellett, az egymásra hányt s egymásba süppedt vázak tornyából kihullva csontkezet láttam egymagában heverni a dús fűben, s koponyát, amelynek üres szemgödréből apró, csapzott tollú madár hörpölte, tátott csőrű fejét hátra-hátraszegve, a maradék esővizet.

Falvakon haladtunk át, ahol a kihalt házak udvarát fölverte a gyom, s a cickafark- s lapulevél-erdőben borzas szőrű, girhes, villogó szemű macskák lapultak a földhöz, madárra lesve, csapzott, elvadult kutyák, melyeknek szőrébe vadzab kalásza és bogáncs tapadt, rohantak vadul csaholva a szekér után, mert szegény, szűk állati elméjükben bizonyára ott élt még egy másik, a miénkhez hasonlatos szekér emléke, amelyen gazdáik mindörökre eltávoztak, sorsukra hagyva őket. Egy alkalommal, emlékszem, egy hatalmas kakast is láttunk, amely szerencséjére kicsúszhatott valahogyan a fosztogatók markából, s most ott lépkedett magában az országúton. A szekér közeledtére fölkapta tarajos fejét, s mint valami száműzött király mért végig bennünket gőgös és gyanakvó tekintetével, mielőtt merev lábán az út szélére szaladt volna a közelgő kerekek elől. Áthaladtunk falvakon, ahol a házakból csak fekete, füstölgő romok maradtak. Az egyik házban a kiégett falak közt néhány elszenesedett emberi tetemet is láttunk heverni. Egyikük lábát, miért, miért sem, térde magasságáig megkímélték a lángok, s a kisgyermek nagyságúra zsugorodott, inkább elszenesedett fatörzsre, semmint emberi alakra emlékeztető széndarabból két sápadt, ép emberi lábszárat láttunk előmeredni.

Estére, mire a folyóhoz értünk, elborult az ég. A part menti füzek ágait irgalmatlanul facsargatta a föltámadó szél, a bokrok lombját ezüstös fonákjával kifele fordítva rázogatta, s a füvet is újabb s újabb heves hullámokban borzongatta végig, ahogyan szokta vihar előtt. Úgy terveztük, az éjszakát abban a part menti fogadóban töltjük, ahol apám is megszállt néhány héttel korábban útban Ödenburg felé. Énnekem nemigen akarózott betérni a fogadóba, még a szabad ég alatt is szívesebben háltam volna, mert attól tartottam, mostohámat apám nem tudja szépszerivel rávenni, hogy eljátssza a reá osztott szerepet, és a végén még ott, a fogadóban fognak összeszólalkozni, magukra vonva a többi vendég kíváncsi tekintetét. Amikor a fogadóhoz értünk, láttam, hogy a fogadó előtt elterülő, füves térségen sok szekér áll már egymáshoz zsúfolódva, s mindenféle limlommal megrakva. Dunnák, üstök, vedrek, teknők hevertek egymáson föltornyozva, egymásba ékelődve, egyik szekéren szakállas kecske igyekezett egy félig megbomlott zsákból fogával előcibálni valami színehagyott szoknyát, egy másikon sovány, rosszkedvű tyúk trónolt egy halom foszladozó héjú párna tetején, másutt félkarú rongybábu csüggött kifelé derékban meghajolva fejjel lefelé egy mázas korsóból, ismét másutt fonott madárkalicka állt néhány liszteszsák tetejére fölhajítva, s a kalicka aljában riadt szemű, félholt gilice gubbasztott rémülten. S a szekerek között vagy alájuk bevackolva éjszakára, mindenütt emberek feküdtek a fűben, míg mások kissé távolabb húzódva, a térség közepében rakott tüzet igyekeztek élesztgetni, amelynek lángját azonban a heves szél minduntalan kioltotta. A tűz mellett álló, elgyötört ábrázatú asszony hasztalan próbálta kevéske kásáját megfőzni annak melegénél, mindhiába csorgatta a kukoricalisztet a tűz fölé függesztett üstbe, holott négy kisebb-nagyobb gyermek is rángatta a szoknyája szegélyét ételt követelve. A gyermekek rövid ingecskéjét elöl kinyomta a sok vízivástól fölpüffedt hasuk, arcuk fonnyadt volt és fakó, mint az öregembereké, hatalmas, fekete szemük könyörögve függött anyjuk orcáján, az asszony azonban, úgy tetszett, már meg sem hallja őket, csak állt, kezében a kavarókanállal, és fáradtan meredt valahová a messzeségbe.

Leszálltunk a kocsiról, és a szekerek, szanaszéjjel legelésző lovak és kecskék között, a földön heverő embereken át-átlépegetve elértünk a fogadó ajtajáig. Amikor beléptünk rajta, láttam, hogy kár volt aggódnom. Igaz, a fogadó is zsúfolásig teli volt emberekkel – ide húzódott be a vihar elől a menekülők tehetősebbje, akinek volt rá egy-két krajcárja, hogy a szállást és az ennivalót megfizesse –, ezeknek azonban kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy mireánk ügyeljenek. Csak ültek a lócán vagy a földön, falnak vetett háttal, és tompán, reménytelenül meredtek maguk elé. Apám a pénzével is csak annyit bírt elérni a fogadósnál, hogy nekünk nem a földön kellett hálnunk, hanem a hosszú asztal tetején szorítottak nekünk helyet. Keskeny fekhelyemen azután, miközben hosszú ideig hiába próbáltam álomba szenderülni, s még órákon keresztül hallgattam a földön fekvők halk, szaggatott beszélgetését, kik, úgy tűnt, különböző falvakból érkeztek, s most elmondták egymásnak, mit láttak-hallottak útközben. Fölégetett falvakról hallottam, újra meg újra, lemészárolt vagy fogságba hurcolt emberekről, családokról, kikre rágyújtották a házat, anyákról, kiknek csecsemőjét szemük láttára lábánál fogva, fejjel lefelé lógázták a katonák, s azzal fenyegették, a falhoz csapják, ha ki nem vallják, hová rejtették a télire tartalékolt eleséget. Hallottam öregemberről, kinek szájába tölcséren keresztül vederszám töltötték a vizet, hogy kiszedjék belőle, hová ásta el a pénzét, s arról, hogy a katonák még a szegény, kiszenvedett tetemeket sem hagyták békében nyugodni, hanem öltözéküket, csizmájukat lerángatták, de még a megégett, elszenesedett holttestek hamvait is megrostálták, nem kaphatnak-e közte aranyat, ezüstöt vagy drágakövet. S hogy lassanként mégiscsak erőt vett rajtam a fáradtság s elnyomott az álom, álmaimban kísértett tovább a láng, a vér, s a való világ sokféle, lidérces álmokénál is rettentőbb kegyetlensége.

 

Másnap reggel a folyó menti úton indultunk tovább. A falu, ahol apám rokonának házában megpihenni készültünk, a folyó innenső partján feküdt, s apám úgy tervezte, az ottani révnél kelünk át majd, ha eljön az ideje, a túloldalra, s ott bérelünk majd Ödenburgig új szekeret, ezt a mostanit pedig, Lázárfalvára érve, útjára bocsátjuk. Kora hajnalban indultunk útnak, hogy még napszállat előtt elérjünk Lázárfalvára. Még fönn ragyogott az égen a hajnali csillag, amikor a fűben szunnyadó embereken s állatokon általlépegetve a sötét, harmatos füvön át a szekér felé igyekeztünk, s már jó ideje úton voltunk, amikor bal kéz felől még mindig feketén láttuk derengeni a folyam tükrét a füzeken túl, amelynek halovány csillámlását időről időre tömörebb sötétség födte el egy darabon, ahogyan fenyőfa-rakományával lassan lefele siklott egy-egy tutaj a hegyekből, ahonnét mi is jöttünk, s rajta mint fekete, alvilági árnyak kuporogtak a tutajosok. Amikor azután a nap feljött, világánál aznap már békésebb képek tárultak szemünk elé a falvakban, amelyeken áthaladtunk, mint az előző napon. Láttunk háza tetejét foldozgató embert és hálóját foldó halászt, kicsiny leányt, ki magánál fejjel magasabb, hullámzó kígyónyakú ludakat terelgetett fűzvesszővel, s háza előtt üldögélő, rezzenetlen arcú, feketébe öltözött öregasszonyt, nagy tarka macskával ölében. S e mindennapi, megszokott képeket úgy itta be a szemem, mintha távoli földek sose látott, különleges tájait csodáltam volna, mert az előző nap szörnyűségei után az élet megszokott folyása korántsem magától értetődő dolognak, hanem inkább ritka és valószerűtlen csudálatosságnak tetszett. S valahányszor bal felé fordítottam a tekintetem, mindig ott láttam a folyót, s fölszínén a fűzzel benőtt szigeteket, magukat az árral lefelé vitető tutajokat vagy a víz színén mozdulatlanul lebegő csónakjukban üldögélő, naptól cserzett orcájú halászokat, máskor meg hosszú órákon át semmi egyebet, csak a napfényben csillámló, töméntelen vizet, s alkonyattájt a táncoló szúnyogok fátylának ritkás ködén keresztül a túlsó partot. Néztem e széles folyót, amelyhez foghatót ott, ahol születtem, soha nem láttam, és arra gondoltam, ha egyszer átkelek rajta, egész addigi életem elmarad mögöttem, s talán én is valaki más leszek azontúl, mint aki voltam.

Ahogyan közeledtünk Lázárfalva felé, úgy nőtt bennem a szorongás és az aggodalom. Mert hiába, hogy nem kell majd szántszándékkal megtévesztenem derék, gyanútlan házigazdáinkat, csak engednem, hogy a látszat megcsalja őket, nem lévén szokva az efféle szerepjátszáshoz, ezer apró dologgal fölkelthetem a gyanújukat, s még ha énnekem sikerül is mindvégig eléggé vigyázatosnak maradnom, hiszen az én bőrömre megy a dolog, várhatom-e ugyanezt mostohámtól, kit e szerepcserére érzése és büszkesége ellenében kényszerítünk? Az út során amúgy is egyre növekvő aggodalommal figyeltem mostohámat, ki jóformán egy szót sem szólt egész idő alatt, bár időnként mintha valamit mondogatott volna magában hangtalanul mozgó ajakkal, s úgy tetszett, kerüli az alkalmat, hogy kénytelen legyen reám nézni. Ha mégiscsak találkozott a pillantásunk, mint valami sarokba szorított állat, rémülten és elborzadva nézett reám, mintha maga lennék a Sátán. Pedig most még csak megesett voltomon botránkozik, gondoltam csüggedten, vagy talán gyanítja, hogy mégsem úgy történt minden, ahogyan én apámnak, apám pedig őneki elbeszélte. Mit fog szólni vajon, amikor apám majd a tervébe is beavatja?

Lázárfalva egyetlen utcából álló falucska volt a folyó mentén, s látszott rajta, hogy a különféle seregek garázdálkodása mindeddig megkímélte. Éppen akkor hajtották haza valamelyik dús füvű ártéri rétről a csordát, amikor a szekér velünk begördült. Fiatal, mezítlábas legényke terelgette őket, fején ócska kalappal, amelynek kimetszett, lyukas közepén keresztül égre meredezett tüskés haja.

Talán száz lépésnyi utat ha megtett a szekér attól fogva, hogy elértük a falu szélét, már meg is álltunk apám rokonainak háza előtt. Az ember és az asszony, kik üdvözlésünkre nagy lelkendezve elősiettek, mintha inkább fivér és nővér, semmint férj és feleség lettek volna: alacsony termetű, fekete hajú és sötét szemű volt mind a kettő, s mindketten ugyanolyan nyájas alázatossággal mosolyogtak ránk. Apám iránt a tanultabb és magasabb státusba jutott rokonnak kijáró tisztelettel viseltettek, akárcsak Izsákfalván Anna asszony és férje, de az ő alázatos kedveskedésükből igazi jóakaratot és rokoni vonzalmat éreztem.

Apámat tisztelettel, engem gyöngéd szeretettel vettek körül, s jóllehet tudtam, hogy kedvességük annak a személynek szól, akinek vélnek, s nem valóságos mivoltomnak, mégiscsak jólesett. A szemem sarkából figyeltem, mostohám hogyan fogadja a rokoni szeretet s törődés e megnyilvánulásait: láttam, hogy megbántottan megrándul a szája, amikor az asszony, a legnagyobb jóindulattal sem bírván semmiféle családi hasonlatosságot fölfedezni közte és apám között, azzal akart kedveskedni neki, hogy „bizonyára az anyuskájához hasonlít”, de szólni nem szólt egy szót sem, sem akkor, sem későbben, amikor asztalhoz ültünk, minekelőtte a hosszú út után megtisztálkodtunk kissé. Előbb még apám kifizette a szekerest, ki engedélyt kért a háziaktól, hogy aznap éjszaka megalhasson a szénapadláson, majd elballagott a bormérésbe, mert ott volt találkozója két kereskedővel, apával és fiával, kikkel már egy korábbi útja során megállapodott, hogy útban visszafelé Lőcsére elviszi őket Pressburgig. Mi odafelé utaztunkban Pressburgot nem érintettük, mivel egy másik, állítólag biztonságosabb utat választottunk. Házigazdáink váltig óvták tőle a szekerest, hogy Pressburg felé menjen, mondván, arrafelé jóval gyakoribbak a rablótámadások, mint arra, amerre mi jöttünk, de az ember csak vállat rándított, mondván, már korábban megállapodtak a dologban a két kereskedővel, és különben is, a baj akárhol megtalálja az embert, és mindnyájan Isten kezében vagyunk.

Paurné asszony szemlátomást kitett magáért a vacsorával. Buzgón igyekezett, hogy a messziről jött utasokat jóllakassa, s kínálgatott is bennünket egyfolytában, mostohám azonban jóformán belé sem kóstolt az ételbe. Igen, nemrégiben súlyos beteg volt, és még mindig nem érzi egészen jól magát, suttogta erőltetett hangon, mintha a torka fájna, Paurné asszony aggodalmas kérdezősködésére, s makacsul ölébe szegezte tekintetét. Ha lehet, jobb szeretne vacsora helyett visszavonulni a belső szobába, s ledőlni egy kissé, mert kimerítette az utazás, tette hozzá, s egy pillanatra megint azzal a borzadó, sokat tudó tekintettel meredt rám, mint az út során egynehányszor, de azután gyorsan el is kapta rólam a pillantását. Amikor mostohám mögött becsukódott az ajtó, a derék házaspár aggodalmas arccal, kérdően pillantott apámra. Ő kis ideig hallgatott, azután lemondóan csóválta a fejét és megköszörülte a torkát.

– Szegény leányom… – kezdte ő is ugyanolyan rekedt, erőltetett hangon, mint a mostohám az imént –, szegény leányom több nagy megpróbáltatáson is átesett nemrégiben. Nincs egy esztendeje, hogy csak nagy nehezen, a legutolsó pillanatban tudták jó emberek kimenteni a hajdúk keze közül, alig két-három hónapra rá pedig kishíján agyontiporta a részeg farsangi sokadalom…

Döbbenten pillantottam föl apámra, de azután gyorsan újra lekaptam róla a szemem, és a tányéromra szegeztem, nehogy a derék házaspár, kik résztvevően, szörnyülködve ciccegettek ennyi rémség hallatán, meglássa benne a zavarodottságot, amely apám szavai nyomán támadt bennem. Most, hogy apám kínjában, vagy hogy állítólagos leánya furcsa viselkedését valahogyan megindokolja, nekem adományozta mostohám múltjának egy darabját, mintha hirtelenjében valamiféle kétfejű mesebeli szörnyeteggé váltam volna, mely egyik fejében a tulajdon emlékeimet, a másikban ellenben mostohám emlékezetét hordozza, vagy mintha egyike lennék azoknak az elvarázsolt leányoknak, kik a mesékben általbucskáznak a fejükön, s macskává, hollóvá vagy egyéb, négylábú avagy szárnyas bestiává változnak, majd meg ismét leányalakot öltenek, ha eljön az ideje. Tartottam tőle erősen, hogy előbb-utóbb belezavarodom, melyik elmúlt dologra kell ezután úgy emlékeznem, mint ami énvelem, s melyikre úgy, mint ami ama másik Orsolyával esett meg, aki voltam, de most s még egy darab ideig nem vagyok többé. El is határoztam, hogy önként a lehető legritkábban nyitom szóra a számat, bár egyelőre nem kellett attól tartanom, hogy olyasmit kérdeznek tőlem, amire e kétfejű szörnyetegnek csak másik, mostohám-forma feje tudja a választ. Paurné asszony mindössze arról faggatott, hogyan viselem az állapotomat, s hogy mikorra várom a gyermek érkezését. Úgy számolom, valamikor Szent Mihály havának első napjaiban kell megérkeznie, hebegtem zavarodottan, de zavaromat Paurné a tapasztalatlan ifjú asszony bizonytalankodásának vélte, és jóságosan elmosolyodott rajta.

– Orsicska, ugye, nem sokkal idősebb a kedves leányánál? – fordult mosolyogva apámhoz, mire az, némi torokköszörülés után, csak ennyit felelt:

– Éppen egyidősek…

Amikor végeztünk a vacsorával, s mi is visszahúzódtunk a belső szobába, hogy lepihenjünk, láttam apámon, hogy elszánta magát: beszél a mostohámmal, és elmondja neki, hogyan döntött további sorsunkat illetően, s hogy ettől semmiféle érzelemkitörés által nem hagyja magát eltántorítani. Amikor beléptünk, mostohám, úgy tetszett, valami kábult félálomból riadt föl az ajtónyitásra. Félkönyékre emelkedve, zavarodottan, erőlködve meredt ránk, s közben másik kezét a homlokára szorította, mintha a feje fájna.

– Orsolya, beszédem van veled! – szólította meg rekedt, de erélyes hangon apám, mire mostohám, mintha csak most ébredt volna föl egészen, hirtelen fölegyenesedett, kiült az ágy szélére, s némán jártatta rémült, borzadó tekintetét ide-oda apám s énközöttem.

Apám azzal kezdte, nyilván mostohám is tisztában van vele, milyen nehéz helyzetbe kerültünk, holott mindhármunknak az lenne az érdeke, hogy ödenburgi életünket mint a város köztiszteletben álló polgárai kezdhessük meg. Jól tudja, folytatta, mennyire megviselték mostohámat a vele történtek, de úgy gondolja, itt lenne az ideje, hogy jó keresztyénhez illően belenyugodjék Isten akaratába, s ne kísértse tovább a lehetetlent, már csak azért se, mert Isten ezt a megpróbáltatást talán éppen azért mérte rá, hogy alkalma legyen valami nagy jót cselekedni: megmenteni egy gyermeket a törvénytelen születés szégyenétől, családunkat a becsületén esett folttól, s ráadásul ő maga is átélheti az anyaság örömét, amit a sors máskülönben megtagadott volna tőle. Ha a gyermek, amelyet magáénak fog elismerni, nem is az övé test szerint, de azért éppen úgy ő fogja nevelni születésétől fogva, mintha a sajátja volna, s az is őt egész életében anyjának fogja ismerni…

– Úgy határoztam – folytatta apám, s köhentett, mert mostohám némasága s merően reá szegezett tekintete összezavarta s kissé kikezdte eltökélt rendíthetetlenségét –, úgy határoztam, itt maradunk mindaddig, amíg Orsolya világra nem hozza a gyermekét, s még utána is egy kis ideig. Ha azután anya és gyermeke már eléggé megerősödtek, s egészségüket nem veszélyeztetik többé az utazás viszontagságai, útnak indulunk, s megtesszük az út hátralévő részét Ödenburgig, ahol a gyermeket mi ketten, te meg én, saját, törvényes szülöttünkként fogjuk bemutatni. Ennek meglenne az az előnye is – folytatta apám sietősen, és gyorsan lekapta pillantását mostohám halálra vált, falfehér arcáról –, hogy teneked, Orsolya, nem kellene a meddő asszony bélyegét magadon viselned, Orsolyának pedig…

Nem folytathatta, mert mostohám fölpattant az ágy széléről, s a falig hátrált, mint valami sarokba szorított, rémült állat, s közben egy pillanatig le nem vette rólunk váddal és borzalommal teli pillantását. Apám, hogy csitítani s vigasztalni próbálja, tett felé egy lépést, de mostohám sikoltva követelte, hogy ne közelítsen, s két kifeszített tenyerét úgy kapta maga elé, mint aki valamely ördögi jelenést igyekszik magától távol tartani.

– De hát Orsolya, legyen eszed! – kiáltott rá apám rekedten a fölindulástól, s ismét megpróbált közelíteni hozzá. – Gondold meg józanul, mennyi előnyünk származna belőle, ha…

Mostohám újra sikoltott, mire apám dermedten megállt, és nem közelített többé feléje. Mostohámból most dőlni kezdett a szó: keblére vont kezét összekulcsolta és egyfolytában, hevesen tördelte az ujjait, tekintetét most nem miránk szegezte, hanem az égnek fordította, hogy kilátszott alul a szeme fehére, s reszkető ajakkal, ordítva ontani kezdte reánk a szörnyűbbnél szörnyűbb vádakat. Tudja ő azt már jó ideje, sikította, hogy ő minekünk csak arra kellett, hogy mindenéből kiforgassuk, s az ő pénzéből folytathassuk tovább gond nélkül istentelen, bűnös életünket. Megmondták őneki, kinek köszönheti azt a rengeteg szerencsétlenséget, ami azóta érte, amióta a házunkba a lábát betette, hogy ki fordította el tőle az ő urának a szívét: egy olyan személy, aki ott él vele a házban már régi időktől fogva, s aki vele közeli rokonságban van. Azt is jól tudja, hogy a gyermekkel, ama bűnben fogant fattyúval, akit mi őreá akarunk erőltetni, ama gyermekkel nem a katona hozott engem teherbe, hiszen mindenki tudja, hogy attól, meglehet, kívánságom ellenére, még idejében megmentettek, hanem igenis, apám az apja, az apámmal való természet elleni, égre kiáltó, fajtalan viszonyunknak a gyümölcse, s mi őt most arra akarjuk kényszeríteni, hogy ezt a kis szörnyeteget, kinek puszta léte is vétek Isten és a természet rendje ellen, keblére vonja és karjaiban hordozza, mint sajátját, de hiába is akarnánk őt erőnek erejével cinkossá tenni a mi rettentő vétkünkben, mert ő egy percig sem marad itt tovább miközöttünk, a hazugságnak e házában, ahol őt a pénze után még a nevéből és valódi mivoltából is ki akarják forgatni, hanem már holnap visszatér Lőcsére, s ott bepanaszol bennünket a tanácsnak, mert bízik benne, hogy Isten igazságosztó keze Ödenburgban is utolér majd bennünket…

Ekkor apám odalépett hozzá, és keményen arcul ütötte. Mostohám megnyikkant és térdre esett, s mert másfelé nem menekülhetett, megpróbált mennél közelebb húzódni a falhoz, orcáját pedig igyekezett elfordítani apám elől. Apám azonban nem bántotta tovább, csak megfogta a vállánál, és ellódította magától.

– Eridj lefeküdni! – sziszegett rá összeszorított foga közül, és rettenetes tekintetet vetett mostohámra. – Úgy látom, megháborodtál! Talán reggelre visszatér a józan eszed… – mondta, azzal hátat fordított neki, s földúlt, aggodalmas arccal az ajtó felé figyelt – gondolom, aggódott, hogy odakint meghallhattak valamit mostohám kiáltozásából.

Mostohám némán állt, tenyerét szájára szorítva, s jobb arcán ott vöröslött apám tenyerének nyoma. Még egy utolsó, borzadállyal és rémülettel teli pillantást vetett ránk, aztán hátat fordított nekünk, lefeküdt az ágyra és arccal a falnak fordult. Egymásra néztünk apámmal, de nem szólt egy szót sem egyikünk sem, hanem végigdőltünk mi is az ágyon egymás oldalán, hiszen házigazdáink hitvestársaknak véltek bennünket, és aludni próbáltunk. Apám még mormogott valamit megnyugtatásomra, vagy talán inkább a maga megnyugtatására, hogy a nehezén alighanem túl vagyunk már, azután befordult ő is a fal felé, s vagy azonnal elaludt, vagy csak tettette az alvást, de annyi bizonyos, hogy többet nem szólt hozzám. Én még egy darabig hallgattam apám lélegzetét s mostohám kapkodó, sírós zihálását a másik ágyból, azután nagy nehezen mégiscsak erőt vett rajtam az álom. Egy ízben, valamikor az éjszaka közepén, fölriadtam: apám ekkorra már csakugyan elalhatott, mert hallottam, ahogyan föl-fölhorkant, s álmában a fogát csikorgatja. Arra azonban sem aznap reggel, sem későbben nem bírtam visszaemlékezni, hallottam-e vajon még ekkor is azt a ziháló, kapkodó lélegzetet a másik ágyból, de hiszen mindegy is volt már akkor, ha hallottam, ha nem…

Álmomban csónakban ültem, előttem pedig háttal nekem, fekete köpenyben s fejére vont fekete csuklyában a révész ült, s erőteljes csapásokkal evezett a túlsó part felé. Sötét éjszaka volt, ég-víz-föld feketéje egybeolvadt, nem láttam sem a túlsó partot, sem az innensőt, ha hátrapillantottam a vállam felett. Csak a csónak orrán himbálózott valami lámpás, s annak fényénél láttam a révész meggörbült hátát, a vállára boruló sötét köpönyeget s fején a fekete csuklyát. Már a folyam közepe felé járhattunk, amikor ráeszméltem, hogy útiládám s benne minden holmim az innenső parton maradt. Álljunk meg, kiáltottam a révészre, forduljunk vissza, mindenem ottmaradt az innenső parton! Ezen a folyón, felelte a révész különös, fojtott hangon, amely valahogyan mégis ismerősnek tetszett, nem lehet visszafordulni, és általvinni sem lehet rajta semmit. Haragomban s kétségbeesésemben rázni kezdtem a köpönyeges ember vállát, s egyfolytában kiáltoztam, hogy forduljunk meg, mert nem akarok továbbmenni! Az ember egy darabig ügyet sem vetett reám, de azután mégiscsak megállt, s behúzta az evezőket a csónakba. És ahogy ott lebegtünk mozdulatlanul a fekete semmiben, a révész fenyegető mozdulattal felém fordult, és hátracsúsztatta a fejét borító, gyászszín kelmét, én pedig rémülettől kihűlő szívvel anyám arcát láttam a lámpás halovány fényénél előbukkanni a fekete csuklya alól…

Arra ébredtem, hogy apám ott ül mellettem az ágy szélén, és a vállamat rázza.

– Nem láttad anyádat? – kérdezte, s én a félálom kábulatában erőlködve, zavarodottan meredtem rá, mert fejemben még nem vált el egymástól álomkép és valóság, és sehogyan sem értettem, hogyan fekhetek ismét az ágyamban, amikor az imént még a csónakban ültem.

– Orsolyát gondolom – tette hozzá magyarázólag apám értetlenségemet látva, és fejével mostohám ágya felé intett, amelyen az összesodródott, dúlt lepedők és takarók redői között csakugyan nem sejlettek semmiféle emberi alak körvonalai a hajnali szürkületben.

Talán kiment a dolgát végezni, morogtam félálomban, de apám a fejét rázta.

– Már akkor sem volt idebenn, amikor fölébredtem, pedig annak már van vagy félórája – mondta komoran összevont szemöldökkel. – S a nappali ruhája sincsen itt a széken, ahová az este lerakta…

– A háziakat kérdezte már, apám? – ültem föl az ágyon, mert most már egészen kiment a szememből az álom.

– Még nem akartam. Minek tudjanak róla, ha még idejében észretér a szerencsétlen, és visszajön…

– Azt legalább meg kellene nézni, hogy a ládáját magával vitte-e – tanácsoltam. A ládákat ugyanis előző este a kamrában raktuk le, mert a szűk helyiségben, ahol háltunk, hamarjában nem tudtunk helyet szorítani nekik.

– Igazad lehet… Megyek, megnézem. S akkor már egyszersmind az asszonyt is megkérdem, nem látott-e valamit – dörmögte apám, mert egy ideje már hallottuk háziasszonyunkat motozni a konyhában, s a kamrába amúgy sem juthatott be apám anélkül, hogy a konyhán keresztülment volna.

– Várjon, jövök én is! – mondtam gyorsan, azzal gyorsan magamra kaptam a nappali ruhámat, s apám nyomában én is kiléptem a konyhába.

– Látta-e már néném ma reggel Orsolyát? – kérdé apám valósággal ráförmedve a szegény asszonyra, ki éppen éjszakai nyugodalmunk felől akart kedvesen tudakozódni. Paurné asszonynak e váratlan, számonkérő hangtól arcára fagyott a nyájas mosoly, s a keze is megállt a levegőben, benne a fakanállal, amellyel éppen megkavarni készült valamit a tűzhelyen.

– A leányát gondolja, ugye, Lehmann úr… Merthogy a fiatalasszony is Orsolya, ugye… – kezdte töprengve, majd mikor apám ingerülten, türelmetlenül biccentett, az ő barátságos arca is elborult az aggodalomtól. – Én nem láttam, de a leány mondott valamit, csak nemigen figyeltem oda, mert a kására kellett ügyelnem, hogy ki ne fusson – mondta zavarodott, bűntudatos arccal, mintha az ő bűne volna, hogy mostohámnak nyoma veszett, de azért a biztonság kedvéért odébb húzta a tűzről a kását. – Mari, gyere csak be! – kiáltott ki az udvarra, s kisvártatva nagydarab, szégyenlős képű, föltűzött kötényű leány jelent meg az ajtónyílásban. – Mit mondtál te nekem, hol láttad a Lehmann úr leányát és mikor?

– Kevéssel napkelte előtt… Mikor mentem a hátsó udvarba, a disznókat megetetni, akkor láttam, hogy ott beszél valamit a szekeressel a pajta előtt… Még csodálkoztam is, mit akarhat tőle, de gondoltam, talán üzen vele valamit az otthonmaradottaknak – mondotta a leány védekező hangon, mintha őt kapták volna rajta valami mulasztáson.

– Itt van még az az ember? – horkant föl apám szinte fenyegetően, mire szolgáló és asszonya egyszerre kezdték tagadólag rázni a fejüket, s mint a csínytevésen ért gyermekek, szégyenkezve rebegték, hogy nem, az ember már kora hajnalban elhajtott, és most már messze járhat.

– A ládája… Nézze meg, hogy itt van-e a ládája… – súgtam oda apámnak alig mozgó ajakkal, hátha ő még mindig reménykedik benne, hogy mostohám rövidesen visszatér, s nekünk sikerül valami ártatlan ürüggyel kimagyaráznunk eltűnését derék házigazdáink előtt.

Apám benyitott a kamrába, de csak egy pillantást vetett befelé, már be is csukta az ajtót, és tagadólag rázta meg a fejét.

– A ládáját is elvitte… – mondta háziasszonyunk felé fordulva, nyilván, mert belátta, hogy a dolgot nem titkolhatjuk tovább a háziak elől, majd leroskadt a lócára, és verejtékes homlokát törölgette. – Szegény leányom lelki egyensúlya az utóbbi időben nem volt igazából… S tegnap este kissé összeszólalkoztak a feleségemmel… Úgy látszik, elment a szekérrel.

– Az pedig baj, igen nagy baj! – hadarta izgatottan a jó Paurné, kiből, úgy tetszik, minden szívjósága ellenére sem hiányzott teljesen az a csöppet sem ritka hajlandóság, hogy a mások szerencsétlenségén mint érdekes újdonságon boldog szörnyülködéssel sápítozzék. – Mi megmondtuk annak az embernek is, hogy ne menjen Pressburg felé, mert arrafelé most igen veszedelmes az út, de nem hallgatott reánk. Isten ne adja, de ha megtámadják a szekeret, szegénykének nagy baja eshet… Nem kímélnek ezek a haramiák se asszonyt, se gyermeket… Reméljük, ha már így kellett lennie, a jó Isten legalább épségben hazasegíti – fejezte be gyorsan apám sötét, földúlt arcára pillantva, és kapkodva keresztet vetett.

Apám elhárítólag intett, amikor háziasszonyunk reggelivel kínálta, s rövid bocsánatkérés után visszatért a szobába, ahol az éjszakát töltöttük, én pedig követtem. Odabenn egymásra néztünk, de apám csak annyit mondott:

– Nem tehetünk semmit…

Leültünk hát mindketten, s vártunk, magunk sem tudtuk, mire.

Apám időről időre fölpattant, egy darabig zaklatottan föl s alá járkált a szobában, majd csüggedten ismét visszaereszkedett az ágyra. Hogyan értette mostohám, hogy minden bajának én vagyok az okozója, kérdeztem tőle egy ízben, amikor éppen fenn járkált, mert bár mindketten ódzkodtunk tőle, hogy mostohám tegnap esti, tébolyult vádjaira tereljük a szót, ez a dolog azóta sem hagyott nyugodni. Féltem, hogy apámat csak még inkább fölzaklatom a kérdésemmel, de mintha inkább kissé megnyugtatta volna. Leereszkedett mellém az ágyra, és arról kezdett beszélni, hogy mostohám az utóbbi hetekben megint talált magának valakit, egy asszonyt, akinek praktikáitól gyógyulását remélte, s apám erősen gyanította, hogy ezúttal olyasvalakire esett a választása, akiről úgy tartották a környéken, hogy boszorkány. Hogy okkal-e vagy sem, azt nem lehetett tudni, de annyi bizonyos, hogy ez az asszony nem labdacsokkal és gyógyfüvekkel, de még csak nem is varázserejű imádságokkal, hanem valami más úton-módon igyekezett kigyógyítani mostohámat mindenféle bajaiból, amelyek közül talán nem is a testiek voltak a legsúlyosabbak.

– Köztünk sem volt minden úgy, ahogyan lennie kellett volna, s ezt nem bírta megemészteni szegény – dünnyögte apám szégyenlősen, majd azzal folytatta, hogy már egy ideje föltűnt neki, milyen titokzatos arccal jár-kel mostohám körülötte, s ha kérdezte tőle, mi leli, jelentős hangon csak annyit felelt, hogy rövidesen megtudja, ki az okozója az ő sok bánatának és szerencsétlenségének. Hogy azután mit mívelt vele az az asszony, hogy holmi kristálygömbbel boszorkányoskodott-e, vagy leforrázott növény leveleiből mondott volna jövendőt, és hogy egyáltalában miket beszélt neki, azt apámnak nem sikerült megtudnia mostohámtól. Annyi bizonyos azonban, hogy egyik alkalommal, nem sokkal azelőtt, hogy útnak indultunk volna, mostohám szemlátomást igen nagy, várakozással teljes izgalommal készülődött ehhez az asszonyhoz, ám amikor hazatért tőle, nem szólt egy szót sem az ott hallottakról, s ha apám faggatni próbálta, csak összeharapta az ajkát, és sötéten nézett maga elé.

– Úgy egy hete lehetett a dolog… Azóta ilyen, amilyennek te is láttad – fejezte be apám, majd töprengve hozzátette: – Az a némber talán olyasmit beszélhetett neki, hogy a tulajdon házában kell keresnie azt a személyt, aki minden bajának okozója, vagy valami effélét. S ezt érthette azután terád a szerencsétlen, annál is inkább, mivel amúgy sem igen kedveltétek egymást. Csak egyszer kaphatnám a kezembe azt az átkozott boszorkányt, tudom, nem vinné el szárazon! – fakadt ki apám, azzal fölpattant az ágyról, s újfent elkezdett föl s alá járkálni.

Déltájban megjött házigazdánk a szőlőből, azzal a hírrel, hogy a szőlőmunkások kevéssel napkelte után láttak az országúton egy szekeret Pressburg irányában elhajtani, s mintha valami asszonyfélét is láttak volna rajta. Ha lett volna még kétségünk afelől, hogy mostohám megszökött, e hír végképp eloszlatta volna. Csakhogy ekkor mi már amúgy is bizonyosak voltunk benne, hogy úgy van, ahogyan gyanítottuk: mostohám útban van Lőcse felé. Kevéssel korábban apám, ki a tétlen várakozást kezdte elviselhetetlennek érezni, úgy határozott, jár egyet, s magára vette a felső kabátját. Kezét, szokása szerint, szórakozottan a kabát zsebébe csúsztatta, majd meghökkent arccal egy papírlapot húzott elő belőle, s összevont szemöldökkel, mind jobban elsötétülő ábrázattal olvasni kezdte.

– Nézd, ezt találtam! – mondotta komoran, és odanyújtotta nekem a papirost.

Mostohám igen büszke volt betűvető tudományára, olyannyira, hogy még kisebb útjaira is mindig vitt magával kalamárist és pennát. De egyenletes, apró, gömbölyű kézírásával is igen szeretett büszkélkedni, így most az első pillanatban el sem tudtam hinni, hogy csakugyan ő írta volna ezeket a hatalmas, düledező, ákombákom betűkből álló kusza sorokat. Amikor azonban nagy nehezen sikerült kisilabizálnom tartalmukat, be kellett látnom, hogy csakugyan mostohám búcsúlevelét tartom a kezemben. A levél apámnak szólt, s minden kétséget kizáróan kiviláglott belőle: mostohám vissza kíván térni Lőcsére, hogy ott a tanács oltalma alá helyezze magát. A pénzből, írta, csak annyit vett magához, amennyit az ő eladott földjeiért kaptak (míg én a levelet böngésztem, apám odalépett a pénzesládához, és komoran megolvasta a benne lapuló dénárokat), azonfelül pedig csak személyes holmiját vitte magával. Apámra ő nem haragszik, írta, továbbra is hites urának tekinti, és boldogan megbocsát neki, föltéve, hogy megszakít minden kapcsolatot azzal az elvetemült személlyel, aki titkos boszorkánytudományával behálózta és elfordította tőle a szívét. Most azonban, úgy érzi, nem tehet mást, el kell őt hagynia, mivel hazugságra és bűnpártolásra akartuk kényszeríteni, s arra, hogy elfedezze a világ előtt a mi természet és Isten ellen való bűnös kapcsolatunkat, melyet minden bizonnyal tovább folytatnánk ezután is, mint ahogyan folytattuk, az ő gyanútlanságával visszaélve, apámmal kötött házasságának egész ideje alatt, de most már az ő szeméről is lehullott a hályog, s még a hitvesi engedelmesség sem, amellyel apámnak tartozik, kényszerítheti olyasmit eltűrni, ami ellen lelkiismerete és minden jó érzése föllázad. Ezért arra kéri apámat, ha van még szívében iránta valami érzés, engedje, hogy engem utolérjen jól megérdemelt sorsom, és kövesse őt Lőcsére, ahol ezentúl, megszabadulva az én átkos befolyásomtól, boldog és Istennek tetsző életet élhetnek…

Visszaadtam a levelet apámnak, s ő türelmetlen mozdulattal zsebre gyűrte.

– Utána megy, apám? – kérdeztem tőle, bár e szavakat csak nagy nehezen sikerült kipréselnem torkomból, mert útjukat mintha valami érdes peremű kődarab torlaszolta volna el, de apám csak ingerülten legyintett, s újra kezdte a föl s alá járkálást.

– Még ha haza is érne épségben… amit Isten adjon… az nem lehet, hogy ne vegyék észre rajta rögtön, hogy megháborodott! – tört ki egy ízben hirtelen, de hogy én csak hallgattam, mert semmi nem jutott eszembe, amit megnyugtatására mondhattam volna, csak járkált tovább le s föl némán.

Végül belefáradt a járkálásba, s leült az ágy szélére, két könyökét megtámasztotta a térdén, arcát pedig két tenyere közé fogta. Mindig így szokott ülni, már anyám életében is, valahányszor megharagítottuk valamivel, ami voltaképpen nem a mi hibánkból történt, s igazság szerint nem lett volna oka mireánk neheztelni érte, de ő azért csak nem bírta megállni, hogy valamilyen példálózás formájában a szemünkre ne hányja. És csakugyan, most is azzal kezdte, hogy nem tudja, mit véthetett ő, hogy ennyire bünteti az Isten. Amikor annyi nyomorúság után már-már valóra válik mindaz, amire kora ifjúsága óta vágyakozik, visszatérhet kedves szülővárosába, s visszakapja mindazt, amiből kiforgatták, egyszerre csak utánanyúl a vak végzet, és nemhogy jobbítania nem sikerül a sorsán, de a végén még tömlöcbe, ha ugyan nem hóhérkézre kerül olyan bűnökért, amelyeket soha nem követett el, hanem csak egy őrült elme hagymázas álmaiban léteznek…

– Hát hiszen nem is adna hitelt senki mostohád eszelős vádaskodásának… már abból magából, hogy szál egyedül nekivág a vakvilágnak, láthatják, hogy nincsen rendes eszén… Csak te ne lennél ebben a mostani állapotodban – tört ki belőle fölháborodott, panaszos hangon. – Amit mostohád összehord, arra épeszű ember csak legyintene, ha nem lenne ez a másik dolog… Ráadásul nem is láttak senki férfiembert körülötted forgolódni, hacsak azt a szerencsétlen Langot nem… – dünnyögte a foga között, de ezt is úgy, mintha ezért is engem kárhoztatna. – Ha mégiscsak megírják a dolgot az ödenburgi tanácsnak, mit mondjak, kitől van ez a gyerek? – sziszegte gyűlölködő hangon.

De hiszen Lang is, meg az egész szomszédság is tud arról az esetről a katonával, suttogtam konokul, mert ebben a helyzetben még kevésbé mertem megvallani neki az igazságot, mint korábban.

– Hát hiszen az még talán rendben is lenne, ha ahhoz képest rendes időre születne az a gyermek… De akkor fog-e? Énnekem úgy tetszik, nem vagy még annyira előrehaladott állapotban! – mondta apám, és szúrósan, kutatóan nézett az arcomba.

Szorult helyzetemben ahhoz a kibúvóhoz folyamodtam, amelyhez a sarokba szorított asszonyok többnyire szoktak: nem válaszoltam apám kérdésére, hanem elsírtam magamat. Remélem, belehalok a gyermekszülésbe, rebegtem zokogva, akkor legalább nem leszek többet apám terhére…

– Sokra mennék én már azzal! Csak még nehezebben tisztáznám magam a gyanú alól! – fakadt ki apám fölindultan, aztán hirtelen elhallgatott, s ismét elkezdett föl s alá járkálni.

Teltek az órák, s már késő délutánra járt az idő, amikor szekérzörgést hallottunk, majd kis idő múltán a kapu nyílását-csukódását.

– Hát mégiscsak visszajött! – kiáltott föl apám, s már éppen indult volna az ajtó felé, amikor kopogtattak, s az ajtónyílásban házigazdánk megilletődött, aggodalmas ábrázata jelent meg.

– Kristóf öcsém, egy szóra… – rebegte, és résztvevően apám karjára tette a kezét, mintha valami szörnyű hírre akarná fölkészíteni. Kettejük nyomában én is kiléptem a konyhába, s néhány pillanatig csak értetlenül hunyorogtam, mert mostohám helyett egy ismeretlen idős házaspárt láttam komoly, szomorú ábrázattal álldogálni háziasszonyunk mellett. Mindkettejük öltözéke magasabb társadalmi állású, tisztes jómódban élő személyre, aggodalmas tekintetük pedig jóságos, együttérző lélekre vallott. A férfi vékony, hórihorgas termetével és hajlott testtartásával hosszú lábú gázlómadárra emlékeztetett, az apró termetű, őszes sárga hajú, főkötős kis öregasszony valami apró, ficsergő énekesmadárra. Az ismeretlen úr apámra emelte jóságos, barna szemét, majd odalépett hozzá, s most ő tette a karjára vigasztalólag s bátorítólag a kezét, mint az imént házigazdánk.

– Lehmann úr? Kérem, legyen erős, szomorú hírem van az ön számára! – mondotta, s belé karolva megpróbálta gyöngéd erőszakkal a lóca felé vonni, hogy leültesse, de apám kivonta karját az övéből, s csak nézett reá merőn. – Szegény leánya… de hogy is indulhatott útnak egymagában ilyen veszedelmes környéken… A szekérvezető, az a csirkefogó, azt mondják, a szeme sem állt jól… Az is lehet, hogy szándékosan választotta azt az útvonalat, legalábbis a két derék kalmár szerint, akik szintén vele utaztak…

– Hol van? – kérdé apám szinte hörögve, mire az ismeretlen úr némán intett házigazdánknak, aki elhagyta a konyhát, majd rövidesen a kapu nyílását s nehéz teherrel botorkáló lábak zaját hallottuk. Az ismeretlen úr némán intett, hogy kövessük a másik, nagyobbik szobába, amelyben házigazdáink ágya is állott. Házigazdánk s egy másik ember, vélhetőleg annak a szekérnek a vezetője, amelyen az ismeretlen úr és felesége érkeztek, éppen akkor helyeztek óvatosan az ágyra egy helyéből kiakasztott ajtólapot, amelyen mozdulatlan nőalak feküdt.

Gyakran hallottam életem során, hogy az emberek, talán maguk vagy a hátramaradottak vigasztalására, azt mondják kedves halottjukra: olyan, mintha csak aludna. Bár mostohám szemét is lezárta már valamely kegyes kéz, mindazonáltal orcájára pillantva mégsem az álom békességét láttam rajta, hanem valami erőlködő, tanácstalan kifejezést, mint aki értelmét meghaladó föladvánnyal viaskodik hasztalan. Orcája sértetlen volt, de bal keblén a ruhát vastagon átitatta a már feketén alvadni kezdő vér. E látványtól megcsuklott a lábam, s hogy el ne essek, vaktában megkapaszkodtam a mellettem állóban, történetesen a kicsiny idegen öregasszonyban, aki gyöngéden átkarolt, és csitítgatni próbált, mert feltört belőlem a sírás, és folyvást azt ismételgettem zokogva, hogy mindennek én vagyok az oka. Máig sem tudom, mekkora része volt benne a bűntudatnak, és mekkora a szánalomnak, hogy ilyen keservesen megsirattam mostohámat, csak arra emlékszem, hogy ahogyan holtában is zavarodott, döbbent arcába néztem, az jutott az eszembe, hogy hiszen ez csak egy kisleány volt, gyermek, aki felnőtt asszonyt szeretett volna játszani, s e kisleánynak én elvettem a kedves bábuját…

Később visszatértünk a konyhába, leültünk az asztal köré, házigazdánk bort hozott, s az ismeretlen úr elbeszélte, miként találtak rá mostohámra. Éppen Pressburgból igyekeztek hazafelé, ahol felnőtt leányukat látogatták meg, kinek nemrégiben fiúgyermeke született, s ahogyan az országúton a lázárfalvi rév felé igyekeztek, egy szekeret pillantottak meg az út mentén, s mellette két embert, akik hevesen integettek nekik, hogy álljanak meg. A szekeres, attól tartva, hogy rablókkal van dolguk, nem akart megállni, de ő oly bizalomgerjesztőnek találta a két férfiú külsejét, hogy megállíttatta a vezetővel a szekeret, s megkérdezte a két ismeretlent, miben lehetne szolgálatukra. Nem a lázárfalvi rév felé igyekeznek-e, kérdezték tőle, s igenlő válaszára elmondták, hogy van a szekéren egy szerencsétlenül járt asszony, kinek hozzátartozói Lázárfalván maradtak, s még mit sem tudnak a szerencsétlenségről. Nekik maguknak sietős útjuk lévén, arra kérték, ő vigye meg a hírt Lázárfalvára, de a legjobb az lenne, mondották, ha magát a boldogtalan asszonyt, illetőleg annak földi maradványait is magukkal vinnék. Ők maguk nem tudják megállapítani, van-e még élet a szerencsétlen teremtésben, akit a rablók golyója a bal mellén talált el.

Elmondták, hogy kis idővel korábban egy négy-öt főből álló csapat tartóztatta föl őket. A haramiák az út menti bokrok közül rontottak elő, s úgy tetszett, bár a követő percek veszedelmes zűrzavarában nehéz lett volna bármit is hideg fejjel megítélni, már várták a szekér érkezését, s alighanem összejátszhattak a szekeressel, ki a veszély első jelére cserbenhagyta a szekeret, s az erdőbe menekült.

– Már korábban megállapodtunk vele, hogy Kisasszony havának vége felé elvisz minket Pressburgba – mondta az idősebbik kalmár –, és talán gyanította, hogy ez alkalommal jelentősebb összeg lesz nálunk. Arra viszont nem számíthattak a haramiák, hogy mi a fiammal fegyvert is hordunk magunknál, s készenlétben is tartjuk. Volt már dolgunk egynehányszor a fajtájukkal, és többé nem indulunk útnak fegyvertelenül.

A szekeres szökését követő rövid tűzharcban a két kalmárnak sikerült megfutamítania a rablókat, kik közül kettő is súlyosan megsebesült, míg a két bátor kalmárnak a haja szála se görbült. Még mielőtt örvendezni kezdhettek volna szerencsés megmenekülésüknek, észrevették, hogy a szekéren utazó, magányos asszony a rablók eltévedt puskagolyójától találva eszméletlenül hever az ülésről lecsúszva a kocsi aljában, s kebléből dől a vér.

– Igen megörültek, amikor meghallották, hogy orvosdoktor vagyok – folytatta az ismeretlen úr apámnak, ki az elbeszélés egész ideje alatt mereven nézte az asztal lapját, s csak aki úgy ismerte, mint én, tudta kiolvasni tartásából és arcának kifejezéséből, hogy a lelkében birokra kelt különféle indulatok közül a megkönnyebbülés maradt fölül. – Csakhogy addigra már késő volt, de azt hiszem, ha előbb érkezem, sem segíthettem volna szegény leányán, mert a golyó a vérzés erőssége után ítélve nemes szervet talált, talán éppen a szívet… Bocsásson meg, Lehmann úr, de e szörnyű események hatására egészen elfeledkeztem az illendőségről. Dobner Ulriknak hívnak, ez pedig a feleségem, Borbála. És ön… nem haragszik, ha megkérdem, nem rokona-e véletlenül Lehmann Mihálynak, a nemrégiben elhunyt ödenburgi patikusnak?

– A fivérem volt – felelte apám rekedten.

– Istenem, csakugyan? Milyen kár, hogy ilyen szomorú körülmények között kellett megismerkednünk egymással! Jól ismertem ugyanis a fivérét, mondhatni, több évtizeden keresztül egymás kezére dolgoztunk… Igaz, szegény fivére néha kissé, hogy is mondjam, nem éppen meggondolatlan, de némileg talán nagyvonalúbb volt a kelleténél… De emlékszem, mindig emlegette az öccsét, hogy valójában neki kellett volna folytatnia az édesapjuk mesterségét, mert őt az Isten is patikusnak teremtette… Úgyhogy remélem, mi ketten jobban megférünk majd egymással, mert hiszen most ön veszi át a patikát, nemde? Hogyan, még nem említettem volna? – kérdezte apám hökkent pillantása láttán, és feledékeny, idős emberek szokása szerint segélykérően nézett a feleségére, aki mosolyogva nemet intett. – Azt hittem, talán hallotta már a nevemet a fivérétől… Már vagy két évtizede én vagyok Ödenburgban az orvosdoktor, valamint a patika s az ispotály felügyeletével megbízott belső tanácsnok. Nohát, micsoda véletlen! – csóválgatta a fejét, és megint a feleségére nézett, aki most énrám mosolygott szelíd, résztvevő mosolyával, s az asztalon átnyúlva gyöngéden, vigasztalóan megveregette a kezemet. – Akkor mi igen gyakran látjuk majd egymást Ödenburgban… Csak azt remélem, nem fogjuk magukat örökké erre a mostani, szomorú napra emlékeztetni – komorodott el ismét. – Mikor készültek továbbutazni?

– Úgy gondoltuk… úgy terveztük, itt várjuk meg, amíg Orsolyának eljön az ideje – mondta apám oly nehezen préselve ki torkából a szavakat, hogy alig lehetett megérteni, mit mond, s a fejével felém intett.

– Én azt mondanám, tartsanak velünk… Most, hogy egy orvos is utazik magukkal, nincs mitől félnie a fiatalasszonynak! – mondotta, és jóságos barna szemével gyöngéden, de azért orvosi komolysággal szemügyre vett. – Amúgy egészségesnek tűnik, így ránézésre… Minket a túlsó parton szekérrel várnak, s így legalább nem kell megint valami csirkefogó kocsisra bízniuk magukat! Nagy szerencséjük volt, hogy nem vezette magukat már idefelé a rablók keze közé! Talán a visszaúton esedékes nagyobb zsákmányban reménykedett, s így legalább ettől mégiscsak megóvta magukat az Ég…

– És Orsolyával… a leányommal mi történjék? – kérdezte apám alig mozgó ajakkal, s fejével bizonytalanul a külső szoba felé intett, ahol mostohám nyugodott ajtódeszka ravatalán.

– Megvárjuk, amíg tisztességgel eltemetik. Majd átüzenünk a révésszel az ismerős ödenburgi gazdának, aki megígérte, hazavisz bennünket, hogy várakozzék egy-két napig a fogadóban… Attól tartok, őt szegényt, nem tudjuk magunkkal vinni Ödenburgba. Még jó két napos út vár reánk, és ebben a melegben… – fejezte be mondandóját félbeharapva a doktor, és zavartan köhentett.

Tán tízen lehettünk, kik két nappal későbben a testet kikísértük a lázárfalvi kis templom temetőkertjébe: derék házigazdáinkon, a doktoron, feleségén és jómagunkon kívül ott volt még egy-két kíváncsi falusi asszony, aki hírét vette a minket ért szerencsétlenségnek. Szép, nyár végi délután volt, a zöld halmok füve közt nyitó, késői virágokon fehér káposztalepkék ültek, mintha a megholtak porhüvelyükből kiszabadult lelkei sütkéreznének ott a napon, s láttam, amint a párás fényben a temető vadrózsával s iszalaggal benőtt kerítésén túl egy ember tehenet hajt, majd zsákokkal megrakott szekeret vont két ösztövér ló a szomszéd falu felé. A pap az élet forgandóságáról beszélt, arról, hogy a test, akár a fű, s hogy ifjúságunk virágában is a halál árnyékában járunk. Néztem, hogyan telik meg sebesen a koporsó felett az agyagos földbe vágott gödör, majd hogyan növekszik felette a sötét halom, amely még kis ideig egymaga feketéllik majd a régebbi, zöld hantoktól körülvéve, hogy azután gyorsan benője a dúsan tenyésző, nyár végi fű, s többé semmi se különböztesse meg a többitől, legföljebb ama faragott sírkő, amely, ha a kőfaragó a szavának áll, idővel fölváltja majd ama hevenyészett fejfát, amelyet a sírásók a fölhányt halomba tűztek, s amelynek föliratáról jó darabig nem bírtam elfordítani a szememet, mert ez állott rajta: „Ursula Lehmann”, az a név, amelyet odáig való földi életem tizenhét éve alatt viseltem.

 

Másnapra megjött az ősz, s mi szemerkélő esőben, hűvös szélben dideregve keltünk át a sárszínűvé változott folyamon, mindörökre magam mögött hagyva Lázárfalvát, benne a templomkerttel s a kertben a sírral, amely fölé az én nevemet vésték, s a házat, ahol mint kígyó a levedlett bőrét, otthagytam addigi mivoltomat, hogy egy halott bőrébe bújjak, s az ő életét éljem tovább, mint azok a hazajáró lelkek, akik eleven testben keresnek új lakhelyet maguknak, csak éppen énnekem a magam testében kellett életre támasztanom a holtat, s abban kellett egy idegen léleknek és emlékezetnek helyet szorítanom a magamé mellett…

Mondják, öregségünkben emlékezetünk is szemünk példáját kezdi követni, amely a közvetlen közelből elébe táruló dolgokat mind homályosabban, elmosódó foltokban látja, a távoli tárgyaknak azonban legapróbb részleteit is híven megmutatja, olyannyira, hogy ha örökösen e távoli tárgyakra szegeznénk tekintetünket, akár azzal is ámíthatnánk magunkat, hogy képességeink az idővel nemhogy hanyatlanának, hanem inkább még erősödnek is. Éppígy emlékezetünk is előrehaladott korunkban tétován, mintha esti szürkületben, tapogat csak a tegnapi nap eseményei, nevek s arcok után, melyek csak az imént akadtak utunkba legelőször, holott gyermekségünk s kora ifjúságunk képei tisztán s árnyéktalan világossággal állanak előttünk… S csakugyan, míg Günsnek, ez idő szerint való és alighanem életem során legutolsó lakhelyemnek utcáin még ma, vagy negyven esztendei ittlakás után is el-eltévedek, s olykor, ha sötétedés után igyekszem hazafelé bérelt szállásomra, a szabó házába, sokszor tétován s növekvő rémülettel toporgok akár fertály óra hosszat is egy-egy elágazásnál, mert elfelejtettem, melyik utcába is kell befordulnom, s már-már attól félek, soha nem találok többé haza, azt hiszem, még ma is képes lennék csukott szemmel is végigjárni az ödenburgi belső város szűk utcáit. A Hátsó kaputól elindulva, majd a Sópiacon keresztülvágva végiglépegetnék a három szűk sikátor valamelyikén, melyek mindegyike egymástól nem messze a főtérbe torkollik, s már az utca közepe táján járva meghallanám az ökrök vontatta malom kelepelését – ez a malom ott állt közvetlenül a városháza mellett, melynek déli homlokzatán nagy, aranyozott betűkkel eme felirat állott: Egy gyűlésben tartózkodnak, s egy lélekkel haladnak a gyűjtésben s a megszerzettnek megtartásában, másik, nyugat felé néző oldalára pedig a város címere volt lerajzolva, körötte díszek és különböző feliratok. Bal kéz felől a város tornya emelkedik ki az egymáshoz tapadó, szűk házak közül, kerek erkélyén körbe jár az őr, s kürtszóval jelzi a fertályórákat, az ellenség vagy előkelő uraságok érkezését, vagy ha valaki idegen bort készül behozni a városba. Hányszor láttam, amikor kosarammal a karomon a piacról hazafelé igyekeztem, s a kürtszót meghallva fölnéztem a toronyba, erős, szemfájdító fénnyel megvillanni a magasban a kürtön a tavaszi nap fényét, vagy azt a vihar előtti, baljós ragyogást, mely úgy szúr a szemünkbe, mintha hatalmas, test nélküli darázs fullánkja volna. Szemközt a ferencesek templomának csúcsos tornya rajzolódott az égre, s ablakának festett üvegén téli estéken rejtelmes, túlvilági derengéssel tetszett át az odabent lobogó gyertyák fénye, s halovány kék, zöld és égő rubinveres foltokat vetett a hóra. A templommal szemközt állt a házunk, bejárata fölött a patika cégére: a két hátsó lábára emelkedve ágaskodó, bojtos farkát maga köré kanyarító arany oroszlán, amely könyörgőn emeli a magasba jobb mancsát, várva, hogy már nem emlékszem, melyik szent, kihúzza talpa párnájából a belészaladt tüskét.

A kapubolt alatt bal kéz felől falba vésett ülőfülkék sorakoztak, hogy legyen hová leülniük a vendégeknek, ha a ház gazdája ott, a házánál akarná kimérni a tulajdon borát, amit a város törvényeinek értelmében Szent György-napot követően egy teljes héten keresztül megtehetett. Jobb kéz felől nyílott a patika ajtaja, amelynek volt egy másik bejárata is a tér felől, a vevők számára, s kevéssel odébb keskeny lépcső indult fölfelé az árkádos folyosóra, ahonnét a lakószobák ajtaja nyílott, s lefelé, a pince alacsony, boltíves bejáratáig.

Emlékszem, apám az első időkben gyakran dicsérgette elhalt sógornéját, ki a jelekből ítélve derék, fényűzéstől s megszerzett javainak eltékozlásától egyaránt őrizkedő asszony lehetett, ráadásul, úgy látszik, sikerült valahogyan hebehurgya férjét is kordában tartania, ki talán maga is meghiggadt valamelyest az idők során, mivel az alatt a huszonöt esztendő alatt, amelyet apám távol töltött, a ház berendezésén jószerivel semmit sem változtattak, legfeljebb néhány elrozsdásodott konyhaedényt hajítottak ki s cseréltek föl újabbakkal. Az egyetlen jelentősebb változtatás pedig, amelyet távollétének ideje alatt véghezvittek, állította apám, éppen hogy kedvező volt, tetejében ügyes és megfontolt gazdálkodásra vallott: fivére az idők során tovább mélyítette a pincét, ahol a tulajdon szőlőjében termett bort tárolta (két szőlő is maradt róla apámra, és a pince nagyságából ítélve alighanem akadt olyan időszak, amikor még e kettőnél is több szőlő lehetett nagybátyám birtokában, ha időközben túl is adott rajtuk). Nagybátyám ha patikusnak talán nem is, szőlősgazdának meglehetősen gondos és lelkiismeretes lehetett: amikor először lépegettem lefele óvatosan, égő gyertyával a kezemben a meredek pincelépcsőn, odalenn meglepett örömmel pillantottam meg az alacsony boltívek alatt sorakozó hordók két rendezett sorát, melyekhez hasonlót azelőtt soha nem láttam, mert fedőlapjukra a mester szentek dombormívű képmását faragta, vagy egy-egy jelenetet a Bibliából. Emlékszem, az egyiken egy gyűrűkbe göndörödő szakállú óriás, talán Szent Kristóf, gázolt a csúcsos, félrecsapott tarajú hullámok között, vállán a kisdeddel, egy másik pedig Szent Annát s a gyermek Máriát ábrázolta. Szent Anna ölében, köntösének faragott redői közt nyitott könyv feküdt, s abban mutatott valamit kinyújtott mutatóujjával a fölébe hajló gyermeknek.

A szobák bútorzata is meglehetősen jó állapotban volt, bár időette fájuk meg-megreccsent éjszakánként. Apám minden darabra mint szeme világára vigyázott, nehogy az időnek még az emberi gondatlanság is segítsen romboló munkájában. Gyakran szólt rám éles hangon, ha nem azzal a vigyázattal közelítettem hozzájuk, amelyet elvárt volna tőlem. Nem tudom, vajon gyermekkorának emlékei miatt voltak-e olyan kedvesek számára ezek az ódon támlás székek, melyeknek bőrülésén és támláján már csaknem fölismerhetetlenné sötétedtek a festett virágok, de ha rézszegecseikből olykor kihullott egy-egy, vagy a bőrön világos karcolás éktelenkedett, vagy éppenséggel fölfeslett s kirojtosodott kissé itt-ott az ülés vagy a támla peremén, apám szinte ugyanazzal a haragos, megvető és reménytelen mozdulattal legyintett e romlás láttán, amellyel későbbi éveiben, már erősen öregedőben, tulajdon romló testének, a lábán megrepedező, apró ereknek vagy a keze fején kiütköző, újabb s újabb sötét foltoknak a láttán. Emlékszem, ezeket is elébb mindig panaszosan odamutatta nekem, s én, bár magam is tudtam, hogy igyekezetem hiábavaló, megpróbáltam valami álságos vigasztalással megnyugtatni, s úgy tenni, mintha lenne valami egyéb, természetes magyarázata is e változásoknak, nemcsak az öregség és a halál föltartóztathatatlan közeledése. Apám ilyenkor kis ideig türelmetlenül hallgatta áltató szavaimat, majd megvető haraggal legyintett rájuk, mintha én szántszándékkal akarnám bolondítani holmi gyermekeknek való, ostoba mesékkel, de ő átlátna rajtam. Ilyenformán legyintett mentegetőzésemre olyankor is, valahányszor a szétnyitható asztal fáján kerek nyom támadt a ráhelyezett, forró edénytől, vagy ha a csempézett padlót – mert a padló régi divat szerint csempével volt burkolva – megkarcolta egy óvatlanul odébbtolt szék lába, s én kemény, leckéztető szavaira dacosan azzal válaszoltam, hogy minden vigyázat ellenére efféle dolgok mindenütt megesnek, s hogy az élet nem lehet el változás, változás pedig nincsen romlás nélkül.

Mindkét szoba ablaka a térre nézett. A nagyobbik szoba hármas osztatú, keskeny, üvegezett ablakából délelőttönként, amikor apám odalenn, a patikában volt, s én a szobában tettem-vettem, gyakran leselkedtem kifelé az ólomkarikákba illesztett, csiszolt üvegen keresztül, amely különös, vízfejű, görbe lábú manóknak vagy hórihorgas, elnyújtott koponyájú szörnyszülötteknek mutatta az alant jövő-menő embereket, s időnként, ha a nap fénye egy bizonyos szögből esett az üvegre, szivárványos dicsfénnyel rajzolta körül őket, a ferencesek templomát pedig, amelyre éppen odaláttam a csukott ablakból, csillogó délibáb-kastéllyá változtatta. Néha azonban, ha valami szokatlan fölfordulás ígérkezett, valamely magas rangú úr vonult át kíséretével a téren, idegen katonaság érkezett, vagy a fölháborodott népség csődült össze s tolongott kiáltozva és hadonászva a városháza előtt, kitártam az ablaktáblákat, s biztos, védett, jó kilátóhelyemnek örülve igyekeztem minél több részletét magamba nyelni azon eseményeknek, melyek mozgalmasságukban oly igen különböztek az én moccanatlanul állni látszó életemtől, s ilyenkor gyakran olybá tűnt előttem, mintha az idő csak odalent, a téren folytatná szokott útját, benn a ház falai között azonban moccanatlanul állana, megfosztva azon képességétől, hogy változásokat idézzen elő a dolgokban, hacsak azon romboló munkáját nem számítom, amelyet apámon és énrajtam vitt véghez azon tizenhét esztendő alatt, amelyet e házban töltöttem. Ámbár az emberek pillantása s a kisebbik szobában függő, meglehet, eléggé homályos, kerek tükör is mintha arról tanúskodtak volna, hogy énrajtam e rombolás jelei alig-alig mutatkoztak. Az Ödenburgban töltött első tíz-tizenkét hónap, igaz, bővelkedett eseményekben, de a rá következő tizenhat év alatt mintha mindig egy és ugyanazon esztendő, s azon belül egy és ugyanazon hét ismétlődött volna örökké, s magam is kívül rekedtem volna az idő birodalmán, mint Dornröschen, ki a pókhálós toronyszobában százesztendős álmából ifjú leánykaként ébredt föl, csakhogy én a magam tizenhat esztendejét nem álomba, hanem valamiféle kábulatba merülve töltöttem, s az én pókhálós tornyomból mégiscsak ki lehetett látni a világnak legalább egy kis darabjára s annak változásaira.

Idővel öregasszonyok módjára, kik az élet zajlásán már kívül rekedtek, de csak annál mohóbb kíváncsisággal ügyelik mások lépteit s viselt dolgait, rákaptam arra is, hogy a szomszédos házak lakóinak jövés-menését figyeljem, s ez nem is volt éppenséggel érdektelen foglalatosság, mivel a házunk a patikával a város középpontjában, a legelőkelőbb s legtehetősebb családok házainak szomszédságában állott. A kisebbik szoba délre nyíló ablakából egyenesen a városháza kapujára láttam, a nyugati ablakból pedig szemmel tarthattam nem egyet a város legtekintélyesebb polgárainak házai közül, például a polgármesterét, meg azét az asszonyét, akit mindenki csak a „grófnénak” nevezett, bár azt beszélték, születésére nézve valami szászországi hercegkisasszony, s aki az évnek egyik felét ura, a gróf mellett töltötte Bécsben, ki ott valami magas hivatalt viselt, másik felében azonban egymagában, e főtéri palotácskában időzött.

Emlékszem, az Ödenburgba vezető szekérúton hallottam első ízben emlegetni ezt a bizonyos grófnét: útitársunk, az idős doktor hozta szóba, amikor az út folyamán igyekezett apámmal megismertetni az ödenburgi állapotokat. Ennek során hozta szóba a grófnét is, mint olyan személyt, aki erős befolyással bír a város elöljáróira, s ezeken keresztül a város életére. A derék doktor igen örvendezett, amikor meghallotta, hogy személyünkben két újabb taggal gyarapodik a város lutheránus közössége, de nem titkolta, hogy Ödenburgban felekezetünk még annál is több sanyargattatásnak van kitéve, mint Lőcsén s a többi szepességi városban, s hogy hitünk gyakorlásában a város falai között minden módon akadályoztatva vagyunk, jóllehet a polgárok, kiknek áldozatkészségét s bátorságát az öreg doktor nem győzte dicsérni, sűrűn kijárnak Nyékre és Kereszttúrra, lévén ezek a falvak a szintén ágostai hiten lévő Dersffy Ferenc birtokán, hol a prédikátorok háborítatlanul hirdethették az igét. Emiatt a város plébánosa, ki durva és hirtelen haragú ember, sűrűn megy panaszra a győri püspökhöz, ki azután tüstént szalad Bécsbe a főherceghez, hogy följelentse az ödenburgiakat, valamint nem szűnik meg zaklatni és fenyegetni a tanácsot, hogy szerezzen érvényt a főherceg rendeleteinek, s vessen véget az örökös Nyékre s Kereszttúrra való kiszaladgálásnak. Ezzel igencsak szorult helyzetbe hozta a szegény tanácsot, melynek tagjai többségükben maguk is az ágostai hitvallást követték, jóllehet a püspöknek sikerült kierőszakolnia néhány e föladatra teljességgel alkalmatlan, jószerivel írástudatlan pápista megválasztatását, mivel a városban a pápisták java része a tudatlan és vagyontalan népségből kerül ki. De hát hogyan fajulhatott a helyzet idáig, kérdezte apám, az öreg doktor fölsóhajtott, felesége pedig jelentőségteljesen rázogatta kedves, öreg fejét, de nem szólt közbe, hanem átengedte a szót férjének, ki elbeszélte apámnak az utóbbi évek történéseit, amelyek szemlátomást még mindig erősen fölzaklatták mindkettejük kedélyét.

Ama szerencsétlen, elátkozott naptár miatt van az egész, fakadt ki ingerülten az öreg doktor, kit e tárgy, úgy tetszett, kiforgatott szokott béketűréséből. Volt a városnak korábban egynéhány prédikátora, s közülük kiváltképpen kettő, nagy tudású és lángoló hitű, szenvedélyes vitázó ember. Igen gyakran s keményen mondottak ellene a püspöknek, ahelyett hogy kis dolgokban engedtek s tetejében egy kissé „aranyrúddal is megveregették” volna, ahogyan ezt más városok bölcsen tették. Alighanem már akkor magukra haragították, amikor tüntetőleg távol maradtak az általa meghirdetett günsi zsinatról, ám istenigazában akkor tört ki a haddelhadd, amikor a püspök parancsára kiszögezték a Szent Mihály-templom kapujára az Új Naptárt, más néven a Gergely-féle pápista kalendáriumot, hogy eztán ezt fogadjuk el, s eszerint ünnepeljünk. Csakhogy a város nem kért az új naptárból, s kiváltképp a prédikátorok lázítottak ellene, aminek az lett a következménye, hogy a polgárság a Karácsonyt (mert az új kalendárium kiszögezése Advent idején történt) tüntetőleg a régi naptár szerint ülte meg. Ezzel annyira kihozták a sodrából a püspököt, hogy az a polgármestert és a városbírót tüstént magához rendelte, s megfenyegette őket, hogy bocsássák el a prédikátorokat, máskülönben bepanaszolja őket a felsőbbségnél, a „prágai bolondnál”, ahogyan a jó doktor indulataitól elragadtatva a királyt nevezte, minek hallatán felesége megint csak némán, rosszallólag csóválta kicsiny, öreg madárka-fejét. „Utoljára jövök hozzátok ebben a formában, mint Jónás próféta a niniveiekhez, ha most sem engedelmeskedtek nekem, magatok lássátok, mi nő ebből a fejetekre” – állítólag ezekkel a szavakkal fenyegette meg őket a püspök, s még azt is hozzátette volna panaszos hangon, hogy „én most Prágába megyek a savanyú sörhöz, ti meg itt maradtok a jó bornál”, s ki tudja, talán csakugyan azt remélte, hogy sikerül szánalmat gerjesztenie tulajdon nehéz sorsa iránt az éppen megfenyegetettek szívében.

Mivel azonban a fenyegetésnek nem volt foganatja, rövidesen Bécsbe idézték s ott fogták a teljes magisztrátust, csak a jegyzőt, mint hivatalbéli embert eresztették haza, s ő hozta a híreket a tanácsurak állapotáról, kiket egy udvari katonatiszt lakásán tartottak fogva. Ott, igaz, elég tisztességesen bántak velük, de mind a maguk személyében, mind elöljárói mivoltukban örökösen fenyegették őket, mondván, nekik felségárulási pert sóznak a nyakukba, a város pedig elveszíti összes előjogait, s a falvak sorába süllyed, ha a prédikátorokat s tanítókat el nem kergetik, s ígéretet nem tesznek, hogy mostantól a püspök jóváhagyása nélkül papot ki nem neveznek, és a templomokat és iskolákat is által nem adják a pápistáknak. Tetejében a főherceg, kormányzói hatalmával élve, a tanács s a polgármester távollétének idejére egy bizonyos Thomas Frankot, egy tudatlan s részeges kovácsot nevezett ki megbízott polgármesternek, ki a lutheránus tanítókat azonnal szabadságolta, a prédikátorokat minden lehetséges módon zaklatta, a kántort pedig, aki a Szent György-templomban ezt a dalt énekelte: „Erhalt uns, Herr, bei deinem Wort, Und steur der Papst und Türken Mord”, fogságba vetette, mindazokat a polgárokat, akiket rajta ért, hogy a város környékén, valamelyik lutheránus főúr jószágán fekvő falvakban szoktak igehirdetést hallgatni vagy a szentségekhez járulni, keményen megbírságolta. Amikor Nussbaum jegyző hírét hozta, mi történt a tanácsosokkal, s hogy az ő életük, csakúgy, mint a prédikátoroké, veszélyben forog, az ödenburgiak rémületükben a főispánhoz, a tárnokmesterhez s még ki tudja, hová kezdtek futkosni panaszukkal, a fölháborodott népség pedig beverte az oltáros papok ablakait. Azonban mindez hiába volt: a tanácsosok végül is rákényszerültek, hogy elfogadják a főherceg feltételeit, s aláírják az ezeket tartalmazó okmányt, mire hazaeresztették őket, az egy Pápai Imrét, az aranymívest, egy mord és makacs természetű öregembert kivéve, ki az aláírást megtagadta: őt egynehány hétig még ott tartották, de mert nem tudtak mihez kezdeni vele, végezetül őt is hazaeresztették.

Attól, igaz, megkímélte a sors a szerencsétlen tanácsot, hogy a város két legjelesebb prédikátorát kénytelen legyen erővel kiűzni a városból: amikor ezek a jegyzőtől hírét vették, hogy a főhercegnek az a szándéka, vasra veretve viteti őket Bécsbe, hol az életük sem lesz biztonságban, egyikük, Magister Jonas, maga szántából sietősen távozott Kereszttúrra, Dersffy Ferenc birtokára, a kárörvendő pápista papság pedig, élükön a plebánossal, nem a mostanival, hanem az ezt megelőzővel, borlopókon dudálva pokoli macskazenével kísérte ki a városból. A másik nagy tudású hitszónokra azonban, ki egyszersmind a latin iskola rektora is volt, s ki akkoriban elhatalmasodó súlyos betegsége miatt nem távozhatott idejében, ugyanezen plebános, ki borlopón fújta a kísérő muzsikát Magister Jonas távozásához, éjnek idején tört rá a szállásán, lámpákkal fölszerelkezett, részeg ágyasai kíséretében. Saját kezével rángatta ki betegágyából, hogy a város darabontjaival az áristomba kísérje, hol a szerencsétlen magister másnap reggelre visszaadta lelkét Istenének. Magister Paulus özvegye azonban, ki korábban egy jómódú mészárosmester felesége volt, s neki magának is van némi vagyona, továbbra is a városban maradt. Emez áldozatos életű asszony buzgó hitével és rendíthetetlen bátorságával szíve-lelke a város szorongatott lutheránus közösségének („Egy áspiskígyó! Óvakodj tőle, kedvesem!” – sugdosta fülemhez hajolva öreg barátném). „A feleségem ugyan nemigen kedveli” jegyezte meg a doktor, és megrovó pillantást vetett rakoncátlan öreg hitvesére, „de hát az asszonyok már csak ilyenek: nehezen hisznek el akármi jót is a másikról.” Holott Frau Spitteler, folytatta a doktor, vagy ahogyan városszerte nevezik, az özvegy, jóllehet nem tartozik a leggazdagabb polgárok közé, több alapítványt is tett szegény sorsú lutheránus diákok taníttatására, s ami még ennél is fontosabb, minden büntetéssel és veszéllyel dacolva úgyszólván hetenkint jár ki Kereszttúrra, hogy felkeresse Magister Jonast, a száműzött prédikátort, ki a Dersffyek jószágán talált menedéket, hogy elhozza onnét a magára maradt nyájnak pásztorának buzdító szavait s intéseit, hogyan viseljék magukat a sanyargattatás idejében. Így a lutheránus polgárok folyamatosan erőt meríthetnek száműzött pásztoruk szavaiból, hogy legyen bátorságuk szembeszállni a pápista hatalmaskodással.

Amúgy a tanács, fordított a szón sietősen a doktor, ki alighanem észrevehette, hogy feleségéből Magister Jonasra vonatkozólag is kikívánkozik valami csípős megjegyzés, nincsen éppen irigylésre méltó helyzetben. Jóllehet maguk is az igaz hitet követik, kénytelenek számon kérni a polgárokon a főherceg mindazon rendelkezéseit, amelyek betartására Bécsben, igaz, kényszer hatása alatt, ígéretet tettek. Ráadásul a polgárok egy része úgy vélekedik, a tanács igen gyáván viselte magát, mivel féltette a bőrét, és még most is félti, és a Pápai Imre példáját hánytorgatják örökösen a szemükre, ki megtagadta a föltételek aláírását, és lám, a haja szála sem görbült („Csökönyös vénember” kommentálta férje szavait suttogva javíthatatlan öreg barátném). Még olyan ember is akadt, éppenséggel a külsővárosi helyőrség kapitánya, egy bizonyos Taxel Bertalan úr, ki attól sem riadt volna vissza, hogy fegyvert ragadjon a pápista hatalmaskodás ellen, mondván, ha a belsővárosi urak annyira féltik a bőrüket és a jószágukat, hogy a legkiáltóbb igazságtalanság ellen sem mernek tiltakozni, akkor ő, Taxel Bertalan, inkább leszen a külsővárosiak kapitánya, s visszahozza az elűzött prédikátorokat erővel. A polgárság között e tervnek jócskán akadtak támogatói, s egyesek kezdték nyíltan hangoztatni, hogy az egyik zászlós, a másik őrmester akar lenni a papok elleni háborúban, addig-addig, míg az udvarnak is fülébe jutott, s a tanácsot tették felelőssé a dolog miatt. A városbíró, nem lévén más választása, lefogatta ezt a Taxelt, s egy időre a torony aljába csukatta huszonnégy másik polgárral együtt, minek következtében csak még inkább elmérgesedett a viszony a tanács s a polgárság bizonyos csoportjai között, kik a száműzött prédikátorra, Magister Jonasra, valamint annak leghűségesebb hívére és akaratának tolmácsára, az özvegyre tekintenek mint vezetőjükre és tanácsadójukra, akik e Taxelbe valamint Pápai mesterbe vetik bizodalmukat. Ez a hajlíthatatlan öregember azóta is keményen odamondogat a tanácsnak, és sűrűn kérdőre vonja gyávasága és kishitűsége miatt, valahányszor az súlyos büntetéssel kénytelen sújtani valakit, aki megszegi az egyezmény valamelyik cikkelyét, vagy például, ahogyan azt némely forrófejű legények olykor megteszik, beveri az oltáros papok ablakát, vagy veréssel fenyegeti Spillinger plebánost, utódját annak a másiknak, ki annak idején betegágyából hurcolta az áristomba Magister Jonast, s ki maga is elöljár az igaz hit híveinek üldözésében s a püspöknek való árulkodásban. Fájdalom, az evangelikus közösség e két oszlopa, az özvegy és Pápai mester sem igen szívelik egymást, az előbbi ugyanis máig is orrol a nyers modorú öregember egynémely goromba megjegyzése miatt („…azt találta mondani a vénember, hogy a libák helyét a baromfiudvarban jelölte ki Isten, és nem a tekintélyes férfiak gyülekezetében, hogy ott mindenbe belegágogjanak…” – így kotnyeles öreg szomszédném), de dicséretükre legyen mondva, mindig félreteszik a személyes ellenségeskedést, valahányszor az evangelikus közösség érdeke úgy kívánja – jelentette ki a doktor, és szigorú pillantást vetett a feleségére.

A másik, vagyis a mérsékeltebb pártnak, amely, amíg csak lehet, igyekszik megőrizni az udvarral való békességet, s megpróbál a pápistákkal is egyezkedni, legelső embere maga a polgármester – folytatta az öreg doktor beavatásunkat a városban uralkodó állapotokba –, s ide tartozik a tanács nagyobbik része, bár a meghasonlás és széthúzás a tanács kebelébe is beférkőzött, mert a tanácsurak egyik, igaz, kisebbik része, természetesen Pápaival az élen, Magister Jonas pártjához húz. Ezek az emberek úgy látják, nincs más választásunk, mint nyíltan kenyértörésre vinni a dolgot az udvarral, s erővel hozni vissza elűzött papjainkat. Nem, annyira azért még ezek az emberek sem forrófejűek, hogy a városi helyőrség erejét elegendőnek tartanák e feladat véghezvitelére, s azzal is tisztában vannak mindnyájan, talán néhány véres szájú háborodottól eltekintve, hogy a császári helyőrség közelléte minden efféle tervet csírájában halálra ítélne, hiszen szempillantás alatt itt teremhetnek Bécsből, s mindennemű lázadást vagy fegyveres felkelést órák alatt eltiporhatnak. Hanem – és itt az öreg doktor lehalkította a hangját, és lopva, sietősen körülpillantott, mintha attól tartana, hogy a pápisták spionja ott lappang az ülés alatt vagy egyik utazóláda mélyén – abban reménykednek, hogy Bocskai úr hadai, mint beszélik, rövidesen átkelnek a folyón és eljutnak Ödenburgig. Úgy vélik, ha a város megnyitná előttük kapuit és fölesküdne a fejedelem hűségére, jobb napok virradnának a város evangelikus közösségére, és végre ismét szabadon gyakorolhatnánk vallásunkat, fejezte be halkan a doktor, és apámra sandított, hogy ő mit szól ehhez.

Mások, köztük a város elöljárói és legtekintélyesebb családjai azonban egyáltalán nem így gondolkodnak, folytatta a doktor, látva, hogy apám nem mutat hajlandóságot sem az egyetértésre, sem a vitára, csak némán, komoran rázza a fejét a fentiek hallatán. Legkivált a polgármester és a városbíró, s a Bécset megjárt tanácsurak java része, kiknek bátorságát mint ellenfeleik állítják, igencsak megnyirbálta a fogságban töltött hat hét. Ezek, s még más békességkedvelő lutheránus polgárok, kik nem szívesen húznak ujjat a felsőbbséggel, ugyanakkor rendületlenül ragaszkodnak hitükhöz, bizodalmukat kiváltképp egy művelt és előkelő asszonyba vetik, kit csak mint „a grófnét” szoktak városszerte emlegetni. Igaz, ez a bizonyos grófné, születésére nézve egy szászországi őrgróf leánya, az évnek csak kisebbik felét tölti Ödenburgban, s többnyire inkább Bécsben él, az ura házában, ki valamilyen magasabb tisztet tölt be az udvarnál, s természetszerűleg pápista hiten van, maga a grófné azonban lutheránus, s tekintettel férjére és magas származására, megengedték neki, hogy lelkészét Ödenburgba is magával hozza, s mint mondják, ödenburgi házában gyakran tartanak istentiszteletet, amelyen azonban csak a válogatott kevesek, a grófné személyes jóbarátai vehetnek részt, köztük a polgármester, ki művelt, világlátott ember, és személyes jó barátság fűzi a grófnéhoz. A városban akadnak jó nehányan, kik tartanak az ellentétek szításától és a vérontástól, kiváltképp azok között, akiknek jelentősebb vagyonuk, következésképp több féltenivalójuk akad, s kik ráadásul talán még az udvar haragjánál is jobban rettegnek a külvárosi népség fölkorbácsolt indulataitól, amelyeknek egy fegyveres fölkelés vagy egyéb zűrzavar esetén nemigen lehetne gátat vetni. Ezek az emberek abban bíznak, hogy a grófnénak, ki már nem fiatal, de jelentékeny személyes vonzerővel bíró, művelt és köztiszteletnek örvendő asszony, talán sikerül Bécsben egynémely enyhítéseket és kedvezéseket kijárnia a város számára, ha többet nem is, hát legalább annyit, hogy az övén kívül más magánházaknál is tarthassanak istentiszteletet, de a vérmesebbek még azt sem tartják lehetetlennek, hogy közbenjárására prédikátoraink s imaházaink közül is visszakapunk legalább egyet, mondotta az öreg doktor. Valahányszor a grófné Ödenburgba érkezik, mindig felröppennek ezek vagy más, ezekhez hasonló híresztelések, amelyek nyilván a grófné környezetében kapnak lábra, de azután erősen fölnagyítva és kiforgatva terjednek tovább a városban, mindeddig azonban semmi nem teljesedett belőlük, s ez természetszerűleg keserves csalódást jelent sok könnyen hívő s reménykedő ember számára, kik a meg-megújuló csalódások hatására mindinkább hajlanak arra, Magister Jonassal és az özveggyel egyetértésben, hogy ne higgyenek többé a türelem és a békülékenység célra vezető voltában, s a fejedelem fegyvereitől reméljék sorsuk jobbra fordulását…

– S ekképpen a lutheránus közösségen belül is elúrhodott az egyenetlenség és a széthúzás, mintha nem volna elegendő bajunk a pápistákkal… S ez az örökös viszálykodás olykor még a családokban is érezteti hatását és megzavarja a házi békességet – fejezte be haragosan az öreg doktor, és feddő pillantást vetett feleségére, mert látta, hogy annak szája az özvegy és Magister Jonas említésére megvetően lepittyed. – Az én feleségem is, mint afféle asszony, mindennél jobban ódzkodik a fölfordulástól… Talán attól fél, ha a város fegyvert fogna az igaz hit védelmében, az ő konyháját sem kímélnék, és összetörnék a féltve őrzött liktáriumos üvegeit… Pedig hát megmondotta a mi Urunk: aki tanúbizonyságot tesz énmellettem, arról én is tanúbizonyságot teszek az én Atyám előtt – mondotta a doktor, és szomorúan csóválgatta a fejét, de a felesége nem szólt semmit, csak csöndesen mosolygott maga elé, és apró, májfoltos kezével, mely sárga volt az öregségtől, akár a pergamen, gyöngéden, csitítólag megveregette az ura térdét.

Igaz, a derék doktor harciassága is inkább az áskáló kételyekkel szemben erővel fönntartott eltökéltség lehetett, semmint természetes hajlandóság, legalábbis erre következtettem egynémely dologból, amelyet még az út során tapasztaltam. Kevéssel azelőtt, hogy megérkeztünk Raab városába, az utolsó nagyobbacska városba, amely Ödenburg felé tartva utunkba esett, az öreg doktor némi zavart fészkelődés és torokköszörülés után közölte velünk, meg kell állnunk ott egy kis időre, hogy fölvegyük a kocsiba az öccsét, Günsben élő húgának gyermekét, egy alig tizennégy esztendős fiúcskát, ki néhány hétig itt, Raabban, atyai nagynénje házánál időzött, most pedig Bécsbe igyekszik, ahol a jezsuiták gimnáziumában folytatja tanulmányait, s útban Bécs felé eltölt egy napot s egy éjszakát anyai nagybátyja házánál is – többet nem, mivel özvegy anyja nem szívesen ereszti „eretnekek” társaságába, legyenek bár ezek az eretnekek a tulajdon fivére és sógornéja. „Szegény húgom – mentegette a doktor – elholt férje, egy Güns környéki nemesember kedvéért tért át a pápista hitre, s bár van már tíz esztendeje, hogy urát elveszítette, az ottani csuhások fondorkodásaikkal oly igen befonták a gyámoltalan özvegyet, hogy az, jóllehet az atyai házban az igaz hitben nőtt föl, most pápistább a legvadabb pápistáknál is, minden dolgában kikéri a papok tanácsát, s a szegény kis árvát is az ő szájuk íze szerint nevelteti.”

Raabba érkezvén, a doktor a belsőváros egyik szép terén megállíttatta a szekeret egy díszes homlokzatú, emeletes ház előtt, majd leszállván a szekérről bezörgetett a házba. Aligha lehetett azonban túlságosan szívesen látott vendég sógornéja házánál, mert egynehány perc múlva már újra ott állt a ház előtt egy tizenhárom-tizennégy esztendős forma, világos hajú, magas növésű fiúcska társaságában, kinek ládáját a szolgáló hozta utánuk. Amikor a gyermek meglátta, hogy bátyján s nénjén felül még két, számára ismeretlen személy is van a kocsiban, elvörösödött, és lesütötte nagy, barna szemét. Az út hátralévő részén az öreg doktor, kinek jósága messze fölülhaladta harciasságát, gyöngéd tapintatból egyetlenegyszer sem hozta szóba a fiúcska előtt a vallás dolgait, hanem inkább tanulmányai s édesanyja egészségi állapota felől kérdezgette a gyermeket, de ezzel is fölhagyott rövidesen, mert látta, hogy az igen nagy zavarban van a két idegen társaságában, s mélyen elvörösödik, valahányszor valaki őhozzá intézi szavait. Akkor pedig egyenesen bíborszínűre vált szép vonású arca, amikor egy ízben én is kérdeztem tőle valami csekélységet Güns városával kapcsolatban, ahol született s nevelkedett, mert eszembe jutott, hogy annak idején hallottam valamit a Susannát látogató szolgálóleányok egyikétől, ki arról a környékről származott el, s e dolog azóta is fúrta az oldalamat: nevezetesen, hogy vajon igazat beszélt-e a leány, amikor azt állította, hogy olykor, kemény telek idején, a farkasok a közeli erdőkből a városba sereglenek, s nemegyszer egészen a főtérig is elmerészkednek? Talán rokonai laknak arrafelé, Frau Lehmann? – nézett rám megélénkült érdeklődéssel az öreg doktor, miközben öccse rettentő zavarában meg-megbicsakló nyelvvel azt hebegte, hogy ő maga ugyan nem látott még a városban soha egyetlen farkast sem, de hallott róla az öregektől, hogy a régi időkben csakugyan megesett az efféle… Nem, feleltem a doktor kérdésére majd akkora zavarban, ha más okokból is, mint a gyermek, nincsenek rokonaim arrafelé. Ezt a dolgot a farkasokkal egy odavalósi leánytól hallottam még gyermekkoromban, s annak idején, emlékszem, erősen foglalkoztatta képzeletemet, olyannyira, hogy még álmaimban is sűrűn megjelentek eme farkasok: néha az ablakon bámultak befelé tüzes, zöld szemükkel, máskor az utcán szegődtek a nyomomba, egyszer meg éppenséggel mintha a háztető gerincén ült volna egy hatalmas, fehér farkas és onnan vonított volna a holdra…

Ennek a farkasos históriának mindenesetre meglett az az áldásos következménye, hogy az út hátralévő részében már sem énnekem, sem a fiúcskának nem kellett több zavarba ejtő kérdésre válaszolnunk, mivel a szó ettől fogva részint az időjárásra, részint az álmokra fordult. Az öreg doktor kezdte a dolgot, ki nagy igyekezettel próbálta eszébe idézni, melyik évben is lehetett az az emlékezetesen kemény tél, amikor a madarak röptükben megfagyva hullottak alá, s az emberek napokra bennszorultak a házakban a nagy hó miatt. 76-nak a tele lehetett az, szólt közbe fölélénkülve apám, ki mindaddig jószerivel egy szót sem szólt, s még hozzátette, azért emlékezik rá ilyen pontosan, mert az volt az az esztendő, amikor hosszú idő után először befagyott a tó, s ő napestig ott csúszkált a jégen kicsiny társaival, anyja intelmei ellenére, jóllehet utóbb bebizonyosodott, hogy az anyai aggodalom ezúttal sem volt alaptalan, mert egyik társuk, egy alig hétesztendős fiúcska csúszkálásai során messzire kalandozva a parttól valami hőforrás fölé szaladt, s beszakadt alatta a jég. Gyermekkorában maga is gyakran álmodott farkasokkal, mondotta nekem ezenközben az öreg doktorné, de még annál is gyakrabban egy Rübezahl nevezetű, vörös hajú óriással, kiről öreg szakácsnéjuk mesélt neki, csakhogy ő gyermeki tudatlanságában valamit összezavarhatott, s úgy értette, mintha ezen óriás ott lakna abban a komor külsejű házban, amely előtt napjában elhaladtak, s onnan indulna zsákmány után éjnek idején, mert mondani se kell, hogy ez az óriás természetesen emberhúson élt, s legjobban szerette a kicsiny leányok húsát… Igaz, még manapság is vannak bolondos álmai, ha ritkábban is, folytatta a doktorné. Egyszer például, nem is olyan régen, azt álmodta, hogy konyhájába lóháton s teljes fegyverzetben bevonultak Trautmansdorfnak, a város katonai parancsnokának katonái, hogy valami hadi célra mind egy szálig elrekvirálják férje kedves csemegéjét, a mézben eltett diót („Bizonyosan ezért emlegette az uram az imént, hogy a liktáriumos üvegjeimet féltem” – tette hozzá nevetve). De a dologban a legfurcsább az volt, hogy a sereg élén, maga is lóháton – és itt öreg barátném a fülemhez hajtotta a fejét, úgy suttogott bele közvetlen közelről, miközben pajkosan villogó pillantásával az urát vigyázta, de az, szerencsénkre, mélyen elmerült az apámmal folytatott beszélgetésben, s nem ügyelt többé az asszonyok fecsegésére –, a sereg élén, állig fölfegyverkezve, a városi helyőrség egyenruhájában, maga az özvegy lovagolt, kinek orra alatt jókora, hegyesre pedert bajusz díszelgett…

(Még egy dologra emlékszem ennyi idő múltán is igen elevenen az Ödenburgba vezető szekérutunkból: ahogyan a sík vidéket lassanként erdőkkel borított dombok váltották föl, s a messzeségben már egy kéklő, magas hegy nyáron is hófödte csúcsa is fölködlött előttünk a párás, augusztus végi hőségben, amely ólomként ülte meg tagjainkat, egyszerre csattanó, cuppanó vagy pukkanó hangok sorára lettem figyelmes, melyek, úgy tetszett, az úton végiggördülő kerekek alól jönnek, s még mielőtt a hang forrásával tisztába jöhettem volna, úgy éreztem, hogy ehhez foghatóan viszolyogtató hangot még életemben nem hallottam. A jószívű doktor, ki maga is fölfigyelt a hangra, megkérte a gazdát, kinek kocsiján utaztunk, állítsa meg a szekeret kis időre, amit az kissé morgolódva meg is tett. „Békák” – mondotta az öreg doktor, s amikor kihajoltam a kocsi ablakán, láttam, hogy előttünk az úton, mint valami egyiptomi csapás, apró, barnás-vereses hátú békák tömege özönlik ugrándozva az út egyik oldaláról a másikra vég nélküli sorban. Bizonyára az átellenben elterülő tó felé igyekeztek valami közeli mocsárból, s amikor nyakamat tekergetve az út mögöttünk fekvő szakaszán végigpillantottam, parányi, torzszülött emberi lényekére emlékeztető, szétzúzott tetemüket és zöldes-fekete, ragacsos vérüket is látni véltem az út porában.)

 

Nem hagyott azonban sorsunkra bennünket a jólelkű öreg házaspár azután sem, hogy megérkeztünk Ödenburg városába, amelynek utcái és lakói élénken éltek ugyan apám emlékezetében, ám, mint kitűnt, az itteniek már legföljebb homályosan emlékeztek apámra, „a patikus kisebbik fiára”, többségük pedig azt is elfelejtette már, hogy a világon van. Ezért, s némileg talán azért is, mert azt remélte, apámmal könnyebben tudnak majd egymás kezére dolgozni, mint hebehurgyább és megbízhatatlanabb fivérével, az öreg doktor eleinte gyakran hívogatott bennünket magához vendégségbe. Egy szép, emeletes házban laktak az Új utca Sópiac felőli végében, nem messze a várfaltól és az új bástyától, amelyet nem sokkal odaérkezésünk előtt emeltetett a város olasz építőmesterek irányításával. Talán ha két-háromszáz lépésnyire lehetett a doktorék háza a miénktől: emlékszem, milyen gyakran igyekeztünk hazafelé apámmal sötétedés után e rövid útszakaszon, miközben egyszer-egyszer aranyszínre vált hópelyhek kavarogtak az apám kezében himbálózó lámpás fénykörében, másszor pedig még lámpásra sem volt szükségünk, olyan erős fénnyel világított a hold, melynek zöldes, borzongató világosságánál a csúcsos tetejű házak, de még a vaskos torony is mintha elveszítették volna kiterjedésüket, s kemény papirosból kivágott játékházakra vagy a vándor mutatványosok bódéjában fölállított díszletekre emlékeztettek. Emlékszem, hogyan bukdácsolt esős napok estéin a lámpás vetette sárga fényfolt pocsolyáról pocsolyára, s hogy verődött vissza a néma házak fekete tükörképe e tócsák sötéten csillámló felületén, mintha valamely elsüllyedt város vagy a holtak föld alatti birodalmának egyik utcája tűnt volna át foltokban a föld fölázott kérgén s derengene föl lábaimnál egy-egy pillanatra, amikor tekintetemmel a sáros utat vigyázva, kissé fölfogott szoknyával, óvatosan kerülgettem e pocsétákat. Emlékszem, mennyire megijedtem, amikor első ízben igyekeztünk haza a doktoréktól sötétedés után, s ahogyan apám egy nagyobb pocsolyához vagy egyéb akadályhoz érkezve kissé magasabbra emelte a lámpást, hirtelen két ádázul vicsorgató kőszörnyeteg ugrott ki a fejem magasában a sötétségből, mintha csak most érkeztek volna denevérszárnyon a pokol valamely bugyrából, vagy még inkább, mintha örök időktől fogva ott gubbasztottak volna az én érkezésemre várva, hogy most rám vessék magukat.

A doktorék szép, tágas házát a doktorné örökölte édesatyjától, egy gazdag kereskedőtől, kinek ő volt egyetlen gyermeke. Abban a teremben (szobának nem nevezhetem, mert méretére nézve valóságos terem volt), ahol a vendégeket fogadni szokták, mindenféle táncoló alakok voltak a falra festve, s amikor először jártunk náluk, s öreg barátném karját az enyémbe fűzve körülvezetett a házban, e szobába érve nevetve mesélgette, mennyire foglalkoztatták képzeletét kisleány korában ezek a szőlőkoszorús, repdeső ruhájú táncosok, s hogy esténként, a gyertyák lobogó világánál, amikor egy időre őt is beeresztették a vendégek közé, minekelőtte dajkája lefektette volna, úgy tűnt föl előtte, mintha megelevenednének és mozognának, kiváltképp akkor, ha valami ünnepi alkalomból atyja zenészeket fogadott, s azok ott muzsikáltak a festett falak között. Gyakran igyekezett azután is rajtaérni e festett táncosokat, beszélte mosolyogva, hogy napvilágnál is tovább folytatják titkos életüket, amikor magukra maradnak a szobában, s néha a kulcslyukon át leselkedett rájuk, másszor meg, ha egymaga maradt ott, lekuporodott a szoba sarkába, s hosszú időn át meg sem moccant, hogy éberségüket elaltassa. Öreg barátnémat hallgatva valami irigységféle sajdult a szívembe: irigyeltem tőle e tiszta és áttetsző életet, amely egyenletesen, egyazon helyszínen folydogált a kisgyermek kortól a késő öregségig s a már nemigen távoli halálig, s bárki pillantását nyugodtan állja, mert nincsen benne semmi színlelés, semmi kétes és rejtegetni való, ami nem viseli el a napvilágot.

E táncoló alakokkal díszített teremben gyűltünk össze akkor is, amikor a doktorék első ízben hívtak össze nagyobb vendégséget a tiszteletünkre. Apám a férfiak körében, tőlem távol, a terem másik végében beszélgetett újdonsült ismerőseivel, én pedig már egy ideje elárvultan álldogáltam egy ablakmélyedésben, mert öreg barátnémat háziasszonyi teendői máshová szólították, s én senkit sem ismertem az egész gyülekezetből. Nem messze tőlem három-négy fiatalabb asszony és leány álldogált csoportba verődve s élénk beszélgetésbe merülve, s közben időről időre felém pillantottak. Ahogyan méregettek, az a gyanúm támadt, hogy talán az én állapotomról folyik köztük a szó, tetejében akkora hévvel, egymás szavába vágva vitatkoztak egymással, hogy szívemet összeszorította a rémület. Mindhiába emlékeztettem magamat rá, hogy ha annak vélnek, akinek mondom magam, akkor ezen állapotomat teljességgel rendjénvalónak kell találniuk. S mint a kígyó bűvölte madár, valósággal megdermedtem a rémülettől, amikor egyikük, egy szép, magas termetű, tüzes fekete szemű és kedves arcú ifjú asszony, ki helyzetem fonákságát alighanem átláthatta, kivált a csoportból, és nagy sebbel-lobbal odajött hozzám. Megragadta a kezemet, és jóságosan, de pajkosan villogó szemmel reám mosolygott.

– Egyet se aggódj, nem lesz semmi baj! Bízd csak mireánk a dolgot: nem fognak megtudni semmit! – mondotta vidám, cinkos hangon, én pedig hökkenten, értetlenül meredtem rá, és kevés híja volt, hogy valami vigyázatlan szó ki nem csúszott a számon, mert megzavart elmémmel egy szemvillanásnyi ideig azt képzeltem, hogy ezek az asszonyok mindent tudnak valódi helyzetemről, és mégis a segítségemre akarnak lenni.

– Ugyan, hiszen azt sem tudja szegény, miről beszélsz! – szólt közbe nevetve egy másik, alacsonyabb termetű társnéja a négyből, az is még eléggé fiatal, s öltözéke után ítélve még leány. Azzal mindnyájan körém gyűltek, hogy elmondják, miről tanácskoztak az imént, s miben kívánnak segítségemre lenni. Bizonyára tudom, kezdte a szép, tüzes szemű fiatalasszony, hogy amióta a város kénytelen volt megválni prédikátoraitól, a polgárok, semhogy a pápista papok hamisságait hallgassák és az ő kezökből vegyék a szentségeket, rendszeresen kijárnak Nyékre és Kereszttúrra, hol száműzött prédikátoraik igehirdetését hallgathatják, s a gyermekeiket is oda viszik kereszteltetni. Spillinger plebános, ki ezen erősen bosszankodik, legfőként mert így elesik a stólapénztől, szúrta közbe egy másik, testes, nevetős képű asszony, örökösen a püspökhöz szaladgál panaszkodni a városra, annak pedig amúgy sem kell sok biztatás, hogy e panaszokat az udvarnak továbbítsa, mert már amúgy is orrol az ödenburgiakra hitbéli állhatatosságuk és a pápista zsarnoksággal való bátor szembeszegülésük miatt. Igaz, már eddig is pénzbírságot kellett fizetniök mindazoknak, akiket rajtakaptak, hogy a város falain kívül esküsznek vagy kereszteltetik meg újszülöttjeiket, mindazonáltal a tanács, amelynek java része maga is evangelikus érzelmű („Csakhogy gyáva!”, szúrta közbe égő szemmel a negyedik, egy magas, szikár fiatal nőszemély), igyekezett szemet hunyni s lehetőség szerint senkit sem rajtaérni Nyékről vagy Kereszttúrról hazatérőben, mert tudja, mekkora fölzúdulást keltene a jóérzésű polgárság körében, ha valakit súlyosan megbüntetnének közülük csak azért, mert saját lelkiismeretének szavát követte, s nem a tanács rendelkezéseit („Márpedig tudjuk, hogy inkább Istennek kell engedelmeskednünk, semmint a Cézárnak!”, szólt közbe ismét hevesen a szikár, fiatal nőszemély). Idővel azonban a püspök megsokallta ezt a dolgot, s panaszra szaladt a főherceghez, az pedig ráförmedt a tanácsra, s rákényszerítette, hogy rendelje el: a bábák kötelesek minden születést, amelynél segédkeznek, jelenteni a tanácsnak. Amikor a bábák, dicséretes bátorsággal, megtagadták, hogy eleget tegyenek e rendelkezésnek, a tanács bezáratta őket a torony aljába, honnét csak úgy szabadulhattak, ha kötelezik magukat: két napon belül jelentik, ha tudomásukra jut, hogy valamelyik háznál gyermek született. Azóta a város hat bábája közül ki szorgalmasabban, ki lanyhábban igyekszik e kötelezettségének eleget tenni, de ők, mondotta a tüzes szemű fiatalasszony, hangját kissé halkabbra fogva, s közben biztatóan rám mosolygott, tudnak egyet, egy bizonyos Kornhuberné nevezetűt, akiben meg lehet bízni, mert öt napnál korábban soha nem jelenti a születést, s azalatt bőségesen van idő megjárni Nyéket vagy Kereszttúrt. E Kornhuberné szükség esetén akár azt is tanúsítja, hogy az újszülött életveszedelemben forgott, és kénytelenségből kelletett mindjárt a születés után, ott a háznál, nem papi személy által megkereszteltetnie…

– Te! Ezek a Kornhubernét akarják elhívatni hozzá! – kiáltott oda a másik szobában foglalatoskodó urának az öreg doktorné, amikor néhány nappal később elbeszéltem neki, miről folyt a szó köztem s a többi vendég asszonyok között, majd fiatalos fürgeséggel fölpattant a székből, s a másik szoba felé sietett, ahol az öreg doktor valami orvosi eszközét vizsgálgatta éppen. A doktor felesége vádló szavai hallatán lesunyta a fejét, és zavartan hümgetett, majd szemlátomást bűntudatosan valami affélét mormogott, hogy ez a Kornhuberné nevezetű asszony mostanában megemberelte magát, s amióta ő egyszer-kétszer rápirított, senki nem látta részegen, legalábbis senki nem panaszkodott rá.

– Nem hát, mert ezek az eszelősök azt sem bánják, ha a fejére ejti a gyermeket, csak nehogy a pápista pappal kelljen megkereszteltetniük! – pattogott az öreg doktorné, majd erélyesen becsukta a két szoba közti ajtót, s így a szóváltásukból többet nem hallottam, de később megtudtam valakitől, hogy e Kornhuberné nevezetű bába korábban többször is részegen segédkezett a születéseknél, s egy ízben csakugyan elejtette az újszülöttet, egyesek szerint a padlóra, mások szerint az odakészített, forró fürösztővízbe, de az özvegy, hűséges emberei által, addig puhítgatta a kárvallott családot, míg azok elálltak tőle, hogy jelentsék a dolgot a tanácsnak, amely különben bizonyára megtiltotta volna a bábaasszonynak, hogy folytassa a mesterségét. E Kornhuberné ettől fogva kezes báránya lett az özvegynek, s kevés pénzért vagy csak a lekötelezettség érzésétől indíttatva is majd minden esetben késlekedett a születés bejelentésével mindaddig, amíg meg nem történt a keresztelő Nyéken vagy Kereszttúron.

Énnekem azonban a Kornhuberné dolga csak egy volt gyötrő aggodalmaim sorában, s nem is a legnagyobb. Igaz, az első ödenburgi napokban apámat egészen eltöltötte az újra föltalált régi helyek és tárgyak fölött érzett öröm, s úgy tetszett, egy időre más gondolat számára nem is maradt hely elméjében. Hol egy varróasztalka, hol egy öreg támlás szék mellett állt meg párás, távolba vesző tekintettel szemlátomást emlékeibe merülve, máskor egy ezüsttel futtatott ónpoharat forgatott meghatottan a kezében, mondván, az övé volt kisgyermekkorában, és szegény édesanyja másnak nem is engedett inni belőle. Bejártuk kettesben a várost, s apám elmutogatta, melyik házban ki lakott annak idején, hol volt az iskola, hol a régi ispotály: lassacskán úgy éreztem, szinte jobban kiismerem magamat a huszonöt-harminc év előtti Ödenburgban, mint az az idő szerint valóban. Körbesétáltunk a várfal mentén, honnan jól szemügyre vehettük a várárkon túl csillámló halastavakat s a távolabb kéklő szőlődombokat, s apám régi szüretekről beszélt, meg arról, hogyan fürödtek gyermekkorában meleg nyarakon pajtásaival egyik-másik tóban s miként igyekeztek halat fogni puszta kézzel vagy mogyoróvesszőre csomózott zsineggel, a halastó gazdájának nagy bosszúságára. Szép, verőfényes volt abban az évben Kisasszony havának még a legvége is, s nekem már-már úgy tetszett, mintha visszatértek volna azok a lőcsei idők, amikor kettesben éldegéltünk apámmal, jobban mondva hármasban Helena asszonnyal – kiváltképp, hogy Helena asszony utódját is sikerült megtalálnunk, ki, igaz, külsejében és magaviseletében csöppet sem emlékeztetett elődjére, de abban mégis, hogy ügyes és tapasztalt volt a ház körüli teendőkben, s az én dolgomat jócskán megkönnyítette. Az a szép, tüzes szemű, Lucia nevezetű fiatalasszony, kit a doktoréknál ismertem meg, keresett föl néhány nappal későbben azzal a hírrel, hogy tud számomra egy megbízható szolgálót. Rövidesen be is állított ezzel a Margit nevezetű leánnyal, kinek külseje láttán először valósággal megrettentem, mert hórihorgas, csontos, beesett arcú személy volt, két savószín, dülledt szeme szinte kiugrott a fejéből, haja pedig akár a csepű, amit a kisleányok rongybábuira biggyesztenek haj gyanánt, ráadásul alig lehetett szavát venni, hanem csak mordan s – legalábbis az én érzésem szerint – fenyegetően rám meredt egy pillanatra, ha mondtam valamit neki, s azután tette a dolgát szótalan. A munka azonban csakugyan égett a keze alatt, s ha én valami teendőről megfeledkeztem, tette magától, ami soron következett. Egy ideig, igaz, féltem tőle, mert attól tartottam, talán az özvegy küldhette a nyakamra, hogy kémkedjék utánunk, de ő maga olyan hallgatagnak és elzárkózónak mutatkozott, s oly kevés érdeklődést mutatott azon dolgaink iránt, amelyek nem kapcsolódtak közvetlenül a háztartás ügyeihez, hogy ezt a gondolatot végül is elvetettem.

Mindent összevéve, ezen első, Ödenburgban töltött hetekben akár még boldognak is érezhettem volna magamat, ha ott nem munkál lelkemben egész idő alatt a lelepleztetéstől való félelem. E félelem egyik részében nyilván apám is osztozott, s úgy vélem, a titkolózás neki is megkeseríthette a szeretett szülővárosába való visszatérés örömét. Anélkül, hogy ebben megállapodtunk volna egymással, igyekeztünk mindketten lehetőség szerint az igazság minél nagyobb részét használni fel építőkőnek az ámítás épületéhez, s így az emberekben félig akarva, félig akaratlanul azt a meggyőződést ültettük el, hogy apám (a valóságos) már kisleány korom óta ismer engem, mivel apám (a képzeletbeli) a lőcsei patika előző tulajdonosa volt, s apám (a valóságos) őmellette segédkezett ifjabb éveiben. Végezetül pedig apám (a képzeletbeli) elhunyta után megvásárolta özvegyétől a patikát, engem pedig, amint fölserdültem, elvett feleségül. Ez a megoldás fenyegetett a legkevésbé azzal a veszéllyel, hogy valamely vigyázatlan szóval eláruljuk magunkat, s mivel szerencsétlen mostohámat amúgy sem ismerte Ödenburgban senki, nem volt miért megkísértsem, hogy az ő személyét és körülményeit, mint valami farsangi álcát, magamra öltsem. Így hát az a személy, akinek ki kellett adnom magamat, sok tekintetben azonos volt azzal a másikkal, aki valójában voltam, ha ugyan voltam még valaki valójában. Mintha ennenmagamra is a térre nyíló üvegablak kerek ólomkarikáin keresztül tekintettem volna: a hazugság, akár a vastag üveg, kikezdte: szivárványos fénnyel rajzolta körül, megnyújtotta és elgörbítette a valóságos alak rajzát, melynek eredeti formái mindazonáltal sok helyütt egybeesnek e csalképéivel.

S hogy az első ödenburgi heteket baj nélkül átvészeltem, vérszemet kaptam, s könnyelműen reménykedni kezdtem, hogy talán éppígy elhárul az a másik veszedelem is, amelyet a gyermeknek alkalmatlan időben való érkezése idéz a fejemre, amitől apámnak rá kell eszmélni, hogy félrevezettem bukásomnak nemcsak idejére, hanem annak módjára s előidézőjére nézve is. Abban reménykedtem botorul, apám a szíve mélyén mindvégig tisztában volt vele, hogy nem mondtam igazat, s minekutána hallgatólagosan tudomásul vette, ezt a dolgot nem kívánja többé bolygatni és kettőnk között szóba hozni. Hiszen nem leplezhet le anélkül, gondoltam, hogy egyúttal le ne leplezné ama másik, jóval súlyosabb hazugságot is, hogy nem az vagyok, akinek a városban gondolnak, azzal pedig a tulajdon fejére is majd akkora bajt zúdítana, mint az enyémre. S ha talán kételkedik is benne, hogy csakugyan édesleánya lennék, mégiscsak szeret engem atyai szeretettel, s nem hánytorgatja többé ballépésemet, hanem inkább mindent megtesz, hogy megvédelmezzen az e világi igazságszolgáltatástól…

Nem sok idő múltán azonban keservesen csalódnom kellett ebbéli reményeimben. Már a vége felé jártunk Kisasszony havának, s apám gondolatai kezdtek a szürettel kapcsolatos teendők körül forogni annál is inkább, mivel abban az évben, mint már mondottam, a meleg, verőfényes idő Kisasszony havában mindvégig kitartott, s korai szüret ígérkezett. Apám éppen azt latolgatta, Szent Mihály havának második vagy harmadik hetére fogadja-e föl az embereket, amikor egyszer csak kis időre megállt a beszédben, erősen eltöprengett, azután rám nézett, és azt kérdezte:

– Teneked voltaképpen mikor is jön el az időd, Orsolya?

Jóllehet e kérdéstől már régen tartottam, most mégsem álltam készen a felelettel. Úgy gondolom, talán Szent Mihály havának vége felé, dadogtam hosszas hallgatás után, legalábbis ha jól számolom…

– Az nem lehet! – pattintott az ujjával türelmetlenül apám. – Gondold csak meg: azok a haramiák – a katonákat értem – még karácsony előtt, úgy Szent Miklós napja táján garázdálkodtak a városban…

– Dehogyis, rosszul emlékszik apám – hebegtem alattomosan és gyáván, és rémületemben ismét „apámnak” szólítottam, jóllehet ezt egy ideje igyekeztem négyszemközt is elkerülni –, már Kiskarácsony után történt, hiszen még panaszolta is apám, hogy azok a latrok még a karácsonyi pulyka maradékát is elvitték!

S alighogy kimondtam, magam is hinni kezdtem benne, s szinte hallottam is képzeletemben apám indulatos és mostohám siránkozó hangját, amint a pulykát panaszolják, holott jól tudtam persze én is, hogy csakugyan Karácsony havának első napjaiban jártak nálunk a katonák.

– Hát neked kell jobban tudnod… – hagyta rám apám kedvetlenül, s egy vagy két napig nem bolygatta a dolgot.

– Te mégiscsak alighanem tévedsz, Orsolya… – szólalt meg egyik nap a vacsoránál, s eltolta maga elől a tányért. Már egy ideje láttam, hogy nem eszik, hanem összehúzott szemöldökkel rágódik valamin, és tartottam tőle, hogy megint az én dolgom jár az eszében. – Tisztán emlékszem, hogyan süvített be Kiskarácsony napján a havas szél a törött ablakon keresztül, amelyikből a katonák kiverték az üveget!

– Az az ablak már korábban betörött! Valami gyerekek behajították egy jókora kővel… – feleltem megátalkodottan, szememet a tányéromra szegezve, hogy elkerüljem a pillantását. – Hát nem emlékszik? Még az új cserépkályhát is megkarcolta a kő… Ott leltünk rá a tövében, egy kis víztócsában, mert alighanem hóból tapasztott golyóbisba gyúrhatták belé azok a rossz kölykök – erősködtem, s közben a tőlem telhető legártatlanabb pillantással néztem apám szeme közé, remélve, hogy e valószerű részletek hatására inkább tulajdon emlékezetében inog meg a bizalma, semmint énbennem. És különös, de hirtelen én is ott láttam magam előtt azt a sosemvolt követ: ott szürkéllett a lőcsei házunk nagyobbik szobájának a padlóján, akkora volt, mint egy kicsiny gyermek ökle, és olyan szépen csillogott a megolvadt hólétól, mintha ezüstér szaladna benne…

Apám gyanakodva, összehúzott szemmel nézett rám, s láttam, hogy a harag küzd benne a bizonytalan reménységgel, hátha mégis igazat beszélek. Azután csak legyintett ingerülten, és magamra hagyott, én pedig kissé föllélegzettem, bár sejtettem, hogy a legügyesebb hazugság árán is csak rövidke haladékot vásárolhatok magamnak, és csakugyan úgy is volt.

– Akárhogyan is, most már mindenképpen rövidesen eljön az időd – kezdte rá megint apám vagy egy héttel későbben, ahogyan a szőlőből igyekeztünk hazafelé, ahol a szőlőlevelek csipkés szoknyája alatt a pókhálós fürtök némelyike, melyben a szemek növekedtükben négyszögletűre préselték össze egymást, az elmúlt hét sűrű esőiben már szeszes szagú rothadásnak indult. Ahogyan egymás mellett lépegettünk a ködös, ősz eleji alkonyatban, mintha valami víz alatti táj tört fényében haladnánk, kis időre elfogott a kísértés, hogy mindent elmondjak neki úgy, ahogyan volt, s ha már a világ előtt tettetni kényszerülünk, legalább egymás iránt legyünk teljes bizalommal. Amint azonban ő maga hozta ismét szóba a dolgot, megmerevedett egész testem, mint a vadon élő állaté, ha gyanús zajt hall.

– Sehogyan sem értem, hogyan számolhattad el magadat ennyire… Hiszen úgy terveztük, hogy legfeljebb két hetet töltünk majd Lázárfalván, a bátyáméknál, s amint fölkeltél a gyermekágyból, Kisasszony havának a közepe táján indulunk Ödenburgba… Akkor még teneked is úgy kellett emlékezned, hogy karácsony előtt esett az a dolog! – Apám, míg ezeket mondotta, ingerülten pattintott ökölbe szorított kezének két ujjával, mint ki csak nagy nehezen tudja fékezni indulatait. – Te, Orsolya, biztos, hogy igazat beszéltél? Csakugyan a katonától van az a gyerek? Nem csapsz be engem? – nézett rám rettenetes szemekkel, de azért egy kis zavarodottságot is láttam a tekintetében, mert nem volt egészen bizonyos a dolgában. – Tudod, hogy mindenemet, talán még az életemet is kockáztatom, csak hogy téged megvédelmezzelek, s nem várok érte cserébe semmi egyebet, csak annyit, hogy te is légy bizalommal énhozzám. Miért titkolod el, kitől van a gyerek? – támadt rám lángoló szemekkel. – Talán nem is a magad bűnét akarod takargatni, hanem a latrodét?

– A hajdúktól féltett, azért hozott el hamarébb Izsákfalváról… Akkor azt mondta, addig maradhatunk Lázárfalván a bátyjáéknál, ameddig csak szükséges… Nem értem, most miért engem hibáztat – vágtam vissza elcsukló hangon, mint kit a sírás kerülget. Egy szempillantásnyi időre magam is elhittem magamnak, hogy alaptalan gyanú miatt zaklatnak, és valóban sírva is fakadtam. Apám csak nézett rám felhős arccal, aztán a halántékára szorította jobb tenyerét, mintha a téboly kerülgetné.

– Meg fogsz te engem tébolyítani, Orsolya! – mondotta csakugyan szörnyű hangon, de aznap nem faggatott tovább.

 

Új ismerőseimről, kik a doktoréknál a bábaasszony s a keresztelő felől megnyugtatni igyekeztek, későbben öreg barátném, a doktorné elmondott nekem egyet-mást. A tüzes szemű, szép fiatalasszony annak a Pápai Imre nevezetű aranymívesnek a leánya, ki bécsi fogságuk idején a tanács tagjai közül egyedül utasította el a kötelezvény aláírását, szégyenbe hozva ezen állhatatos viselkedésével a többi tanácsurakat. A szikár, éles arcvonású, indulatos leány a húga annak az iskolamesternek, kit a jelenlegi plebános egy ízben többek előtt arcul csapott, mivel e Magister Zeitvogel, ki az ifjúságot a latin iskolában szorgalmasan oktatta görögre és latinra, az ifjakat a pápista misétől s vecsernyétől gyakran visszatartotta, ráadásul a tiltott lutheránus zsoltárokat énekeltette velük a temetéseken a pápista cantiók helyett. A harmadik, apró termetű leány, ki oly zajtalanul osont, mint a macska, s szemét többnyire a földre sütötte, míg beszélt, a másik száműzött tanítónak a leánya, annak, ki az alsóbb osztályokat oktatta, míg csak menekülnie nem kellett őneki is. Ekkor kisebbik leányát, eme Márta nevezetűt is magával vitte (a nagyobbik ekkor már férjnél volt itt a városban: húga nagy bánatára egy pápista mészáros volt az ura). Utóbb azonban az iskolamester állítólag belepusztult volna a száműzetéssel járó viszontagságokba, legalábbis kisebbik leánya így beszélte városszerte („Részegen beléfulladt az árokba”, az én gonosz nyelvű öreg barátném viszont így tudta a dolgot), s a szerencsétlen árvának nem maradt más választása, mint hogy visszatérjen a városba, s nénjének, a pápista mészáros feleségének a fedele alatt húzza meg magát, ő maga azonban az egyik legbuzgóbb követője maradt az ágostai hitvallásnak, s bizalmasa – egyesek szerint spionja – az özvegynek, aki gyakran az ő szájával adja a gyülekezet tudtára kívánságait, ahogyan a száműzött Magister Jonas pedig az özvegyével.

Nekem a doktoréknál megismert három fiatal nőszemély közül eme Márta nevezetű tetszett a legkevésbé, s nemigen örvendeztem, amikor néhány nappal a doktoréknál való megismerkedésünk után beállított hozzánk. Ki azonban mégsem kergethettem, és szófukarságom, úgy látszik, nemhogy elvette volna a kedvét, hanem inkább csak még jobban fölcsigázta a kíváncsiságát, olyannyira, hogy rövidesen mindennapos lett nálunk. E látogatások eleinte igencsak terhemre voltak, mert úgy éreztem, e leánnyal szemben kiváltképpen résen kell lennem, s hogy elvesztem, ha valami vigyázatlan szó éppen őelőtte csúszik ki a számon. Már akár csakugyan az özvegynek kémkedett, akár a saját kíváncsisága ösztökélte, mindenesetre igen értett hozzá, hogyan altassa el beszélgető társának éberségét, s hogyan szedje ki belőle mindazt, amit az inkább megtartott volna magának. Amúgy eléggé beteges külsejű leány volt, arca sápadt, mintha csak az imént lábolt volna ki valami súlyos nyavalyából, s a szeme környéke mindig kissé vereses. Lágy, csöndes, szelíd hangon beszélt, s nem nézett arra, akihez szólott, hanem szemét az ölébe sütötte. Örökké valami kendőcskét vagy egyéb varrnivalót hordott magánál, s valahányszor olyan tárgyra fordult a beszéd, amelyről gyanította, hogy beszélgető társnéja jobb szeretne inkább hallgatni róla, ezt a kendőcskét kezdte simogatni lassú, egyforma mozdulatokkal, mintha macska volna, miközben szája alig látható, elégedett mosolyra húzódott. Én azután rövidesen megtanultam, hogy ilyenkor kell a leginkább résen lennem vele szemben. Szokása volt az is, hogy valahányszor azt hitte, sikerült szavaival valamely érzékeny pontomon eltalálnia, hirtelen fölpillantott, s hideg, szürke szemével úgy nézett merően az arcomba, élesen, fürkészően, ahogyan a bíró nézhet a szegény bűnösébe, ha olyan kérdést tett föl neki, amelyre válaszolva valamely óvatlan szavával könnyen bajba keverheti magát.

Szerencsémre a leány nem azon ügyeim után vizslatott, amelyeket én minden erőmmel titkolni szerettem volna, hanem csupa olyan dologra volt kíváncsi, amelyben teljességgel tisztának tudhattam magamat, például, hogy nem paktálok-e titokban az „ellenséggel”, vagyis a pápistákkal, vagy ami még annál is rosszabb, a grófné környezetével. Azonfelül, azt hiszem, szívesen rám sütött volna valami szerelmi históriát is, ha teheti: ezen igyekezetén keserűen mosolyogtam magamban, s gyakran elképzeltem, milyen képet vágna, ha csak sejtené is a valóságot…

Egy reggel, Kisasszony havának vége felé, amikor úgy egy hónapja lehettünk Ödenburgban, azzal állított be ez a Márta, hogy jó híre van számomra: az özvegy szeretne megismerni engem. A fülébe jutott, hogy most érkeztünk Lőcséről, és azt reméli, megtudhat tőlem egyet s mást az ottani állapotokról, valamint, hogy a tőlem hallottak segítik megbizonyosodni más, egyéb forrásokból származó hírek igazságáról avagy hamisságáról. Én majd meghaltam rémületemben, amikor meghallottam, hogy az özvegy bizonyos kapcsolatokat tart fenn Lőcsén vagy annak környékén lakozó személyekkel, s csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor Márta, nem is sejtve, mekkora követ hengerít le ezzel a szívemről, elsusogta, hogy az özvegy a késmárki pap feleségével s még egynehány más késmárki személlyel áll levelezésben, és Lőcsén egyáltalán nem ismer senkit, hiszen éppen ezért is szeretne annyira kifaggatni engem az ottani állapotok felől. Én ugyan jobb szerettem volna kitérni e megtiszteltetés elől, s valamit hebegtem a fölgyülemlett házi teendőkről, de látogatóm mintha meg sem hallotta volna, közölte, hogy másnap öt óra tájban értem jön, s azzal útjára ment.

Mi tagadás, egy kissé magam is kíváncsi voltam eme nevezetes özvegyre. A Sópiacnál lakott, eléggé szép, emeletes házban. A ház berendezése néhány értékes szőnyegtől eltekintve föltűnően egyszerű volt. Itt nem voltak semmiféle táncoló alakok a fogadószoba falán, vagy ha voltak is valaha, régen lefestették őket. Az asszonynak, aki e fehérre meszelt falak között, a kevés és dísztelen bútorokkal berendezett helyiségben fogadott bennünket, hatalmas, kidülledő fekete szeme volt, hajlott orra inkább valami régi időkben élt hős vagy hadvezér ábrázatára kívánkozott volna, semmint fehérszemélyére, ajka azonban olyan keskeny, szája pedig olyan rózsás és parányi volt, akár egy kicsiny leányé. Egyszerűen, mondhatni, komoran volt öltözve, talpig feketébe. Nekem, amint meglátott, a kezét nyújtotta, és tüzes, dülledt fekete szemével hosszan, szigorúan vizsgálódva nézett az arcomba. Szemöldökével intett Mártának, kísérőm pedig sűrű mentegetőzések közepette, mintha csak saját jószántából tenné, kiosont a szobából. Az özvegy helyet foglalt egy karszékben, s kis ideig engedett maga előtt álldogálni, miközben összehúzott szemmel még vizsgálgatott egy darabig (úgy vettem észre, látása nem a legjobb, s részben talán e fogyatékosságot igyekezett merev modorával elleplezni), majd fenséges mozdulattal hellyel kínált maga mellett egy, az övénél jóval kevésbé kényelmes támlás széken.

Örömmel látja, kezdte, hogy én nem hódolok a cifrálkodás bűnének, mint az fiatal asszonyokkal gyakran megesik, s nem aggatok magamra holmi aranycsipkéket, klárist és más efféléket.

– Remélem, máskor is ilyen mértéktartóan öltözködik? – kérdezte éles, szigorú pillantását szinte beléfúrva az enyémbe, miközben kissé megemelkedve a karszékében felém hajolt, majd amikor valami igenlésfélét rebegtem, megnyugodva visszaereszkedett.

– Tudja, itt nekünk nagyon kell ügyelnünk mindenre… A minap is följelentett bennünket a püspök az udvarnál, mondván, asszonyaink cifrálkodása után ítélve a város jóval magasabb adót is képes lenne megfizetni, mint amekkorát kivetettek rá. Az Isten tiszta igéjéhez való hűségünk miatt sanyargatnak bennünket! – sújtott ökölbe szorított kezével az özvegy a karszék támlájára, majd a Lőcsén tapasztaltakról kezdett faggatni. Mondottam, minket is igen sanyargatott és fenyegetett az elmúlt évben a győri püspök, de a Bocskai úr hadai közeledtének hírére megfutott, s azóta nem zaklatott bennünket. Mint azt bizonyára én is tudom, Kassa és más környékbeli városok fölesküdtek a fejedelem hűségére, s azóta békességben gyakorolhatják vallásukat. Mivel magyarázom, hogy Lőcse mindmáig megmaradt a császár hűségén?, kérdezte az özvegy, és oly szigorú, vádló szemekkel nézett reám, mintha személyesen én lennék a felelős Lőcsének eme kárhozatos viselkedéséért. Magam is oly zavartan mentegetőztem, mintha csakugyan az én lelkemen is száradna a dolog, mondván, a tanács már több ízben tárgyalt a fejedelem kapitányával, ki a várost megadásra szólította föl, s csak a császári hadak közeledése vetett véget a tárgyalásoknak, egyébiránt pedig a város még nem heverte ki azt a szörnyű csalódást és rémületet, amelyet akkor szenvedett el, amikor a fejedelem egyik kapitányát s véle vagy háromszáz főnyi katonaságot beeresztettünk, mikor is a hajdúk rettentően fosztogattak, s minden módon bántalmazták a tisztességes polgárokat s asszonyaikat s leányaikat… Ez utóbbi, lesütött szemmel elsuttogott szavaim hallatára az özvegy összeharapta keskeny ajkát, s olyan képet vágott, mint akinek valami undorító ételt próbálnak akarata ellenére leerőltetni a torkán. Nem is faggatott azután többet a szepességi városok általános helyzetéről, csak családi körülményeimről kérdezgetett eléggé hidegen, de azokból is leginkább az érdekelte, milyen hitben nevelkedtem atyám házában, s erre legalább nyugodtan válaszolhattam legjobb lelkiismeretem szerint. Végezetül megkérdezte még, mikorra várom a gyermeket, s kissé barátságosabb hangon, mint ahogyan odáig beszélt velem, ő is megnyugtatott, hogy ne aggódjak, ő maga személyesen gondoskodik majd róla, hogy a keresztelővel minden rendben legyen. Még a kezemet is megveregette futólag, én pedig igyekeztem minél hálásabb hangon köszönetet rebegni.

Mindazonáltal mégsem voltam egészen megnyugodva afelől, vajon nem vetett-e nekem tőrt az özvegy valamely kérdésével, vagy hogy nem adtam-e én magam egyik vagy másik ügyetlen válaszommal tápot a gyanúnak, s amikor másnap délután Márta jelentős és némileg vészjósló arccal állított be hozzánk, szívemet összeszorította a rémület. De azért igyekeztem legalább az arcvonásaimon uralkodni, ha már a lábam reszketésén nem tudtam, s a tőlem telhető legközömbösebb ábrázattal tessékeltem befelé vendégemet. Kis ideig némán, pillantásomat kerülve ült velem szemközt, majd szemét fölvetette, s merően az arcomba függesztette. Fejét szomorúan ingatva susogni kezdett, mondván, súlyos csalódást okoztam az özvegynek, s talán nem ártana máskor kissé jobban ügyelnem rá, miket beszélek előtte. Bizonyára nem voltam tisztában vele, folytatta lágy hangján szemét lesütve, s az ölében heverő hímzést simogatva, milyen sokat remél az özvegy s rajta kívül még mások is Bocskai úr hadainak megérkeztétől, különösen most, hogy hírét vették: rövidesen átkelnek a folyón, s alig egynehány héten belül itt lehetnek. Az özvegy abban bízik: ha a város fölesküszik Bocskai úr hűségére, azontúl mentek leszünk a püspök s általában a pápisták, kiváltképpen pedig a káptalanbeliek zaklatásától, kik a törökök által elfoglalt Győrből ide menekülvén s itt menedéket találván most igen grasszálnak, s nem restek Bécsbe szaladgálni s ott följelentgetni a várost.

De tán csak nem abban reménykednek, hogy Bocskai úr hadai egészen idáig eljutnak, kérdeztem rémülten, miközben fejemben a kiégett falvak, emberi csontból rakott gúlák s a „tatár” keléses nyakának és villogó késének képei kavarogtak, s egy szempillantásnyi időre még a fövennyel teli zsák durva vásznának szagát is ott éreztem az orromban. De bizony, hogy ebben, s ez korántsem csak hiú reménység, hiszen a napokban foglalták el Komárom várát, vagy talán még nem is hallottam róla? Mindenesetre az özvegy és a tanács egyik, igaz, kisebbik része, minél hamarábbi megérkeztükben reménykedik, s úgy látja, a városnak, ha meg akar maradni az igaz hiten, nincs más választása, mint megadnia magát, s fölesküdni a fejedelem hűségére. Ezért esett olyan igen zokon az özvegynek, amiket beszéltem, s neki, Mártának értésére adta, hogy erősen rossz néven venné, ha mi ketten apámmal széltiben-hosszában híresztelnénk a városban, miket tapasztaltunk Lőcsén Botschkai úr hajdúi részéről, s az embereket ezzel a megadás ellen hangolnánk. Azt mondja az özvegy, folytatta barátném hirtelen élesen reám pillantva, majd gyorsan újra lesütve a szemét, oly kevés fogékonyságot mutattam az igaz hit ügye iránt, oly önző és földhözragadt szemszögből szemlélem ezeket a dolgokat, hogy kénytelen arra gondolni, talán nem is voltam őszinte hozzá, s nem az vagyok, akinek kiadom magamat…

S ugyan, ki más lennék, kérdeztem közömbösséget erőltetve, bár tagjaim elernyedtek az ijedelemtől, s kevés híja volt, hogy oda nem ájultam látogatóm lábai elé a padlóra. Ő kis ideig némán simogatta az ölében fekvő párnahéjat, s közben ajka alig látható, elégedett mosolyra húzódott. Frau Spitteler (mert így hívták az özvegyet) úgy véli, az, aki ilyen közönyös a vallás ügyei iránt, lehetetlen, hogy az egy igaz evangelikus hitben nevelkedett volna… Hanem?, förmedtem rá türelmetlenül, s cipellőm orrával a padlót ütögettem nyugtalanságomban. Frau Spitteler úgy véli, folytatta lágyan látogatóm, vagyishogy inkább azt gyanítja, hogy te… – ekkor látogatóm fölvetette pilláit, s a két szürke szeme, mint valami dupla csövű puska két nyílása, az arcomba meredt –, úgy gondolja, hogy te igazából… hogy alighanem pápista hitben nevelkedhettél…

Nem tudom, a megkönnyebbülés tette-e, vagy helyzetem fonákságának átérzése, de látogatóm szavainak hallatán olyan szívből jövő kacagásban törtem ki, hogy a szemem könnybe lábadt, s rázkódó terhemet a két kezemmel kellett egy helyben tartanom.

– Hát… örülök, hogy te ezt ilyen mulatságosnak találod – mondá látogatóm savanyú képpel, s ajka kissé megrándult a csalódástól. – Pedig Frau Spitteler ritkán szokott tévedni – nézett ismét reménykedve az arcomba, hátha csak színlelem e fékezhetetlen derültséget, de amikor látta, hogy a kacagástól könnybe lábadt szememet törülgetem, nem szólt többet, hanem sietősen búcsúzkodni kezdett.

De ha az egyfelől fenyegető veszedelem, legalábbis egy időre, elhárult is a fejem fölül, ott volt még a másik, a súlyosabbik. Apám gyanakvását már korántsem sikerült ilyen könnyen elaltatnom, mint az özvegyét s Mártáét, mivelhogy neki alaposabb oka is volt e gyanakvásra, mint amazoknak. Hogy már a szüret is mögöttünk maradt, s a gyermek még mindig nem érkezett meg, apám mind sötétebb képpel járt-kelt körülöttem, s egy napon azzal állt elő, elhívatja hozzám a bábát, ezt a bizonyos Kornhubernét, hogy mondaná meg, mi lehet az oka ezen szokatlan késlekedésnek. S csakugyan, mindjárt másnap be is állított egy gyanús ábrázatú, lompos öltözékű, mézes-mázos modorú nőszeméllyel, ki engem mint valami eladó lovat mustrált s tapogatott végig nyirkos kezével, melynek érintésétől kilelt a hideg. Amikor apám a bába kérésére rosszkedvű arccal elhagyta a szobát, azt hittem, az asszony azért akart kettesben maradni velem, hogy alaposabban megvizsgálhasson, és igyekeztem legyűrni a viszolygást, amelyet e némber közelsége és érintése kiváltott belőlem. Csakhogy az asszony nem jött közelébb, hanem csak állt és méregetett még egy kis ideig gonosz, apró szemével, majd elvigyorodott.

– Hát mit mondjunk neki? – kérdezte suttogóra fogott, cinkos hangon, s fejével a külső szoba felé intett, ahol apám várakozott.

– Hogyan? – kérdeztem értetlenül, bár a következő szempillantásban már megértettem, hogy e némber, nyilván nem ingyen, cinkosomnak kínálkozik.

– Azt kérdem, hogy maga mit akar, mit mondjak neki, mikor lett az a gyerek csinálva magának… – felelte most már durvábban, fölbosszankodva látszólagos értetlenségemen. – Hogy maga mit gondol, mikor esett teherbe – folytatta kissé enyhébben, némileg meghátrálva elzárkózó arcom láttán.

– Boldogasszony havában – suttogtam, mire az asszony nem válaszolt, csak összecsücsörítette az ajkát s aprót bólintott, majd elkezdett ráérősen körüljárni a szobában, miközben mindent alaposan szemügyre vett. Olyik-másik holmit föl is vette a helyéről, s a szeméhez emelte, hogy alaposabban megnézhesse. Különösen egy kis kék érmelegítőt forgatott sokáig az ujjai között, melynek két gyapjúkarikáját kis ezüstlánc kapcsolta egymáshoz.

– Hát ez meg mire való? – kérdezte kíváncsian, s amikor megmondtam neki, bütykös kezét belebújtatta a gyapjúkarikákba, majd csuklóját maga előtt forgatva nevetve gyönyörködött benne, ahogy az ezüst láncocska meg-megvillant a gyertyafényben.

– Hogy miket ki nem találnak! – jegyezte meg elismerően.

– A magáé – mondtam utálkozva, mire az asszony elégedetten biccentett, az érmelegítőt köténye zsebébe süllyesztette, és kiment apámhoz a külső szobába. A résnyire nyitva hagyott ajtón át hallottam, amint arról magyaráz neki, az ilyen fiatalkákkal, amilyen én vagyok, ha ritkán is, de megesik, hogy túlhordják a terhüket, s hogy leghelyesebb lenne, ha esténként forró, mustármagos vízben áztatnám a lábam, mert e módszerrel lehet siettetni a késedelmeskedő szülés megindulását. Szinte láttam magam előtt, mint legyint apám türelmetlenül e tanács hallatán, és túlságosan sok hitelt különben sem adhatott e némber szavainak, mert távozása után is ugyanolyan sötét képpel járt-kelt a házban, mint annak előtte, kis idő múltán pedig újra faggatni kezdett. Mind sűrűbben gyötört kérdéseivel, a nap s az éjszaka bármely órájában, amikor éppen erőt vett rajta a gyanakvás.

– Orsolya, te igen elbíztad magad! – lépett oda hozzám egy reggel álmatlanságtól gyűrött arccal, űzött s egyszersmind fenyegető tekintettel. Korábban, reggel már lement a patikába, s én azt hittem, ott tölti a délelőttöt, s egy kis nyugtom lesz tőle, visszatérte hát keserves csalódást jelentett. – Nyilván azt hiszed, én már örökké takargatni fogom a bűnödet, mert arra számítasz, nem fogok a te leleplezéseddel bajt idézni a tulajdon fejemre is. Csakhogy én már mindennel leszámoltam. Még ma elmegyek a tanácshoz, s föltárom előttük a valóságot. Majd ők megvizsgálják ezt a te ügyedet, őket nem tudod az orruknál fogva vezetni, mint engem! Azután nem bánom, jöjjön, aminek jönnie kell…

Azzal sarkon fordult, s kiment a házból.

Én ott maradtam magamra, s tettem tovább a dolgom, miközben fejemben rémületes képek űzték egymást. Először arra gondoltam, apám után rohanok, lába elé vetem magam, s mindent elmondok neki, mivel úgy láttam, leginkább a kétség kínozza, s bizonyosságot szeretne szerezni, akár az életem, sőt mindkettőnk élete árán is. Azután, hogy erre nem bírtam elszánni magamat idejében, s hagytam elmúlni az alkalmas pillanatot, képzeletem a várható büntetés képeit kezdte rettentő színekkel lefesteni előttem. Láttam magamat a pellengéren, éreztem a hóhér durva markának szorítását karomon, s éreztem a tüzes csípővasat keblemhez, a bárd pengéjét nyakam felé közelíteni. Időről időre olyannyira erőt vett rajtam a rettegés, hogy lecsaptam a kezemből, amivel éppen foglalatoskodtam, s már-már azon voltam, hogy kirohanok a vakvilágba, csakhogy ekkorra már a félelem fölemésztette a cselekvéshez szükséges erőmet. Lábaim cserbenhagytak, s az első lépések után leroskadtam egy fölfordított teknőre, s azon ülve számlálgattam, milyen messzire bírok eljutni, mielőtt értem jönnének. Ha beveszem magam az erdőbe, gyökereken, kökényen s más efféléken még eltengődhetnék egy darabig, gondoltam. Igaz, az éjszakák már hidegek, de inkább a fagy vagy az éhhalál valamely bokor tövében, mint a kíváncsi, kárörvendő tömeg szeme láttára kínzattatni és kiszenvedni… És ha a tanácsban fölébred a gyanú, hogy nemcsak a világ előtt, hanem valóságosan, test szerint is felesége voltam apámnak, villant az eszembe, s a rémülettől szinte kihűlt a szívem. Ha azt hiszik, hogy a gyermek is tőle való, ugyan hogyan bizonyítom be, hogy tévednek? És máris a máglya oszlopához kötözve láttam magamat s apámat, s szinte hallottam a meggyújtott ágak ropogását, s éreztem, hogyan közeledik a tűz heve mind sebesebben testem felé, hogy néhány rettentő órával később ne maradjon belőlem egyéb, csak holmi emberformájú, szenes csonk…

Miközben ezek és más, hozzájuk hasonló gondolatok kínoztak, csak metéltem tovább a levesbe való zöldséget, meg-megforgattam a tűzhely fölött a nyárson a húst, nem is tudom, azért-e, mert egyszerűbb volt folytatni, amibe belekezdtem, mint valami elhatározásra jutni, vagy talán elővigyázatosságból, mert azt reméltem, talán mégsem következik be a legrosszabb, s tudtam, hiba volna valamely elhamarkodott cselekedettel fölégetnem a hidat magam mögött. Ahogyan a nap haladt előre, a rettegés egyre enyhült, a reménység pedig lassankint megerősödött bennem. Lassanként bizakodni kezdtem benne, hogy apám, bármilyen erős elhatározással indult is útnak, időközben mégiscsak mást gondolt, és visszarettent attól, hogy mindkettőnk vesztét okozza.

Sötét este lett, mire apám visszatért, erős borszagot árasztva. Haragos, részeg legyintéssel hárította el magától, amikor étellel kínáltam, majd egyetlen szó nélkül ruhástól végigdőlt a ládán, és nyugtalan álomba merült, föl-fölhorkanva, mintha levegő után kapkodna. „Takarodj innét”, förmedt rám részeg kábulatában, amikor megkíséreltem legalább a csizmáját lehúzni, hogy azután az ágyába támogassam.

Másnap reggel egyetlen szóval sem említette a dolgot, s elment a patikába anélkül, hogy akár egy szót is szólt volna arról, hol és mivel töltötte az előző napot. Amikor este hazatért, valamelyest engedett a szótlansága, s kissé megenyhült ábrázata láttán abban reménykedtem, előző nap talán maga is belátta, hogy egyazon kelepcében vergődünk mind a ketten, s hogy nem érdemes az elmúltakat bolygatni, hanem meg kell békélnünk a jelennel. Akkor talán még boldogan is élhetünk mi ketten, s majd későbben hárman, s ha a világ felől fenyegető veszedelmet sikerül távol tartanunk, gyámolai és bizalmasai lehetünk egymásnak. S úgy tetszett, apámnak is valami efféle járhatott a fejében, mert este, amikor hazatért a patikából, szelídebben szólt hozzám, mint korábban. Megint azzal kezdte, hogy ő minden javát s még életét is kockára teszi a kedvemért, hogy engem megkíméljen a büntetéstől s a szégyentől. Ő most már míg én élek, többé meg nem házasodhatik, nem lehetnek gyermekei, kikre ráhagyhatná mindazt, amit élete munkájával szerzett vagy megőrzött, s ha valami véletlen folytán napvilágra kerülne, kicsoda is vagyok én valójában, a legenyhébb ítélet, amelyre számíthat, hogy mindörökre száműzik a városból, ha ugyan meg nem vádolják más, még rettentőbb bűnökkel is, mert akkor alighanem az életével fizet azért, amiért engem meg akart óvni a bűnhődéstől. Nincsen hát a világon senkink egymáson kívül, aki előtt igaz mivoltunkban mutatkozhatnánk, s ezért esik neki oly igen rosszul, ha azt kell látnia, hogy én nem vagyok őszinte őhozzá. Viselkedésemet hovatovább nem is tudja másként magyarázni, csak azzal, hogy nem is a magam botlását rejtegetem, hanem valaki másét, azért hallgatok ilyen megátalkodottan, mert nem ismertem föl még mindig, ki az én igaz jóakaróm, és ki az, aki csak áltat és jégre visz, telebeszéli a fejemet mindenfélével, azután cserbenhagy a bajban…

Hogyan?, néztem rá értetlenül, mert apám legutóbbi szavait sehogyan sem tudtam tulajdon helyzetemre alkalmazni, még azt se igen értettem, miről beszél egyáltalában. Ama bizonyos húshagyókedd oly messzire távolodott emlékezetemben, hogy szinte fölfoghatatlan volt számomra annak kapcsolata mostani helyzetemmel, s igazság szerint nem is igen jutott már eszembe jó ideje, gyermekem apjára pedig legföljebb úgy emlékeztem, ahogyan egy-egy álomképre szoktunk valamely kedélyünket fölzaklató, jelentősnek tetsző álomból ébredve, amelynek képzelt jelentősége azonban a reggeli világosságban mihamar elenyészik. Hogy apám azt hiheti, makacs hallgatásommal megrontómat akarom megvédelmezni az ő haragjától, amely egyébiránt ugyan keveset árthatott volna neki, olyan különös gondolatnak tetszett előttem, hogy akaratlanul is kissé elmosolyodtam. Apám azonban, látva a mosolyt, s abban a hiszemben, hogy megátalkodottságomban iménti szavain vagy egyenesen őrajta mulatok magamban, magából kikelve, rettenetes szemekkel nézett rám, majd odalépett hozzám, és kétszer erősen arcul ütött, miközben foga közt sziszegve orcátlan ribancnak nevezett, én pedig szájamra szorított kézzel igyekeztem magamba fojtani jajgatásomat, nehogy a konyhában foglalatoskodó szolgáló meghalljon valamit. Az ütések erejétől meglazult az egyik fogam, melyet azután nem kevés vér kíséretében kendőmbe köptem.

Ettől fogva apám, valósággal mintha az ördög szállta volna meg, s az nem hagyná nyugodni, mindenáron a gyermek apjának nevét akarta kicsikarni belőlem, s úgy beszélt, mintha immáron magam is beismertem volna, ha csak hallgatólagosan is, hogy ez a személy nem azonos azzal a bizonyos katonával, s hogy a róla szóló mesével mindössze port akartam hinteni a szemébe, hogy saját vétkességemet kisebbítsem (aminthogy csakugyan így is volt).

– Te a latrodat védelmezed, Orsolya! – vádolt meg újra meg újra. Én makacsul tovább hallgattam, nem azért, mintha csakugyan az ifjú Miklóst akartam volna apám haragjától megvédelmezni, hanem azért, mert én magam rettegtem tőle, s nem akartam fölégetni magam mögött a hidat, amelyen át visszavonulhatok korábbi hazugságom fedezékébe, ha úgy látom, apám mégsem tudná elviselni az igazságot. Csakhogy idővel én magam is mindinkább belefáradtam a makacs ellenszegülésbe, s némi reménységet merítettem abból is, hogy apám olykor úgy beszélt megrontómról, mintha egyes-egyedül ő lenne a vétkes mindabban, ami történt, s én csak tehetetlen báb vagy könnyen formálható viasz lettem volna kezei között. Hovatovább kezdtem én is így látni enmagamat, akkor pedig, gondoltam, miért titkolózzam tovább apám előtt, azt a látszatot keltve, mintha még mindig valamiféle cinkosság fűzne ahhoz az emberhez, aki romlásomat okozta?

A vége felé jártunk Szent András havának, hetek óta esett, s én jóformán ki sem tettem a lábam a házból. Ha lenéztem az ablakon át a térre, az ablak üvegén sűrű sorokban legördülő esőcseppek jóvoltából végképpen nem láttam ide-oda mozgó, színes foltoknál egyebet a téren járó-kelő emberekből. Ezek a foltok olykor megsűrűsödtek, máskor meg mind eltűntek valahová, s a helyükben nem maradt egyéb, csak a tér fölázott sara, amelybe beléragadt a kocsik kereke, a gyalogosok lába pedig szinte bokáig belémerült. Lassanként úgy éreztem, csak mi ketten apámmal vagyunk valóságos emberek e föl- és eltünedező látszatokból álló világban (még Márta sem tudta rászánni magát egy ideje, hogy szoknyáját és csizmáját meghordozza a térdig érő sárban a kedvemért, és hetek óta felém sem nézett). Egyik nap azután, amikor az idő téliesre fordult, eleredt a hó, a megvadult szél csapdosó, fehér lepleket kergetett utcahosszat, és ide-oda száguldó, fehér örvényeket támasztott a kora délutáni sötétségben, s így a külső világnak még az a foszladozó maradéka is eltűnt, amelyet addig az ablakból láttam, elhatároztam, hogy nem tagadok tovább, s elmondom apámnak az igazságot. Azt hittem, elég lesz, ha kimondom azt a nevet, amelyet hallani kíván, s ezzel mindörökre visszaadom neki lelke békességét, hiszen hányszor el nem mondta, hogy mihelyt én fölhagyok a titkolózással, ő is képes lesz fátylat borítani a múltra, s nem gyötör tovább. Aznap különösen kedvesen és gyöngéden szólt hozzám, szegény, félrevezetett gyermeknek nevezett, ki azt védelmezi minden erejével, aki őneki csak ártott, s nincs bizalommal ahhoz, aki csak a javát akarja.

– De talán rosszul gondolom… Talán nem is megátalkodottságból takargatod annak az embernek a vétkét, hanem mert félsz tőle – fordult hozzám olyan hirtelen, mintha elméjében hirtelen világosság gyulladt volna. – Felelj hát, Orsolya, így volna csakugyan? Te félsz attól az embertől? – kérdezte, és fölemelte az államat, hogy fürkésző pillantását ki ne kerülhessem. – Ne tagadd el előttem, Orsolya! Megfenyegetett téged? Azért nem akarod elárulni, mert félsz tőle?

– Nem, nem félek tőle, és nem is titkolózom tovább – feleltem neki, mire apám, mint kit a kígyó csípett meg, elkapta a kezét, s összevont szemöldökkel, merőn nézett az arcomba. Én, látva a szemében bujkáló rémületet, ráeszméltem, csakhogy már későn: mindvégig abban reménykedett, hogy gyanúja alaptalan, s csak azért faggatott annyit, mert azt remélte, előbb-utóbb mondok valamit, amivel megszabadítom kétségeitől. De ha nem így volt is egészen, ha lelke egyik fele talán csakugyan sóvárgott is a bizonyosság után, alighanem túlbecsülhette tulajdon erejét, amikor azt hitte, akkor is el tudja viselni az igazságot, ha az gyanúját igazolja. Gyors, könyörgő pillantást vetett rám, mintha szavak nélkül kérlelne, hogy mégse mondjak neki semmit, hanem engedjem, hadd higgye továbbra is azt, amit hinnie könnyebb. Még mielőtt igazából megtörtént volna, máris keservesen megbántam őszinteségemet, csakhogy most már nem volt visszaút.

– Az ifjú D. Miklós volt az… Keresztanyám öccse – tettem hozzá értetlen pillantása láttán. – Az ő házánál ismerkedtünk meg…

Azzal elhallgattam, gondolván, most hát tud mindent, amit tudni akar.

Apám éppen egy rézből való, asztali gyertyatartót fogott a kezében, s készült világot gyújtani, mivel, jóllehet még csak három órával múlt el dél, az odakint tomboló ítéletidő félhomályba borította a szobát, s csak a kályhában égő tűz nyughatatlan lángjainak vereses fénye hullott váltakozva majd az én papucsos lábamra, majd az asztalt borító szőnyeg sötét, madár alakú mintáira, majd meg eme réz gyertyatartóra, amelyet apám előbbi szavaim hallatán szemlátomást olyan erővel kezdett szorongatni, mintha kettőbe akarná törni, vagy a következő szempillantásban az én koponyámat akarná bezúzni vele.

– No, mi lesz! – förmedt rám, amikor már vagy egy teljes perce ültem némán, várva, hogy válaszoljon valamit. – Folytasd! Ne kelljen minden szót fogóval kihúznom belőled!

– De hát mit folytassak? – néztem rá rémült értetlenséggel. – Hát nem a nevét akarta apám megtudni mindenáron?

– Hogy-hogy mit? Hát hogy hogyan esett meg a dolog, mikor kezdődött, mióta tart… Hol találkozgattok azóta, hogy eljöttünk Lőcséről, s nem járhattok annak a vén kerítőnének a házába…

– De hiszen színét sem láttam húshagyókedd óta! – hebegtem egészen megrökönyödve.

– De azt csak tudja, hogy milyen állapotban hagyott itt?

– Nem, dehogyis, honnét is tudná? Különben is régen megházasodott azóta – feleltem, azt remélve, ettől kissé megnyugszik, de apám csak még szorosabban markolta a gyertyatartót, s szemlátomást csak nagy nehezen bírta megfékezni magát, s megállani, hogy meg ne üssön vele. Én pedig, ama mesebeli muzsikus példáját követtem, aki furulyájának szavával megbűvölte s féken tartotta a rárontani készülő fenevadakat, kezdtem habozva, meg-megállva, részenkint elbeszélni neki az egész históriát, s nagyjából úgy, ahogyan megtörtént. Csakhogy valahányszor beszéd közben apámra pillantottam, és megláttam hitetlenkedő, viszolygó és gyűlölködő tekintetét, hirtelen én magam is kételkedni kezdtem benne, vajon csakugyan az igazat mondom-e, s ahogyan a szavakat keresgélve, lassan és bizonytalanul haladtam előre az elbeszélésben, hangom a tulajdon fülemben is olyan gyáván, alattomosan és hamisan csengett, hogy csüggedten arra gondoltam, én sem hinném el magamnak egyetlen szavamat sem, ha történetesen nem tudnám, hogy igazat mondok…

– Tehát húshagyókedden… Még csodálkoztam is magamban, miért mentél el otthonról abban a nagy szélben… – bólintott komoran apám, aki szemlátomást úgy döntött, nem üt agyon mégsem, legalábbis addig nem, amíg a történtek legutolsó részletét is ki nem szedte belőlem. – No és azóta?

– Hogy-hogy azóta? De hiszen mondtam már, hogy azóta a színét se láttam! – dadogtam kétségbeesetten, mert botorul azt reméltem, ha mindent elmondok, vagy legalábbis majdnem mindent, vége szakad a vallatásnak.

– De talán csak nem azt akarod elhitetni velem, hogy nem is üzentél neki? Hogy nem váltottatok levelet egymással? – nézett rám apám rettenetes szemekkel, s úgy szorította ama szerencsétlen gyertyatartót, hogy keze fején a bütykök kifehéredtek.

– Ugyan kivel üzentem volna és miért?

– Hát például avval a penészvirág barátnéddal, az iskolamester leányával! Csodálkoztam is, hogy minek jár az ide annyit… Nem szoktál te azelőtt ennyi időt tölteni az effélékkel…

– Ugyan, hiszen az az özvegynek kémkedik! Csak azt szeretné kipuhatolni, nem játszunk-e össze valami módon a pápistákkal vagy a grófnéval – feleltem, mire apám megvető undorral pillantott reám, s a fejét ingatta, mint aki fölfogni sem képes, hogyan képzelheti valaki, hogy őt el lehessen ámítani efféle átlátszó hazugsággal…

– Hát ha nem ővele, akkor mással – szólalt meg rövid gondolkodás után. – Például azzal a vén doktornéval, ahhoz is sokat szaladgálsz mostanában – folytatta, mintha elfelejtette volna, hogy hetek óta jóformán ki sem tettem a lábam a házból. – Mit is mondtál, hol van most az a lator? – nézett rám összehúzott szemmel.

– Gondolom, Bécsben – feleltem megütközve, mert egy pillanatig azt sem tudtam, kiről beszél.

– Bécsben, mi? A doktoréknak meg ott tanul az a maflaforma öccsük… Bizonyára annak a leveleihez biggyeszti oda a magáéit az úrfi – sziszegte apám, és lángoló megvetéssel mért végig.

– Apám, de hát hogyan beszélhet ekkora ostobaságokat! – sikoltottam, de mindjárt a szájamra is csaptam a tenyeremet, mert a szolgáló odakünn tett-vett a konyhán.

– Még te mersz engem ostobának nevezni! – rivallt reám apám minden óvatosságról megfeledkezve, s dúlt arccal fölém hajolva magasba emelte a gyertyatartót. Följajdultam és a terhemhez kaptam, talán azt remélve, hogy ha állapotomra emlékeztetem, talán sikerül némi irgalmat kicsiholnom a szívéből. De a következő szempillantásban ráébredtem, hogy sem a sikoltás, sem a mozdulat nem volt puszta színlelés, mert valósággal belém hasított a fájdalom, s méghozzá nem is először, csakhogy az iménti szóváltás s az elkövetkezőktől való rettegés mindeddig elterelték a figyelmemet róla.

– Azt hiszem, el kellene küldenünk a leányt a bábáért – hebegtem reszkető ajakkal. Apám a gyűlölet, aggodalom és hitetlenkedés keverékével pillantott reám, de azután látva a szoknyámon terjedező setét foltot, leeresztette magasba emelt karját, egy pillanatig állt, s csak az ajka mozgott, mintha magamagával vitatkozna, azután sarkon fordult, és kiment a szobából. Föltápászkodtam a székről, az ágyhoz botorkáltam, és reszketve elhelyezkedtem rajta. Az imént még örültem, hogy apám magamra hagy, most azonban már nehezen vártam visszatértét, és remegve lestem az ajtót, vajon nyílik-e már. Az ablak felé pillantva imbolygó fényfoltot pillantottam meg a zöld függönyön keresztül, s arra gondoltam, bizonyára a lámpás lehet az, amelyet a leány a bábáért indultában magához vett, mert nélküle a hóviharban az orráig sem látna. Csakhogy az a fényfolt nem egyenletesen haladt el az ablak előtt, hanem hátra-hátratántorulva, olykor pedig kissé megemelkedett, mintha hordozója hasztalan küszködne a szélviharral. Végül azután mégiscsak eltűnt az ablak átelleni oldalán. Attól fogva nem tudtam szemmel követni az útját, s nem sejthettem, vajon továbbjutott-e egynehány lépésnél, s ha igen, milyen messzire, a céljához vezető úton, hogy nem tartóztatta-e föl már a következő utcasarkon a heves szél. Kisvártatva nyílt az ajtó, s apám lépett be rajta egy kancsó vízzel a kezében, s a karján valami fehér vászondarabbal. Egy pillantással nyugtázta, hogy ott vagyok az ágyon, odahúzott egy széket, s leereszkedett rá, a kancsót pedig az ágy mellett álló asztalkára helyezte. Kisvártatva nyughatatlanul fölpattant a székről, és én már azt hittem, ismét magamra hagy, de csak a réz gyertyatartóba szúrt gyertyát gyújtotta meg, majd annak lángjáról a falra erősített kandeláber gyertyáit, azután újra odaült mellém, s egy darabig némán várakoztunk tovább.

Istennek hála, emberi természetünk úgy van megalkotva, hogy utóbb a legszörnyűbb kínra is csak mint valami álomra emlékezünk vissza, vagy mint ama dolgokra, amelyeket nem tapasztaltunk meg személyesen, hanem csak hallomásból ismerünk. Sem fajtáját, tompa vagy élesebb mivoltát, sem hevességének fokát nem tudjuk pontosan emlékezetünkbe idézni a fájdalomnak, s akkor is éppígy cserbenhagy a képzeletünk, ha valamely, addig ismeretlen kín erősségét és egyéb tulajdonait próbáljuk elképzelni. Jóformán nincs is szavunk a testi kínnak arra az ezer s egyféle fajtájára, amelyet életünk során megtapasztalni kényszerülünk, s így én sem tudom ma már akár csak megközelítő pontossággal is fölidézni, mit szenvedtem az elkövetkező egynehány órában. Jól emlékszem viszont arra, milyen különösnek tűnt föl előttem a fájdalom kurta intervallumaiban a szoba, melynek tárgyai és távoli szögletei elő-előugrottak a homályból, ahogy a gyertyaláng meglobogott a léghuzatban, majd meg újra elnyelte őket szemem elől a sötétség. Mintha a fájdalom lett volna amaz erős fényű fáklya, melynek világánál e bőrrel bevont székek és faragott lábú asztalok fölfedik végre titkos mivoltukat, amelyet már kicsiny leányka koromban ott sejtettem köznapi ábrázatuk mögött, s úgy tetszett, mintha e tárgyak, akár egy könyv betűi, szavakká állnának össze, s e szavak az egész teremtett világ titkát tárnák föl előttem, valami végső igazságot, amely éppoly erős és ellenállhatatlan, mint a csontjaimat feszegető fájdalom, jóllehet az emberi nyelv szavai nem alkalmasak a kimondására, s amely azután a fájdalommal s a fájdalom emlékével együtt maga is elenyészett és végleg kicsusszant kezeim közül.

Apám mindvégig ott ült mellettem, s valahányszor erősebben följajdultam, láttam, hogy orcája megrándul és egész teste megfeszül, mintha szeretne fölugrani és kirohanni a szobából. Én mindannyiszor rémülten kaptam a keze után, hogy ottmarasszam, ő pedig megadóan visszaereszkedett a székre. Időről időre megmártogatta a magával hozott fehér ruhát a kancsóban, és megmosta vele a homlokomat, mert csorgott róla a verejték. Egy ízben pedig a réz mosdótálat is odatartotta a szájam elé, amelyből vastag sugárban lövellt elő a keserű, bűzös undokság, miközben szememből a szégyen és fájdalom könnyei peregtek.

– Apám! – szóltam hozzá, amikor a fájdalom két hulláma közt érzékeim ismét megnyíltak a külső világra, s meghallottam, hogyan süvölt a szél a kéményben s hogyan rázza az ablakkeret fáját. – Mi lesz, ha a leány nem ér vissza a bábával idejében? Vagy el sem jut odáig?

– No ne félj, idejében ideérnek! – nyugtatgatott apám, ahogyan kisleány koromban szokott, majd odalépett az ablakhoz, elhúzta a zöld firhangot és kinézett. Odakinn azonban nemigen láthatott egyebet a holdtalan estében süvöltve kavargó sötétségnél, amelyet sem közel, sem távol nem tört meg közeledő lámpás távoli, egyenletesen növekvő fénye.

– Ne félj, nem lesz semmi baj! Ha kell, elboldogulunk nélkülük is! – biztatott fakó, meggyőződés nélküli hangon, majd visszaült mellém a székre, s egy darabig csak ült, és törölgette az arcomat a fehér vászondarabbal.

– Elmegyek én magam a doktorért! Nem lehet akkora szél, hogy azt a rövid utat meg ne tudnám tenni! – pattant föl egyszerre, amikor különösképpen szívettépően nyöszöröghettem, mire én rémületemben a kabátja ujjába kapaszkodtam, hogy megpróbáljam erővel visszatartani.

– De hiszen apám is doktor félig-meddig – próbáltam gyáva hízelgéssel magam mellett tartani, mivel korábban gyakran hallottam tőle magától, hogy ért annyit az orvosi mesterséghez, mint bármelyik doktor. Most azonban csak a fejét rázta.

– Én az efféle asszonyi dolgokhoz nem értek! – mondta zaklatottan, s éreztem, hogyan viaskodik benne szánalom és irtózás, s hogy talán még odakinn, a hóviharban is nagyobb biztonságban érezné magát, mint itt énmellettem.

– Mindjárt visszajövök! – Csak ennyit mondott, amikor úgy egy fertályórával későbben újra kitekintett a süvöltő sötétségbe, amelyben azonban nyoma sem volt sem leánynak, sem bábának. Megrémültem, hogy mégiscsak nekivág az útnak, s végezetül talán órákra ott reked a doktoréknál, vagy ami még rosszabb, odakinn a hóviharban, de alig egy-két minutával későbben már vissza is tért. Alighanem odalenn járhatott a patikában, mert a kezében valami zöld üvegcsét tartott, amely rejtelmesen és valahogy félelmesen csillámlott a gyertyák fényében.

– Idd meg ezt! – parancsolt rám apám, és az ajkamhoz tartotta az üvegcsét, én pedig kicsit elhúztam a számat, mint kisleány koromban, amikor fanyalogva bár, de leerőltettem a torkomon a rossz ízű orvosságot, s egy kis panaszos nyöszörgés után engedelmesen kortyolni kezdtem az üvegből a sötét színű folyadékot, amely azonban várakozásommal ellentétben korántsem volt keserű, hanem inkább édes és sűrű, s úgy tetszett, időbe telik, amíg nehéz kortyai legördülnek a torkomon. De azért kiittam az utolsó cseppig, majd az üres üvegcsét visszaadtam apámnak, s visszahanyatlottam az ágyra, amikor hirtelen belém hasított a vakrémület: ugyan miféle főzetet itathatott velem apám? Most, hogy már későn volt, visszaemlékeztem az iménti jelenetre köztem s apám közt, amelyről a fájdalom s a másféle félelem hatására egészen megfeledkeztem: hogyan állott fölöttem apám, kezében az ütésre emelt gyertyatartóval. S alighogy e kép fölbukkant elmémben, éreztem, hogy tagjaim elnehezednek, s a kín hullámait is csak távolról, tompán érzékeltem, mintha nem is valóságos fájdalom, hanem csak annak emléke volna. Éreztem, ahogyan elnehezedő testemben a szívem vadul, összevissza ver szörnyű rémületemben, de azután mintha annak verése is lassúbbodott volna, s én, ki még csak az imént is azt sem bántam volna, ha a halál vet véget szenvedéseimnek, most minden erőmmel megpróbáltam ellenállni az egész testemben eláradó zsibbadásnak, s erővel igyekeztem nyitva tartani a szememet, ami ha sikerült is egy-egy szemvillanásnyi időre, rövidesen újra erőt vett rajtam az álmosság. A való világ képei, amelyekbe kétségbeesetten kapaszkodni próbáltam, mint síkos testű halak siklottak ki elmém szorításából, s én mintha valami lejtőn siklanék lefelé, megállíthatatlanul csúsztam az álom öntudatlansága felé. Ilyenféle lehet a fagyhalál, gondoltam, és mintha gondolataimat valami varázslat hirtelen teremtő erővel ruházta volna föl, abban a szempillantásban odakinn találtam magam a szabad ég alatt, a hóban. Fölöttem tüskebokor fekete, hóval rakott ágai terpeszkedtek, a magasban havas fenyőfák dermedt csúcsa fúródott a felhőtlen éjszakai égbe, amely olyan volt, akárha a hold fényét, mint valamely sórögöt fölszívta s magába oldotta volna, mert halaványan, egyenletesen derengett, de nem lehetett látni, honnét jön a fény. Tőlem nem messze száraz fűszálak sárga csomói meredeztek elő a hó alól, s én magam is mintha nem is emberi lény lettem volna, hanem fészkéből kiesett madár vagy fakéreg alá húzódott bogár, amellyel rövidesen végez az éhség és a fagy. Egész mivoltomat átjárta a megsemmisülés előérzete, annak tudata, hogy a testemben pislákoló kicsiny láng, mely azonos velem, mindjárt kilobban, s könyörögni szerettem volna valakihez-valamihez, hogy ne engedje ezt megtörténni, hogy fedezzen el védelmező kezével a lángot kioltani készülő, jeges szélvihar elől, de nem láttam senkit-semmit, csak a magasba nyúló, fehér fákat és az ezüstös fénnyel derengő eget. Még mielőtt sorsom madárként vagy bogárként beteljesedhetett volna, egyszerre csak ismét emberi testben, havas erdő helyett a gyertyavilágos szobában találtam magam, s érzékeim kis időre meg bírtak kapaszkodni az ágy mennyezetének s a vizeskancsónak látványában és apám kezének érintésében, hogy azután a való világ megint csak kicsusszanjon gyönge szorításukból s engem ismét magával sodorjon az álom. A fájdalom, ha elerőtlenedve is, azért csak elkísért ebbe az álombéli világba, s benépesítette azt mindenféle csudálatos és rettenetes alakzatokkal. Sötét domboldalt láttam, amelyen fáklyás alakok rohantak lefelé, fejvesztetten menekülve valami alvilági szörnyeteg elől: fejükön az ércsisak meg-megvillant a lángok fényében. Odébb meg mintha hajók égtek volna a homokon, s mögöttük szurokszínben hullámzott az éjszakai tenger. Azután, s újra meg újra, mintha valami állat lettem volna, csapzott szőrű, fekete kutya, s fejvesztve rohantam tüskön-bokron keresztül: úgy rémlett, talán haragvó gazdám elől menekülök. Olykor meglapulva kúsztam át egy-egy sötét nyíláson vagy valami bokor földig hajló, szúrós ágai alatt, máskor jéghideg folyót kellett kapálózva általúsznom, s közben mindvégig tudtam, bár rettegtem tőle, hogy szememmel is megbizonyosodjam róla: oldalamon rettenetes seb tátong, sőt, hogy igazából a teljes fél oldalam hiányzik, de hogy hol veszíthettem el másik felemet, hogy talán útközben tiporta el egy szekér, vagy még haragvó gazdám sújtott volna le reám valami bárddal, s ő csonkított volna meg ilyen rútul, arra sehogyan sem bírtam visszaemlékezni, csak azt tudtam, hasztalan menekülök, mert e rettentő, nyitott sebet s benne a halált mindenüvé magammal viszem.

S miközben e lázálmok közt hánykolódtam, egyszer-egyszer egy szemvillanásnyi időre megint csak visszatértem a szobába, az ágyra, csakhogy a szoba is furcsán viselte magát a viszonylagos éberség e kurta intervallumaiban: mintha falai könnyen formálható viaszból lettek volna gyúrva, úgy megnyúlt és összeszűkült, hogy az ajtót mintha valami rettentő hosszú folyosó végén láttam volna, végtelen messzeségben, többnapi járóföldre az ágytól, másszor meg mintha a falak fejem fölött összeborultak volna, mint az egymásnak döntött kártyalapok, ismét másszor a mennyezet látszott lassan aláereszkedni s orcám felé közelíteni. És különös, eltorzult ábrázatokat is láttam magam körül, apámét, de egy számomra egészen ismeretlen, fehér hajú, komoly nézésű asszonyét is, s ezért bizonyos voltam benne, hogy ezt is csak álmodom, s csak későbben tudtam meg az igazságot: hogy a leány, kit apám a bábáért küldött, a szörnyű ítéletidőben csakugyan nem bírt eljutni Kornhuberné szállásáig, ezért ezt a hozzánk közelebb lakó bábát zörgette fel, aki nem sokkal azután, hogy apám a szert beadta nekem, meg is érkezett. (Ez a másik bába igen derék, dolgát értő teremtés volt, csakhogy, maga is özvegyasszonyként, még elhalt húgának két gyermekét is nevelte a sajátján felül, így nem merte a pénzbüntetés, még kevésbé a börtön kockázatát vállalni, s minden alkalommal hűségesen jelentette a tanácsnak, ha valamelyik családban gyermek született. Ezért azután kárhozatos személlyé lett az özvegynek és körének szemében, és többnyire csak a külsővárosba, a pápista családokhoz hívták a szüléseknél segédkezni.) Akkor mindezt nem tudhattam ugyan, de valahányszor félig-meddig öntudatra ébredve ezen asszonynak szelíd és komoly ábrázatát láttam magam fölött lebegni, nyugtalanságom csillapodott valamelyest, s olyan bizalmat éreztem iránta, hogy kábult állapotomban már-már bizonyos voltam benne: elhalt nagyanyám támadt föl halottaiból, hogy segítségemre siessen, vagy talán hogy gyöngéden átvezessen ama másik világba, hol ő már régtől fogva időzik…

Végezetül a fájdalom vihara, amelyet szegény testem, mondhatni, magára maradva, öntudatom által cserbenhagyatva szenvedett el, mintha nem is emberi test, hanem szélszaggatta fa vagy hullámok ostromolta parti szikla, lélektelen matéria lett volna, elérte csúcspontját, s én kábulatomban veresre színeződött eget láttam, égő várost, ágyúgolyók által beszaggatott háztetőket, helyükből kimozdult gerendákat és koromtól fekete, zajtalanul összeomló falakat. Emberi alakokat is láttam, amint lángolva, hangtalanul rohannak fel s alá az égő utcákon. Azután egyszerre csak vége lett mindennek, és én kicsiny leányként anyám kezébe fogózva igyekeztem valahová estefelé, valami sötét erdő alján, s fönn az égen s benn a bokrok sűrűjében mindenütt apró fénypettyek szikráztak és hunyorogtak. Amikor kis időre magamhoz tértem, láttam a szobát, s nekem háttal, az ősz hajú, idegen asszonyt és még más asszonyokat is, amint valami dézsa körül sürgölődnek, s láttam nyílni az ajtót s belépni rajta hallgatag Margit szolgálónkat, kezében jókora tállal, amelyből forró gőz csapott föl, és távolról suttogó, izgatott hangokat is hallottam, de nem tudtam kivenni, miről beszélnek. Azután mély, álomtalan álomba hulltam.

Amikor néhány perccel vagy néhány órával későbben, immár föltisztult elmével kinyitottam a szemem, s körüljártattam pillantásomat a helyiségben, apámat láttam a szoba távoli sarkában, nékem háttal, a kályha közelében, s vele szemközt egy másik férfi ült, kiben a hirtelen lobot vető tűz fényében az öreg doktorra ismertem.

– Hol van? – kérdeztem halkan nyöszörögve. Az ősz hajú asszonyra értettem, mert pillantásom mindvégig őt kereste, de mindhiába.

– Magához tért! – pattant föl székéről hangom hallatán az öreg doktor, és fürgén az ágyamhoz sietett, apám pedig valamivel lassabban követte.

– Hol van az az asszony? – kérdém nehezen forgó nyelvvel a fölébem hajló doktortól.

– Kernnét kérdi – fordult a doktor magyarázólag apámhoz, ki különös arccal, összevont szemöldökkel nézett le rám, de nem szólt egy szót sem. – Már elment az a derék, jó asszony – hajolt ismét fölébem a doktor. – A férjeurát pedig, Orsolya, alaposan összeszidtam: hogyan adhatott ilyenkor mákfőzetet magának… no de végül is nem lett semmi baj!

– Igen nagy fájdalmai voltak. Már azt hittem… – szólalt meg apám rekedten, de azután nem folytatta, s nem árulta el, hogy mit is hitt hát.

– És a gyermek? – kérdeztem hirtelen egészen összezavarodva, mert közben a kezemet óvatosan a keblem alá csúsztattam, s ahol korábban magas dombhát domborodott, most üres lapályt tapintottak ujjaim. S hirtelen az a gondolat is beléhasított lassanként föltisztuló elmémbe, hogy nem hallok gyermeksírást, sem semmi egyéb jelét nem érzékelem gyermek jelenlétének a szobában. – Meghalt? – kérdém tétován a doktort, kinek arcán valami zavart véltem fölfedezni, s fél könyökömre emelkedve igyekeztem pillantásommal befogni a szoba azon pontjait is, ahová fektemből nem láttam el.

– Kevés híja volt… – felelte a doktor komolyan, avval lehajolt az ágyam lábánál elhelyezett kis ágyládához, amelyet fekvő helyzetemből addig nem láthattam, s kivett belőle valami kicsinyt és fehéret. – Kernné azt mondja, a nyaka köré volt tekeredve a köldökzsinór… Szerencséje volt vele, kitűnő asszony, érti a dolgát. Mire én ideértem, már szabályosan lélegzett a kisded, s a színe sem volt már olyan kék… De nagyon kell majd ügyelnie rá, ha kissé megerősödött! – nézett reám jóságosan, avval odafektette mellém az ágyba a pólyába takargatott gyermeket.

Ha azon erős hangon, magukból kikelve rikoltó, haragtól vörös képű csecsemők közül való lett volna, akik erőszakosan és méltatlankodva követelik helyüket e világban, meglehet, bennem is föltámad egy szempillantásra, bármilyen igaztalan és bűnös érzés lett volna is ez, valami ellenséges indulat e lény iránt, ki puszta létével úgy meggyötört és akkora veszedelembe sodort. A kisded orcája azonban halavány volt, mintha ivorból faragták volna, csak a homlokán, nagy, domború, erekkel átszőtt szemhéja felett vereslett egy nagyobbacska folt: egyéb jelé nem mutatkozott már rajta iménti, sok szenvedéssel teljes megérkezésének a mi világunkba. Ámulva néztem e parányi lényt, akinek, íme, máris meg kellett küzdenie az elhagyatottság, a rettegés és a halálveszedelem rémeivel, s a gondolattól mélységes szánalom támadt iránta a szívemben.

Amint gyöngéden megformált vonásait s kezének apró ujjait nézegettem, hirtelen elöntötték szememet a könnyek. Istenem, gondoltam, milyen kicsinyke, s talán az én hibámból: talán azért nem nőtt meg nagyobbra s erősebbre odabenn, mert én mindvégig rettegtem jövetelétől és a vesztét kívántam, s ezért most is csak kelletlenül, mintegy fél lábbal lépte át ennek a mi világunknak a küszöbét, félig meg ottmaradt ama másikban, készen rá, hogy bármikor egészen is visszatérjen… Miközben merőn néztem hosszúdad, sápadt kicsiny arcába, vonásait vizsgálgatva, a gyermek fölriadt szendergéséből, s láttam, hogy szeme nem kék, mint az apjáé vagy apámé, hanem sötét, mint az enyém, vagy mint anyámé volt, s még ki tudja, melyik ősünké. Hirtelen borzongás szaladt végig tagjaimon, mintha gyors szélroham tört volna a szobába ama másik világból, s arra gondoltam, hogy e két tétován, két irányba szétcsúszkáló szembogárból valamely rég holt szépapám vagy szépanyám tekintete néz ki újra e világ ingatag fényébe, mintha a végítélet napján szólíttatott volna elő sírjának sötétjéből.

A következő napokban a házban egymásnak adták a kilincset az ismerős asszonyok, hogy lábadozásom ideje alatt levegyék vállamról a háztartás gondját, s hogy mint újdonsült, tapasztalatlan anyát ellássanak tanácsaikkal. Márta barátném, hajadon s így e felelősségteljes föladatokban járatlan lévén, kissé hátrébb szorult, s ez, jól láttam, korántsem volt ínyére, de hiába emlegette váltig, s eléggé éles hangon, mennyit pesztrálta ő nénjének, a mészárosnénak gyermekeit, s hányszor kikúrálta őket olyan nyavalyájukból is, amellyel szemben tulajdon anyjuk, de még a doktor is tehetetlennek bizonyult, senki nem hallgatott rá, igaz, énreám sem, amikor félénken megpróbáltam én is közbeavatkozni. A parancsnokságot egy nagy termetű, barna hajú és erős hangú, vidám kedélyű asszony ragadta a kezébe, egy szomszédságunkban lakó gyertyaöntő neje, két eleven s három megholt gyermek anyja: ő dirigált a szolgálónak s a többi asszonyoknak, no meg énnekem is, ki tapasztalatlanságomban részint hálásan, részint bosszúsan követtem utasításait. Tanácstalanságomban őbelé vetettem minden reménységemet, mert a gyermek, ki oly nehezen s kelletlenül érkezett ebbe a világba, továbbra is úgy viselte magát, mintha nem leltek volna nála tetszésre az itt találtak, s nemigen gyarapodott testiekben. A néki odakínált csecsbimbót csak ímmel-ámmal vette ajkai közé, s rövidesen engedte ismét kifordulni onnét, talán mert keblemből is csak vékonyan s szűkösen fakadt az éltető tej. A gyertyaöntőné erélyes természete és derült kedélye nem tűrhette az efféle lázadozást az élet követelményei ellen, s én sokszor borzadva láttam, amint nagy, erős kezével megragadta az apró, finom mívű koponyát s erélyesen keblem felé fordította, vagy valami mézes folyadékba mártott kenyérdarabbal-mivel addig bökdöste a gyermek ajkait, míg az tiltakozó nyöszörgésre nyitotta száját, s ekkor ajkai közé erőltette a csecsbimbómat. Azonfelül korsószám itatta velem a vizet s a tejet, s apámat is igen vegzálta, adna nekem valami főzetet, amitől az asszonyoknak megszaporodik a tejük, de apám csak bosszúsan legyintett, mint mindig, ha úgy gondolta, hogy valaki az ő mesterségébe kontárkodik. Egy asszonynak vagy van teje, vagy nincsen, mordult megvetően a gyertyaöntőnére, ki bosszúságában elvörösödött, és ingerült sóhaj kíséretében szemét az ég felé emelte, ezzel mutatva, mi a véleménye az efféle férfiúi szentenciákról. Apám egyébiránt eleitől fogva nem bízott benne, hogy képes leszek a természet rendelése szerint táplálni a gyermekemet. „Nem fogod tudni te azt szoptatni!”, jegyezte meg mindjárt a gyermek születésének másnapján, amikor Kernné, a bába a gyermeket keblemre helyezte. „Mindig is vézna voltál”, tette hozzá, mit sem törődve a bába haragos tekintetével. Szavai akkor igen elkeserítettek, kiváltképp, mert úgy éreztem, csak azért beszél így, hogy bántson s büntessen, s csak későbben eszméltem rá, hogy apám szemében én még mindig a hajdani leányka vagyok, s fölindultan, a sarokba szorított lények indulatával védekezik, amikor a külső világ rá akarja szorítani azon változások tudomásul vételére, amelyek pedig az ő számára nem is léteztek.

Egyik délután, talán három vagy négy napra rá, hogy a gyermek megszületett, újabb látogatóink érkeztek a napok óta körülöttem sürgölődő szomszédasszonyokon fölül. Köztük volt ama Lucia nevezetű, szép termetű ifjú asszony is, az elűzött rektor leánya, s még egy-két asszony azok közül, kikkel a doktorék házánál találkoztam, nemkülönben az én elmaradhatatlan Márta barátném. Elkísérte őket az öreg doktor is. E látogatók előbb apámmal tárgyaltak hosszasan, bár időről időre egyik vagy másik asszony félbehagyta a beszédet, s odalépett hozzám, hogy hogylétem felől tudakozódjék, s hogy egy pillantást vessen az újszülöttre, s annak finom arcocskáját, kicsiny kezét s kiváltképp nagy, sötét szemét dicsérgesse, amellyel, úgy tetszett, a gyermek szívfájdítóan komoly, szomorú figyelemmel fürkészi a világot. Jóllehet suttogva, de oly élénken és izgatottan beszélgettek, hogy egynehány hangosabb szavuk mégiscsak elhatott az én fülemig is. „Nem lesz korán?”, hallottam apámat, mire a szép Lucia, az aranymíves leánya heveskedve azt felelte: „Sietnünk kell!”, az öreg doktor pedig zavartan, mentegetőzve ezt dörmögte: „Hiszen csak ne Kernnét hívatták volna… Kornhuberné bizonyosan nem jelentené két hétnél hamarább…” Végezetül a rektor leánya odajött hozzám, keskeny, hosszú kezét egy pillanatra homlokomra fektette, és ismét biztosított róla, hogy nem kell aggódnom, minden rendben lesz. „Holnap”, súgta oda, amikor lehajolt hozzám, mintha a párnámat igazgatná, majd elsietett.

– Mi lesz holnap? – kérdeztem apámat s a doktort, amikor a többi látogatók távozása után hármasban maradtunk.

– Hogy mi? – felelte hallgató apám helyett élénken a doktor, s ráncos, öreg arca csínytevő mosolyra húzódott. – Holnap egy kis kirándulást teszünk a környékre, de ne féljen, Orsolya, nem maradunk sokáig… Most már sokkal jobban van, nem fogja túlságosan megviselni.

– És a gyermek? Kire hagyjam a gyermekemet? – kérdeztem egészen megijedve és összezavarodva, mert amióta a kezembe adták, jóformán egy pillanatra sem váltam meg tőle, s amikor mégis elvette tőlem a gyertyaöntőné vagy valamelyik másik asszony, hogy megfürössze, szívemet átjárta a rémület.

– A gyermeket? Őt természetesen magunkkal visszük! – nevetett föl vidáman az öreg doktor, és hamiskásan nézett a szemem közé. – A gyermek nélkül nem sok értelme lenne az egész kiruccanásnak… Ejnye, hát még mindig nem találta ki?

Döbbent és értetlen arcom láttán azután fölvilágosított róla, hogy az imént úgy határoztak apámmal: másnap Kereszttúrra megyünk, hogy ott személyesen Magister Jonas, kivel az özvegy már megbeszélte a dolgot, keresztelje meg a gyermeket a mi vallásunk szertartásai szerint. Keresztszülőkül a szép Lucia s férje, a jegyző ajánlkoztak. Másnap kora hajnalban kell indulnunk, a legnagyobb titokban, mivel e kereszttúri kirándulás nem egészen veszélytelen: csak nemrégiben is a püspök huszárjai több tisztes polgárt s polgárasszonyt, kik a nyéki istentiszteletről igyekeztek hazafelé, elfogtak Rákosnál, s több napon át fogságban tartottak, s ott végig az egész idő alatt csúfolták és bántalmazták őket, még az asszonyokat is, kik közül egynek, egy tímárnénak még ezüsttel vert övét is elvették…

Másnap kora hajnalban megállt házunk előtt a kocsi, benne a szép Lucia s ura, a jegyző. Én apám oldalán s karomban a meleg takarókba csavart gyermekkel sietve beültem melléjük, azután megindultunk a Hátulsó kapu felé, amelyen áthaladva rátértünk a Kereszttúr felé vezető útra. A kapuhoz érve Lucia asszony tanácsára nyestprémes köpönyegem egyik szárnyát a gyermekre borítottam, hogy ezzel úgy-ahogy elfödözzem a kapuőrök pillantása elől, bár ezen elővigyázat végül is fölöslegesnek bizonyult: a kapuőr minden vizsgálódás nélkül áteresztett bennünket, s amikor elhaladtunkban találkozott a pillantásunk, mintha még cinkosan oda is hunyorított volna. Amikor a városból kiértünk, s még utána is sokáig sötétségben haladtunk, csak a hó világa derengett kékesen a homályban, s kicsiny, sebesen haladó aranyszín folt járt ragyogva előttünk, ahogyan a kocsi lámpásának fénye a hóra vetődött. Napnyugat felé haladtunk, s így nem láthattuk fölkelni a napot, hanem egyszerre csak észrevettük, hogy ritkulni kezdett körülöttünk a homály, a hóval rakott földek lassanként elváltak a nehéz, téli fellegekkel borított alacsony égtől, s a földeken túl itt-ott egy-egy közeli falu templomtornyának körvonalai sejlettek a homályban. Majd az út emelkedni kezdett, dombos vidéken haladtunk keresztül, s rövidesen nagy, fenyvesekkel borított hegyek lábához érkeztünk. Egy darabon a hólepte, sötét fenyőfák alatt kapaszkodott velünk a szekér a kissé magasabban fekvő falucskáig, ahol a lelkészlakban Magister Jonas, egy hosszú, sárgás ábrázatú, szigorú tekintetű, ösztövér öregember már várt reánk. Nagy méltósággal s kissé kelletlenül üdvözölt bennünket (e kelletlenség oka talán az lehetett, hogy mi még nem jártunk, más ödenburgi polgárokhoz hasonlóan, Kereszttúron, hogy ott az ő szájából hallgassuk az igét). Azután fekete palástját fenségesen szétterjegetve mint valami fekete hollómadár lépegetett előttünk a havon a nem messze álló, fenyőfáktól környezett kicsiny templomig, ahol a gyermek a keresztségben a Sebestyén nevet nyerte. Mivel aznap keltem föl először az ágyból, s a hosszas kocsiút is kimerített, a szertartás alatt, miközben a gyermeket Lucia asszony tartotta karjában, többször is fekete köd ereszkedett alá szemeimre, s olyan gyöngeség vett rajtam erőt, hogy meg kellett kapaszkodnom a templom padjának támlájában, mert különben összeroskadtam volna. Egyébként is olyannyira kábult voltam, hogy szinte álomnak tűnt föl előttem mindaz, ami azon a téli reggelen történt, a szekérút a szürkületben, a fenyőfák körülállta templom, a mord, sárgás ábrázatú, ösztövér öregember s a templomablakon ferdén beeső halovány téli napsugár, amely egyenesen a gyermek ivorszín homlokára hullott, s a kicsiny Sebestyén a fény e pillekönnyű érintését megérezvén elfintorította kicsiny orrát s aprót prüsszentett.

Talán egy órát ha időzhettünk a fenyveserdőkkel szegett falucskában, majd ismét fölkapaszkodtunk a szekérre, és sietősen megindultunk hazafelé. Visszafelé már korántsem volt olyan könnyű utunk, mint odafelé, bár minekünk nem a püspök huszárjaival gyűlt meg a bajunk, hanem az időjárással. Kevéssel azután, hogy elindult velünk visszafelé a szekér, föltámadt a szél, fölkapta és sivítva kergette maga előtt a már lehullott havat. Kisvártatva újra eleredt a hó is, a jeges szél bezúdult a kocsi ernyője alá, s marékszám vagdosta arcunkba a havat. Nyestprémmel bélelt köpönyegem dacára vacogtam a hidegtől, s óvón szorítottam magamhoz a takaróba csavart kicsiny testet, amely vagy maga is reszketett, vagy a tulajdon reszketésemet éreztem rajta. A kocsist is elvakíthatta a képébe zúduló, fehér fergeteg, a lovak is csak lassan, lépésben bírtak haladni a szembe fúvó, erős szélben, én pedig egyfolytában attól rettegtem, előbb-utóbb valami hótorlasz elállja az utunkat, és órákra, talán napokra is idekinn rekedünk, minden lakott helytől távol. Már a püspök huszárjainak is örültem volna, ha legalább fedett helyre hurcolnak bennünket, de úgy látszik, azoknak is akadt jobb dolguk ebben az ítéletidőben a polgárok zaklatásánál. Dél is elmúlt már azután, mire nagy nehezen mégiscsak hazaértünk.

Hazatérvén másnapra a gyermek homlokát s halántékát érintve azokat igen forrónak találtam, s mintha még nem ébredt volna föl egészen, kábán tekingetett elő félig leeresztett szemhéja alól. Időről időre halk, nyekergő, köhécselésféle hangot hallatott, és halovány kis képe kivörösödött az erőfeszítéstől. Az öreg doktor szomorú és némileg bűntudatos képpel tapasztotta fülét kicsiny mellére, s egy kanál nyelével igyekezett ajkait széjjelfeszegetni, hogy torkába nézhessen. A kicsiny Sebestyén nem tiltakozott hangos sírással, ahogyan más kisdedek szoktak, hanem csak elfordította a fejét, miközben szemhéja egészen lecsukódott, mintha kérdené: „Nem hagyhatnátok békémet legalább e rövid időben, amit e világban töltök?” Az öreg doktor nyers rutalevelet, lágy sót, savanyú kovászt és erős ecetet rendelt összetörni és pép alakban ruhára kenvén, a gyermek talpait avval bekötni, a kötést pedig sűrűn újítani rendelte. Ott ültem hát álló nap és csaknem egész éjszaka a gyermek mellett, a kötést cserélgettem a lábán, s meg-megtapintottam homlokát s vakszemét, hogy szűnik-e már a hévség, de az csak nem akart alábbhagyni.

A ház most ismét megtelt asszonyokkal, akárcsak a szülést követő napon, s mindegyiknek volt valami csalhatatlan módszere a gyermek kúrálására. Most is a termetes gyertyaöntőné jeleskedett leginkább, de ezúttal Márta barátném sem hagyta, hogy hátrébb szorítsák, s nemegyszer hevesen össze is szólalkoztak, hogy vajon a szaporafű-víz vagy a gyantaporral való füstölés használ-e inkább ilyenkor. Egyszer a gyertyaöntőné kis híján kiverte a leány kezéből a kanalat, amikor az szerecsendió-virág borban feloldott porából akart egy kanálnyit a gyermek ajka közé erőltetni. Hol egyikük, hol másikuk ment apámhoz a másik ellen panaszra, vagy őt kérték fel döntőbírónak, s mindkettő megpróbálta őt a maga oldalára állítani, apám azonban csak járt-kelt hallgatagon ezekben a napokban, s igyekezett a háttérben maradni, jóllehet tudom, hogy más alkalmakkor alaposan lehordta és kitanította volna e némbereket, kik az ő tudományába ártották magukat.

Apám énhozzám sem igen szólt e napokban, és én nem is igen bántam, hogy a házban megint egymásnak adják a kilincset az ismerős asszonyok, mert így legalább ritkábban adódott alkalom, hogy mi ketten apámmal szót váltsunk egymással. Csak a gyertyaöntőné vagy más látogató oldala mellől figyeltem őt alattomban, s igyekeztem kilesni, milyen kedvében van, s hogy megenyhült-e már a szíve irántam, de mindhiába: mintha befalazott ablakon próbálnék benézni, annyira nem bírtam semmit kiolvasni apám arcából. Egy alkalommal azután mégiscsak sikerült elkapnom a pillantását. Akkor történt ez, amikor egy ízben Márta, Lucia, a szép jegyzőné s még egynehány asszony, kik a gyermek látására érkeztek, ott sugdolóztak a bölcső körül, s a szép Lucia magáról megfeledkezve kissé hangosabban megjegyezte: „Szegényke, aligha él meg…” Énnekem e szavak hallatán megdermedt a szívem, s ahogyan mintegy támaszt keresve önkéntelenül körülnéztem, elkaptam apám pillantását, ki oly biztató cinkossággal hunyorított felém, mintha az, amit az imént hallottunk, mindkettőnk számára, de kiváltképpen az én számomra, minden lehetséges fordulatok legkedvezőbbikét jelentené. Én dermedten és értetlenül néztem vissza rá, mire ő kedvetlenül elfordította rólam a tekintetét, én pedig azt bizonygattam magamnak, hogy tévedtem, hogy bizonyosan rosszul láttam, amit láttam…

Egyik nap, amikor a gyermek körül buzgólkodó asszonyok valamiért elmaradtak, s mi egy időre kettesben maradtunk apámmal a házban, hirtelen, erős érzéstől indíttatva megragadtam a kezét, rászorítottam az ajkam, s megköszöntem, hogy mellettem volt és segíteni igyekezett nehéz órámban. Mostantól fogva már minden jól lesz, mintha valami effélét is dadogtam volna, bár ha valaki megkérdi, mi is lesz hát voltaképpen jól ezentúl, nem hinném, hogy felelni tudtam volna neki.

Apám morgott valamit, s erővel elvonta tőlem a kezét. Kis ideig némán ült mellettem, félrefordított fejjel. Hirtelen odafordult hozzám, és összehúzott szemmel, merően nézett, mintha valami titkolt bűnnek a nyomait keresné rajtam, s tekintetéből oly erős ellenszenvet, már-már viszolygást olvastam ki, hogy hátrahőköltem, s egészen összegubbaszkodtam, mintha önnönmagamba mint valami csigaházba visszahúzódva akarnék menedéket keresni pillantása elől.

– Az apjával tudattad már, hogy megszületett? – kérdezte utálkozva, hangjában fásult ingerültséggel, mint aki jól tudja, hogy most mindjárt hazugságokkal fogják traktálni, s már előre unja a dolgot.

– De hát hogyan gondolja… – dadogtam döbbenten –, hiszen a lábam sem tettem még ki a házból, kivel is üzentem volna, és egyáltalában minek is…

– Sürgölődnek itt körülötted elegen – vetette oda türelmetlenül –, az a tenyeres-talpas némber is igen buzgólkodott, gondolom, bizonyosan jól megfizette valaki… Vagy ha nem őt, akkor valamelyik másikat – legyintett, belém fojtva a tiltakozást. – Vagy a nagyságos úrfit talán nem is érdekli, él-e, hal-e a fattya? De te – nézett rám rettenetes szemekkel –, te bizonyosan nem szeretnél azzal állani elébe, amikor eljön érted, hogy nem vigyáztál eléggé a kölykére! Talán nem tudom, miért töröd magad ennyire, hogy fölápold! Csak kiütött rajtad az anyád vére – fordult el tőlem utálkozva, amikor pedig kétségbeesetten bizonygatni kezdtem neki, hogy nem jön el az énérettem sohasem, de ha jönne sem mennék el vele, mert nem kell többé sem testemnek, sem lelkemnek, nem is válaszolt, csak keserűen fölnevetett, és magamra hagyott.

Láttam rajta, egyéb okát nem tudja elgondolni a gyermek iránt mutatott szüntelen aggodalmamnak, csak azt, hogy az apjának kívánok kedvére tenni vele. De hiába tudtam, hogy ettől a féltékeny gyanakvás csak még inkább erőt vesz rajta, jóformán el sem mozdultam a gyermek mellől, mert attól tartottam, éppen akkor talál rosszabbra fordulni az állapota, amikor nem vagyok mellette. Rossz sejtelmek gyötörtek, s újra meg újra meg kellett bizonyosodnom felőle, hogy e sejtelmek nem váltak valóra, ezért azután a főzést vagy egyéb dolgomat félbehagyva folyton-folyvást beszaladgáltam a konyhából, vagy ahol éppen dolgom akadt, hogy megnézzem, nem rosszabbodott-e a kicsiny Sebestyén állapota. Ha a gyermek ébren volt ilyenkor, és bágyadt tekintetét a mennyezeten jártatta, vagy ha a gyertyavilág imbolygását igyekezett követni pillantásával, megnyugodtam, ha csak rövid időre is, és siettem vissza korábbi foglalatosságomhoz. Ha azonban a gyermeket szenderegve leltem bölcsőjében, félelmem nem oszlott el azon nyomban, mivel a vastag takaró alatt nem látszott a mellkas gyönge emelkedése-süllyedése, s így a mozdulatlan, kicsiny testen az életnek mintha semmiféle jele nem mutatkozott volna. Ilyenkor, ha alvás közben találtam, kezemet gyöngéden mellére fektettem, s néhány örökkévalóságnak tetsző pillanatig várakoztam, míg meg nem éreztem tenyerem alatt azon enyhe süllyedő-emelkedő mozgást, amellyel a lélegzet jár ki-be a testben, és szívének szapora dobogását: csak ekkor tértem vissza kissé megkönnyebbült lélekkel teendőimhez. Igyekeztem pedig parancsolni magamnak, s csak ritkábban engedni a kísértésnek, kiváltképp akkor, ha apám is ott volt a közelben. Ő, valahányszor rajta ért, hogy már megint a gyermeket vigyázom, ingerülten rám szólt, mondván, minden egyéb kötelességemet elhanyagolom emez esztelen őrködés kedvéért, holott a gyermek aligha fog attól hamarébb meggyógyulni, hogy örökösen ott ülök mellette. Ebben volt is némi igazság, ezt magam is beláttam, és mégis, mintha valami ismeretlen, kényszerítő erő vont volna újra meg újra a gyermek fekhelye mellé…

Karácsony ünnepe közeledett: jóllehet ezekben a hetekben nem sokat gondoltam a külső világban zajló eseményekkel, annyit azért tudtam a hűséges Mártától, hogy az ünnep közeledte, mint minden évben, most is igencsak fölforralja az indulatokat a polgárság vagy legalábbis annak lutheránus hiten lévő részének körében. Jóllehet már vagy tíz esztendő is eltelt azóta, hogy az új, pápista naptárt első ízben kiszögezték a templom kapujára, a körülötte dúló viszály azóta sem lanyhult. A polgárok többsége, igaz, tartózkodott a munkától az új naptár szerint való ünnepen is, a Karácsonyt azonban mégiscsak a régi naptár szerint ülte meg, Nyéken vagy Kereszttúron, nagy ünnepélyességgel, a templomból hazatérve pedig hangos lövöldözéssel s más efféle kihívó viselkedéssel ingerelte a pápistákat, nehéz helyzetbe hozván ezzel a tanácsot, melynek többsége maga is lutheránus érzelmű volt ugyan, a vállalt kötelezvények értelmében mégis kénytelen volt eljárni a rendbontókkal szemben. Kiváltképpen a városbíró, ki egyike volt a Bécsben fogva tartottaknak, egyébiránt pedig nagy termetű és indulatos természetű férfiú, hangoztatta úton-útfélen, hogy nem viszi még egyszer vásárra a bőrét egyesek kedvéért, akik nem férnek a bőrükbe, s mindenáron ujjat akarnak húzni a pápistákkal s az udvarral, s fogadkozott, hogy ha kell, erővel is betartatja ama bizonyos kötelezvényben foglaltakat.

Tetejében Spillinger plebános, kit előttem egyesek vakbuzgó és indulatos, mások viszont kapzsi és a felsőbbséghez törleszkedő embernek festettek le, nem tudni, saját buzgalmából-e vagy a püspök utasítására, elkezdett az ádventi időszakban házról házra járni, hogy a polgárokat az ünnepnek a Gergely-féle naptár szerint való megünneplésére intse.

Legföljebb ha két-három nap lehetett még hátra a pápista naptár szerint Karácsony ünnepéig, amikor egyik délután hallottam, hogy odalenn megzörgetik a kaput, majd kevéssel később az emeleti lakrész bejáratát is. Sietősen összegomboltam keblemen a ruhát, mert éppen szoptatni igyekeztem a kicsiny Sebestyént, kin az utolsó napokban mintha a javulás jelei mutatkoztak volna, olyannyira, hogy elfogadta, s ha tétován és erőtlenül is, kis ideig szívogatta odakínált keblemet, holott korábban a kanalanként szájába erőltetett tejet vagy húslét mind visszaöklendezte. Karomban a gyermekkel az ajtóhoz léptem, s kitártam. Az ajtónyílásban tar fejű öregember állt, kinek maradék, ősz haja úgy meredezett két fehér pamatban fölfelé a halántékán kétfelől, mint valami nagy bagoly füle, orcája pedig, mely úgy csüggött alá kétfelől, mint a vadászebeké, veres volt a hidegtől s talán a vértolulástól is, mert nehezére eshetett megmászni a fölső lakrészbe vezető lépcsőt. Az öregember tüskés, ősz szemöldöke alól gyanakvóan méregetett sötét, vérágas szemével.

– Maga az új patikáriusnak a felesége, igaz? – förmedt rám reszelős és meglehetősen durva hangon. Bólintottam, s mivel öltözékéről fölismertem, hogy nem lehet más, csak Spillinger plebános, nem hívtam beljebb, hanem csak megálltam az ajtóban, s vártam, hogy elmondja, mit kíván tőlem.

– Magukat sem látom soha a misén, sem magát, sem az urát! – mordult rám ellenségesen, mire én zavartan hebegve mentegetőzni kezdtem, mondván, csak nemrégiben keltem föl a gyermekágyból, s mintegy szavaim bizonyítékául megemeltem felé egy kissé a karomban tartott gyermeket. Az öregember ettől mintha kissé megenyhült volna, talán a gyermek láttán, talán mert részemről nem tapasztalt kihívó vagy burkolt szembeszegülést, amihez pedig már hozzászokott, annyi bizonyos, hogy arcáról eltűnt a haragos indulat kifejezése, s inkább zavartan s kissé félszegen sandított rám.

– Mennyi idős? – kérdezte fejével a gyermek felé intve rekedt, szinte csikorgó hangon, mintha elszokott volna már tőle, hogy barátságos szavakat ejtsen ki a száján, s azok most csak nagy nehezen találnák meg az utat torkából a külső világba.

– Maga egészen rendes asszonynak látszik! – dörmögte válaszom hallatán, és összevont szemöldökkel, némileg tamáskodva ingatta a fejét, mintha őt magát is meglepték volna tulajdon szavai. Nehézkesen elmosolyodott, kinyújtott mutatóujjával gyöngéden megbökte a gyermek tenyerét, s még valami kedvességet is mormogott neki szégyenlősen, amikor az apró ujjak erőtlenül megszorították az övét. Megesett a szívem a botjára támaszkodó öregemberen, kiváltképp, hogy az árkádos folyosó oszlopai között az udvarra kipillantva láttam, hogyan hordja a jeges szél odakinn a havat. Már-már behívtam, melegedjék meg odabenn egy kissé, de azután megfontoltam, hogy a környékbeli házak ablakából minden bizonnyal éber tekintetek kísérik a plebános útjának minden lépését, s nyilván számon tartják azt is, melyik házban meddig időzött. Így hát csak álltam az ajtóban lehajtott fejjel, s vártam, hogy elmondja, miért jött.

Kis ideig így álltunk mind a ketten, némán és elég nagy zavarban, majd az öregember megköszörülte a torkát.

– Azután el ne feledjék: Karácsony ünnepe a Szent Miklós napját követő harmadik vasárnapra esik ez idén, s nem tíz nappal későbbre! – szólalt meg végül nyikorgós hangján, ujját intőn fölemelve, majd félszegen búcsút intett, s elindult lefelé a kapuhoz vezető lépcsőn.

Mi azután eléggé csöndesen ültük meg Karácsony ünnepét, igaz, a régi naptár szerint, de későbben hallottam, hogy a polgárság java része abban az évben is Kereszttúron ünnepelt, s hogy hazatérőben megint csak lövöldöztek, s nem tudom, még miféle egyéb kihívó és botránkoztató dolgokat míveltek. A városbíró azután a rendbontók közül egynehányat a torony aljába záratott, s egypárat még el is tángált közülük a buzogányával, kiváltva e cselekedetével az özvegynek és környezetének engesztelhetetlen haragját. Mikor azután az egyik eltángált legényt, ki ugyan aznap korábban, legalábbis ezt beszélték, részegen a lováról is leesett, másnap reggel hiába költögették, mivelhogy a szerencsétlen megholt az éjszaka folyamán, a veréstől-e, az eséstől vagy más egyébtől, nem tudni, a méltatlankodás hullámai az egekig csaptak. Pápai Imre, ama bizonyos tanácsnok, széltiben-hosszában mindenfelé fogadkozott, hogy gyilkossággal fogja megvádolni a városbírót, s követelte, hogy azon nyomban köszönjön le tisztéről, s válasszanak mielőbb másikat helyette. Mindezek felől én a hűséges Mártától szereztem tudomást, ki ezekben a napokban a szokottnál is sűrűbben keresett föl, látszólag mit sem törődve azon ellenséges és lekicsinylő fogadtatással, amelyben apámtól részesült, kit e lankadatlan buzgalom, amellyel a tanító leánya engem látogatott, megerősített abbéli gyanújában, hogy a leánynak föltétlenül valami szerelmi postásnak kell lennie.

Egyébiránt Márta mindezen eseményekről s kiváltképpen a torony aljába csukatott legény haláláról olyan nyilvánvaló megelégedettséggel s már-már repeső izgalommal tudósított, mint kinek nem csekély örömére szolgál, hogy a mi közösségünk immáron egy valóságos mártírral is büszkélkedhetik, mígnem a fékezhetetlen indulatú városbíró s vele a tanácsnak s a polgárságnak azon higgadtabb része, kik amellett kardoskodtak, hogy jobb lesz a pápistákkal szőrmentén bánni s az udvarral sem ujjat vonni, ily módon, mondhatni, mindnyájan a gyilkosság vagy legalábbis az abban való cinkosság bűnébe estek, amit eztán bármikor a szemükre lehet majd lobbantani, ha igen ágálnának. Barátném máskor sápkórosan halovány orcája rózsás pírban égett, miközben ezen örvendetes újdonságokról beszámolt nekem, s fölfigyeltem rá, hogy ezúttal nem süti az ölébe a szemét, míg beszél, hanem mind sűrűbben tekinget az ablak felé. Sehogy sem értettem, mi célja lehet ezzel, mígnem egyszerre csak nem tudván többé féken tartani kíváncsiságát, fölpattant, az ablakhoz sietett, kitárta, s a párkány fölé kihajolva figyelt kifelé a térre.

– Megjött! – szólt hátra nekem izgatottan. Odébb toltam a faragott bölcsőt, melyben a gyermek feküdt, a hideg légáram útjából, s csak néztem barátnémra csodálkozva és értetlenül, hogy vajon kiről beszél. Odakönyököltem én is melléje az ablakpárkányra, s mindjárt meg is értettem izgalmának okát, mert ahogy lenéztem a térre, a grófné palotácskája előtt megpillantottam nem ugyan magát a grófnét, hanem csak a hintaját, amelyből egynehány cseléd az útiládákat hordta befelé a házba. A grófné alighanem ezúttal is hosszasabban időzhetett Bécsben, mielőtt visszatért volna a városba. Jó ideje nem láttam már a háza körül semmi mozgolódást, csakhogy ennek mindeddig nem tulajdonítottam semmi jelentőséget, sőt még most sem értettem, miféle érdekkel bír a grófné jövés-menése Márta barátném vagy bárki más számára, aki nem tartozik a grófné szűkebb környezetéhez.

– Milyen szerencsés is vagy te, hogy az ablakotokból éppen rálátni a kapujára – mondotta barátném, midőn a bámészkodással betelve ismét leült velem szemközt. Most is szokott, selymesen susogó hangján beszélt, szemét lesütve, s csak úgy, a szeme sarkából lesett rám lopva, mit szólok a dologhoz. – Ki sem kell tenned a lábad a házból, csak kipillantasz néha az ablakon, s máris látod, kik járnak hozzá sűrűbben. Mostanában alighanem megint igen főznek valamit, s nekünk tudnunk kell, kiben bízhatunk s kiben nem, mert a mieink közül is akadhat, aki két vasat is tart a tűzben, s hordja-viszi nekik a híreket, éppen most… Vagy igaz, te nem is tudod talán, hogy a fejedelem egész hadnépével már itt van nem messze, a Duna túlpartján, s ha kitavaszodik, átkelnek bizonyosan! – nézett reám Márta megdicsőült arccal, s büszkén kihúzta magát ültében. Csakugyan nem tudtam, feleltem hűvösen, s a gyermeket, ki halkan felnyöszörgött bölcsőjében, a karomba vettem, s rengetni kezdtem, miközben aggodalmasan fürkésztem halovány kis orcáját, nem látom-e rajta a betegség súlyosbodásának valami jelét. Nos hát, folytatta Márta a gyermekre ügyet sem vetve, ezért volna olyan fontos, hogy tudjuk, kiben bízhatunk meg s kiben nem, s nekem nem kerülne különösebb fáradságomba, ha ki-kipillantanék olykor az ablakon, s ha azután néki időről időre beszámolnék róla, kik fordulnak meg sűrűbben a grófnénál. Ezzel nagy szolgálatot tennék az igaz hit ügyének, s az özvegy is igen nagyra értékelné az ügyben tanúsított buzgalmamat – nézett rám olyan arccal, mint ki valami igen kívánatos lehetőséget csillogtatott meg éppen előttem.

– Ha nem, hát nem – állt fel csalódottan, s karomat kissé megsimítva, hogy mutassa, ő azért nem haragszik, indult kifelé. „Hát ezért járt ez ennyit ide mostanában!”, gondoltam magamban az iménti szóváltástól megvilágosodott elmével, s nagyot sóhajtottam, mert arra gondoltam, milyen hiábavaló igyekezet lenne, ha megpróbálnám meggyőzni róla apámat, hogy a tanító leánya nem a szeretőm postása, hanem az özvegy spionja, ki belőlem is magához hasonló spiont szeretne csinálni, s ezért látogat engem olyan szorgalmasan.

Ettől fogva, igaz, ritkábban járt a házhoz, mert alighanem ráeszmélt, hogy csak az idejét vesztegeti velem. Eleinte örültem neki, hogy nem jár örökösen a nyakamra, mert azt reméltem, ha apám látja, hogy a magam jószántából teljességgel elzárkózom a külső világtól, s őrajta, a kicsiny Sebestyénen s a hallgatag Margit szolgálón kívül hétszám nem is látok emberi lényt, talán megnyugszik idővel, s elhiszi nekem, hogy semmiféle érintkezést nem tartok fönn a gyermek apjával, következésképpen nem is titkolok el őelőtte semmit, hanem teljességgel őreá, az ő jóindulatára bíztam a magam és a gyermek sorsát. Csakhogy rosszul számítottam, mert apám számára, azt hiszem, már az is elegendő bizonyíték volt rá, hogy megrontóm visszatértében reménykedem, ha látta, hogy jóformán el sem mozdulok a gyermek bölcsője mellől, s aggodalmasan figyelem testi állapotának minden változását. Mert hát különben ugyan mi okom lehetne úgy reszketni bűnünk gyümölcsének életéért, kinek világon létele csak szégyent, veszedelmet és fájdalmat hozott rám. És csakugyan, ha visszagondoltam rá, hogy korábban mennyire szerettem volna terhemtől szabadulni, nem tudtam volna érzéseim ezen visszájára fordulásának okát adni, s nem tudnám még ma sem. Bizonyos, hogy nem lehetett egyedüli oka azon anyai ösztön, amely, mint mondják, megvan még az oktalan állatban is, mert két másik, csaknem húsz esztendővel későbben született fiam iránt, kik életük első percétől fogva életre való, erőteljes kisdedek voltak (s ilyenek még ma is, ha ugyan élnek még, mert fékezhetetlen vérük a magyarok táborába vitte őket, s már igen régen nem hallottam semmi hírt felőlük), kezdettől fogva sokkal hidegebb érzéssel viseltettem, s nehéz, lázadozó lélekkel tűrtem a sok gondot-bajt, amit nekem okoztak. (Csak utolsó, legkisebb gyermekem ébresztette föl bennem ismét azon heves, aggodalmas gyöngédséget, amelyet az első iránt éreztem, és rettegtem is sokáig, éppen az érzés hasonlatosságának okán, hogy hasonló sorsra jut ő is, mint az első. Majd annyi éjszakát töltöttem bölcsője mellett üldögélve a sötétségben, mint annak idején a kicsiny Sebestyén mellett, lélegzetét fülelve, de Istennek hála, Kristóf fiam fölnőtt egészségben, s csak egynehány évvel ezelőtt volt kénytelen sok más polgárral együtt a katonaság s a pápisták zaklatása elől családostul a Részekbe menekülni, ahol szívből kívánom, hogy Isten áldása kísérje őt életének végórájáig s azon is túl…)

 

Attól fogva, hogy a keresztelőről visszahoztuk, a kicsiny Sebestyén soha többé nem nyerte vissza egészségét, bár állapotában némi ingadozás mutatkozott azért. Olykor, a reggeli s délelőtti órákban nyugodtabbnak, egyszersmind élénkebbnek tetszett, szemével érdeklődve kísérte mozgásomat, ahogy tettem-vettem körülötte, s ha halántékát megtapintottam, száraznak és meglehetős hűvösnek találtam, mintha nem gyötörné többé a hévség. Délutánra s kiváltképpen estére azonban e viszonylag nyugodt és derült állapotot heves, gyötrő nyugtalanság váltotta föl. Szeme lázasan csillogott, s erőlködve, szárazon köhögött, olyan hangon, mintha vékony, kiszáradt gallyat roppantanának kettőbe, majd ahogyan mindinkább erőt vett rajta a hévség, tekintete megzavarosodott, szemhéja súlyosan alá-aláereszkedett a szemére, s álomittas, kába tekintete olyan volt, mint azoké, akik nehéz bortól részegek, halántéka tüzelt, s gyér hajacskája nedvesen, csapzottan tapadt koponyájára. S ahogyan az ő állapota, úgy változott énbennem is az érte való aggodalom hevessége a nap során: reggelente magam is nyugodtabb, derültebb s bizakodóbb lélekkel üldögéltem mellette, még arra is maradt erőm, hogy egyéb teendőimet úgy-ahogy ellássam. Ahogyan a nap haladt, úgy vett rajtam erőt mindinkább a félelem, mígnem estére már szinte alélt voltam a rettegéstől, éjszaka pedig rettentő álmok látogattak, oly élénkek s valószerűek, hogy reggel föleszmélvén belőlük még sokáig azt hittem, hogy valósággal megtörténtek.

Ezen álmok többnyire úgy kezdődtek, hogy ott fekszem az ágyamban, ahol valójában is feküdtem, s valami szokatlan zajra fölriadok. Osonó lépteket hallok a sötétségben, s mintha a nagyláda fedele nyílna-csukódna, tárgyakat emelgetnének s tolnának odébb az asztal lapján. „Rablók!”, gondolom rémülten, s ahogy óvatosan kikémlelek az ágy kárpitja mögül, a résnyire nyitott ablaktáblák közt beszűrődő gyönge világosságban, mert világot gyújtani félek, sötét alakot látok, amint a gyermek ládája fölé hajlik. Kitapogatom a sötétben a tűzszerszámot, nagy hirtelen mégiscsak világot gyújtok, s az ágyból kilépve, magasba emelem az égő gyertyát: „Ki van ott?”, kiáltok a láda fölé görnyedő alakra elborzadva, mert bár a fejére s vállára borított fekete kendőtől semmit sem látok belőle, valahogyan ismerősnek tűnik. „Valami kóbor cigányasszony lehet, majd a világosság és az erős hang elriasztja”, nyugtatgatom magam, de ekkor az alak fölegyenesedik, karjában a gyermekkel, s mielőtt az ajtó felé iramodna, a válla fölött hátranéz rám, s én anyám arcát ismerem fel a fekete kendő alatt. Azután szűk, összevissza tekergő utcák hosszú során át űzöm a tolvaj asszonyt, karjában a gyermekkel, a holdtalan éjszakában. Hol itt, hol ott látom fölbukkanni a sötét kendős alakot egy-egy szemvillanásra, de végezetül mindig eltűnik a szemem elől.

Efféle lidérces álmokból riadtam föl jóformán minden éjszaka, meg a tulajdon szívem heves dobogására. Ha véletlenül elkerültek volna az álmok, akkor sem alhattam át nyugodtan az éjszakát, mert a gyermek, mintha őt magát is rémálmok gyötörnék, éjféltájban mindig fölsírt vagy inkább fölkiáltott, engem pedig elöntött a szánalom, ha elgondoltam, hogy az e földre alighogy megérkezett kicsiny léleknek egyedül kell küszködnie az éjszaka rémeivel, a fájdalommal és a rettegéssel, amelynek sem forrását, sem tárgyát nem ismeri, s valami megmagyarázhatatlan módon mégis sejti. Kikeltem az ágyból, odakuporodtam mellé a földre, s ott vacogtam a sötétségben, míg csak az ablaktáblák között a haloványan derengő csík erősebb fénnyel föl nem világlott, jelezve, hogy odakinn fölkelt a nap: csak ekkor tértem vissza az ágyba s merültem zaklatott álomba kis időre.

Napközben, apám szidalmaitól rettegve, amennyire tőlem tellett, igyekeztem teendőimet ellátni, s erővel visszafogni magam, valahányszor erőt vett rajtam a kívánság, hogy a konyhából vagy a kamrából beszaladjak a szobába, s meggyőződjem róla: a kicsiny Sebestyén ott fekszik bölcsőjében, és sem holmi tolvaj, sem a legnagyobb s legkegyetlenebb rabló, a halál, nem ragadta el tőlem azalatt, míg én a mákot törtem vagy a mosott ruhát teregettem. Apám az idő nagyobbik részében úgy tett, mintha a gyermek a világon sem volna, s valahányszor azzal mentegettem magam valamely mulasztásomért, hogy a gyermek körüli teendőktől nem maradt időm a főzésre, a mosogatásra, vagy arra, amit éppen számon kért rajtam, fölvont szemöldökkel nézett rám, mint valami komédiás, eltúlzottan mímelve az értetlenséget, mintha nem tudná, de nem is akarná tudni, miről beszélek. Azután mintha mégiscsak sikerült volna az emlékezetébe idéznie valamit, amit szívesebben elfelejtett volna, viszolyogva elhúzta a száját és türelmetlenül legyintett, mintha e kellemetlen gondolatot mindjárt el is akarná hessegetni magától. Mindazonáltal nagy néha rajtaértem, amint a gyermek bölcsője fölé hajlik, s valami színes kendőcskét-mit rázogat a kicsiny orcája előtt, figyelve, nyúl-e utána, vagy beszél neki afféle mulatságos, badar semmiségeket, amilyeneket a felnőttek szoktak a csecsemő gyermekeknek. Egyszer meg éppenséggel egy kis rézcsengettyűt húzott elő a zsebéből, olyanfélét, amilyet a kisbárányok nyakára szoktak kötni, s avval csilingelt a gyermek fölé hajolva. „Nézd csak, mosolyog!” – szólt oda nekem szinte gyermeki jókedvvel, amikor a párnahéjat letéve, amelyen éppen varrogattam, fölálltam, odaléptem mellé, s én is lenéztem a kicsiny arcra, amely a csillogó s csilingelő holmi láttán mintha csakugyan földerült volna. Az én szívemben pedig föllángolt a reménység, hogy apám talán mégiscsak megenyhül a gyermek iránt, s hogy idővel úgy fog érezni iránta, mintha véréből való vér lenne, hiszen, meglehet, az is csakugyan… S ha rövid játszadozás után kedveszegetten fordult el a bölcsőtől, s efféléket mondott, hogy „igen sápadt”, vagy „meglátszik rajta, hogy eleinte nem tudtad rendesen táplálni”, vagy ha a gyermek csak nézett, s nem kapdosott az arca előtt rázogatott kendőcske vagy csengettyű felé, „igen egykedvű, nem olyan eleven, mint más, egészséges gyermek”, ilyenkor, még ha a szavak tartalma a szívembe szúrt is, szerettem volna elhitetni magammal, hogy az őszinte aggodalom diktálta őket, s nem csak azért mondja, hogy engem megsebezzen s büntessen velük.

Egy ízben pedig, emlékszem, késő délelőtt lehetett, én az ablaknál ültem, karomban a gyermekkel, ki a nyugtalan éjszaka után a vállam gödrébe csuklott fejjel, mélyen aludt, amikor apám, ki valamiért korábban hazatért a patikából, bejött a szobába. Lépteinek hallatán összerezzentem, mert attól féltem, megint korhol majd, amiért házi dolgaimat elhanyagolva a gyermek dédelgetésével töltöm az időmet, s könyörögve néztem rá, de ő nem szólt egy szót sem, csak odahúzott egy széket az enyém mögé, leereszkedett rá. Kezét a jobb vállamra ejtette, s ott is hagyta soká, miközben bal vállamon a gyermek feje nyugodott. Így ültünk sokáig szótlan békességben.

Éjszakai fönt járkálásaimat azonban egy idő után megsokallta, s nem is kárhoztathatom érte, mert a félig-meddig álmatlanul töltött éjszakák után nappal oly kábán imbolyogtam, mint az alvajáró, s jóformán minden, amihez csak nyúltam, kiesett a kezemből. Mindazonáltal valahányszor meghallottam, vagy talán csak hallani véltem éjszaka, hogy fölsír a gyermek, nem bírtam tovább az ágyban maradni, hanem fölkeltem, s odakuporodtam mellé a szoba földjére. Csakhogy ahogyan én fölriadtam a gyermek kiáltására, úgy neszelt föl apám is az én mozgolódásomra, bármilyen vigyázattal igyekeztem is kikelni mellőle az ágyból. „Itt maradsz!”, sziszegett rám ilyenkor izzó haraggal, s én, bár minden tagom, mint az összenyomott rugó, lökött volna kifelé az ágyból, ott várakoztam mellette mozdulatlanul, míg föl-fölhorkanó lélegzetét hallva meg nem bizonyosodtam róla, hogy ismét elnyomta az álom: ekkor lassan, óvakodva, mintha vékony jégen járnék, mégiscsak elindultam a gyermek felé.

Már hetek óta folyt közöttünk, jószerivel némán, ez az éjszakai háborúság, amikor egyik este apám, kevéssel azelőtt, hogy nyugovóra tértünk volna, odalépett hozzám. Kezében apró, kék üvegcsét tartott, melyben valami folyadék fehérlett. „Idd meg ezt! – mondotta parancsoló hangon, s a kezembe nyomta az üvegcsét. – Ettől majd átaluszod az éjszakát!” – tette hozzá magyarázatként értetlen, rémült tekintetem láttán. Körülkémleltem, mint a csapdába esett állat, hová önthetném ki alattomban az édeskés illatú, fehér folyadékot, de mindhiába: apám ott állt mellettem, s késlekedésem láttán ingerülten rám mordult: „No, mi lesz már?” Mit volt mit tennem: bár szívem szinte hallhatóan vert a rémülettől, ajkamhoz emeltem az üvegcsét. A fehér folyadék olyan sűrű volt, mint a méz, vagy talán az én torkomat szorította el a félelem, mert emlékszem, alig bírtam nyelni, s többször is visszaköhögtem egy-egy kortyot, de mivel apám nem moccant mellőlem, s árgus szemekkel figyelt, végül mégiscsak leerőltettem torkomon az üvegcse tartalmát.

Nem is tudom, mire számíthattam, de amikor az üres üvegcsét leraktam az asztalra, s apám, miután belekémlelt, hogy csakugyan kiittam-e, a zsebébe dugta, még mindig nem éreztem semmi különöset, miközben alattomban tagjaimat mozgatva igyekeztem meggyőződni róla, hogy továbbra is ura vagyok testemnek-lelkemnek. Utóbb pedig, amikor a gyermeket karomba vettem, hogy aznap utoljára, éjszakára megszoptassam, valami édes, sosem ismert békesség ömlött el a lelkemben. Halántékát megtapintva, kevésbé éreztem forrónak, mint más estéken, s amikor keblemet odakínáltam neki, fejét nem fordította el bágyadtan, ahogyan máskor szokta, hanem ajkaival reátapadt, ahogyan más, egészséges kisdedek tenni szokták. Amikor megéreztem keblemen a kicsiny ajkak szívását, elömlött rajtam az a boldog nyugalom, amelyben a nálam szerencsésebb sorsú anyáknak, úgylehet, minden alkalommal részük van, valahányszor kisdedüket táplálják. Éledezni kezdett bennem a reménység, hogy talán mégis sikerül őt egészségben fölnevelnem, örömömre és vigaszomra. Valamivel később, amikor a gyermeket már letettem, s magam is ágyba tértem, egyszer csak úgy tetszett, mintha lassan megindulna és elfordulna velem az ágy, miközben a diófa asztalkán álló réz gyertyatartóban a gyertya lángja megkettőződni látszott, mire azonban álmélkodásomat fölválthatta volna a rémület, már ki is hamvadt öntudatom pislogó parazsának maradéka, és mély, álomtalan álomba zuhantam.

Nem tudom, meddig alhattam így, magam-tudatlan, mint valami fadarab vagy más, halott tárgy, de arra emlékezem, hogy egyszer, s alighanem ugyanazon percben, amikor más éjszakákon a gyermek kiáltására föl szoktam riadni, föléreztem, s szívemben halálos rémülettel, kétségbeesetten igyekeztem magamról lerázni az álmot, csakhogy mintha hínárral teli sötét, zavaros vízben igyekeztem volna a túlpartra evickélni, az álom számtalan lágy, szívós, eltéphetetlen karja rám tekeredett s visszahúzott a mélybe. Egyszer, azt hiszem, de meglehet, csak álmodtam ezt is, addig erőlködtem, míg végezetül sikerült fölegyenesednem ültömből, s az ágy oszlopába fogódzva mereven megállnom egy szemvillanásnyi időre, de azután mintha testemnek súlya megszázszorozódott volna, s mintha e súly rántott volna vissza az ágyra, vagy annál is lejjebb, mintha az ágy deszkája meghasadt, a padló megnyílt volna alattam, s én csak zuhantam volna alá tehetetlenül valami nyirkos, ablaktalan sötétségbe, talán a sírba…

Fényes reggel volt, amikor fölébredtem, száraz, cserepes szájjal s lelkemben valami kínos, zavaró érzéssel. Úgy tetszett, mintha valami nagy baj történt volna, míg aludtam, vagy valamit jóvátehetetlenül elmulasztottam volna, de hogy mit, arra sehogyan sem bírtam visszaemlékezni, mert halántékom tompán sajgott, s szédelgő fejemből mintha minden gondolatot kifújtak volna. „Úgy látszik, csakugyan végigaludtam az éjszakát, apámnak mégiscsak igaza lehetett”, gondoltam tétován, majd a következő pillanatban fölkiáltottam, reszketve kiugrottam az ágyból, s az ágyládához rohantam, amelyben a gyermek nyugodott. Lám, már fölébredt, de milyen csöndben van, gondoltam, s egy pillanatra megkönnyebbültem, de azután, ahogy fölébe hajoltam, mintha egy viaszbáb nézett volna vissza reám tágra nyílt, mozdulatlan, sötét szemével, s amikor tenyeremet szokásom szerint mellére simítottam, nem éreztem a mellkas gyönge süllyedését-emelkedését, amely arról tanúskodott volna, hogy a láda mélyén fekvő kicsiny testben még ki-be jár a lélegzet.

Az eztán következő órák emlékét soha nem bírtam, igaz, nem is akartam minden részletében fölidézni, csak egy-két világos folt válik ki emlékezetemben a sötét, kétségbeeséssel teljes zűrzavarból. Rémlik, hogy a gyermeket fölkaptam fekhelyéről, s rázni kezdtem, valami életjelt remélve, majd fölszakítva keblemen a hálóruhát, csecsbimbómat megpróbáltam a halott ajkak közé erőltetni, mert elmém sehogyan sem akarta elfogadni a rettentő igazságot, amelyet érzékeim közleni igyekeztek vele, vagy mert zavarodottságomban talán azt reméltem, hogy testem melegével újra fel tudom gerjeszteni az élet lángját a már hűlőfélben lévő, kicsiny testben. Hogy minden próbálkozásom hasztalannak bizonyult, azt hiszem, megpróbáltam azon öltözetlenül, egy szál ingben kirohanni az utcára, karomban a gyermekkel, abban reménykedve, ha én magam nem is, talán valaki, az öreg doktor vagy más még tud segíteni rajta. Emlékszem, hosszan s elkeseredetten dulakodtam a hallgatag Margittal, ki szemközt jött velem a konyhából befelé igyekezve, hogy valami utasítást kérjen tőlem az ebéddel kapcsolatban, s átlátva a helyzetet s az én állapotomat, erővel próbált megakadályozni benne, hogy elhagyjam a házat. Végezetül, mivel máshogyan nem boldogult velem, izmos karjával nagyot lökött rajtam, s amikor én egyensúlyomat vesztve az ágyra hanyatlottam, kifutott a szobából, s kívülről ráfordította a kulcsot, majd lesietett apámért a patikába. Apám láttán, úgy rémlik, kétségbeesésemet szörnyű harag váltotta föl, s őt többször is, kiáltva, gyilkosnak neveztem. Amikor csillapító szavakat mormolva közelíteni próbált felém, szabad jobb kezemet, mert a bal karomban még mindig a kis testet szorítottam, fölemeltem s megpróbáltam körmömet az arcába vájni, de ő elkapta a csuklómat, s másik kezével többször, erősen arcul ütött.

Az ütésektől elcsöndesedve, karomban a gyermekkel, némán gubbasztottam egy ideig, miközben a szoba lassanként megtelt mindenféle emberekkel. Elsőként az öreg doktor érkezett, kiért apám nyilván elszalajtotta a hallgatag Margitot, s magával hozta a feleségét is, majd kisvártatva megjelent az elmaradhatatlan Márta is, vele a szép Lucia, a gyermek keresztanyja, s még néhány asszony a szomszédságból. Az öreg doktorné odajött hozzám, s szelíd erőszakkal megkísérelt rávenni, hogy adjam át férjének a karomban szorongatott kicsiny testet, de én csak a fejemet ráztam, s talán még rá is vicsorítottam, mint valami sarokba szorított állat. Végezetül a doktor, ki néhány lépésnyi távolságból is jól látta a sárgás kis arcon sötétlő árnyakat s a test merevségét, s ezekből teljes bizonyossággal meg tudta állapítani a halál beálltát, szemével jelzett a feleségének, hogy nincs értelme erőltetni a dolgot, s erővel elvenni tőlem a testet. Ettől fogva az öreg doktorné csak ült mellettem, tenyerét a karomra fektetve, és csöndes szavakkal arról beszélt, hogy jó keresztyénhez illően bele kell nyugodnunk abba, amit Isten reánk mért, mert nem tudhatjuk, mi a szándéka velünk, s nem ismerhetjük az ő kifürkészhetetlen akaratát… Haragosan, némán fordítottam el tőle orcámat, s eközben valahonnét a múlt mélységes mélyéből fölrémlett előttem anyám képe, ki ugyanilyen haragos daccal fordította el orcáját egy másik asszonynak, talán keresztanyámnak vigasztaló szavai elől, amikor az megpróbálta őt sorsával kiengesztelni. Ettől az emléktől végezetül mégiscsak eleredt a könnyem, s forrón, égetve ömlött végig a két orcámon, ám mindeközben szívemben egy pillanatra sem enyhült a sötét, haragos, hideg kétségbeesés.

Mihelyt azután elmém fokonkint elfogadta a megváltoztathatatlant, lelkemben az őrjöngő haragot és kétségbeesést jeges dermedés váltotta föl, amelynek kérgét csak nagy ritkán törte át valamely, többnyire egészen oda nem illő érzés. Tisztán emlékszem például, hogy a temetést megelőző éjszakán, ahogyan ott ültem a sötét szobában a ravatalon fekvő, kicsiny test mellett, melynek fejénél két gyertya égett, egyszerre csak esztelen félelem fogott el, hogy a gyertyák lángja belekaphat a pólya csipkéibe, és a gyermeknek valami baja eshet. Emlékszem arra is, hogy többször elszunnyadtam a ravatal mellett ültömben, holott annak előtte egész éjszakákat töltöttem ébren a még eleven gyermeket vigyázva. Most azonban, amikor kötelességem lett volna a virrasztás, egyre csak azon kaptam magam, hogy gondolataim megzavarosodnak, mint a forrásban lévő víz, s a következő szempillantásban már át is csusszantam a kegyetlen valóból az álom irgalmasabb világába. Valahányszor azután elnehezedő tagjaim egy-egy önkéntelen rándulására ezekből az álmokból ismét a valóságra ocsúdtam, néhány boldog pillanatig még az álmot hittem valóságnak, s mindannyiszor a fájdalom s a kétségbeesés újabb, heves rohamával fizettem az álom áltató vigaszáért, amely kis időre visszaforgatta az idő kerekét, s kitörölte a világból mindazt, ami attól fogva történt, hogy az altatószeres üvegcsét ajkamhoz emeltem.

Mivel továbbra is az álom maradt egyetlen vigasztalásom, vagy talán gyarló testem a korábbi, éberen töltött éjszakákért akarta kárpótolni magát, úgy emlékszem, ezekben a hetekben örökös álmosság nyűgözte tagjaimat és elmémet, és csak keserves küzdelem árán bírtam ébren maradni, legalábbis napközben, mert éjszaka, a szokott időben továbbra is fölriadtam, mert úgy rémlett, mintha a gyermek kiáltását hallottam volna. Ezen álmatlan éjszakai órákban fölrepedt lelkemen ama dermedt kéreg, s csak feküdtem éberen, kiszolgáltatva a gyász és az emlékezés gyötrelmeinek, egészen hajnalhasadásig, amikor is mély, nehéz álomba merültem, amelynek szorításából reggel csak nagy nehezen bírtam kibontakozni. Talán szerencsémre, efféle kábult, alvajáró állapotban voltam a temetésen is mindvégig. Mintha ólom nyűgözné, oly nehezen bírtam csak emelni a lábam a tél végi, lucskos hóban, amikor sáros sírjáig kísértük a fehér koporsóba zárt kicsinyke testet. (A kis koporsót, igaz, ketten vitték, szokás és tisztesség okából, de egyetlen ember is könnyedén, két kezébe fogva rendeltetési helyére vihette volna, s az én lázas, zavarodott elmémben egy pillanatra meg is fordult a gondolat, hogy kiragadom hordozóinak kezéből, elrohanok s elrejtőzöm vele valami ember nem járta helyen, de testem, szerencsémre, nem engedelmeskedett elmém tébolyult parancsának, s csak vonszolódtam tovább engedelmesen apám karján a sírgödör felé.)

A temetés után következő heteket is nehéz kábulatban töltöttem. A legalkalmatlanabb pillanatokban vett erőt rajtam az ellenállhatatlan álmosság: el-elaludtam álltomban vagy jártomban, más emberek társaságában vagy egymagamban a házban, valamilyen házi teendőm végzése közben. Megesett, hogy ezen alvajáró állapotomban kis híján magamra rántottam az üstben fortyogó vizet vagy a serpenyőben sercegő, forró zsírt, s csak a hallgatag Margit ébersége mentett meg tőle, hogy szerencsétlenül járjak.

Amikor azután idő múltával e kábulat oszladozni kezdett, a veszteség fájdalma újult erővel tört reám, s e fájdalomba egy másik, élesebb és tűrhetetlenebb gyötrelem is vegyült, az önvádé. Valahányszor eszembe jutott, hogy magára hagytam a gyermeket életének végső pillanatában, hogy a kicsiny lélek egymagában kényszerült átlépni a rettentő küszöböt, összerándultam egész testemben, s kezemet önkéntelenül olyan mozdulattal kaptam magam elé, mint aki valamely rátámadó, ellenséges lényt igyekszik ellökni magától, hasztalan, mert annak ereje sokszorosa az övének. Ha mellette vagyok, ha a karomban tartom ezekben az utolsó pillanatokban, talán észre sem veszi, úgy szenderül át ama másik világba, s nem kénytelen egyedül nézni tágra nyitott szemmel a ki tudja, miféle rémektől hemzsegő sötétségbe – efféle gondolatokkal gyötörtem magam óraszámra, s közben csak ültem a szobában a széken vagy az ágyon, a nappal is betámasztott ablaktáblák mögött, összekuporodva, államig fölhúzott térdemet két karommal szorosan átfonva, mintha a fájdalom támadását nem bensőmből, hanem valahonnan kintről, a külső világból várnám, s azért akarnék kicsire összezsugorodni, hogy minél kisebb támadási felületet kínáljak neki.

Észrevettem ugyan, hogy apámat erősen aggasztja az állapotom, de nemigen törődtem vele, részint azért nem, mert semmi egyébbel sem törődtem ezekben a hetekben, de meg azért sem, mert őt hibáztattam érte, hogy amaz utolsó éjszakán erőt vett rajtam az álom, s nem voltam ott a gyermek mellett végső órájában. Most bizonyára örül, hogy a legutolsó láncszem is elszakadt, amely engem a gyermek apjához kapcsolt, efféléket gondoltam apámról, s gyűlölködve néztem, hogyan jár-kel a házban, de még ez a gyűlölet is tompa és erőtlen volt: inkább hasonlított a közönyre, mint arra az ádáz indulatra, amely az első órában arra ösztökélt, hogy körmömet az arcába vágjam. Apám gyaníthatta, hogyan érzek iránta, mert hosszú időn keresztül meg sem próbált vigasztalni, de még csak korholni sem korholt tétlenkedésem miatt. Sokszor láttam rajta, hogy szíve szerint szóvá tenné, és csak nehezen türtőzteti magát: ilyenkor csak néztem rá némán, kihívón, s olyan sötéten, hogy – mint később elmondotta – sokszor már attól tartott, valami gonosz démon fészkelte belé magát a testembe, s az méregeti őt ádáz gúnnyal az én szememen keresztül. „Csak próbálj egy rossz szót szólni!”, gondoltam magamban ilyenkor, „majd hallasz akkor te is tőlem egyet s mást. És még azt sem bánom, ha meghallja a szolgáló vagy a szomszédok…” De alighanem apám is tudta, hogy jobb lesz most csínján bánnia velem, s talán sajnált is valamelyest, de akárhogyan is, annyi bizonyos, hogy ezekben a hetekben nem bántott egyetlen szóval sem, hanem csak kerülgetett némán, és semmilyen mulasztásomat nem tette szóvá.

Belételt egynehány hét, s úgy hiszem, már benne járhattunk Böjtmás havában, amikor mégiscsak elszánta rá magát, hogy állapotomat szóba hozza. Egyik délután, amikor szokás szerint a félhomályos szobában kuporogtam, odahúzta a másik széket az enyém mellé, s leült mellém, azazhogy inkább mögém, talán hogy ne tudjam gonosz, sötét pillantásommal belé fojtani a mondandóját, s aztán hosszú ideig csak ült ott némán, hogy már azt hittem, mégsem mer szólni hozzám.

– Nem jó lesz ez így, Orsolya! – törte meg végül mégiscsak a csöndet. – Hetek óta ki sem tetted a lábad, csak ülsz itt és napról napra sorvadsz! Nem eszel, csak gubbasztasz álló nap a sötét szobában, pedig odakinn már egészen kitavaszodott. A szemed meg vörös a sok sírástól… – mondotta, azzal kezét lassan, nagy elővigyázattal a fejem búbjára helyezte, s ott is hagyta.

Én úgy tettem, mintha észre sem venném e becéző mozdulatot, igaz, hogy a fejemet sem rántottam odébb a keze alól, csak meredtem magam elé némán, makacsul.

– Emlékszik, mikor ültünk így utoljára? – szólaltam meg végül a sok sírástól érdes hangon, bár bedagadt torkomból csak nagy nehezen sikerült kipréselnem a szavakat. – Akkor még a gyermeket is itt tartottam a karomban! – vágtam az arcába vadul, és hevesen sírva fakadtam.

Apám fölsóhajtott, és elvonta a kezét a fejemről. Várt még egy keveset, azután fölállt, és szomorúan, rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Mindig is szertelen voltál mindenben… – mondta lassan, lemondóan. – Most a gyászban, másszor másban… No, majd csak megnyugszol! – tette még hozzá színtelen hangon, és magamra hagyott.

De nemcsak apám, mások is kezdték rossz szemmel nézni s valamiféle megátalkodottságomnak tulajdonítani e túlságos gyászt, vagy amit ők annak neveztek. Elsőként öreg barátném, a doktorné igyekezett gyöngéd rosszallással a lelkemre beszélni, mondván, nincs miért siratni a megboldogultat, ki már Istennél van, nekünk pedig az a kötelességünk, hogy az élőkkel gondoljunk.

– Nem szabad ennyire átadnunk magunkat a fájdalomnak, mert azzal megbántjuk Istent, s azokat, akiknek gondját Isten mireánk bízta… Lám, a te kedves, jó urad is, kit pedig épp olyan nagy veszteség ért, mint téged, erőt vesz fájdalmán, s inkább még temiattad aggódik! – Így szólt hozzám szelíden és komolyan, s kicsiny, öreg kezével gyöngéden megveregette az enyémet. Én azonban továbbra is csak néztem magam elé megátalkodottan, amikor pedig „a kedves, jó uramat” s az őt ért veszteséget emlegette, hirtelen, magamról megfeledkezve, gonoszul fölnevettem. E nevetés hallatán öreg barátném valósággal hátrahőkölt, s ettől fogva talán ő is úgy vélekedhetett, hogy gonosz démon vert tanyát bennem. Sóhajtva fölállt, és kurtán, szomorúan elköszönt.

– Imádkozni fogok érted! – mondta még búcsúzóul, jelentős hangsúllyal, gondolom, abban a reményben, hogy ezt hallva talán megszeppen kissé a bennem lapító démon.

Az elmaradhatatlan Márta is kezdett ismét sűrűbben föltünedezni, s értésemre adta, hogy az özvegy nem nézi jó szemmel tüntető gyászomat, mert azt olvassa ki belőle, hogy nem nyugszom bele jó keresztyénhez illően Isten akaratába.

– Ő maga ötöt temetett el! – vágta ki a legfőbb érvet büszkeségtől sugárzó arccal, mintha patrónája és eszményképe evvel valami igen dicséretes cselekedetet vitt volna véghez.

A hűséges Márta e hetekben néha órákig is elüldögélt mellettem, mint mondotta, azért, hogy vigasztalást nyújtson, s tehetsége szerint megóvjon attól, hogy alámerüljek a bűnös kétségbeesés örvényébe, de én ezenközben valami szokatlan fölhangoltságot is észrevettem rajta, s láttam, hogy a szeme sarkából örökké a nyitott ablak felé les, amelyen immár csípős, tavaszi szél lebegtette a zöld függönyöket. Ahogy az idő jobbra fordultával vélhetőleg odalenn a téren is megélénkült a járás-kelés, úgy kezdett énbennem is, bár csak gyöngén és ideig-óráig, fokonkint éledezni az érdeklődés a külső világ dolgai iránt, mintha onnét én még valami jót vagy legalábbis valami változást remélhetnék. A fájdalom és az önvád még ekkor is rám-rám tört, változatlan erővel, de a külső világ iránti mélységes közöny, amely az első napoknak a világ rendje ellen lázadozó, bűnöst kereső háborgását fölváltotta, már valamelyest oszladozóban lehetett, mert emlékszem, csak nagy nehezen tudtam erőt venni magamon, hogy ne adjam árulkodó jelét éledező kíváncsiságomnak, amikor egy ízben Márta, ki türelmét vesztve nem bírta tovább adni az önzetlen vigasztalót, egyszerre csak fölpattant, az ablakhoz szaladt, s mélyen kihajolva rajta hosszasan nézelődött.

– A polgármesterhez megy! – szólt hátrafordulva felém, s szinte kiáltva izgalmában.

– De hát kicsoda? – kérdeztem mohóbban, mint szerettem volna, magam sem tudom, milyen választ remélve.

– Pápai Imre! Eddig be nem tette volna hozzá a lábát… Tudod már, no, a Lucia apja! Az aranymíves, aki annak idején Bécsben nem írta alá azt a kötelezvényt! – magyarázta türelmetlenül, azután visszafordult az ablak felé, és olyan mélyen kihajolt rajta, hogy már attól tartottam, kizuhan a térre.

– Vele van Niklosch Palmbehrer is… – szólt megint hátra izgatottan, majd amikor az említett személyek vélhetőleg eltűntek a polgármester házának kapuja mögött, Márta is megvált őrhelyétől az ablak mellett, s visszaült mellém.

– Mostanában örökké tanácskoznak, hogy mi legyen – kezdte magyarázni nekem ismét a régi szelíd, susogó hangján, mivel nyilván elszégyellte magát, amiért így kiesett az imént az önzetlen vigasztaló szerepéből. – Hogy miként viselje magát a város, ha ideérnek a követek…

– Miféle követek? – néztem rá értetlenül.

– Hát a fejedelem követei! Miért, mit gondoltál, miféle követek? Hiszen mondtam már, hogy itt vannak nem messze, odatúl a folyón! Rövidesen föl fogják szólítani a várost a megadásra! – hadarta türelmetlenül, s most a „fejedelem” szót ejtette ki olyan megdicsőült arccal, ahogyan máskor az özvegy nevét szokta. – Jó, jó, tudom – simította meg a kezemet csitítólag, s közben komoly, részvétteli pillantással nézett rám –, tudom, hogy reád nézve most e dolgok vajmi kevés érdekkel bírnak, de hidd meg, jelentős események vannak készülőben…

És suttogva, mégis erős nyomatékkal ejtve a szavakat, beszélni kezdett, közben pedig időről időre megállt a beszédben, és sötét, jelentős, vesékbe hatoló pillantással meredt maga elé, mintha ott, az üres levegőben látná maga előtt azon álnok és megátalkodott ellenségeket, akik, hála az események ilyetén fordulatának, rövidesen rossz véget érnek. A városban a polgárság egy része, kiváltképp a magyarok, de a németek közül is sokan, azt szeretnék, úgymond, ha a város Kassa és Nagyszombat példáját követné, és fölesküdne a fejedelem hűségére, kinek pálcája alatt nem háborgathatna bennünket többé vallásunkban a pápista zsarnokság. Csakhogy a polgármester, ki, legalábbis barátném szerint, „teljességgel a grófnénak és körének befolyása alatt állt”, nem akart vagy nem mert ujjat húzni Béccsel, s mindenkit arról igyekezett meggyőzni, hogy a városnak meg kell maradnia a rendes magyar király hűségén, aminthogy arra esküt is tett. Csakhogy a polgárság már torkig van a pápisták és az idegen katonák zsarnokoskodásával, és sokan a fejedelemtől remélik sorsuk jobbra fordulását.

– Csak nehogy úgy járjon ez a mi polgármesterünk is, ahogyan a veszprémi püspök… – dünnyögte barátném sötét, jelentős tekintettel, s ezúttal még én is tudtam, mire céloz, mert erről az esetről még én is hallottam: hogy a veszprémi püspöknek, ki a fejedelem hűségére fölesküdni és néki a várat föladni nem akarta, tulajdon, Bocskai úr pártjára állott szolgái fejét vették, s a levágott főt karón a vár bástyájára kitűzték.

– De csak nincsenek talán olyan igen közel? – kérdeztem elrémülve, mire a leány erősködni kezdett, hogy de bizony, itt vannak éppen Komárom várával átellenben, a Csallóközben, s neki biztos tudomása van róla, hogy át is kelnek rövidesen. Emlékeztettem rá, hogyan járt Lőcse városa, amikor nem ugyan egy egész hadsereget, hanem mindösszesen háromszáz hajdút a falai közé beengedett, de barátném csak a fejét ingatta, ajkát összepréselte, s láttam rajta, engem hibáztat azon dolgokért, amelyeket látni s tapasztalni kényszerültem.

– Itt van a püspök! – esett be nagy sebbel-lobbal az ajtón más alkalommal, s a szeme csúfondáros diadallal fénylett.

– Hol? Itt a házban? – kérdeztem elhűlve, mert föl nem foghattam, mi örülni valót talál abban, hogy visszatért a városba a püspök, akit ő és mások valóságos Sátánnak festettek le előttem, mondván, nem elég, hogy az egy igaz hiten lévő polgárokat örökösen zaklatja s följelenti, azonfelül még mohó, kapzsi ember is, ki a tizedet minden szokással ellentétben már a szüret után be akarná szedetni, s a rákosi erdőben való favágatás dolgában is perben áll a várossal. Azonfelül, egyéb istentelenségeket is rebesgettek felőle, például, hogy volna egy majma, akit tulajdon nevére keresztelt, s úgy bánik vele, mintha ésszel s értelemmel bíró emberi lény volna, s hogy állítólag többet foglalkozna e majommal, mint a Bibliával. Meg hogy a felebaráti szeretetet legkivált udvarbírája szép feleségén szereti gyakorolni, s még más asszonyokon is…

– Dehogyis a házban! Itt a városban, úgy értettem! A polgármesterhez készül, mindjárt ideér a térre! – szólt barátném emelt hangon, szinte rám förmedve nagy izgalmában, azzal minden teketória nélkül az ablakhoz sietett, föltépte, s kihajolt rajta. – Menekíti a pénzét, a sátánfajzat! Amit tőlünk, szegény polgároktól harácsolt össze! Nem volt mersze a fejedelem hadait bevárni Győrben! Mennyit mondogatta pedig a gyalázatos, amióta helytartó lett belőle, hogy igazából ő a mi királyunk, s neki tartozunk engedelmességgel! Akkor most vajon miért nem marad itt, és védelmez meg bennünket, ha egyszer ő a királyunk! De mérget vennék rá, hogy még holnap továbbutazik! Tudja ő is, hogy rövidesen itt lesznek! – hadarta diadalmasan egy pillanatra felém fordulva, de mindjárt vissza is fordult az ablak felé. – Itt van, megjött! – kiáltotta kis idő múltán, s erre, mi tagadás, én is odaálltam mellé az ablakba leskelődni, mert kíváncsi voltam erre a sokat emlegetett Márton püspökre. S csakugyan, éppen akkor állt meg a hintó a polgármester háza előtt, s kisvártatva kiszállt belőle a püspök huszárja, hogy urát a kocsiból kisegítse. Sokat, igaz, nem láttam a püspökből onnan felülről, csak annyit, hogy nehezen mozgó, testes ember, de mielőtt belépett volna a kapun, fölnézett egy pillanatra, talán az eget kémlelte, lesz-e eső, s ekkor láttam, hogy orcája kövér, lecsüggő, ajka duzzadt és túlságosan piros, szeme azonban kerek és fényes, akár a vadgesztenye, s csúfondárosan, játékosan fénylik, akár egy pajkos gyermeké – aminthogy panaszolták is gyakorta azok, akiknek korábban dolguk akadt vele, hogy soha nem tudták arcának kifejezéséből megítélni, tréfálkozik-e éppen vagy fenyegetőzik. Ha abból ítélek, amit e futó pillantás láttatott belőle, igen hihetőnek tetszett, amit a majomról meg a szép udvarbírónéról rebesgettek. Később már nem akadt rá alkalom, hogy alaposabban szemügyre vegyem, mert mindjárt másnap csakugyan továbbutazott, úgy, ahogyan azt Márta barátném megjósolta.

Egyik délután, nem sokkal a püspök látogatása után, barátném ismét beállított hozzám nagy sebbel-lobbal, s ezúttal valósággal ki volt fordulva szokott mivoltából. Ajka körül dévaj mosoly játszott, szeme pajkosan villogott, s még máskor oly sápadt arca is némi színt kapott az izgalomtól, olyannyira, hogy már-már azt képzeltem, férfi kísérője akadt idefelé az úton, s csodálkozva néztem rá, mert jóllehet más leányok és asszonyszemélyek szerelmi históriái mindig is erősen foglalkoztatták, ő maga mind ez idáig soha nem tett vagy mondott semmit, ami efféle szenvedélyről árulkodott volna. Kisvártatva azonban bebizonyosodott, hogy tévedtem: barátném kedélyét most sem a szerelem, hanem a vallás dolgai zaklatták föl ennyire.

– Na, most aztán a plebános is megtanulja… Most majd őt is tisztességre tanítják! – dalolta szinte, és ültében türelmetlenül forgatta lábfejét ide-oda, mint a kicsiny leányok szokták, ha nehezükre esik nyugton ülni. – Most próbáljon a püspökéhez szaladni, hogy bepanaszoljon bennünket! Mehet utána árulkodni Stájerországba, ha úgy tetszik!

– De hát mi történt? – néztem rá rosszat sejtve.

– A szőlőkapásai… Itt gyülekeznek a háza előtt a téren! – Avval az ablakhoz szaladt, s szokása szerint mélyen kihajolt rajta. – Lehetnek vagy százan! – kiáltotta lelkesen. – Eleget szidta azokat is mindenféle Luther-fattyaknak, meg hajtotta is őket örökké, soha nem volt neki elég, amit egy nap alatt végeztek! Még a bérüket sem átallotta lejjebb szállítani egypár garassal a kialkudottnál, mondván, nem ér többet a munkájuk… No, most majd megtanítják! – susogta gyönyörűségtől villogó szemekkel, és izgalmában a karomat szorongatta, mert időközben én is odaálltam mellé az ablakba, s nézegettem én is kifelé.

Spillinger háza átellenben állott a miénkkel, s láttam, hogy a kapu előtt csakugyan összeverődtek egynehányan, ha százan talán nem is, de huszonöt-harmincan bizonyosan. E szegényes öltözékű, törődött ábrázatú emberek a szőlőben szükséges, nagyobb munkák idején ott háltak a hátsó traktusban tízesével-húszasával azon polgárok házában, akik fölfogadták őket, de ilyenkor is már hajnalban elindultak kifelé a városból, a szőlődombok felé, és csak a sötétség beálltával tértek meg, télire pedig egészen eltűntek, nyilván hazatértek, ki-ki abba a környékbeli faluba, ahol lakott. Most a Spillinger kapásaihoz vélhetőleg más, a közelben lakó gazdák által fölfogadott szőlőmunkások is csatlakoztak, s ahogyan elnéztem e széltől cserzett, korán a vénség jegyeit viselő arcokat, láttam, hogy rajtuk a szokásos, fásult rosszkedvet most valamiféle heves, csaknem lelkesült fölháborodás kifejezése váltotta föl, s némelyek tekintetében, amelyben máskor a sokat szidott, dacos gyermek kelletlen mordsága sötétlett, most mintha ugyanaz a csínytevő, dévaj öröm villogott volna, legalábbis amennyire onnét a magasból meg tudtam ítélni, mint az én barátnéméban az imént. Volt közöttük egy, kinek széles, jóindulatú, együgyű ábrázatára már korábban, még ősszel, szüretkor fölfigyeltem. A pap egyik szőleje szomszédos volt a miénkkel, s én gyakran voltam tanúja, miként űznek csúfot társai ebből a szerencsétlenből: el-elszalajtották mindenféle lehetetlen megbízásokkal, ő pedig e hiábavaló utakról képén ugyanavval a széles, boldog vigyorgásssal tért vissza, mint amellyel az útnak nekivágott. Most e minden nyomorultak legnyomorultabbja is ott tülekedett a többi között a pap házának kapuja előtt, őket majmolva, talán még náluk is buzgóbban rázta az öklét, s mint valamely földre szállt angyal kinyilatkoztatására fülelt egyik hórihorgas társuk harsány beszédére, ki majd egy fejjel kimagaslott a többiek közül, s kit különben szemlátomást a többi összesereglettek is vezérüknek tekintettek.

– De csak tán nem fogják bántani azt az öregembert? – kérdém megütődve a leánytól, s rosszkedvűen elhúzódtam az ablakból. Márta ámulva pillantott föl rám a párkányon könyököltéből, mintha nem is értené, miről beszélek, majd fölfogva szavaim értelmét, vállat vont.

– A pap maga kereste a bajt magának – vetette oda kelletlenül, de azért ő is otthagyta az ablakot, és szokásos helyére telepedvén a hadjárat legújabb fejleményeiről kezdett nekem beszélni. Nyilván ezen események híre bátoríthatta föl más elégedetlenkedőkkel együtt a szőlőkapásokat is: nevezetesen, hogy Botschkai úr, a fejedelem hadinépével az Urunk mennybemenetelének ünnepe előtti napon átkelt a folyón, s most útban van Ödenburg felé. Barátnémnak biztos tudomása volt róla, hogy a polgármesterünk rövidesen összehívatni készül a város egész polgárságát, hogy a veszedelemre figyelmeztesse és a törvényes uralkodóhoz való hívségre intse őket.

– Csakhogy egészen másképpen is elsülhet ám a dolog, mint ahogyan a mi jó polgármesterünk szeretné – susogta barátném, s szemében ismét az iménti dévaj tűz kezdett villogni.

Alighogy e szavak elhangzottak, a nyitott ablakon keresztül minden korábbinál harsányabb kiáltozást hallottunk, s hozzá még valami csörömpölést is, amelynek hallatán mindketten fölpattantunk és futva igyekeztünk az ablak felé.

Odalenn a téren most már legalább ötvenen álldogáltak a pap háza előtt, s hogy a plebános csak nem akart mutatkozni, az ácsorgók, úgy látszik, elunták a várakozást, és a fölgyülemlett indulatok kitörni készültek.

– Odabe’ lappang a róka! – kiáltotta valaki, s egy másik ráfelelte:

– Láttam az elébb, hogy megmoccant a függöny!

– Vigyázzatok, nehogy elillanjon a hátsó kijáraton! – kiáltotta ismét valaki más, és néhányan máris elindultak, hogy elállják a háznak az Új utca felőli, hátulsó kapuját is. Egynehányan a kapu előtt tolongók közül kiváltak a csoportból, s szanaszét széledve a téren a nagyobb kődarabokat kezdték összekeresgélni a porból, s a zsebükbe vagy kalapjukba gyűjteni, majd egyenként visszaszállingóztak a pap háza elé. Kisvártatva láttam, hogy elröpül az első kődarab, és csörrenve bevágja a ház egyik üvegezett ablakát.

A csörömpölés hallatán a tömegből innen is, onnan is fölhangzó harsány kacagás és ujjongás hangzott föl, majd újabb kövek röpültek, most már hármasával-négyesével, s közben hallhattuk a kőhajigálók s társaik egymást biztató kiáltásait:

– Na, még egyet neki!

– Na, mi az, még erre sem jössz elő?

– Vajon hol lapulhat? – kérdezgették egymást, miközben kíváncsian leskeltek befelé a kövek által hasított, számos nyíláson keresztül, melyeket egyesek rongyos kabátjukba bugyolált öklükkel, mások egy ki tudja, honnét előkerült kalapáccsal igyekeztek tovább tágítani. – Talán a dunna alatt lapul! – károgta gúnyosan egy hang.

– Vagy a gazdaasszonya szoknyája alatt – tódította egy másik, s válaszul hálás, harsány röhej zúgott fel mindenfelől.

– Na, majd mink kiráncigáljuk onnét! – bizonykodott egy kásás, borízű hang, s láttam, hogy egy hórihorgas, nagy orrú legény, ki tréfáival már korábban is sűrűn megnevettette a körülötte ácsorgókat, két társa egymásba font kezére állva s elébb vállukba, majd a szemöldökfába kapaszkodva föllépett az ablak párkányára, s onnan nézett befelé.

– Rács van rajta! – kiáltott vissza a lent maradottaknak, s fél kézzel valami kiugró kőcirádába kapaszkodva, nagyot rúgott az ablakrácsba, amivel azonban mindössze annyit ért el, hogy alaposan beverte a lábát. Nem is próbálkozott tovább, hanem leszökkent a párkányról, s erősen káromkodott.

– Fejszét! – adta ki a parancsot a hangadó hórihorgas, majd – lajtorját! – kiáltotta, mire az ácsorgók közül ketten-hárman sietősen megindultak, s rövidesen el is tűntek a szomszédos ház kapuja mögött. Amikor kevéssel utóbb ismét előkerültek, ketten közülük egy lajtorját hoztak a vállukon nagy diadallal, a harmadik pedig jókora fejszét lóbált a kezében. A lajtorját a falnak támasztották, s az egyik szőlőmunkás, ki testesebbnek s izmosabbnak tetszett a többinél, fölszaladt rajta, s legfölső fokán álltában a fejszével nagy erővel újra meg újra lesújtott a vasrács rúdjának s a falnak találkozási pontjára.

Az ostromlók most valamennyien az ablak alá gyűltek, kivéve azt az egyet-kettőt, akik a nehéz, vaspántos ajtó zárját kezdték ütögetni a porból fölragadott kődarabokkal, remélve, hogy azzal könnyebben boldogulnak, mint nagy erejű társuk az ablak rácsával. A többiek pedig vagy a fejszés embert biztatták, vagy egymással civódtak azon, vajon sikerülhet-e kimozdítani a helyéből a rácsot, vagy inkább valami mással kellene próbálkozni. Egyikük, egy alacsony termetű, izgága ember, kire a többi, szerencsére, legalábbis eleinte, nemigen látszott hallgatni, amellett kardoskodott, hogy a fejszével nem jutnak semmire, s mivel ők maguk eszerint sehogyan sem tudnak bejutni a házba, a papot kellene onnan valahogyan kifüstölni.

– Elég, ha egy embernek a karja befér a nyíláson… Meggyújtotok egy olajos rongyot, bedobjátok, mindjárt meggyullad az egész miskulancia… Az majd kifüstöli, ne féljetek! – károgta rekedten, csúnya nevetéssel.

Társai eleinte lehurrogták, de amikor a fejszés ember már vagy egy fertály órája csapkodta a rácsot mindhiába, egyesek hajlani kezdtek rá, hogy tanácsát megfogadják.

– Kerítsetek olajat! – kiáltották ezek, s: – Van-e valakinél tűzszerszám? Hozzatok fáklyákat! – biztatták egymást nevetve. – Ha nem jön ki, megsütjük elevenen! – kurjantotta valaki.

– Nem kellene elfutnunk az őrségért? – kérdém hebegve a mellettem gubbaszkodó leányt, bár a rémülettől ajkam úgy reszketett, hogy alig bírta kiformálni a szavakat. De az csak megvonta a vállát, és sandán, megátalkodottan mosolygott, mint a megfeddett, makacs leánykák szoktak, kik maguk is jól tudják, hogy a másiknak a feddésre alapos oka van, de azért magukban azt gondolják: „Hát aztán?” Haragomat s ijedelmemet látva azonban mégiscsak elkomolyodott egy kissé.

– Azt hiszed, továbberesztenének az őrök szállásáig? Még a végén minket is jól összevernének! – tette hozzá bosszúsan, és megint csak megvonta a vállát.

– De ezek itt még fölgyújtják a várost! – próbáltam legalább a józan eszére hatni, ha már a szívére nem sikerült.

– Ugyan, hová gondolsz! Annyira azért nem bolondok, akármennyire föl is vannak bőszülve… Legföllebb leég a papnak egynehány szőnyege s más efféle cifra holmija, de úgyis van neki elég – hadarta, mintha maga sem lenne egészen bizonyos abban, amit mond, de a pillantásomat kerülte. – Nézd csak, nézd! – kiáltott föl, karomnál fogva visszacibált az ablakhoz, mert én az elkövetkezőktől rettegve elhagytam őrhelyemet, s a szoba belseje felé menekültem. – Kiverték a rácsot! Akkor mégsem fognak gyújtogatni!

Odalentről diadalmas kiáltozás és kacagás hallatszott, s ahogyan lenéztem, láttam, hogy a fejszés legénynek végezetül mégiscsak sikerült kimozdítania helyéből a rácsot, s most már puszta kézzel rángatta ki a meggörbült vasrudakat, majd társainak éljenzése közepette leugrott a lajtorjáról, mert ahhoz már, úgy látszik, nem volt kedve, hogy a behatolók élére álljon. Eközben azok közül, kik az imént a gyújtogatás mellett kardoskodtak, egynek mégiscsak sikerült meggyújtania egy jókora rongydarabot, s most kezében a lángoló kelmével igyekezett az ablak elé. Józanabb társai azonban most, hogy az út szabaddá vált, haragosan kiáltoztak rá, egyikük pedig kitépte kezéből az égő rongyot, lehajította a földre, és eltiporta a lángokat.

Most a tréfamestert, ki elsőként kapaszkodott föl az ablakba, kezdték megint előretaszigálni s fölfelé tuszkolni a lajtorján. Az föl is kúszott csakugyan a legfölső fokra, ott megállván visszakiáltott valamit válla felett az alant állóknak, majd lehajolt, s bedugta a fejét a rács helyén föltárult nyílásba. Azután a vállával is elkezdett befele nyomakodni, miközben két társa kacagva igyekezett kinnrekedt alsó felét lábainál fogva tolni. Az első után rövidesen mások is eltűntek, hosszabb-rövidebb küszködés és kapálózás után az ablak nyílásában, a kint maradottak pedig az ablak alatt csoportosulva kiáltoztak utánuk, s tanácsokkal látták el őket, hol mindenütt keressék a féltében bizonyára elrejtezett papot: a kemencében, a sütőteknő alatt, az árnyékszéken, a kamrában a füstölt oldalasok között…

– A kaput! Miért nem nyitjátok mán ki a kaput! – rikoltotta valaki a kintrekedtek közül türelmetlenségében, mivel a szűk ablaknyíláson keresztül csak egyesével, lassanként bírtak behatolni. Valakinek a bentiek közül is alighanem éppen akkor támadhatott ugyanez a gondolata, mert a következő pillanatban föltárult a kapu, s az összegyűltek diadalmas ordítással kezdtek befelé nyomulni, mit sem törődve egy-két vigyázatosabb társuk intelmeivel, kik megkísérelték visszatartani őket, mondván, nagy baj lehet még ebből. E félénkebb lelkek közül akadt egy-kettő, ki csakugyan óvakodott követni a többieket be a házba: ezek kis ideig még ott ődöngtek a kiürült téren, amely immár az alkonyat vereses fényében fürdött, majd megindultak és sietősen befordultak a térre vezető utcák valamelyikébe.

Úgy tűnt azonban, a behatolók mindhiába forgattak föl odabenn minden zugot, az öreg papot mégsem sikerült meglelniük. Csalódottságukban bosszújukat a pap holmiján töltötték ki: kezdtek mindenfélét kifelé hajigálni a törött ablakon keresztül. Lassacskán a behatolók is kezdtek visszaszállingózni kettesével-hármasával a térre, hónuk alatt egy-egy összetekert ágytakaróval, pár csizmával vagy nyeles serpenyővel, de olyat is láttam, aki jókora mosóüstöt borított féloldalasan a fejére, más kövér dunyhát hurcolt karjával kebléhez szorítva, és minden lépésnél rátapodva lelógó csücskeire, valaki egy sor húskampót vitt a karján, más halformájú, vörösréz halüsttel igyekezett szaporán kifelé a házból. A térre kiérve lopva körülkémleltek, nem közeledik-e valamilyen irányból az őrség, majd zsákmányukat szorongatva eloldalogtak egyik vagy másik utcácska torkolatáig, ott pedig, mint akinek hirtelen eszébe ötlött valamely halaszthatatlan dolga, megszaporázták lépteiket, s elinaltak, ki erre, ki arra.

Csakhogy maradtak azért jó egynéhányan olyanok is, akikben a fölháborodás s a megtorlás vágya erősebb volt a prédaleső mohóságnál. Ezek, minekutána ők is rendre előszivárogtak a házból, ott verődtek össze ismét a kapu előtt, s fölingerülve a kudarctól, hevesen vitatkoztak a további teendőkről.

– A pincében még nem néztük! Bizonyosan a pincében bujkál! – jutott eszébe valakinek, talán annak a hórihorgas, nagy orrú legénynek, ki eddig is az összeverődött népség vezetőjének tetszett.

– Fáklyákat! – vetette oda parancsolóan a körülötte állóknak, s azok szétszéledtek a szomszédos házakba, néhányan pedig a Kolostor utca torkolatában lévő Arany Bárány vendéglőbe siettek. Kisvártatva három-négy ponton is sárgás-vereses fényt láttam föllobbanni a téren a sűrűsödő homályban. A közeledő lángok vereses világánál hol a bosszúállás önkívületében égő, vérágas szempár, hol egy bortól veres, bibircsókos orr, hol egy szitokra és fenyegetésre nyíló, sötét, foghíjas szájüreg ugrott elő hirtelen az árnyból, ahogyan egynehányan kiváltak a csoportból, a három fáklyahordozó nyomába szegődtek, s ismét elindultak befelé, hogy a pincében próbálják fölkutatni az öreg papot.

Behajtottam az ablaktáblát, és elléptem az ablaktól, mert nem kívántam szemlélője lenni a továbbiaknak. Márta barátném is fázósan húzta összébb magán mellkendőjét, s indulni készült, nem tudom, azért-e, mert közelebbről szerette volna látni az ezután következőket, vagy azért, mert ő is minél távolabb akart kerülni attól a helytől, ahol azok végbemennek. Utóbb ő hozta azután a hírt, hogy Spillinger csakugyan odalenn rejtőzködött a pincében, s támadói, amikor rábukkantak, rettentően összeverték. Azt beszélték, a támadók kiverték az egyik szemét, s a koponyáját több helyen is beszakították. Azt is hallottam azután, hogy a csontszilánkokat, melyeket a borbély, kivel magát gyógyíttatta, kiszedett a fejéből, egy kendőbe kötve vitte volna magával, amikor fölment a királyhoz Prágába, hogy elpanaszolja neki, mit míveltek vele, s hogy e csontszilánkokat más mártírcsontok társaságában, mint ereklyéket helyezték volna el a királyné bécsi templomában, de, meglehet, ez csak afféle szóbeszéd volt, s csak amaz ellenséges indulat céljait szolgálta, amely nevetni szeretett volna azon, akin különben szánakozni lett volna kénytelen.

 

Nem sokkal ezután történt, hogy a polgármester csakugyan odarendelte a város minden polgárát a városháza elé, hogy tudassa velük a rossz hírt az ellenség közeledtéről, majd egyenként és együttesen szívre ható hangon intette a polgárságot, hogy tartsák meg a hűségesküt, amelyet a rendes magyar királynak tettek. Csakhogy ez a dolog mégsem egészen úgy ütött ki, ahogyan azt egyesek remélték: igaz, egy Niklosch Palmbehrer nevezetű polgár fölszólalt ott mindenki előtt, egynehány másik polgár nevében, mondván, ők úgy látják, senki sem segít rajtunk, márpedig a város tulajdon erejéből aligha képes visszaverni az ellenséget, ha pedig idegen katonaságot hívunk be a város védelmére, azok sem fognak semmivel sem jobban bánni velünk, mint az ellenség, Bécsben pedig, ahogy eddig nem, eztán sem lesznek hálásak érte, hogy mi a vásárra visszük a bőrünket, s életünket és javainkat kockára tesszük a kedvükért. Ebből ki-ki megérthette, hogy ő s még egynehányan jobbnak látnák, ha a város a kassaiak példáját követné és Bocskai úr mellé állna. Hallottam is azután innen-onnan némi egyetértő mormogást a tömegből, s talán csakugyan kevés kellett hozzá, hogy ez a Palmbehrer a polgárság java részét maga mellé állítsa, ám ekkor fölállt Artner úr, kiből későbben városbíró, majd polgármester lett, de már ekkor is a jómódú és köztiszteletben álló polgárok közé tartozott („a grófné ölebecskéinek egyike”, ahogyan Márta barátném szokta emlegetni), s emlékeztette a polgárokat arra a nemrégiben történt esetre, amikor a vármegye nemessége vagy ezerkétszáz parasztot fölbiztatott, segítsenek bevenni a várost, azzal hitegetve őket, hogy így majd sok mindent szerezhetnek s urak lesznek. Azt beszélték, maguk a nemesek már a polgárok házait is fölosztották maguk között, annyira bizonyosak voltak benne, hogy már az övék a város, s ha Trautmansdorf herceg lovasai és Dorn kapitány muskétásai le nem vágják őket (márminthogy a parasztokat, mivel a nemesek gyors lovaikon könnyedén elmenekültek), bizony megeshetett volna, mondotta Artner úr, hogy mi a magunk erejéből életünket s javainkat e rablóktól megóvni nem tudjuk, s a város ebek harmincadjára kerül. Emlékeztette a polgárokat arra is, milyen pusztítást vittek végbe Bocskai úr hadai, kiváltképpen a török és tatár csapatok, a környékbeli falvakban: a házakat fölégették, az embereket lekaszabolták vagy elhurcolták, javaikat elpusztították vagy elrabolták, s hogy mi se igen remélhetünk jobb bánásmódot, ha a kezük közé kerülünk. Artner úr szavai megtették hatásukat: ezek után a gyűlésen már mindössze annyi történt, hogy akik ezt mindaddig elmulasztották, most fölesküdtek a király hűségére, majd mindenki csöndben hazament.

Röviddel ezután megérkezett a városba a császári hadak parancsnoka, Trautmansdorf ezredes, a királyi helytartó parancsára, és rövidesen bevonult Dorn kapitány is háromszáz muskétásával, kit maga a város hívott be tulajdon védelmére, s egy nappal sem korábban a kelleténél, mert rövidesen megérkezett a város alá Némethy Gergely, a fejedelem kapitánya, ki kevéssel korábban írt a városnak, fölszólítva, hogy tartson vele és urával, de a város még csak nem is válaszolt neki. Némethy ezen igen felbőszült, s most hadnépével letáborozott a város falai alatt, minekelőtte a környékbeli falvakat már mind fölégették, s az embereket a falvakban s a szőlőkben mindenütt lekaszabolták vagy elhurcolták.

Ezekben a napokban, amikor a város többi lakosához hasonlóan én is űzött rókának éreztem magamat, amely már a lyuk szájánál hallja a vadászebek csaholását, ha csak tehettem, átszaladtam a doktorékhoz, hogy híreket halljak, s hogy az öreg doktorné szilárd lelkinyugalmából, amellyel e fenyegető híreket fogadta, magam is valamelyes megnyugvást merítsek. Itt értesültem róla, s innét szaladtam lélekszakadva apámhoz a hírrel, hogy Trautmansdorf, ki ez idő szerint a város kapitánya volt, s ki előtte való nap a polgárokat összehívta, hogy teendőiket közölje velük, egyebek közt azt is követelte, hogy az asszonyokat és a gyermekeket küldjék el a belsővárosból, mivel ott semmi hasznukat nem vehetni, csak mindent fölesznek, holott lehet, hogy hosszú ostromra kell számítani, s a város a tápláléknak amúgy is szűkében van. A doktorné, ki maga ugyan nem akar mozdulni az ura mellől, úgy tudta, hogy már másnap indul néhány szekér egypár asszonnyal s a gyermekeikkel Bécs felé. Nem tarthatnék-e én is velük, kérdeztem apámat, reménykedve, hátha mégiscsak kínálkozik rá mód, hogy kivonjam magam az elkövetkező hetek megpróbáltatásaiból.

– Bécs felé? – nézett rám elfelhősülő homlokkal apám, s nekem csak ekkor jutott eszembe, hogy hiszen őelőtte veres posztó a Bécs szó, s ki tudja, miket nem képzel, ha meghallja, hogy én oda kívánkozom. Talán még azt hiszi, az egész menekülési históriát azért agyaltam csak ki, mert egykori szeretőm közelében kívánnék lenni.

– Nem mégy sehová! – vetette oda durván, majd hogy enyhítsen rajta valamelyest, hozzátette: – A várost úgysem tudják bevenni, s még mindig itt vagy a leginkább biztonságban…

– Trautmansdorf herceg – erősködtem kétségbeesve, mert szerettem volna elhatározásának megmásítására bírni apámat, pedig tudhattam volna, hogy hasztalan fáradok, hiszen apám is ott volt előző nap a gyűlésen, s neki kellett a legjobban tudnia, hogy minden úgy van csakugyan, ahogy mondom – azt mondja, az asszonyok és gyermekek csak kenyérpusztítók, s ha el nem küldik őket a városból, ő maga fogja a gyermekeket saját kezével a vár árkába hajigálni…

– Ebben a házban nincsen gyermek, akit a várárokba hajíthatna! – vágta oda apám, s olyan pillantást vetett rám, mintha ez is az én hibám volna, így hát nem is mertem tovább erőltetni a dolgot. – Neked meg, ha nem lófrálsz az utcán, hanem idebenn maradsz a házban, semmi bajod nem eshet!

Így hát maradtam, s még egy darabig, a ház falain belül legalábbis, ugyanúgy folyt tovább az élet, mint korábban. Rövidesen azonban mi is érezni kezdtük a saját bőrünkön a várost fenyegető veszedelem következményeit. Igaz, a mi házunkba, nagy megkönnyebbülésemre, nem szállásoltak be katonákat, rövidesen azonban a fallal nem védett külsővárosokból s a környékbeli falvakból az ellenség közeledtének hírére áradni kezdtek befelé az emberek a falak védelmébe. Ki szekéren jött, ki csak úgy gyalogszerrel, ott a lábas jószágot maguk előtt terelték, a baromfit ketrecekben vagy lábuknál négyesével összekötözve hozták, kevéske, megmentett holmijukat pedig zsákban, batyuban hurcolták magukkal a hátukon vagy talicskán tolták maguk előtt. Ezek a szerencsétlenek eleinte a szabad ég alatt háltak, a szekerek fedezékébe húzódva, vagy a puszta földön, egy kevés szalmán összekuporodva, teheneik s kecskéik társaságában. Számuk azonban óráról órára nőtt, mígnem végezetül jóformán már járni sem lehetett tőlük a város utcáin, s a katonaságot is akadályozták szabad mozgásában. Ezért a tanács szigorúan ráparancsolt a polgárokra, hogy házuk nagyságától függően, legalábbis két-három családot fogadjanak be a menekültek közül, s helyezzék el őket valamelyik melléképületben, de szükség esetén akár a lakószobákban is. A patikával, igaz, kivételt tettek, mert azt Trautmansdorf is belátta, hogy nem lenne jó, ha a mindenféle szerek avatatlan kezekbe kerülnének, s a nagy fölfordulásban széjjelhordanák őket. Ezért nem is erőltette, hogy az elülső traktusba bárkit is befogadjunk, a hátsó traktusba azonban, a kamrába és a fásszínbe már az első napokban beköltözött három menekült család, s ezek száma a napok múltával hétre szaporodott. A férfiakat, igaz, napközben nemigen lehetett látni, mert őket Trautmansdorf a bástyákon s egyebütt osztotta be mindenféle alsóbbrendű szolgálatra, de az asszonyok civódását és sopánkodását s a gyermekek sírását gyakran hallottam napközben, s az árkádos folyosóról letekintve gyakran láttam is őket konyhaedényeiket sikálni vagy szomjukat oltani a kútnál, sőt még tüzet is raktak a köves udvar közepén, s azon próbáltak kását-mit főzögetni a sivalkodó gyermekeknek.

Egynehány napig ezután nem történt semmi, csak az emberek váltak mind ingerlékenyebbé s türelmetlenebbé a feszült várakozástól s a rekkenő melegtől, mert már benne jártunk Szent Iván havában, s abban az évben igen korán beköszöntött a hőség, mely még éjszaka is alig enyhült. Gyakran riadtam föl éjjel a fásszínből fölhangzó civódásra és szitkozódásra, s ha olykor fölkeltem és kinéztem az ablakon, nemegyszer láttam az udvaron járkáló alakokat, kik a levegőtlen s fülledt fásszínt vagy kamrát odahagyva odakinn szellőzködtek a holdvilágon, s néha még a kútlánc csikorgását is hallottam a kútházból, mert valamelyik éppen egy veder vizet zúdított magára, hogy lehűtse kissé fölhevült testét, mivelhogy aludni amúgy sem tudott a nagy melegtől.

Mindeközben Némethy hadai, mint később megtudtuk, Balfnál táboroztak s tivornyáztak, közben pedig várták a választ kapitányuknak a városhoz írott levelére, de hiába várták. Egynehány nap múltán aztán meg is elégelték a várakozást. Egyik délelőtt, ha jól emlékszem, az Úrnapját követő szombat délelőttjén, éppen a padlásról jöttem lefelé egy kosár mosott ruhával, amikor látom, hogy kivágódik a kapu, s lélekszakadva rohan befele a fásszínben meghúzódott családok gyermekei közül kettő, két fiúcska, kiket sem Trautmansdorf fenyegetései, sem anyjuk szidalmai nem tudtak visszarettenteni attól, hogy odakinn lábatlankodjanak a katonák közelében, s mohón figyeljék, mi történik.

– Megjöttek! Itt vannak! – süvöltötték kézzel-lábbal hadonászva s arrafelé mutogatva, ahol a Mészárosok utcájának végében a várfal húzódott s az új sarokbástya emelkedett a magasba, nyilván így akarva anyjuk tudtára adni, hogy e bástyáról körbekémlelve pillantották meg az őrszemek a közeledő ellenséget. Az asszonyok, kiknek háza s minden jószága odalenn maradt a városfallal nem védett külsővárosban, fölpattantak ültő helyükből, s nagy rohanvást indultak a városfal felé, mintha azt remélnék, hogy puszta tekintetükkel meg tudják óvni veszendő javaikat az ellenségtől, a gyermekek pedig, jóllehet szigorúan meghagyták nekik, hogy ki ne merjék tenni a lábukat a házból, rövidesen utánuk osontak. Én magam is lecsaptam a ruháskosarat, s ahogy voltam, papucsban, kötényben, szaladtam utánuk a várfalra, mintha nekem magamnak is veszendő javaim maradtak volna odakinn, s az érettük való aggodalom űzne engem is a falakra.

Megesik, hogy az életünk szokott rendjét fölforgató csapások s veszedelmek a bánaton s rettegésen kívül valami esztelen reménységet is fölvernek bennünk, a szabadulás reményét talán, vagy egyszerűen a változásét, kiváltképp olyankor, amikor a jelen helyzetünkkel való elégedetlenség a változás minden fajtáját kívánatosnak tünteti föl előttünk. Nekem is ez a reménység kezdett éledezni a szívemben, amikor fölérvén a bástyafalra megláttam a száguldozó lovasokat, kik odafentről csak akkorácskának látszottak, mint a gyermekek játékkatonái, s láttam, hogy a máskor oly nyugodalmas látványt kínáló szőlődombok felől is lovak s emberek színes áradata közelít gomolyogva, s hol innen, hol onnan szúr a nézelődők szemébe egy-egy vakító fénysugár, ahogyan a reggeli nap fénye a fegyverek, lószerszámok vagy sarkantyúk ércére esett. A városfal körül az árkot már az előző napokban teliengedték vízzel, s e széles vízszalag most derülten csillogott körben a várfal tövében, míg kissé odébb, északi irányban a halastavak verték vissza a felhőtlen, kora nyári ég kékjét, s a templomdomb mögött a nyílt mező élénk s hátrébb az erdőkkel benőtt hegyek sötétebb zöldjének láttán azt lehetett volna gondolni, itt valami kedves nyári mulatság készülődik, vadászat, lovasok játékos versengése vagy más efféle.

A lovasok elérték a külsőváros legszélső házait, s mint valami tarkán kavargó vízár, amely a síkon végighömpölyögvén magas partfalak közé vagy szerteágazó csatornákba kényszerül, a szűk utcákban a sereg elébb föltorlódott, majd széjjelszakadozva, kisebb csoportokra válva haladt előre a temetődombról lefelé kanyargó sikátorokban, vagy széjjelszéledt a Wieden szétszórtan álló házai között. A várfalon tolongó asszonyok egymást vállukkal s könyökükkel odébb taszigálva tolakodtak minél előbbre, hogy onnét szemüket kezükkel ernyőzve kövessék tekintetükkel a lovasok útját, remélve, hogy az ő házukat talán elkerüli a veszedelem. Engem mindjárt az elején egy testes, magas termetű külsővárosi asszony kímélet nélkül odébbpenderített, hogy a helyemre furakodjék, s attól fogva csak a fölcsattanó szitokból és jajgatásból következtethettem az odalenn végbemenő eseményekre. „Jaj, a kecske!”, hallottam egy szívettépő sikoltást eminnen, majd „Éppen az én párnám kell teneked, te haramia!”, hallatszott másfelől. Körülöttem mindenünnét sírás, szitok és átkozódás hangja szállott az ég felé, s néha-néha egy-egy félénk, megkönnyebbült sóhaj: „Hála Isten, úgy látszik, odébb mennek!”

Kis idő múltán a tehetetlen kétségbeesés szitkaiba és jajgatásába a fölháborodás hangjai vegyültek: „Hol van ilyenkor a katonaság?” „Ezért etetjük őket?”, „Meddig engedik még ezeket odalenn garázdálkodni? A bitangok, viszik a malacomat!”, „Törődnek is azok a maga malacával! Majd ha a városfalat lövik…”, „És akinek csak a külsővárosban van háza, az már ne is éljen? Az legyen földönfutóvá?” Ezeket s más efféle zúgolódó szavakat lehetett hallani mindenfelől, amikor egyszerre csak mintha a föld rezegni kezdett volna talpunk alatt, s valami mennydörgésszerű hang támadt s ismétlődött folytonosan, vagy mintha a pokol kutyáinak rekedt ugatását hallottuk volna nem is nagyon messziről, valahonnét bal kéz felől, a Szent György-bástya irányából.

„Lövik őket!”, „Hát mégiscsak! A Szent György-bástyáról!”, „Ott kik vannak?”, „A vargák s a fehértímárok, az Isten áldja meg őket!” – hallottam mindenfelől a kiáltásokat, majd a legelöl állók közül egy asszony egyszer csak boldogan fölsikoltott: „Elmennek!”, s a körülötte állók diadalmasan vijjogva és kacagva ismételgették: „Elmennek! Eltakarodnak!”

Megint a legelső sorba igyekezett furakodni mindenki, s vállal s könyökkel lökdöstük félre egymást, hogy saját szemünkkel is megbizonyosodhassunk róla, a hajdúk valóban kifelé igyekeznek a külsővárosból. S csakugyan, a lovasok, kiknek nyergéről most lepedőkből hevenyészett, degeszre tömött batyuk és lábaiknál összekötözött baromfiak függtek, s egynéhányuk valamilyen nyakánál meghurkolt lábasjószágot is vonszolt maga után, ráérősen kifelé ügettek a városból a temető felé vezető, széles utcán. Elég messze voltak a városfaltól, így az ágyúzás nem sok kárt tett bennük, de legalább közelebb sem jöttek, s a falon tolongók közül azok, kiknek háza a városfal közelében, a várárok túlsó oldalán állott, örömükben sírva, hangosan hálálkodtak a Mindenhatónak, amiért az ő házukat s javaikat megkímélték.

Hanem ekkor hirtelen valami ropogó, pattogó zaj hatolt el a fülünkig odalentről, némileg hasonlatos az iménti ágyúszóhoz, de mégis más, s eleinte alig is figyeltünk föl rá, mert a külsőváros túlsó végéről érkezett, onnét, ahonnét most lovagoltak ki az utolsó ellenséges lovasok. Kisvártatva sűrű, fekete füstöt láttunk fölfelé gomolyogni a derülten tündöklő égre, s a következő pillanatban láttuk, hogy a legszélső ház tetejének barna zsindelyeit hirtelen valami kavargó, fátyolként áttetsző, sárgás világosság kezdte fölfalni irtózatos sebességgel. E látvány egy pillanatra szinte megdermesztette a fal tetején állókat: némán, elszörnyedve néztek előbb egymásra, majd ismét a külsőváros felé, ahol a lángok időközben átterjedtek a szomszédos ház tetejére.

„Szentséges Isten, ég a város! Fölgyújtották a várost!”, kiáltoztak az asszonyok, s elszörnyedve, sápadtan, kezüket tördelve álltak s nézték tehetetlenül a mind sűrűbben gomolygó füstöt, amely rövidesen összefüggő, vastag, barnás lepellé állott össze a külsőváros felett, melynek árnyában most már a nappali fénynél is tisztán látszott a városfal irányában terjeszkedő, a széltől űzve sebesen felénk hömpölygő lángfal. „A Temetősor is ég!”, „Szent Isten, mindjárt odaér a tűz a miénkhez!”, hallatszott mindenfelől. Az asszonyok kis ideig mintegy megbűvölve, dermedten álltak s nézték, hogyan közelít otthonukhoz a tűz falánk sárkánya, hogy mindenüket fölfalja, sokáig azonban nem bírták elviselni e látványt: fejvesztve, egymást taszigálva megindultak visszafelé a várfalról, s miközben bőven ömlő könnyeik végigperegtek orcájukon, rohanvást igyekeztek ki erre, ki arra. Néhányan a katonákhoz rohantak, s azoknak könyörögtek, hogy eresszék ki őket égő javaikhoz, hadd mentsék legalább azt, ami még megmaradt, mások a férjüket keresték – a férfiak éppen a belsővárosi házak zsindelyeinek leverésével foglalatoskodtak az ezredes parancsára, hogy szükség esetén könnyebb legyen oltani őket –, ha pedig ráakadtak, igyekeztek erővel elrángatni a Trautsmandorf által reárótt föladattól, s ordítva követelték, hogy tegyen valamit, mielőtt mindenük odavész. A kiszögellésből, ahol magamra maradva álldogáltam, oda lehetett látni az Előkapura, amelyet valósággal megostromoltak belülről a külsővárosiak. Láttam, hogyan lökik mellbe vagy ütik fejbe őket az őrt álló katonák puskájuk agyával vagy puszta kézzel, mígnem megtépázva, vérző homlokkal meghátrálnak, s tehetetlen haragjukban szitkozódva visszafele kullognak a belsőváros felé.

Egyszerre csak lovascsapat dübörgött el kémlelőhelyem mellett, olyan sebesen, hogy ha idejében félre nem ugrom előlük, a lovak talán agyon is tipornak. A patadobaj, a hatalmas, csípős verejtékszagot árasztó állati testek, amelyek elrobogtukban szinte az arcomat súrolták, a tűző napfényben megvillámló fegyverek és lószerszámok egy szempillantásra egyetlen rémítő erejű, sokfejű-soklábú lénnyé olvadtak össze érzékeimben, majd e szédületből magamra ocsúdva láttam, amint a lovasok átsöpörnek a téren, s pillanatnyi késedelem nélkül átzúdulnak a városkapu boltíve alatt, mivel a kaput az őrök már jó előre kitárták előttük. Amikor a lovasok mögött bezárult a kapu, ismét le- s kifelé, a városfal alatt elterülő térség felé néztem, s láttam, hogy a várfalat immár kettős gyűrű fogja körül: a víz néma, mozdulatlanul fénylő szalagján túl vagy ötven lépéssel a tűz szélesebb, vereses-sárga gyűrűje zúgott és sistergett, s e sziszegő és hullámzó körfal egyfolytában közelített a másik, belső gyűrű felé, és természetellenes forrósága hozzáadódott a delelő felé közeledő nyári nap természetes hevéhez, s én éreztem, hogy testemen a ruhám alatt patakokban folyik végig a verejték. Csak álltam ott megbűvölten, s tekintetemet nem tudtam levenni a lenti rémületes látványról, ahogyan a tűz, mint valami hatalmas, csontok és szilárd körvonalak nélküli, alakját szüntelenül változtató állat, táplálékát előbb körbefolyta, mintegy fölvette annak alakját, mielőtt emészteni s önmagába olvasztani elkezdte volna. Emitt egy fiatal barackfa fénylett föl még hibátlan szépségében, majd egy szemvillanásnyi idővel későbben levelei barnulni és zsugorodni, korai gyümölcsei rohanvást aszalódni és pörkölődni kezdtek, azután nagy, izzó ágak kezdtek hullani róla darabokban vagy egészben a folyvást feketedő törzs tövéhez: amott a patak fölött egy kis keskeny, rozoga fahíd korlátfája s deszkái parázslottak föl földöntúli fénnyel, hogy azután marék hamuként hulljanak a nyári hőségben kiszáradt patak alján csordogáló maradék, kevéske vízbe. Itt is, ott is újabb házak és melléképületek teteje roppant be, jelezve, hogy a tűz már megemésztette a tetőgerendákat, s most odabenn keres magának újabb táplálékot. Emitt hatalmas lángcsóva csapott az égre, s lobogott kéken, mint a mocsári lidércláng, mutatva, hogy míg álltak a falak, a ház gazdája bort tárolhatott a pincében, amott mint világító bogarak raja, szikrák reppentek ezerszám az ég felé, midőn valami szerencsétlen néhány zsák gabonája fehér hamuvá porlott. A temetőkertben a szegények sírjain lángolva égtek a szerény fejfák, mintha a pokolból szabadult lelkek táncoltak volna a hantokon, a Rózsa utcában pedig, ott, ahol a pilleszívű leányok laknak, s ahol mindenfelé csipkerózsa futja be az omladozó kerítésfalakat, a tűz fölszaladt az indázó ágak mentén, s kis időre lángból való levelekkel s rózsákkal borította be a hámló falakat.

S e sistergő, zúgó, táncoló gyűrű mind összébb s összébb szorult a város körül, mígnem végül elérte a várárok túlsó partját. Olyan közel volt, hogy már-már úgy tetszett, ha kinyújtott kezembe egy hosszabb botot fognék, a túlsó végét akár beletarthatnám a lángba. Most már elkezdett az árok túlpartján álló házak teteje is beszakadozni, vagy az égő fal omlott be itt is, ott is egy darabon, s én tisztán láttam egy-egy szoba belsejét, mielőtt végleg elenyészett volna a lángban. Hamuvá omlott ládákból szoknyák és ingvállak reppentek lángolva az égnek, mintha láthatatlan személyek sora igyekezett volna lobogva égő öltözékben kimenekülni a házból, talán a kéményen keresztül, ón- és rézeszközök, halsütő üstök és füles kancsók görbültek el, hólyagosodtak föl s feketedtek meg kínjukban, szőnyegeken szökkent szárba egy szempillantás alatt a láng aranyszín, áttetsző vetése, ágytakarókon folytak egymásba a szikrák nyomán támadt, fekete lyukak. Asztalok és székek izzottak föl vereses izzással, mint napszállatkor a templomablak, őrizve még kis ideig formájukat, de mintha a fát, amelyből készültek, hirtelen aranyszín és kék üveg csillogó, sötétséggel keretezett darabkáira cserélte volna ki valami varázslat, hogy azután mindjárt fekete vázzá zsugorodjanak vagy kifehérülve hamuvá omoljanak, tüzes pelyhek szálltak szanaszéjjel a dunna- és párnahuzat fogságából szabadulva, szalmazsák szalmája égett pattogva, s az ellobbant kárpittól többé el nem fedezve úgy tetszett, mintha lángból való szerelmesek forgolódnának s hempergőznének az ágy parázsló oszlopai mögött, ahogyan a derékalj porrá égett. Amott egy égő asztalon imádságoskönyv lapjait forgatja sebesen a láng, mint valami láthatatlan olvasó ujja, emitt mázas köcsögről olvad le sisteregve a fényes, zöld bevonat: görbül és zsugorodik, vetemedik és elfeketül minden, mintha csak az idő nagy hirtelenséggel, percek alatt kívánná elvégezni mindazt, ami máskor évtizedekig vagy évszázadokig tartó munkálkodásába kerül. Recsegve-ropogva beroskadó tető alól égő macska ugrik a semmibe: üres szemgödre vádlón mered rám, s hallani vélem kárhozott üvöltését.

Időközben a külsővárosiak közül sokan ismét odagyűltek a falra, hogy szemükkel kísérjék Dorn muskétásainak s lovasainak útját, kik a könyök alakban meghajlott földgáton végigvágtatva sértetlenül átértek a tűz alkotta gyűrű túloldalára, s most az elszenesedett romok közt lovagoltak, hol a tűz s a szél szeszélye jóvoltából imitt-amott a tűzvész ellenére is megmaradt egy-egy ház épen vagy félig épen. Mindenki azt várta, hogy a muskétások a menekülő hajdúk nyomába erednek, ehelyett azonban látnunk kellett, amint Dorn és Trautmansdorf emberei lassan, nézelődve haladnak az üszkös romok között, s ahol találnak valamit, házrészt vagy ólat, amit a tűz megkímélt, sietség nélkül átkutatják, lábukkal eltiporva vagy széjjelrugdalva a még füstölgő zsarátnokot: ha egy-egy épebb darabra, edényfélére vagy ruhaneműre bukkannak, szemügyre veszik, s ha még használhatónak találják, elsüllyesztik a vállukon vagy lovuk nyergén függő zsákba. Egynehány csodaképpen megmenekedett tyúkra, amelyek rémült kodácsolással rohantak szanaszéjjel a kidűlt ólajtó mögül, röhögve és hujjogatva hajtóvadászatot rendeztek, míg csak össze nem fogdosták valamennyit. Egyik katona lóháton vett űzőbe egy sovány malacot, s csak úgy, a nyeregből kihajolva kapta el s rántotta föl magához fülénél fogva a visító és vonagló állatot, majd a hátsó lábánál megragadva elébb fejjel hozzácsapta valami kőfal maradékához, aztán nyergéről fejjel lefelé lógatva hurcolta magával. Egy másik lovas nyakánál meghurkolt kecskét vonszolt magával a kötél végénél fogva, s nagyokat rántott rajta, mikor az megátalkodottan megvetette négy lábát a porban, s nem akart tovább menni. Napszállatra, mire a külsővárosból már csak parázsló, fekete romok maradtak, a katonák is visszatértek a városba: végigrobogtak a Mészárosok utcáján a várfal tövében, meg sem hallva az öklüket rázó külsővárosiak átkait, s mint a felfröccsenő tajtékot rázva le magukról az asszonyok bátrabbját, kik a lovasok kabátjának szegélyébe vagy a lovak sörényébe kapaszkodva igyekeztek útjukat állni s elrablott javaikat visszakövetelni, majd eltűntek szállásuk kapuja mögött.

Az ezután következő néhány hétben Botskai úr hajdúi nem intéztek újabb támadást a város ellen, hanem letáboroztak a lőtéren, a temetődombon túl, s innét indultak portyázni a környékre. Azt beszélték, betörtek a Szent Mihály-templomba is, s ott széjjelverték az oltárokat, eltördösték a zászlókat, elrabolták a festett oltárterítőt s kitördösték az orgona sípjait, hogy ágyúgolyót öntsenek belőlük. A városban ezenközben egyre rosszabbodott a helyzet: a nagy hőségben akkora lett a bűz az utcákon s a házakban összezsúfolódott emberek, asszonyok, gyermekek, muskétások, lovasok, állatok és lovak miatt, hogy alig lehetett levegőt venni. A várárkok és az utcák megteltek állati ürülékkel és más szennyel, a falszorosokban mindenütt bélsárba lépett az ember, amely a melegben iszonyúan bűzlött. A melléképületekben egymás hegyén-hátán szorongó külsővárosiak, akiknek minden földi java odaveszett a tűzben, mind nehezebben viselték nyomorúságos állapotukat, s mind többször kellett hallanom, ha az udvaron áthaladtam, hogyan szitkozódnak s becsmérelnek bennünket, kiváltképp apámat, keményszívűségünkért, amiért nem akarjuk őket a fölső lakószobákba beereszteni, s egymagunkban pöffeszkedünk kétakkora helyen, mint amekkorán ők ötvenedmagukkal szoronganak.

Igaz, a mi kiváltságos helyzetünknek is vége szakadt hamarosan, és ha nem is egészen jószántunkból, mégiscsak megnyitottuk lakószobáinkat e szerencsétlenek előtt. A nagy hőség, szenny és bűz következtében ugyanis mind többen megbetegedtek, s már-már pestistől tartottunk: rövidesen kitűnt, hogy a kór ezúttal kiváltképp azok közül szedi áldozatait, akiknek testi állapota gyöngébb az átlagosnál, vagyis az öregek és gyermekek közül, kik annyira elerőtlenedtek és kiszáradtak előbb a hetek óta tartó éhezéstől, majd pedig a betegségtől, hogy gyakran az utcán estek össze, hová egy kevés friss levegő hiú reményében imbolyogtak elő zsúfolt szállásukról.

Egyszer egyik beteg asszony éppen a mi házunk előtt esett össze, s a katonák, kiket járás-kelésükben akadályozott az utcán keresztben fekvő, nagy, nehéz test, minden teketória nélkül fölcipelték hozzánk az emeletre, és lerakták egy sebtében leterített pokrócra. Később azután még több ilyen, az utcán összeesett személyt is hoztak be hozzánk: különösen élénken emlékszem egy asszonyra, aki maga ugyan nem volt beteg, de napokon keresztül ott ült három-négyéves forma, beteg leánykája mellett, karján csecsemőjével, kit ha sírni kezdett, néhány türelmetlen mozdulattal meg-megrázogatott inkább, semmint elringatott, hogy azután megint teljes figyelmével a beteg leányka felé fordulhasson. Bár a többiek ápolásában csak kelletlenül, vonakodva segédkeztem, ha már semmiképpen el nem kerülhettem, ehhez az asszonyhoz többször is, önszántamból odamentem, hogy megkérdjem, nem lehetnék-e segítségére valamiben, de ő csak gyorsan, mereven megrázta a fejét, mint ki mielőbb szabadulni szeretne tőlem, s közben még csak az arcát sem fordította felém, hanem pillantásával mindvégig a beteg gyermeket vigyázta.

Hozzám hasonlóan apám is jobban érdeklődött a beteg leányka, mint többi kényszerű szállóvendégünk állapota iránt, az ő segítségét azonban az anya nem utasította el olyan kurtán, mint az enyémet. Máig emlékszem, milyen megenyhült, hálatelt arccal nézett föl az asszony apámra, miközben egy vizes ruhával a verejtéket törölgette gyermeke arcáról. Kevéssel korábban a leányka, alighanem apám valamely szerének hatására, először ült föl fektéből, azóta, hogy a betegség erőt vett rajta, s így, ülő helyzetben néhány kortynyi híg levest hörpölgetett egy bögréből, majd e gyöngeségéhez mérten túlságosan nagy erőfeszítéstől verítékező homlokkal, fáradtan visszahanyatlott szalmazsákjára. Én magam is örvendtem, hogy jobban van a gyermek, de örömömbe az irigység egy méregcsöppje is belévegyült, csak éppen azt nem tudom, kit és miért is irigyeltem igazából: apámtól az asszony háláját, vagy az asszonytól apám figyelmét s gyógyulófélben lévő gyermekét? S eltöprengtem, vajon apámat mi ösztökélhette arra, hogy segíteni próbáljon az asszony gyermekén? S ha jó szíve sugallatára cselekedett, akkor vajon hol lappangott benne ez a jóság olyankor, amikor énnekem olyan igen nagy szükségem lett volna rá? Vagy könnyen vagyunk jó szívvel s viseljük magunkat derekasan azokkal szemben, kikhez nem fűz semmi kötelék a felebaráti szereteten kívül, de annál nehezebben azokkal, kikhez szenvedélyes ragaszkodás kapcsol, s kiknek, úgy véljük, hatalmában áll boldoggá tenni vagy boldogságunktól megfosztani bennünket?

 

Idő múltával a hőség, a zsúfoltság és a bűz egyre elviselhetetlenebbé vált, s naponként vártuk rettegve egyfelől az ellenség, másfelől valamely minden korábbinál szörnyűbb ragály támadását, amely puskalövés nélkül elvégezné rajtunk az ellenség munkáját. Egyik reggel, amikor éppen éhség és undor közt hányódva kanalaztam a szörnyű bűzben valami ízetlen kását, miközben tudván tudtam, hogy készleteink fogyatkozóban vannak, s rövidesen ezen szegényes táplálékból sem jut majd elegendő, egyszer csak távoli, tompa dörej ütötte meg a fülemet. Egymásra néztünk a mellettem varrogató asszonnyal, azzal ki-ki lecsapta, amit a kezében tartott, én a tányért, ő az inget, amelyen öltögetett, s szaladtunk kifelé a városfalra, hogy megbizonyosodjunk róla, csakugyan mennydörgés volt-e az imént hallott hang, vagy talán ágyúdörgés? A szomszédos házakból is mindenki az utcára tódult, s csak nagy nehezen tudtunk az embersűrűben utat fúrni magunknak a városfalig, hol is a pártázat egyik résén kihajolva, napnyugat felé pillantva fekete felleget láttam sebesen a város felé közeledni: árnya végigvonult a távoli dombokra, és szürkére változtatta a tó kék vizét.

– Jön a vihar! – kiáltottam a magasba mutatva, s ugyanebben a szempillantásban vagy egy fél tucat másik asszony is elkiáltotta magát: – Jönnek a császáriak!

Követve a mellettem állók pillantását, lenéztem a dombok közt kanyargó útra, ahol a dombhajlat mögül éppen akkor kígyózott elő az apró lovasok sebesen haladó, sötét sora, amely sehogyan sem akart véget érni.

Ahogyan a mind sűrűbben tolongó fekete fellegek közt egyhelyütt nyílás támadt, s azon keresztül ferde fénynyaláb hullott éppen a dombok közt fehéren kanyargó útra, a fényben immár tisztán ki lehetett venni a közeledő lovasok öltözékét és zászlajuk színeit. Mi pedig sírtunk a megkönnyebbüléstől, s egymást ölelgettük örömünkben: még azok is összeölelkeztek, akik a kényszerű összezártság heteiben egyfolytában civódtak s szidták, gyalázták egymást. (Utóbb megtudtuk, hogy Botskai úr hadnépe már korábban neszét vette a császáriak érkezésének, s már az éjszaka folyamán sátort bontott s odébb állott. Rövidesen kiderült az is, nem csekély örömünkre, hogy a császáriak ezúttal csakugyan a hajdúk üldözésére indultak, s a város nem volt kénytelen kapuit megnyitni előttük.) A nagy örvendezésben észre sem vettük, hogy az esőfellegek, amelyek égi útjukon akadály nélkül s a lovasoknál sebesebben közeledtek, immár a város fölé értek: egyszerre csak elsötétült minden, majd olyan hirtelen szakadt le a zápor, hogy jóllehet abban a szempillantásban szétrebbentünk és lélekszakadva futottunk hazafelé, mire hazaértem, még az alsóruhámból is facsarni lehetett a vizet, szoknyámat pedig a térdem magasságáig eléktelenítették az utcák nagyhirtelen folyós sárrá olvadt mocskának fölfreccsenő cseppjei.

Bárminő sok időt és papirost fölemésztett is, míg életem első tizenhét esztendejének történetét elbeszéltem, a következő tizenhéttel már elég kurtán végezhetek. Nem mondhatnám ugyan, hogy ezen időszak szűkölködött volna külső eseményekben, ellenkezőleg, azok inkább nagyon is sűrűn követték egymást, legalábbis az első időszakban. Mindjárt az Ödenburg ostromát követő évben megköttetett a béke a magyarok s Mátyás főherceg közt, melynek sok artikulusát nyomtatásban is kiadták, s ezeknek egyik cikkelye kimondta, hogy mindezen föltételek csak akkor érvényesek, ha mostantól az evangélikus vallást is éppoly szabadon lehet gyakorolni Magyarországon, mint a pápistát. A békét még meg sem kötötték, amikor annak szele már érződött a városban, ami egyebek közt abban is megmutatkozott, hogy a püspöknek (kiről egyébiránt azt beszélték, hogy útban Stájerország felé, hová néhány ezer dukátját menekíteni szerette volna, a hajdúk elfogták, minden pénzéből kifosztották, s ráadásul a baját is alaposan ellátták) harciassága jócskán megfogyatkozott, a tanács viszont némiképp fölbátorodott, és már a békekötés előtti hónapokban is szemet hunyt egynémely dolgok felett, amelyek miatt pedig korábban, ha kénytelen-kelletlen is, a polgárokat zaklatni és megbírságolni szokta. Igen elevenen emlékszem például egy tél végi napra, amikor a szép Luciának, elholt fiacskám keresztanyjának a négyesztendős leánykáját temettük: erős szél fújt, s még itt-ott a maradék hó foltjai fehérlettek a temetőben, ahol sírjához kísértük a kis halottat. Midőn ott lépegettünk a kicsiny koporsó mögött, egyszer csak láttuk, hogy a kántor halkan odaszól az iskolás gyermekeknek, kik a temetéseken énekelni szoktak. Nem értettük ugyan, mit mondott, de a következő szempillantásban fölhangzott az ének, egyike azon német nyelvű zsoltároknak, melyeket mindaddig tilos volt temetéseken énekelni, s amelyik így kezdődik: Tarts meg minket, Uram, a te igéidben. Láttam, hogy a mellettem haladók szeme könnybe lábad, s a megindultság könnyei végigperegnek orcájukon. Midőn a felhők hasítékában előbukkant és tél idején szokatlan, erős fénnyel sugárzott le ránk a nap, orcáik úgy ragyogtak föl a hirtelen jött fényben, mintha az idvezültek gyülekezete lépegetett volna a koporsó nyomában. Szeptember 17-én pedig, a Jézus Krisztus által a vízkórból kigyógyítottak vasárnapján a tanács s a város közönsége Jacob Egerer szepességi evangelikus prédikátort nyilvánosan a Szent György-templom szószékére állította prédikálni: a templomban egy tűt nem lehetett volna leejteni, s a körülállók arca most is ama diadalmas örömtől fénylett, mint a temetőben, a német zsoltár hallatán.

Történt azután még sok minden: a püspökök s a grazi hercegnő erősen áskálódtak a békehatározat ama bizonyos cikkelyének végrehajtása ellen, a püspök templomainkat visszaadni nem akarta, mondván, a lutheránusok vásároljanak házat maguknak, s használják azt a prédikációikra. Beszélték azt is, hogy a jezsuiták mindenféle praktikákat alkalmaznak a király s az evangélikusok ellen: hogy a király háziorvosát például rávették volna, hogy abban a szobában, ahol a király lakik, mérgezze meg a küszöböt, s más effélék… Mindezekkel a hírekkel rendszerint Márta barátném szaladt hozzám kihevülve, levegő után kapkodva, s beszéd közben körül-körülkémlelve a szobában, mintha a jezsuiták kémei ott bujkáltak volna valamelyik ládában vagy az ágy függönye mögött. Eltöprengem néha, mit szólna hozzá, ha ama lagymatag érdeklődés helyett, amelyet a hírek hallatán mímelni igyekeztem, egyszer azt kérdezném tőle, amit szívem szerint mindig is kérdeztem volna, hogy „Mi közöm énnekem mindehhez?”, mert amióta a közvetlen veszedelem, amely mégiscsak elevenebb életre mozdítja a legfásultabb kedélyt is, elmúlt a fejünk fölül, olybá tetszett előttem, mintha mindezen események valaha nagyon régen vagy valahol igen messze mentek volna végbe, s engem semmilyen módon nem érintenének.

Midőn az ostrom után visszaállt az élet szokott rendje, rá kellett eszmélnem, hogy úgy tűnik, egyszer és mindenkorra fogva vagyok azon egérfogóban, amelybe magam sem tudom, hogyan kerültem, mert sem azt nem mondhattam igaz lélekkel, hogy belekényszerítettek volna, azt azonban még kevésbé, hogy szabad akaratomból léptem volna belé.

Eleinte, az Ödenburgban töltött első hónapokban, valahányszor a házból kiléptem, csak minden erőmet megfeszítve bírtam magamat a rohanvást való járástól visszatartóztatni, s attól, hogy kezeimet minduntalan orcám elé kapva azt a fürkésző tekintetek elől elfödözzem. Az is örökös riadalmam volt a legelső időkben, hogy minden szembe jövőben valamely Lőcséről való személyt véltem fölismerni, és rettentő szívdobogás közepette kényszerítettem magamat vele továbbra is szemközt haladni mindaddig, amíg közvetlen közelébe érve arcának vonásait tisztán ki nem vehettem, s meg nem bizonyosodhattam tévedésem felől. Némelykor ezen személyek egyike-másika olyannyira hasonlatos volt ama másikhoz, akit benne fölismerni véltem, hogy zaklatottságom még akkor sem csillapult, amikor közvetlen közelről szemügyre vehettem, hanem csak közömbös pillantásának láttán, s amikor már jó messzire haladt az ellenkező irányban anélkül, hogy rám kiáltott vagy utamban erővel föltartóztatott volna, nyugodtam meg végül.

Egyszer, talán a második őszön lehetett, mikor a Márton-napi sokadalomban éppen egy lepedőnek való vég vászon csücskét morzsolgattam, amikor pillantásom megakadt egy asszonyszemélyen, ki nem messze tőlem a fazekas asztalánál álldogálva valami cseréptálat emelt éppen vizsgálódva a napvilág felé. Ezt az asszonyt én Lőcséről ismerem, eszméltem rá összerezzenve, és erősen lesunytam a fejemet, mintha a vég vásznat nézegetném oly igen figyelmesen, remélve, hogy nem vett észre. De sehogyan sem bírtam legyűrni nyugtalanságomat, s kisvártatva ismét az asszony felé pillantottam, hogy megbizonyosodjak róla: mint korábban annyiszor, érzékeimmel ismét tréfát űzött a rettegés. Ezúttal tekintetem beléakadt az asszony pillantásába, s nagy rémületemre annak szemében mintha a fölismerés fényét láttam volna megvillanni. Még el is mosolyodott: lerakta a kezében tartott fazekat, a sokaságon keresztül elkezdett énfelém törekedni.

Mint amikor nehéz, gyötrelmes álmunkban rohanvást igyekszünk menekülni az üldöző orgyilkosok elől, ám lábunkat csak alig-alig emelhetjük, mintha nem is a puszta levegő, hanem más, sűrűbb elementum állna szabad mozgásunknak útjába, éppily hasztalan próbáltam a föltorlódott emberi testek sűrűjében sebesen előrehaladni, hogy egérutat nyerjek üldözőm elől. Tetejében még arra is ügyelnem kellett, hogy úgy tegyek, mintha semmi sürgetőbb dolog, csak valamely hirtelen eszembe ötlött házi teendőm késztetne sietésre. Siettemben rá-ráhágtam a körülöttem tülekedők lábára, ráadásul elhaladtomban könyökömmel vigyázatlanul levertem valami cserépedényt az egyik árusnő asztaláról, ki hangosan szitkozódva támadt reám, s vércse-ujjaival csuklómat megmarkolva erősködött, hogy addig onnét tovább nem megyek, míg ki nem fizettem a kárát. Reszkető kézzel kotortam elő pénzes tarsolyomból valami pénzdarabot, s szinte vakon vetettem oda a némbernek, ki azonnal elhallgatott, s a csuklómat is elengedte – csak amikor otthon a maradék pénzt megolvastam, akkor eszméltem rá, hogy egy egész aranyforintot fizettem a semmi kis cseréptáljáért.

Végezetül mégiscsak sikerült keresztülfúrnom magamat az egymáshoz préselődött emberi és állati testek sűrűségén, majd szinte találomra vetettem belé magamat a piactérről nyíló szűk sikátorok egyikébe, hol kissé kifújtam magam, remélve, hogy üldözőm már jóval előbb nyomomat veszítette. Alig jártam azonban a sikátor felénél, amikor szaladó léptek zaját hallottam a hátam mögül. Ismét szaporábban kezdtem lépkedni, de mindhiába: egy szempillantással későbben egy kéz ragadta meg a karomat, s én a rémülettől jéggé dermedt szívvel megálltam, mert zavarodott értelmem ugyan futásra ösztökélt volna, lábaim azonban, úgy tetszett, puha rongycsomókká váltak, s csak alig-alig bírtak megtartani.

– De hát álljon már meg egy pillanatra! – szólított meg futástól elfulladt hangon, félig nevetve, félig bosszankodva üldözőm, kinek, mint nálam tíz-tizenöt esztendővel idősebb s jóval testesebb asszonynak, bizonnyal nehezére esett a futás. – Maga, ugye, Lőcséről való? – nézett fürkészve az arcomba derült tekintetű, kék szemével. Ruházata módosabb mesternére vallott, kissé már meghervadt, de azért még eléggé tetszetős orcájának kifejezése pedig vidám és nyíltszívű természetre.

– No, és ha onnét való vagyok? – kérdeztem saját nem kis meglepődésemre eléggé nyugodt hangon, miközben csak azt reméltem, hogy lábamnak remegését nem veszi észre az asszony.

– Hát persze, hogy odavaló… Megismertem az ábrázatáról, bár a haját most máshogyan viseli. Ugyan, nem mondaná el nekem, hogyan jutok innét a Kaltwinkelre? Itt olyan értelmetlen népek laknak – magyarázta nevetve, miközben bal kezét a futástól szaporábban verő szívére szorította. – A Kaltwinkelen kellene találkoznom az urammal… A Veres Ökörben alkudozik valami tőzsérekkel, s abban állapodtunk meg, hogy ott találkozunk az első esti harangszókor, de ezeket itten hiába kérdem, hogyan jutok el oda. Csupa olyanokat mondanak, hogy forduljak balra az olasz bástyánál, amit az elmúlt esztendőben építettek, azután vágjak keresztül ott, ahol korábban a pellengér állott, de hát honnét tudhassam én azt, hogy melyik az a bástya, meg hogy hol állott annak előtte a pellengér… Gondoltam, maga se idevalósi, maga jobban el tudja mondani, mint ők, úgy, hogy én is megértsem…

– Ott laktak, ugye, maguk a Landfeld szabóéval szomszédos házban? – kérdezte végezetül, minekutána a lehető legkevesebb szóval útba igazítottam, s meleg tekintetével végigsimogatta arcom vonásait, melyeket kővé válni éreztem a rémülettől. – A patikáriusnak a leánykája, igaz? Vagy a felesége? Jaj, istenem! – kapta föl a fejét, mert e pillanatban hatalmas csengés-bongás támadt, mintha egyenesen a fülünk mellett kongatta volna az irdatlan vasnyelv a harang ércét. Úgy betöltötte a sikátort a rettentő bongás, hogy az asszony akkor sem hallotta volna, mit felelek, ha válaszoltam volna.

– Már ott kellene lennem! Agyonüt az uram! – valami effélét kiáltott még vissza nevetve a válla fölött, miközben fürgén, mint a csík, eliramodott az olasz bástya irányában.

E találkozás után hetekig ki sem mertem tenni a lábam a házból, s gyönge testi állapotomra hivatkozva a hallgatag Margitot szalajtottam mindenhová, ahová annak előtte magam jártam. Idővel azután mégiscsak kimerészkedtem kénytelen-kelletlen, s hogy hasonló eset többé nem adódott, lassanként félig-meddig meg is feledkeztem a külső világ felől fenyegető veszedelemről, s egy idő után pusztán e megszokás jóvoltából kezdtem ezt az akkori állapotomat tekinteni a dolgok természetes rendjének, kiváltképp, mivel teendőim s a napok szabott rendje amúgy sem sok időt hagyott rá, hogy helyzetemen töprengjek. Csak nagy ritkán, kiváltképp éjszaka s a hajnali csöndességben, midőn valami rossz álomból fölriadva zavarodottságomban kis ideig hasztalan próbáltam megfelelni a kérdésre, hol is vagyok hát, s hogyan kerültem ide, világosodott meg nagy hirtelen előttem, mi lett belőlem s mi sorsra jutottam. Ilyenkor tagjaim valósággal kihűltek a rémülettől, s a valóság második, az elsőnél is rosszabb álomnak tűnt föl előttem.

Apám is, midőn az ostrom után nagyjából helyreállt a nyugalom, s mi ketten magunkra maradtunk a házban, tovább folytatta vallatásomat, amelyet az ostrom okozta fölbolydulás következtében egynehány héttel korábban abbahagyni kényszerült. Mivel ez idő tájt én magam semmiféle cselekedetemmel nem adtam okot a gyanúra, s olyan személy sem forgolódott a közelemben, akiről valami titkos, alattomos szándékot föltehetett volna, a benne szüntelenül munkáló féltésnek mást nem bírt martalékul vetni, csak a múlt lerágott csontját: azt ásta elő rejtekhelyéről újra meg újra, hogy megszemlélje, nem maradt-e rajta valami húscafat vagy legalábbis a bűze a valaha volt zsíros húsnak, hogy e sovány étekkel táplálja a telhetetlen fenevadat.

– Látom, mostanában már nem jár ide az a némber – vetette oda egyszer, s beletelt vagy egy percbe, amíg ráeszméltem: arra az asszonyra gondol, ki sokat segített a gyermek körül, s kit ezért apám azzal gyanúsított, hogy a gyermek apjának fölbérelt embere vagy valami efféle. – Talán most, hogy látja, nem bírtad énvelem fölneveltetni a fattyát, nem törődik már veled az úrfi? Vagy most megint a sápkóros barátnéd hozza-viszi az üzeneteket? – kérdezte megvetően, s ingerülten legyintett, mint kit a hazugság, mert a tagadást annak hitte, már előre is fáraszt és bosszant.

– Nem értem, hogyan adhatja oda magát egy leány… egy tisztes családból való, jó nevelésű leány valakinek, aki utóbb annyit sem törődik vele, mintha holmi rossz életű, fizetett perszóna lett volna, afféle Rózsa utcabéli személy – fakadt ki ingerülten, szinte arcomba köpve e szavakat, midőn én csak a fejemet ráztam tehetetlenül valamely kérdésére, mert már a tagadáshoz sem maradt elegendő erőm. (A Rózsa utcában laktak akkoriban Ödenburgban a feslett életű, vagy ahogyan szintén nevezgették őket, a „pilleszívű” leányok, s ha néha valami utamban át kellett vágjak az utcájukon, mindig borzadozva láttam a szemem sarkából a hámló falú házak ablakában a rikító kármin- és skarlátveres függönyöket, s az elvadult kertek omladozó kerítésére fölfutó csipkerózsa sűrű bozótját.) Mindhiába fáradtam azonban én bele a válaszolásba, ha apám nem fáradt belé a faggatásba: tizedszer, századszor is elkérdezte, hogyan is volt hát, mivel vett rá megrontóm, hogy becsületemet feláldozzam a kedvéért, ígért-e nekem házasságot, ha pedig józan ésszel egy percig sem remélhettem, hogy elvesz, miféle elvakult szenvedély vitt rá mégis a dologra? Ha pedig annak idején e szenvedély olyan erős volt bennem, hogy a kedvéért elvetettem a józan észt és a becsületet, miként lehetséges, hogy, mint én állítom, mostanra nem él már bennem egy szikrája sem? Nem úgy van-e inkább, hogy nagyon is eleven még most is bennem ez az érzés, csak őelőtte tagadom el?

Megpróbáltam tőlem telhetőleg őszintén válaszolni apám kérdéseire, ama hiú reménységtől vezettetve, hogy ha a féltés fenevadját egyszer jóllakatom a teljes igazsággal, betelik véle s nem jár többé vissza, hogy az elmúlt dolgok egy darabjának holttetemén rágódjék. Csakhogy, úgy tetszett, a puszta elhatározás ehhez nem elegendő, mert emlékezetünk csak ritkán szolgál kész válasszal a neki föltett kérdésre. Csakugyan olyan heves szenvedély hajtott volna, amelynek nem bírtam ellenállni, s ezért tettem, amit tettem? – töprengtem. Vagy mégis inkább a szabadulás vágya munkált volna bennem, s nemhogy engem csaltak volna tőrbe s csábítottak volna el, inkább én állítottam csapdát megrontómnak, csak éppen gazda nélkül csináltam a számítást? Vagy, meglehet, valami homályos, megfoghatatlan értelemben bűnösnek tudtam magamat, s e bűntudat sugalmazására enmagamat oly hitvány és megvetendő portékának éreztem, amelynek becsületét foggal-körömmel védelmezni fölöslegesnek, már-már arcátlanságnak tűnt föl előttem? De még az is meglehet, hogy mindennek, ami történt, oka ama közönséges gyöngeség volt, amely oly gyakran megakadályoz bennünket abban, hogy másokkal szembeszegüljünk, mert rettegünk haragjuktól, s inkább veszni hagyjuk valamely értékes javunkat, semhogy szemrehányásaikat vagy megvetésüket fejünkre idézzük.

Mindezekből, meg-megbotló nyelvvel, apámnak is megpróbáltam egyet s mást elmondani, miközben aggódva lestem orcáját, hogy leolvassam róla, hogyan fogadja a hallottakat. Csakhogy az apám lelkében lakozó fenevadat szemlátomást nemcsak hogy nem lehetett az igazsággal jóllakatni, hanem inkább annak minden egyes darabkája csak tovább növelte éhét: mind újabb s újabb táplálékot követelt tőlem, s ha én azt megtagadtam tőle, azzal vádolt, hogy szántszándékkal elhallgatok előtte valamit. Úgy tetszett, azt képzeli, kell lennie valamiféle igazabb igazságnak azon silány és töredék igazságdarabkákon túl, amelyeket sikerült kicsikarnia belőlem, s én ezt merő rosszindulatból, szántszándékkal elhallgatom tőle, holott egyes-egyedül ennek birtokában dönthetné el, mit is gondoljon hát énrólam s erről az egész történetről: elvetemült bűnös vagyok-e, vagy mégis inkább tőrbe ejtett áldozat? Én pedig, valahányszor a múltnak egy újabb darabkájára sikerült rálelnem emlékezetemben, azt képzeltem, ez lesz majd ama régen keresett, mindent eldöntő igazság, s rettegve lestem apám orcáját, míg beszéltem, mint a rab, aki ítéletét várja. Apám szívében azonban szemlátomást semmiféle józan ésszel belátható szabályt nem követett ama mérlegnek ide-oda billegése, amelyen bűnösségem mértékét latolta, és soha nem tudhattam előre, hogyan fogadja majd, amit mondok neki.

– Az átkozott gazember! Az a minden hájjal megkent, hétpróbás lator! – sziszegte például gyakorta megrontóm valamely szavának vagy cselekedetének hallatán. Ilyenkor fölpattant a székéről, s egyik öklével a levegőbe sújtott, mintha valamely láthatatlan ellenfél homlokára mérne jókora ütést, másik kezét azonban az én fejemen nyugtatta, s egyszer-kétszer még végig is simított vele a hajamon. Másszor azonban, s többnyire olyankor, amikor valamely, az én ítéletem szerint teljességgel ártalmatlan részletet beszéltem el neki, megvető s hitetlenkedő iszonyattal meredt rám, mintha ott helyben, a szeme előtt változtam volna át emberi nyelven beszélő pókká vagy egyéb undok, mesebeli szörnyeteggé. Volt, amikor csak nézett rám sápadtan, rettenetes szemmel, és azután ütni kezdett, többnyire csak a keze fejével, de nemegyszer valami szíjfélével is, amely hogy véletlenségből hevert-e ott a keze ügyében, vagy már jó előre odakészítette volna, számolva vele, hogy szüksége lehet rá, soha nem tudtam igazából eldönteni. Szidalmazni azonban soha nem szidalmazott hangosan, mivel tartott a szomszédok fülétől, s némileg a hallgatag Margitétól is, ki ott tett-vett valahol a konyhában vagy a kamrájában, hanem csak ütött némán, olykor csak egyetlenegyszer, máskor egyfolytában vagy egy miatyánknyi ideig, én pedig erősen a szájamra tapasztottam a tenyeremet, nehogy jajgatásommal árulónkká legyek.

Nem is értem, honnét vettem a bátorságot hozzá, de úgy emlékszem, az Ödenburgban töltött első két-három esztendőben folyamatosan könyörögtem neki, hogy hagyjuk itt Ödenburgot, költözzünk vissza Lőcsére, vagy akár egy másik, idegen városba, ahol nem ismer bennünket senki, s ahol visszakaphatnám nevemet s valódi mivoltomat. Ödenburgi életemet, ahogy az idő haladt, kezdtem mindinkább valamiféle álom-életnek, halálban való életnek érezni, s olybá tűnt előttem, mintha minden, ami ezen élet része volt, a város, az ottani emberek, s mindaz, ami történik velük, nem is léteznének igazából, hanem puszta képzelgés volnának, a holtak birodalma, melyet nem hús-vér emberek, hanem testetlen árnyak laknak, s úgy éreztem, magam is egy vagyok csak ezen árnyak közül, kivel semmi elevenbe vágó, sorsát megfordító dolog nem történhetik immár, s ki nemhogy igazi, forró örömet, de még valóságos, vesékbe ható kínt sem képes érezni soha többé. Azt reméltem, ha ismét tulajdon nevemet viselhetném, ha az lehetnék megint a világ szemében, akinek az emberek tekintete elől elfödözve, házunk falai közé zárva érezem magam, ez olyan volna, mintha föltámadnék e félig élő, félig holt állapotból, mintha teljes épségben kelnék ki a lázárfalvi sírdomb hantja alól, amely fölébe egykor a nevemet viselő fejfát tűzték.

Apám többnyire csak türelmetlenül legyintett könyörgésemre, mondván, ostobaságokat beszélek, s asszonyi szeszélyekkel kínozom őt, mert nem vagyok képes fölérni ésszel, milyen megoldhatatlan nehézségeket zúdítana rá, ha megpróbálná teljesíteni ezen esztelen kívánságomat. Valahányszor azonban e nehézségek természete felől faggattam, mindössze annyit vetett oda foghegyről s igen ingerülten, hogy bizonyára emlékszem még, milyen rosszul ment a patika Lőcsén, hogy a város nem is tud több patikust eltartani, különben is itt, Ödenburgban, ígéretet tett a tanácsnak, hogy legalább öt esztendeig a helyén marad. Másszor viszont szinte sírva vetette a szememre, hogy úgy látszik, már egészen elfelejtettem: ő Lőcsén mindig is számkivetettnek érezte magát, s hogy egész ottani élete alatt semmi egyébre nem sóvárgott, csak arra, hogy visszatérhessen Ödenburgba, s átvehesse apja egykori patikáját. Most, hogy e vágya végre beteljesülhetett, én holmi szívtelen szeszélyből újból meg akarom őt mindettől fosztani, s ezzel egész életét és minden törekvését semmivé tenni. Volt azután olyan is, hogy leült mellém, nem oly fölindult állapotban, mint egyébkor, de sokkal szomorúbban, s arról kezdett beszélni, hogy hát hiszen megérti ő, ha engem nyugtalanít ez a mostani helyzetem, de arra kér, tűrjek még kis ideig, mert ő már amúgy sem lesz sokáig terhemre. Már egy ideje észrevette magán néhány biztos jelét egy igen súlyos kórnak a betegségek azon fajtájából, amelyek egy-két hónapon, legfeljebb egy éven belül biztosan végeznek áldozatukkal. Ő tehát bizton állíthatja, hogy legföljebb egy esztendeig kell még elviselnem mostani állapotomat, s mindössze arra kér, ne kívánjam tőle, hogy a hátralévő rövid időben még magára vegye a költözködés fáradalmait, s engedjem, hogy ami kevés még hátravan neki, azt Ödenburgban tölthesse, ahová oly sokáig hasztalan vágyakozott. Amikor első ízben beszélt nekem eme rejtélyes kórról, amely állítólag gyötörte volna, igen megszántam, meg is ijedtem, és sírva bizonygattam neki, hogy semmin se kívánok változtatni sem most, sem későbben, még akkor sem, ha történetesen mégiscsak meggyógyulna, márpedig érzem, hogy meg fog gyógyulni, erősködtem könnyek között, mire apám csak csüggedten legyintett. Amikor azonban már harmadszor vagy negyedszer hozakodott elő eme titokzatos betegséggel, nem hittem többé neki – és hogyan is hihettem volna, hiszen akkorra már régen letelt amaz esztendőnyi idő, amely alatt a betegségnek végeznie kellett volna vele –, hanem csak hallgattam őt fásultan és közömbösen. Valahányszor azonban, bátorságomat összeszedve, megkérdeztem tőle, voltaképpen miben is áll ez a bizonyos betegség, s miből gondolja, hogy az rövidesen végez vele, nyugalmát tüstént izzó harag váltotta föl. Talán valamicskével mégiscsak többet ért énnálam ezekhez a dolgokhoz, vetette oda foghegyről, és tudja, mit beszél. „Nem bírod kivárni azt a kis időt? Szeretnél már a föld alá tenni?” nézett rám sötét, sokat tudó tekintettel, mint akit sorsa arra kényszerített, hogy elvetemült, gyilkos szándékú szörnyeteggel éljen együtt tulajdon fedele alatt, s nem tehet többet, csak annyit, hogy legalább tudtára adja e szörnyetegnek: átlát rajta.

 

Egy idő után apám botlásomat már ritkábban hányta a szememre, valahányszor azonban valami olyasmit tettem, ami nem volt ínyére, lett légyen az bármily csekélység, oly keserű dühvel támadt reám s mondott el mindennek, hogy idő múltával gyökeret vert bennem a gyanú: kemény szavai mögött valami súlyosabb vád vagy szemrehányás lappang, amelyet valami okból nem akar szóba hozni. Korholásomat mind sűrűbben végezte azzal, hogy emlékeztetett rá, micsoda áldozatot is hozott ő énérettem: nem elég a veszedelem, amelyben állandóan forog énmiattam, tetejében még nélkülöznie kell mindama asszonyi gondosságot és gyöngédséget is, amelyre koránál s helyzeténél fogva joggal igényt tarthatna, s amely nagy lemondásért én meg sem próbálom őt kárpótolni, még annyira sem, amennyire pedig telne az erőmből…

Eleinte azt hittem, azért hánytorgatja föl mindezeket, mert engem is, mint hajdan anyámat, takarékosságra s a háztartás ügyeiben való nagyobb buzgóságra akar inteni. Igyekeztem hát, amennyire tőlem tellett, ezekben a dolgokban aprólékos gonddal minden kívánságának eleget tenni. Rövidesen ráeszméltem azonban, hogy igyekezetem kárbaveszett fáradság, mert valójában nem is a sótalan leves és a pókhálós sarkok miatt neheztel rám, s hogy hasztalan javítom meg magamat e dolgokban, ha abban, ami haragját szítja ellenem, nem változtatok magaviseletemen. A félelem azután, s a botlásom fölött érzett szégyen, mely eleinte nem volt túlságosan erős ugyan, de apám megvető szavaitól lassanként erőre kapott, s tetejében a lelkifurdalás, hogy őt ilyen veszedelmes helyzetbe hoztam – mindezek összejátszottak, hogy megfosszanak a tiltakozáshoz szükséges elszántságtól. Egyik este, amikor szokásom szerint apámnak háttal, az oldalamon feküdtem az ágyon, s az álomra vártam, egyszerre csak ott éreztem kezét a csípőmön, s nekem nem volt hozzá sem erőm, sem merszem, hogy ellökjem onnét, hanem engedtem, hogy csípőmet maga felé vonja, és úgy tegyen velem, mintha csakugyan felesége volnék, és nem leánya – úgy és mégsem egészen úgy, mert orcámat mindvégig elfordítottam tőle, s lélegzetemet visszafogva, igyekeztem úgy tenni, mintha mélyen aludnék, s nem is tudnék róla, mi történik velem. Nemsokára meghallottam ziháló lélegzetvételét, két combom között mintha sikamlós halat éreztem volna vergődni, s én úgy éreztem, mintha lehajítanának valami mélységesen mély, sötét kútba, ahonnét azután már csak a rövidesen megérkező álom szabadított ki. Ha másnap reggel nem látok valamiféle nyomokat a belső combom bőrén, hasonlatosakat azokhoz, amelyeket a csigák hagynak a káposzta levelén kúsztukban, azt hihettem volna, álom volt az egész vagy képzelődés. S ugyanígy esett azután minden egyes alkalommal, eleinte gyakrabban, későbben mind ritkábban, s csak a legutolsó, a szökésem előtti időkben történtek köztünk némileg másképpen a dolgok, mint arról majd alább még szólok.

Napjaink a Fő téri házban csakúgy folytak ezután is, mint annak előtte, s azt hiszem, nincs is olyan dolog a világon, amihez az ember idővel hozzá ne törődne, s későbben azután, e megszokás jóvoltából természetesnek ne találna. Eleinte olykor még megpróbáltam belégondolni, mivé is váltam hát, s milyen szóval illetnének az emberek, ha rettentő bűnöm napvilágra kerülne, de oly kevéssé éreztem magam részesnek a bűnben, amely másfelől idővel kezdett egészen jelentéktelennek és szánandónak föltűnni előttem, olyannyira hiányzott belőle mindama pokolbéli szenvedély és gyönyörűség, amit az ember képzeletében az efféle, természet elleni vétkekhez társítani szokott, hogy csak igen kevés kapcsolatot bírtam fölfedezni önnön személyem s a rettentő név között, melyet magamra alkalmazni kénytelen voltam.

Késői éveimben gyakran eltöprengtem rajta, miként lehet olyan gyarló az ember, hogy rettenetes veszedelmet idézzen tulajdon fejére valamely cselekedetével vagy mulasztásával, amelyet pedig látszólag könnyen elkerülhetne és el is kellene kerülnie, csakhogy e veszedelem a távolabbi jövendőben várakozik reá, mígnem ama csekélyebb rossz, amelytől menekedni szeretne, azon nyomban utolérné, ha kerülő úton nem szabadulhatna tőle. S nincs ez másképpen most sem: tudom, hogy immáron illendőbb lenne lelkemnek inkább túlvilági, semmint e világi javával gondolnom, és inkább az élet még megmaradt, apróbb kellemetességeinek élvezetétől is elszoktatnom magamat, semmint azokhoz foggal-körömmel ragaszkodnom, de mindhiába… Látom, milyen görbe szemmel néznek reám a szabómester s felesége, kiknek házában egy szobácskát bérlek, valahányszor hajnalban vagy napszállat táján útnak indulok, észreveszem, miként rebben szét láttomra két kicsiny leányuk s a többi utcabéli gyermek, siketülő fülemmel is hallom hátam mögött a suttogást: „Boszorkány! Boszorkány!”, mégsem állhatom meg, hogy ha eljön az ideje, föl ne kerekedjek és útnak ne induljak az utca vége, a szélső házakon túl kezdődő erdő felé, hogy ott az erdőszélen kosaramba szedegessem a fekete bodza virágát, vagy beljebb hatolva a fák közé ezerjófüvet vagy szurokfüvet tépegessek holdvilágnál, s a fű közt keresgéljek a vénségtől mind homályosabb szememmel, nem látom-e valahol a gyöngyvirág lándzsás leveleit Pünkösd havában, nyáron a nadragulya virágának lilás-vereses, rovátkolt kelyheit, melyeknek olyan a színe, mintha a föld szennye tapadt volna rájuk, s mérges, éjfekete bogyóit ősszel… Visszatérve azután e füveket gondosan szétteregetem minden talpalatnyi helyen, hogy amint kiszáradtak, apróra vagdaljam vagy porrá rontsam őket, majd különféle főzeteket s tinktúrákat készítsek belőlük, ahogyan azt apámtól tanultam, amelyeket azután egynehány garasért árulok azon asszonyoknak és leányoknak, kik titkolt nyavalyáikra keresnek nálam patikaszert, vagy valami férfiember szívét szeretnék bűbájossággal maguk felé fordítani. Kevéske keresményemért pedig mindjárt másnap, hogy kezembe kaparintottam, mézes süteményt vagy aszú szilvát vásárolok magamnak, mert falánkságom éveim előrehaladtán nemhogy csökkent volna, hanem inkább még növekedett is most, hogy az élet minden egyéb örömei elzárattak előlem. S így bizony megeshet, hogy néhány szem aszú szilváért idézem fejemre a boszorkányság gyanúját, s míg súlyos vétkeim büntetlenek maradtak e földi világban, e mosolyogni való gyarlóságom miatt mégiscsak lesújt rám a törvény keze, ha ugyan a halál nem nyúl utánam még előbb az ő csontkezével…

Egyébiránt ma már úgy gondolom, s félig-meddig talán már annak idején is gyanítottam, hogy a bűnben, amellyel életét s túlvilági üdvösségét egyaránt veszélybe sodorta, apámnak igazából nem sok öröme tellett, s ha nem fél feddhetetlen hírét kockára tenni, ha nem féli jobban a kisebb bűnnek látszatát, mint a sokkal nagyobbnak titokban való elkövetését, jobban jár, ha valamelyik csinosabb cselédlányt vagy kikapós özvegyasszonyt környékezi meg – lakott is egy nem is nagyon messze, a Hátsó kapu közelében, akit városszerte csak a „veresbundás asszonyként” emlegettek, s kinek kicsapongó élete közbeszéd tárgya volt –, vagy ha időről időre fölkeresi a Rózsa utca pilleszívű leányait. Azt hiszem, ha annak idején, szeplőtelen félig gyermeki állapotomban megkaphatott volna, csakugyan nagy örömét lelte volna bennem, de így, becsületemtől megfosztva, a terhes állapot és a szülés minden testi szennyében megforgatva nem voltam szenvedélyének kívánatos tárgya többé, s hozzám való ragaszkodása más, nehezebben megnevezhető indulatból táplálkozott, nem a testi vágyból. Meglehet, csak annyi érdemem volt a szemében az özvegy s a Rózsa utcai leányok felett, hogy amit velem tett, azt titokban cselekedhette, s mivel mindenben tőle függtem, nem tiltakozhattam, sem föltételeket nem szabhattam, meg sem is szégyeníthettem, és nem is játszadozhattam vele úgy, ahogyan azt egy szabad állapotú asszony megteheti a hozzá közelítő férfiakkal. Legtöbbet alighanem mégiscsak az nyomott a latban, hogy én egyes-egyedül az övé voltam, s ami közöttünk esett, nem ejtett akkora csorbát a méltóságán, mint az ejtett volna, ha másokkal együtt ő is a veresbundást vagy a Rózsa utcaiakat látogatja…

S jóllehet apám tudtommal nem ment tájékára sem a Rózsa utcának, én, ki teljes egészében mégsem bírtam kiűzni elmémből a köztünk történtek emlékét, idő múltával kezdtem úgy tekinteni magamra, mintha én is a pilleszívű leányok egyike lennék, vagy ami még annál is rosszabb, olyan személy, akinek álöltözetben, hazugsággal és színeskedéssel sikerült ugyan befurakodnia a jóravaló emberek közé, valójában azonban ott lenne a helye valamelyik csipkerózsával befuttatott, omladozó falú házban. Emlékszem, egyszer, valamikor Ödenburgban töltött második esztendőm kora őszén egy este, kevéssel szüret előtt – azt hiszem, a kádármesterhez szalasztott el apám néhány új hordó ügyében – napszállat táján hazafelé igyekeztem, és siettemben, hogy a közeledő sötétség már odahaza érjen, átvágtam a feslett életű leányok e nevezetes utcáján. A napnak azon órájában voltunk, amikor a rikító karmazsin és skarlátszín függönyök mögött már gyújtogatni kezdték a gyertyákat, ezzel jelezve a hozzájuk igyekvőknek, legalábbis így hallottam beszélni, hogy szabad a vásár, hogy majd későbben elkoppintsák őket, ezzel mutatva, hogy van már valaki odabenn. Igyekeztem nem nézni sem jobbra, sem balra, mégis jól emlékszem mindenre: a nyers hús színében derengő halovány alkonyfényre a nyugati égen, az ablakokban a firhangon átszűrt gyertyafény teljesebb s izzóbb pirosságára, s a tüskerózsa setét bozótjára, ahogyan kiömlik a kertfal tetején az utcára, s lefolyik kívül az omladozó kerítésen. Midőn tekintetemet a magasba emeltem, láttam, hogy a fény valamely szokatlan szögben való visszaverődése folytán a keleti égen is vörösben áznak a néhol madárfiók szárnya pelyhére, másutt felvert tojás szétfreccsent habjára emlékeztető apró, kemény fellegek, s hogy közöttük egy szabad égdarabban, mintha önnönmagának fölfúvódott kísértete volna, ott lebeg s fénylik izzás nélküli, hideg világossággal a hold nagy, fehér gömbje, melynek pereméből mintha valami égi szörnyeteg harapott volna ki egy darabot. „Itt lenne az én helyem is”, gondoltam még csak nem is szomorúan, inkább valami ködös, reményteljes izgalommal, mintha itt ismét megtalálhatnám tulajdon életem valóságát, amely mint a tűvel átbökött tömlő résén alattomban a bor, úgy szivárgott el az örökös színlelésben.

 

Tulajdon magam ezen valótlan, világtól idegen mivoltának érzése, amely hol enyhébben, hol erősebben, de állandóan gyötört, úgy tűnt, lassanként átterjed minden tárgyra és személyre, amellyel érintkezésbe kerülök, s mintha csak valami ragály, a pestis különös formája lenne, fokonkint megfertezi az egész világot. Különösen nyáron, verőfényes napokon kínozott erősen ezen érzés, ha végigmentem a napsütésben izzó, kihalt utcán déltájban, amikor a vakító napvilágnál a köveknek minden repedése, a porban minden lábnyom körvonala tisztán kirajzolódott, de gyakran elfogott az emberek között, a piac nyüzsgő elevenségében is, ahogy pillantásom ide-oda járt az erős, árnyéktalan világosságban, s meg-megállt az asszonyok ruhájának kelméjén, a szőttes sűrű, egymáson átbújtatott szálainak finom rácsozatán vagy a bársony pihéin, a káposzták fodros levelének rajzolatán, a cseresznyeszemek világosabb, a meggy sötétebb és homályosabb tükrén, amely olyan volt, mintha valaki lehelete érte volna, s amelyben százszorosan megsokszorozva csillámlott vissza a nap tükörképe, a szekerek elé fogott lovak bánatos szemén és nedves, mozgékony orrán, bőrük alatt meg-megrángó izmaikon s csapdosó farkukon, amellyel a bögölyöket igyekeznek hasztalan elhessegetni, a ganéjra gyűlő legyek aranyos-zölden csillámló szárnyán, az összekötözött lábú tyúkok rémülten pislogató, hártyás szemén és poros tollán, a ludak hullámzó nyakán, egy-egy összetört tojás szeplős héjának földön fehérlő darabkáin, aranyló sárgáján és megzavarosodó, kocsonyásan csillámló fehérjén, amely megült a kerek fejű kövek találkozásánál keletkező mélyedésben. Egy fonott kosárkában, szépen elrendezett, fűrészes szélű zöld leveleken az édes, erdei szamóca halmocskáit láttam, nagy dézsákban tátogató és csapdosó, föl-fölvetődő halakat, melyek egyike-másikának fekete csík húzódott végig ezüstös oldalán, másoknak a feje dülledt szemű, hosszú bajuszú, torz ördögpofát formázott – s a színeknek, matériáknak és formáknak ez a véghetetlen sokasága mintha némán mind azt suttogta, kiáltozta és sziszegte volna: „Nézz reánk, nézd, mennyifélék vagyunk, hányféle kelme és szövet, levél és gyümölcs, toll, bőr és szőr van ebben a világban, s ha elvegyülsz a vásárlók között, jössz-mész, tenyeredben latolgatsz, ujjad között morzsolgatsz vagy nyelveden ízlelgetsz bennünket, akkor nem is vagyunk egyéb, csak a hal, amely asztalodra vagy a papucs, amely lábadra, az öv, amely derekadra kerül, megenni, -inni vagy fölvenni valók, s ugyanígy van ez az úttal, amely idáig elhozott és visszavisz majd a házadba, az éggel, amely napsütésével megérleli a szőlődet vagy korai fagyot küld rá, a nappal, melynek világánál teendőidet elvégezheted s a sötétséggel, amely rád hozza az álmot. De állj csak félre bármilyen csekély időre s nézz reánk hosszasabban: nézd azt az elhullott s összetiport káposztalevelet ott a porban, vagy azt, hogyan mozog az a jókora barna szemölcs ama kövér asszonyságnak az orcáján, miközben az száját nagyra tátva a cseresznyeárus asszonnyal perlekedik – nem olyan-é egy idő után ama sötét vagy halavány folt, semmihez nem hasonlító színével és rajzolatával, ha önmagában s nem az egésznek részekint tekinted, mint valami csapóajtó, melyen keresztül feneketlen kútba s azon át egyenesen a fekete semmibe hullasz? Mihelyst mindegy neked, elég kövér-e a tyúk, melyet hazaviszel, hogy megsüsd ebédre, férges-e az alma vagy csigarágta a káposzta, mihelyt nem háborogsz rajta, hogy a marhahús fontját nem röstellik négy magyar dénárért mérni, mihelyt nem irigyeled egész lelkedből egyik-másik polgárasszony szoknyájáról az aranyos hímzést vagy főkötőjéről a gyöngyöt, ha tétlenül nézelődöl, mert nem találsz semmi kívánatos célt a világban, amely lelkedet teljes erővel maga felé vonná, akkor, mintha bosszúból, a világ is megvonja magát tőled, s örökösen efféle cél és értelem nélküli foltokká és rajzolatokká készül szemed előtt széjjelesni, s a világ dolgai, mintha csak Isten belefáradt volna akaratával megtartani őket a létezésben, vékonyulni és haloványulni kezdenek körülötted, mígnem már-már színtelenné s áttetszővé válnak, mint a nappal gyújtott gyertya lángja, s félő, hogy mindjárt egészen ellobbannak, s ami a helyükön marad, csak káprázat, lidérc, egykor volt valóságos mivoltuk csalárd képmása, délibáb…”

Ezektől az időktől fogva, s még éveken keresztül gyakran kínozott egy álom, melynek gyötrelmességét csak még tovább fokozta, hogy minden alkalommal oly boldogan s ígéretesen kezdődött: sötétbe hajló ég alatt lejtős utcán lépegettem, amely mintha valamelyik ödenburgi utcának lett volna szebb s kedvesebb mása. Az ablakokban kezdett már kigyulladozni az estéli gyertyák fénye, s mintha minden ház, jóllehet meglehetősen hasonlított valóságos önmagára, egyszersmind valamely réges-régen, gyermekkoromban látott háznak is mása lett volna, amelyet még akkor láttam, amikor anyám kezébe kapaszkodva igyekeztünk valahonnét sötétedés után hazafelé. Embert nem láttam semerre, de mégis erősen éreztem a mindenféle emberi életek közellétét, mintha csak keresztülláttam volna a falon, a valóságos, kőből s fából valón csakúgy, mint ama másikon, amely az elmúltakat választja el a jelenvalóaktól. Éreztem, hogy a behajtott fatáblák mögött emberek születtek s haltak, kisleányok rengették hitvány bábujukat asszonyi gyöngédséggel, s fölcseperedvén jajgatva szülték meg valóságos gyermekeiket egy és ugyanazon ágyban, ahol az anyjuk is megszülte őket, hogy azután ugyanezen ágyban feküdjenek enmaguk viaszmásává válva, kihegyesedett orral, keblükön keresztbe fektetett kézzel gyermekeiktől körülvéve. Frissen sült kenyér illatát s kórágyában fetrengő, beteg test nehéz páráját éreztem orromban, egyszerre hallottam a gyönyörűség s a fájdalom jajgatását, pénzdarabok koppanását, zsírban sülő hús sercegését, s mintha mindez egyetlen, folytonosan tovább szövődő szőttesben egyesült volna, s e szőttes összességében oly szépnek s rendjénvalónak tetszett, hogy arra gondoltam, e városnak igen boldognak kell lennie, s szívemben fájó vágyakozás kezdett éledezni, hogy én is közéjük tartozzam. Miközben lépegettem, tekintetemmel mintha egy bizonyos házat kerestem volna, amelynek lakói, bár nem tudom, kicsodák lehettek, úgy tetszett, régről ismerősek számomra, s azt reméltem, ha meglelem őket, elveszett testvérükként fogadnak s mindörökre ott marasztanak maguk között.

Ahogyan lépdeltem lefelé a lejtős utcán, egyszer csak ráeszméltem, hogy nem vagyok többé egyedül: a kapualjakban s az ablakokban itt is, ott is emberi alakok kezdtek föltünedezni. Arcukat a sűrűsödő homály elfödte előlem: ötösével-hatosával összeverődve álldogáltak, és suttogó szavakat váltottak egymással. Hangjukból félelemmel elegy fölháborodást véltem kihallani, mintha békéjüket megzavarta volna valami szörnyű csapás, valamely természettől elfajzott idegen lény közeledése, s úgy tetszett, e lény iránt még a legnagyobb rettegés közepette sem bírnak megvetésnél egyebet érezni.

„Jön a Lieplocher!”, vagy talán „Lieblocher”: hallatszott mindenfelől a suttogás. „Tehát így hívják a szörnyeteget”, gondoltam, és bár nem is sejtettem, miféle fajzat lehet, magam is gyűlölni kezdtem, amiért földúlta e kedves város életét, s teljes szívemből kívántam mielőbbi pusztulását.

Leértem a lejtő aljára, s egy kis kövezett térségen találtam magam, melynek közepén kút állott. Időközben fölszállt a hold, s kékes fényében árnyékom végigfolyt a középpontja felé lejtő terecske kövein s reáterült a kút oszlopára. Az emberek, kik korábban a kút körül csoportosultak, férfiak, asszonyok vegyest, mintha e reájuk vetülő árny elől menekülnének, széjjelfutottak, s körben a házak falához lapultak. Mindössze egy leányka maradt a kútnál, négy-ötesztendős forma, kinek tekintetét a kicsiny korsójába csordogáló vízsugár tarthatta fogva, s nem vette észre közeledésemet. Amikor mellé léptem, reám emelte nagy kék szemét. Tekintetében nem láttam riadalmat: kissé félénken, de azért élénk kíváncsisággal lesett rám.

– Mondd csak, kicsikém – hajoltam le hozzá, s rámosolyogtam, hogy bátorítsam –, miféle fajzat az a Lieplocher?

A leányka ajka kettényílt, talán válaszolni készült, ám ekkor egy asszony azok közül, kik a fal árnyékában meglapultak, hirtelen a gyermek mellett termett, magához rántotta, s alábocsátva sötét vállkendőjét, elfödözte vele a gyermek fejét. Jólelkű, becsületes orcájának vonásait eltorzította a félelem és a harag: egy szemvillanásnyi ideig farkasszemet nézett velem, s a pillantása mintha egyidejűleg kérlelt és fenyegetett volna, aztán a gyermeket oldalához szorítva, futva indult vissza társai közé. „Irgalmas Isten! Még a kicsiny gyermekeket sem kíméli!”, suttogták egymásnak szinte sírva fölháborodásukban s tehetetlen kétségbeesésükben.

Egy lépést tettem feléjük: szerettem volna megbékíteni s meggyőzni őket tévedésükről. A következő szempillantásban azonban földbe gyökerezett a lábam, s szívem kővé dermedt a rettenettől: mert a szemközti ház falán megláttam tulajdon árnyékomat, amely azonban nem is hasonlított emberi személy árnyára, hanem mintha valamely visszataszító, félig ember, félig állati szörnyetegé lett volna…

 

Éber állapotomban, ahogy telt az idő, mind ritkábban tépelődtem rajta, mivé is lettem, mindazonáltal állandóan kísért, mint gyönge, de makacs fájdalom, helyzetemnek félig-meddig öntudatlan érzése, amelynek azonban csak nagy ritkán ébredtem egészen tudatára, ahogyan a folyó partján lakók is csak ritka pillanatokban ébrednek rá, hogy a hullámok zaja örökösen ott sustorog a fülükben. Néha úgy tűnt föl előttem, mintha kétfele vált volna bennem ama külső személy, aki a világ szemében, s ama másik, aki önnönmagam számára vagyok, s most bizonyos távolságból, gyanakvó szemmel méregetné egyik a másikát, s mintha e kettéhasadás következtében a körülöttem zajló emberi életek szövedékéből kihullottam s magamban állóvá, előzmény és folytatás nélkülivé, súlytalanná váltam volna, mint a szélben úszó ökörnyál vagy mint a kísértet, melynek ködből való testén a valóságos emberek oly könnyedén haladnak által, mintha nem volna más ott, csak üres levegő. Ez az érzés néha olyan erővel tört rám, hogy valahányszor a szilvaszínre sötétedő ég alatt hazafelé igyekezve fölpillantottam a gyertyavilágos ablakokra, amelyek mögött mások éppen vacsorához ültek, gyermeket ringattak, beteget ápoltak vagy a szolgálóval civódtak, keserű irigység fogott el, s hovatovább valóságos embernek lenni valamiféle különleges kiváltságnak vagy igen nagy szerencsének tetszett előttem, s úgy sóvárogtam reá, olyan irigy sóvárgással, ahogyan mások talán gazdagok, hatalmasok vagy ifjak és szépek szeretnének lenni…

Ezen irigy sóvárgást, mely valódi táplálékhoz nem jutott ugyan, s nem is juthatott, igyekeztem legalább valamiféle szurrogátummal jóllakatni. Ha már részt nem vehettem benne, legalább mint a kulcslyukon át leselkedő gyermek vagy naphosszat ablakában gubbaszkodó vénasszony, mind többet s többet akartam megtudni irigységem tárgyáról, a mások életéről, amely annyival boldogítóbbnak, értelemmel teljesebbnek és jelentősebbnek tűnt az enyémnél. Ekkortájt kezdtem nagyobb érdeklődéssel odahallgatni a hűséges Márta hordozta hírekre, remélve, hogy azok legalább ama gyötrelmes unalmat enyhítik valamelyest, amely az én álságos életemnek örökös kísérője volt. Ezen táplálék, igaz, csak olyan volt, mint a boszorkányok almája, mely kívül piros és kívánatos ugyan, ám ha beléharapunk, porrá és hamuvá omlik a szájban, de azért én jobb híján újra meg újra ráfanyalodtam.

S a hűséges Márta hordta is a híreket hűségesen: semmi nem maradhatott titokban előtte, lett légyen az valami szegény, külsővárosi szabóné botlása vagy a polgármesternek és környezetének viselt dolgai, bár az ő kíváncsiságát ez utóbbiak természetszerűleg jobban fölcsigázták, míg énnekem mindegy volt, kiről-miről szólnak a hírek, ha újdonságukkal sóvárgásomat elcsitították valamelyest, s a bensőmben lévő ürességet ideig-óráig betömték. Őtőle hallottam első ízben a polgármester alapította tudós társaságról is. E társaság felette izgatta barátném képzeletét. Azt hiszem, másokét is a városban, sőt, alighanem mindazoknak szálka volt a szemében, akik hallottak ugyan róla, de kimaradtak belőle; legkivált az özvegynek és körének szúrta a szemét a dolog. A társaság tagjai a város legtehetősebb és -műveltebb polgáraiból kerültek ki, s városszerte hetet-havat összehordtak azokról a sötét és titokzatos dolgokról, amelyek állítólag e Társaság gyűlésein végbemennek. Ezen gyűléseket fölváltva tartották a polgármester s a grófné házánál, ki szintén alapító tagja volt a társaságnak. A hűséges Márta egy ízben avval állított be hozzám, hogy biztos forrásból hallotta: a társaság tagjai az aranycsinálás titkát szeretnék kiolvasni mindenféle istentelen, pogány manuscriptumokból, holmi külországi varázslók és boszorkánymesterek munkáiból, olyanokéból, „mint amazok voltak ott Prágában”, mondotta, a régi császárra célozva, akinek udvaránál, legalábbis azt beszélték, mindenféle angolországbeli és más külhoni boszorkánymesterek is megfordultak. Biztos forrásból tudja, susogta jelentőségteljesen barátném, s közben szomorúan ingatta a fejét, hogy a grófné házánál is a legnagyobb titokban mindenféle boszorkányságokat űznek és istenkáromló szertartásokat folytatnak, hogy a Sátánt megidézzék, legalábbis ezt vallotta egy megrettent szolgálóleány, kit ugyan szörnyű esküvéssel hallgatásra köteleztek, anyja azonban, ki látta, hogy leányának valami nyomja a lelkét, kivallatta, s azután a legnagyobb titokban elbeszélte a dolgot nővérének, a pék feleségének. Őtőle hallotta azután a Márta barátném nénje, a mészáros felesége, hogy azok ott a grófné házában mindenféle bűbájos főzeteket kotyvasztanak égetett mészből, erős ecetből és eleven vízből, de még valami égető vizük is van, amely az ólmot is feloldja. Más alkalommal Márta azzal a hírrel lepett meg, hogy az egész társaság voltaképpeni célja azon szemérmetlen és istentelen tobzódásnak az álcázása, melyet a fenti két házban szoktak véghezvinni tudós fölolvasások örve alatt, s amelyeken a város köztiszteletben álló polgárai s polgárasszonyai vesznek részt. Állítólag ezen értesülés is egy megrettent, istenfélő szolgálóleánykától származott, csakhogy ez nem a grófné, hanem egy bizonyos aranymíves szolgálatában állott, s egy este anyja házából hazatérőben zenét hallott kiszűrődni a grófné házából. Midőn a résnyire nyitva maradt ablaktábla résén beleselkedett, ott látta a dúsan megrakott asztal mellett üldögélni X.-et, Y.-t és Z.-t s még más köztiszteletben álló polgárokat is, közülük nem egy a belső tanács tagja, hiányos öltözékben, miközben a jelen lévő asszonyszemélyek, maguk is feddhetetlen hírű polgárasszonyok és -leányok, a férfiakat ölelgették, vagy áttetsző köntösben, lebontott hajjal, mint az eszeveszettek táncoltak a muzsikára, amely a szolgálót az ablakhoz csalta.

Vajon igaz lehet-e mindez, töprengtem az efféle történetek hallatán, de azután azt gondoltam: Ugyan miért ne lehetne igaz mindez, és még sok minden, ami ennél is cifrább, hiszen ha az én titkom egyszer kipattanna, alighanem azt is éppily hitetlenkedve hallgatnák az emberek… Ha nekem s apámnak nincsen a homlokunkra írva, miféle rettentő bűnben élünk, másnak ugyan miért lenne? Meglehet, mindenkinek megvan a mienkéhez hasonló, titkos élete, melyet mások szemétől távol, az éjszaka sötétjében folytat, s csak játsszuk egymás előtt, hogy tisztes polgárok s polgárasszonyok vagyunk, mint a gyermekek, amikor pitypangból font koronát biggyesztenek a fejükbe vagy fakardot ragadnak, s királynak, katonának vagy tündér-királykisasszonynak képzelik magukat, de azért igazából mindvégig tudják, hogy ez csak játék. És mégis, ha valaki közülük kivonná magát e játék szabályai alól, s a fejükre olvasná, hogy „nem vagytok ti sem vitéz hadnagy, sem pedig tündérleány, hanem csak a szabóék Jancsikája vagy a pékék Juliskája”, annak a többiek alaposan ellátnák a baját, s joggal, mert okvetetlenkedésével lehetetlenné tenné a játék folytatását. S talán mitőlünk, fölnőtt férfiaktól és asszonyoktól sem lehet többet kívánni, mint azt, hogy e játékot, amennyire az erőnkből futja, úgy-ahogy, becsülettel végigjátsszuk, mert ha egyszer beismernénk, hogy alattomban mindnyájan meg-megszegjük annak szabályait, az életből nem maradna más, csak vadság és förtelem, s olyan lenne életünk minden napja, mint amikor valamely martalóchad elözönli a várost.

Csakhogy, töprengtem tovább, míg az emberek többsége maga is elhiszi magának, hogy ő ténylegesen és egész valójában az a személy, akinek a világ előtt mutatja magát, s mindazon cselekedeteit vagy érzéseit, amelyek e hitére rácáfolnának, nemcsak a világ előtt titkolja gondosan, hanem tulajdon elméjéből is igyekszik mihamar száműzni: elássa őket elméjének sötét pincéjében, s igyekszik az elhantoltat soha többé nem bolygatni. Én azonban egyetlen minutára sem feledkezhetem meg róla, hogy nem vagyok azonos azzal a személlyel, akinek a világ előtt mutatkozom, csakhogy lassanként nem is tudom már, hogy ha az nem, hát ki s mi vagyok én valójában?

Esténként, amikor éberen feküdtem a sötétségben, még soká azután is, hogy elhangzott a toronyőr éjfélt jelző kürtszava, s fülem és szemem a külvilág ingereitől megfosztva munka nélkül maradt, gyakorta megpróbálkoztam vele, hogy befelé füleljek tulajdon lelkembe, mintha csukott szemem mögött valami lépcső vezetne lefelé, a kintinél is sűrűbb sötétségbe, s azt remélném, ha elég türelmesen várakozom, e lépcső tekervényein a mélységből lassanként elindul fölfelé valami lény, ember vagy démon, amelynek ábrázatában ráismerek a magaméra, sokkal inkább, mint abban, amelyet a falon függő, kis kerek tükör mutat nekem napközben, s amelyet hasztalan igyekszem belső érzéseimmel valahogyan összekapcsolni. Ha ezen lénnyel egyszer farkasszemet nézhetnék, gondoltam magamban, megtudhatnám végre, ki s mi vagyok hát valójában, elvetemült, mások kínjában örömét lelő, pokolbéli szörny-e, aminek apám szokott nevezni haragjában, vagy amaz ártatlan gyermek vagyok-e még mindig, akinek én minden bűnös cselekedetem dacára érezem magamat. Csakhogy mindhiába figyeltem befelé, a belső sötétségből nem bukkant elő semmiféle lény, sem szép, sem rút, hanem mint valami légyraj, a napi gondok s bajok tódultak be erőszakosan kiüresedett elmémbe, a marhahús ára, a szüretre kimosandó hordók, a kamra betört ablaka, s hogy vajon csakugyan egér rágcsál-e a falban, mint ahogy hallani véltem – effélék kavarogtak elmémben szünet nélkül, mintha nem is lenne ott bévül semmi egyéb, csak a külső világnak efféle hulladékai. Nagy néha azután mégiscsak sikerült, egy darabig minden erőmmel ama belső sötétségemből fölkanyargó lépcsőre ügyeltem, s olykor mintha már hallottam is volna ama lénynek a lépéseit a mélyből, amint mind feljebb s feljebb hág a lépcsőn, csakhogy mire odáig ért volna, hogy világosan kirajzolódjanak szemem előtt arcának vonásai, én már észrevétlenül átcsusszantam az álom s ébrenlét közti határon, s meglehet, e határ túloldalán mégiscsak szemtől szemben álltam olykor e szörnyeteggel, mert gyakran riadtam föl első álmomból zúgó fejjel és heves szívdobogással, egész testemben olyan rémülettel, mintha valami vadállat elől menekültem volna, csakhogy az ébredés pillanatában az álomkép, mint valami síkos hal, kicsusszant ujjaim közül, eltűnt a sötét mélyben, és én mindhiába erőlködtem, sehogyan sem bírtam fölhozni onnét.

Meglehet azonban, töprengtem, hogy ha én magam nem is ismerem eme lénynek ábrázatát, mások szeme, s legkivált apámé, ki mégiscsak a legjobban ismer engem, könnyen fölfedezi e szörny vonásait az orcámon, tekintetét a tekintetemben. Talán ezért néz rám olykor apám olyan viszolygó borzalommal, mert valamely, tulajdon szememben teljességgel ártatlan szavamon vagy cselekedetemen keresztül e szörny mutatkozik meg előtte teljes valóságában. Ez a szörnyeteg volt az bizonnyal, kihez apám megvető s szemrehányó szavait intézte, valahányszor azt vetette a szememre, hogy én őt csapdába csaltam, megtévesztettem és elárultam, egész életét tönkretettem, és végezetül pedig a halálát fogom okozni.

Igen, de ha efféle szörnyetegnek lát, tépelődtem, akkor miként lehetséges mégis, hogy máskor könnybe lábadt szemmel, gyöngédségtől fölindulva ölel magához, kicsiny leánykájának nevez, dadogva kéri bocsánatomat azért, amit ellenem vétett, s szívre ható szavakkal kérlel, hogy maradjak még mellette abban a rövid időben, ami őneki még hátra van. Eleinte, valahányszor ez a megindultság erőt vett rajta, reménykedni kezdtem, hogy életünk folyása attól fogva megfordul, apám nem gyötör többé, hanem békességben s szeretetben élünk egymás mellett, amennyire lehetséges. Csakhogy ezen gyöngéd és szeretettel teljes állapotának mindig hamar és egészen váratlanul vége szakadt, s a legrosszabb az volt a dologban, hogy soha nem tudhattam előre, mely szavammal vagy cselekedetemmel zökkentem ki belőle s haragítom magamra ismét. Ha pedig megpróbáltam arról faggatni, mivel haragítottam meg, csak legyintett ingerülten és lemondóan, amiből megértettem: korábbi vétkemet, bármi volt is az, most még azzal is megtetéztem, hogy nem eszméltem rá a magam eszéből, mit követtem el ellene, holott ezt szemlátomást tudnom kellett volna. Érzéseinek eme hirtelen-váratlan megfordulásához idővel annyira hozzászoktam, hogy már számítottam is rá, ennélfogva már szeretetének megnyilvánulásait is kelletlenül és közömbösen fogadtam, mert nem bírtam többé valamely kedvező fordulat első jeleit látni bennük. Apám pedig, kinek figyelmét e kedvetlenségem nem kerülte el, ettől fogva még gyorsabban váltott át a gyöngédségről s kedves szavakról a szidalmazásra, szememre hányva, hogy kőből van a szívem, és közönnyel s hidegséggel viszonzom az ő szeretetét, ki pedig mindent föláldozott énérettem.

Egyszer, igaz, napokig, sőt, hetekig is kitartott apámnak emez enyhültebb állapota: a harmadik év nyarán, vagy egy esztendővel az ostrom után, hagymázba estem. Hetekig magas lázban feküdtem, és sem apám patikaszerei, sem az öreg doktor minden tudománya nem látszott használni semmit. Testem úgy megapadt, hogy a bordáimat meg lehetett olvasni, tagjaim elvékonyodtak, mintha megint növendék leányka volnék. Hajam is sok kihullott, s nem tudom, a test vagy a lélek bágyadása tette-e, de azt hiszem, mégiscsak inkább a léleké lehetett, hogy nem is igen vágyakoztam a gyógyulásra. „Milyen egyszerű lenne”, gondoltam, ahogy ott feküdtem, karomat is alig bírva megmozdítani, hogy a bögrét ajkamhoz emeljem, úgyhogy apámnak kellett kanalanként ajkaim közé erőltetnie a levest, „milyen könnyű, ha soha többet nem kelnék föl innét, hanem csöndesen kimúlnék ebből a világból, hiszen amúgy is annyira belefáradtam ebbe a földi életbe, mintha ezer esztendeje élnék már.” Igaz, lázas állapotomban néha a pokolnak képei rémítgettek, s nemegyszer láttam magamat valami sötét és jeges mélységbe aláhullani vagy soha nem szűnő lángokban égni, föleszmélve azonban e hagymázas képzelgésekből, lelkemet még a kárhozat gondolata sem bírta kimozdítani ólmos egykedvűségéből. Ha végigtekintettem addig volt életemen, s elképzeltem, hogy ismét ott vagyok annak valamely fordulópontján, a világról való akkori tudásommal és szívemben akkori indulataimmal, úgy tetszett, ismét csak ugyanúgy cselekednék, mint akkor, hacsak Isten nem önti lelkembe mindazon erényeket, amelyeket a természet megtagadott tőlem. „Ha meg kell lennie, hát legyen”, gondoltam, „csak ennek a hiábavaló vergődésnek, örökös reménykedésnek s a reá következő újabb s újabb csalódásnak legyen már vége…” Efféléket gondoltam betegágyamon, hanem azután az ifjú test élnivágyása mégiscsak fölébe kerekedett a lélek bajának, s fölépültem lassacskán.

Apám, míg e betegségem tartott, jóformán el sem mozdult ágyam mellől: Mártát s a többi asszonyokat, kik nyavalyás állapotom hírére a házba sereglettek s ápolómul kínálkoztak, ridegen elutasította, s ő maga mosogatta orcámat vizes ruhával, s töltögette kanalanként a levest cserepes ajkaim közé. Valahányszor hagymázas álmaimból föleszméltem, apámat mindannyiszor ott találtam magam mellett, amint aggodalmas arccal hajol fölém, vagy könnyes szemmel a kezemet simogatja. Amikor szememből kiolvasta, hogy ismét eszemen vagyok, s értem, amit mond, el-elcsukló hangon fogadkozott, hogy minden úgy lesz, ahogyan én szeretném, visszamegyünk Lőcsére vagy ahová csak akarok, vagy akár el is enged egymagamban, ha úgy akarom, csak igyekezzek fölgyógyulni s valami kevés táplálékot legalább magamhoz venni, nehogy erőm idő előtt elfogyjon, s végül ez a gyöngeség tegyen a sírba. Mindezen ígéreteiről azonban elfeledkezni látszott nyomban azután, hogy fölépültem bajomból, és többé soha nem hozta szóba őket.

Ez is elmúlt hát, ez a betegség: a halálnak énhozzám vagy énnekem a halálhoz való vágyódásom erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy végét vesse megutált életemnek. Folytattam hát ott, ahol annak előtte abbahagytam, néha valamelyes kedvvel, többnyire azonban csak kedvetlenül vonszolva magamat egyik napról, egyik hétről a másikra, már reggel az estét várva, amikor e nyűgös terhet egy időre lerakhatom, s ezen az egyen fölül nem is vártam vagy reméltem semmi egyebet.

Igazából csak két alkalomra emlékezem e tíz és egynéhány esztendőkből, midőn valami kedv- vagy reménységféle kezdett éledezni bennem, s az is kilobbant aztán kis idő múlva. A reménységnek e rövid életű föllobbanásait, különös módon, mindkét esetben egy-egy asszonyszemélynek köszönhettem: közülük az első magasan fölöttem, a második mélyen alattam állott e világi rangját tekintve. Ahhoz, hogy az elsőt elbeszélhessem, előbb el kell még mondanom egyet s mást egynémely ödenburgi dolgainkról, amelyekről ez idáig, azt hiszem, nem esett még itt szó.

Azt hiszem, nem beszéltem még eddig arról a gesztenyésről, amelyet apám elholt fivérétől örökölt a két szőlő s mindenféle ingóságok mellett. E gesztenyéskert ott feküdt az erdő szélén, a hegyek tövében. Apám eleinte el akarta adni, mert úgy látta, túlságosan sok vesződség van vele, de mivel vevő nem került, mégiscsak megtartotta a kertet, s neki kevés ráérő ideje lévén, nem volt nehéz rávennem: engedje meg, hogy én magam járogassak ki időről időre körülnézni s megbecsülni, milyen állapotban van a kert, nem tett-e benne tetemesebb kárt ember avagy állat. (Apám kiváltképp attól tartott, valami csavargók befészkelik magukat a fából eszkábált kis kerti házba, s azt vigyázatlanságból föl találják gyújtani.) Én pedig örültem az alkalomnak, hogy magamban lehetek, s idővel mind több s több időt töltöttem a gesztenyésben, a nagy fák árnyában meghúzódó házacskában, amely ott állt a kertnek az erdő felőli végében, nem messze a sövénytől, amely azt az erdőtől elrekesztette. Ezen a sövényen korábban valami állat vagy ember keskeny rést ütött, jóllehet nyáron nem lehetett észrevenni, mert a földig hajló ágak lombjukkal elfödözték. Egyszer késő ősszel azonban, amikor a sövény bokrai már mind elhányták megsárgult leveleiket, rábukkantam e keskeny nyílásra az egymásba fonódó ágak között, s környékét alaposan szemügyre vettem, de mivel nem láttam sem lábnyomokat a frissen felázott földben, sem kettőbe tört gallyat, melynek zsenge, zöld húsa kitetszik a szürke kéreg alól, nem láttam a nyílást kétfelől szegélyező bokrokon, vállat rándítottam, gondolván, maga a természet fogja e rést rövidesen befoldozni. A rákövetkező tavaszon azonban, hogy már tudtam, hol keressem, szemem még mindig könnyedén odatalált a kileveledző gallyak közt rejtező keskeny résre, s az lassankint kezdte magához vonzani képzeletemet, s képe újra meg újra megkísértett, ahogyan különben csak a rabokat vagy a gyermekeket szokott a bujkálásnak vagy szökésnek valamely mások előtt rejtve maradt útja-módja.

Már benne jártunk Pünkösd havában, amikor végre összeszedtem a bátorságomat, átfurakodtam ama keskeny résen, s elindultam befelé az erdőbe. Még most is emlékszem a friss lomb eleven színére, a bokrok alatt megbúvó, száraz ibolyalevelekre s arra, hogyan rezegtek a magas fű közt a perje füzérei a fák közt beeső, ezüstös fényben. S bár első ízben még nem merészkedtem igen messzire, s hamar visszamenekültem a gesztenyés sövénnyel övezett biztonságába, idővel ezen útjaim mind hosszabbra nyúltak, s valahányszor nekivágtam, mindig valami homályos reménység éledezett a szívemben, hogy ezúttal meg sem állok addig, míg el nem érek egy bizonyos helyre – hogy miféle helyre, azt magam sem tudtam volna megmondani, de talán a tündérmesék erdei házikói járhattak a fejemben, hol beszélő állatok laknak, kik valójában királyfiak, gonosz boszorkányok, kiknek varázserejű lámpásuk van, kincsőrző manók és más effélék…

Fokonkint mind jobban fölbátorodtam, s előbb-utóbb bizonyosan eltévedtem volna, ha ki nem választok még legelső útjaim egyikén egy környezetéből kimagasló, hatalmas cserfát, s attól fogva tekintetemmel az után igazodva akár tüskön-bokron keresztül is megleltem a hazafelé vezető utat. Egyik alkalommal, amikor meglehetős messzire elkóborolva kiléptem egy kis rétre a fák árnyából, s szememmel éppen e cserfát keresgéltem, egyszerre csak éreztem, hogy lábam immár nem szilárd földön, hanem süppedékes talajon lépdel, s ahogy lenéztem, láttam, hogy nem messze onnét forrás fakad a fű közt, s keskeny erecskeként folytatja útját a kicsiny rét túloldalán, a fák közt. Ettől fogva mindig e kis patak folyásának mentén haladtam, s belé vetettem reménységemet, hogy oda vezet, ahová jutni szeretnék, s ahol meglelem majd, amit keresek. És bár a patakocska nem vezetett sehová, csak egymást váltogató sűrű tölgyesekbe s mocsaras, buján zöldellő erdei rétekre, én mégsem bírtam belátni reménységem hívságos voltát, s mind messzebbre és messzebbre merészkedtem.

Egyszer aztán olyan helyhez értem, ahol a patakocskába egy másik, kisebb ér vize szakadt, s én, hirtelen szeszélytől vezettetve, ezen erecskét kezdtem követni visszafelé, forrásának irányában haladva. Alig mehettem vagy száz lépést, amikor dús fűvel benőtt, tocsogós rétre értem, melynek zöldjéből imitt-amott mocsári boglárka összefüggő, sárga foltjai virítottak elő, másutt halavány, molyhos szárukon különös, pettyegetett levelű, mérgesnek tetsző virágok kékes és bíbor kelyhei harangoztak a gyönge szélben, s amikor, hogy a nedvességtől megóvjam, lehúztam s a kezemben vittem tovább cipőmet, sás éle vágta meg alattomban a talpam, ha pedig vigyázatlanul léptem, lábam bokáig merült a süppedős talajba. Ahogy zsombékról zsombékra szökdécseltem szilárdabb talajt keresve, egyszer csak tölgyekkel benőtt domboldal tövében találtam magam. Fölhúztam a cipőmet, majd megindultam fölfelé a fák között, abban a reményben, hogy a domb túloldalán ismét rálelek a patakra, mert úgy emlékeztem, arrafelé kell keresnem a helyet, ahol beléömölt a kis ér, amelynek folyását odáig követtem visszafelé. S csakugyan: ahogyan a domb túloldalán lefelé ereszkedtem, rövidesen halk vízcsobogásra lettem figyelmes, s két meredeken emelkedő hegyoldal vágatában meg is pillantottam a patakot, vagy legalábbis azt, amit az én patakomnak hittem, s elindultam fölfelé a vízfolyás mentén, hogy visszataláljak oda, ahonnét elindultam. Már jó ideje haladtam, de még mindig nem találtam egyetlenegyet sem azon ismerős pontok közül, amelyek korábban mindig eligazítottak, merre kell keresnem a hazafelé vezető utat. Valahányszor világosságot láttam megvillanni a fák közt, mindig azt reméltem, hogy a sűrűből kilépve kiérek ama süppedékes rétre, ahol a patak ered, s ahonnét végre megpillanthatom majd a nagy cserfát. Ehelyett rövidesen sűrű, sötét tölgyerdőbe értem, s lassanként bizonyossággá vált bennem a gyanú, hogy még életemben nem jártam arra, s a patakocska, melynek mentén haladok, egy másik lehet, nem az, amelyiknek folyását odafelé követtem. Vissza kellene fordulnom, gondoltam, de sehogyan sem akaródzott visszafelé is megtenni ugyanazt a hosszú utat. Még jó darabon vitt előre a makacs és immár teljességgel oktalan reménykedés, hogy előbb-utóbb mégiscsak ismerős tájékra érek. Hanem egyszerre csak nagy rémületemre arra eszméltem, hogy a nap sugarai immár a térdem magasában súrolják a fák törzsét. Itt fog rám esteledni az erdőben, gondoltam igen megriadva, s immár feledve a patakocskát, nekivágtam, hogy toronyiránt igyekezzem arrafelé, amerre a várost sejtettem. Nemcsak a szabad ég alatt hálás gondolata rémített, sokkal inkább attól féltem, ha nem érek haza az éj beállta előtt, apám soha nem fogja nekem elhinni, hogy az éjszakát magamban s nem valaki férfiember ágyában töltöttem. Ha csak elgondoltam, hogyan faggat majd heteken, hónapokon keresztül, hogyan fog szokása szerint türelmetlenül, megvetően legyinteni az igazság hallatán, orcátlan hazugságnak vélve azt, oly véghetetlen csüggedés fogott el, hogy legszívesebben lehanyatlottam volna egy fa tövébe, hogy soha ne mozduljak onnét többé, csakhogy az éj sötétjétől s az apám haragjától való félelem meg éppenséggel lépteim megszaporázására ösztökélt, jóllehet minden tagom sajgott már a fáradtságtól.

Valahányszor a fák sötétjéből a hanyatló nap fényében sápadt aranyszínben derengő irtás vagy kopasz, fátlan hegyoldal zöldje világított elő, azt reméltem, a sűrűből kilépve ismerős tájék fogad majd, vagy legalábbis kiérek valami szélesebb ösvényre, ahonnét már könnyűszerrel megtalálom az országutat. Csakhogy e nyílt térségeken áthaladva mindig újabb s újabb sűrűségbe értem: vadáfonya bozótján törtettem keresztül, melynek tüskéi fölvérezték a lábam, majd kopár hegyoldalra értem, melyen fölfelé haladva nagy, fehér s vereses kövek váltották föl a sárgás, gyér füvet, mintha a föld bőre alól kiütközött volna meszes csontja, s ahogy négykézlábra ereszkedve fölfelé kapaszkodtam, lábamtól megtaszítva kerek kövek mozdultak ki a helyükből s görögtek csattogva lefelé a tüskebokros mélységbe, amelyet az imént magam mögött hagytam. Ám ahogy fölértem a gerincre, és reménykedve körbepillantottam, nem láttam egyebet, csak újabb s megint újabb, lombos erdővel borított dombokat, melyeken lassan úszott tova az esti felhők árnya, mögöttük pedig sötét fenyőkkel benőtt hegyoldalt, melyen a fák csúcsai úgy feketéllettek egymás mögött, mintha kalózhajók fekete vitorlái úsznának ott lefelé a meredek hegyoldalon.

Más választásom nem lévén, ismét lefelé kezdtem ereszkedni a soron következő völgybe, s itt, mélységes, bár csalóka megkönnyebbülésemre ismét rábukkantam a patakra, melyet korábban követtem, vagy annak ikernénjére, s egy darabig megint csak ennek folyása mentén haladtam, mígnem egy ügyetlen lépésnél lábam megcsúszott az iszamos köveken, és bokáig merült a patak vizébe. Megálltam kis időre, hogy lehúzzam átázott lábbelimet s kiöntsem belőle a vizet, majd az átnedvesedett harisnyát is lehántottam lábam száráról, s a cipellővel együtt kezemben tartva vittem tovább. Így mentem egy darabig, mígnem sötét lombos erdőbe értem, s ott egy ideig sík terepen haladva egyszer csak világosságot pillantottam meg a törzsek közt, s megint csak föléledt bennem a remény. Vagy száz lépés után kicsiny tisztásra értem, mely mintha az idő kezdete óta rejtezett volna ott eltakarva minden emberi pillantás elől. Málnabokrok állták körül, pókhálós ágakon a még éretlen, zöld termés gömböcskéi közül némelyik már halvány rózsaszínre pirult, s ahogy lenéztem, lábamnál szamóca fűrészes szélű, tojásdad leveleinek bokrát láttam, s még néhány érett szem is piroslott meghajló szárán. Lehajoltam értük, s nyelvemen elömlött mondhatatlan édességük. Oly kedves és nyugodalmas volt e kis zug az erdő mélyén, hogy ismét erőt vett rajtam a kísértés: szerettem volna leheveredni a fűre, hogy megpihentessem sajgó lábamat, s talán hogy itt is háljak valamelyik bokor tövében. Nincs miért tovább mennem, bizonygattam magamnak, hiszen teljes lehetetlenség, hogy az utat még sötétedés előtt megtaláljam. Amikor elképzeltem, milyen lehet a kicsi tisztás holdvilágnál, semmi riasztót nem találtam többé a gondolatban, hogy az éjszakát a szabad ég alatt kell töltenem.

Ekkor lábamnál megrezzent a fű. Ahogy lenéztem, megriadva láttam, hogy alig hüvelyknyire csupasz lábam fejétől, a tisztás közepén álló, nagy tölgyfa tövénél, a tavalyi, száraz levelek közt kicsi, fekete kígyó emeli a magasba keskeny, pikkelyes fejét, s halványsárga karikával övezett ragyogó szemével engem néz. Eszembe villant, hogy nemrégiben hallottam az öreg doktortól: a környék erdeiben mérgeskígyók tenyésznek, melyeknek mérge kis mennyiségben gyógyszerként használatos, marásuk azonban halálos, ha ki nem égetik azon nyomban a helyét. Egész testemben kivert a verejték, s már-már érezni véltem csupasz bokámon a kecses kis féreg halálos marását. Moccanni sem mertem, mert féltem, hogy éppen ezzel ingerlem támadásra. Elmém ezenközben szélsebesen cikázott ide-oda a különféle lehetőségek között: futásnak eredek – igen, csakhogy a kígyócska nyilván ezerszer gyorsabb nálam… Letörök egy ágat a tisztás szélén álló fák valamelyikéről, s agyonütöm vagy legalábbis elijesztem vele – csakhogy ameddig én a tisztás széléig elérnék, addig százszor is halálra marhat. Maradtam hát álltó helyzetemben, s kis idő múltán azon kaptam magam, hogy azon töprengek, mennyi idő alatt hat vajon a kígyóméreg, s hogy vajon nagy kínok közepette kell-e elpusztulni tőle. Úgy rémlett, valahol azt hallottam, hogy egy szempillantás alatt végez az emberrel, de akárhogyan is, itt, messze minden emberlakta helytől, amúgy sem jönne segítségemre senki. Elgondoltam, hogy itt ér a halál e magányos helyen, hogy csontjaimat itt fogja benőni a fű, betakarni ősszel hulló leveleivel a tölgyfa: nem kell tovább keresnem a hazafelé utat, nem kell többé azon tépelődnöm, mit mondok majd apámnak, ha nem sikerül még az éj leszállta előtt hazaérnem, s hogy vajon elhiszi-e majd nekem, amit mondok, holott örökös gyanakvásának puszta gondolatától is véghetetlen fáradtság fogott el, mintha ólomsúly húzta volna a föld felé tagjaimat. Nem kell színlelnem és rettegnem többé, sem mások kedvében járnom, nyűgös teendőimet napról napra elvégeznem, törekednem és kétségbeesetten igyekeznem annak látszani, ami nem vagyok, villant az eszembe, s mint a rab, ki gyötrelmes, de megszokott tömlöcét készül elhagyni, nem sejtve, mi vár rá odakint, egy kis lépést tettem a fekete kígyócska felé.

Közeledésemre a kígyócska hirtelen fölágaskodott, ahogyan nagyobb testű és veszedelmesebb testvérei tenni szokták, s így fölegyenesedve, karikába hajlított farka végén ülve méregetett sárga körrel övezett, hidegen csillámló szemével. A lassan alászálló nap végső sugarai oly hosszan elnyújtóztatták árnyékát az aranyos fénnyel izzó gyepen, hogy fejének kissé kiszélesedő árnyképe ráhullott csupasz lábfejemre. Dermedten álltam, várva, hogy árnyéka után az eleven állat testének hidegét s fogának marását is ott érezzem csupasz bőrömön, a kis fekete féreg azonban, minekutána egy darabig farkasszemet néztünk egymással, közönyösen elfordította rólam a tekintetét, mintha eldöntötte volna, hogy semmi hasznomat nem veheti, s eliramlott a fű közt. Én pedig fölhagytam a gondolattal, hogy ott éjszakázzam a tisztáson, s követtem tovább a patakot, melynek partja kis idő múlva meredeken lejteni kezdett, s rövidesen egy keskeny vágatban kanyargott tovább, oly szűk helyen, hogy lábamat nem tudtam többé megvetni a partján, s kénytelen-kelletlen ismét elkezdtem fölfelé kapaszkodni a meredek hegyoldalon.

Végre, nagy sokára, a köves hegyoldalon való sok keserves kúszás-mászás után – melynek során a gyéren nőtt, gyönge gyökerű bokrokba igyekeztem megkapaszkodni, s csak az Isten óvott meg tőle, hogy valamelyik kezem között kiszakadjon a földből, s én bokrostul visszahengeredjek a mélybe, s ott összetörjem magam a patak kövein – mégiscsak fölértem a tetőre, s onnét, mérhetetlen megkönnyebbülésemre, széles völgyet pillantottam meg, melynek közepén széles szekérút kanyargott. Az út nagyobbik részén négykézláb csúszva-mászva leereszkedtem a völgybe: odalenn kissé megpihentem, s tőlem telhetőleg igyekeztem megtisztogatni ruhámat a belé ragadt bojtorjántól-miegymástól, majd a szekérútra rátérve szapora léptekkel vagy legalábbis olyan gyorsan, ahogyan e törődött állapotomban csak bírtam, elindultam arrafelé, amerre a várost sejtettem. Már jó ideje mentem, de az út még mindig fák között kanyargott, és semmi jele nem mutatkozott, hogy előbb-utóbb emberlakta vidékre vezetne. A szürke szemhatáron már ott lebegett püffedten és veresen a hold. Szél támadt, s az este hűvösségébe másféle, vihart ígérő borzongás elegyedett. Az útszéli bokrokat mintha hirtelen egy láthatatlan kéz belülről kifordította s fonákjukkal kifelé vadul rázogatta volna, a fiatal fák mint megannyi ostorral csapdosták vékony ágaikkal a levegőt, a magas, öreg fák lombjában valami zúgás kelt, s leveleik hevesen rázkódtak. Itt ér a vihar, gondoltam rémülten, s mindjárt leszakad a zápor. Behúzódjam-e vajon előle a fák lombja alá, hol az esőtől némileg védve, de a mennykőcsapástól annál inkább fenyegetve leszek?, tépelődtem, amikor hátam mögött hirtelen szekérzörgést s lovak patájának dobogását hallottam, s a következő szempillantásban megláttam magam előtt tulajdon árnyékomat, amint megnyúlva imbolyog a szekérúton, melynek hepehupáit aranyos fénybe vonta a kocsilámpás világa. Nagy hirtelen félrehúzódtam az utat szegélyező fák sötétjébe, és a négylovas kocsi sebesen elzörgött mellettem. Alig haladtam azonban egynéhány lépést az úton a kocsi nyomában, amikor az hirtelen megállt, kinyílt az ajtaja, s egy asszonyszemély hajolt ki rajta, kinek vonásait a gyönge világosságnál nem tudtam tisztán kivenni.

– De hát jöjjön már! – szólt rám barátságosan, de kissé türelmetlenül a sötét ruhás idegen asszony, amikor látta, hogy a meglepetéstől helyemhez szögezve csak állok, és nem közelítek a hintó felé. – Nem látja, hogy mindjárt itt a vihar?

Tétován elindultam a kocsi nyitott ajtaja felé, s ügyetlenül fölkapaszkodtam az ülésre. Az asszony kissé beljebb húzódott, hogy helyet szorítson maga mellett, s ahogyan köszönetet suttogva szememet arcára emeltem, döbbenten ismertem föl jótevőmben a grófnét, és meglepetésemben elakadt a lélegzetem.

– Maga a patikárius felesége, igaz? – kérdezte, s futólag végigpillantott rajtam. – Hiszen mi félig-meddig szomszédok vagyunk… Eltévedt? Mit keresett ilyen messze a várostól ebben az órában? – nézett rám kutató tekintettel, miközben keble előtt keresztbe font két kezével fázósan dörzsölgette vállát s felső karját, mert a viharos szél hidegét a kocsiban is megéreztük.

Magam sem értem, mi lelt akkor, de egyszerre csak azon kaptam magam, hogy bár ötölve-hatolva, arról beszélek neki, hogyan szoktam a világ zaja elől a gesztenyésbe menekülni, s miként csalogatott mind hosszabb s merészebb utakra a sövényben fölfedezett nyílás.

– Tehát kerülni igyekszik az emberek társaságát? – fordította felém a grófné bágyadt, sötét szemét, s kis ideig megélénkült érdeklődéssel mustrálgatott. – Mintha azt hallottam volna, hogy Kassáról vagy talán Lőcséről költöztek ide… Nem jól találja talán magát a városunkban?

Erre a kérdésre már nem válaszolhattam olyan őszintén, mint az elsőre. Botladozó nyelvvel olyasmit hebegtem, hogy úgy látom, a várost pártokra szaggatják az erős szenvedélyek, s ha valaki e szenvedélyekben osztozni nem bír, az mint valami hazajáró vagy más nem e világból való lény ténfereg, s nem leli helyét az egymásra agyarkodó ellenfelek között, s félő, hogy végezetül mindenkinek csak szálka lesz a szemében…

– Tehát idegenek magától a mi itteni szenvedélyeink? – kérdezte furcsán elmosolyodva a grófné, s tenyerével végigsimított a halántékán. – Másféle szenvedélyei vannak? Talán minden érzését a családja s házi teendői tartják lekötve? A férje, úgy tudom, már nem fiatal ember…

Házi teendőimet gyakran nyűgnek érzem, feleltem kitérően, jóllehet tudom, hogy vannak asszonyok, kiknek ez minden szenvedélye és büszkesége. S éppily kevéssé lelem örömömet a cifrálkodásban s más effélékben, amikben az asszonyok szokták.

– Vagyis fölötte áll az e világi hívságoknak – mosolygott szórakozottan a grófné, de láttam a szemén, hogy gondolatai másutt járnak. – Olyan személy sem volt soha az életében, akit mindenek fölött szeretett volna? – kérdezte, s áthatóan nézett reám sötét szemével.

Anyámat talán, míg apró leányka voltam, feleltem neki, furcsálkodva egy kissé e hirtelen jött s számomra oly szokatlan bizalmasságon, s a kicsiny fiamat, abban a rövid időben, amelyet e földi világban tölthetett szegényke.

– Ez az egy gyermeke volt? – nézett rám elkomolyodva a grófné, s kezét a karomra tette. Nem is faggatott azután tovább, hanem csak ültünk némán egymás mellett az út hátralévő részében, s hallgattuk, hogyan veri a zápor a kocsi tetejét. Az esőfellegek eltakarták a holdat, s a nagy sötétségben észre sem vettem, mikor értük el a várost, csak amikor begördültünk a városkapun, amelyet azután rögvest be is zártak mögöttünk, lélegzettem föl, hogy mégiscsak sikerült idejében visszaérnem.

– Nem jön be hozzám egy kis időre? – kérdezte, amikor a hintó megállt főtéri házuk előtt, s a kocsis kitárta előtte a kocsi ajtaját. – Nincsen még nagyon késő, s jóformán szomszédok vagyunk – mondotta, azzal a kezem után nyúlt, s mint a növendék leánykák, kézenfogva s futva tettük meg a szakadó esőben a hintótól a kapuig vezető egy-két lépést. Végighaladtunk az árkádos udvaron, fölsiettünk egy tekervényes lépcsőn, majd egy márványlapokkal kirakott előcsarnokfélébe érkeztünk. A grófné benyitott az egyik dúsan faragott ajtón, és egy bútorokkal és tárgyakkal telizsúfolt, kicsiny szobába vezetett, melynek félhomálya kellemesen elütött a gyertyafényben úszó kopár előcsarnok ragyogásától. Odabent a grófné megszabadult felsőkabátjától, majd becsengette a szobaleányt, a könnyű selyemkabátkát a kezébe nyomta, és suttogva különféle utasításokat adott e leánynak. Az kisvártatva visszatért, s két nagy, puha kendőt nyújtott át úrnőjének. A grófné átvette tőle a kendőket, s az egyiket odakínálta nekem: intett e leánynak, hogy távozhat, majd letelepedett egy karszékbe, s intett, hogy üljek le én is. Óvatosan kihúzogatta esőtől nedves hajából a tűket, majd vállára hulló, sötét fürtjeit erőteljesen dörzsölgetni kezdte a kendővel. Bár szörnyű zavarban, de követtem én is a példáját: kibontottam én is a hajamat, és szárogatni kezdtem a kendővel, közben pedig a szemem sarkából lopva körülkémleltem a szobában.

Körben a falakat sötét tüzű színekben tarkálló csomózott szőnyegek fedték. Szőnyeg borította a szoba sarkában álló hangszert is, amely, úgy sejtem, virginál lehetett. Mindössze egy fali kandeláberben égett két gyertya s a virginálon álló réztartóban egyetlen, magányos gyertyaszál: fényüknél rengeteg kisebb-nagyobb faragott asztalkát láttam szorosan egymáshoz torlódva, hogy alig lehetett a szobában mozogni tőlük. Az asztalkákon különféle tárgyak hevertek egymás hegyén-hátán. Az egyiken kis tálcán mindenféle különleges kövek csillogtak: némelyik egészen áttetsző volt, mint egy vízcsepp, a másik rózsás, mint az egészen kicsiny gyermekek bőre, a harmadik veresen parázslott, mint valami ördögszem, némelyiknek fénytelen szürke matériájában arany s ezüst erek szaladtak, mások meg mintha sok száz apró, sima lapocskából lettek volna összeróva, s e különféleképpen elhelyezkedő lapocskák egyike-másika ezüstösen verte vissza a gyertyák fényét, más részük pedig sötétben maradt. Egy másik asztalkán jókora fóliáns feküdt széthajtva, s lapjain lepréselt virágok és levelek sorakoztak: némelyik még őrizte eleven életének színeit, mások félig áttetszővé száradva, megfakult selyemként zizegtek, s valamennyi alatt szálkás fekete betűkkel ott állt a neve. Az ablak előtt három réz lábon támaszkodva valami különös, tölcsérszerűen kiszélesedő rézcső állott. Egy üveges szekrényben pedig igen sok könyvet láttam, bordázott gerincük színe, akár a fahéjé vagy a hervadt falevélé, rajtuk homorú, aranyos betűkkel valami írás, bizonyára a címük. S még sok egyéb mindenféle holmi hevert ott szanaszéjjel a szobában: áttetsző, tekervényes csigaházak s kagylók kicsiny tálcán, tálkákban mindenféle sáfrány- s skarlátszín bogyók, egy kis kerek, alacsony asztalon pedig hatalmas, sötét fenyőtoboz feküdt: úgy festett, mint valami furcsa, pikkelyes állat. S még rengeteg egyéb különös dolgot is láttam, amelynek a felét sem bírom most emlékezetembe idézni, s annyi volt belőlük, hogy a szolgáló alig is bírt helyet szorítani közöttük a nehéz ezüsttálcának, melyen behozta az uzsonnát: apró mézes süteményt s valami édes, erős, forrón párolgó italt, amelynek nevét nem ismertem.

– Érdekli az efféle? – kérdezte bámész pillantásom láttán elmosolyodva a grófné, ki egy virágos huzatú karszékben üldögélt, könyökét a karfára, állát tenyerére támasztva, s leomló hajával ama régi, pogány istenasszonyokra emlékeztetett, akiket valami falikárpiton láttam még keresztanyám házában, s akiknek viselt dolgairól keresztanyám mesélgetett néhanap. Most, először volt alkalmam alaposabban szemügyre venni vendéglátómat, s még a gyönge gyertyavilágnál is láttam, hogy orcája már némiképp meghervadt, habár még mindig elég szép. Nagy, sötét szeme az én pillantásomat követve körbejárt szobájának különös berendezési tárgyain, azután elnevette magát. – Látja, micsoda rendetlenség van itt nálam… Szegény Annámat már szinte a kétségbeesésbe kergettem, mert megtiltottam neki, hogy ebben a szobában bármihez hozzányúljon – mondotta, és gyöngéden csúfondáros mosollyal nézett a szolgáló után, ki mögött éppen becsukódott az ajtó (talán éppen ő volt az a bizonyos Anna…). – Tudja, én már kicsiny leányként is szívesen gyűjtögettem tücsköt-bogarat odahaza a kertünkben. Atyám gyakran ki is nevetett miatta, s csúfolódott, hogy talán tudós asszony akarnék lenni, én meg sehogyan sem értettem, mi van ezen nevetnivaló. Aztán, tudja, van minekünk ez a tudós társaságunk… Talán hallott is már róla? – nézett rám kissé csúfondárosan, amiből gyanítottam, hogy hozzá is eljuthatott valami abból a sokféle mendemondából, amit a társaságról összehordtak.

Igen, hallottam egy s mást, hebegtem gyámoltalanul. S ugyan mit? firtatta szemlátomást jót mulatva zavart kínlódásomon. Hogy aranyat akarunk csinálni?, nézett rám pajkosan megvillanó szemmel. Azt is, nyögtem szörnyű zavarban. Hát még mit? Hogy boszorkánymesterek vagyunk és a Gonosszal cimborálunk? Igen, efféléket, néztem rá elképedve, hogy ezt is tudja. És még? Hát hogy ez az egész társaság csak örve másféle foglalatosságoknak… S miféléknek? Hogy lakmároznak, táncolnak és… még rosszabbat is tesznek, nyöszörögtem, mert azt hittem, most már bizonyosan megharagszik s tán el is kerget. Ehelyett azonban csengőn fölnevetett, s egészen megfiatalodni látszott ettől a számára szokatlan jókedvtől, mert amúgy inkább mélabúra hajló természetnek látszott.

– De hiszen a maga ura patikárius… – mondotta aztán. – Maga bizonyára többet tud ezekről a dolgokról énnálam, a mindenféle füvekről legalábbis…

Igen, feleltem, korábban gyakran jártam az erdőt magam is, hogy segédkezzem a gyűjtésükben, csakhogy…

– Csakhogy…? – nézett rám fölhúzott szemöldökkel a grófné.

Csakhogy ezek, amelyek itt sorakoznak e fóliáns lapjaira fölragasztva, mondtam kínlódva, mert magam sem voltam egészen bizonyos benne, mit is akarok mondani, ezek nem jók semmire: sem főszédelgésre, sem hurutra, sem a vérzést nem csillapítják…

– Csakugyan nem, de szépek. A virágok is, de még a kövek is… Nézze például ezt! – mondotta lelkesen, miközben kiemelt társai közül s a gyertyafény felé tartott egy rózsás követ, majd odakínálta nekem is. Bal szememet összehunyorítottam, a követ jobb szemem elé tartottam, s rajta keresztül néztem bele a gyertyalángba: hajnalpírt láttam, és meleg vérrel átjárt, eleven húst, hév nélkül égő tüzet és nem hervadó virágot…

– Csodaszép csakugyan! – nyújtottam vissza a követ a grófnénak, aki egy darabig szórakozottan forgatta hosszú ujjai közt, majd visszaejtette a többi közé.

– Márpedig a szépség nem haszontalan, igaz? Hiszen a teremtett dolgok szépsége is Isten irántunk való jóságát tanúsítja, ki kedvünkért formálta a teremtett világot ily szemnek tetszőre…? – nézett rám összevont szemöldökkel, ahogyan a tanítók szoktak az iskolás gyermekekre, amikor kipróbálják, csakugyan bizonyos-e abban, amit tanult, s én nem tudtam eldönteni, komolyan beszél-e.

Bizonyára így van, feleltem, csakhogy én a természet szépségét, nem is tudom, miért, valahogyan mindig is kegyetlennek éreztem, vagy legalábbis szívtelennek, olyasvalaminek, mint a Meluzina tündér, e félig asszony, félig hal vízitündér a mesében, kit a halász házába édesget s ott mint feleségével él vele, mígnem egy napon őt is, közös gyermekeiket is búcsú nélkül faképnél hagyva a tündér visszatér vízi birodalmába, s attól fogva csak holdas éjszakákon látják, amint a haját fésüli s énekelget. Emlékszem, egyszer, talán tízesztendős, ha lehettem…

– Igen? – nézett reám megújult érdeklődéssel a grófné, s kissé még előre is dőlt ültében, hogy jobban hallja szavaimat.

Nem, talán még tíz sem, csak hét-nyolc esztendős lehettem, s egy téli napon messzire kóboroltam otthonról, a dombok közé, oda, ahol nyáron játszani s szaladozni szoktunk kicsiny társnéimmal, de e téli reggelen csak egymagamban voltam. Éjszaka egy kevés hó esett, de a reggel verőfényes volt, bár hideg, s minden csak úgy csillogott-villogott a fagyos napsütésben. A domboldalon, magában állva, megpillantottam egy csipkebokrot, folytattam, amelyet éjszaka áttetsző burokkal vont be a fagy, mintha minden egyes ágacskáját, nemkülönben az ágak hegyén csüggeszkedő veres bogyókat üvegbe öntötték volna, s a napfényben az egész bokor ritka drágakő módjára tündöklött. Néztem, s úgy éreztem, ehhez foghatóan szépet még életemben nem láttam, amikor észrevettem, hogy a csipkebokor tövében egy megfagyott madár, talán feketerigó félig már bomló teteme hever, melyet ezen félig föloszlott állapotában őrzött meg a fagy. Éretlen gyermeki elmémmel, amelyre dajkám tündérmeséi nagyobb hatással voltak, mint az igaz hit tanításai, úgy vélekedtem, mindez inkább valami gonosz és kegyetlen vagy önmagával meghasonlott szellemnek vagy egymással hadban álló szellemek sokaságának lehet a műve, semmint egy jó és kegyes Úristennek…

– Igen, igen – vágott közbe sietősen a grófné, nem tudom, azért-e, mert őt magát is zaklatták már hasonló gondolatok, vagy éppenséggel azért, mert úgy gondolta, ostobaságokat beszélek. – Láttam, a könyveimet is nézegette – fordított egyet a beszéden, és fölállva az üveges szekrényhez lépett, kiemelt egyet a vaskos, hervadt falevélhez hasonlatos színű kötetek közül, fölütötte, belenézett, majd visszacsúsztatta a többi közé. – Látja, ezeknek a régi íróknak némelyike éppolyan lesújtóan vélekedik a szenvedélyekről, mint maga…

De nem, nem, dadogtam kínlódva, mint kit olyan dologban kényszerítenek színvallásra, melyet helyesen megítélni sem elégséges tudása, sem elegendő bátorsága nincsen. Énelőttem a szenvedélyek éppenséggel nélkülözhetetlennek tetszenek, jóllehet gyakran rossz cselekedetekre ösztökélnek, s bizony szenvedünk is eleget azoktól a személyektől, akikbe valamely szenvedély démona befészkelte magát. Ha azonban természetünknek ki tudja, miféle hiányossága, a veszteség és csalódás vagy másféle okok miatt e szenvedélyek kivesznek belőlünk, mintha nem is volnánk eleven emberek többé, hanem inkább olyanok vagyunk, mint amaz áttetsző virág-kísértetek a fóliáns lapjaira ragasztva.

– Igen, de nem gondolja – nézett rám komolyan a grófné, állát tenyerébe támasztva, s a homlokát ráncolta, mintha erősen töprengene valamin –, hogy mégiscsak helyesen tesszük, ha igyekszünk lelkünket megtisztítani a szenvedélyek hullámzásától, melyek ha eluralkodnak rajtunk, az egész világot csak tulajdon indulataink ködén keresztül látjuk? Még embertársainkat is, sőt kiváltképp azokat, igaz valójukból kiforgatva, mint megannyi torzképet föstik elénk indulataink, s hol égi angyaloknak véljük, hol meg úgy gyűlöljük őket, mintha maguk lennének a pokolbéli Sátán?

Igen, csakhogy akkor sem járunk sokkal jobban, ha mentek maradunk ezen indulatoktól, vetettem ellene immár vérszemet kapva. Ha semmilyen erős indulat, szeretet vagy gyűlölség nem él bennünk, s minden tárgy egyformán közömbös számunkra, a világot mintha sűrű köd takarná előlünk, vagy mintha holt matéria volna, amely sehogyan sem bír megelevenülni. S még az emberek is, sőt kiváltképpen azok, mintha maguk is afféle kisebb ködfelhőkként mozognának e ködös káoszban, s közülük is éppenséggel azok leginkább, kikhez szorosabb, talán eltéphetetlen szálak fűznek, míg a többiek, kellő távolságból szemlélve, olyanfélének tűnnek föl előttünk, mint a fabábok, amelyeket a vásári sokadalomban szoktak mutogatni: ez itt a vitéz katona, amaz a zsugori kalmár, emez a kikapós menyecske, amaz meg éppenséggel maga az ördög. De ha eléggé közel megyünk hozzájuk, mintha elébb csak efféle alakok egész sorává, utóbb azonban minden szilárdság és állandóság híján való, alakjukat örökké változtató fellegekké foszladoznának széjjel, amelyekben szemünk csak imitt-amott bírja valamely ismerős lénynek vagy dolognak egyik-másik vonását fölfedezni, s azt is csak ideig-óráig, mert azután az is széjjelfoszlik vagy átalakul valami mássá. Mire valakit szavai, jó vagy gonosz cselekedetei alapján jó avagy gonosz embernek ítélnék, valamely újabb szavával vagy cselekedetével már össze is zúzta a képmást, melyet elmémben alkottam róla, majd amikor ezen újabb, kiigazított képmásáról kezdeném úgy tartani, hogy az megfelel az ő igaz és valóságos mivoltának, ismét korábbi önmagához hasonlatosan kezdi viselni magát, vagy éppenséggel sem így, sem úgy, hanem megint egészen másként. Sőt, mintha még tulajdon lelkünk is efféle sűrű köddel födözné el magát tekintetünk elől, mintha még az is csak az erős szeretet vagy gyűlölség világánál tárulna föl előttünk… Én legalábbis így érzem, tettem hozzá elfúló hangon, és elvörösödtem szégyenemben, mert attól féltem, zavaros és ostoba dolgokat beszéltem.

A grófné, állát tenyerében dajkálva, töprengő arccal nézett reám, mint valami doktor, aki azt latolgatja, miféle kúrát alkalmazzon valamely bajra, majd fölállt, az ablaknál álló fura háromlábhoz lépett, s intett, hogy kövessem.

– Ilyet, gondolom, még soha nem látott – mondotta, fejével a hosszú cső felé intve. – Nemrégiben hozták nekem Hollandiából…

Azzal az ablakhoz lépve kihajtotta elébb a fatáblákat, majd a két ablakszárnyat is kitárta, s a különös cső távolabbi végét a fekete égboltozat felé fordította, amelyről a szél időközben elkergette az esőfellegeket.

– Nézzen csak belé! – biztatott, azzal a szememhez igazította a cső hozzám közelebb eső végét, a másikat pedig az ég felé irányította. Bal szememet tenyeremmel elfödözve, jobb szememmel belenéztem a csőbe, s a következő pillanatban fölkiáltottam döbbenetemben, mert a templom csúcsos tornyát pillantottam meg, de olyan közelinek tetszett, hogy jól láttam még a torony pereme s a csúcsos tető éle közt kisarjadt fűcsomót is, és úgy tetszett, ha kinyújtanám feléje a kezem, akár meg is érinthetném. Azután a grófné, kezét az enyémre simítva, igazított valamelyest a csövön, s ekkor hirtelen beugrott látóterembe sárgán és hatalmasan a hold, mintha mindjárt be akarna zuhanni az ablakon át a szobába, de én bizony sem Cecíliát, sem a holdbéli embert nem láttam sehol odafenn, hanem csak csontszín, halotti világosságot: egy hatalmas, sápadt gömböt, melyet mintha valamely lágy, kenyértésztához hasonlatos anyagból formáltak volna, s itt-ott kerek, fekete lyukak tátonganak rajta, mintha a lágy matériába azon helyeken nehéz vízcsöppek hullottak volna. Iszonyodva elkaptam a szememet az ördögi eszköztől, és jó néhány percbe beletellett, amíg a grófnénak szelíden csúfondáros biztatással mégiscsak sikerült rávennie, hogy újból belenézzek. Midőn a csövet újfent a szememhez igazítottam, megint csak fölkiáltottam, de most már gyönyörűségemben: a grófné időközben kissé odább mozdította a cső nyílását, s most nem a holdat, hanem különféle alakzatokban szétgurult, ezüstös fényű gyöngyszemek miriádját láttam, s tejes fénnyel derengő fátylak darabjait, amint végtelen lassan úsznak a fekete semmiben…

E találkozás után egy darabig oly édes reménykedéssel lestem a szemközti palotácska kapuját, ahogyan a szerelmes leányok szokták a házét, amelyben választottjuk lakik. Ha csak tehettem, naponta többször is átvágtam a téren, hogy egy kevés fondorlattal segítsek a véletlennek újabb találkozást kieszközölni, mégsem lett a dologból semmi. Hallottam azután későbben a grófnéról, hogy időről időre, különösebb ok s magyarázat nélkül, fölkap s elejt embereket, ahogyan azt melankóliára hajló kedélyének pillanatnyi szeszélye diktálja, sokáig mégis erősen reménykedtem holmi titkos barátságban, s abban, hogy ha gyakran tán nem is, időről időre mégiscsak szót válthatunk egymással. Ez a reménység egy időre megszínesítette napjaimat, de azután, táplálék híján lassanként elsorvadt ez is. Rövidesen hallottam azután, hogy a grófné visszatért Bécsbe, s én nem vágtam át többé a találkozás reményében, szándékos lassúsággal a téren, de nem indultam többé erdei kalandozásokra sem, s még a gesztenyésbe is csak nagy ritkán mentem ki azontúl, mintha annak titkos vonzereje is végleg kialudt volna, mert nincsen biztosabb gyilkosa a reménységnek, mint az, ha a sors szeszélye egy szempillantásra megvillantja előttünk elérhető közelségben azt, amire vágyakoztunk, majd midőn kezünket nyújtanánk érte, elkapja előlünk és elérhetetlen messziségbe rántja.

Még egy esetre emlékszem ezen esztendőkből, amikor szívemben kis időre újra bontakozni kezdett valami reménység: bármily különös is, ez alkalommal szolgálónk, a hallgatag Margit volt az, ki ezen reménységet, bár szándéktalanul, táplálni kezdte bennem. Vagy tíz esztendeje éltünk már ekkor egy fedél alatt anélkül, hogy a legszükségesebbeken kívül bármiről is szót váltottunk volna. Egy bizonyos, lelkében erős fölindulást okozó esemény következtében azonban, amelyről alább bővebben szólok majd, mégiscsak megoldódott előttem a nyelve, és különösnek és jelentősnek tetsző dolgokat tudtam meg tőle.

Ekkoriban, vagyis nem sokkal a grófnéval való találkozásom után, igen nagy port vert föl a városban egy odavaló leánynak, ha jól emlékszem, egy tímármester Erzsébet nevezetű hajadon leányának az esete. Ezt a leányt szomszédasszonya rajta érte, amint késő éjszaka valami gyanús csomagot igyekezett elásni a kertben a káposzták közé. E szomszédasszony, mint elmondotta, más napokon e késői órán már régen az igazak álmát szokta aludni, ezen az éjszakán azonban erős hasfájás és émelygés kínozta, mert valami romlott húsból készült étket evett aznap, s a pajta mögé igyekeztében lett figyelmes rá, hogy valaki jár-kel a szomszéd kertben. Az első szempillantásban nagy rémületére azt hitte, hazajáró lelket lát, mivel a nesztelenül osonkodó alak fehér inget viselt, jóllehet őszre járt már, s csípős hideg volt. De minekutána a hold előbújt a felhők hasítékában, a szomszédasszony látta, hogy a szomszédék Erzsébet leánya lépeget hálóruhában s valami rongyokba göngyölt csomagot szorongatva óvatosan a káposzták között, majd lekucorodik az egyiknek tövéhez, a csomagot leteszi maga mellé, s egy éles peremű kődarabbal vájni kezdi a földet. A szomszédasszony, észbe vevén, hogy ha rákiált a leányra, annak elegendő ideje lesz valahol, az ő szemétől távol elrejteni ama rongyba csavart holmit, nem szólt egy szót sem, hanem némán visszatért ágyába, s másnap jelentette a dolgot a tanácsnak. Mint utóbb kiderült, helyesen cselekedett, mert másnap a város szolgája azon a helyen, amelyet e szomszédasszony megmutatott neki, köténybe csavart csecsemőtetemet ásott elő a föltúrt s jól-rosszul elegyengetett földből.

A kínvallatás során azután a leány bevallotta, hogy vér elleni bűnben élt tulajdon mostohaapjával, de viszonyt folytatott apja egyik legényével is, és maga sem tudja, melyikük hozta teherbe. Mostohaapja, állította a leány, eleinte erővel és fenyegetéssel kényszerítette rá, hogy kedvére tegyen, későbben pedig, amikor már számos esetben használta, ő maga sem látta többé értelmét a tiltakozásnak. A legény pedig, vallotta a leány, megleste őket, s azzal fenyegette, mindenkinek elmondja, mit látott, ha nem tesz neki is kedvére. Ami a gyermeket illeti, arról azt vallotta, halva született, s ő csak a szégyentől való féltében akarta elásni, s nem azért, mintha saját kezével okozta volna a halálát.

A tímár, kit először szintén fővesztésre ítéltek, s csak feleségének, a leány anyjának könyörgésére kegyelmeztek meg neki, s változtatták át büntetését száz, majd további könyörgésre huszonnyolc tallérra, azt vallotta, hogy a leány céda teremtés, ki ha nem is szavakkal, de pillantásával és magaviseletével egyfolytában fölkínálkozott neki is, más férfiaknak is, mígnem egy napon, ittas fővel, engedett a kísértésnek. Mivel igen csekély ellenállásba ütközött nála, föltételezte, hogy a leánynak már korábban is akadt dolga más férfiakkal. Hasonlóképpen vallott a tímár legénye is. S mivel a csecsemő halálát, szederjesre színeződött orcája után ítélve, bizonyosan fulladás okozta, nem adtak hitelt a leánynak, aki azt állította, a gyermek hosszú és keserves vajúdás után holtan jött a világra, és a leányt fővesztésre ítélték.

Korábban jó ideje nem történt vagy legalábbis nem került napvilágra hasonló eset a városban, s az emberek kíváncsiságát még tovább csigázta, hogy közvetlenül a kivégzés előtt híre futott ama szégyenletes esetnek, amely a leánnyal életének utolsó éjszakáján esett meg a tömlöcben. Egyesek szerint az egyik poroszló, mások szerint a leány anyja, ki az utolsó éjszakát maga is leánya mellett töltötte a torony alatt, beszélte el a dolgot széltiben-hosszában, a következőképpen:

Utolsó estéjén tíz óra tájban a leány kiment a folyosóra, s ruhájával erősen dörzsölgette a testét, talán mert a fekhely gyanánt leterített, rothadó szalmában nyüzsgő apró férgek erősen csípték a bőrét. Ezt látva a poroszlók kapitánya odalépett hozzá és fogdosni kezdte, mondván, segít neki bolhát keresni, s tette mindezt a leány anyjának szeme láttára, akit, úgy tűnik, a leány tetszetős formája még e szomorú körülmények között is anyai büszkeséggel töltött el, mert így szólt a kapitányhoz: „Kellene a leány, igaz-e? Ez szép, melles, kövér ám, nem olyan sovány piszkafa, mint a feleséged!” A leány, mondják, megpróbált ugyan erőtlenül tiltakozni s kivonni magát a poroszlók kapitányának kezei közül, de az ráförmedt, mondván: „Ugyan, mit okoskodsz! Én talán rosszabb vagyok, mint ama másik kettő?”, majd a leányt egy üres cellába lökte, s ott közösködött vele.

Az eset hallatán a város fölzúdult, egyesek a poroszlók kapitányát hibáztatták, s azt követelték, tegyék le tisztjéről, mások ellenben a leányra kiáltottak kígyót-békát, mondván, olyan elvetemült teremtés, kinek még életének utolsó óráiban is a fertelmeskedésen járt az esze, s szégyentelenül kellette magát őrei előtt. De akárhogyan is volt, annyi bizonyos, hogy e szégyenletes eset híre gyorsan elterjedt, s bizonnyal közrejátszott benne, hogy a kivégzés reggelén még a szokásosnál is jóval nagyobb tömeg tolongott a téren, várva, hogy a leányt kihozzák a torony aljából, s hogy elkísérjék a Kaltwinkelen álló vesztőhelyig, ahol a hóhér majd fejét veszi. Megvallom, én magam is ott álltam az ablakban aznap reggel, s messze kihajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem a kordét, amely a leánnyal a toronytól a Sópiac s onnét az elülső városkapu felé igyekezett. A magasból jól láttam, hogy a kordé mellett sebes léptekkel ott halad a pápista pap is, Spillinger utódja, és erősen beszél valamit a leánynak, aki, úgy tetszett, néhány gyámoltalan, tiltakozó szót rebeg, s erőtlenül elfordítja a fejét. Valahányszor a leány a fejét elfordította, a tömegből diadalmas, biztató kiáltások hallatszottak: „Jól van, leány, csak tarts ki! Küldd el a pápista ördögöt a pokolba!”, és más effélék.

– Óh, a pogányok, a pogányok! – hallottam ekkor közvetlenül a hátam megett. Döbbenten hátrakaptam a fejem, s láttam, hogy a hallgatag Margit, ki kevéssel korábban bejött a konyhából, ott áll mellettem az ablaknál, hosszú, csontos ujjait ropogtatja, ahogyan azt fölindulásában néha tenni szokta, miközben maga is kifelé, a téren zajló eseményekre mered sötét arccal.

– Hogyan? – néztem rá csodálkozva, mert nem értettem, kikről beszél.

Margit sápadt orcája égő veresre gyulladt, mint mindig, valahányszor egy pár kurta szónál hosszabb beszédre kényszerült, s hozzá még olyan beszédtárgyról, amely nyilvánvalóan közelebb állt a szívéhez, mint a vasárnapi sülthöz föladandó körítés dolga. Most azonban a látottak igen fölzaklathatták, s e fölháborodás valósággal kilökte, bár szaggatottan, egymást követő hullámokban a szavakat, miközben orcáján a pír egyre sötétebbre, már-már szilvaszínűre vált.

– Hát nem látja? – förmedt rám fejével a tér felé intve, s valósággal reszketett haragjában. – Annak a szerencsétlennek egy órája, ha hátravan még, s azok odalenn úgy marakodnak a lelkiért, mint a kutyák a koncon! Nem hallja, hogyan biztatják, hogy mondjon ellene a csuhásnak, mintha az lenne most a legfontosabb!

– Hogyne hallanám, csak azt nem értem, miért nevezted pogányoknak őket… Amikor pedig éppen arra biztatják a szerencsétlent, hogy tartson ki a mi hitünk mellett… – mondtam bizonytalanul. – Vagy te talán pápista vagy, Margit?- kérdeztem meghökkenve, amikor e szavaimra nem felelt semmit, csak hallgatott makacsul, elzárkózó arccal.

– Pápista pap keresztelt – ismerte be kurtán, mogorván, de azután megint kitört, s oly hevesen, vadul lökte ki magából szavakat, hogy ijedtemben kissé hátrahőköltem előle. – Azt hiszi, azok talán különbek? Mikor melyik van fölül, az szorongatja a másikat, de különben egyik kutya, másik eb! – vágta oda haragosan, de azután elszégyellhette magát, s az asztal lapját kezdte dörgölni valami ronggyal, hogy ne mondhassam, a velem való társalkodás örvén halogatja a dolgát. Hanem a mondandója mégiscsak kikívánkozott belőle, csak éppen attól fogva az asztal lapjára szegezte a szemét, mintha annak beszélt volna.

– Biztatják, persze, nehogy amazok diadalmaskodjanak… Az a fontos ezeknek, nem annak a szerencsétlennek a lelki üdvössége… Aztán a szegény bűnösökkel talán így kell bánni? A mi Urunk talán így bánt a házasságtörő asszonnyal? Így csak az írástudók meg a farizeusok bánnak velük! – fakadt ki vérveres arccal, s közben vadul dörgölt az asztalon egynehány alig látható foltot, mintha azok is mind megannyi kőszívű írástudók és farizeusok lettek volna. – És talán ők maguk annyival különbek annál a szegény leánynál? Csak éppen, hogy amiket ők cselekedtek, azok nem kerültek napvilágra… Mint a meszelt sírok csakugyan, jól mondja az Írás… Pedig hánynak nyomja az övénél is nagyobb bűn a lelkét azok közül, akik pálcát törnek fölötte… Aztán azt a sok szegényt is hogyan kikergették a városból, mikor az a nagy éhínség volt! Pogányok ezek valóban! – mondotta haragtól reszkető ajkakkal, s újfent nekiesett az asztallapnak, melynek dörgölését az imént kis időre abbahagyta.

Igen, az emberek már csak ilyenek, feleltem tétován, hogy mégis mondjak valamit, de a leány erre csak komoran rázta a fejét.

– Ne gondolja, nem mindegyik – dörmögte, miközben az asztalra visszaterített szőnyeg rojtjait egyengette.

Miért, ő talán ismer másféle embereket?, kérdeztem hirtelen, mert megindított, hogy annyira fölzaklatta ama szerencsétlen leány balsorsa, Margit azonban csak rejtelmesen ingatta a fejét válaszul faggatózásomra, s végül mindössze annyit mondott, hogy csakugyan, akad azért egynehány igaz még itt, ebben a szívtelen, gőgös Szodomában is, csakhogy azok kénytelenek elrejtőzni a világ zaklatásai elől.

Későbben azért ennél többet is elárult, de csak hosszas unszolásra, kicsiny részletekben és vonakodva. Annyit sikerült kiszednem belőle, hogy ezen igazak – kiknek személyéről semmi közelebbit nem volt hajlandó elárulni – szombatonként a külországot megjárt, sánta szabó házában szoktak összegyűlni, ki az igaz tanítást valahonnét Hollandiából vagy talán Angolföldről hozta magával, hogy itt azokkal, kiket arra érdemesnek ítélt, megismertesse, majd ezek is megkeresték a maguk környezetében azokat, akikről úgy vélték, hogy lelkükben termékeny talajra hull a jó mag… Margit semmi áron nem akarta elárulni, körülbelül hányan is lehetnek a városban ezen igazak, de arra magamtól is rájöttem, hogy aligha igen sokan, ha elférnek a sánta szabó nyomorúságos kis külsővárosi házában. Ettől fogva, valahányszor jártomban-keltemben olyan személyt láttam, kinek ábrázatáról a közönségesnél több szelídséget és jóindulatot véltem leolvasni, eszembe jutott, hogy talán ez is amazok közül való, s megint kissé jobb kedvben és éledező reménységgel tengettem napjaimat. Ez a reménység idő haladtával mind jobban erőre kapott, s arra ösztökélt, hogy mindaddig ne hagyjak nyugtot a leánynak, míg meg nem ígérte, hogy a legközelebbi alkalommal, amikor föltűnés nélkül megtehetjük, én is vele tarthatok a szabó házába, ahol megismerhetem ezen igazakat és a tanítást is, amelyet magukénak vallanak, és megpróbálhatom, vajon szárba szökken-e az én lelkemben is.

Eléggé hosszú időbe tellett, míg erre megfelelő alkalom kínálkozott. Egy napon apám Bécsbe utazott, hogy utánajárjon valami újmódi concoctumnak, amely akkoriban jött divatba, és mind többen keresték nála. Mivel történetesen az igazak is ugyanezen nap estéjén gyűltek össze a szabó házában, elhatároztuk, hogy aznap én is Margittal tartok. A biztonság kedvéért kölcsönvettem egyet a leány kendői közül, s azt borítottam a vállamra, szoknyáim közül pedig a leginkább viselteset vettem magamra. Szeles, alkonyatba hajló tavaszi délután indultunk útnak a szabó háza felé. Útközben át kellett haladnunk ama rosszhírű negyeden is, s én újra láttam az omladozó kerítésekre fölfutó csipkerózsa tüskés ág-bogainak rácsát, s egy-egy szemvillanásnyi időre még a szerencsétlen teremtések egyikét-másikat is megpillantottam. Láttam, hogy egyikük lábujja hegyére ágaskodva a száradni aggatott szoknyákat, ingeket kapkodja lefelé a kötélről, s átkiált valamit a kerítés felett társnéjának, ki a szomszédos udvarban a szellőzni kirakott ágyneműt paskolgatja, majd a pecsétes, alul-felül kövéren kibuggyanó dunnát s párnát két karjával kebléhez szorítva, meg-megtántorodva igyekszik befelé a szemközt fúvó, heves szélben. Emlékszem, hogyan csapdosta a szél a vállkendőnket, hogyan csavargatta a fűzfák lecsüngő ágait a patak mentén a külsővárosban, s midőn a Szent Mihály-templom dombjára fölfutó, széles úton fölfelé igyekeztünk, láttuk, hogy odafenn, az utca torkolatának nyílásában a nap éppen alászállani készül a sárgásan világító, lázbetegnek tetsző nyugati égen. A széles, néptelen utcában nem hallatszott más hang, csak a szél sivítása, s olykor egy-egy szekér zörgése, majd a nehézkesen nyíló nagykapuk csikorgása, amikor a bakról leszökkenve a gazda fia nekifeszült a súlyos kapuszárnynak, kitárva azt a hazatérő szekér előtt. Az alkonyi világosságnak már csak végső maradéka parázslott az égen, amikor a temetőhöz értünk: ott letértünk az útról, s jobb kéz felé elfordulva, a patak mentén haladtunk tovább. Itt a házak még alacsonyabbak s nyomorúságosabb külsejűek voltak. Szegényes hátsó kertjük a patakra futott ki, s többnyire nem is deszkapalánkkal, hanem csak valami vézna sövénnyel vagy még azzal sem volt elkerítve a patak felőli oldalon. A patakpartot nyáron benőtte sűrű zöldjével s mécslánghoz hasonlatos, lila virágocskáival a csalán s a szélesen elterpeszkedő lapu, most azonban még csak alig ütközött ki a fű, s a gyérülő világosságnál is jól látszott a mindenféle lim-lom, amelyet a házak lakói, nem vehetvén hasznukat többé, kihajigáltak a partra s belé a patakba: szakadozott, színes rongyok, sokszor megfoldozott, de immáron jóvátehetetlenül kilyukadt lábasok, nyársak, melyeket java részükben megevett a rozsda, s más effélék hevertek ott egymás hegyén-hátán, egy helyütt pedig döglött macska meredt teteme feküdt kinyújtóztatott lábakkal s kifolyt szemekkel. Szoknyámat kissé fölfogva, óvatosan lépegettem, attól tartva, hogy valamelyik messzire elhajított, rozsdás nyárs vagy más efféle eszköz fölsebzi a lábamat, s orromat is igen fintorgattam az erős bűz miatt. Egyszer csak rémülten éreztem, hogy valami súrolja a bokámat. Amikor szememmel rémületem okozóját kerestem, jókora, vörhenyeges szőrű patkányt láttam, amint egy szemvillanásnyi ideig moccanatlanul megült a patakparton s farkasszemet nézett velem, azután átugrott a keskeny patakon, s kopasz, vézna farkát maga után vonva eltűnt a túlsó oldal lecsüngő bokrainak sátora alatt.

Végre megérkeztünk a szabó házához, jobban mondva annak hátsó kertjéhez. Átfurakodtunk a ritkás sövényen, majd végighaladtunk az elvadult konyhakerten, amelyben még ott zörögtek sárga kóróvá száradva az előző nyáron fölcseperedett gyomok, s csak itt-ott látszott egy-egy rothadó, elfagyott káposzta vagy répalevél csokra, majd halkan bezörgettünk a hátulsó ajtón. A szabó, görnyedt tartású, hosszú orrú ember, ki engem sovány és sápadt ábrázata s mélyen ülő, alázatos szeme jóvoltából némiképpen kutyára emlékeztetett, a sötét konyhán keresztül bevezetett bennünket egy nagyobb s eléggé világos helyiségbe, amely talán a műhelye lehetett, mert a falak mentén itt-ott összetekert vég vásznakat láttam föltornyozva, s az egyik sarokban fej s végtagok nélküli fabábu álldogált egyetlen, kerek talapzathoz erősített lábán.

A helyiségben már jó nehányan tolongtak egymással élénk beszélgetésbe merülve, s az első szempillantásra szembeszökő volt, hogy jóval több közöttük az asszony, mint a férfi. Amikor beléptünk, elhallgattak, és mindnyájan engem kezdtek méregetni, kiváltképpen az asszonyok. Egyikük, vézna kis teremtés, termetre nem nagyobb egy tizenkét esztendős leánykánál, kinek kissé már megfonnyadt, mégis gyermeki ábrázatában óriási, lelkesült kék szempár világított, oda is jött hozzánk, s súgva kérdezett valamit Margittól, ki hórihorgas termetű lévén kénytelen volt kissé meggörnyedni, hogy éppily csöndesen válaszolhasson neki. Margit szavai hallatán a csöppnyi teremtés kedvesen rám mosolygott, parányi, madárlábra emlékeztető kezével megsimogatta a karomat, s váratlanul meleg, édesen zengő hangján annyit mondott, igen örül, hogy ott üdvözölhet Isten gyermekeinek körében. Elfogódottan ültem le Margit oldalára a fal mellé állított, hosszú lócák egyikére, s onnan igyekeztem lopva szemügyre venni a jelenlévőket, hogy megtudjam, vajon csakugyan emlékeztetnek-e arra a képre, amelyet képzeletemben kiformáltam róluk. Eleinte csak annyit sikerült bizonyosan megállapítanom, hogy alighanem én lehetek az egyetlen jobb módú polgárasszony közöttük, mivel az igazak többsége vélhetőleg a szegényebb mesternék s gazdánék közül került ki. Az az egynehány férfiember is, aki jelen volt, meglehetősen ágrólszakadtan festett, kivéve magát a szabót, s még egy másikat, kinek kissé szokatlan, alighanem külhoni öltözéke tehetősebb emberre vallott, s kit asszonyszemélyek valóságos koszorúja vett körül s hallgatott áhítattal.

Kis idő múltán két asszony tizennégy-tizenöt esztendős forma, vézna leánykát vezetett a helyiségbe. Kétfelől belékarolva, nagy vigyázattal támogatták, de hogy azért-e, mert valami testi baj, bénulás vagy más efféle akadályozta volna lába használatában, vagy csak az iránta való túlságos gyöngéd aggodalomtól indíttatva, ezt abból a távolságból, ahol ültem, nem tudtam megállapítani. A leánykát, amint kísérői óvatosan átemelték a küszöbön, tüstént négy-öt asszony vette körül: vállára omló, fakó lenhaját fésülgették, arcukhoz simították keskeny, erőtlennek tetsző kezecskéjét, vagy legalább fehér köntösén igyekeztek igazítani valamit, s annak leomló redőit rendezgették. Kevéssel később csontos, hórihorgas asszony lépett a szobába. Margit odasúgta nekem, hogy az a szabó felesége, s csakugyan, mintha még valami hasonlóság is lett volna kettejük között: az asszonynak is hosszú képe és hajlott orra volt, csakhogy míg a szabó keskeny ábrázatából és mélyen ülő szemének pillantásából ájtatos alázatosságot lehetett kiolvasni, felesége szigorúan, gyanakvóan, sőt vádlón nézett maga köré kidülledő, fekete szemével. Midőn e szigorú, izzó szempár pillantása kutatóan végigjárt a helyiségben, érezni lehetett, hogy valósággal égeti azokat, akiken megállapodik. Egyébiránt a szabóné beléptére nagy mozgolódás támadt a jelenlévők, elsősorban az asszonyok között, akik megpróbáltak alattomban eltávolítani öltözékükről minden szerény ékességet, szalagot, melltűt vagy más egyebet, amit éppen viseltek. Még a hallgatag Margit is, kiről azt hittem volna, minden efféle hívság távol áll tőle, nagyhirtelen lerántott bal kezének gyűrűsujjáról s gyorsan a tarsolyába csúsztatott valami rézgyűrűt, amelyben filléres kék kövecske pillogott, s ezenközben orcája lángveresre pirult a szégyentől.

Kisvártatva azonban elült a mozgolódás, s a szobában ülők valamennyien a helyiség végében álló, üres ládákból eszkábált kisebb emelvény felé fordították tekintetüket, afféle hevenyészett pulpitus felé, amelyre felesége karjába fogódzva éppen ekkor hágott föl a szabó. Megvárta, míg a helyiség elcsöndesedik, ekkor üdvözölte, testvéreinek nevezte az egybegyűlteket, majd susogó hangon, oly halkan, hogy minden erőmmel figyelnem kellett, ha érteni akartam a szavát, s szemét többnyire a földre szegezve, mindjárt az életnek nyomorúságos és mulandó voltáról s a mulandó dolgok megvetéséről kezdett beszélni, valamint a Legfőbb Jóról, amelyre mindnyájunknak törekednünk kell. Beszédébe sűrűn kevert deák szavakat, hogy helyesen-e, nem tudtam megítélni, és gyakran hivatkozott valamely, külországban kinyomtattatott könyvecskére is, amelyből, mint mondotta, számos kegyes gondolatot merített. Az egybegyűltek, arcuk kifejezése után ítélve, egy ideig kötelességtudóan igyekeztek egész figyelmükkel követni a szabó fejtegetéseit, de amikor azoknak tartama már a két fertályórát is meghaladta, a hallgatóság között hol itt, hol ott indult meg némi óvatos fészkelődés és sustorgás, hogy azután sietősen el is üljön ismét, amikor a szabóné lángoló, haragos pillantása megállapodott a bűnösökön.

Amikor a szabó, felesége karjára támaszkodva, lekászálódott a láda-pulpitusról, azon apró termetű asszonyszemély lépett a helyébe, aki megérkeztemkor oly kedvesen üdvözölt. Ő jóval rövidebb ideig beszélt, de érzékeny, kifejező hangon, s minden, amit mondott, ügyes, formás és velős volt. Úgy tűnt, az a szokása, hogy az összejövetelek közötti időben sorra járja a gyülekezet tagjait, és részt vesz ügyes-bajos dolgaikban. Nemegyszer személy szerint is megszólította és magasztalta őket, példaként hozva föl egyiküket-másikukat, amikor a könyörületesség, az alamizsnálkodás vagy az Isten akaratába való belényugvás erényeiről beszélt. Egy ízben pedig, amikor arra intette az egybegyűlteket szívre ható hangon, hogy éljenek békességben egymással és bocsássák meg felebarátaiknak, amit azok ellenük vétettek, nagy kék szeme könnybe lábadt, s komolyan, szinte esengve nézett előbb az egyikre, majd a másikra két, vele szemközt ülő asszony közül, még kissé előre is dőlt álltában, s apró kezét olyan mozdulattal emelte a levegőbe, mintha érintésével is kérlelni akarná a haragosokat, béküljenek meg egymással. Azután a mennyek országáról kezdett beszélni, s az örök boldogságról, amely ott vár majd az igazakra: átszellemült orcával, ragyogó szemmel beszélt, s ahogy hallgattam, egy mesebeli tündérkert képe bontakozott ki elmémben, hol egyazon fán, egyazon évszakban virág és gyümölcs fakad, a bárány a farkas mellé hever a gyepen, s állat és ember egyaránt békességben és szeretetben él egymással. E beszédek hallatán az egybegyűltek közül sokan ködös szemmel, szelíden mosolyogtak maguk elé, de láttam, hogy a szabónénak, aki továbbra is ott állt az emelvény mellett, megvetően megrándul a szája, s jelentős pillantást vált néhány másik asszonnyal.

Amikor emez apró termetű asszony is befejezte a beszédet, várakozásteljes zúgás és susmorgás támadt szerte a helyiségben, mivel most az a magas termetű, szokatlan viseletű férfi készült szólni az összegyűltekhez, akit már korábban is asszonyok egész koszorúja fogott körül, s aki, mint az öltözékéből is kitűnt, valahonnét külországból tért vissza nemrégiben, nem emlékszem, honnét, de annyi bizonyos, hogy olyan országból, hol az igaz hitnek gazdag és befolyásos pártfogói akadtak, s hívei nem kényszerülnek elrejtőzni a világ szeme elől, hanem hitüket nyilvánosan is bátran megvallhatták. E jelentős férfiú könnyedén szökkent föl a láda-emelvényre, mintha nem is papi személy, hanem bajvívásban s egyéb testgyakorlásban jártas bajnok volna, s öblös, mély hangja szinte megreszkettette a gyönge építésű házacska falait. Azon kezdte, mi mindent látott a világban jártában-keltében, s hogy mennyire eluralkodott a gonoszság mindenfelé. A népek mindenütt belémerülnek a testi örömökbe, mondotta zengő hangon, dőzsölnek és undok paráznaságban fetrengenek. „S tinálatok vajon másképpen van-e mindez?”, förmedt rá váratlanul a jelenlévőkre, s ábrázatának vonásai, melyek még az imént, amikor az emberi s különösképpen az asszonyi esendőségen tréfálkozott, durva mosolyra húzódtak, most megkeményedtek, mintha érccé avagy jéggé váltak volna, s világító, kék szemének pillantását valósággal beléfúrta hallgatósága lelkébe.

Mindenki a boldogságra törekszik, folytatta azután, de hogy mi légyen az, ami az életet boldoggá teszi, arról kevesen gondolkodnak. „Nosza szemléld el az egész világi nemzetet, találsz mindenütt elég siralomra való okot… Ezt a nyughatatlanság, amazt a munka gyötri. Ez azt bánja, hogy gyermekei vannak, amaz, hogy elvesztette, siratja… Nem látod-é, minémű életet engedett nékünk a természet, mely az embereknek legelsőbben is sírást akart adni? Ezzel kezdjük életünket, ezzel folytatjuk, ezzel is végezzük…”

Ám mennél nagyobb a kín, annál nagyobb a dicsőség!, kiáltotta zengő hangon. Rossz katona az, aki vezérét sírva kíséri a táborba! Az a nagy szívű, aki magát az Isten akaratának alája vetette, ellenben alávaló és elfajzott elméjű az, aki nem magában, hanem Istenben keres hibát… „De talán tiköztetek is akadnak efféle elfajzott elméjűek?”, förmedt megint csak a jelenlévőkre, lélekbe látó, kék szemét hol annak, hol ennek a hallgatójának szemébe fúrva, s úgy láttam, nem magam voltam egyedül, aki tekintetére összerezzentem. Azután arról beszélt, hogy miként jelzi a világ megromlása számunkra napnál világosabban az idők végezetének elközeledtét. Szólt az égi jelekről, amelyekből bizonyosan kiolvashatjuk, hogy közel van a vég: egy németországi városban véreső esett, Spanyolföldön egy asszony kétfejű gyermeket szült, Itáliában pedig két napot láttak az égen. Arra intette hallgatóit, készüljenek föl a csapásokra, melyekkel Isten megedzi majd lelküket, hogy méltóvá tegye az örök életre. Az egybegyűltek sápadtan, tátott szájjal hallgatták, s olykor egy-egy asszony még föl is zokogott rémületében és megindultságában.

A szónok, ki e férfiú után következett, mintha csak torzképe lett volna az előzőnek: csak nagy üggyel-bajjal, két botra támaszkodva bírt fölvergődni az emelvényre, mivel jobb lába térdből hiányzott, s ha a jobb kezében szorongatott botot a beszéd hevében magáról megfeledkezve időről időre fenyegetően megrázta hallgatósága felé, megingott, és csak nagy nehezen sikerült visszanyernie egyensúlyát. Ő is a hatalmasok és gazdagok vétkeit ostorozta mérges, civódó hanghordozással, miközben alacsony homlokú, tömpe orrú ábrázata eltorzult az indulattól, s szájából nyál freccsent. Nem hallgathatja el azt sem, kiabálta rekedt, haragtól elfulladó hangon, hogy a gőg, cifrálkodás s fölfuvalkodottság még az igazak gyülekezetébe is beférkőzött, és sorolni kezdte, mi minden kivetnivalót talált e gyülekezet tagjainak öltözködésében és viselkedésében. Kiváltképpen a különféle formájú fejfedők voltak szálka a szemében, mondván, Isten azért teremtett hajat a fejünkre, hogy az védelmezze az időjárás viszontagságai ellen, nem pedig holmi posztóból, vászonból vagy éppenséggel bársonyból varrott hiábavalóságok. A fejfedők dolgára újra meg újra visszatért, de sehogyan sem bírt megbékélni bizonyos újmódi, cifra tányérokkal sem, amelyeket nemrégiben látott valamelyik asszony konyhájában. A hallgatóság cinkos összenézésekkel és türelmetlen sóhajtozással adta jelét elégedetlenségének, s azt hiszem, mindnyájan föllélegeztünk, amikor e szerencsétlen végre levánszorgott az emelvényről.

Az egybegyűltek most ismét lázas fészkelődésbe és mozgolódásba kezdtek, s szemük még izgatottabban csillogott, mint az imént, amikor a külső országokat megjárt férfiú készült szólani. Rövidesen láttam, hogy most ama bizonyos tizennégy-tizenöt esztendős forma, lenhajú leánykát, akit nem sokkal érkezésem után kísértek be a helyiségbe, vezetgeti óvatosan két kísérője az emelvény felé, melyre valaki egy további, kisebbfajta ládát helyezett, gondolom, azért, hogy a leányka leülhessen s megpihenhessen rajta, ha gyönge lábának inai megroskadnának a hosszadalmas állásban. A leányka azonban nem ült le a ládára, hanem csak időről időre futólag megtámaszkodott egyik kezével, miközben beszélt. Ő sem nézett a hallgatóságra, akárcsak a szabó, csakhogy ő folyvást fölfelé, a mennyezet felé forgatta nagy, kék szemeit, úgyannyira, hogy olykor már csak a szeme fehére látszott, s már-már attól tartottunk, mindjárt ájultan esik össze.

– Látást láttam… – kezdte magas és vékony, csilingelő hangon, mintha üvegből való csengettyűket zengettek volna, majd vagy egy fertályórán keresztül beszélt mindenféléket víztükörre alászálló angyalokról, juhnyáj közé rontó, koronás farkasokról, a szentélyben összetekeredve szunnyadó, szárnyas kígyókról és az égből négyszegletű kendőn állva aláereszkedő bárányról. Megvallom, bár szavai olykor megborzongattak különös szépségükkel, én semmiféle értelmet nem bírtam fölfedezni bennük, de a többiek egymással váltott, jelentős pillantásaiból és föl-fölcsukló zokogásukból arra következtettem, hogy ők értik, miről beszél a leányka. Végezetül a leányka hangja már-már sikoltássá erősödött, szavai egymásba torlódtak, szeme bogara újra meg újra eltűnt ernyedten aláereszkedő szemhéja alatt, majd a térde is megcsuklott, s ha két kísérője, kik alighanem már az első jelekről fölismerték a veszedelem közeledtét, oda nem ugrik hozzá a kellő pillanatban s el nem kapja, eszméletlenül roskadt volna össze az emelvényen.

Az egybegyűltek még elénekeltek egynehány különös szépségű, előttem ismeretlen zsoltárt, majd a szabó kettesével kieregetett bennünket a hátulsó ajtón, a lelkünkre kötve, hogy a magunkkal hozott lámpást ne gyújtsuk meg mindaddig, amíg valamely népesebb utcába nem érünk, nehogy e szokatlan világossággal házára tereljük az őrség figyelmét. Hazafelé igyekezve a sötét patakparton, megkíséreltem Margitnak ezt-azt elmondani mindabból, ami e furcsa gyülekezet tagjainak, a szabónak és feleségének, a prófétáló leánykának s a többinek láttán megfordult a fejemben, de ő csak dacosan összeharapta a száját, s mindössze annyit felelt, hogy ezek mind igen bölcs és szent emberek, ki-ki a maga módján, ő pedig sem nem eléggé bölcs, sem nem eléggé tiszta szívű ahhoz, hogy helyesen ítélje meg őket. Így hát nem is hoztam szóba többet Margit előtt Istennek e különös gyermekeit, jóllehet még jó ideig hűségesen szolgált nálam, s ott is lehelte ki szegény a lelkét a mi házunk fedele alatt egynehány esztendőkkel későbben, én pedig keservesen megsirattam.

Teltek az évek, szám szerint eltelt már egy tucat s még három azóta, hogy Ödenburgba megérkeztünk, de az én életemben futásuk oly kevés változást hozott, hogy olybá tűnt föl előttem, mintha egy és ugyanazon esztendőnek változatlan ismétlődései lettek volna. Hasztalan kutatok emlékezetemben útjelzők és fogódzók, egynehány jelentősebb esemény után, amelyek, mint folyóvízből egy-egy testesebb szikla, kiütköznének e színtelen, egybefüggő áradatból. Íme, mégis egynehány emlékezetesebb esemény ezen időszakból:

Az 1606-os esztendőben hatalmas tűz tört ki a Balfi utcában Krisztus mennybemenetelének ünnepe előtt, este öt óra körül. A tűz az egész utcában végigpusztított, egészen addig a házig, amely a kis utcácska mellett egyedül megmaradt.

Az 1608-as esztendőben Szent Mátyás napján olyan hatalmas hó esett, hogy néhány ember házát úgy elborította és befújta, hogy nem tudtak kijönni, hanem a szomszédoknak kellett a havat elhányni.

Az 1610-es esztendőben a francia királyt egy jezsuita késsel leszúrta. A gonosztevőt borzalmasan megkínozták és megölték, hamvait szétszórták a levegőben. Ugyanebben az esztendőben Ödenburgban szépen renoválták az ősi várostornyot, és a polgármester, a városbíró és valamennyi tanácsnok nevét elhelyezték a legfelső, aranyozott toronygombban.

Ugyanebben az esztendőben a disznók körme mind lehullott, szinte a térdükön kellett járniuk. A nyakfájás is nagyon elterjedt a nép között.

A rákövetkező esztendőben tűz ütött ki Wolf Artner úr házában a Szent György utcában, amit a cselédlánya okozott, hogy hozzájusson Artner úr pénzéhez. A szolgálólányt tettéért lefejezték és megégették. A tűz azonban a Szent György-templomig minden házat elemésztett. Azt is beszélték, hogy egy csuhás, aki állítólag a császár káplánja volt, néhány gonosz szellemet hordott magával egy üvegben Mátyás király ellen, és megkeresztelt egy kutyát és Mátyásnak hívta: mire ez a kutya kiszárad – aminek meg kellett volna történnie –, addig Mátyás királynak is ki kellett volna száradnia.

Továbbá hírét vettük, hogy Prágában Lipót főherceg 10 000 katonája betört a Klein Seittenre, és kifosztották ezt a városrészt.

Ugyanebben az esztendőben a megboldogult Nádasdy Ferenc özvegyét a nádor annak csejtei uradalmába bezáratta és elfalaztatta, mert több mint száz leánykát kegyetlenül, sok kínzás közepette megöletett.

Az 1614-es esztendőben az új naptár szerint Szent Vid-nap után egy nappal kellemetlen, csaknem csípős köd esett, mely az egész környéken elpusztította az elvetett gabonát, úgyhogy semmi sem maradt ott, csak üres kalászok.

Az 1616-os esztendőben igen hosszú, száraz nyár volt, sokan haltak meg vérhasban, továbbá két tűzeset is keletkezett. A tó vize embermagasságig leapadt, igen kicsi lett. Ugyanebben az esztendőben vettük hírét, hogy a velenceiek Ferdinánd grazi herceg tartományát elpusztították, a lakosságot elkergették, a gyermekeket a tengerbe hajították.

Az 1617-es esztendő az egerek éve volt, mivel megszámlálhatatlanul sok egeret lehetett látni a szőlőkben és a szántóföldeken. Ugyanebben az esztendőben Bertalan-nap táján borzalmas nagy jégverés volt, a harkai és a balfi szőlőhegyen egészen a Spernstainerig mindent elvert. Aki eddig egy akót szokott szüretelni, annak alig két pinttel jutott, a bor azonban nagyon jó és erős volt.

A rákövetkező esztendőben a velenceiek megverték a spanyolok és a grazi herceg 13 000 emberét. Ugyanebben az esztendőben Pünkösd havában a környéken mindenfelé fekete, házatlan csigák lepték el a veteményeskerteket, s mind lerágták a káposztát. Cserebogár is igen sok volt ebben az esztendőben.

 

Olykor az időjárás kisebb-nagyobb szeszélyei zavarták meg a hónapok és évszakok szabályos váltakozását: egyszer három aszályos nyár követte egymást egy sorban, másszor három egymást követő télen szemernyi hó sem hullott, hogy azután a következő évben valósággal betemessen bennünket. De ha mindezeket nem számítom, úgy tetszik, más változások nem estek az ezután következő esztendőkben, nem számítva azokat, amelyeket az idő majdhogynem észrevétlen munkálkodása idéz elő az eleveneken, s bizonyos mértékig még a holt tárgyakon is. Apámon e munkálkodás nyomait jobban észrevettem, mint ennenmagamon: egyenes tartását megőrizte ugyan, s haja sem ritkult meg föltűnően, de szeme alja meggyűrődött, szemhéja pedig megduzzadva, elnehezedve ereszkedett alá a szemére, s ettől a tekintete gyíkéra vagy más hidegvérű állatéra emlékeztetett. Álla alatt is megereszkedett a bőr, olyanféle bőrlebernyeget alkotva, aminőt némelyik madár visel a nyakán, karján és lába szárán pedig hol itt, hol ott pattant meg egy-egy kisebb ér, terjedelmes foltban szilvaszínre színezve a bőrt. Reggelente, amikor szokása volt az időnek ezen alattomos kártevéseit önmagán számba venni, nekem is gyakran megmutogatta ezeket az elszíneződéseket, s közben olyan panaszosan és riadtan nézett reám, mint a kisgyermek, aki játék közben megsebezte magát. Mind gyakrabban hallottam tőle, hogy lelkében már fölkészült a halálra, s rövidesen kénytelen lesz engem sorsomra hagyni e kegyetlen világban, valahányszor azonban valamely újabb jelét tapasztalta magán a múló idő munkájának, mely minden perccel közelebb visz az elkerülhetetlen véghez, sötét komorságba hajló ingerültség vett erőt rajta, mintha mindazon változás, amelyet az idő múlása okoz, valamely őt ért méltatlan sérelem volna, s nem minden eleven lény közös sorsa. Nemegyszer úgy tűnt föl előttem, mintha a szíve mélyén engem okolna ezért is, ahogyan a kicsiny gyermekek szokták anyjukat minden őket ért bántásért, amely a világ dolgai, a fúvó szél vagy az asztal sarka részéről éri őket. Emlékszem, egyszer megvágta az ujját, talán mert a pénzes ládika beragadt zárját igyekezett késpengével fölfeszegetni, és mint a megszeppent gyermek meredt rémülten a padlóra hulló, sötét vércseppekre, majd durván, szinte magából kikelve förmedt reám, mert úgy találta, nem eléggé gyorsan tértem vissza a másik szobából, ahová az ilyen esetekre készenlétben tartott tépésért átszaladtam. Azt akarod, hogy elvérezzek itt a szemed láttára?, sziszegte gyűlölködve a foga között, de azért gyermeki gyámoltalansággal tartotta oda nekem sebesült mutatóujját, hogy elszorítsam az amúgy jelentéktelen vérzést.

Ennenmagamon, mondom, kevésbé vettem észre az idő munkálkodásának nyomait, jóllehet talán már nem is bántam volna, ha testemen s orcámon eltéveszthetetlenül rajta hagyja bélyegét, ha egyszersmind háborgó lelkemet is lecsöndesíti s megbékíti a közelgő vénség gondolatával, amely, legalábbis azt hittem akkor, a mindenféle hívságos kívánságoknak és reménykedésnek is végét veti. Olykor úgy tetszett, mintha máris rátaláltam volna eme belső békességre, és közömbös lenne már előttem minden, ami után korábban kívánkoztam, csakhogy e békesség mindannyiszor csalárdnak, egynehány napokig tartó szélcsöndnek bizonyult, s csak arra volt jó, hogy utána még nagyobb erővel kezdjenek lelkemben tombolni a rendetlen indulatok. Ha mosdás vagy öltözés közben végigtekintettem testemen, s azt éppoly tetszetősnek s virulónak találtam, mint leánykoromban, s ha elgondoltam, hogy mindez úgy megy veszendőbe, mint egy vászon, amely a láda mélyén sárgul és foszladozik, mindenkitől elfeledve, már-már azt kívántam, legyen nyilvánvalóvá bűnös életem a világ előtt, vessenek máglyára, s legyen inkább egynehány óra alatt por s hamu belőlem, hogysem így fonnyadozzak ezen élőhalott állapotomban, tehetetlenül várva, míg a múló idő a lángoknál lassabban s látszatra irgalmasabban, de igazából éppolyan könyörtelenül végez velem.

Apám azonban, jóllehet ő maga érzésem szerint nem sok örömét lelte bennem, féltékenyen őrködött felettem, és kíméletlenül megtorolta nem is valóságos ballépéseimet, hiszen effélékre alkalmam sem adódott, hanem még azt is, ha magaviseletemből, beszédemből vagy akár csak a pillantásomból is efféle szándékot vélt kiolvasni. Ha észrevette, hogy vendégségben egyik vagy másik ifjabb férfival nagyobb kedvvel beszélgetek, mint másokkal, vagy hogy az utcán jártunkban-keltünkben futó pillantást váltottam valakivel, orcája valósággal jéggé dermedt a haragtól. Ilyenkor nem nézett reám, hanem szemöldökét összevonva maga elé meredt, s közben olyan erővel ragadta meg s tartotta szorításában a karomat, mintha ő a város darabontja, én pedig tettén rajtacsípett tolvajnő lennék, s úgy vonszolt némán hazafelé. Amint hazaértünk, vallatni kezdett, hogy mióta tart már ez a dolog, hol szoktunk összejönni, s más efféle kérdésekkel gyötört, én pedig, hiába tudtam, hogy teljességgel vétlen vagyok abban, amivel gyanúsít, lassanként kezdtem magam is mindinkább bűnösnek tekinteni magamat, s ez, gondolom, meg is látszott rajtam, mert apám, azt hiszem, egyetlenegyszer sem hitte el nekem, hogy igazat beszélek. Amikor belefáradt a faggatásomba, csak legyintett egyet keserűen és lemondóan, mint aki belátta, hogy az én megátalkodottságommal szemben minden szó hiábavaló, de az is megesett, hogy megütött: néha csak egyszer, másszor többször is egymás után. Ilyenkor én tenyeremet a szájamra szorítottam, nehogy jajgatásomra a szolgáló kamrájából elősiessen.

Egy alkalomra emlékszem, amikor nem érte be vele, hogy egyszer vagy kétszer arcul üssön, hanem nagyon megvert, úgy, hogy hetekig viseltem a nyomát. Ez a dolog az 1617-es esztendőben, ama lövészverseny után történt, amelyet a városi lőtéren rendeztek meg, s amelynek első díja emlékezetem szerint egy ökör volt. A város apraja-nagyja kicsődült a lőtér melletti rétre, ahol hosszú asztalokat, melléjük pedig lócákat állítottak föl, és sátrakban bort mértek. Nem messze onnét, a Vörös Ökör fogadóban, ahol a városba érkező marhatőzsérek szoktak megszállni, tánc is volt, s amikor apám egy időre átült a polgármester asztalához, ahol az öreg doktorral s még másokkal együtt, azt hiszem, az ispotály dolgairól tárgyaltak, a városi jegyző, mulatságos beszédű, még eléggé fiatal ember, ki még korábban odatelepedett a mi asztalunkhoz, rávett, hogy menjünk által a Vörös Ökörbe, ott nézzük egy darabig a táncolókat, s esetleg forduljunk mi is egyet azalatt, amíg apám a polgármesterékkel beszélget. Nem hiszem, hogy egy fél óránál tovább oda lettünk volna: amikor kihevülve s a sok összevissza forgástól kissé szédelegve visszatértem a táncból, s apámat továbbra sem leltem ott az asztalunknál, azt hittem, még mindig a polgármesterrel beszélget, s egészen nyugodtan letelepedtem a lócára, hogy megvárjam. Nem emlékszem, meddig várhattam ott rá, csak arra, hogy egy idő után nyugtalankodni kezdtem, s föl-fölálltam a helyemről, sőt még a lócára is fölkapaszkodtam, és körülpillantottam, nem ült-e át valamelyik szomszédos asztalhoz, de nem láttam sehol.

Már azon voltam, hogy otthagyom az asztalunkat én is, hogy a keresésére induljak, midőn egyszer csak megláttam őt a lőtér körül tolongó tömegből kiválni és az asztalunk felé sietni. Ábrázata kiveresedett s fénylett a verejtéktől, mintha ő is táncolt volna, ősz haja csapzottan hullott a homlokába, s a tekintete akár a tébolyulté. Amikor meglátott ott az asztalnál ülni, a döbbenettől kissé hátrahőkölt, majd rettentő pillantást vetett rám. „Hol voltál?”, sziszegte, majd a választ meg sem várva, megragadta a karomat, és elkezdett vonszolni hazafelé. Amint hazaértünk, belökött a belső szobába, s egyetlen szó nélkül ütni kezdett, előbb csak kézzel, azután szíjjal is, mintha abba sem bírná hagyni, miközben magából kikelt ábrázattal, mintha önkívületben, azt ismételgette: „Nem bírom tovább! Nem bírom tovább!”

Későbben elmondta, hogy amikor a polgármesterékkel való beszélgetésből visszatérve nem lelt ott az asztalnál, mindjárt arra gondolt: kihasználtam az alkalmat, és megszöktem tőle. Midőn már vagy egy fertály órája hiába keresett, s még mindig nem lelt semerre, többé nem is kételkedett benne, hogy már régen egy Bécs felé vagy ki tudja, merre tartó kocsiban ülök, és ő soha többé nem fog látni. Hogy bosszúból ütött-e a kiállott szenvedésért, vagy mert ő is úgy érezte, jobb lenne, ha már vége lenne ennek a sok hiábavaló gyötrődésnek, nem tudom máig sem, de annyi bizonyos, kevés híja volt akkor, hogy ott nem maradtam holtan a keze között. Egyszer csak egy erősebb ütéstől végigestem a padlón, s ott is maradtam, bár ami azt illeti, föl tudtam volna éppen kelni, ha nagyon akarok. Igaz, elkábultam egy kevéssé, mert halántékomat estemben belévertem a szekrény alsó peremébe, de inkább fekve maradtam, mert azt reméltem, ezen gyámoltalan állapotomban könnyebben megesik a szíve rajtam, s nem üt tovább, hanem inkább megijed, hogy kárt tett bennem, s megbánja, amit velem tett. Ebben azonban tévedtem: apám, igaz, csakugyan fölhagyott a veréssel, amikor ott látott heverni a padlón, de nem hajolt fölébem aggodalmasan, se más jelét nem adta a megbánásnak, hanem csak félretolt a lábával az útjából, s otthagyott magamra. Néhány héten keresztül aztán jóformán nem is szólt hozzám.

Ez alkalommal, legalábbis ami az én szándékaimat illeti, alaptalan volt apám gyanakvása, máskor azonban, ha ritkán is, de megesett, hogy némely szó vagy tekintet, amely apám gyanúját fölgerjesztette, énbennem is édes fölindulást okozott s ha már a való világban nem lehetett semmi folytatása, legalább elmémben színezgettem tovább, miképpen fordulhatott volna a dolog, ha apám nem őrködik oly féltékenyen felettem. Apám, bár az évek folyamán mind ritkábban bánt úgy velem, mintha felesége és nem leánya volnék, olyankor, amikor valami alkalom fölkorbácsolta benne a féltékeny indulatot, éjszaka mindig közeledett hozzám, némán és csak a legszükségesebb mozdulatokkal, ahogyan szokott, s én is úgy fogadtam, ahogyan mindig is tettem, arcomat elfordítva és alvást színlelve. Egy ízben azonban, tulajdon képzelgéseimtől fölzaklatva, s talán egy percig azt remélve, ő ad majd hús-vér testet a fantomnak, kit ezen ébren való álmaimban ölelni szoktam, apám felé fordultam, átkulcsoltam a nyakát és testemmel az övéhez tapadtam. Apám e mozdulatomra valósággal kővé dermedt, majd vadul eltaszított magától, s elhúzódott előlem az ágy távolabbi végébe. Ettől fogva hosszú ideig nem ért hozzám egyetlen ujjal sem.

 

Valahányszor a szokottnál is hevesebben tört reám a szabadulás vágya, újra kérlelni kezdtem apámat, költözzünk el valahová, ahol senki nem ismer bennünket. Vagy ha semmi áron nem akar máshová költözködni innen, hát engedjen, hadd menjek el legalább én egymagamban, s juttasson nekem időről időre valami szerény összeget, mindössze annyit, hogy éhen ne haljak. Nem bánom, akármilyen szegénységben kell is éljek, bizonygattam, csak hadd menjek el innét valahová, ahol nem ismernek, s ahol ismét az lehetek, aki vagyok. Láttam apámon, hogy nem hisz nekem, s kívánságomat puszta szeszélynek tartja. „Miért, hát ki vagy te?”, mordult rám egyik ilyen alkalommal, s azt hiszem, csakugyan nem is fordult meg a fejében soha, hogy én önmagamban valaki más is lennék, azonfölül, ami az ő számára vagyok: kevéske örömnek és tenger gyötrelemnek a forrása.

Mindazonáltal megesett az is, hogy ő maga hozta szóba az elköltözésünk dolgát, gondolom, olyankor, amikor mégiscsak zaklatni kezdte a lelkiismerete énmiattam, az én színlelésben és hiábavalóságban elmúló életem miatt, s azt szerette volna, ha én oldozom föl, mert amit tett, félig-meddig azért talán ő maga is bűnnek érezte. Ne gondoljam, kezdte ilyenkor, hogy ő semmi áron ne akarna elköltözni Ödenburgból. A város amúgy sem a régi már, s kiváltképp azóta, hogy nem messze tőlünk megnyílott a második patika, a Fehér Angyal, mely neki sok jó vevőjét elcsábította, maga is gyakran gondol rá, hogy jó lenne olyan helyet keresni, ahol nem kell megvédelmeznie magát semmiféle tisztességtelen vetélytársak praktikái ellen. Most már csak addig legyek türelemmel, ameddig – és itt mindig valami fontos ügye következett, mindig másik, amely miatt még kis ideig a városban kell időznie –, és azután minden úgy lesz, ahogyan én kívánom… „De ha nagyon akarsz, elmehetsz már most is! Én nem tartóztatlak!”, vetette oda végezetül foghegyről, és gyors, kutató pillantást vetett az arcomba, hogyan fogadom ezt az ajánlatát. Arról azonban, hogy hová menjek és miből éljek ott, soha egyetlen szót sem ejtett ilyenkor, s ha én magam hoztam szóba, űzött és gyűlölködő tekintetet vetett rám, mint mindig, ha úgy érezte, sarokba szorítottam. Majd fölfortyant, önzéssel vádolt, s azzal, hogy koldusbotra akarom őt juttatni csak azért, hogy valami esztelen szeszélyemet kielégítsem. Ugyan, miért lett hirtelen ilyen sürgős nekem, hogy elhagyjam az ő házát?, kérdezte megvető hangon, miközben szúrós, gyanakvó pillantást vetett rám. Én pedig megrettenve visszakoztam, s gyáván erősködni kezdtem, hogy nincsen senkim, és nem is akarok elmenni sehová.

Másszor azután, ha valami bűnömet hánytorgatta, s azt találta mondani, hogy kolonc vagyok a nyakán, nemegyszer azzal vágtam vissza, hogy hát hiszen ő akarja ezt a koloncot cipelni mindenáron, s a fejére olvastam, hányszor könyörögtem már, hogy eresszen el, de ő sose hagyott elmenni. Ilyenkor csak nézett rám felhős, megbántott arccal, mintha nem is értené, miről beszélek.

– Nem értelek én téged, Orsolya! – mondotta csakugyan, s úgy simított végig tenyerével a halántékán, mintha így akarná lecsillapítani háborgó elméjét, amely mindhiába próbál az én érthetetlen viselkedésemen eligazodni. – Hányszor fölajánlottam már, hogy elmehetsz, ha akarsz, de te végül mindig mégiscsak maradni akartál…

De megesett az is, hogy ő maga is megsokallta már a dolgot, s úgy tetszett, komolyan fontolóra veszi: hozzásegít, hogy elhagyjam a házát, és másutt új életet kezdjek. Én pedig elgondoltam ilyenkor, mihez is fogok egymagamban idegenben, ha csakugyan komolyra fordul a dolog, és ahelyett, hogy tovább ostromoltam volna, csak tessék-lássék ragaszkodtam eredeti szándékomhoz, és valami jelentéktelen ellenvetésre egészen föl is hagytam a könyörgéssel, mintha apám valami valóban súlyos, új érvet hozott volna föl távozásom ellen, s az késztetett volna szándékom megmásítására.

Akadtak napok, olykor még hetek is, amikor apámnak egy-egy kedvesebb szava vagy más egyéb, ama régi, boldogabb időket idéző csekélység jóvoltából hirtelen mintha gonosz varázslat múlt volna le rólunk. Mintha egyszerre világosság gyúlt volna mindkettőnk elméjében, s egyszerre átláttuk volna, hogy senkink sincs e világon egymáson kívül, s fölbuzgott bennünk a jóakarat s a gyöngéd szeretet egymás iránt. Akkor egy darabig szelídségben és derült nyugalomban éltünk egymás mellett, mígnem egy rossz szótól vagy olykor csak egy pillantástól is hirtelen megint összezavarodott minden, s rövidesen újból ugyanúgy gyötörtük egymást, mint annakelőtte.

Nem emlékszem már, melyik esztendőben történt, de azt hiszem, annak az évnek az őszén, amelynek nyarán csupasz, fekete csigák lepték el a káposztáskerteket, hogy apám súlyos betegségbe esett. Valami útján kinn érte az eső, mely becsorgott a rossz kocsitető nyílásán, s igen meghűtötte magát. Hetekig feküdt magas lázban, s az öreg doktor nem is titkolta előlem, hogy élete is veszedelemben forog. Napokon keresztül ültem az ágya mellett, s törölgettem vizes ruhával orcáját, melyet úgy megapasztott a láz, hogy egyszerre látszott kicsiny fiúcskának és százesztendős öregembernek, s azon töprengtem, ha csakugyan itt hagy magamra, mi lesz énbelőlem őnélküle. A szabadulás, melyre korábban annyira sóvárogtam, most csöppet sem tetszett kívánatosnak előttem, hanem már a puszta gondolatától is megdermesztett a rémület. És volt úgy is, hogy egyáltalán nem gondoltam önnönmagamra és eljövendő sorsomra, hanem csak néztem apám megapadt orcáját, ahogyan magatudatlan nyugodott a párnán, és sajgó szánalom szorította össze a szívemet.

Apám idővel mégiscsak magára eszmélt a hagymáz önkívületéből, testének hévsége lassanként csillapodni kezdett, de testi ereje csak lassacskán, fokonként tért vissza. Sokáig még oly gyönge s tehetetlen volt, mint a csecsemő gyermek, s énnekem is olyanféleképpen kellett gondoskodnom róla, miként az anyák szoktak újszülött kisdedükről. Jóllehet későbben, amikor már kissé erőre kapott, gyakran volt nyűgös, szeszélyes és rosszkedvű, mint afféle lábadozó nagybeteg, s nemegyszer szidott figyelmetlennek, ügyetlennek, sőt olykor még azzal is megvádolt, hogy inkább késleltetni, mint siettetni szeretném gyógyulását, ezekben a legelső időkben, amikor még csak feküdt magatehetetlen, s tűrte, hogy én etessem, mosdassam, föltámogassam ülő helyzetbe vagy visszafektessem a párnára, gyakran hálálkodott alázatos hangon jóságomért, olyan szégyenkező s bűnbánó orcával, mint valami öreg koldus, kinek az ember egy-két garast vetett tányérjába a templom lépcsején. Gyakorta odahúzta kezemet az ajkához, csókolgatta, s közben reszketeg hangon a bocsánatomat kérte, amiért rossz volt hozzám, és boldogtalanná tett.

Már lábadozófélben volt, de még igen gyönge, amikor egy ízben elmondta nekem egyik álmát, csodálkozó hangon, mivel, mint mondotta, már jó ideje nem esett meg vele, hogy álmodott volna valamit. Álmában, így beszélte, ott volt ugyanabban a szobában, ahol ébren is feküdt, csakhogy fenn járkált már, s valamit igen keresett, talán a diófa asztalka fiókjának a kulcsát, de nem találta sehol sem. Egyszerre csak szárnycsattogásra lett figyelmes, s ahogy fölnézett, nagy, fehér madarat látott oda-vissza repdesni az ablak s az átelleni fal közt, majd megülni az ajtó kiugró szemöldökfáján. Különös teremtmény volt ez a madár, mondotta apám, mert a teste madártest volt ugyan, de az ábrázata emberi ábrázat, sőt, éppenséggel mintha az én kicsiny leányka korombéli ábrázatomat viselte volna. Hogyan juthatott be a csukott ablakon keresztül, töprengett apám, s elindult a madár felé, mert szerette volna közelebbről is szemügyre venni, de az riadtan rebbent föl a szemöldökfáról, s nekirepült egyenesen az ablaktáblának, majd kétségbeesetten repdesett ide-oda a szobában, s hol a szekrénybe, hol a falba verte bele magát röptében. Talán a fejét is beverhette, mert egyszer csak félig aléltan alázuhant az asztalra, s ott csapdosott nagy fehér szárnyaival, fölborítván ezzel a gyertyatartót, benne az égő gyertyával, amitől kis híján kigyulladt a szőnyeg… Nagy nehezen mégiscsak szárnyra kapott, s visszaröpült előbbi helyére, a szemöldökfára. Ott gubbaszkodott azután megperzselt, borzolt tollal, s alighanem még a lábát is megsérthette esztelen repdesésében, mert keskeny vércsík szivárgott belőle az ajtó fájára. Milyen különös madár, álmélkodott álmában apám, talán az emberi beszédet is érti, s arra gondolt, eléhozza a kamrából a kalickát, amelyikben a gerlét tartottuk kisleány koromban, s ha majd a madár belefáradt a hasztalan repdesésbe, megfogja, beleteszi a kalickába, enni-inni ad neki, ápolgatja… Közelebb ment hozzá, s óvatosan fölnyúlt érte: a madár engedte magát megfogni, talán mert nem bírt már röpülni többé, s ő ott érezte tenyerében az állat szívének szapora dobogását. Ekkor vette csak észre, hogy odakinn az ablak túloldalán egy másik madár köröz egyfolytában, s neki-nekirepül kívülről a csukott ablaknak. A másik madár pedig, az, amelyiket a tenyerében tartott, olyan szomorú arccal nézett reá, hogy neki belesajdult a szíve.

– Megérintettem ajkammal a homlokát – folytatta töprengve apám –, „Eredj, várnak rád odakinn!”, mondtam neki, azzal a szabad kezemmel kitártam az ablakot. A madár úgy nézett rám, mintha meg akarná köszönni, aztán kihussant az ablakon, oda ahhoz a másikhoz, s elrepültek ketten valahová messze… Én meg ott maradtam magamra… – tette még hozzá szomorkásan apám, és nem nézett reám, hanem valahová a semmibe meredt ködös szemmel. Én pedig lehajtottam a fejemet, és egy szóval sem válaszoltam neki.

 

Attól fogva, hogy apám fölépült betegségéből, megint úgy folyt tovább az élet, mint annak előtte, s úgy tetszett, mintha nem is akarna soha többé megváltozni semmilyen tekintetben, hacsak abban nem, hogy egy idő után még inkább magamra maradtam. Úgy tíz esztendeje lehettünk már Ödenburgban, amikor meghalt a hűséges Márta is, kinek jelenlétéhez ennyi idő alatt, megvallom, erősen hozzászoktam, már-már meg is szerettem. Hogy ő hogyan érzett irántam, nem tudhatom, de emlékszem, gyakran elkaptam egy-egy fürkésző, éles, már-már rémült pillantását, amelyet olyankor vetett rám, amikor hite szerint valahol másutt járt az eszem, és nem ügyeltem reá. Gondolom, sejdíthette, hogy valamit titkolok előle, s nyilván ingerelte, némileg talán meg is ijesztette, hogy ő ezt a titkomat sehogyan sem bírja kipuhatolni. Néha, ha beállított hozzám valamilyen fontos hírrel, s nagy lelkendezve elsuttogta mindazt, amit megtudott, utána úgy nézett reám, mint a megbántott gyermek, kinek nagylelkűségét társa nem viszonozza: „Lásd, én megint hoztam neked valami becsest, s te nem adsz érte semmit?”, ezt olvastam ki ilyenkor a szeméből.

Egyszer csak elmaradt a háztól, s bár megvallom, egy darabig nemigen törtem rajta a fejem, hová lehetett, idő múltával mégiscsak hiányozni kezdett. Kérdezősködni kezdtem felőle a szép jegyzőnénél s másoknál is, de nem tudtak róla ők sem semmit, mivel ahogy én sem, ők sem szokták soha a szállásán fölkeresni. Végezetül a szolgálóleányunk hozta a hírt, már nem a hallgatag Margit, hanem egy másik, ki a pápista mészárosnénak, Márta barátném nénjének a szolgálójától hallotta, hogy betegeskedik, sőt hogy már a végét járja. E hír a vártnál jobban megindított, s elhatároztam, hogy fölkeresem szegényt nénjénél, a mészárosnénál, ahol lakott. Amikor az ajtót nyitó szolgálóleánynak megmondtam, kihez jöttem, megvetően elbiggyesztette a száját, de azután, hogy jobban szemügyre vett, eléggé tisztelettudó képpel mutatta meg a járást a konyha felé, ahol a nagy, kövér, piros képű mészárosné, ki annyira különbözött a húgától, amennyire testvérek csak különbözhetnek, meghökkent ugyan a láttomra, de azután mord és ellenséges ábrázattal mégiscsak mormogott valami üdvözlésfélét, foga közt szűrve a szót, majd fejével az ajtó felé intett, amely mögött szegény barátném feküdt betegágyán.

A szűk kis kamrában, ahová csak egy szellőzőnyíláson át hatolt a világosság, korábban alighanem a kenyérsütéshez való lisztet tarthatták, mert még most is ott állott egy félig teli zsák s sütőlapát a sarokban a falnak támasztva. Szerencsétlen barátném ott feküdt az innenső falnál egy ócska derékaljon. Jöttömre erőlködve fölemelte a fejét, s ámulva nézett reám – nyilván nem gondolta volna, hogy meglátogatom. Nagy kínnal megpróbált torkából néhány szót kipréselni üdvözlésemre, a kór azonban már a torkát is megtámadhatta, mert olyan halk és rekedt volt a hangja, hogy alig értettem, mit beszél. Szeméből azonban azt olvastam ki, hogy jövetelem zavarba hozza és megrémíti, talán mert szégyelli előttem szegényes vackát, s meglehet, még valami más okból is. Talán durva lelkű nénjétől is tartott, ki bizonyára őrajta torolta volna meg, ha én szóvá teszem előtte e méltatlan körülményeket, melyek közt a beteget találtam, énelőttem mégis úgy tűnt föl, mintha mégis inkább éntőlem rettegne, s arra gondoltam, lehet, hogy mindig is félt tőlem, mert nem bírt kiigazodni rajtam, s talán ezért figyelt mindig olyan éber, kutató szemmel?

Ott ültem hát egy darabig szegény barátném mellett, s beszéltem neki ezt-azt a városban történtekről, de nem tudom, elhatolt-e mindezekből bár egy szó is az értelméig, mert válaszolni nem bírt már, csak nézett reám erőlködve, riadt, zavarodott pillantással. Én meg hirtelen arra gondoltam: mi lenne, ha ahelyett, hogy a Schueler-örökösök s a tanács közti per állásáról fecsegek neki, a füléhez hajolnék, s belesúgnám, ahogy ama bizonyos mesebeli király borbélya súgta belé a reá bízott titkot ama kicsiny gödörbe, melyet éppen e célból vájt magának a nád közt: „Mivel egyebet már nem adhatok neked e földi világon, te szegény, íme, halljad a titkot, amelyet megtudni oly igen sóvárogtál: kit uramnak hittél, az énnekem apám s egyszersmind uram is: én neki leánya s egyszersmind felesége vagyok!” Elképzeltem, hogyan változnék el az arca, miként tágulna ki már-már elhomályosodó szeme a rémülettől és a borzalomtól, s arra gondoltam: akkor legalább létezne, még ha talán csak egynéhány napra vagy órára is, egy másik emberi lény a világon, aki tudja rólam, amit senki más, s annak gondol engem, aki igazában vagyok. De azután a gyávaság, a kímélet, vagy magam sem tudom, voltaképpen micsoda, mégiscsak visszatartott tőle, hogy megsúgjam neki a titkot, így azután anélkül múlt ki nem sokkal későbben ezen nyomorúsággal teljes földi világból, hogy megtudta volna, ki volt az valójában, akinek a társaságában oly sokat időzött tíz hosszú esztendőn keresztül.

 

Azután megint csak telt-múlt az idő, de úgy, mintha igazából megállott volna, s csak néha-néha, mint ki álmából rezzen föl valami váratlan, erős hangra, eszméltem rá alattomban bevégzett munkálkodásának látható jeleire. Egyszer csak észrevettem, hogy apám haja már jóformán egészen megőszült, s még a szemöldöke között is tüskés, ősz szálak meredeznek rendetlenül, de arra nem emlékezem, hogy korábban fölfigyeltem volna e folyvást szaporodó, ősz szálakra. Egy reggel pedig, amikor az ágy szélén ülve fésülködtem, s az ablakon beáradó napfény pászmája oda hullott éppen az ágyra, apám a patikába indultában megállt fölöttem egy szempillantásra és lenézett rám. „Te őszülsz, Orsolya!”, szólalt meg komor diadallal, s ahogyan fejemet előre ejtve kibontott hajamat az arcom elé húztam, láttam, hogy a sok veres között csakugyan ott csillámlik egy-két fehér szál is, amelyeket nagy sietve kiszaggattam ugyan, de tudtam jól, hogy újabbak fogják követni őket…

Talán tizenöt esztendeje lehettünk már Ödenburgban, amikor hírét vettük, hogy az erdélyi fejedelem – nem az, akinek hajdúi annak idején ostrom alá vették a várost, hanem az utána következő, Betlehem nevezetű – sorra foglalja el a felső magyarországi városokat, s az a szándéka, hogy meg sem áll egészen Bécsig. Csakugyan meg is érkeztek rövidesen Ödenburg alá, s mi attól tartottunk, a városnak most is el kell majd szenvednie mindazt, amit az előző fejedelem idejében, de ezúttal a polgármester s a tanács rövid gondolkodás után minden teketória nélkül átadták a fejedelemnek a város kulcsait, ő pedig továbbvonult, s mindössze kisebb helyőrséget hagyott hátra a városban, vagyis elmondhattuk, hogy ezúttal olcsón megúsztuk a dolgot, bár ami azt illeti, a környékbeli falvakban és majorokban most is kímélet nélkül fosztogattak.

1621-et írtunk, amikor egyszer csak híre szaladt a városban, hogy minálunk, Ödenburgban tartják meg a következő év tavaszán az összehívott országgyűlést, mivel Pressburgot abban az esztendőben részint a hadi helyzet, részint a folyó magas vízállása miatt nem találták elég biztonságosnak. Már nem emlékszem, hol hallottam először a hírt, de arra igen, hogy rövidesen széltében-hosszában ezt beszélték az emberek: piacon, boltban, vendégségben vagy templomból jövet egyébről se lehetett hallani, mint a közelgő országgyűlésről s arról, jót vagy rosszat hoz-e a városnak. A boltosok és kereskedők sok jót reméltek a megnövekedő forgalomtól, de mindenki tartott a beszállásolásoktól, különösen, amikor azt is rebesgetni kezdték, hogy a vármegyék a királynét is nálunk, Ödenburgban akarják megkoronázni mindjárt az országgyűlés után, s azt mindenki tudta, hogy ez aligha eshet meg nagyobb létszámú katonaság jelenléte nélkül.

Az országgyűlést Pünkösd havának 18. napjára hívták össze, de a városban már Húsvét táján nagy volt a fölindulás, kiváltképp, amikor egyre-másra kezdtek érkezni a követek a királyság minden részéből, s egyik díszes hintó a másik után gördült be a városkapun s igyekezett fölcicomázott lovas kíséretével a belsőváros utcái felé. Ha kinéztem az ablakunkon, jóformán a nap minden órájában láthattam valamelyik követet, kíséretét vagy háza népét hintón, lovon vagy gyalogszerrel érkezni vagy távozni a térről. Gyakran már hajnalban lódobogásra ébredtem, s ha éjszaka fölvert álmomból a térről fölhangzó csörömpölés, kiáltozás vagy más egyéb zaj, lepillantva hol sebesen tovagörgő hintó lámpásának világosságát láttam keresztben végigfutni a tér macskafejű kövein, hol valamelyik nagyúr házanépéhez tartozó részeg szolganépséget, amint hazafelé csörtet nagy zajjal, tántorogva és szörnyűmód káromkodva, valahányszor részeg imbolygásukban nekimentek egymásnak vagy valamelyik ház szegletének a sötétségben. Gyakorta e csatlósok, fullajtárok és egyéb léhűtők hajba is kaptak egymással, kiváltképp olyankor, ha két különböző nemesúr kíséretéhez tartoztak, s még az is megesett, hogy kíméletlenül eltángálták az őket szétválasztani igyekvő városi őröket is. E népségtől különben napközben sem volt nyugtunk, s valósággal veszedelmes dologgá vált miattuk áthaladni a téren, mert mindig ott lebzselt belőlük a kapuk előtt vagy egy tucat, kik álló nap harsányan hetvenkedtek s civódtak egymás között, és orcátlan megjegyzéseket kiabáltak az elhaladó polgárok s még inkább a polgárasszonyok után.

Megvallom, énnekem e fölbolydulás és zsivaj nem volt kedvem ellenére, mert valamelyes mozgalmasságot hozott életem egyhangú folyásába, s amaz oktalan reménység is éledezni kezdett bennem, amely soha nem okul, s minden külső változástól tulajdon sorsunk kedvezőbbre fordulását reméli. Mindazonáltal aggasztott is némileg a dolog, mert a vármegyei nemesekkel együtt mindenféle emberek, távoli városok polgárai is szép számban érkeztek Ödenburgba, kiváltképp kereskedők, de mások is, kiknek ott valami dolguk akadt, s most éltek az alkalommal, hogy az országgyűlésre s a koronázásra érkezőkhöz csatlakozva nagyobb tömegben s így nagyobb biztonságban utazhatnak. Időről időre eszembe ötlött ugyan, mi történnék, ha véletlenül szembetalálkoznék valaki Lőcséről való, ismerős személlyel, de mindjárt el is hessegettem a gondolatot. Tizenhét esztendő nagy idő, s mi Lőcsén is eléggé elzárkózó életet éltünk: alig hinném, hogy lenne ott valaki, aki ennyi idő után fölismer, s még arra is emlékszik, kicsoda is vagyok én igazából…

Egyszer azután egy váratlan találkozás még ezen erőtlen aggodalmat is eloszlatta, igaz, cserében, némi zavarodottságot és szívfájdalmat hagyott a lelkemben. Egyik nap a piacról hazatérőben hasztalan szerettem volna átvágni a téren, hogy házunk kapuját mielőbb behúzhassam magam mögött. Ha jól emlékszem, aznap volt az országgyűlés első napja, s most egyik hintó a másik után görgött kifelé a térről, a hercegi palota felé igyekezvén, ahol az üléseket tartották. Oly sebesen követték egymást a szekerek, hogy kész életveszedelem lett volna átszaladni közöttük. Ott ragadtam hát egy sereg másik emberrel együtt a térnek túlsó, városkapu felőli oldalán, s onnan néztem az elhaladó hintókat. Egyszer csak látom, hogy az egyik kocsi megáll nem messze onnét, ahol álltam, a hátsó bakról leugró inas kitárja az ajtót két díszes magyar öltözetet viselő férfiú előtt: azok kiszállnak, az inas visszaszökken a bakra, a kocsi továbbmegy, azok ketten pedig elindulnak a téren keresztül arrafelé, ahol a többi, útjában föltartóztatott ember közé szorulva én is álldogáltam. Az első szempillantásban mindkét közeledőt legföljebb húsz esztendős ifjúnak gondoltam, de amikor közelebb értek, láttam, hogy egyikük, jóllehet karcsú volt és fürge mozgású, akár egy siheder, valójában meglett korú férfiú. Közelebbről nézve ábrázatán fölismertem ugyan a meglett kor jeleit, egyszersmind azonban mégis gyermetegnek tetszett, mintha tizennégy-tizenöt esztendős fiúcska idő előtt megfonnyadt orcája lett volna. Társa valóban ifjú volt, talán tizenöt-tizenhat esztendős, ha lehetett, s a köztük lévő erős hasonlóság arra vallott, hogy közeli rokonok, vélhetőleg apa és fia lehetnek, bár a szemük színe különbözött: az öregebbiké kék volt, s így az ifjabbik, ha a fia volt csakugyan, a maga nagy, fekete szemét bizonyára anyjától örökölte.

Élénk beszélgetésbe merülve közeledtek, s már csak két-három lépésnyire voltak tőlünk, amikor egyszerre csak az öregebbiknek valamely mozdulata, talán az, ahogyan lustán nézelődve fölpillantott a toronyra, s fejének intésével a fiatalabbik figyelmét is arrafelé irányította, ismerősnek tetszett előttem. A következő szempillantásban már tudtam, kit látok, és a szívem hevesebben kezdett verni. Azok ketten, minekutána a nemrégiben helyrehozott tornyot szemügyre vették, folytatták útjukat a városkapu felé, s mi kissé félrehúzódtunk, hogy utat engedjünk nekik. Ezenközben az öregebbik férfi tekintete közönyösen végigfutott az ácsorgó embereken, s egy pillanatra súrolta az én orcámat is, de sem meglepődést, sem riadalmat, sem semmi egyéb jelét a fölismerésnek nem láttam a szemében. Majd az ifjabbik szólt neki valamit, ő pedig feléje fordította orcáját, s azután úgy is ment el mellettem, elfordított fejjel, s csak én tudtam, hogy szemvillanásnyi időre rég elholt gyermekem apjának keze feje súrolta az enyémet.

Ha tehát ő, kinek mégiscsak lett volna valamelyes oka emlékezni reám, nem ismert föl, hogyan ismerhetne rám valami közömbös idegen, ki annak idején, több mint tizenhét esztendővel korábban, látott olykor-olykor járni-kelni Lőcse utcáin, gondoltam részint megkönnyebbülve, részint elbúsulva, és odahaza hosszasan vizsgálgattam arcomat a falon függő, kerek kis tükörben, hogy csakugyan annyira megváltoztam-e. Hogy egykori szerelmesem pillantása oly közömbösen siklott át rajtam, egyfelől eloszlatta ugyan aggodalmaimat, másfelől mégiscsak fájt kissé a szívem, hogy oly kevéssé emlékeztetek már hajdani leánykori magamra. Abból a gondolatból igyekeztem némi keserű vigaszt meríteni, hogy ami az én életemet egészen megfordította, az övében oly mindennapi s csekély jelentőséggel bíró esemény volt, hogy már nem is emlékszik sem a történtekre, sem pedig énreám, s azért nem ismert meg.

Szent Iván havának első napjaiban vége lett az országgyűlésnek, és már csak a koronázás volt hátra. Utána pedig késlekedés nélkül továbbállnak majd Ödenburgból a messziről jött előkelőségek s kíséretük, gondoltam, s az élet ismét szokott medrében folyik majd tovább. Így hát teljes biztonságban tudtam már magunkat, és akkor sem gyanítottam semmi rosszat, amikor a koronázást megelőző napnak késő délutánján meghallottam, hogy odalenn megzörgetik a kaput. Odafenn üldögéltünk apámmal a külső szobában, s apám éppen arról beszélt, mennyibe került a városnak ez „az egész fölfordulás”, ahogyan ő nevezte, s hogy a tanács „három hordó bort, két ökröt és három szekér zabot” volt kénytelen szétosztogatni a városba sereglett szegénység között. Én csak fél füllel hallgattam oda, s közben azon töprengtem, vajon megérkezik-e a korona idejében, mert tudtam, hogy a magas vízállás miatt csak nagy üggyel-bajjal tudták áthozni a folyón, s eléggé megkéstek vele, meg azon, vajon milyen öltözéket viselnek majd az udvarhölgyek a koronázási szertartáson, amelyet másnap készültek megtartani a ferencesek templomában, s én reggel az ablakból akartam legalább a bevonulást végignézni. A zörgetésre tanácstalanul összenéztünk apámmal. Ki lehet az ilyenkor? – morogta, és az ablakhoz lépett, hogy megnézze, ki lehet a hívatlan látogató. Én is odaálltam mellé, és lenéztem, de az alacsony, kissé meggörnyedt tartású férfialak, kinek már csak a hátából láttunk egy keveset, mert a szolgálóleány éppen akkor eresztette be a kapun, nem tetszett ismerősnek. Kisvártatva azután zörgettek a fönti lakrész ajtaján is, én pedig vállat vonva az ajtóhoz léptem s kitártam. Azután csak álltam villámsújtottan, földbe gyökerezett lábbal, mert most, hogy szemközt álltam vele, nem lehetett kétségem afelől, kicsoda is a látogatónk: e kerek, gyermeteg kék szemeket, e kampós, az állcsúccsal csaknem összetalálkozó orrot, e kissé már megfonnyadt, de még mindig leányosan telt, fodorodó ajkakat nemigen lehetett elfeledni. Ahogyan ott állott, várakozásteljes mosollyal, fejfedőjét kezében gyűrögetve, láttam, hogy faragott szerecsenyekére emlékeztető sűrű, göndör fürtjei kissé meggyérültek, és csaknem teljesen fehérek már, de máskülönben alig is változott valamit az eltelt tizenhét esztendő alatt.

És én se változhattam meg olyan nagyon, mint hittem, és mint tartottam tőle, mert látogatónknak – ki abban a tudatban, hogy sikerült alaposan meglepnie bennünket, mikor az ajtót kitártam, még úgy mosolygott, mint gyermek a jól sikerült csíny után –, midőn tekintetét arcomra emelte, s alaposabban szemügyre vett, hirtelen leesett az álla, s kis ideig ő is éppoly villámsújtottan, a meglepetéstől megkövült ábrázattal meredt reám, mint én őreá. Rövidesen azonban magához tért döbbenetéből, orcája fölragyogott, és mindkét kezét előre nyújtva, sugárzó mosollyal lépett felém.

– Orsicska! – kiáltotta boldogan, s kezemet megragadva, hitetlenkedve csóválta a fejét. – Hát maga életben van? Mennyire örülök! Már úgy értem… nekem azt mondták… – folytatta egészen összezavarodva, azután megint csak fölragyogott az arca, és „Micsoda meglepetés!”, ismételgette, miközben lelkesen rázogatta a kezemet.

– Apám! – szóltam hátra a szobába, rekedt hangon, mint akinek a torka fáj. – Lang Mátyás van itt!

Hosszú, igen hosszú ideig nem jött válasz, aztán meghallottam apám hangját valahonnét a hátam mögül, de mintha igen messziről, egy mély pincéből jött volna.

– Maga az, Lang? – kérdezte olyan tompa, színtelen hangon, mintha valami üres bádogedényen kongatnának.

Látogatónk most az ő kezét kezdte szorongatni, még mindig sugárzó mosollyal, bizonygatva, mennyire örül a viszontlátásnak, s hogy egyikünk sem változott semmit, de én láttam elfelhősödő arcán, hogy nem ilyen fogadtatásra számított. Rámosolyogtam hát, s kezemet karjára ejtve biztosítottam róla, hogy mi is igen örülünk a viszontlátásnak, csak még nem ocsúdtunk föl első meglepődésünkből.

– Jöjjön beljebb, Lang! – szólt rá apám még mindig az iménti, kongó hangon, és betessékelte a külső szobába, bár a boldogtalan erősen szabódott, mondván, a világért sem akarná zavarni Lehmann urat és kedves leányát, s én jól láttam sértetten lepittyedő ajkán, hogy máris megbántódott.

– Ugyan, már hogyan is zavarhatna maga bennünket, Mátyás? – nevettem rá olyan dévajul, ahogyan fiatal leány koromban sohasem, s a karjánál fogva húzni kezdtem befelé a szobába. – De hát beszéljen már, hogy került ide és hogyan talált meg bennünket! – unszoltam, s miközben hellyel kínáltam, magam is letelepedtem vele szemközt a támlás székre. – A koronázásra jött, ugye, Mátyás? – kérdeztem szememet reá függesztve, s közben szelíden, biztatóan mosolyogtam rá. Eleinte durcásan, szemét a kezében gyűrögetett fövegére szegezve válaszolgatott, de aztán láttam, hogy sértettsége lassanként fölenged, s hízelkedő figyelmességeimet olyan mosollyal fogadja, mint a gyermek, ki tudtán kívül valami jeles dolgot vitt végbe, s maga sem érti ugyan egészen, mivel érdemelte ki a dicséretet, de azért jólesik neki.

Igen, csakugyan a koronázásra jött, vagyis hát Pressburgig egymagában, s ott csatlakozott azoknak csoportjához, akik a koronát kísérték, így mégiscsak biztonságosabb lévén az utazás. Igazság szerint a Pressburgig való utat is valami kereskedőkkel együtt tette meg, kiknek egészen szép summát fizetett, hogy vegyék föl a kocsijukba, de azok azután továbbmentek egyenesen Bécsbe…

– Ilyen hosszú utat megtett, csak azért, hogy itt lehessen a koronázáson? – hallottam apám rekedtes hangját a hátam mögül: ott állt valahol a félhomályban, ahová a gyertyák világa már nem hatott el.

– De bizonyosan nem megy vissza Lőcsére mindjárt a koronázás után? Ugye, itt marad még egy ideig a városban? – néztem reá szinte esengve, mint valami kicsiny leányka, aki azért könyörög, hogy meséljenek neki. Láttam rajta, hogy ezen igen meghatódik, s most már egészen úgy mosolygott, mint aki kedves meglepődéssel tapasztalja, milyen becses személy ő mások szemében.

– Bizony, még az is meglehet, Orsicska, hogy örökre itt ragadok a nyakukon! – nézett reám gyöngéden tréfálkozva, mintha kicsiny gyermeket kecsegtetne valami váratlan örömmel. – Képzelje csak – folytatta megélénkülve –, úgy értesültem a lelkész úrtól, tudja, Orsicska, a mostani lelkészünk nemrégiben szegődött Lőcsére innen a környékről, Nemeskérről, szóval őtőle hallottam, hogy itt Ödenburgban tanítót keresnek a latin iskolába… Gondoltam, megpróbálom, ha már úgyis itt vagyok… – heherészett, s a szeme sarkából alázatosan rám lesett, hogy mit szólok én ehhez…

– És a családja, Mátyás? Mert bizonyára megházasodott azóta… – kérdeztem lesütött szemmel, s talán még el is pirultam. Nem, nem, bizonygatta hevesen, nem házasodott meg azóta sem. Egyszer kis híján elvette egy könyvkötő özvegyét, de az asszony még az esküvő előtt meghalt az 1611-es nagy pestisben.

Hallottam, hogy apám megmoccan valahol a félhomályban.

– Lemegyek borért – közölte rekedten, s elindult kifelé, bár ama boldogtalan a karja után kapott, s úgy igyekezett visszatartani, mondván, őmiatta nem érdemes fáradnia. Apám azonban mintha meg sem hallotta volna: lerázta magáról a kezét, s reá se tekintve, mint ki álmában jár-kel, kiment a szobából.

Most, hogy kettesben maradtunk, láttam, a boldogtalan igyekszik összeszedni a bátorságát, hogy kihasználja e váratlanul ölébe hullott lehetőséget.

– Igen nagy bánatot okozott nekem annak idején, Orsicska – kezdte, és alázatosan nézett rám nagy, kerek szemével –, amikor se szó, se beszéd, egyszerre csak eltűntek a városból! Emlékszik, éppen úton voltam akkoriban, s mire visszatértem, csak hűlt helyüket találtam…

Igen, feleltem, jól emlékszem, de hát nekünk is hirtelen jött ez a dolog, hogy apám megörökölte a patikát, és hát én ugyan mit is tehettem volna? – néztem reá alázatos, bocsánatkérő mosollyal. – Ha egyszer apám költözni akart, hát énnekem is költöznöm kellett…

Azután meg azt hallottam, folytatta szemrehányóan, hogy magát, Orsicska, még idefele úton érte valami, s ide, Ödenburgba már meg sem érkezett. El sem mondhatom, mennyire lesújtott ez a hír, mondotta meghatottságtól rezgő hangon, és nagy merészen a kezem után nyúlt. Összerezzentem, de engedtem, hogy kis időre az enyémre simítsa a kezét. – Ha tudtam volna, hogy maga életben van, már régebben fölkerestem volna magukat… Nem is tudom, hogyan lehetséges ilyen tévedés… Azt a személyt, akitől a hírt hallottam, talán az zavarhatta össze, hogy maguk ketten, maga és a mostohája mindketten Orsolyák voltak. Én meg, ugye, azt hittem, maga volt az, aki meghalt…

– Nem, nem én voltam, Mátyás! – villogtattam rá a szememet eszelős dévajsággal. – A másik Orsolya, az halt meg, nem én… Én, amint látja, élek! – És vadul, gonoszul fölnevettem. A boldogtalan visszahőkölt e nevetés hallatán, s láttam rajta, hogy egy szempillantásnyi időre elfogta a félelem. Lesütöttem hát a szememet, s engedtem, hogy meggyőzze magát róla: csak képzelődött az imént.

– És maga hogyan, hogy nem ment férjhez, Orsicska? – kezdte újra, de most már kelletlenebbül és óvatosabban. – Vagy talán férjnél volt, csak megözvegyült időközben?

Nem, nem, ráztam most én a fejemet, ahogyan ő az imént, nem voltam sohasem férjnél.

– Apámnak szüksége volt rám – tettem hozzá magyarázatképpen, és komolyan néztem a szemébe.

– Igen, igen, ő mindig nagyon ragaszkodott magához – hagyta helyben kissé már megnyugodva. – Gondoltam is akkoriban, ugyan mire számít, mire tartogatja magát… – tette még hozzá zsémbes hangon, és az ajka megint sértődötten lepittyedt, mert az akkori elutasíttatást, úgy látszik, máig sem bírta elfeledni.

– Na, mindegy – mondotta aztán kissé felvidulva, s a föveget, amelyet mindaddig a bal kezében gyűrögetett, lerakta az egyik keze ügyébe eső asztalkára. – Ha egyszer a jó Isten így akarta…

– Maga még mindig annyit töri a fejét ezeken a dolgokon, Mátyás? Hogy az Isten miért engedi a rosszat, s más efféléken? – pillantottam rá hirtelen megéledt kíváncsisággal, ő pedig zavartan heherészett.

– Na lám, Orsicska, hogyan emlékszik ezekre a régi dolgokra… Tudja, amikor az ember már benne van a korban – nem magára mondom, Orsicska, mert maga még mindig nagyon fiatal –, szóval későbben az ember már nem lázadozik úgy a világ rendje ellen, mint fiatalabb korában. Rájön lassanként, hogy soha nem tudhatjuk, mi mire jó, s nem a mi dolgunk, hogy megpróbáljuk Isten szándékait kifürkészni… Lássa, most is hogy egymáshoz vezérelt bennünket újból – mondotta, és alázatosan pislogott rám megint.

Ekkor tért vissza apám a borral. Fölpattantam a helyemről, poharakat hoztam, aztán körülültük a kerek asztalt, s apám töltött mindhármunknak. Most már ő is fölengedett kissé, s a lőcsei állapotokról kezdte kérdezgetni a vendégünket, az pedig élénken s bő lére eresztve beszámolt mindenről, utóbb kissé nehezebben forgó nyelvvel, mert apám sűrűn töltögetett neki. Ettől-e vagy mástól, nem tudom, de idővel annyira fölbátorodott, hogy az asztal alatt megfogta s megszorította a kezemet, én pedig, ha gyöngén is, de viszonoztam a szorítást. Attól fogva, jóllehet továbbra is apámnak beszélt, gyakran emelte reám alázatos, mégis diadalmas boldogságtól fénylő pillantását.

Én egy darabig csak hallgattam kettejük beszélgetését, végül azonban nekem is megoldódott a nyelvem: hol ezt, hol azt a lőcsei ismerősünket kérdeztem tőle, hogy él-e még, s hogy miként fordult a sorsa. Fölemlegettem mindenféle csekélységeket azokból az időkből, amikor esténként négyesben kockáztunk Helenával… Milyen szép idők is voltak!, sóhajtottam. Még visszatérhetnek, felelte rá a boldogtalan, és jelentőségteljesen nézett a szemembe. Lassanként apám is belémelegedett a beszélgetésbe, neki is eszébe ötlöttek mindenféle, régen elfeledettnek hitt apró események a régi időkből, s a vége felé már mindhárman olyan önfeledten fecsegtünk s nevetgéltünk, mint hajdanában, míg csak meg nem hallottuk a toronyból az őr éjfélt jelző kürtszavát.

– Ideje lefeküdni – szólalt meg apám elkomorodva, és rám nézett. Vendégünk, szegény, apám szavára megpróbált fölpattanni a székből, de ingatag lábai már nem bírták meg, s kénytelen volt megkapaszkodni az asztal peremében. Neki ma még fontos beszéde van Lehmann úrral, erősködött botladozó nyelvvel, és a tekintetemet kereste.

– Eredj lefeküdni, Orsolya! – szólt rám apám megint csak azon a tompa, kongó hangon, amelyen a vendéget üdvözölte megérkeztekor, s én engedelmesen fölkeltem, mintha még kicsiny leány volnék.

– Jó éjszakát! – suttogtam, s elindultam befelé a belső szobába. Ama boldogtalan megpróbálta még egyszer elkapni a pillantásomat, de én szememet a földre szegeztem, és szinte szaladva tettem meg az utat a belső szobáig. Aztán becsuktam magam mögött az ajtót, nekidőltem, és szinte hallani véltem a tulajdon szívem dörömbözését. Sietősen levetkőztem, bebújtam az ágyba, a fejemre húztam a takarót, s a következő szempillantásban már aludtam is.

Arra ébredtem, hogy valaki áll az ágyam mellett a sötétségben. Fölültem vadul dobogó szívvel, de mégsem sikoltottam föl, és ködösen úgy éreztem, mintha ugyanez egyszer már megtörtént volna velem aznap éjjel: mintha egyszer már fölriadtam volna arra, hogy valaki van a szobában.

– Kelj föl! – hallottam apám hangját a sötétségből. – Segítened kell. Egyedül nem bírom el…

Lassan lehántottam a takarót magamról, kiültem az ágy szélére, és reszkető kézzel a gyertya után kezdtem tapogatni a szomszédos asztalkán.

– Ne gyújts világot! – hallottam megint apám hangját. – Erős holdvilág van…

És csakugyan, ahogyan követtem apámat a külső szobába, láttam, hogy a résnyire nyitott ablaktáblák között a holdfény hosszúkás, halovány négyszöget vet a padló kockáira. A világos sáv átkúszott az egyik támlás szék bőrülésén, fölragyogtatva a bőrre festett, megfakult virágokat, s megcsillogtatta az apró szegecsek aranyos fejét. Kettőbe szelte középütt a kerek asztalka lapját, hidegen, sötéten villogva verődött vissza a poharak ónján s a kancsó ónveretein, majd lekúszva az asztal túloldalán egyszerre csak véget ért a szoba közepe táján. E fénycsíkon túl, az árnyban sötétlett valami, aminek alakját a szoba tárgyainak formái közt a sűrű homályban is eligazodó szemem szokatlannak ítélte. Ahogy közelebb léptem, láttam, hogy ama nagy keleti szőnyeg hever ott összetekerve, amelyet apám még a mostohám idejében vásárolt Lőcsén, egyike azon kevés tárgyaknak, amelyeket onnan magunkkal hoztunk. Apám lehajolt, megfogta e szőnyegtekercs egyik végét, s intett, hogy én is fogjam meg a másikat. Amikor megemeltem, halkan fölkiáltottam, mert a szőnyegbe csavart test meglepően súlyos volt, olyanféleképpen, ahogyan a karunkban tartott gyermek súlyát is megkétszereződni érezzük, mihelyt elszunnyad, s a vastag szőnyegen keresztül is érződött már valami viszolyogtató merevség, hasonlatos ahhoz, amelyet gyermekkoromban kimúlt macskámon tapasztaltam, amikor tetemét kendőbe csavarva az udvar végében ásott kis sírgödörbe helyeztem.

Apám hátával kitaszította az ajtót, s megindult hátrafelé lépegetve végig az árkádos folyosón. Felhőtlen éjszaka volt, a hold magasan járt már, s amikor a lépcsőhöz értünk, reszketni kezdtem, mert az oszlopok között betűző fénye fekete, élesen megrajzolt árnyékunkat a fehér falra fektette, s mint valami varázstükörben, melyben az élők árnyalakokká válnak, megláttam magunkat: két görnyedő, bicegve haladó fekete árnyat, amint egymással szemközt lépkedve lassan kihátrálnak az egyik félkörívvel koronázott, világos négyszögből, áthaladnak az oszlop árnyán, majd előbukkannak a következő kékes-fehéren derengő négyszögben. Papucsos lábam meg-megcsúszott a lépcsők legömbölyödött élén, egy ízben pedig meg is tántorodtam, s ha meg nem kapaszkodom a legközelebbi oszlopban, legurulok a lépcsőn. Terhem puffanva esett le a lábam elé a lépcsőre, s amikor újra fölemeltem, ismét éreztem ama különös, viszolyogtató súlyt és merevséget.

Lebotorkáltunk a sötét pincelépcsőn, apám lábával beljebb taszította a félig nyitott pinceajtót, én pedig hátammal belöktem magunk mögött. Odabenn leeresztettük terhünket a földre, és apám világot gyújtott, majd a gyertyát odaragasztotta az egyik nagy hordó pereméhez. Az imbolygó lángok fényénél a hordók fedelén a faragások mintha megelevenedtek volna: úgy tetszett, a szakállas, csigás hajú óriás, vállán a gyermekkel megindul felénk a fából való, csúcsos tetejű kis hullámok között, Szent Anna pedig, ölében a nyitott könyvvel közelebb hajol a gyermek Máriához, ki térdéhez húzódva nézett föl anyja barnával erezett, fényes fahéjszín arcába. A gyertyavilágnál, valamelyes megkönnyebbülésemre, megláttam azt is, hogy a pince túlsó végében, a penészes fal tövében fekete gödör tátong, mellette pedig nagy kupacban sötétlik a kihányt föld.

– Eredj! – mondta apám. – Menj föl, mert megfázol idelenn ebben a vékonyba ingben! Most már egyedül is boldogulok…

Mire fölértem, a hold vetette csík már odébb mozdult valamelyest, s én észrevettem valamit, amit kifelé haladtomban nem láttam meg, mert beléveszett az árnyba: az egyik diófa asztalkán gyűrött föveg feküdt. Fölkaptam, és sietősen elrejtettem annak a ládának a legmélyére, amelyikben a foldozáshoz való rongyokat tartottam. Majd a télen egy óvatlan pillanatban beléhajítom a tűzbe, gondoltam.

Másnap reggel mennyei szépségű muzsikára ébredtem. Az ablakhoz siettem, s láttam, hogy odalenn a templom orgonájának szavára a koronázási menet már megindult a téren át a templom kitárt ajtaja felé. Nemsokára apám is előjött a belső szobából csapzottan, álmatlanságtól duzzadt, kiveresedett szemmel, s odaállt ő is mellém. Együtt néztük, ahogyan az ünneplőbe öltözött követek, nemesek és udvarhölgyek lassan, méltósággal vonulnak a templom felé. Elöl a palatinus vitte az országalmát, mögötte az országbíró a jogart, majd az udvarmester következett a koronázási karddal. A koronázási jelvények, az ékkövekkel kirakott kardhüvelyek, az arany gombok s kötés a férfiak mentéjén, az udvarhölgyek gyöngyös fejéke, a nyakukban s csuklójukon pompázó ékszerek, az udvarmesternő, Portia grófnő fenséges ezüst öltözete – mindezek vakítóan csillogtak és szikráztak a reggeli nap fényében. Nem tudom, mennyi ideig állhattunk a nyitott ablaknál, s bámultunk lefelé, mígnem odalentről fölhangzott a Te Deum, s a téren szorongó tömeg szétvált, hogy utat engedjen az immáron koronás királynénak és kíséretének, kik lassan ismét átvonultak a téren, s a városháza felé igyekeztek.

Sokat tépelődtem rajta azután, jóval későbben, amikor már nem akartam erőnek erejével elhitetni magammal, hogy csupán álmodtam mindazt, ami a koronázás napját megelőző éjjelen történt, milyen csekélységeken múlik olykor egy ember élete… Ha aznap este nem én nyitok ajtót, ha idejében észreveszem látogatónkat az ablakból, s betegséget színlelve a belső szobában maradok, talán ma is él még ama boldogtalan: békében visszatér Lőcsére, és mi soha nem látjuk többé. Azt a tanítói állást a latin iskolában nem kapta volna meg amúgy sem: utóbb megtudtuk, hogy arra már korábban kiszemeltek valakit, a városi jegyzőnek valamely távoli rokonát.

 

Nem sokkal a fentebb leírt események után igen beteg lettem, bár nemigen tudtam volna megmondani, testemnek melyik tagjába fészkelte belé magát a kór, mert fájdalmat nem éreztem, hanem mintha csak egyszerre kiment volna minden erő belőlem. Reggelente sehogyan sem bírtam kikelni az ágyból, mintha csak akaratom, amely máskor tagjaimat mozgatja, cserbenhagyott volna, bár máskülönben nem volt semmi baja sem kezemnek, sem lábamnak. Ha mégis erőltettem a dolgot, heves szívdobogás fogott el, és mint a vízbefúlónak kellett küszködnöm minden korty levegőért. Az egész külső világ, minden erősebb zaj vagy túlságos világosság úgy hatott rám, mint a sebesültre a sebébe dörgölt só. Azonfelül pedig még ennenmagamnak is terhére voltam, s olyan fekete rosszkedv, olyan sötét kétségbeesés telepedett rám, hogy egyedüli orvosságnak a halál tűnt föl előttem.

Az öreg doktor ekkor már jó egynehány esztendeje halott volt. Az utolsó időkben, érezvén, hogy ereje megfogyatkozott, öccsét vette maga mellé, Günsben élő nénjének fiát, kit én még mint iskolás gyermeket ismertem meg annak idején, amikor Lázárfalváról Ödenburg felé tartva útitársunk volt az út utolsó részén. Ezen út emléke mindannyiszor fölrémlett előttem, valahányszor az utcán szembetalálkoztam a fiatal doktorral. Hívatni azonban nem hívattuk soha, mert a lutheránus polgárok többsége nem bírt megbékülni a doktor pápista mivoltával, s ezért inkább a városban egynehány esztendőkkel korábban megtelepült kirurgust hívatták, ha valami bajuk volt, kinek tudománya ugyan nyomába sem ért a doktorénak, viszont maga is lutheránus volt.

Jobb híján ezt a kirurgust hívatta el apám énhozzám is, amikor már hetek óta nem bírtam magamhoz térni ezen föntebb leírt, elesett állapotomból, s a korábbi bajaimat még az is tetézte, hogy egy ideje az álom is elkerült. Egyik éjszakát a másik után töltöttem ébren forgolódva, s ezekben az álmatlan órákban egészen hajnalig, amikor végre sikerült elszunnyadnom kis időre, olyan tehetetlen gyötrelem, olyan véghetetlen kétségbeesés mardosott, mintha máris a pokol tüzének lángjaiban égnék.

A kirurgus, még eléggé fiatal, nagyhangú és erőszakos ember, ki tudásának fogyatkozásait szüntelen harsány és tudálékos fecsegéssel igyekezett leplezni, el is jött, és fontoskodó ábrázattal mindenféléket kérdezett tőlem, de láttam rajta, nem is sejti, mi bajom lehet. Összehordott azután hetet-havat az erőt adó spiritusokról, melyek a vérnek lelkei, s hogy ezeknek a tagokban való megkevesbedése okozná a bajt, merthogy e spiritusok csatornái megdugultak volna, s hogy mindez a hideg, phlegmás nedvességtől vagyon. Azt tanácsolta, borogassam a nyakamat megfőzött s péppé tört mustármaggal, elesett tagjaimat pedig jó lenne kőolajjal avagy borz vagy macska hájával kenegetni. Apám ugyan elhúzta a száját e tanácsok hallatán, később azután kínomban mégis megpróbáltam követni őket, de bizony nem használtak semmit.

Ekkor ötlött az eszembe, hogy talán mégis a fiatal doktort kellene elhívatnunk… Nem tudom, a nagyobb tudományában bizakodtam-e, s abban, hogy mégiscsak a régi, öreg doktorunk öccse, vagy kedves, fiatal ábrázata hagyott bennem jó emlékeket, annyi bizonyos azonban, hogy ama kétségbeesett állapotomban egyetlen lehetőséget sem akartam kipróbálatlanul hagyni, ha attól csak a legkisebb javulást is remélhettem. Apám, kinél a kirurgus tudálékos fecsegése amúgy sem talált tetszésre, könnyen ráállott, hogy elhívassuk a mi régi jó doktorunk öccsét, ha mégannyira pápista is. Maga ment ki érte a külsővárosba (a régi házat, ahol ama táncoló alakok voltak a falra festve, a doktorék Steinamanger városában élő leánya örökölte, ki azután túl is adott rajta hamarosan, a szegény ifjú doktor pedig odakinn lakott a külsővárosban, de talán nem is nagyon bánta, hiszen pápista betegeinek nagyobbik része is a külsővárosiak közül került ki).

Amikor néhány órával későbben bekopogtatott hozzám a fiatal doktor, igen megörültem, hogy rávettem apámat, hozza el hozzám, mert hangja és ábrázata, kiváltképp szelíd tekintetű, bizonyos fajta, hűséges természetű ebekére emlékeztető, nagy barna szeme még annál is kedvesebb s tetszetősebb volt, mint ahogyan emlékeztem rá. Már gyermeknek is nyúlánk termetű volt, s az azóta eltelt időben valóságos óriássá növekedett, de orcája, jóllehet már ő is felülhaladta a harminc esztendőt, még mindig oly gyöngéd rózsaszínben játszott, mint valami leánynak.

– Mi már találkoztunk egyszer! – mondottam neki üdvözlés gyanánt, az egykori kocsiútra gondolva. Szavaimra, akárcsak fiúcska korában, orcáját pirosság öntötte el, mintha valami kényes titkot hoztam volna szóba. Amikor pedig csuklómat kezébe vette, hogy ujjával ütőeremet megkeresse, éreztem, hogy az enyémet fogva tartó keze enyhén reszket.

 

Öregségemben gyakran múlatom az időt olvasással, s megvallom, nem is mindig lelkem s elmém épülését szolgáló, kegyes olvasmányokkal, hanem holmi széphistóriákkal, asszonycsúfolókkal s egyéb hiábavalóságokkal is. Ami erre az első orvosi vizsgálatra következett, az is leginkább efféle széphistóriába kívánkozik, s nem is tudok szégyenkezés nélkül visszaemlékezni rá, habár igaz lelkemre mondhatom, hogy életem egyetlen más időszakában sem volt részem ennyi gyönyörűségben (igaz, ennyi aggodalomban, gyötrő féltésben és szívfájdalomban sem). Elég az hozzá, hogy az első látogatást egy sor másik követte, bár a nyavalyából, mely addig gyötört, már az első után, mintha varázsütésre, egy csapásra kilábaltam. Megvallom, sokáig titkoltam az ifjú doktor előtt állapotomnak jobbra fordulását, sőt inkább még mindenféle erős fájdalmakra is elkezdtem panaszkodni, melyek állítólag testem legkülönfélébb pontjain gyötörtek volna, holott igazából nem is fájt semmiféle részem, csak szerettem volna őt viszontlátni, s pillantását s kezének érintését magamon érezni. Ő maga is, azt hiszem, erősen vágyakozott látásomra, de ha őrajta múlik, bizonyosan távol tartja magát a kísértéstől, csakhogy én nem engedtem, hogy így legyen, s mindennél jobban rettegtem attól, hogy egyszer majd nem láthatom többé. Attól féltem, akkor korábbi, gyötrelmes állapotom is menten visszatérne, melynek gyógyszere korántsem az általa javallott euphorbium és macskagyökér, hanem sokkal inkább tulajdon maga volt.

Első ízben ott buktunk el a belső szobában az én ágyamon, s ez, tudom, valóságos istenkísértés volt, hiszen apám bármely percben hazatérhetett a patikából s benyithatott volna. S istenkísértés volt az is, hogy ezen első alkalom után, midőn szegény ifjú szörnyű lelkifurdalástól gyötörve fogadkozott, hogy soha többé a lábát sem teszi be a házba, s oly fejvesztve menekült kifelé, mintha ezer ördög űzné, én magam mentem utána néhány nappal későbben, a kíváncsi tekintetekkel s pletykás nyelvekkel dacolva, külsővárosi házába, s újabb találkozóért esedeztem, amit neki vagy ereje vagy bátorsága nem volt megtagadni. Ettől fogva a város környékén találkozgattunk, a szőlők közt, a gesztenyésben vagy egy erdei tisztáson, amelyre még magányos kószálásaim során bukkantam egyszer, s ezen együttlétek számomra elmondhatatlan gyönyörűséget okoztak, igaz, ezen örömért keservesen megfizettem. Valahányszor egynehány napig nem láthattuk egymást, heves féltés gyötört: attól rettegtem, rövidesen talál magának valamilyen szabad állapotú, nálam fiatalabb nőszemélyt, kit, ha úgy tetszik neki, Isten és ember előtt akár feleségül is vehet. Szinte eszemet vette a gondolat, hogy kénytelen vagyok magamat továbbra is férjes asszonynak állítani, s így még csak nem is valóságos, hanem tulajdon magam alkotta akadály zár el a boldogságtól. Ebben az időben apámban semmi egyebet nem, csak gyűlölt rabtartómat láttam, és a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül vezettem félre. Ebben nagy segítségemre volt amaz ostobácska és rossz erkölcsű leány is, aki egy ideje nálunk szolgált, s akit hol egy hímzett szoknyával, hol egy selyemkendővel tettem cinkosommá, hogy hazudjon valamit apámnak hollétemről, valahányszor elszöktem otthonról, hogy szeretőmmel találkozhassak.

Az ifjú doktor, szegény, attól fogva, hogy először, tulajdon gyöngeségének és az én praktikáimnak engedve elbukott, mindig is szabadulni szeretett volna tőlem. Sokszor könyörgött könnyes szemmel, hogy eresszem szabadon, mondván, attól fél, keservesen megbűnhődik azért, amit cselekszünk, mind ezen, mind pedig a túlvilágon. Én azonban esedezését jóformán meg sem hallottam, és azt bizonygattam magamnak, csak azért akar szabadulni tőlem, mert azt hiszi, a házasságtörés bűnébe esett miattam, s ha tudná az igazságot, vagy legalábbis az igazságnak azon részét, amelynek ismeretében ezen aggodalmát feleslegesnek ítélné, ő maga is ugyanúgy ragaszkodna énhozzám, ahogyan én őhozzá. Nem fogom megengedni, fogadkoztam magamban, hogy csak azért, mert a valóságos helyzetet nem tárhatom föl előtte, boldogtalanná tegyen mindkettőnket. Szívem mélyén azonban, azt hiszem, jól tudtam már akkor is, hogy őt korántsem tenné oly boldogtalanná az én elvesztésem, mint engem az övé, mert az az élet, amit azelőtt éltem, hogy őt megismertem volna, inkább volt halálnak nevezhető, mintsem életnek. Ezért aztán, őrajta kívül más veszítenivalóm nem lévén, engem korántsem riasztott annyira a lehetőség, mint őt, hogy bűnünk esetleg napvilágra kerül, s többször meg is fenyegettem vele, amikor el akart küldeni: előbb, hogysem útjára engedjem, leplezem le bűnünket a tanács előtt, s inkább vele pusztulok, hogysem nélküle éljek. Tudtam, talán még a halálnál is jobban retteg tőle, hogy Günsben élő anyjának bánatot okozzon, ki előtt a dolgok ilyetén fordulata aligha maradhatott volna titokban. Ma már sajgó szívvel emlékszem vissza rá, hogyan borult el kedves, hűséges tekintetű szeme fenyegetéseim hallatára, s hányszor láttam benne ilyenkor megjelenni a tompa kétségbeesés és reménytelen csüggedés kifejezését, de akkor ezzel nemigen törődtem.

Hogy mégis megnyugtassam kissé, elhitettem vele, hogy a frigy, melyben élek, soha nem is volt valódi házasság, s ha a törvény elé vinném a dolgot, bizonnyal föl is bontanák, csakhogy mindaddig, amíg egy házban élek azzal, ki csak forma szerint a férjem, bosszújától félve nem merem megindítani a bontópert, hanem ha más városba menekülnénk, akkor megtehetném, s akkor Isten és ember előtt is az ő felesége lehetnék. Amint megfogamzott elmémben a gondolat, hogy egy másik városban férj s feleségként élhetnénk együtt, nem tudtam többé kiverni onnét, s könyörögni kezdtem neki, hogy szökjünk meg Ödenburgból mielőbb, még mielőtt bűnünkre fény derülne. Ő, szegény, eleinte visszaborzadt e gondolattól, későbben azonban, kitartó könyörgésem, és, félek, szemrehányásaim és kiváltképp fenyegetéseim hatására mégiscsak beleegyezett a dologba. Sok tépelődés és civódás után abban egyeztünk meg, hogy Günsbe, szerelmesem szülővárosába megyünk, hol a világ és anyja előtt mint az ödenburgi patikárius leánya fogok megjelenni. Elhatároztuk azt is, jobban mondva én határoztam el, s szegény szerelmesemnek nem volt bátorsága tiltakozni, hogy magamhoz veszem majd a keresztlevelemet – vagyis hogy néhai mostohaleányom keresztlevelét, neki legalábbis így mondtam –, hogy szükség esetén házasságot köthessünk, valamint apám félretett pénzének egy részét, az út költségeire, s arra az esetre, ha körülményeink nem a várt módon alakulnának.

Mindebben, mondom, megállapodtunk, szóban legalábbis, csakhogy szerelmesem hol ezzel, hol azzal a kifogással halogatta a dolgot, nyilván reménykedve valami előre nem látható fordulatban, amely e végzetes lépéstől mégiscsak megkímélné. Én pedig mind türelmetlenebbül sürgettem, részint azért, mert közeledett az ősz, s attól féltem, ha beáll a csúf idő, s nem találkozhatunk többé sem az erdőben, sem a gesztenyésben, talán hónapokig sem látom majd. Ha erre gondoltam, majd megtébolyított a kétségbeesés és a féltés, mert attól tartottam, e hosszú idő alatt egy ifjabb s szabad állapotú nőszemély elszeretheti tőlem. De volt még egy másik oka is, hogy oly igen sürgettem a szökést. Apámat, igaz, sikerült elámítanom, vagy legalábbis így hittem, de az is meglehet, hogy most, amikor csakugyan bekövetkezett az, amitől mindig is rettegett, igazából nem is akart bizonyosságot szerezni. Emlékszem, hányszor kapta le rólam rémülten és zavarodottan a pillantását, mintha csak neki lenne röstelkednivalója énelőttem, miközben én szégyentelenül a szeme közé nézve hazudtam valamit arról, merre jártam s mit míveltem ott. Ha nyomára jön valaminek, lehet, hogy megvert volna megint, de már nem volt valami jó erőben, és talán sejdítette azt is, hogy nem sokra menne vele. Ehelyett azonban mind gyakrabban közelített hozzám éjszakánként, holott korábban már vagy egy esztendeje hozzám sem ért, s most nem is ügyelt rá, mint korábban, hogy teherbe ne hozzon, hanem mintha szántszándékkal erre törekedett volna. Gondolom, ezzel akart magához láncolni, mert érezte, hogy minden egyéb eszközéből kifogyott, amellyel visszatarthatott volna.

Egyszer, Szent Mihály havának vége felé bizonyos jelekből arra következtettem, sikerült elérnie e célját. Néhány napig elmondhatatlan kétségbeesés gyötört, s már-már azt hittem, mindennek vége. Hát mégiscsak rab maradok mindörökre, gondoltam rettentő keserűséggel, miközben, immáron megint álmatlanul, ott feküdtem mellette az ágyban, hallgattam föl-fölhorkanó lélegzését, és kevés híja volt, hogy szörnyű, tehetetlen haragomban orcájára nem szorítottam a párnát, hogy beléfojtsam a lélegzetet. Ahogy teltek a napok, s még mindig nem történt semmi, ami gyanúmat eloszlatta volna, szívemben dacos harag támadt mindenki – apám, szerelmesem, az egész világ – ellen, s elhatároztam, hogy még a dolgok ezen fordulata sem téríthet el eredeti szándékomtól, sőt, még hasznot is húzok belőle. Nem halogathatjuk tovább a szökést, vágtam szerelmesem szavába, amikor ő, szegény, sürgetésemre megint újabb kifogással hozakodott elő, mert rövidesen mindenképpen napvilágra kerül a bűnünk. Holtra vált ábrázattal meredt rám, amikor megértette, miről beszélek, de végül mégiscsak beleegyezett, hogy még abban a hónapban elhagyjuk a várost és elinduljunk német földre, Günsbe. Már csak abban kellett megegyeznünk, melyik napon induljunk: az Úr színeváltozásának napja utáni második csütörtök tűnt a legalkalmasabbnak, mert tudtam, hogy apám e napon kora reggel valami üzleti dolgában kikocsizik a környékre, és csak valamikor déltájban tér vissza onnét. Ha jókor reggel elindulunk, s gyalogszerrel haladunk egy darabig a földek közt, majd átvágunk az erdőn, hogy bizonyosan nyomunkat veszítsék, délre elérhetünk Kelénpatakra, egy közeli, nagyobbacska faluba, ahol kocsit fogadunk majd, s azután azzal mehetünk tovább Günsbe.

A megbeszélt nap kora reggelén, álmatlanul töltött éjszaka után, amelyről azt reméltem, utolsó éjszakám lesz Ödenburgban, amint a városkaput megnyitották, abba a kis ligetbe siettem, ahol már korábban is gyakran találkoztunk szerelmesemmel. Ebben egyeztünk meg, hogy még idejében tudathassuk egymással, ha valami előre nem látott akadály meghiúsulással fenyegetné tervünket. De semmi efféle nem történt: hajnalban még összekészítettem apámnak úti elemózsiáját, s kikísértem a kapu előtt várakozó szekérhez. Kurtán búcsúzott tőlem, de amikor már odafönn ült, még egyszer kihajolt hozzám, s azt kérdezte:

– Nem tartasz velem, Orsolya? Emlékszel, régen gyakran velem tartottál…

Én rémülten habogtam valamit arról, mi mindent akarok aznap elvégezni a ház körül, s hogy a leányt sem lehet a házban egyedül hagyni, mert ügyetlen és megbízhatatlan… Apám vállat vont, „Te tudod…”, mondta, és odaszólt a kocsisnak hogy indulhatnak. Én lelkifurdalástól gyötörve egy darabig ott álltam még, s a kendőmmel is integettem utána, holott szívem szerint máris rohantam volna magam is kifelé a városból, a kis ligetbe, ahol szerelmesemmel találkoznunk kellett. Amikor a szekér eltűnt a szemem elől, kis ideig várakoztam még, nehogy véletlenségből utolérjem, aztán szaladtam a ligetbe, ahol szerelmesem már várt rám.

Megegyeztünk, hogy mindketten magunkhoz vesszük a szükséges holmit, és egy órával későbben találkozunk ugyanazon a helyen. Kurtán elbúcsúztunk egymástól, s én elindultam lefelé a szőlődombról a belsőváros felé vezető úton. Amikor a dombtetőről lenéztem a városra, magas, fekete füstoszlopot láttam felfelé emelkedni a Hosszúsor tájékáról, s kisvártatva meghallottam az őrök kürtszavát is, mely tüzet jelezve, folyamatosan zengett, de azon fölindult állapotomban keveset törődtem vele, s talán nem is hatott el értelmemig. Ahogy beértem a Wiedenre, a temetődombról a domb tövéig vezető széles utcára, s be akartam fordulni a Templom utcácskába, mert arra vezetett a legrövidebb út hazafelé, kiáltozást hallottam, szekérzörgést, állatbőgést, futó lábak dobogását, és láttam, hogy egész sereg ember tódul kifelé a keskeny sikátorból velem szemközt, ki szekéren, ki gyalogszerrel, de akadtak köztük, akik lovat, tehenet vagy kecskét tereltek maguk előtt. Elindultam szemközt az áradattal, s megpróbáltam átevickélni az emberek, állatok és szekerek között, de nem jutottam messzire, mert egyszer csak egy erős kéz elkapta a karomat, s vonszolni kezdett az ellenkező irányba.

– Megbolondult? – ripakodott rám egy nagy, erős, gazdaforma ember, és továbbra is erősen tartott a karomnál fogva. – Bele akar rohanni a tűzbe? Nem látja, hogy arrólfelől terjed?

– De hát énnekem arra van dolgom! – kiáltottam elkeseredetten, és a karomat rángattam, hogy kiszabadítsam a markából, de nem bírtam. Elvonszolt magával az utca torkolatáig, ott azután eleresztett, minekutána fölháborodott pillantással mért végig, s homloka táján olyan mozdulatot tett a kezével, mintha mutatni akarná, hogy megbolondultam. Mentem hát tovább azon a széles, lejtős úton, amely a temetőtől a belsővárosig vezetett, s újra meg újra megpróbáltam befordulni valamelyik sikátorba, s azon keresztül abba az utcába, amelyen a házunkig juthattam volna, de mindhiába: mindenünnét menekülők tömege jött rám szemközt, állatok, emberek, és visszasodortak arra a szélesebb útra, amelyről letérni próbáltam. Végezetül, már lenn a domb aljában, egy keskeny közbe betérve végre nem jött szembe senki: mindössze egyetlen, elkésett asszonyt láttam, ki papucsban s vékony ingben, talán álmából fölriasztva menekült: vállán, lepedőbe kötve, kevéske holmija, amit menteni igyekezett. Ahogy szaladt, a hevenyében megkötött batyu egyik csücske kibomlott, és egy viseltes, tarka szoknya hullott ki belőle az út porába. Az asszony egy pillanatra rámeredt, tébolyultan, de azután mégsem hajolt le érte, csak rohant tovább, el-elhullajtva időnként egy-egy inget vagy párnahajat, amelyeket a hátába fúvó szél egy darabig utána sodort, mintha e lelketlen dolgok életre keltek és társaik után kívánkoztak volna.

Végigrohantam a rövid kis közön, s a túlsó végén rá akartam fordulni a Mészárosok utcájára, amely átszelte az egész belsővárost, s amelynek túlsó vége a térre szaladt ki, ahol a mi házunk is állott, de ahogy befordultam, hirtelen erős forróság és pernye zúdult az arcomba, s valami szélzúgáshoz hasonló hang ütötte meg a fülemet, amelybe sistergő, recsegő-ropogó zajok is vegyültek, s amelyet mintha már korábban is egyfolytában hallottam volna, csak nem figyeltem föl rá. Egy szempillantással későbben megláttam az utca másik vége felől a tetők magasában hömpölygő, sebesen közeledő sárga lángfolyamot is. Sarkon fordultam, és rohanni kezdtem én is visszafelé a keskeny közön, amelyen az imént végigjöttem, de nem adtam még föl a reményt, hogy valamely más úton mégiscsak eljuthatok a házunkig. Most az ellenkező irányban tértem le a domb aljáig vezető, széles útról, s a Hátsó kapu irányába indultam, mert eszembe jutott, hogy a Rózsa utcán átvágva, amelyet eleddig, ha csak tehettem, ösztönszerűen kikerültem, majd átkelve a patak hídján, befordulhatok egy másik, szűk sikátorba, amely a Mészárosok utcájára fut ki annak túlsó vége felé, ahol, azt reméltem, a tűz már kidühönghette magát, s a kiégett házak közt haladva talán mégiscsak hazajuthatok.

A pilleszívű leányok utcájába is elérhetett már a veszedelem híre, mert egynehány belőlük fásult, közömbös, kialvatlan ábrázattal ott álldogált a Frauenhaus kapujában összeverődve, cifra, rikító öltözékben, amely napvilágnál kiváltképp viseltesnek és szánalmasnak tetszett, és megadóan várták, hogyan fordul a helyzet, odébb kelletik-e költözniük egy utcával vagy egy várossal, vagy a tűz ezúttal megkíméli hámló falú házaikat. Emlékszem, az egyik, egy magas termetű, erős állú leány, ki bekötött feje s viszonylag tisztességes öltözéke után ítélve akár valami gazdáné is lehetett volna, fölhúzott szemöldökkel, csodálkozva nézett rám, majd odaszólt valamit alacsonyabb termetű, csepűhajú társnéjának, s a fejüket csóválták láttomra. A nagyobbik még utánam is kiáltott:

– Arra ne menjen, arról jön a tűz! – De én csak szaladtam tovább.

Amikor átkeltem a patakon, befordultam abba a sikátorba, amelyik a Mészárosok utcájába torkollott: láttam, hogy annak is ég már a vége, és hogy a városi őrök egy asszonyt igyekeznek elrángatni az egyik lángban álló háztól, ki oda erővel vissza akart térni – talán valami becses holmija vagy éppenséggel kicsiny gyermeke maradhatott az égő épületben. Sikoltozva vergődött az őrök kezei között, de azok erősen tartották, és a sikátor túlsó, patak felőli vége felé vonszolták. Gondoltam, hogy engem sem eresztenének tovább arrafelé, és gyorsan befordultam jobb kéz felé, egy még keskenyebb utcácskába, hogy kikerüljem őket. Annak a túlsó végén is lángban állottak már a házak, de azt reméltem, ha átszaladok köztük, olyan helyre érek, ahol a tűz már kitombolta magát, s eszeveszett bátorsággal, futva megindultam az égő házak között. Iszonyatos hőség áradt reám kétfelől, egy-egy szélroham pedig szikraesőt fújt felém, s már-már attól féltem, lángra kap a ruhám. Valamelyik házban bennrekedt macska vinnyogott pokolbéli hangon, egy háztető recsegve-ropogva beomlott, egy lángoló tetőgerenda kizuhant az utcára, s elállta előlem az utat, mint az angyal lángoló kardja Ádámét s Éváét a Paradicsomkert kapujában.

Megfordultam, s futva visszafelé indultam. Még éppen idejében értem vissza abba a keskeny utcába, amelyről az imént letértem, mert az erős szélben a tűz mind gyorsabban terjedt, s alighogy kifordultam belőle, a lángok elérték a sikátornak azt a végét is. Hátamban a sebesen hömpölygő tűzfallal végigrohantam az utcán, átkeltem a patakon, melynek kevés, fekete vizében immár a lángok hullámzó veressége tükröződött, azután szaladtam tovább, végig az időközben kiürült Rózsa utcán, s vissza a Wiedenre, ahonnét jöttem. Ott sem láttam többé egy lelket sem, s egy darabig úgy tűnt föl előttem, mintha egymagam maradtam volna az üres városban, sarkamban a sebesen közelítő lángokkal. De azután futtomban itt is, ott is megpillantottam néhány férfit, akik a zsindelyt verték le a házuk tetejéről, abban a reményben, hogy akkor nem kap majd belé a tűz, s ahogy fölértem a domb tetejére, egész tömeget láttam magam előtt messze az úton, amint nehéz batyuikkal és megrakott talicskáikkal a szőlődombok felé igyekeztek, hogy életüket és csekély megmentett javaikat biztonságba helyezzék a tűz elől. Alig kaptam már levegőt, mire a menet leghátsó sorát beértem, s én is csatlakoztam a leghátul haladókhoz. Fölismertem őket: a pilleszívű leányok voltak azok, akiket odafelé úton a Rózsa utcában, a Frauenhaus kapuja előtt láttam álldogálni. Ők is rám ismertek: a nagyobbik, erős termetű leány fejcsóválva nézett végig rajtam, s én csak akkor, tekintetét követve vettem észre, hogy öltözékem zilált és fekete pernye lepi, kezem csupasz bőrét pedig, s alighanem az orcámat is megülte a korom.

– Lássa, mi megmondtuk, hogy nem érdemes arrafelé mennie – mondotta a nagyobbik leány, és szánakozó pillantással nézett le rám. – Mije maradt odabenn a városban, hogy a kedvéért nekiment volna a lángoknak?

– Öreg apám rekedt odabenn – feleltem neki, és sírva fakadtam. A könnyek barázdát szántottak kormos ábrázatomon, s összenedvezték koromtól fekete kezemet, amikor könnyáztatta orcámon végigtöröltem vele.

Tartottam tőle, hogy e nagy fölfordulásban elveszítjük egymást szerelmesemmel, de nem így történt: ott várt reám kis útiládáján ülve a ligetben, a megbeszélt helyen. Amikor meglátott azon kormosan és tépetten, bármiféle csomag vagy láda nélkül, elváltozott az arca, de hogy mit érez, megkönnyebbült-e vagy éppen hogy utolsó reménysége is szertefoszlott, nem bírtam kiolvasni a szeméből. Leültetett a ládára, kulacsából vizet töltött egy kendőre, és megtisztogatta vele az arcomat. Már attól tartott, odalenn rekedek, mert a tűz elzárja előlem visszafelé az utat, mondotta, azután egy darabig csak ültünk ott a dombtetőn, és néztük, hogyan harap ki mind nagyobb s nagyobb darabokat a háztetők egymásba folyó, ferde négyszögeiből a tűz hömpölygő, sárga foltja. Egyszer aztán láttuk, hogy a város túlsó, a tűztől addig még érintetlen oldalának közepe tájáról is fekete füstoszlop száll föl, s kisvártatva onnét is izgő-mozgó, sárga világosság kezd terjedezni. Akkor fölálltunk, kézen fogtuk egymást, és elindultunk az erdőn s a földeken keresztül Kelénpatak felé.

 

Hogyan, miféle viszontagságok után érkeztünk meg Günsbe, miként bérelt ott nekem szerelmesem, ki engem anyjához hazavinni eleinte s még sokáig erősen vonakodott, szobát egy városszéli házban, egy özvegyasszonynál, miként teltek azután napjaim a reá való várakozással, hogyan szánt meg szállásadóném, az öregasszony néha-néha egy tál meleg levessel, mert gyakorta hamarébb fogyott el a szeretőmtől kapott kevéske pénz, hogysem őt viszontláttam volna, hogyan vettem rá mégiscsak sok sírással és fenyegetéssel, hogy hazavigyen az anyjához, s hogy az hogyan bánt velem, vagyontalan s ráadásul a fiánál öregebb menyével élete fogytáig, hogyan vittem későbben keresztül, hogy a pápista pap, kinek azt állítottam, hogy keresztlevelem s minden iratom odaégett az ödenburgi tűzvészben, mégiscsak összeadjon bennünket, hogyan éltem azután férjem házában, kit hosszas húzódozása miatt, s mert nemigen mert anyjával szemben az én pártomra állni, de meg azért is, mert tudtam, hogy én magam is nagyot vétettem őellene, idővel erősen meggyűlöltem, s kegyetlen szeszélyeimmel, panaszaimmal és szemrehányásaimmal sokat gyötörtem abban a tizenöt esztendőben, amelyet még élnie adatott attól fogva, hogy engem a házába vett, mígnem végezetül elvitte szegényt egy súlyos meghűlés, s én a három gyermekkel magamra maradtam – minderről és még sok minden egyébről is hosszasan irkálhatnék még e lapokon, de mindezeket részletesen följegyezni fölöslegesnek tetszik előttem. Emlékezetemben e későbbi évek korántsem élnek oly elevenen, mint az addig történtek, ezenfelül mindezen dolgoknak énrajtam s a három fiamon kívül is, kikről, igaz, azt sem tudom, élnek-e, halnak-e, számos tanúja él még Günsben és egyebütt is. A házasságot s a gyermekek születését bejegyezték a günsi káptalan könyveibe, s hacsak le nem ég az is, ott bárki megtekintheti, lőcsei és ödenburgi életemnek azonban sehol másutt nem maradt nyoma, csak az én emlékezetemben, az pedig úgy múlik majd ki velem együtt mindörökre e keserűséggel teljes világból, mint a kilobbant gyertya lángja, mintha sohasem is létezett volna. Néha már nem tudom én magam sem, csakugyan megestek-e mindezek énvelem, vagy az egész csak puszta képzelődés, amelyet álmatlan éjszakáimon koholtam, mert mostanában újra erős álmatlanság gyötör, hogy könnyebben elmúlassam a virradatig hátralévő néhány órát. Ha azonban e teleírt papirosokra pillantok, még ha tudom is, hogy az én kezem rótta teli őket, visszatér belém a bizonyosság, hogy mindez megtörtént csakugyan, s nemcsak álmatlan elmém képzelgése az egész, délibáb, füst és pára…

Már az első éjszakán, amelyet szökésem után a kelénpataki fogadóban töltöttem, álmatlanul forgolódva az ágyban alvást színlelő szerelmesem mellett, egyre az járt az eszemben, vajon mi történhetett, amikor apám aznap déltájban hazatért… Bejutott-e vajon még a belsővárosba az elülső kapun át, vagy vissza kellett fordulnia neki is? És ha bejutott, vajon kijutott-e még idejében ismét, vagy ott rekedt a lángok közt? Észrevette-e vajon, hogy eltűntem, vagy már csak a háznak s minden földi javainak füstölgő romjait találta? S vajon járkált-e a romok között ide-oda, botjával túrva az üszkös roncsokat, az én összeégett csontjaimat keresve? Olykor sikerült elhitetnem magammal, hogy csakugyan így történt, olyannyira, hogy szinte láttam is magam előtt: ősz haja csapzottan csüng koromtól fekete arcába, keze fején a bőr megpörkölődött, amikor egy beomlott falrész füstölgő köveit széjjelhányta, abban a hiszemben, talán alattuk megleli, ami belőlem megmaradt… Máskor meg azt képzeltem, még épségben találta a házat, amikor hazaért, s míg szobáról szobára járva engem keresett, nem vette észre, mikor csapnak át a lángok a szomszédos háztetőről a miénkre, csak amikor már késő volt. Láttam magam előtt, amint a lánggal égő szőnyegek között keresi az utat, láttam, ahogyan haja, ruhája tüzet fog, s ő lángolva tántorog a parázsló ajtó felé, míg össze nem esik… Ismét máskor meg úgy képzeltem, haja szála sem görbült a tűzben, de még a házunk is azon kevesek között volt, amelyekben nem tettek kárt a lángok, s még ma is úgy van minden, mint régen, én pedig bármikor visszatérhetnék oda, ha úgy akarnám… De az is meglehet, töprengtem, hogy eladta mindenét, s most faluról falura járva tudakozódik, nem láttak-e egy ilyen meg ilyen asszonyt a nagy tűzvész napján gyalogosan vagy kocsin arra áthaladni, s meglehet, egy napon bekopogtat majd férjem házába, hogy hazavigyen. Olykor hideglelősen összeborzadtam e gondolatra, másszor azonban szinte vártam, sőt valósággal sóvárogtam rá, hogy így történjék, és ha az utcán megpillantottam valakit, ki messziről nézve egy kevéssé őreá emlékeztetett, futva megindultam feléje, s szívem mintha a lábamba zuhant volna alá, amikor eleibe kerülve közelről az orcájába néztem ama személynek, kit apámnak véltem, s láttam, hogy apámhoz való hasonlatossága puszta érzékcsalódás vagy képzelődés volt.

Első günsi éveimben gyakran látogatott egy álom: eleinte majd minden éjszakán, későbben már csak ritkábban, havonta, kéthavonta, mígnem egyszer csak végleg elmaradt. Álmomban, akárcsak amaz utolsó ödenburgi reggelen, ott szaladok megint az égő városban, szemközt a szélben sebesen terjedő tűzzel, azon a széles, meredek úton, amely a temetődombról a belsőváros felé vezet. Ahogy az első, keskeny mellékutcába befordulok, elviselhetetlen forróság és kavargó, fekete pernye zúdul orcámba, és hallom a tűz zúgását, mint valami szakadatlan, erős szélviharét. Ugyanígy járok a második, a harmadik, a tizedik mellékutcában is, mígnem utoljára egy sötét sikátorba fordulok be, ahol a lángok tombolása már megszűnt, mert sem perzselő hevüket nem érzem, sem zúgásukat nem hallom, hanem nyirkos hideget érzek, mint valami föld alatti veremben. És sötétség van, alig látok, miközben kezemmel kétfelől a hideg falakat tapogatva, lassan haladok előre, soká, nagyon soká, s amikor már minden reménységemet elveszítettem, hogy valaha még hazajuthatok, világosságot látok, és ahogy még kettőt lépek, egyszer csak ott állok a házunk előtt, amely mintha a lőcsei és az ödenburgi házunkból lenne különös módon összerakva, vagy egyszerre lenne mindkettő. Belököm a kaput, némileg megkönnyebbedett szívvel, hogy lám, a ház áll, nem lett a lángok martaléka, s lélekszakadva szaladok föl a lépcsőn. A fölső lakrész ajtaja előtt megint csak elfog a rettegés, mit találok odabenn, s amikor nagy nehezen rászánom magam, s benyitok, alig merek körülnézni. Odabenn mintha nem is a lángok, hanem rablók vagy ellenséges katonák dúltak volna, egymás hegyén-hátán hever minden, fölfordítva, darabjaira hullva és beszennyezve, alig is maradt valami épen. A nyomorultak, mindent tönkretettek, gondolom félig sírva, amikor egyik törmelék- s mocsokhalom tetején valami tarkát és fényeset pillantok meg, mintha a por és penész, korhadó fadarabok és málló kelmék e fertelmes halma virágba borult volna. Ahogy közelebb lépek, álmélkodva látom, hogy anyám virágos vállkendője hever ott, az, amelyiket hűvösebb nyári estéken szokott a vállára teríteni. Nem láttam már vagy harminc esztendeje, s most csodálkozva látom, hogy egyetlen szennyfolt vagy szakadás sem ékteleníti. Magamhoz veszem a kendőt, s megyek tovább, mert mintha igen sok szoba lett volna a házban, holott igazából nem volt több kettőnél, s én sorra nyitok be mindegyikbe, mind csüggetegebb szível, mert eleven életnek nyomát sehol sem látom. Már azon vagyok, hogy visszafordulok, s fölhagyok a hiábavaló kereséssel, amikor az egyik szoba sarkában apró, alacsony, vaspántos ajtót pillantok meg, amelyik inkább borpince bejáratára, semmint lakószobáéra emlékeztet. Tétovázva állok előtte egy darabig, mert újra erőt vesz rajtam a rémület, de azután mégiscsak összeszedem a bátorságomat, s lenyomom a kilincset.

Odabenn teljes sötétség fogad, s minden bizonnyal vissza is fordulok az első, vigyázatos lépések után, ha meg nem hallom, hogy valahonnét a helyiség túlsó vége felől apám szólongat halkan.

– Erre jöjj, Orsolya! – szól hozzám furcsa, vékony, panaszos hangon, amely ugyanakkor mégis eltéveszthetetlenül az övé. – Itt vagyok a sarokban…

Megindulok arrafelé, ahonnét a hangját hallottam, de mintha igen sok időbe telne, míg a sötét szoba túlsó végét elérem, s előrenyújtott kezem a puszta falba ütközik.

– Az asztalon találsz gyertyát – hallom ismét ama vézna, panaszos hangot valahonnét a térdem magasából, s a következő szempillantásban tapogató kezem csakugyan beléütközik elébb az asztal sarkába, majd a réz, asztali gyertyatartóba, amely Ödenburgban az ágyunk mellett, a diófa asztalkán szokott állani. Sok próbálkozás után nagy nehezen világot gyújtok, s a föllobbanó láng fényénél fölismerem a lőcsei házunk külső szobáját, változatlan állapotban. Apámat azonban sehol sem látom, mindhiába emelem magasba a tartót benne az égő gyertyával, s mozgatom lassan ide-oda: a fény vándorló, hullámzó foltjában mindig csak élettelen tárgyak lebegnek fölszínre a sötétség mélységéből, faragott széktámlák, az asztalt borító szőnyeg rojtja, ama faragott diófa asztalka pereme, amelyről a gyertyatartót is elvettem, de eleven emberi lényt nem látok sehol.

– Itt vagyok lenn! – szólal meg ismét, immár meglehetősen türelmetlenül, ama vézna, panaszos hangocska, s ahogy a gyertyával bevilágítok a sarokba, végre csakugyan megpillantom apámat, csakhogy alig nagyobb egy csecsemő gyermeknél. „Attól lehet, hogy megégett, a tűzben zsugorodhatott így össze”, gondolom magamban, bár az orcáját semmiféle seb nem ékteleníti, inkább még ifjabbnak is tetszik, mint amilyennek utolsó éveiből emlékeztem reá. Amikor azonban jobban odanézek, látom, hogy ingének ujjából kitetsző kézfeje fekete, mint a szén, s hogy ujjai összezsugorodtak és úgy görbülnek befelé, ahogyan a megégett holttetemekéi szoktak.

– Látod, mit míveltek velem! – szólal meg apám ismét szemrehányóan, s fekete kezével haragosan, egyszersmind reménytelenül legyint, ahogyan életében is tenni szokta.

– Igen fázom, az a baj! – szól rám panaszos sürgetéssel, mint valami nyűgös gyermek. – Segíts hát!

Pillantásom ekkor a virágos vállkendőre esik, amelyet még mindig ott szorongatok a kezemben. Lehajlok, ráborítom apám vállára, majd a kendőbe takargatott kicsiny testet vigyázatosan fölemelem a földről, a karomba veszem, és elindulok vele kifelé a házból. Karomban a testtel, kifelé igyekezve a városból: most ugyanazt az utat kell megtennem visszafelé, amelyen odafelé haladtam. Valahányszor egy utcasarkon befordulok, újra meg újra szemközt találom magamat a tűzzel: heve az orcámba csap, hangja ott zúg a fülemben, majd egyszerre csak magát a sebesen közelítő lángfalat is megpillantom. Visszafordulok, s fejvesztve szaladni kezdek, de kisvártatva velem szemközt is megpillantom ama sárgás-vereses fényt. Ismét megfordulok, és sarkamban a hömpölygő lángokkal, rohanni kezdek bele a vakvilágba, csukott szemmel, hogy legalább addig a szemvillanásnyi ideig ne lássam még a közelítő végzetet, míg utol nem ér. Futok megállás nélkül, karomban a kicsiny testtel, s úgy tetszik, már igen hosszú ideje rohanok így, csukott szemmel, de még mindig nem érzem bőrömön a lángok marását, sem orromban tulajdon égő hajam bűzét, sőt, úgy tetszik, a tűz zúgását sem hallom immár. Félénken résnyire nyitom a szemem, s íme: keskeny ösvényen haladok, amelyet kétfelől zöldellő gabonatáblák szegnek, de mintha márványkőből lennének kifaragva, egyetlen kalász sem rezzen, hanem mozdulatlanul állnak a derengő, kora esti világosságban. Előttem fenyves erdő feketéllik, s a legmagasabb fenyőfa csúcsa mögül éppen akkor bukkan elő a telihold sárga korongja…

Sok idő, talán tíz esztendő is eltelt, mire alkalmam adódott szót váltani néhány Ödenburgba való emberrel, s a házunk és apám sorsa felől tudakozódni náluk. Egyikük úgy emlékezett, sem egyiknek, sem a másiknak nem esett semmi baja, s hogy apám egy darabig még fönntartotta ugyan a patikát, hanem azután, hogy a szinte teljesen leégett városban semmi forgalma nem volt, eladta mindenét, s elköltözött valahová, talán vissza Lőcsére. De nem, vágott a szavába a felesége, rosszul emlékszel, te a Fehér Angyalra gondolsz, annak a házát kímélte meg a tűz, az Arany Oroszlán, az porig égett, s odaveszett a gazdája is: ő volt az egyik abból a tizenkét emberből, akik odaégtek a tűzben. Igen, vágott közbe az asszony nénje, csakhogy nem a saját házában pusztult el, hanem a külsővárosban esett rá egy lángoló gerenda, amikor valami bennrekedt gyermekeket akart kihozni az egyik égő házból… Időről időre azután találkoztam más, Ödenburgba való emberekkel is, kik már a tűzvész idején is ott laktak, csakhogy ahányan voltak, annyiféleképpen emlékeztek az akkor történtekre, s arra is, mi lett a sorsa apámnak és a háznak, mígnem végezetül már az idő múlása okán is bizonyos lehettem benne, hogy még ha nem is érte semmi rendkívüli szerencsétlenség sem a tűzben, sem későbben, akkor sem találnám már meg sem Ödenburgban, sem sehol e földi világban soha többé.

Ezzel véget is ér hát az én történetemnek az a része, amelynek emlékét szerettem volna kimenekíteni életem sebesen süllyedő hajójából, s talán más időkbe átmenekíteni. Gyorsan fogyatkozó gyertyámat elkoppantom, és feküdni térek. Holnap az erdőbe indulok majd füvekért, jókor reggel, mert későbben, amikor a nap már magasan jár, szédeleg a fejem, és egyre romló szemem is igen káprázik az erős napsütéstől. Ha lehunyom, még sokáig ott táncolnak előtte bíbor foltok alakjában a külső világból való tárgyak formái, s ha megint kinyitom, még akkor is egy darabig mindenfelé a gyújtoványfű lángocskáit látom veresleni a fű közt, ahol pedig semmi sincsen. Most, éjszaka, még jól tudom, hogy szállásadóném gyanakodva s utálkozva néz majd reám, amikor hazatérek, az utcabéli gyerekek pedig biztos távolból követnek s „boszorkányt” kiáltoznak utánam, vagy a kerítés mögül megdobálnak rothadt almával és más undoksággal. Tudom azt is, hogy elébb-utóbb valaki jelenteni fogja különös magaviseletemet a tanácsnak, s hogy akkor vén korom nem fog megóvni a vallatástól, a tömlöctől, s talán a máglyától sem… Itt magamban, szobám sötétségében jól tudom mindezeket, de tudom azt is, hogy reggelre kelve elfeledem, vagy legalábbis megpróbálok elfeledkezni e tudásról, mert ellenállhatatlanul húz majd kifelé, a fák közé a vágyakozás szerény keresményem s ama néhány szem szamóca után, amelyet egy málnabokrokkal szegett kis kerek tisztáson, ahol leveleit egyszer, még kora tavasszal észrevettem, találni remélek.

Hanyatt fekszem az ágyon vékony takaróm alatt, s várom az álmot. A holdfény zöldes csíkja kettőbe vágja az ágyat, s én két egymásba kulcsolt kezet látok a takarón nyugodni, két öreg kezet, amelyekben sehogyan sem bírok a magam kezére ráismerni. Azután a hold följebb halad az égen, a fénycsík kialszik, s nem látok többé semmit sem.