Némileg megkésett fel- és beismerés

Lehet, hogy mégis van egy és csak egy
érvényes megoldás: nagyjából egyremegy,
hogy kőtáblák vagy bridzsszakkönyv, avagy
menetrend… Fő csak egy: „Így és nem úgy!”
kimondja kereken. És nincs hivatkozás a
körülményekre, léha érzelmi fénytörésben
szivárványosan elkent él, kivételek se.
…Ahogy gyerekkoromban, ha jól emlékszem, Sch.-ék
ebédlőjében a szent- vagy csataképnél is inkább
tiszteletet parancsoló nagy vadkacsás
csendélet – a megbízható fényreflexek a kés
ezüstjén, a borostyán- és indigószínű
rendkívül anyagszerű szőlőszemek
mindegyikén egy-egy görbült fénynégyszög, egy
fürt ablakszem – olyan lidércesen
valódi volt, amilyen sosem
lehetett fény s idő önkényének kitett
modellje. Nemkülönben
azok, akik efféle nehéz aranykeretben
díszlő öröklét-szeletek, több nemzedékre tervezett
komódok, tükrösszekrények között
éltek – a szőke, körteforma nők,
korán kopasz, gyanútlan kékszemű
férfiak –, úgy kitöltötték saját
helyzetüket, ki-ki szabott helyét,
olyan ingadozás nélkül valóak,
merő cselekmény voltak, ahogy csak – állítólag
Isten vagy legfeljebb még talán a
kezdőknek szánt nyelvkönyvek példa-családja. Igen,
ők tudták, illik-e kockáshoz pöttyöset
viselni, házasságot törni, vagy
vörösbort inni halhoz. (Mellesleg arra, hogy
hogyan ismerszik föl az ilyesmi? ihlet hasító
fényén? hibátlan következtetési
lánc végső szemeként? – én nem tudtam sehogy
rájönni, máig sem.)… Hogy mosolyogtak
szánakozó fölénnyel, leghalványabb jelére
a kételynek: az ártatlanság sónehéz, vak
bálványbabái… Persze, egy rendes házban
gondosan eltömik a rést, amelyen át
különben épp a ház szilárdnak hitt alapja
illanna el: az a megnyugtató tudat, hogy
ami van, másképpen nem is lehetne… Mígnem
a ház gondatlan asszonya egy reggel arra ébred,
az éjszaka széket-asztalt kicserélt egy
ismeretlen rosszindulat: mint a valódiak
látszatra mind, de anyaguk merő
szeszély, s a szerződést bármelyik pillanatban
fölbonthatják egyoldalúan; színre megvan
minden részlet a hajnali, bizonytalan
világításban: égésnyom gyűrűje
az ágytakarón, víz alatti színükkel a szőnyeg
bolyhos mértani rózsái… de mintha
egy-egy örvény lakna mindent, vagy ajtó, melyen
a mágneses, üres sötétbe billen
az épp elalvó ólom végtagokkal…
De mindez még hagyján. Nagyobb baj,
hogy lassanként az ember önmagán is
fölfedezi a rejtélyes ragálynak
összes tüneteit: hogy többé semmi több, csak
illékony állapotok laza csokra,
áramszünetkor plafonon gesztikuláló
vízfejű árnyék; székre szórt kabátból,
sálból megképző ülő alak…
s ami még ezután történik, mintha csak
térképen sem szereplő idegen
ország pénzneme lenne, mit az ember
– indák, folyók, divatjamúlt királynők
arcképe – puszta játékszernek érez,
s kidobja könnyű szívvel ezüsthajú babára,
felhúzható madárra, zenélő fogkefére.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]