A harmonikus sor

Hermann Tamásnak „A harmonikus sor divergens.” Egy ideig ezt elnéztük neki. Végül is nem vagyunk egyformák, és ahány ház, annyi szokás, satöbbi. Legfeljebb azt reméltük, majd élményekben gazdagodva egy kissé árnyaltabban fogja látni a dolgokat. Gyöngéden bár, de félreérthetetlenül felhívtuk rá a figyelmét: az élet ennél azért bonyolultabb. Utaltunk a nehéz gazdasági helyzetre, a kedvezőtlen időjárásra, valamint arra, az efféle merevség nem visz semmi jóra. Próbáltunk emberi érzéseire hatni: kértük: gondoljon özvegy édesanyjára – vagy legalább a miénkre, a reumánkra, gyermekkori traumánkra, s hogy mi mindent éltünk mi át. Majd közöltük vele, nem ismeri a gyakorlati életet; és hogy az emberek túlnyomó többsége nem így gondolkodik. És – minden rosszindulat nélkül bár, de emlékeztettük rá, hogy ő sem tökéletes: a maga idejében tett ő is egyetmást. Ha mégsem, no mondd már, hát majd fog. Ekkora megátalkodottság végül is, érthető módon, még minket is fölingerelt, de hangsúlyozzuk: továbbra is csak észérvekkel kívántunk hatni rá. Úgymint: először szóban, majd írásban figyelmeztettük; 100 forint pénzbüntetésre és fővesztésre ítéltük; bevontuk a félárúját, a helyjegyét, a tejjegyét; letéptük a jobb fülét, aztán a balt; indexre tettük; sós kútba tettük, onnan is kivettük, kerék alá… egyszóval mindezt és más bevált meggyőzési módszereket is alkalmaztunk vele szemben. Fájdalom, minden jószándékunk falra hányt borsónak bizonyult: a harmonikus sor továbbra is, kitartóan divergens.