Időközben elévült földrengés-dicséret

A földrengés, azaz a végítélet
helyi változata, melynek során Szent Gellért szobra
fejjel lefele süllyed a jégfoltos habokba, míg a parti
lámpasor önmaga gyorsan összecsapódó visszfényébe loccsan,
és az egész hegy a vízbe csúszik,
igazán kielégítő megoldásnak ígérkezik.
Nem volt szívünk kidobni, szívem –
hát majd most a konyhakövön szétfreccsenő üvegcserepekre robban,
mint gömbölyű üvegdíszen, beroppan a szoba kihasasodó képe, ezer darabban
éles szilánkokon villog az édes otthon.
Pedig milyen görcsösen őrizgettük – ránk romlott: jégre tettük;
újrafestettük; ráncosodott: krémekkel frissítettük;
fogalmait tovább árnyaltuk; építettük; ékítettük;
széltől is óvtuk, úgy szerettük! mi munkánk benne volt!
Összefogdosott szürke tészta volt: ha itt betömtük, ott lyukadt ki.
De meg nem mondta volna senki, hogy nem új, hisz lényegében
nem hiányzott még belőle egy darab sem, hát most majd szétmegy, hála isten.
De hogy mi lesz belőlünk nélküle – más lehetőségek jeges szele
dől be a résen; pedig még mindig jobb volt bármi
egyébnél! Nem is győzném elsorolni,
mi minden szörnyűség van, aminél
mind jobb volt: megbízható volt, meleg volt,
bolyhos és otthonos; gondos; nem engedett
esernyő nélkül kimenni, fejjel a falnak rohanni,
– egyszerűen nem bírt ránk nem vigyázni!
Csoda, ha gyűlöltük? Most majd a nyájas
földindulás segít lerázni.
Most majd a szabad ég alatt,
térdig vízben, állólámpánk csavart
nyakát karolva vagy beköltözve a nagy-
szekrény roncsába, újra tiszta lappal,
megint a régi jó alapról, nem maradt
semmink, van mire várni, történhet megint akármi.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]