Jóslatok és határidők

 

 

 

 

December

Birtokba venni miért kívánjam
e meddő és sötét időt? E nyirkos és
villanyfények között imbolygó délutánban
kinek érzékei ne sejtenék meg az év
legmélyebb pontját – a várakozás idejét,
az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen
tér közt… A vonulást a kiszáradt medren át.
Az üzletek fölött, fenyőgallyak közé fűzötten
mezítelen villanyégők világolnak a ködben,
melynek sem centrumát, sem szilárd
partját nem érezni. Érzékeim is alacsony lángra csavartan
égnek. Miért akarjam
lángba borítani e homályos téli órát,
az alkonyét? E szétfolyó időt, amely sem
vágyát a szívnek, sem örömét az elmének, sem elragadtatását
a léleknek nem ismeri? Szélbe vetetten
az ellenállás nélküli közegben
elúsznak tetteim. A hídon, a fekete víz felett,
ritkítva a ködöt, a sárga kandeláberek
lobbantják föl a szél testét. Ki mint folyóba fog
lépni a mi időnkbe, majd a sötéten
áradó, vízszagú szélben
érez először önmagára. Most
nincs tárgya még a vágynak. Várakozz…

 

 

 

Strand

Áll,
Áll, combtőig a fekete hullám
(lágy negatív harisnya), fölötte a szél
rohanó testébe falazva.
Körben a hangtalan víz, majd a világító homok apró
dermedt gyűrődései, lábnyomok éles
árnyékokkal – aztán megint a víz
egy csíkja: ahogyan a kicsorbult
márvány-vállon a kút táljába szivárog alá.
…A fényfoltos bőrön a textiliák
mintázata, mint idegen csillag flórája: fehér
ágak vérvörös égen, tenyérnyi virágok,
vagy egyszínű-sötét torzók, éles körvonalakkal
fogva össze az illékony vagy szétburjánzani vágyó
testeket (lázas gondolatok a levegő tudatában).
…Derengő végtagok a sötét
vízben, a hullámtörés fényrácsában lebegve
zöldes karok és kézfejek – a gyűrű
villog vakon.
…Bennük a lélek
métely és idegen tűz: gyötrő terhe a fényben
boldogan elterülő húsnak. A part eleven szövetében
megpattan egy-egy szem: az áramlás oda-vissza a
víz és a kabinsor közt gyűrűt vet az elhaladó
árusok körül. Mintha valamely belső
viharban rázkódó edényben a víz
szintjét próbálnák nyugalomban tartani a külső
ellensúlyozó mozdulatok –
Ragyognak a kiürült idő tükrei, valamely régóta került
szembesülés fenyeget.
…Ahogy félkönyöködre
dőlsz, szemhéjad ideges szirmát leeresztve, pihés
karjaidon tapadó por – fölötted
sötét-ezüstös tűlevelek –
föltámad a szél, a homokot fölkapja, száll az egész part,
gyékények, takarók, köpenyek verdesnek az égen vagy szállnak a vízre
ott kavarogsz a többi között te is apró-
könnyű levél. A homok felhőibe fulladt
lomha vörösréz-érme a Nap –

 

 

 

Szozopol

A képeslap-tájból kivakít a fehér:
hirdeti égő dogmáit a dél
katedrájáról a nap.
A város a fényben, mint remegő likacsos hab
összeesik, mint romló gyümölcs beroskad,
keserű magjára tapad.
Süti talpunkat a lejtős udvar köve, hol
zuhany alá fügefaág hajol,
a sötét falon tüzes tükörlap.
Mint a szesz, éget a dél: a kéz, ha tán
a forró lében a lényeg után
horgászna, sziszegve elolvad.
A part meg a ház közt, oda-vissza, a nap,
hamarabb, mint a kádban a víz, leszalad,
körülgyűrűzve centrumát: kerek hiányt.
Üveglapra szórt fémtárgyak: égnek a tények.
Sosem a vélemények és remények,
az ünnepek, a hitviták, az intrikák.
Vakáció, idő idézőjelben: a kinti délből
a hűvös házba; a vörösbor és a sós bőr
íze, szárazvillám gyönyör, de mintha
kölcsönkért testben. Sosem a
csalás, csalódás vagy család epikuma:
üres extázisban repül s száll le a hinta.
A ránk dűlt állandó jelen alatt
cselekmény nincs: csak a pillanat
szórtan villámló aszkézise.
Csak pont, sosem vonás; sosem a lényeg,
sosem a vélemények és remények,
sosem történik semmi se.

 

 

 

Többé már…

Többé már nem nyitom meg szívemet,
sem cél felé már nem törekszem.
A józan július, a rendezett,
rendszert virágzó őrület
érzékeinkben ég, mint só a sebben.
Falak között, színes ponyvák alatt,
örökzöldek között a déli pillanat
sötét szentszobra horpadt
szájjal, százévesen. A jéghideg,
világra szegzett pillantás nem tűri meg
ellenpontját: a holdnak
meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:
az elragadtatást. Minek, ha égre vagy
ködös jövőbe fordul, a szem?
Minek a tűz, a láz, minek a sápadt
megszállottság, a tövis vagy a lángok?
Minek a végső szerelem?
Miért választanék? Miért keressem
– ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen
a hús alól a szárnyas szerkezet?
Ami a boldogság anyaga volt a testben,
kiégett rég. Miért egyetlen
remény a tízezer helyett?
A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs
kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs
megoldás: sem bogát megoldva, sem
széjjelzilálva, sem csomóba rántva,
vagy eltűnve önnön résein át a
világ vizeiben.

 

 

 

Nagyböjt

Komor boldogság, aszkézis, mely szerelem:
csak a reménytelen őrzi magát.
A Vérmezőn át, naptalan reggeleken
látom: mint ragály, fekete láng
terjednek a borókák. Mint zörgő héjban sötét mag
– kettéharapva tűz – úgy hordozza az évszak
ellentétét: a monotónia
húsában extázis – villámló ideg lakik.
Magam fosztom meg díszeimtől magam.
Nem is kívánom, ami nem adatik.
De gazdálkodván csak a kevésből, ami van,
kuporgatván, látom: ablakait
bevágva, ívpapírt és naptárlapot kavarva
a léghuzatban, zivatar zúdul a Hivatalra,
fény és szél vihara vakít,
rázkódtatva a díszterem mellszobrait.
Látom: szenvedély szelében forognak az ívek,
belső tüzüktől sápadtak a szobrok.
A vágy szemén kendő volt: birtokolva,
karomban ismerem föl célomat.
A tényeket egyetlen hasító pillanat
vonatkozások hálójába vonja.
Hol delelő ponttá szűkült az öntudat,
tüdőmet boldog félelem marokra fogja…
Fölgyújtva napjaim – mint fémtárgy föld alatt,
vagy a vízmozgás visszfénye a parti lakások mennyezetén:
fojtott sugárzás, testetlen zajló áradat –
a letakart tükrök, kereplők, lecsavart
láng idején átég a remény, a remény.

 

 

 

Elmegyek

Mert elapadt az életem
mindenemet a tűzre vetem
és elmegyek innét
Szétszálazni a bonyolultat
nincsen erőm már folytatni a múltat
álmomban fogaim mind tenyerembe hulltak
hát elmegyek innét
Mint a macska az egeret
lesem: szaporodnak az égi jelek
foltok a napban árvizek
mutatják: elmegyek innét
Mint a macska a madarat
lesem: minden jel egyfelé mutat
tudom hogy kő kövön majd nem marad
hát elmegyek innét
Minden szilárd egyensúly
minden erős szerelmem szívemen súly
kőfal mely harsonáktól meg nem indul
hogy elmehessek innét
De minden fölborult egyensúly
szikla mely barlangszáj elől kifordul
por száll a fényben, sarokvas csikordul
és én elmegyek innét
Por száll, homok pereg
Mindent, ami voltam, a tűzre vetek
míg végre egészen könnyű leszek
és elmegyek, elmegyek innét.

 

 

 

Sirám

Elsodrattatom, szétszórattatom…
Mint ha a macska, nyújtózkodva a napon
az üres levegőbe pofozgat, olyan,
amit tehetnék még, amit valaha tettem.
Mert nincs mire várnom, a várakozás
oszlopáról mivel leestem,
nem őrizem magam: süllyedjen eleven
sárba: gödrös hájba a testem,
ráncos harisnyával dagadt bokámon
tizenkét nyávogó kölykem etessem.
Ha már sivatagban vonultam nem vezérli
égő rögeszme, hogy mint csillagomat, kövessem,
száradjak el: merev haj, rúzsos pergamen bőr,
üvegkocsonyában úszó riadt szem
– meddő papnő – albumokkal, lejárt műsorfüzettel
tömött fiókban elgurult időm keressem,
szenvedélyben össze nem rándult részletekben,
jósdámban, honnét megszökött az isten…
Ha nem lehetek az, amire lettem,
ami lehetnék még, ne legyek az sem.
Elsodrattatom, szétszórattatom…

 

 

 

Fejjel lefele

Az időből kihullt a változás
képessége. Romlandó részeit
szervetlen, síkos tökélyre cserélte. Mint
műfog a szétpuhult arcból, vakít
a fennálló kikezdhetetlen
fölénye. Támadásra meg se rezzen,
kioktat puszta létével, meg- és leint.
Az állólámpa fénykörében hátradőlve,
kényelmesen keresztbevetve lábam,
bámulom a valószínűtlen nőt, aki
fejjel lefele röpül a kiskanálban,
az önjelölt Johannát, lángszerűre
keskenyedő koponyája körül
választottsága villanyégő csillagával,
aki bölcs is, mint a nap,
mikor a nyári dél
pedáns őrületében ingnyakat,
száradó lepedőt vagy újságlapot fehér
idézőjelbe ránt – jeleket látni vél
égen-földön – aláhúz, rámutat.
A vánszorgó világ a lázas
lelket földuzzasztja, túlhabzó barokk
pózba facsarja, majd a tárt karok,
szélfútta leplek, égre esdő fintorok
extázisában megfagyasztja; őrzöm
kiszáradt héjamat: sem
szétzülleni, sem terjeszkedni nem bírok.

 

 

 

Lejátszatlan lemez

Nem táplál, csak lehúz ez az idő: nehéz vagyok, mint
a megcsalatott farkas, gyomrában a kővel.
Szerelmeim és helyváltoztatásaim
érzékeim gyéren lakott, havas
provinciáin zajlanak,
a csípős unalomba kergült vagy apátiába süppedt
főváros nem akar tudni róluk: nem jegyzi őket
szeszélyes nyilvántartásaiban; hírlapjai szerint
makacsul nem történik semmi… A rosszkedvű hatalom
hivatottságában maga sem hisz,
légből kapott intézkedéseit
máról holnapra visszavonja. A léggömb-eszmék helyett
jobb szeretnék valami súlyos és kerek
elfogultságot: ha a lábamra ejtem,
igazán csontot törjön. Ahogy gyerekkoromban
a poros fénykévékkel áthatott sötét templomban
álldogáltam, ünneplő rakott szoknyámban, szívemben
mártírok harcias hitével. Most minden indulat
befullad félúton: csak ajtórés alatt
előfüstölgő szobatűz, magát emészti,
az ajtón nem zuhan ki… A szédület,
amelyet épp hogy serdülve ígért a test
tűzvész romantikája – mikor a kemény sugárban
az uszoda forró kövén megálltam
a szeplős, villámló tükör előtt –, mikor a hőség
remegő másvilágában vakító lehetőség:
nőtt a nap, a víz, a kő extázisában
a gyerekkor esetlen, vak húsában,
és szerelem volt a világ lelke – igen, ez
kifizetetlen számla, lejátszatlan lemez.

 

 

 

Zörögve és kattogva

Zörögve és kattogva, megint jön,
a lábamról lever,
otromba, komor, ómódi jármű a lejtőn:
patetikus gyönyör.
Dühödt, vakító teológia,
kivédhetetlen Isten-érv,
csörömpölve bezúzza a
világ kirakatüvegét.
Piros lábaska, összerakható
toronydaru, fehér köpeny vagy szőke fürtök:
mindent, ami tevékeny és jóravaló
elvisz megint az ördög.
Mindegy, hogy lépcsőház, üres vonat,
temetőárok, dombtető –
a súlyos sátor bárhol perc alatt
felüthető.
Elszabadult égi mérték, a földre vetve
minden szilárdat szertedúl.
Megint egyszer homokra építettem,
megint csak összedűl.

 

 

 

Beismerés

Nem könnyen tűröm könnyűségemet.
A ki tudja hányféle bokron szedett
szélfútta elveken rögtönzött életet
a boldog és komor korlátoltság helyett.
Hiányolom, hogy semmilyen lázas tömeg
nem zár magába, míg a tér fölött
zászlódíszes hajóként száll az erkély,
a reflektor csapzott, sötét eget
meszel ecsetjével, és fejünk fölött lebeg
a fény spirituszában a félve imádott arcél,
toronyzene és biztató szózat szemerkél.
Vagy gipszvirág-füzéres egyleti táncterem
erotikus erőtereiben
foroghatnék – a gyanakvó közfigyelem
hideg, színes tűzként futkosna bőrömön,
és a kijátszva eleven
szabályok szemrehányó szemétől az öröm
kockázat és titok láncára fölfűzött
tükrös vásári gyöngyszem lenne apróbb szemek között,
történet csattanója. Nem véletlen parázs
hamu időben, űrbe nyilalló tűszúrás.
Vagy lehetnék szerényebb is? Mintha rongyoszsák
borulna ki a déli fényre: egymás
hegyén-hátán, a zavaros piac
padján megfér a csorba bögre, rozsdás
óraszerkezet vagy züllött Ofélia-
hajú baba: porcelán arca pozsgás
félgömbje fölött üres szemüregbe tűz a nap.
Idióta gyerek mosolyával, sima
holdarcával nem ítél és nem értékel a
boldog, arkangyali tárgyilagosság.

 

 

 

Időközben elévült földrengés-dicséret

A földrengés, azaz a végítélet
helyi változata, melynek során Szent Gellért szobra
fejjel lefele süllyed a jégfoltos habokba, míg a parti
lámpasor önmaga gyorsan összecsapódó visszfényébe loccsan,
és az egész hegy a vízbe csúszik,
igazán kielégítő megoldásnak ígérkezik.
Nem volt szívünk kidobni, szívem –
hát majd most a konyhakövön szétfreccsenő üvegcserepekre robban,
mint gömbölyű üvegdíszen, beroppan a szoba kihasasodó képe, ezer darabban
éles szilánkokon villog az édes otthon.
Pedig milyen görcsösen őrizgettük – ránk romlott: jégre tettük;
újrafestettük; ráncosodott: krémekkel frissítettük;
fogalmait tovább árnyaltuk; építettük; ékítettük;
széltől is óvtuk, úgy szerettük! mi munkánk benne volt!
Összefogdosott szürke tészta volt: ha itt betömtük, ott lyukadt ki.
De meg nem mondta volna senki, hogy nem új, hisz lényegében
nem hiányzott még belőle egy darab sem, hát most majd szétmegy, hála isten.
De hogy mi lesz belőlünk nélküle – más lehetőségek jeges szele
dől be a résen; pedig még mindig jobb volt bármi
egyébnél! Nem is győzném elsorolni,
mi minden szörnyűség van, aminél
mind jobb volt: megbízható volt, meleg volt,
bolyhos és otthonos; gondos; nem engedett
esernyő nélkül kimenni, fejjel a falnak rohanni,
– egyszerűen nem bírt ránk nem vigyázni!
Csoda, ha gyűlöltük? Most majd a nyájas
földindulás segít lerázni.
Most majd a szabad ég alatt,
térdig vízben, állólámpánk csavart
nyakát karolva vagy beköltözve a nagy-
szekrény roncsába, újra tiszta lappal,
megint a régi jó alapról, nem maradt
semmink, van mire várni, történhet megint akármi.

 

 

 

A harmonikus sor

Hermann Tamásnak

 
„A harmonikus sor divergens.”
Egy ideig ezt elnéztük neki.
Végül is nem vagyunk egyformák, és ahány ház,
annyi szokás, satöbbi. Legfeljebb azt reméltük,
majd élményekben gazdagodva egy kissé árnyaltabban fogja
látni a dolgokat. Gyöngéden bár, de félreérthetetlenül
felhívtuk rá a figyelmét: az élet ennél
azért bonyolultabb. Utaltunk a
nehéz gazdasági helyzetre, a kedvezőtlen
időjárásra, valamint arra, az efféle
merevség nem visz semmi jóra. Próbáltunk emberi
érzéseire hatni: kértük: gondoljon özvegy
édesanyjára – vagy legalább a miénkre, a reumánkra,
gyermekkori traumánkra, s hogy mi mindent
éltünk mi át. Majd közöltük vele, nem ismeri
a gyakorlati életet; és hogy az emberek
túlnyomó többsége nem így gondolkodik.
És – minden rosszindulat nélkül bár, de emlékeztettük rá, hogy
ő sem tökéletes: a maga idejében
tett ő is egyetmást. Ha mégsem,
no mondd már, hát majd fog. Ekkora megátalkodottság
végül is, érthető módon, még minket is
fölingerelt, de hangsúlyozzuk: továbbra is csak észérvekkel
kívántunk hatni rá. Úgymint: először szóban, majd írásban
figyelmeztettük; 100 forint pénzbüntetésre és
fővesztésre ítéltük; bevontuk a
félárúját, a helyjegyét, a tejjegyét; letéptük a jobb fülét,
aztán a balt; indexre tettük;
sós kútba tettük, onnan is kivettük,
kerék alá… egyszóval mindezt és más
bevált meggyőzési módszereket is alkalmaztunk vele szemben.
Fájdalom, minden jószándékunk falra hányt
borsónak bizonyult: a
harmonikus sor továbbra is, kitartóan divergens.

 

 

 

Egy kis fenyegetőzés

Miért siránkoznék, mikor lehet még
nekem is életem: hozzá nem is
akármilyen – sőt, válogathatok,
kihúzhatom vagy visszadobhatom,
felmérhetem tükörből is a helyszínt:
hozzámvaló-e? Például milyen szép
egy iroda: a tárgyszerű neonfény,
célratörő tárgyak! Papírhabon
jó széllel átkelő kávéspohár,
festékpárna – és főleg az írógép,
villámló köreinek rendszere,
az egyhelyben száguldó kattogás
nyugalma – és hogy nem tűr semmiféle
önkényt az ügymenet barokk tökélye,
az intrikák gazdag csipkéje meg
akár egy trónviszályé. Ott a sűrű
kapcsolatrendszer rácsai közé
beékelődve óhatatlanul
fontos lennék én is, vagy legalábbis
lennék; akár mint ellenzék, akár mint
szövetséges; de még a légies,
szélfútta kívülállás is tömör,
komor súlyt és tartalmat nyerne. Rúzsos
mosolygás, frissen fodrászolt fölény
próbálna megnyerni, oktatna ki,
vagy sisteregne mézes gyűlölettel.
Micsoda szenvedély szökhetne szárba
a túlfűtött rosszindulat tüzes
üvegházába zárva! Pár közös
kávétól, ajtórésben összeérő
könyöktől már a tettenérhetetlen,
fürge kígyótekintetek, sarokban
burjánzó suttogások, leskelő
veszély közt házasságtörő spanyol
királynőnek érezhetném magam.
Mint a teaesszencia, olyan
sötéten izgató valódiság az
ilyesmi. És enyém lehetne, látod,
akarnom kell csak. Hát hogy én ezentúl
csak itt ülök, csapzott macska, az ajtó
előtt, és villogó szemmel vetem
magam minden falatra, azt ne hidd!
És hogy töredék, maradék időkön
rágódom ítéletnapig, ne gondold!

 

 

 

Epizód

Nem érdemes megjegyezni, melyik
ajtó hová vezet – másodszor úgyse
tapogatom a sötét hall szögleteit
kilincs után, ügyelve, hogy a padló nyögése
ne verjen föl ki tudja kit. Mint bármi mást,
miért inkább egy idegen lakást
jegyezzek meg? A tükrön az alig-
fényben a spray-k, fogmosópoharak
ikersorát, köztük pillanatig
magamat is, zilált körvonalat.
Hiába esik meg velem, kivet:
az eseményben idegen testszövet
vagyok csak. De ha hiányzik is a
megidézett lélek, a kockás takarón az
előzékeny szertartás minden gesztusa
– a közös készlet variációi,
de mennyi ötlettel, milyen egyénien! –
szóval az egész nyaktörő rítus olyan
gördülékeny szenvedéllyel működik,
ahogy nem csökken a sorsüldözött
hősnő gyásza, legyen akár a századik
este, amikor tenger és súgólyuk között,
dúlt fürtjeit hitetlenkedve rázva,
hosszan mered keblére vont kezére.

 

 

 

Ünnepi műsor

Egyrészt az ország nagyjai*, komor vagy
döcögve nyájas, éltes embriók, a túl nagy
ünnepi díszletek között lebegve;
másrészt aranyfüst, valcer, bonbonos-
doboz-idill, harisnya-füstön át a hús,
flitterrel leöntött őszi keblek.
Egyrészt a kivilágított hidak, hajó-
hadak, a fényszóró sötét folyó
fölött pásztáz, az égen kibomló szikrakévék;
másrészt cinkos mosoly, jólértesülten
kacsintva hajlongó hibátlan öltöny,
hibbant derűt sugárzó holdvilágkép…
E zárt edényben az erényben dús spenót
áthatja a kecses tejszínhabot:
minden árnyalat folyvást veszít
különbségéből, és egy szintre pusztul össze;
jobb híján az egész kedélyes, zagyva massza
saját magát eszi.

 

 

 

Csillárlehetőségek

Egyetlen döntés is elég,
hogy végleg elpukkanjanak a még
lebegő lehetőségek. Ha a szobába,
ahol most a zseblámpafény amőba-
teste csak a csupasz falakra
vagy a padlószőnyeg bolyhaira folyik rá,
csillárt választanék – nem tehetném meg ezt se,
hogy azután mindenben ne kövessem
a már adottat. Például amelyikről
estükben megfagyott dús fürtökben szakad le
a szivárványos zokogás, korántse
tűrne bármit el: az égők fehér gyümölcse
izzó megrovást szívna a falból,
ha hétköznapjaim lágy masszáját ezentúl
formákba nem szorítanám, a létfenntartás rutinját
takarosan átszellemítve. Itt lenne mindjárt
a terítés művészete: a fenyőgallyal díszített
réztartóban a gyertyát derengő lényege
lassan kitöltené; tüzes
lélekként hatná át a bort. Éjszaka a komor
kettőságyból a hegy-völgyes ágynemű
ovális állótükrömben kísértene
fehéren. A puritán fémtányér alatt viszont
életemet néhány végső elemre
szűkíteném: egyfajta szerzetesség
lenne a Mű vagy az Ügy – egyszóval valami
közhasznú érdekében, ami majd betömi
minden kétely száját. A monománia
átmenet nélküli fényei-árnyai
kopár cellát rajzolnának elő.
Áttetsző lennék, mint a csecsemők,
hajviseletemből és érzelmi életemből
minden fölöslegeset száműznék. Ezzel szemben,
amelyiken piros pettyes kötényben
medvék táncolnak, azt jelentené, hogy
őszinte vagyok, gyermeteg, merő
tejszagú jószándék, formákra mit se adnék,
meghitt szobákban hömpölyögnék, nagy piros szív,
gyöngédségem hánytorgó húslevesben,
varangy uborkában, selymes sápadt befőttben
tárgyiasítanám. A téli űrre
lámpám: narancsszínű szelíd lélek vetülne,
lennék a hold jeges ragálya ellen
hatásos háziszer, meleg kelttészta, dunyha.
Csak épp, amelyik lehetővé, a döntést ugyanaz az önkény
teszi érvénytelenné is. Jobban szeretném
bizonytalan időre visszavonni magam,
egyelőre az üres szoba szőnyegén
gömbölyödni össze, amíg valami – bármi –
végleg el nem dől, zuzmóvá válni, várni.

 

 

 

Udvariassági látogatás

Csak próbálnék mozogni, levernék valamit:
szobanövényt, kitömött madarat,
hócukros, mélykék téli éjszakát
karácsonyi lapon, lucskos bonbont ezüstpapírban.
Csak próbálnék levegőt venni, elrepedne
a lámpabura, a váza, a porcelán
cica: egy gyermeteg, poros szüzesség
relikviái…
Csapzott konty, a viszontlátás örömétől
egy kicsit eszelősen kancsító nagy szemek…
Vastag pulóverekben a vézna női test:
elkonspirált betegség, szende csipkék,
mentőláda, fürdőhabillat…
Csuklómon simogató polip-ujjak,
kövesgyűrűben vádló kék tekintet.
Zsibbadt vagyok: recsegve, mintha
gyufásdobozban cserebogár kaparászna…
Nagy, dermedt epreket kapok, üvegtányérkán, kiskanállal.
Miért nem vagyok jó? Kerek tükörben,
képzelt helyeslésben csodálhatnám magam:
hajam aranyszín ellenfényben millió
finom rugó, kötényem ezer szelíd erénytől:
elvont rózsáktól duzzadoz…
Mért nem vagyok szégyentelen? Sajnálkozó
grimasz, széttárt karok…
kinn mély lélegzet, jól végzett bűntény után.
De csak a kattogó örökmozgó, a két
végpont között ingázom émelyegve:
„Legközelebb is, hogyne, persze…”

 

 

 

Házasságtöréseink

A zseniális szervezések!… „Top secret” dokumentumok
körmönfont elrablásához se lenne sok
ennyi sietős lelemény: a könnyes konspirációk
szennyes presszókban, a gyors telefonok… No és a minden-
féle helyszínek: hátsóülésen, puszta földön
– szemben a lomb alulnézetben – vagy a kölcsön-
szobák, borosüveg-lámpáikkal, a hímzett
díszpárnákkal… Vagy éppen a megszokott falak közt
támaszthatunk – kétbalkezes betörők – röpke tűzvészt,
nyomtalanul, remélhetőleg… És furcsamód tágíthatónak
bizonyul az idő: egy szeles idegen évszak
költözik hézagaiba – míg aztán újra vissza
nem forr ez a vészkijárat is – most már örökre, vagy
még feszegetjük a zárat, egyre vadabbul, ahogy
a fűtés ki-kihagy, és a levegő is egyre fogy.

 

 

 

Feltételes mód

Ha már nem élnél – erre gondolok,
s hirtelen olyan értékrobbanáson
megy át –, mit nem adnék, hogy újra lássam
„akkor” – minden szavad és gesztusod,
mint amikor a forró víz alatt
a hőmérő üvegfalát kivágja
a higany. És hogy így vagy úgy, de máshogy
lesz minden – ilyen fogadalmakat
próbálok meg betartani. De nem
élhet sokáig meg az érzelem
feltételes módban: nem is külső erőtől,
pusztán a – pár másodpercnyi – időtől
bomlik el. Kezdődhet a reménytelen
egymást ölő társasjáték elölről.

 

 

 

Félni

Mi mindentől, úristen és mióta
az eszemet tudom: ott volt mindjárt az a könyv a
fényképekkel: a múzeumi tárlók
üveglapja mögött a kopasz hamuemberek,
az arc helyét takargató kezek, begörbült
ujjakkal – hogy szétomlanának
a levegőn! És az az újsághír: a lezuhant gép
megégett roncsai között csak egy
„fél pár tűsarkú fehér cipő”…
És a kórház, az éter: a domború sárga lámpa
a nagy fehérségben, tüzes vaslapra ejtett
vízcsepp, elillant nyomtalan. Süvítve közelített:
valami, semmi, lüktető pont – majd a túloldalon
végtelen póznák hosszú sorban, csúcsukon
valamilyen színes, csillagszórószerű
fényforrás – végigmenni már
nem volt időm…
Aztán a hold: az udvaron, egyedül maradva
sötétedés után, a gyanúsan neszező ecetfa
s a téglakerítés fölött úszkált, gonosz
mágnes: tudtam, majd biztosan a háztetőre
csal ki éjszaka, tudtam, kicsal, akár a
zárt ablakon keresztül…
Gondoltam, akkor inkább a langyos, emberi,
szobányi univerzum: villanyfény, ágynemű,
zsebkendők, rossz végén hernyót eresztő
fogkrémes tubus… harmadnapos
áztatólében harisnyahínár; a koszlott
frottírköpenyben a test, áramtalanítva, a meghitt
gyógyfürdő-meleg: fullasztó volt, de biztos;
nyugalmas, bár unalmas. Belátható bajok, családias,
menetrendszerű gyöngéd nyavalyák…
Most, éjjel a megállóban, ha csak
öt percig egyedül – már meghasad
a megbízható héj, alattomos
sokértelmű jelentés futja be
a látványt. A folyékony sötétben a szilárdabb
sötét merev vagy imbolygó szigetei. A domború
esős tükörlap meg-meging a szélben, öklözi
lágyan a levegőt: szétszalad, elágazik
minden mindenfelé. Korláttalan vagyok,
definiálhatatlan, megtörténhet velem
bármi bármikor, könnyű vagyok,
szabad, terjeszkedem – és félek, félek.

 

 

 

Némileg megkésett fel- és beismerés

Lehet, hogy mégis van egy és csak egy
érvényes megoldás: nagyjából egyremegy,
hogy kőtáblák vagy bridzsszakkönyv, avagy
menetrend… Fő csak egy: „Így és nem úgy!”
kimondja kereken. És nincs hivatkozás a
körülményekre, léha érzelmi fénytörésben
szivárványosan elkent él, kivételek se.
…Ahogy gyerekkoromban, ha jól emlékszem, Sch.-ék
ebédlőjében a szent- vagy csataképnél is inkább
tiszteletet parancsoló nagy vadkacsás
csendélet – a megbízható fényreflexek a kés
ezüstjén, a borostyán- és indigószínű
rendkívül anyagszerű szőlőszemek
mindegyikén egy-egy görbült fénynégyszög, egy
fürt ablakszem – olyan lidércesen
valódi volt, amilyen sosem
lehetett fény s idő önkényének kitett
modellje. Nemkülönben
azok, akik efféle nehéz aranykeretben
díszlő öröklét-szeletek, több nemzedékre tervezett
komódok, tükrösszekrények között
éltek – a szőke, körteforma nők,
korán kopasz, gyanútlan kékszemű
férfiak –, úgy kitöltötték saját
helyzetüket, ki-ki szabott helyét,
olyan ingadozás nélkül valóak,
merő cselekmény voltak, ahogy csak – állítólag
Isten vagy legfeljebb még talán a
kezdőknek szánt nyelvkönyvek példa-családja. Igen,
ők tudták, illik-e kockáshoz pöttyöset
viselni, házasságot törni, vagy
vörösbort inni halhoz. (Mellesleg arra, hogy
hogyan ismerszik föl az ilyesmi? ihlet hasító
fényén? hibátlan következtetési
lánc végső szemeként? – én nem tudtam sehogy
rájönni, máig sem.)… Hogy mosolyogtak
szánakozó fölénnyel, leghalványabb jelére
a kételynek: az ártatlanság sónehéz, vak
bálványbabái… Persze, egy rendes házban
gondosan eltömik a rést, amelyen át
különben épp a ház szilárdnak hitt alapja
illanna el: az a megnyugtató tudat, hogy
ami van, másképpen nem is lehetne… Mígnem
a ház gondatlan asszonya egy reggel arra ébred,
az éjszaka széket-asztalt kicserélt egy
ismeretlen rosszindulat: mint a valódiak
látszatra mind, de anyaguk merő
szeszély, s a szerződést bármelyik pillanatban
fölbonthatják egyoldalúan; színre megvan
minden részlet a hajnali, bizonytalan
világításban: égésnyom gyűrűje
az ágytakarón, víz alatti színükkel a szőnyeg
bolyhos mértani rózsái… de mintha
egy-egy örvény lakna mindent, vagy ajtó, melyen
a mágneses, üres sötétbe billen
az épp elalvó ólom végtagokkal…
De mindez még hagyján. Nagyobb baj,
hogy lassanként az ember önmagán is
fölfedezi a rejtélyes ragálynak
összes tüneteit: hogy többé semmi több, csak
illékony állapotok laza csokra,
áramszünetkor plafonon gesztikuláló
vízfejű árnyék; székre szórt kabátból,
sálból megképző ülő alak…
s ami még ezután történik, mintha csak
térképen sem szereplő idegen
ország pénzneme lenne, mit az ember
– indák, folyók, divatjamúlt királynők
arcképe – puszta játékszernek érez,
s kidobja könnyű szívvel ezüsthajú babára,
felhúzható madárra, zenélő fogkefére.

 

 

 

Kapcsolatok

Nagyjából két csoportra oszthatók
a dolgok: mindarra, amiben hibás vagyok,
és arra, amiben nem. Ez az utóbbi csoport lényegében
elhanyagolható.
Megtudom, az én hajam tömte el megint
a lefolyót. Közlik: az influenza-
vírust is én hoztam haza. Miattam kellett
éjfélig fönnmaradni, mosni-fonni, eladni
a kis ezüstdobozt, a csomagban érkezett
flitteres hálóinget. Rendben van, gonosz vagyok,
nem tetteimben, lényegemben. Jobb lesz, tudom,
az ellenkezőjét sem követem el, különben
nem marad el a megtorlás: a számozott ajtó mögött
pikkelyesen hámló, fehérre mázolt
éjjeliszekrényen gyógyszeres fiolák és
félig töltött narancsleves pohár; sőt
koszorúk megbarnult rózsákkal, rongyolódó
sötét szalag, ázott aranybetűk – ilyesmik
következnének biztosan. Lehet, hogy
az athéni földrengést is én okoztam?
A holdfogyatkozást is? Ártó hatásom,
borfolt az abroszon, minden irányba kiterjed.
Vádaskodó kislányhang fonnyadó
szájból; a szeplős kéz valamit mindig gyűröget:
papírzsebkendőt, rádióműsort, egy láthatatlan
terítő rojtjait. A tétova gombszemekben
vád, vád – a régi képeken
bolond kerek kis sapkák, gombaforma
parányi retikül, bokáig omló
nyáriruhák győztes barokk redői
a kardvirágágyás vagy a szökőkút
előtt; a keskeny vállpántok fölött
tündöklő kulcscsont – jókora romboló erő lehet
bennem valóban.
Mire az ember észbe kapna, már csak
valamit kiszorítva, már csak valami árán,
már csak bűnök-ellenbűnök hálózatában…
Azt álmodom: napfény, szoba, edénycsörgés – közben tudom:
valaki a falon túl, valamilyen füsttelen szobatűzben…
és az ajtó nincs bezárva: de én nem, én nem, én nem –

 

 

 

Szerénytelen javaslat

Azért ez egyszer meg lehetne
próbálni ezt is: hátha most beütne,
miért is ne? Csak a fölöslegesre
építeni: a rácsra sosem, csak a résre,
csak a szökésre… Mintha egy könnyelmű déli
ország minden lakója a karneválból élne,
s tisztes köznapi öltözetük a kavargó
strucctoll-vihar lenne, csuklón a csörgő,
államfőik a tenger villámló hátterén
kifestett maszkok, nagyfejű vigyorgó
babák hosszú rúdon – ne félj, tudom,
amit tudnom muszáj, mégis: ha a gyanús szabadság
megenné most az egyszer – lyuk az egész harisnyát –
a körülményeket?… És nem maradna,
csak egy sötét szoba: kipárnázott kaland vagy
rendbontó otthonosság: mint egy gyerekbetegség
végtelenítve… lázasan a hűvös
kövér mosószer-felhő ágynemű közt vagy a kályha
forró körében, a leterített papíron
mosdva a csorba zománcú lavórban, a bőröm
sütő tűzfényben… Emigrálva végleg
mindenki közös idejéből, amelyben a tervek
megvalósulni törnek, a jóslatok betelnek,
határidők letelnek… ha már csak annyi lenne
minden cselekmény, mintha a kiskanálról
legördülő méz, mielőtt leválna,
inogna még a kanál peremén?…

 

 

 

Thriller

Miközben e senkiföldje, homályos délelőtti
estében, a behúzott könnyű függöny mögött, az
ágynemű házias, kék rózsái közt, míg a csontom
villámlik és elolvad, hosszan vizsgálgatom, hogy
mint állnak össze az anyajegyek sötét
konstellációkká a váll bőrén, vagy a test
árnyékait, a körömágy sajátos
formáját – hirtelen eszembe jut, hogy
azt álmodtam, meghaltál: és én valami bonyolult
rémdráma kriptájában őriztelek, hová
illendő módon hosszadalmas cselszövény,
elkésett hírnökök és más hasonlók
jóvoltából kerültünk, s ahol a meg-megingó
fáklyafény a homályból előhívta a bomlás
teljes skáláját: a szürkezöld, penészes
citromhéjszínű, romlott konzervszerűtől
a már-már higiénikus végpontig, amikor
a megfeketedett nehéz ezüst
nyaklánc és gyűrű alkot a csontokkal közös
iparművészeti remeket… de meglehet
– mert mint ha szélben, imbolygott a helyszín –,
mindez sokkal sivárabb volt, korántse
ilyen teátrális kellékekkel… talán csak
valami ismeretlen nagyvárosban és mintha
egy szállodában lettünk volna… a piros neonfény
ritmikus villámaiban személytelen bútorzat,
mosdó, borotvahab-szeplős tükör – s minden bizonnyal
az előbbinél gazdaságosabb, célratörőbb cselekmény
a háttérben… közös csak a mindent egymásba oldó
érzés volt: a veszteség, a lábam alól kirántott
szőnyeg, tompa ütés – de közben valami más is:
nem emberi sírós boldogság, végtelen
közelség: mintha csak estében az ismeretlen
nehéz tárgy hirtelen megállt volna fölöttem
a levegőben: még nem történt semmi, minden
hiánytalan, még láthatom az anyajegyek sötét
konstellációit, a körömágy sajátos
formáját, a test árnyékait – mindazt, amit most
vizsgálgatok hosszan ebben a délelőtti
estében, a behúzott könnyű függöny mögött, az
ágynemű rózsái közt, míg a csontom
villámlik és elolvad.

 

 

 

Pillanatkép

Augusztus Erkély Este hat
sötétedik Boldog vagyok
és nem vagyok A vízszintes irányok
befagynak röptükben A távlat
lefele szív Boldog vagyok
és nem vagyok A szemközti házsor árnya
az úttesten már átcsúszott
most az innenső falon haladva
jön fölfelé Sorban kioltogatja
a zöld növényi izzást a szomszéd balkonok
kőcsészéiben Boldog vagyok
és nem vagyok És most már hadd ne hadd ne
történjék semmi Összetörne
bennem a féltve egyensúlyozott
vízfelület amely már tükrözni nem kíván csak
szeplőtlen űrt Boldog vagyok
és nem vagyok vagyok és nem vagyok
boldog vagyok és

 

 

 

Időtöredékek

Nem ezt a szobát hagytam itt: a délelőtti
tárgyilagos volt, ész- és okszerű,
valószínű. Családi étkezések,
összezördülések, túlfűtött unalom vagy
pletykák színtere: polgári szalon, egy
középfajú színmű első-utolsó
felvonásának díszlete.
Most két spalettátlan ablakon át
dől be a havas téli ég, a hó, a holdas
hó világossága; két túlvilági zöld,
sugárzó téglalap között egy harmadik, bizonytalan
szellem-fénypocsolya a falon: a nagytükör. A tárgyak
a Földnek a Hold felé forduló oldalán
könnyebbek: lazuló körvonalakkal
úsznak a tömény oldatban. A klasszicista nappal
után e távollétemben kitört
stílusváltásban, kísértet-korszakban, egy lebegő
utalásban kell laknom.
Ugyanez a szoba, tíz éve, húsz. Így változatlan
feltételek mellett jól megfigyelhető,
milyen fogásokkal él az idő. A jeges áradatban
ázva, váratlanul, a semmiből a
sötétben zajló működés villámló múlt-szilánkokat
vet föl: nem képeket, de
az átélés egykori módját. Mintha a nagytükör
befagyott rétegeiből bukkanna föl,
megőrizve hibátlan, a tizenhárom éves
esetlen serdülő test, a fagyfoltos kamaszláb
parafatalpú szandált visel, melyről a légies lelet
kora azonosítható; az immár muzeális
blúzok redői közt vagy meztelen figyeltem,
mennyit nőtt a mellem, nyári délelőtt az
üres lakásban, kulcscsörgést fülelve…
(Vagy amikor a kisvárosi korcsolyapálya
villanyfényes jegéről félreállva
a sötét hóbuckák közé, ki a torlódó körből, amelyre
buzgó hangszórókból dőltek recsegve
a hatvanas évek slágerei – felnézve láttam,
a hangos körhinta magas csúcsában
hogy áll, saját tejszerű fényének szivárgó
levében, a hold, a lélegző hiány-idom,
mint egy gyötrő feladvány hirtelen
álombeli megoldása – kerek,
vakító evidencia…)
Magánkorszakaim: külön divattal,
korszellemmel, történelemmel,
intézményekkel mindegyik: az emlék
egy-egy év sajátos ízéről, érzelmi árnyalatáról
lokalizálható… Aztán sokáig
semmi: üresen őrlő kar, a surrogó sötét szalag
némán szaladt, a gép egyetlen pillanat
fokozatosan fakuló példányait
ontotta. Most megint
a helyzet kibocsátja csápjait,
indul, visszadöccen, indul. A befagyott folyamat
fel- és beenged. A ki tudja, mit
záró zárban elfordul a kulcs –
ki tudja, mi –, nyitom, kinyit.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]