December
| Birtokba venni miért kívánjam |
| e meddő és sötét időt? E nyirkos és |
| villanyfények között imbolygó délutánban |
| kinek érzékei ne sejtenék meg az év |
| legmélyebb pontját – a várakozás idejét, |
| az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen |
| tér közt… A vonulást a kiszáradt medren át. |
| Az üzletek fölött, fenyőgallyak közé fűzötten |
| mezítelen villanyégők világolnak a ködben, |
| melynek sem centrumát, sem szilárd |
| partját nem érezni. Érzékeim is alacsony lángra csavartan |
| lángba borítani e homályos téli órát, |
| az alkonyét? E szétfolyó időt, amely sem |
| vágyát a szívnek, sem örömét az elmének, sem elragadtatását |
| a léleknek nem ismeri? Szélbe vetetten |
| az ellenállás nélküli közegben |
| elúsznak tetteim. A hídon, a fekete víz felett, |
| ritkítva a ködöt, a sárga kandeláberek |
| lobbantják föl a szél testét. Ki mint folyóba fog |
| lépni a mi időnkbe, majd a sötéten |
| érez először önmagára. Most |
| nincs tárgya még a vágynak. Várakozz… |
|
Strand
| Áll, |
combtőig a fekete hullám |
| (lágy negatív harisnya), fölötte a szél |
|
| Körben a hangtalan víz, majd a világító homok apró |
| dermedt gyűrődései, lábnyomok éles |
| árnyékokkal – aztán megint a víz |
| egy csíkja: ahogyan a kicsorbult |
| márvány-vállon a kút táljába szivárog alá. |
|
| …A fényfoltos bőrön a textiliák |
| mintázata, mint idegen csillag flórája: fehér |
| ágak vérvörös égen, tenyérnyi virágok, |
| vagy egyszínű-sötét torzók, éles körvonalakkal |
| fogva össze az illékony vagy szétburjánzani vágyó |
| testeket (lázas gondolatok a levegő tudatában). |
|
| …Derengő végtagok a sötét |
| vízben, a hullámtörés fényrácsában lebegve |
| zöldes karok és kézfejek – a gyűrű |
|
| métely és idegen tűz: gyötrő terhe a fényben |
| boldogan elterülő húsnak. A part eleven szövetében |
| megpattan egy-egy szem: az áramlás oda-vissza a |
| víz és a kabinsor közt gyűrűt vet az elhaladó |
| árusok körül. Mintha valamely belső |
| viharban rázkódó edényben a víz |
| szintjét próbálnák nyugalomban tartani a külső |
| ellensúlyozó mozdulatok – |
|
| Ragyognak a kiürült idő tükrei, valamely régóta került |
|
| dőlsz, szemhéjad ideges szirmát leeresztve, pihés |
| karjaidon tapadó por – fölötted |
| sötét-ezüstös tűlevelek – |
|
| föltámad a szél, a homokot fölkapja, száll az egész part, |
| gyékények, takarók, köpenyek verdesnek az égen vagy szállnak a vízre |
| ott kavarogsz a többi között te is apró- |
| könnyű levél. A homok felhőibe fulladt |
| lomha vörösréz-érme a Nap – |
|
|
Szozopol
| A képeslap-tájból kivakít a fehér: |
| hirdeti égő dogmáit a dél |
| A város a fényben, mint remegő likacsos hab |
| összeesik, mint romló gyümölcs beroskad, |
|
| Süti talpunkat a lejtős udvar köve, hol |
| zuhany alá fügefaág hajol, |
| a sötét falon tüzes tükörlap. |
| Mint a szesz, éget a dél: a kéz, ha tán |
| a forró lében a lényeg után |
| horgászna, sziszegve elolvad. |
|
| A part meg a ház közt, oda-vissza, a nap, |
| hamarabb, mint a kádban a víz, leszalad, |
| körülgyűrűzve centrumát: kerek hiányt. |
| Üveglapra szórt fémtárgyak: égnek a tények. |
| Sosem a vélemények és remények, |
| az ünnepek, a hitviták, az intrikák. |
|
| Vakáció, idő idézőjelben: a kinti délből |
| a hűvös házba; a vörösbor és a sós bőr |
| íze, szárazvillám gyönyör, de mintha |
| kölcsönkért testben. Sosem a |
| csalás, csalódás vagy család epikuma: |
| üres extázisban repül s száll le a hinta. |
|
| A ránk dűlt állandó jelen alatt |
| cselekmény nincs: csak a pillanat |
| szórtan villámló aszkézise. |
| Csak pont, sosem vonás; sosem a lényeg, |
| sosem a vélemények és remények, |
|
|
Többé már…
| Többé már nem nyitom meg szívemet, |
| sem cél felé már nem törekszem. |
| A józan július, a rendezett, |
| érzékeinkben ég, mint só a sebben. |
| Falak között, színes ponyvák alatt, |
| örökzöldek között a déli pillanat |
| sötét szentszobra horpadt |
| szájjal, százévesen. A jéghideg, |
| világra szegzett pillantás nem tűri meg |
| meredt vak arcot, szélbe szórt hajat: |
| az elragadtatást. Minek, ha égre vagy |
| ködös jövőbe fordul, a szem? |
| Minek a tűz, a láz, minek a sápadt |
| megszállottság, a tövis vagy a lángok? |
| Miért választanék? Miért keressem |
| – ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen |
| a hús alól a szárnyas szerkezet? |
| Ami a boldogság anyaga volt a testben, |
| kiégett rég. Miért egyetlen |
| remény a tízezer helyett? |
| A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs |
| kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs |
| megoldás: sem bogát megoldva, sem |
| széjjelzilálva, sem csomóba rántva, |
| vagy eltűnve önnön résein át a |
|
Nagyböjt
| Komor boldogság, aszkézis, mely szerelem: |
| csak a reménytelen őrzi magát. |
| A Vérmezőn át, naptalan reggeleken |
| látom: mint ragály, fekete láng |
| terjednek a borókák. Mint zörgő héjban sötét mag |
| – kettéharapva tűz – úgy hordozza az évszak |
| húsában extázis – villámló ideg lakik. |
|
| Magam fosztom meg díszeimtől magam. |
| Nem is kívánom, ami nem adatik. |
| De gazdálkodván csak a kevésből, ami van, |
| kuporgatván, látom: ablakait |
| bevágva, ívpapírt és naptárlapot kavarva |
| a léghuzatban, zivatar zúdul a Hivatalra, |
| fény és szél vihara vakít, |
| rázkódtatva a díszterem mellszobrait. |
| Látom: szenvedély szelében forognak az ívek, |
| belső tüzüktől sápadtak a szobrok. |
|
| A vágy szemén kendő volt: birtokolva, |
| karomban ismerem föl célomat. |
| A tényeket egyetlen hasító pillanat |
| vonatkozások hálójába vonja. |
| Hol delelő ponttá szűkült az öntudat, |
| tüdőmet boldog félelem marokra fogja… |
| Fölgyújtva napjaim – mint fémtárgy föld alatt, |
| vagy a vízmozgás visszfénye a parti lakások mennyezetén: |
| fojtott sugárzás, testetlen zajló áradat – |
| a letakart tükrök, kereplők, lecsavart |
| láng idején átég a remény, a remény. |
|
|
Elmegyek
| Szétszálazni a bonyolultat |
| nincsen erőm már folytatni a múltat |
| álmomban fogaim mind tenyerembe hulltak |
|
| lesem: szaporodnak az égi jelek |
|
| lesem: minden jel egyfelé mutat |
| tudom hogy kő kövön majd nem marad |
|
| minden erős szerelmem szívemen súly |
| kőfal mely harsonáktól meg nem indul |
|
| De minden fölborult egyensúly |
| szikla mely barlangszáj elől kifordul |
| por száll a fényben, sarokvas csikordul |
|
| Mindent, ami voltam, a tűzre vetek |
| míg végre egészen könnyű leszek |
| és elmegyek, elmegyek innét. |
|
|
Sirám
| Elsodrattatom, szétszórattatom… |
| Mint ha a macska, nyújtózkodva a napon |
| az üres levegőbe pofozgat, olyan, |
| amit tehetnék még, amit valaha tettem. |
| Mert nincs mire várnom, a várakozás |
| oszlopáról mivel leestem, |
| nem őrizem magam: süllyedjen eleven |
| sárba: gödrös hájba a testem, |
| ráncos harisnyával dagadt bokámon |
| tizenkét nyávogó kölykem etessem. |
| Ha már sivatagban vonultam nem vezérli |
| égő rögeszme, hogy mint csillagomat, kövessem, |
| száradjak el: merev haj, rúzsos pergamen bőr, |
| üvegkocsonyában úszó riadt szem |
| – meddő papnő – albumokkal, lejárt műsorfüzettel |
| tömött fiókban elgurult időm keressem, |
| szenvedélyben össze nem rándult részletekben, |
| jósdámban, honnét megszökött az isten… |
| Ha nem lehetek az, amire lettem, |
| ami lehetnék még, ne legyek az sem. |
| Elsodrattatom, szétszórattatom… |
|
Fejjel lefele
| Az időből kihullt a változás |
| képessége. Romlandó részeit |
| szervetlen, síkos tökélyre cserélte. Mint |
| műfog a szétpuhult arcból, vakít |
| a fennálló kikezdhetetlen |
| fölénye. Támadásra meg se rezzen, |
| kioktat puszta létével, meg- és leint. |
|
| Az állólámpa fénykörében hátradőlve, |
| kényelmesen keresztbevetve lábam, |
| bámulom a valószínűtlen nőt, aki |
| fejjel lefele röpül a kiskanálban, |
| az önjelölt Johannát, lángszerűre |
| keskenyedő koponyája körül |
| választottsága villanyégő csillagával, |
|
| aki bölcs is, mint a nap, |
| pedáns őrületében ingnyakat, |
| száradó lepedőt vagy újságlapot fehér |
| idézőjelbe ránt – jeleket látni vél |
| égen-földön – aláhúz, rámutat. |
|
| A vánszorgó világ a lázas |
| lelket földuzzasztja, túlhabzó barokk |
| pózba facsarja, majd a tárt karok, |
| szélfútta leplek, égre esdő fintorok |
| extázisában megfagyasztja; őrzöm |
| szétzülleni, sem terjeszkedni nem bírok. |
|
|
Lejátszatlan lemez
| Nem táplál, csak lehúz ez az idő: nehéz vagyok, mint |
| a megcsalatott farkas, gyomrában a kővel. |
| Szerelmeim és helyváltoztatásaim |
| érzékeim gyéren lakott, havas |
| a csípős unalomba kergült vagy apátiába süppedt |
| főváros nem akar tudni róluk: nem jegyzi őket |
| szeszélyes nyilvántartásaiban; hírlapjai szerint |
| makacsul nem történik semmi… A rosszkedvű hatalom |
| hivatottságában maga sem hisz, |
| légből kapott intézkedéseit |
| máról holnapra visszavonja. A léggömb-eszmék helyett |
| jobb szeretnék valami súlyos és kerek |
| elfogultságot: ha a lábamra ejtem, |
| igazán csontot törjön. Ahogy gyerekkoromban |
| a poros fénykévékkel áthatott sötét templomban |
| álldogáltam, ünneplő rakott szoknyámban, szívemben |
| mártírok harcias hitével. Most minden indulat |
| befullad félúton: csak ajtórés alatt |
| előfüstölgő szobatűz, magát emészti, |
| az ajtón nem zuhan ki… A szédület, |
| amelyet épp hogy serdülve ígért a test |
| tűzvész romantikája – mikor a kemény sugárban |
| az uszoda forró kövén megálltam |
| a szeplős, villámló tükör előtt –, mikor a hőség |
| remegő másvilágában vakító lehetőség: |
| nőtt a nap, a víz, a kő extázisában |
| a gyerekkor esetlen, vak húsában, |
| és szerelem volt a világ lelke – igen, ez |
| kifizetetlen számla, lejátszatlan lemez. |
|
Zörögve és kattogva
| Zörögve és kattogva, megint jön, |
| otromba, komor, ómódi jármű a lejtőn: |
|
| Piros lábaska, összerakható |
| toronydaru, fehér köpeny vagy szőke fürtök: |
| mindent, ami tevékeny és jóravaló |
|
| Mindegy, hogy lépcsőház, üres vonat, |
| a súlyos sátor bárhol perc alatt |
|
| Elszabadult égi mérték, a földre vetve |
| minden szilárdat szertedúl. |
| Megint egyszer homokra építettem, |
|
|
Beismerés
| Nem könnyen tűröm könnyűségemet. |
| A ki tudja hányféle bokron szedett |
| szélfútta elveken rögtönzött életet |
| a boldog és komor korlátoltság helyett. |
| Hiányolom, hogy semmilyen lázas tömeg |
| nem zár magába, míg a tér fölött |
| zászlódíszes hajóként száll az erkély, |
| a reflektor csapzott, sötét eget |
| meszel ecsetjével, és fejünk fölött lebeg |
| a fény spirituszában a félve imádott arcél, |
| toronyzene és biztató szózat szemerkél. |
|
| Vagy gipszvirág-füzéres egyleti táncterem |
| foroghatnék – a gyanakvó közfigyelem |
| hideg, színes tűzként futkosna bőrömön, |
| szabályok szemrehányó szemétől az öröm |
| kockázat és titok láncára fölfűzött |
| tükrös vásári gyöngyszem lenne apróbb szemek között, |
| történet csattanója. Nem véletlen parázs |
| hamu időben, űrbe nyilalló tűszúrás. |
|
| Vagy lehetnék szerényebb is? Mintha rongyoszsák |
| borulna ki a déli fényre: egymás |
| hegyén-hátán, a zavaros piac |
| padján megfér a csorba bögre, rozsdás |
| óraszerkezet vagy züllött Ofélia- |
| hajú baba: porcelán arca pozsgás |
| félgömbje fölött üres szemüregbe tűz a nap. |
| Idióta gyerek mosolyával, sima |
| holdarcával nem ítél és nem értékel a |
| boldog, arkangyali tárgyilagosság. |
|
|
Időközben elévült földrengés-dicséret
| A földrengés, azaz a végítélet |
| helyi változata, melynek során Szent Gellért szobra |
| fejjel lefele süllyed a jégfoltos habokba, míg a parti |
| lámpasor önmaga gyorsan összecsapódó visszfényébe loccsan, |
| és az egész hegy a vízbe csúszik, |
| igazán kielégítő megoldásnak ígérkezik. |
|
| Nem volt szívünk kidobni, szívem – |
| hát majd most a konyhakövön szétfreccsenő üvegcserepekre robban, |
| mint gömbölyű üvegdíszen, beroppan a szoba kihasasodó képe, ezer darabban |
| éles szilánkokon villog az édes otthon. |
| Pedig milyen görcsösen őrizgettük – ránk romlott: jégre tettük; |
| újrafestettük; ráncosodott: krémekkel frissítettük; |
| fogalmait tovább árnyaltuk; építettük; ékítettük; |
| széltől is óvtuk, úgy szerettük! mi munkánk benne volt! |
| Összefogdosott szürke tészta volt: ha itt betömtük, ott lyukadt ki. |
| De meg nem mondta volna senki, hogy nem új, hisz lényegében |
| nem hiányzott még belőle egy darab sem, hát most majd szétmegy, hála isten. |
|
| De hogy mi lesz belőlünk nélküle – más lehetőségek jeges szele |
| dől be a résen; pedig még mindig jobb volt bármi |
| egyébnél! Nem is győzném elsorolni, |
| mi minden szörnyűség van, aminél |
| mind jobb volt: megbízható volt, meleg volt, |
| bolyhos és otthonos; gondos; nem engedett |
| esernyő nélkül kimenni, fejjel a falnak rohanni, |
| – egyszerűen nem bírt ránk nem vigyázni! |
| Csoda, ha gyűlöltük? Most majd a nyájas |
| földindulás segít lerázni. |
| Most majd a szabad ég alatt, |
| térdig vízben, állólámpánk csavart |
| nyakát karolva vagy beköltözve a nagy- |
| szekrény roncsába, újra tiszta lappal, |
| megint a régi jó alapról, nem maradt |
| semmink, van mire várni, történhet megint akármi. |
|
|
A harmonikus sor
|
Hermann Tamásnak
| „A harmonikus sor divergens.” |
|
| Egy ideig ezt elnéztük neki. |
| Végül is nem vagyunk egyformák, és ahány ház, |
| annyi szokás, satöbbi. Legfeljebb azt reméltük, |
| majd élményekben gazdagodva egy kissé árnyaltabban fogja |
| látni a dolgokat. Gyöngéden bár, de félreérthetetlenül |
| felhívtuk rá a figyelmét: az élet ennél
|
| azért bonyolultabb. Utaltunk a |
| nehéz gazdasági helyzetre, a kedvezőtlen |
| időjárásra, valamint arra, az efféle |
| merevség nem visz semmi jóra. Próbáltunk emberi |
| érzéseire hatni: kértük: gondoljon özvegy |
| édesanyjára – vagy legalább a miénkre, a reumánkra, |
| gyermekkori traumánkra, s hogy mi mindent |
| éltünk mi át. Majd közöltük vele, nem ismeri |
| a gyakorlati életet; és hogy az emberek |
| túlnyomó többsége nem így gondolkodik. |
| És – minden rosszindulat nélkül bár, de emlékeztettük rá, hogy |
| ő sem tökéletes: a maga idejében |
| tett ő is egyetmást. Ha mégsem, |
| no mondd már, hát majd fog. Ekkora megátalkodottság |
| végül is, érthető módon, még minket is |
| fölingerelt, de hangsúlyozzuk: továbbra is csak észérvekkel |
| kívántunk hatni rá. Úgymint: először szóban, majd írásban |
| figyelmeztettük; 100 forint pénzbüntetésre és |
| fővesztésre ítéltük; bevontuk a |
| félárúját, a helyjegyét, a tejjegyét; letéptük a jobb fülét, |
| aztán a balt; indexre tettük; |
| sós kútba tettük, onnan is kivettük, |
| kerék alá… egyszóval mindezt és más |
| bevált meggyőzési módszereket is alkalmaztunk vele szemben. |
| Fájdalom, minden jószándékunk falra hányt |
| harmonikus sor továbbra is, kitartóan divergens. |
|
|
Egy kis fenyegetőzés
| Miért siránkoznék, mikor lehet még |
| nekem is életem: hozzá nem is |
| akármilyen – sőt, válogathatok, |
| kihúzhatom vagy visszadobhatom, |
| felmérhetem tükörből is a helyszínt: |
| hozzámvaló-e? Például milyen szép |
| egy iroda: a tárgyszerű neonfény, |
| célratörő tárgyak! Papírhabon |
| jó széllel átkelő kávéspohár, |
| festékpárna – és főleg az írógép, |
| villámló köreinek rendszere, |
| az egyhelyben száguldó kattogás |
| nyugalma – és hogy nem tűr semmiféle |
| önkényt az ügymenet barokk tökélye, |
| az intrikák gazdag csipkéje meg |
| akár egy trónviszályé. Ott a sűrű |
| kapcsolatrendszer rácsai közé |
| fontos lennék én is, vagy legalábbis |
| lennék; akár mint ellenzék, akár mint |
| szövetséges; de még a légies, |
| szélfútta kívülállás is tömör, |
| komor súlyt és tartalmat nyerne. Rúzsos |
| mosolygás, frissen fodrászolt fölény |
| próbálna megnyerni, oktatna ki, |
| vagy sisteregne mézes gyűlölettel. |
| Micsoda szenvedély szökhetne szárba |
| a túlfűtött rosszindulat tüzes |
| üvegházába zárva! Pár közös |
| kávétól, ajtórésben összeérő |
| könyöktől már a tettenérhetetlen, |
| fürge kígyótekintetek, sarokban |
| burjánzó suttogások, leskelő |
| veszély közt házasságtörő spanyol |
| királynőnek érezhetném magam. |
| Mint a teaesszencia, olyan |
| sötéten izgató valódiság az |
| ilyesmi. És enyém lehetne, látod, |
| akarnom kell csak. Hát hogy én ezentúl |
| csak itt ülök, csapzott macska, az ajtó |
| előtt, és villogó szemmel vetem |
| magam minden falatra, azt ne hidd! |
| És hogy töredék, maradék időkön |
| rágódom ítéletnapig, ne gondold! |
|
Epizód
| Nem érdemes megjegyezni, melyik |
| ajtó hová vezet – másodszor úgyse |
| tapogatom a sötét hall szögleteit |
| kilincs után, ügyelve, hogy a padló nyögése |
| ne verjen föl ki tudja kit. Mint bármi mást, |
| miért inkább egy idegen lakást |
|
| jegyezzek meg? A tükrön az alig- |
| fényben a spray-k, fogmosópoharak |
| ikersorát, köztük pillanatig |
| magamat is, zilált körvonalat. |
| Hiába esik meg velem, kivet: |
| az eseményben idegen testszövet |
|
| vagyok csak. De ha hiányzik is a |
| megidézett lélek, a kockás takarón az |
| előzékeny szertartás minden gesztusa |
| – a közös készlet variációi, |
| de mennyi ötlettel, milyen egyénien! – |
| szóval az egész nyaktörő rítus olyan |
|
| gördülékeny szenvedéllyel működik, |
| ahogy nem csökken a sorsüldözött |
| hősnő gyásza, legyen akár a századik |
| este, amikor tenger és súgólyuk között, |
| dúlt fürtjeit hitetlenkedve rázva, |
| hosszan mered keblére vont kezére. |
|
|
Ünnepi műsor
| Egyrészt az ország nagyjai*, komor vagy |
| döcögve nyájas, éltes embriók, a túl nagy |
| ünnepi díszletek között lebegve; |
| másrészt aranyfüst, valcer, bonbonos- |
| doboz-idill, harisnya-füstön át a hús, |
| flitterrel leöntött őszi keblek. |
|
| Egyrészt a kivilágított hidak, hajó- |
| hadak, a fényszóró sötét folyó |
| fölött pásztáz, az égen kibomló szikrakévék; |
| másrészt cinkos mosoly, jólértesülten |
| kacsintva hajlongó hibátlan öltöny, |
| hibbant derűt sugárzó holdvilágkép… |
|
| E zárt edényben az erényben dús spenót |
| áthatja a kecses tejszínhabot: |
| minden árnyalat folyvást veszít |
| különbségéből, és egy szintre pusztul össze; |
| jobb híján az egész kedélyes, zagyva massza |
|
|
Csillárlehetőségek
| hogy végleg elpukkanjanak a még |
| lebegő lehetőségek. Ha a szobába, |
| ahol most a zseblámpafény amőba- |
| teste csak a csupasz falakra |
| vagy a padlószőnyeg bolyhaira folyik rá, |
| csillárt választanék – nem tehetném meg ezt se, |
| hogy azután mindenben ne kövessem |
| a már adottat. Például amelyikről |
| estükben megfagyott dús fürtökben szakad le |
| a szivárványos zokogás, korántse |
| tűrne bármit el: az égők fehér gyümölcse |
| izzó megrovást szívna a falból, |
| ha hétköznapjaim lágy masszáját ezentúl |
| formákba nem szorítanám, a létfenntartás rutinját |
| takarosan átszellemítve. Itt lenne mindjárt |
| a terítés művészete: a fenyőgallyal díszített |
| réztartóban a gyertyát derengő lényege |
| lélekként hatná át a bort. Éjszaka a komor |
| kettőságyból a hegy-völgyes ágynemű |
| ovális állótükrömben kísértene |
| fehéren. A puritán fémtányér alatt viszont |
| életemet néhány végső elemre |
| szűkíteném: egyfajta szerzetesség |
| lenne a Mű vagy az Ügy – egyszóval valami |
| közhasznú érdekében, ami majd betömi |
| minden kétely száját. A monománia |
| átmenet nélküli fényei-árnyai |
| kopár cellát rajzolnának elő. |
| Áttetsző lennék, mint a csecsemők, |
| hajviseletemből és érzelmi életemből |
| minden fölöslegeset száműznék. Ezzel szemben, |
| amelyiken piros pettyes kötényben |
| medvék táncolnak, azt jelentené, hogy |
| őszinte vagyok, gyermeteg, merő |
| tejszagú jószándék, formákra mit se adnék, |
| meghitt szobákban hömpölyögnék, nagy piros szív, |
| gyöngédségem hánytorgó húslevesben, |
| varangy uborkában, selymes sápadt befőttben |
| tárgyiasítanám. A téli űrre |
| lámpám: narancsszínű szelíd lélek vetülne, |
| lennék a hold jeges ragálya ellen |
| hatásos háziszer, meleg kelttészta, dunyha. |
|
| Csak épp, amelyik lehetővé, a döntést ugyanaz az önkény |
| teszi érvénytelenné is. Jobban szeretném |
| bizonytalan időre visszavonni magam, |
| egyelőre az üres szoba szőnyegén |
| gömbölyödni össze, amíg valami – bármi – |
| végleg el nem dől, zuzmóvá válni, várni. |
|
|
Udvariassági látogatás
| Csak próbálnék mozogni, levernék valamit: |
| szobanövényt, kitömött madarat, |
| hócukros, mélykék téli éjszakát |
| karácsonyi lapon, lucskos bonbont ezüstpapírban. |
|
| Csak próbálnék levegőt venni, elrepedne |
| a lámpabura, a váza, a porcelán |
| cica: egy gyermeteg, poros szüzesség |
|
| Csapzott konty, a viszontlátás örömétől |
| egy kicsit eszelősen kancsító nagy szemek… |
| Vastag pulóverekben a vézna női test: |
| elkonspirált betegség, szende csipkék, |
| mentőláda, fürdőhabillat… |
|
| Csuklómon simogató polip-ujjak, |
| kövesgyűrűben vádló kék tekintet. |
|
| Zsibbadt vagyok: recsegve, mintha |
| gyufásdobozban cserebogár kaparászna… |
|
| Nagy, dermedt epreket kapok, üvegtányérkán, kiskanállal. |
|
| Miért nem vagyok jó? Kerek tükörben, |
| képzelt helyeslésben csodálhatnám magam: |
| hajam aranyszín ellenfényben millió |
| finom rugó, kötényem ezer szelíd erénytől: |
| elvont rózsáktól duzzadoz… |
|
| Mért nem vagyok szégyentelen? Sajnálkozó |
| kinn mély lélegzet, jól végzett bűntény után. |
|
| De csak a kattogó örökmozgó, a két |
| végpont között ingázom émelyegve: |
| „Legközelebb is, hogyne, persze…” |
|
|
Házasságtöréseink
| A zseniális szervezések!… „Top secret” dokumentumok |
| körmönfont elrablásához se lenne sok |
| ennyi sietős lelemény: a könnyes konspirációk |
|
| szennyes presszókban, a gyors telefonok… No és a minden- |
| féle helyszínek: hátsóülésen, puszta földön |
| – szemben a lomb alulnézetben – vagy a kölcsön- |
|
| szobák, borosüveg-lámpáikkal, a hímzett |
| díszpárnákkal… Vagy éppen a megszokott falak közt |
| támaszthatunk – kétbalkezes betörők – röpke tűzvészt, |
|
| nyomtalanul, remélhetőleg… És furcsamód tágíthatónak |
| bizonyul az idő: egy szeles idegen évszak |
| költözik hézagaiba – míg aztán újra vissza |
|
| nem forr ez a vészkijárat is – most már örökre, vagy |
| még feszegetjük a zárat, egyre vadabbul, ahogy |
| a fűtés ki-kihagy, és a levegő is egyre fogy. |
|
|
Feltételes mód
| Ha már nem élnél – erre gondolok, |
| s hirtelen olyan értékrobbanáson |
| megy át –, mit nem adnék, hogy újra lássam |
| „akkor” – minden szavad és gesztusod, |
| mint amikor a forró víz alatt |
| a hőmérő üvegfalát kivágja |
| a higany. És hogy így vagy úgy, de máshogy |
| lesz minden – ilyen fogadalmakat |
| próbálok meg betartani. De nem |
| élhet sokáig meg az érzelem |
| feltételes módban: nem is külső erőtől, |
| pusztán a – pár másodpercnyi – időtől |
| bomlik el. Kezdődhet a reménytelen |
| egymást ölő társasjáték elölről. |
|
Félni
| Mi mindentől, úristen és mióta |
| az eszemet tudom: ott volt mindjárt az a könyv a |
| fényképekkel: a múzeumi tárlók |
| üveglapja mögött a kopasz hamuemberek, |
| az arc helyét takargató kezek, begörbült |
| ujjakkal – hogy szétomlanának |
| a levegőn! És az az újsághír: a lezuhant gép |
| megégett roncsai között csak egy |
| „fél pár tűsarkú fehér cipő”… |
|
| És a kórház, az éter: a domború sárga lámpa |
| a nagy fehérségben, tüzes vaslapra ejtett |
| vízcsepp, elillant nyomtalan. Süvítve közelített: |
| valami, semmi, lüktető pont – majd a túloldalon |
| végtelen póznák hosszú sorban, csúcsukon |
| valamilyen színes, csillagszórószerű |
| fényforrás – végigmenni már |
|
| Aztán a hold: az udvaron, egyedül maradva |
| sötétedés után, a gyanúsan neszező ecetfa |
| s a téglakerítés fölött úszkált, gonosz |
| mágnes: tudtam, majd biztosan a háztetőre |
| csal ki éjszaka, tudtam, kicsal, akár a |
|
| Gondoltam, akkor inkább a langyos, emberi, |
| szobányi univerzum: villanyfény, ágynemű, |
| zsebkendők, rossz végén hernyót eresztő |
| fogkrémes tubus… harmadnapos |
| áztatólében harisnyahínár; a koszlott |
| frottírköpenyben a test, áramtalanítva, a meghitt |
| gyógyfürdő-meleg: fullasztó volt, de biztos; |
| nyugalmas, bár unalmas. Belátható bajok, családias, |
| menetrendszerű gyöngéd nyavalyák… |
|
| Most, éjjel a megállóban, ha csak |
| öt percig egyedül – már meghasad |
| a megbízható héj, alattomos |
| sokértelmű jelentés futja be |
| a látványt. A folyékony sötétben a szilárdabb |
| sötét merev vagy imbolygó szigetei. A domború |
| esős tükörlap meg-meging a szélben, öklözi |
| lágyan a levegőt: szétszalad, elágazik |
| minden mindenfelé. Korláttalan vagyok, |
| definiálhatatlan, megtörténhet velem |
| bármi bármikor, könnyű vagyok, |
| szabad, terjeszkedem – és félek, félek. |
|
|
Némileg megkésett fel- és beismerés
| Lehet, hogy mégis van egy és csak egy |
| érvényes megoldás: nagyjából egyremegy, |
| hogy kőtáblák vagy bridzsszakkönyv, avagy |
| menetrend… Fő csak egy: „Így és nem úgy!” |
| kimondja kereken. És nincs hivatkozás a |
| körülményekre, léha érzelmi fénytörésben |
| szivárványosan elkent él, kivételek se. |
| …Ahogy gyerekkoromban, ha jól emlékszem, Sch.-ék |
| ebédlőjében a szent- vagy csataképnél is inkább |
| tiszteletet parancsoló nagy vadkacsás |
| csendélet – a megbízható fényreflexek a kés |
| ezüstjén, a borostyán- és indigószínű |
| rendkívül anyagszerű szőlőszemek |
| mindegyikén egy-egy görbült fénynégyszög, egy |
| fürt ablakszem – olyan lidércesen |
| valódi volt, amilyen sosem |
| lehetett fény s idő önkényének kitett |
| azok, akik efféle nehéz aranykeretben |
| díszlő öröklét-szeletek, több nemzedékre tervezett |
| komódok, tükrösszekrények között |
| éltek – a szőke, körteforma nők, |
| korán kopasz, gyanútlan kékszemű |
| férfiak –, úgy kitöltötték saját |
| helyzetüket, ki-ki szabott helyét, |
| olyan ingadozás nélkül valóak, |
| merő cselekmény voltak, ahogy csak – állítólag |
| Isten vagy legfeljebb még talán a |
| kezdőknek szánt nyelvkönyvek példa-családja. Igen, |
| ők tudták, illik-e kockáshoz pöttyöset |
| viselni, házasságot törni, vagy |
| vörösbort inni halhoz. (Mellesleg arra, hogy |
| hogyan ismerszik föl az ilyesmi? ihlet hasító |
| fényén? hibátlan következtetési |
| lánc végső szemeként? – én nem tudtam sehogy |
| rájönni, máig sem.)… Hogy mosolyogtak |
| szánakozó fölénnyel, leghalványabb jelére |
| a kételynek: az ártatlanság sónehéz, vak |
| bálványbabái… Persze, egy rendes házban |
| gondosan eltömik a rést, amelyen át |
| különben épp a ház szilárdnak hitt alapja |
| illanna el: az a megnyugtató tudat, hogy |
| ami van, másképpen nem is lehetne… Mígnem |
| a ház gondatlan asszonya egy reggel arra ébred, |
| az éjszaka széket-asztalt kicserélt egy |
| ismeretlen rosszindulat: mint a valódiak |
| látszatra mind, de anyaguk merő |
| szeszély, s a szerződést bármelyik pillanatban |
| fölbonthatják egyoldalúan; színre megvan |
| minden részlet a hajnali, bizonytalan |
| világításban: égésnyom gyűrűje |
| az ágytakarón, víz alatti színükkel a szőnyeg |
| bolyhos mértani rózsái… de mintha |
| egy-egy örvény lakna mindent, vagy ajtó, melyen |
| a mágneses, üres sötétbe billen |
| az épp elalvó ólom végtagokkal… |
| De mindez még hagyján. Nagyobb baj, |
| hogy lassanként az ember önmagán is |
| fölfedezi a rejtélyes ragálynak |
| összes tüneteit: hogy többé semmi több, csak |
| illékony állapotok laza csokra, |
| áramszünetkor plafonon gesztikuláló |
| vízfejű árnyék; székre szórt kabátból, |
| sálból megképző ülő alak… |
| s ami még ezután történik, mintha csak |
| térképen sem szereplő idegen |
| ország pénzneme lenne, mit az ember |
| – indák, folyók, divatjamúlt királynők |
| arcképe – puszta játékszernek érez, |
| s kidobja könnyű szívvel ezüsthajú babára, |
| felhúzható madárra, zenélő fogkefére. |
|
Kapcsolatok
| Nagyjából két csoportra oszthatók |
| a dolgok: mindarra, amiben hibás vagyok, |
| és arra, amiben nem. Ez az utóbbi csoport lényegében |
|
| Megtudom, az én hajam tömte el megint |
| a lefolyót. Közlik: az influenza- |
| vírust is én hoztam haza. Miattam kellett |
| éjfélig fönnmaradni, mosni-fonni, eladni |
| a kis ezüstdobozt, a csomagban érkezett |
| flitteres hálóinget. Rendben van, gonosz vagyok, |
| nem tetteimben, lényegemben. Jobb lesz, tudom, |
| az ellenkezőjét sem követem el, különben |
| nem marad el a megtorlás: a számozott ajtó mögött |
| pikkelyesen hámló, fehérre mázolt |
| éjjeliszekrényen gyógyszeres fiolák és |
| félig töltött narancsleves pohár; sőt |
| koszorúk megbarnult rózsákkal, rongyolódó |
| sötét szalag, ázott aranybetűk – ilyesmik |
| következnének biztosan. Lehet, hogy |
| az athéni földrengést is én okoztam? |
| A holdfogyatkozást is? Ártó hatásom, |
| borfolt az abroszon, minden irányba kiterjed. |
|
| Vádaskodó kislányhang fonnyadó |
| szájból; a szeplős kéz valamit mindig gyűröget: |
| papírzsebkendőt, rádióműsort, egy láthatatlan |
| terítő rojtjait. A tétova gombszemekben |
| vád, vád – a régi képeken |
| bolond kerek kis sapkák, gombaforma |
| parányi retikül, bokáig omló |
| nyáriruhák győztes barokk redői |
| a kardvirágágyás vagy a szökőkút |
| előtt; a keskeny vállpántok fölött |
| tündöklő kulcscsont – jókora romboló erő lehet |
|
| Mire az ember észbe kapna, már csak |
| valamit kiszorítva, már csak valami árán, |
| már csak bűnök-ellenbűnök hálózatában… |
|
| Azt álmodom: napfény, szoba, edénycsörgés – közben tudom: |
| valaki a falon túl, valamilyen füsttelen szobatűzben… |
| és az ajtó nincs bezárva: de én nem, én nem, én nem – |
|
|
Szerénytelen javaslat
| Azért ez egyszer meg lehetne |
| próbálni ezt is: hátha most beütne, |
| miért is ne? Csak a fölöslegesre |
| építeni: a rácsra sosem, csak a résre, |
| csak a szökésre… Mintha egy könnyelmű déli |
| ország minden lakója a karneválból élne, |
| s tisztes köznapi öltözetük a kavargó |
| strucctoll-vihar lenne, csuklón a csörgő, |
| államfőik a tenger villámló hátterén |
| kifestett maszkok, nagyfejű vigyorgó |
| babák hosszú rúdon – ne félj, tudom, |
| amit tudnom muszáj, mégis: ha a gyanús szabadság |
| megenné most az egyszer – lyuk az egész harisnyát – |
| a körülményeket?… És nem maradna, |
| csak egy sötét szoba: kipárnázott kaland vagy |
| rendbontó otthonosság: mint egy gyerekbetegség |
| végtelenítve… lázasan a hűvös |
| kövér mosószer-felhő ágynemű közt vagy a kályha |
| forró körében, a leterített papíron |
| mosdva a csorba zománcú lavórban, a bőröm |
| sütő tűzfényben… Emigrálva végleg |
| mindenki közös idejéből, amelyben a tervek |
| megvalósulni törnek, a jóslatok betelnek, |
| határidők letelnek… ha már csak annyi lenne |
| minden cselekmény, mintha a kiskanálról |
| legördülő méz, mielőtt leválna, |
| inogna még a kanál peremén?… |
|
Thriller
| Miközben e senkiföldje, homályos délelőtti |
| estében, a behúzott könnyű függöny mögött, az |
| ágynemű házias, kék rózsái közt, míg a csontom |
| villámlik és elolvad, hosszan vizsgálgatom, hogy |
| mint állnak össze az anyajegyek sötét |
| konstellációkká a váll bőrén, vagy a test |
| árnyékait, a körömágy sajátos |
| formáját – hirtelen eszembe jut, hogy |
| azt álmodtam, meghaltál: és én valami bonyolult |
| rémdráma kriptájában őriztelek, hová |
| illendő módon hosszadalmas cselszövény, |
| elkésett hírnökök és más hasonlók |
| jóvoltából kerültünk, s ahol a meg-megingó |
| fáklyafény a homályból előhívta a bomlás |
| teljes skáláját: a szürkezöld, penészes |
| citromhéjszínű, romlott konzervszerűtől |
| a már-már higiénikus végpontig, amikor |
| a megfeketedett nehéz ezüst |
| nyaklánc és gyűrű alkot a csontokkal közös |
| iparművészeti remeket… de meglehet |
| – mert mint ha szélben, imbolygott a helyszín –, |
| mindez sokkal sivárabb volt, korántse |
| ilyen teátrális kellékekkel… talán csak |
| valami ismeretlen nagyvárosban és mintha |
| egy szállodában lettünk volna… a piros neonfény |
| ritmikus villámaiban személytelen bútorzat, |
| mosdó, borotvahab-szeplős tükör – s minden bizonnyal |
| az előbbinél gazdaságosabb, célratörőbb cselekmény |
| a háttérben… közös csak a mindent egymásba oldó |
| érzés volt: a veszteség, a lábam alól kirántott |
| szőnyeg, tompa ütés – de közben valami más is: |
| nem emberi sírós boldogság, végtelen |
| közelség: mintha csak estében az ismeretlen |
| nehéz tárgy hirtelen megállt volna fölöttem |
| a levegőben: még nem történt semmi, minden |
| hiánytalan, még láthatom az anyajegyek sötét |
| konstellációit, a körömágy sajátos |
| formáját, a test árnyékait – mindazt, amit most |
| vizsgálgatok hosszan ebben a délelőtti |
| estében, a behúzott könnyű függöny mögött, az |
| ágynemű rózsái közt, míg a csontom |
|
Pillanatkép
| Augusztus Erkély Este hat |
| és nem vagyok A vízszintes irányok |
| befagynak röptükben A távlat |
| lefele szív Boldog vagyok |
| és nem vagyok A szemközti házsor árnya |
| az úttesten már átcsúszott |
| most az innenső falon haladva |
| jön fölfelé Sorban kioltogatja |
| a zöld növényi izzást a szomszéd balkonok |
| kőcsészéiben Boldog vagyok |
| és nem vagyok És most már hadd ne hadd ne |
| történjék semmi Összetörne |
| bennem a féltve egyensúlyozott |
| vízfelület amely már tükrözni nem kíván csak |
| szeplőtlen űrt Boldog vagyok |
| és nem vagyok vagyok és nem vagyok |
|
Időtöredékek
| Nem ezt a szobát hagytam itt: a délelőtti |
| tárgyilagos volt, ész- és okszerű, |
| valószínű. Családi étkezések, |
| összezördülések, túlfűtött unalom vagy |
| pletykák színtere: polgári szalon, egy |
| középfajú színmű első-utolsó |
|
| Most két spalettátlan ablakon át |
| dől be a havas téli ég, a hó, a holdas |
| hó világossága; két túlvilági zöld, |
| sugárzó téglalap között egy harmadik, bizonytalan |
| szellem-fénypocsolya a falon: a nagytükör. A tárgyak |
| a Földnek a Hold felé forduló oldalán |
| könnyebbek: lazuló körvonalakkal |
| úsznak a tömény oldatban. A klasszicista nappal |
| után e távollétemben kitört |
| stílusváltásban, kísértet-korszakban, egy lebegő |
|
| Ugyanez a szoba, tíz éve, húsz. Így változatlan |
| feltételek mellett jól megfigyelhető, |
| milyen fogásokkal él az idő. A jeges áradatban |
| ázva, váratlanul, a semmiből a |
| sötétben zajló működés villámló múlt-szilánkokat |
| az átélés egykori módját. Mintha a nagytükör |
| befagyott rétegeiből bukkanna föl, |
| megőrizve hibátlan, a tizenhárom éves |
| esetlen serdülő test, a fagyfoltos kamaszláb |
| parafatalpú szandált visel, melyről a légies lelet |
| kora azonosítható; az immár muzeális |
| blúzok redői közt vagy meztelen figyeltem, |
| mennyit nőtt a mellem, nyári délelőtt az |
| üres lakásban, kulcscsörgést fülelve… |
|
| (Vagy amikor a kisvárosi korcsolyapálya |
| villanyfényes jegéről félreállva |
| a sötét hóbuckák közé, ki a torlódó körből, amelyre |
| buzgó hangszórókból dőltek recsegve |
| a hatvanas évek slágerei – felnézve láttam, |
| a hangos körhinta magas csúcsában |
| hogy áll, saját tejszerű fényének szivárgó |
| levében, a hold, a lélegző hiány-idom, |
| mint egy gyötrő feladvány hirtelen |
| álombeli megoldása – kerek, |
|
| Magánkorszakaim: külön divattal, |
| korszellemmel, történelemmel, |
| intézményekkel mindegyik: az emlék |
| egy-egy év sajátos ízéről, érzelmi árnyalatáról |
| lokalizálható… Aztán sokáig |
| semmi: üresen őrlő kar, a surrogó sötét szalag |
| némán szaladt, a gép egyetlen pillanat |
| fokozatosan fakuló példányait |
| a helyzet kibocsátja csápjait, |
| indul, visszadöccen, indul. A befagyott folyamat |
| fel- és beenged. A ki tudja, mit |
| záró zárban elfordul a kulcs – |
| ki tudja, mi –, nyitom, kinyit. |
|
|
|