A Kärtnerstrasse indiánjai

Itt jó, itt senki sem ügyel rám, minden elfogad. Kiszöknöm – ameddig, addig – jó a rosszhiszem szűkös teréből. Itt a nemtörődöm sodrásban oldalazva, szembe nem szököm (nincs mihez képest lehetni másmilyen), nem szálka, szem vagyok most itt, ráérősen előttem vonulgat szűntelen a fenn, a lenn, az áramló ború, a tompa szőttes, „svéd nyár”, mit a kirobbant hirtelen alkony szinekre, villogásra tépdes, okker barokk, fehér cukrászdák közt velem pezseg a péntek este, kicsap a dóm tövéhez – Két lány, ádázra festve – mezítláb inganak pár punkzenész körül a balladára a „hotdog” viselt dolgairól. Egy remegő állú agg arany szobor tövében hegedül megrovólag. A földön üldögél, s arról dalol, hogy ad hálát a kismadár és a krokodil is az Úrnak, pár angol metodista diáklány. Műanyag pohárból nagy csíkos macskát gyümölcsjoghurttal etet a hosszú ausztrál. Sötétkék ég alatt a reklámok kitelnek. A Ringig s vissza onnan bámész sodor türemlik. Az utcatorkolat felé billen, feléjük, nagy körré összetorpan: Nagy lányhaja, öreg nő-arca egynek, egynek nyakán kagylófüzér csörömpöl, kutyaszemű, vékonycsuklójú, kedves, szomorú-kedves mosolyú egy. Kettő göndör, pánsíp fölött sötét szempárjuk repdes, s ahogy szőröstül-bőröstül a lüktető kör benyel, aki folyvást széljegyzetekkel lát el, beépített megfigyelőmből kigyógyulok. A hadaró szünetlen kommentár csillapul, s leszek tetőtől talpig egy hallgatás, „ön” attól, hogy „feledten”, és otthon, mert kötetlen úszom. Az ötből ketten „Caribbean” feliratú trikót viselnek, de ezt, ami hódít hasadtból egynek vissza, máshonnan ismerem és messzebbről jön.