„A sír szélén”

„A sír szélén” – korántsem képletesen, hanem míg leültünk egy kicsit az őrsi hegy oldalán fel- lihegtünkben pihenni… Szélül, kórtermien-viaszfehéren liliomburjánzás – mintha utólag volna, s hasonlatként, a vibráló nyári térben föltüntetve a kórlap. De föntről még a reggel bontatlan zöldje-kékje szitált alá kövekre, nejlonszatyorra és borzongó bőrre. Béke – „poraimon”? Lehet, de ha por, hát por, de hát miféle por, ilyenkor hogy föl-érez egy portalan magas másig, mikor súrlódik kéz a kézhez, bőrhöz lélegzet, és mint ködön dűl rajtam át és rostjaim elönti az idegen vihar – médiumát a médium fölötti? Vagy ott lappang ez a fényesség-sűrűség a testben, le egészen atomjaimig, és ha majd széledni szét megindul minden részem külön-létnek, mikor föléltem már, ami kiosztva rám, a rendet, ha majd kontúrjaimból kifolyt, álombeli üres jelsor, derengek, ha moccanás, ha villanás, ha surranás még port súrolna porhoz, ébredne kóbor áram és még boldog volna, boldog…