A Villányi-büfé

Csak egy megálló – látni még a buszból a Körtér nagy ház-hajóit, s ahogy mögöttük a sóvár kénsárga ég egzaltált vérnarancsig izgatódik; a zörgés, villanás, a zökkenés fölött az ablakok mint- ha már a biztonságos benti fényt, az ég neonfolyóit tündöklik vissza. Köd-lilából épp izzó fehérre érik lenn a neon. Valami hajszolódás, félsötét ingás – álom-utóíz… S a kétes alkonyatban vérszemet kap a lény, mely sosem hitt metszve egészen el igent-nemet, s egymásba játszva fordít kívült-belült – kifogja a szelet veszteségem vitorláiból: nincs vesztő, se vesztett, érvel, minden egy, s megvan örökre mindig – A füst benyel, a reggel kinnreked. A halmazállapotról harsog megint a tévé, flipperek csöndítenek, hát mégis újra itt, hol már azt hittem, soha, rejtett sarokban ülünk, miféle halmazállapotban, a lassan éledő, hideg hodályban, a füst, a sör, a szendvicsek szagában kitartott hang rezeg, sóvár öröklét – s ezer ámult szilánkra csattanok szét.